A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Roxfort. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Roxfort. Összes bejegyzés megjelenítése

2022. július 29., péntek

Balga britek

  Egy montázs a drága, balga britjeimről.❤


(Igen, ide nem illett Azuhoz a Keira által játszott 'Tolvajok hercegnője', Azura az íját többnyire csak Araluenben használja, illetve a nem túl 20. századi ruhái is csak akkor vannak rajta.:D)

2022. július 27., szerda

Balga bolgár, balga brit ~ 5. fejezet

5. fejezet

Corvus feldúltan jött ki Pyxistől. Jó volt a nővérével beszélni, de nem oldódott meg semmi. A leküldött pohár whiskyk vadul perzselték a torkát és úgy egyáltalán a lelkét, talpát dühösen vágta minden lépésnél a földhöz.

Nem tudta pontosan, hova tart. Talán a Szobába, ahol ellehet a kis jegyzeteivel meg az üstben fortyogó főzetével.

Sajnos ez a terve meghiúsult, amikor összefutott az egyik aurorkiképzőjével, Braith Barrett-tel.

– Nahát, uram! Maga meg mit keres? – kérdezte meglepetten, és lekoppintotta a földre a sétapálcáját. Barrett megállt vele szemben. A férfi lenyalt barna haja, komiszul csillogó fekete szeme, vékony mosolya és ízléstelen fekete kabátja Corvust riasztotta – ellenben a kiképzésen nyáladzó csoporttársnőivel.

– Örvendek, Black – vigyorgott rá Barrett. Corvus mosolyt erőltetett az arcára.

– Mi szél hozta a Roxfortba, uram? Talán Ludo Bumfolt hívta meg?

Barrett kacsintott, és barátian átkarolta Corvus vállát.

– Mr. Bumfolt jó barátom.

Corvus hagyta, hogy a kiképzője vezesse, amerre akarja.

– Nos, hogy vagy a kis barátnőddel? – érdeklődött jókedvűen Barrett.

– Pompásan – hazudta Corvus.

– Na és mi újság van a testvéreiddel? – kérdezgette tovább Barrett. Corvus fintorgott. Elsősorban nyilván Pyxisre célzott a férfi.

– Pyxis boldog Charlie-val.

– Weasley-vel? – vonta föl a szemöldökét Barrett. Corvus bólintott. – És a nagyobbik húgocskád?

– Mi van vele?

– Jár valakivel?

Corvus összepréselte a száját, mire Barrett elnevette magát.

– Tegnap láttam, hogy egy csinos fiúval táncolt, csak azért kérdem!

– Oliver Wood a srác neve – közölte, mire Barrett elégedetten elmosolyodott.

– Kviddicsezik, ugye?

– Igen.

Egy ideig hallgattak séta közben. Corvus nem tudta, merre mennek. Talán nem is volt elhatározott céljuk, aminek nem örült – túl sokáig kell majd elviselnie a férfit.

– A legkisebb Black is összeszedett valakit, úgy láttam – jegyezte meg Barrett. Corvus először csak hümmögött, aztán a szavak eljutottak az agyáig.

– Hogy mondta?

Barrett úgy vigyorgott, mint aki pontosan tisztában van helyzeti fölényével.

– Egy furcsa alakkal láttam a kisebbik húgocskád kisurranni tegnap éjjel a kertbe. A reggelinél nem futottam össze egyikükkel sem…

– Ki volt az? – szakította félbe Corvus.

– Egy bolgár fiú – mondta okoskodón bólogatva Barrett. – Magas, szélesvállú, szőke hajú. Erősen hasonlít egy bolgár származású bűnözőre, akit már majdnem húsz éve csukott le apám…

Corvus megtorpant, és szembe pördült a kiképzővel. Nem sokkal volt idősebb Pyxisnél, tehát jó tíz évvel körözte le Corvust, de ebben a pillanatban a fiú idősebbnek érezte magát nála. És veszélyesebbnek is. Ujjai görcsösen szorították a sétapálcáját.

– Mit nem mond, uram? – sziszegte dühösen. Barrett sértetten felhúzta az orrát, és összefonta a karjait.

– A testvéred egy bolgár bűnöző fiával lépett le az éjjel – ismételte meg.

– És miért nem ment utána, Mr. Barrett? – vonta kérdőre idegesen a férfit Corvus. Hátha auror, nem az volna a dolga, hogy ilyesmiket megakadályozzon?

Barrett a vállát vonogatta.

– Gondoltam, egy kis szerelmi légyottra szaladnak.

– Azura tizenhárom éves! – kiabálta dühösen. Gondolatban kijavította magát – tizennégy és fél –, de csakmert Azura allergiás volt a fiatalításra.

Barrett felvonta a szemöldökét.

– Akkor vigyázz rá, Black. A nővéréből kiindulva úgy véltem, nem lesz baja fiúkkal. De hát…

Corvus tudta, hogy illetlenség, amit tesz, de nem bírta tovább hallgatni. Faképnél hagyta a kiképzőjét.

Barrett ismert volt szerelmi kalandjairól, és akár a kiképzője volt, akár nem, Corvus nem bízott meg benne.

Egyből rohant a Griffendél klubhelyiségébe, mert ha valahol, hát Azurának ott kellett lennie.

Balga bolgár, balga brit ~ 4. fejezet

4. fejezet

Pyxis Black rettentő elégedett volt a reggellel. Mint mindig, most is korán kelt, átmozgatta éjjel elgémberedett tagjait, megmosta az arcát, felöltözött, lefőzte magának a nap első kávéját, az asztalnál ülve megitta, közben olvasott, aztán visszament az ágyhoz és a benne fekvő férfihoz.

Charlie Weasley felhorkantott álmában, amikor Pxyis megigazgatta a pólóját, hogy ne lógjon ki a dereka és ne fázzon meg. Felvette a földről a takarót és ráterítette. A vörös hajú férfi átfordult a másik oldalára, és amikor Pyxis leült mellé, a fejét az ölébe hajtotta, a nő lábát és hasát használva párnának. Pyxis az ágy háttámlájának dőlt és egyik karját átvetette Charlie vállán, abban a kezében tartotta a könyvét, a másikkal kedvese haját csavargatta.

Végzett egy fejezettel, és szeretetteljesen megpiszkálta Charlie fülét. Mellette úgy érezte, haza talált – az egymástól külön töltött évek rávilágítottak, merre is húz valójában a szíve. Amikor Charlie-val volt, soha nem érezte úgy, hogy máshol lenne a helye.

Charlie a szeretetteljes fül- és hajpiszkálásra sem ébredt föl, csak motyogott valamit álmában. Pyxis aggódva figyelte, hogy elnyílik a férfi szája, de kék tunikáján szerencsére még nem látszott nyálfolt. Remélte, hogy ez így is marad. Imádta Charlie-t, de a Magnustól kapott blúzát is.

Mielőtt új fejezetbe kezdhetett volna, kinyílt a szobájuk ajtaja, és Corvus csörtetett be rajta, sétapálcástul-kabátostul. Pyxis öccse kócos volt, és nagyon, de nagyon dühösnek látszott. Kérdés nélkül levágta magát a kis szoba kis asztalához, és lefejelte azt.

– Van whiskyd? – kérdezte a fától tompa hangon. Pyxis lelökdöste magáról Charlie-t, homlokon csókolta, majd a testvéréhez fordult.

– Nagyon izgalmas volt a könyv – tájékoztatta, de Corvus csak morgott.

– Az én életemnél biztos nem izgalmasabb.

– Nem akarom, hogy alkoholista legyél – mondta Pyxis, de azért elővette a szekrényből a Lángnyelv whiskys üveget, meg két poharat, és töltött mindkettőjüknek egy-egy adagot. – Az alkohol csúnya dolgokat tesz az emberrel.

Corvus végre felemelte a fejét az asztalról.

– Nem vagyok ötéves, Pyxie – dörmögte, és egy hajtásra kiitta a pohara tartalmát. Körülnézett, és nagyokat pislogott. – Takaros kis lakás.

Pyxis büszkén húzta ki magát kortyolgatás közben. Dumbledore adott nekik egy aprócska lakást a tanárok szobái közelében – volt benne egy ágy, egy asztal meg egy pult, illetve tartozott hozzá egy kis fürdőszoba.

– Köszönjük. Na de, csillagom, mi űzött ide hajnalok hajnalán?

Corvus célzatosan üres poharára meredt. Pyxis sóhajtva töltötte újra.

– Johanna.

– Megint veszekedtetek? – kérdezte gyengéden Pyxis, és megérintette öccse karját.

– Nagyon szeretem őt, elhiszed, ugye? Ő miért nem hiszi el?

– Talán mert tavaly is azért mentetek szét majdnem, mert folyton hazudtál neki, illetve mert a fél életed eltitkoltad előle.

Corvus megint morgott.

– De ez most nem róla szól. És nem is ellene. Te is tudod, hogy szeretlek, pedig neked sem mondom el ezt. És nem is faggatózol, nem akadsz ki, nem kezdsz el dobálózni…

– Persze, de csak azért nem, mert tudom, hogy mennyire egyszerű az élete egy Blacknek. Mindannyian tele vagyunk titkokkal. – Pyxis megvonta a vállát. – Azura is titkol valamit nyár óta. Én meg még mindig nem mondtam el Charlie-nak, hogy Magnus apa szeretője volt.

Corvus elhúzta a száját, és hátradőlve a férfira nézett.

– Lehet, hogy még egy darabig nem is kéne.

– Majd az első gyerek után – vigyorodott el Pyxis, majd komolyabban folytatta. – Beszélned kellene vele. Mondd el neki, hogy ő a legfontosabb számodra a világon, és hogyha tehetnéd, elmondanád. De veszélybe sodornád vele, ha beszélnél, ezért…

– Elmondtam neki mindezt, Pyxis! – fortyant fel Corvus. A nő összerezzent, és hallotta, hogy az alvó Charlie dünnyögve átfordul a másik oldalára. – De nem érdekli, úgy gondolja, közösen kellene vállalnunk minden lehetséges veszélyt, mert egy csapat vagyunk. De nem érti, hogy képtelen lennék elviselni a tudatot, hogy veszélyben van.

– Ő sem tudja elviselni, hogy te veszélyben vagy.

Corvus sziszegett.

– Pyxis… nem mondhatom el neki.

– Tudom. És nem is akarlak erre biztatni. Próbáljak vele beszélni?

– Ne – rázta a fejét Corvus. – Azzal csak ártanék, ha ráuszítanálak.

Pyxis hátradőlt a székében.

– Biztosítod eléggé a szereted felől?

– Tegnap este… – Corvus az ismét kiürült poharával játszott. – Tegnap éjjel magasabb szintre lépett a kapcsolatunk.

Pyxis mosolygott. Csak Corvus képes így megfogalmazni, hogy ágyba vitte a barátnőjét.

– De jó! Gratulálok!

– De reggel dührohamot kapott – tette hozzá Corvus. Elszontyolodva nyúlt a whiskys üveg után, és ezúttal már abból kortyolt egy nagyot, nem törődve nővére rosszalló pillantásával. – És az éjjel kiment a fürdőbe aludni! Mert képtelen volt velem aludni…

Pyxis megsimogatta öccse kezét.

– Talán csak kínosan érezte magát…

– Hozzám bújva aludt el, és én azt hittem…én azt hittem…azt hittem, minden rendben van köztünk. De aztán reggel…

– Lelépett – bólintott Pyxis. Letette a poharát az asztalra, és az állába támasztotta a tenyerét. Tekintete összekapcsolódott Corvuséval. – Hát, én azt mondom, szögezd le: nem fogja megtudni a titkodat, akármennyit hisztizik is, mert inkább elviselsz egy tomboló barátnőt, mint egy halott barátnőt.

Corvus grimaszolt, és felállt, a széke nyikorogva csúszott hátra.

– Köszönöm a tanácsot. Majd megmondom neki.

A fiú morogva távozott – a whiskys üveggel a kezében –, Pyxis pedig szánakozva nézett utána. Nagyon sajnálta, ami vele történik, és haragudott Johannára, akármennyire is meg tudta érteni a lány baját. Hamar rájött azonban, hogy ez a kis összecsapás nem lehet hosszú életű. Corvus és Johanna gyakran összekaptak, hogy aztán két nap múlva szenvedélyes szerelemmel béküljenek ki. Örök körforgás volt az ő kapcsolatuk.

Hirtelen nyöszörgés hallatszott az ágy irányából.

– Pyxis…

– Igen, kedvesem? – kérdezte rögtön Pyxis. Elmosolyodott, ugyanis sejtette a választ.

– Kávét…! Kérlek…

Pyxis már szökkent is a kávéfőzőhöz, és nem tette szóvá, hogy azt Magnustól kapták. Amikor elkészült, odaült a kedveséhez, aki szenvedve tornázta magát ülőhelyzetbe. Haja kócosan lógott az arcába, barna szeme tompán fénylett. A nő a kezébe adta a forró csészét, és mosolyogva figyelte, ahogy a párja iszik. Charlie Weasley tüneményes volt álmosan.

– Mi a mai program? – kérdezte a férfi rekedtes hangon, és pislogva arcon csókolta Pyxist. Aztán a szájára nyomta az övét, letette a kávéscsészét az éjjeliszekrényre, és átkarolta a nőt. Pyxis átölelte Charlie nyakát, és viszonozta a csókjait.

– Eredetileg nem ez lenne – jegyezte meg. – A könyvtárba megyünk könyvet rendezni.

Charlie fáradtan felnyögött.

– Azt nem lehet. Ahhoz túl álmos vagyok.

Pyxis nevetett, és megcsiklandozta a férfi oldalát.

– Nekem viszont muszáj mennem.

Megpróbált kimászni az ágyból, de Charlie visszafogta a csuklójánál fogva.

– Viszont nem muszáj sietned – mondta. Megcsókolta Pyxis vállát, mire a nő beadta a derekát.

– Na jó, azt tényleg nem muszáj.

Balga bolgár, balga brit ~ 3. fejezet

3. fejezet

Corvus Black nehezen ébredt fel reggel, és akkor sem arra, amire szeretett volna – legszívesebben Johanna csókjára kelt volna, a simogatására, a suttogására, de még rugdosására is. Ehelyett a furkásza nyalogatására kellett kinyitnia a szemét, meg kinyújtania a kezét, hogy kihajíthassa az ágyból. Pimpa nyüszítve röpült egy darabig, majd a könyvespolcok tövében földet ér, és eliszkolt valahová.

Corvus hunyorgott, a félhomály miatt szerencsére nem vakította meg a reggeli napfény. Ásított, nem akart fölkelni vagy felébreszteni Johannát. Inkább egy kicsit álmodozott – az előző nap estéjéről, a bálról, hogy milyen jól szórakoztak a többiekkel, hogy milyen finom volt az egyik asztalon felkínált vajsör, és hogy milyen érzések szorították el a torkát, amikor Johannával úgy döntöttek, ott hagyják a bált. Még most is megremegett a gyomra, ha arra gondolt, milyen volt végigbotladozni a folyosókon, egymásba gabalyodva lépcsőzni… szerencséjük volt, hogy Hóborc nem bukkant fel. Vagy Frics. Az borzasztó kellemetlen lett volna, és biztosan lehűtötte volna forró érzelmeiket. Így azonban a két mumus elkerülése végett nem tűnt fel semmi, ami megakadályozta volna szenvedélyük lángolását.

Corvus nyújtózkodott, és amikor lába kibukkant a takaró alól, fázósan összerándult. Átfordult a másik oldalára, hogy magához húzza Johannát, de csak az üres ágyat tapogatta maga mellett.

– Johanna – motyogta félálomban. Talán csak a fürdőbe ment ki, gondolta, nem kell aggodalmaskodni. De amikor a lány tíz perc múlva sem tért vissza, egyből éberebbnek érezte magát.

– Johanna! – ismételte hangosabban. Nem érkezett válasz. Felült, ösztönösen intett a kezével, mire a függönyök ellibbentek az ablak elől és a hirtelen beáradó fény elvakította. Idegesen hunyorogva nézett körbe a Szükség szobájában. Az éjszakára egy a helyiség nagyrészét elfoglaló csodás, Viktória korabeli ágyat varázsolt nekik a szoba (amelyet Magnus egészen biztosan megirigyelt volna), illetve a szokásos könyvespolcokat, az íróasztalt, és egy kísérletezős sarkot üsttel és bájitalhozzávalókkal.

– Johanna! – kiáltotta Corvus, amikor nem látta sem az asztal alatt, sem az ablakfülkében, sem a könyvespolcok tövében a lányt. Már rohanni akart, hogy riadóztassa az egész Roxfortot, amikor kinyílt a fürdőszoba ajtaja, és a kómás Johanna lépett ki rajta. Talpig felöltözve, a tegnap este levetett zöld szoknyájába. Corvus megemelte a szemöldökét.

– Szóltál? – kérdezte Johanna, és ásítva nyújtózkodott. Corvus figyelmét nem kerülte el, hogy a bokája beleakadt valamibe, ami nagyon úgy nézett ki, mint egy takaró.

– Te a fürdőben aludtál? – kérdezett vissza kertelés nélkül. Johanna megilletődve pislantott le a lábára, az arca bűntudatosan megvonaglott, mire Corvust szörnyű érzések öntötték el, mintha sav marta volna a szívét. Nem kellett belekukucskálnia a lány fejébe, hogy tudja, mire gondol.

– Én…ez… – Johanna sóhajtott, majd megmondta az igazat. – Igen.

Corvus hirtelen nagyon kellemetlenül érezte magát egy szál semmiben.

– Mi a baj, kedvesem?

– Talán túl sokat ittam abból a konyakos vajsörből – vonta meg a vállát könnyedén Johanna, de Corvus tudta, hogy sokkal több van a mozdulat mögött.

– Ne hazudj – kérte halkan. Johanna fejében különböző képek villantak fel, róla, róla és róla, de keserű színt öltöttek.

Johanna hallgatott.

– Én csak…

– Sajnálom a tegnap éjjelt, ha azzal volt baj – mondta sietve Corvus, pedig eddig esze ágában sem volt sajnálni, az volt eddigi élete legjobb éjszakája. Rég aludt ilyen keveset.

– Nem, nem, nem! – rázta a fejét Johanna. – Nem azzal volt a baj. – A haját piszkálta, ahogy megpróbálta összeszedni kusza gondolatait. Corvus kívül-belül látta rajta, hogy nehezen megy neki, s közben majd belehalt a kíváncsiságba.

– A következményeivel – bökte ki végül Johanna. Corvus érezte, hogy grimaszba rándul az arca.

– Kizárt dolog, hogy terhes legyél, drágám, ugye tudod?

Johanna fülig vörösödött.

– Nem erről van szó!

– Fájt valami? – kérdezte habozva Corvus. Az éjjel nem úgy tűnt, mintha így lenne.

– Nem. – Johanna lehajtotta a fejét, haja függönyként takarta el Corvus elől bájos arcát.

– Hát mi baj? – sürgette Corvus. Amíg Johanna nem nézett rá, gyorsan magára rángatta a nadrágját.

– Nem tudom, mennyi esélyünk van! – jajdult föl Johanna, és nekitámaszkodott egy padnak, miközben a tenyerébe temette az arcát.

– Mire? – kérdezte megrökönyödve Corvus. Akaratlanul is újra megfigyelte Johanna gondolatait, de semmi érthetőt nem talált benne.

– Arra, hogy boldogok lehessünk. Úgy őszintén, igazán, örökkön örökre.

Corvust fájdalmasan érték ezek a szavak.

– Nem értem, mire gondolsz – mondta halkan. Felállt, de megtorpant, amikor Johanna mérgesen felkapott egy könyvet maga mellől, és a sarokban álló üsthöz vágta. Az nagyot kondult, a benne lévő folyadék felpezsgett.

– Hé, hé, óvatosan! – szólt rá idegesen Corvus.

– Óvatosan? Ahogy a titkokkal is csak óvatosan, ugye? – zokogott föl váratlanul a lány. Ez Corvust úgy érte, akár egy csattanós pofon.

– Ezt már megbeszéltük… – próbálta békíteni Johannát, de az nem hallgatott rá, újabb könyvet dobott el, az üstbe borult pár üvegcse, a lé sisteregni kezdett. Corvus gyorsan odaugrott a pálcájához, de végül inkább puszta kézzel kapta el a lány csuklóját.

– Hagyd abba, Johanna! – mondta kemény hangon. Tudta, hogy ezt a titkolózás-dolgot a lány nehezen viseli, de ezzel egyszerűen nem tudott mit kezdeni. Vannak olyan titkok, amiket nem szabad megosztania senkivel sem. És ezen nem változtat az sem, ha valaki könyveket dobál és sírva fakad. – Nőj fel, és értsd meg! Ez államtitok! A Mágiaügyi Minisztérium titka! És talán ott se tud mindenki róla, az aurorparancsnokságot leszámítva.

Johanna kitépte magát a kezéből, és lángoló tekintettel nézett Corvus szemébe. A fiú azt hitte, az aurorokat fogja kritizálni, mint oly sokszor, de ezúttal egészen másra harapott rá a lány.

– Nőjek föl? Bezzeg az éjjel elég felnőttes meg érett voltam, mi? – Csípőre tette a kezét, a hangjából áradt a keserű gúny. Corvusnak egyaránt fájt a hangnem és a szavak. Nagyon jól tudta, hogy ő is megbántotta Johannát, de inkább bántsa meg a lelkét, minthogy az ő hibájából legyen veszélyeztetve a lány testi épsége.

– Ne csináld ezt – kérte Corvus. – Attól még, hogy nem mondhatok el valamit, igenis szeretlek. Nem volt elég bizonyíték a tegnap este?

Johanna dühösen nézett rá, szeméből még mindig könnyek folytak.

– Nem. Nem volt elég.

Azzal kiviharzott a szobából csapzott hajjal és gyűrött báliruhában, piros szemekkel, cipő nélkül. Corvus utána akarta menni, de aztán Johanna indulatosan feldöntötte a falhoz támasztott sétapálcáját, és belátta, hogy nem mehet, amikor a lány ilyen állapotban van. Inkább ártana, mint segítene. A sétapálcáért nyúlt, és hallotta, ahogy Johanna bevágja maga mögött az ajtót, majd a folyosón csattogó meztelen talpaival végigszalad.

– Ha vége ennek az évnek, úgyis megérted – morogta magának, és végighúzta az ujját a sétapálca ezüst fején. Kingsley szavaira gondolt vissza. A férfi tanította őt az aurorképzésen, és amikor ellátta ezzel a feladattal, előre figyelmeztette, hogy ne bízzon meg senkiben, még a közeli hozzátartóiban sem, mert azt ők járhatják meg. Így hát nem is beszélt senkinek idejövetele céljáról. Biztos volt benne, hogy a testvérei is érzékelik a titkolózást és a feszélyezettségét, de ők nem firtatták. Johanna viszont nem bírt magával, időről időre dührohamot kapott és leüvöltötte a fejét, emlékeztetve a tavalyi évben elkövetett minden hibájára. Corvus sejtette, hogy a titkoknál valami mélyebb dolog lehet, ami zavarja, de nem tudta volna megmondani, pontosan mi a baja a lánynak. Mindenesetre Johanna az összes vitát erre a pontra vezette vissza, márpedig ebben az ügyben ő bizony hajthatatlan volt.

Johannának soha, de soha nem mondja el, mire kérték a kiképzői.

Sóhajtott, és megcirógatta a sétapálcája fejét. Ez mindig segítette abban, hogy lecsillapodjon.

A földre koppintott a pálcával. Csak egy ember van, aki ilyen állapotban segíteni tud rajta, és neki most nagy szüksége volt a segítségre. Összekapta hát magát, és nekivágott a hajnali Roxfort hűvös folyosóinak.

Balga bolgár, balga brit ~ 2. fejezet

2. fejezet

Sagitta Black szinte rögtön kiszúrta a folyosón lökdösődő emberek között Oliver Woodot.

– Gitta! – kiáltotta a fiú, és izgatottan megindult felé. Sagitta a lépcső tövében várta, hogy odaérjen hozzá, majd amikor Oliver elé ért, nemes egyszerűséggel pofon vágta. Oliver elképedve kapott vörösödő arcához, Sagitta pedig csípőre tette a kezét, kidüllesztette a mellét, felszegte az állát és nekikészült a nagy szidásnak.

– Irtó jól nézel ki, Gitta – mondta Oliver, mielőtt belekezdhetett volna. A fiú tekintete végigsuhant rajta, és Sagitta hirtelen bánni kezdte, hogy engedte Angelinának, hogy ráaggassa a mély dekoltázsú ruhát.

– Te már kevésbé, Ollie – vágta rá. – Ráadásul ősz óta egy szót sem írtál nekem! Most meg képes vagy így beállítani ide, a nyáladat csorgatni Angelina ostoba ruhájára, és…

A fiú felemelte a kezét, hogy megállítsa a szóáradatot, és Sagitta kelletlenül bár, de elhallgatott. Igazából szerette volna, ha Oliver előáll valami rendes indokkal, valami hihető magyarázattal.

– Először is, nem értem, hogy jön ide Angelina. Aztán meg, valóban nem írtam neked egy levelet sem – kezdte, és Sagitta érezte, hogy elszorítja szívét a kétségbeesés. Aztán Oliver folytatta, őt meg elöntötte a vak düh. Az érzés hasonló volt ahhoz, amikor Corvust pillantotta meg váratlanul és felkészületlenül másfél hónappal ezelőtt.

Sajnos báliruhában sokkal nehezebb verekedni.

– Nem hittem, hogy igényled – folytatta a fiú. – Merthogy te sem írtál nekem. Ősz óta egy szót sem – jegyezte meg Oliver, és leeresztette a kezét az arcáról. Sagitta hitetlenkedve tárta szét a karját.

– Azért nem írtam, mert arra vártam, hogy te jelentkezz! – mondta vádlón. Többen furcsán néztek rájuk, amikor elhaladtak mellettük, de ők nem zavartatták magukat.

– Miért jelentkeztem volna? Azt hittem, talán már nem is kellek neked – közölte Oliver egyszerűen.

– Akkor miért viselkedsz most ilyen könnyedén? – vonta kérdőre Sagitta.

– Találkoztam Corvusszal, és figyelmeztetett, hogy előbb mondjak el neked mindent, mert különben ronggyá versz a folyosó közepén. Mint őt.

– Megérdemelte. És te is megérdemelnéd – morgolódott Sagitta.

– Ennyi erővel te is – mondta Oliver váll rándítva. – Miért nekem kellett volna előbb jelentkeznem?

– Mert te léptél le innen!

Oliver csúnyán nézett a lányra.

– Csak engem hibáztatsz. Féltél írni? – Sagitta nem válaszolt, csak elindult a folyosón. – Attól féltél, megcsallak.

– Nem voltam féltékeny – szögezte le Sagitta, és félrelökött az útjából egy csapat másodikos fiút és lányt. Oliver követte az ösvényen, amit magának tört.

– Én viszont igen. A Weasley-fiúktól kezdve a bájgúnár Diggoryig minden hímnemű lényre, aki a Roxfortba jár.

Sagitta erre sem állt meg. A bálterem felé menet feltűnt neki, hogy egyre kevesebben lézengenek kint a folyosókon, és akik kint vannak, azok is csak a kicsik. Zene csendült a teremből, és Sagitta tudta, hogy lekésték az első táncot. Annyira nem bánta.

– Ezt csak azért mondod, hogy elolvadjak.

– Nem sikerül jól?

– Határozottan nem!

De azért hagyta, hogy Oliver kézen fogva vezesse be a szélesre tárt ajtókon, és leültesse egy üres asztalhoz. Az emberek többsége táncolt, de akkora volt a tumultus, hogy Sagitta képtelen volt bárkit is felismerni a tömegben.

– Akkor beszéljük meg, drágám.

– Nem vagyok a drágád – mordult rögtön Sagitta. Oliver nem vette magára.

– Dehogynem az vagy.

– Te meg beképzelt majom.

Oliver elvigyorodott.

– Egy profi őrző beképzelt majom, akit betettek hivatalos cserének a következő meccsre a Tutshill Tornados ellen.

Akármennyire haragudott is Sagitta Oliverre az elmúlt hónapokban, most egy pillanatra megcsappant a dühe.

– Drágám, ez nagyszerű! – ujjongott, és megszorongatta Oliver ujjait. A fiú diadalmasan vigyorgott. – Annyira büszke vagyok rád! És mindezt félév alatt?

Sagitta ömlengést egy jókedvű hang szakította félbe.

– Na, ezt aztán igazán megírhattad volna levélben…

Oliver összehúzta a szemét, Sagittának pedig fél pillanat sem kellett hozzá, hogy meggondolatlan vigyorát vicsorba torzítsa.

– Te is megírhattad volna neki, Black! – csattant fel Oliver.

– Az én leveleimet ellopták – vont vállat az asztaluk mellett felbukkanó Corvus. Ha Sagitta nem akarta volna megfojtani a bátyját, akkor elismerő biccentéssel nyugtázta volna a fekete öltönyben feszítő fiút, aki mintha még a haját is kifésülte volna, az oldalához pedig a meglepően csinos, zöld szoknyába bújt Johanna Masont szorította.

– Hónapok óta rontod a levegőt Roxfortban, és egyszer sem jutott eszedbe közölni vele, hogy még élek? – szegezte Corvusnak a kérdést Oliver.

– Ez elég nagy bunkóság – vágta rá Sagitta, élvezve, hogy egy csapatban játszhat Oliverrel a bátyja ellen.

– Tényleg az, Corvus – szólt közbe Johanna, és megpaskolta Corvus állát. A fiú rajongó tekintettel nézett le a lányra, mire Sagitta unottan felsóhajtott.

– Csináljátok másutt ezt az ostoba oda-vagyok-érted-nézést, mert felfordul a gyomra a nem-boldog párkapcsolatban élőknek.

– Nem lennénk boldogok? – vonta föl a szemöldökét Oliver.

– Te jelen állás szerint lehet, hogy nem is élsz sokáig, és a Propicynek új cserét kell keresnie helyetted. Nemhogy boldogság…

– Gratulálok, Wood! – mondta mosolyogva Johanna Oliverre nézve. – Tudtam én, hogy jó játékos leszel.

– Roxfort alatt is jó játékos voltam.

– Azt nem mondanám. A Mardekár mindig is jobb lesz – vigyorgott szélesen Johanna.

– Csak reménykedsz, édesem – vágta rá Corvus, és csókot nyomott a lány szájára. – Jössz táncolni? Hadd veszekedjék ki magukat.

Johanna lábujjhegyre állt, és arcon puszilta a fiút.

– Menjünk!

Sagitta durcásan sóhajtott.

– Mindenkinek tökéletes a szerelmi élete, csak nekem nem…

– Miért, még kinek az? – kérdezett vissza Oliver. – Jó, Corvusék tavaly óta folyamatosan nyáladzanak, Pyxis…

– Újra együtt vannak Charlie-val.

– Ja, Azu meg Viktor Krumot táncoltatta meg. Nágyon romántik lehetett.

– Ez francia akcentus volt – dünnyögte Sagitta. Fújtatott, majd mellbe bökte Olivert, aki várakozón pillantott rá. – Na, ha megesküszöl az életedre, hogy minden rendben van köztünk, akkor elmegyek veled táncolni!

– Táncolni? Hogy ráléphess a lábamra? Kösz, nem. – Oliver felháborítóan aranyos mosolyra húzta a száját, majd békítőn felemelte a két tenyerét, amikor látta, hogy Sagitta csak idegesebb lesz. – Esküszöm az életemre és bármi egyébre, hogy az égvilágon minden rendben van köztünk. Továbbra is szeretlek, Gitta, és téged tartalak a legmenőbb csajnak a világon.

Sagitta egyáltalán nem pirult el, talán csak egy icipicit.

– Jó, én is szeretlek, és sajnálom, hogy nem írtam és hogy nem bíztam benned eléggé – mondta, és türelmetlenül dobolt a lábával. Úgy sokkal nehezebb utálni valakit, ha itt ül közvetlen melletted. Főleg úgy, ha igazából nem is akarod utálni, és örülsz, hogy kiderül, mégsem kell.

Sagitta úgy döntött, már nem is utálja a fiút.

– Akkor szent a béke? – Oliver felé nyújtotta a balját.

– Aha. – Sagitta megfogta a kezét, és hagyta, hogy a fiú felhúzza a székről.

– Ennek örülök. Azt hittem, több hónapon keresztül fogunk még vitatkozni – jegyezte meg Oliver. – És hogy a végén nem is fogok tudni kviddicsezni, mert eltöröd valamimet.

Sagitta nem piszkálta vissza a fiút, csak átkarolta a derekát.

– Sajnos ahhoz túlságosan hiányoztál – mondta sajnálkozva. – Pedig szívesen megnyúztalak volna.

Oliver felnevetett, majd táncra penderítette a lányt.

Balga bolgár, balga brit ~ 1. fejezet

1. fejezet

Azura Black spontán embernek tartotta magát, aki alaposan megtervezi spontán ötleteit. Az például, hogy Fred kedvéért lekérje Viktor Krumot táncolni, egy ilyen alaposan megtervezett spontán ötlet volt, és nem bánta meg.

Ó, hogy is bánta volna meg!

Na, nem mintha Krum bolgár szitkozódásának és morgolódásának örült volna meg annyira – inkább a társasága volt szimpatikus a számára. A bolgárok eleinte ferde szemmel néztek rá, amikor megjelent Krum oldalán, de aztán hamar összemelegedtek, amikor megmutatta nekik a legjobb fajta vajsört – amibe a konyhán előzetesen pár csepp mézbort kotyvasztottak Sagittával, így az embernek sokkal jobb kedve támadt tőle.

Fél óra alatt a fél bolgár csapatot a barátjának tudhatta, Tatiana Sokolovsky és Rosica Zima minden elsütött vicce után arcon csókolták jókedvükben, Bogomil Utkin pedig két percenként megdicsérte a ruháját.

Csak azt nem tudta kiküszöbölni, hogy a nevén hívják. A bolgárok a létező legkülönbözőbb gúnyneveket aggatták rá, amik többnyire a származásából jöttek: brit, fekete özvegy, Roxfort, kékike.

A leghangosabb az összes közül egy fiú volt, sötétszőke haja copfban lógott a hátára, a szeme aranyszínű volt, a fülében egy koponya virított, az ajkán csúfondáros vigyor ült. Határozottan jól nézett ki.

– Szóval íjászkodsz, Black? – A fiú előre hajolt az asztalon, szeme vadul csillogott. Azura egészen beleborzongott a látványba.

– Még hozzá tökéletesen jól, Boyanov – vágta rá, és ő is az asztalra könyökölt.

– Íjászpárbajt! – kurjantotta egy Anton nevű fiú.

– Á, biztos vagyok benne, hogy a kis britecske nem mer kiállni ellenem – mondta kajánul Boyanov. Azura horkantva fölnevetett.

– El ne bízd magad, drágaság, mert a végén a nyílvesszőim nagyon nem kívánatos helyeken fognak eltalálni.

Boyanov felhúzta a szemöldökét. Azura elbűvölőnek találta a mozdulatot, de ezt a világért sem vallotta volna be.

– Nem tudom eldönteni, hogy ez most flörtölés, vagy fenyegetés volt.

A megjegyzést kitörő tapsvihar és hahota kísérte a bolgár csapattól. Azura kihúzott háttal ült, a szájára vigyor kúszott. Büszke volt magára, amiért nem pirult el. Több kell ahhoz, hogy őt megszégyenítse valaki! Hogy megszégyenítse egy francos bolgár…

– Hát azt döntsd el te, ha tudod! Akkor talán egyszerűbb lesz a döntés, amikor a nyílvesszőket szedegeted ki magadból.

– Tetszel nekem – jelentette ki Boyanov. Azura hátradőlt a székében, közben végig a bolgár fiú aranyszemébe nézett. Úgy érezte, mintha a saját vigyorának a tükörképét látná Boyanov arcán.

Új dalba kezdett a Walpurgis lányai, és a bolgárok üvölteni kezdtek az energiától, egymást ráncigálták a táncparkettre. Azura egy pillanatra megijedt, mert semmi kedve nem volt újra Viktor Krummal táncolni, aki jó ideje csak ült az asztalnál és a sótartóval játszott.

Aztán Boyanov felállt, és a kezét nyújtotta a lány felé.

– Jössz táncolni, szép Azura?

Na, most Azura ténylegesen elpirult, elfordította a fejét, hogy Boyanov ne lássa, de a fiú vigyorából ítélve fölöslegesen próbált szépíteni.

Boyanov fél kézzel átkarolta a derekát, a másikkal Azura kezét fogta meg. A lánynak feltűnt, mennyire izmos a fiú – sokkal, de sokkal izmosabb Ackley-nél, ahogy meglepő módon Krumnál is. Zavarba jött, nem tudta, pontosan hova tegye a balját, aztán végül úgy gondolta, jó helyen lesz az Boyanov mellkasán.

Tévedett.

– Minden lány a mellizmom tapizásával kezdi – jegyezte meg a fiú. – Utána nyúlkálnak lejjebb is.

– Te hivatásos bunkó vagy? – kérdezett vissza Azura rezzenéstelen arccal. Mivel nem látta Boyanov arcát anélkül, hogy megemelte volna az állát, a fiú karcsú nyakát bámulta.

– Csak rosszfiú – vigyorgott Boyanov, majd hozzátette: – Egyébként nem, csak a tűréshatárodat próbálgatom. Nem fél tőled a fiúd?

– Nincs fiúm – közölte Azura, miközben a kezét tüntetőn Boyanov mellkasán hagyta. Tenyere alatt érezte a fiú szívdobogását.

– Ezt alig tudom elhinni. Nem állnak sorban a kegyeidért?

Azura nem tudta eldönteni, hogy Boyanov gúnyolódik-e rajta, ezért inkább csak megvonta a vállát. Elfordította a fejét, megpillantotta a tömegben keringő Sagittát és Woodot, a sarokban csókolózó Pyxist és Charlie-t, majd az ajtónál az épp kisurranó Corvust és Johannát is. Legnagyobb szívfájdalmára az Ericát ölelő Ackley-t is látta.

– Nem öreg ő hozzád? – érdeklődött Boyanov, amikor követte Azura tekintetét.

– Te nem vagy öreg hozzám?

– Ki mondta, hogy akarok tőled valamit? – vigyorgott Boyanov. – Bár, ha jobban átgondolom, tök nyilvánvalóan jeleztem, hogy le vagyok nyűgözve tőled, és bánom, hogy nem sikerült nekem meghívnom téged a bálba.

Azura meglepődve fordult vissza Boyanov felé, és felemelte a fejét, hogy a fiú szemébe nézhessen.

– Miről beszélsz? Én eddig észre sem vettelek téged.

Boyanov arcáról még ez a megjegyzés sem tudta letörölni a kaján mosolyt.

– Olyan szimpatikus a kedvességed.

– Nagyon igyekszem.

Boyanov megforgatta Azurát, aki próbált nem ügyetlenül lépkedni. Sose szerette a táncórákat. Boyanov viszont egyértelműen értett hozzá; úgy állította meg a forgó lányt, hogy háttal álljon neki. Így Azurának sokkal jobb kilátása nyílt a most már egymást faló Ackley-re és Ericára, miközben Boyanov lehajolt hozzá és a vállára tette az állát.

– Nem akarsz kijönni a kertbe?

Azura nagyot sóhajtott. Ackley és Erica elváltak egymás ajkától, majd a lány egy porcukros epret nyomott párja szájába, miközben végigcirógatta Ackley nyakát és arcát. Azura mintha kelletlen mosolyt látott volna Ackley arcán, de aztán szomorúan belátta, hogy ezt valószínűleg csak beképzeli.

Boyanov lehelete csiklandozta a nyakát, majd hirtelen ötlettől vezérelve bólintott.

– Menjünk! Megmutatom neked, hogy sokkal szebb a Roxfort kertje télen, mint amilyen a tietek.

Boyanov felnevetett.

– Nálunk télen konkrétan nincs is kert a nagy hó miatt.

Azzal megragadta Azurát a csuklójánál fogva, és kisiettek a táncolók tömegéből, ki az ajtón, végig a folyosón, egészen a főbejáratig. Útközben egy szót sem szóltak, csak néha-néha horkantottak föl, amikor egy-egy vadul csókolózó párba ütköztek.

Amikor kiértek a szabadlevegőre, Azura rájött, hogy nem ártott volna valami kabátot hoznia magával, mert így Pyxis meg fogja fojtani. Boyanov szinte rögtön lekapta magáról a zakót és Azura vállára terítette.

– Szerelmi bánatban szenvedsz, szép Azura? – kérdezte, miközben a lány vállát simogatta. Azura megdermedt, és hirtelen nem is tudott mit mondani. Pedig az ritkán fordult elő vele.

– Miért kérdezed? – nyögte ki végül.

– Ismerem a jeleit – mondta nagy komolyan Boyanov, majd megfogta Azura kezét. Sétálni kezdtek, és közben Azura nem tudta hova tenni a mellkasában szétáradó kellemes melegséget.

A kert valóban csodásan festett – a bokrokon és fákon hótakaró fehérlett, a kikövezett út mellett jégszobrok álltak. Lidércfények világítottak, de Azurának a Hold ezüstje volt a kedvence.

– Nem nevezném szerelmi bánatnak – szólalt meg egy idő után. – Csak egy nagy csalódásnak.

– Az még a jobbik eset – felelte Boyanov.

– Gondolom – sóhajtotta Azura. Oldalra sandított, Boyanov nem nézett rá, a kertben gyönyörködött. Nagyon próbált koncentrálni, hogy tudjon olvasni a fiú fejében, bár Corvus szerint még mindig nem ment neki tökéletesen a gyakorlat. Most is csak egy-két felvillanó képet látott egy fekete hajú, oroszosan húzott szemű lányról, meg egy fiúról, aki erősen hasonlított Krumra. Azura elkapta a fejét, mielőtt több emlékbe is beletúrhatott volna, bár majd meghalt a kíváncsiságtól.

De azért gyorsan végigpörgette fejben a jelenlévő bolgár lányok arcait.

– Radka Voronin volt az – mondta Boyanov, mire Azura összerezzent. – Fél éves sztori, neked nem kell vele törődni.

– Hát mivel kell törődnöm? – tette föl a kérdést, és megállt. Megigazgatta magán a kabátot, és kérdőn nézett Boyanovra. A fiú is megtorpant, még mindig nem engedte el a lány kezét, és szembefordult vele.

– Törődhetnél mondjuk velem.

– Az elmúlt fél órában veled törődtem, annyi nem volt elég?

Boyanov elvigyorodott, és közelebb lépett Azurához, a lány érezte magán a testének a melegét.

– Korántsem volt annyi elég – mondta. Majd lehajtotta a fejét, és megcsókolta Azurát. A lány megdöbbent, de esze ágában sem volt elhúzódni. Ackley-re akart gondolni, hogy ezek szerint sikerült túltennie magát rajta, de aztán nem nagyon tudott másra gondolni Andrei Boyanovon kívül. Puha, meleg ajka és erős szorítása lefegyverezte, mintha mágiával szipolyozta volna ki belőle az erőt. Nekidőlt a fiú mellkasának, ahogy viszonozta a csókot, remegő ujjakkal bontotta ki Boyanov haját a copfból. Pyxis mesélt neki már arról, hogy milyen könnyen be lehet dőlni egy hímnemű egyed ilyenfajta közeledésének, hogy ő hányszor megjárta már, de Azura nem érzett semmi negatív kisugárzást a fiúból.

Amikor elhúzódott Boyanovtól, szégyenlősen kapkodta a levegőt és nem mert ránézni a bolgárra. De a fiú nem zavartatta magát, Azura hajához nyúlt és elkezdte kirángatni belőle a hajtűket.

– Ez volt az első csókod? – kérdezte halkan, kíváncsian.

– Nem – felelte csöndesen Azura. A nyáron csókolta meg először fiú, de az minden szempontból más volt, Gilannal inkább hívták egy titok megpecsételésének és hirtelen jött heves érzelmektől való elragadtatottságnak.

Felsóhajtott, és belekapaszkodott Boyanov nyakába.

– És Andrei – különös, de jó érzés volt kimondani a keresztnevét –, ajánlom, hogy az utolsó se legyen.

A fiú felnevetett, és szófogadón újra magához húzta.

Azura néha nagyon szerette a spontán jött ötleteit.

2022. július 18., hétfő

...Előbb dolgom van a könyvtárban ~ 13. fejezet

                                                                     13. fejezet

 


Nem akart beszélni Krummal, de a srác odajött hozzá.

– Bántottad? – bökte meg a vállát a bolgár. Fred felnyögött.

– Mi?

– Bántottad Harmoniát? – ismételte magát Krum. Fred fenyegető pillantást vetett rá. Azurától tanulta.

– Mi közöd van hozzá?

– Velem jönni bálba. – Bár Krum csak kimondott három szót, olyan volt, mintha egy terelőütővel gyomorszájon vágta volna.

– Értem. – Felállt, és kivonult a könyvtárból, nem törődve azzal, hogy Krum milyen bolgár sértéseket vág a fejéhez.

Útban a klubhelyiség felé próbált nem gondolkozni, de Hermione és a világbajnok szavai mérges tüskékként marták a bensőjét. Beugrott a fiúmosdóba és megmosta hideg vízzel az arcát. Nem lett sokkal jobb a helyzet, de legalább már nem érezte teljesen úgy magát, mintha leforrázták volna.

A folyosón aztán összetalálkozott George-dzsal, aki izgatottan intett neki.

– Azuval megfogalmaztunk egy zseniális levelet Bumfoltnak! – újságolta.

– Tényleg? – kérdezte Fred fáradtan. Annyira üresnek hallotta a hangját! Annyira nem önmaga volt!

– Igen! Már csak bagoly kell. Elkérjük Pulipintyet Rontól?

– Benne vagyok.

Szó nélkül tették meg a maradék pár lépcsősort a klubhelyiség bejáratáig. Addig Frednek volt ideje újra vigyorgós-vidám álarcot öltenie, és gyorsan, mielőtt elmúlik a pillanat, oldalba bökte testvérét.

– Mesélj, mizu van a mi kis Angie-nkkel!

George erre elvörösödött. Fredet meglepte – ezek szerint nem csak neki van titkolni valója a testvére előtt?

– Semmi nincs.

– Még.

– Ahogy mondod – bólintott George, és bizonytalan mosolyt villantott Fredre. Sebezhetőnek tűnt, de részben boldognak is.

– Holnap?

– Remélem.

Fred felnevetett. Örült, hogy megvan még a telepatikus képességük.

– A prefektusi fürdőben?

– Merlin szakállára! – röhögte el magát a fejét fogva George. Fred átkarolta a vállát.

– Nem vagyok szakértője a nőknek, de úgy vélem, belőle remek sógor lesz.

– Szóval nem bánnád?

– Miért bánnám? – Fredet őszintén meglepte a felvetés. George a vállát vonogatta.

– Hát mert olyan jóba vagytok…

– Ne! Csitt! – állította meg Fred. – Több lányt ne keverj az ügybe, könyörgöm!

– Milyen ügybe? – vonta föl a szemöldökét George. Fred sóhajtott.

– Ne tegyél úgy, mintha Azura nem avatott volna bele mindenbe.

– És Sagitta – tette hozzá George. Fred nem bosszankodott sokat, csak örült volna, ha ő mondhatja el a fivérének a kis titkát.

– De ha ez megnyugtat, tesó, a magyarázatuk nélkül is teljesen egyértelmű volt számomra minden.

– Valóban? Hát ez nagyszerű – nyögte Fred. Ennyire nyíltan lehet olvasni az érzéseiben? Kellemetlen.

George rávigyorgott.

– És? Felkérted már? Csak mert Ron kinézett magának valakit…

– Tudom, tudom, a véla-lányt – legyintett Fred. George vigyora, ha lehet, még szélesebb lett.

– Két véla-lány van!

– Mi? – játszotta meg a zavarodottságot Fred. Megálltak a Kövér Dáma portréja előtt, és kórusban bemondták a jelszót:

– Tündérfény!

– A hideg ráz ki tőletek, fiúk! – sopánkodott a terebélyes hölgy és meglegyezgette az arcát rózsaszín legyezőjével. – Hányszor kértelek már meg bennetek, hogy ne beszéljetek egyszerre? Rémisztő!

Az ikrek összevigyorogtak, majd beléptek a klubhelyiségbe. Hamar kiszúrták öccsüket, épp Harryvel kártyázott. Jobban mondva Harry valami könyvet olvasgatott, Ron pedig kártyavárat épített. Fred, jótestvér lévén remélte, hogy a pakli robbantóssnapszliból van és hamarosan felrobban.

Mintha csak azon a napon – vagy hónapok óta – először rámosolygott volna a szerencse, a kártyavár épp abban a pillanatban robbant fel, hogy odaértek testvérükhöz.

– Jó a fejed, Ron…Menni fog a dísztalárodhoz – cukkolta George. Letelepedtek a negyedikes fiúk asztala mellé. Fred a szeme sarkából látta, hogy Azura a klubhelyiség másik végében a nővérével és Katie-vel búj valami könyvet. A lány mintha megérezte volna, hogy nézik, felpillantott. Összemosolyogtak, majd Fred visszafordult a dolgához. George már bele is vágott a közepébe.

– Ron, kölcsönadod Pulipintyet? – kérdezte.

– Most éppen úton van – válaszolta az, megpörkölt szemöldökét tapogatva. – Mire kéne?

– George meg akarja hívni a bálba – gúnyolódott Fred, csakhogy érezze az öccse a törődést. Felszabadultabban piszkálta már, hogy tudta, nincs köztük versengés Hermione-ügyben.

– El akarunk küldeni egy levelet, tökfej – magyarázta George.

– Kinek írogattok ti leveleket? – kíváncsiskodott Ron. Fred megemelte a pálcáját, és fenyegetőn meglengette öccse orra előtt, mire az fintorogva elhúzta a fejét.

– Az orrodat is megégetheted, ha mindenbe beleütöd – figyelmeztette. Hirtelen ötlettől vezérelve témát váltott. Szerette volna hallani, hogy Ron valóban letett Hermionéról. – Tényleg, hogy álltok a bállal? Megvan már, hogy kivel mentek?

– Nincs – rázta a fejét Ron.

– Na és mi van a csinos véla-lányokkal? A Delacourt-nővérekkel? – vigyorgott rá George. Ron zavarában felcsattant:

– Mi lenne velük?

– Merlin szakállára, kettő van belőlük? – hökkent meg Fred ismét, és remélte, hogy nem bukik le. Nem javította ki a bátyját, hogy csak unokatestvérek. – Fleurről tudtam, mert hát ugye ő Beuxbatons kiválasztottja… és igen, tényleg gyönyörű teremtés.

Fred soha nem csodálkozott, hogy Ron szeme megakadt rajta, de mindig úgy gondolta, ez olyan „szerelem”, hogy csak nyál csorgatva bámulja, amikor elmegy az orra előtt.

– Ja, Coralie a kisebb – bólintott George. – Majd holnap Ron megmutatja neked, amikor elhívja.

Ron elvörösödött. Remek, szóval tényleg maradt Coralie-nál és túltette magát Fleurön. Meg Hermionén.

– Eszem ágában sincs elhívni!

– Na, hát pedig bele kéne már húznod, öcskös – jegyezte meg Fred –, mert a végére már csak a selejt marad. Hol lesznek akkor már a véla-lányok?

– Miért, te kivel mész? – érdeklődött Ron, nem törődve bátyja piszkálódásával. George is kíváncsian pillantott rá. Zavarba jött, és görcsbe rándult a gyomra, de próbálta ezt palástolni.

– Azurával – jelentette ki rövid habozás után. Szegény lány, hogy mindig őt veszi elő…De úgy tudta, Azu nem tervez partnert vinni a bálra Ackley miatt.

– Tényleg? – álmélkodott Ron. – Már meg is beszélted vele?

Fred magában káromkodott.

– Jó, hogy mondod. – Hátrafordult, és átkiabált Azuráék asztalához: – Hahó! Azura!

A lány, a mellette ülő Sagitta és Alicia felnéztek.

– Mi van? – kiáltott vissza.

– Megyünk együtt a bálba?

Azura felvont szemöldökkel végigmérte Fredet és a jelenetet, amibe belekényszerült. Összekapcsolódott tekintetük, és Fred remélte, a lány elég ügyes legilimentor ahhoz, hogy kiolvassa a fejéből az elmúlt pár óra történéseit.

– Felőlem mehetünk – egyezett bele végül, majd vigyorogva visszafordult Aliciához. Sagitta néhány pillanatig pislogás nélkül meredt Fredre, aki bizonytalanul elmosolyodott, és intett neki.

– Tessék! – fordult vissza Fred a társasághoz. – Le van vajazva.

Azzal felállt, és megveregette George vállát.

– Gyere, keressünk egy iskolai baglyot…

Mielőtt egy lépést tehetett volna, meglátott valakit a kandallónál ácsorogni. Persze nem annál a kandallónál, ami olyan messze volt, hogy talán esetleg nem hallhatta az ott álló az előbb lefolyt párbeszédet. Nem, dehogy.

Lehet, hogy meg kéne néznie a naptárat. Elszámolta volna magát, és péntek tizenharmadika lenne?

Mindenesetre elkapta a tekintetét Hermione maszkszerűen közömbös arcáról és George-ot követve kimasírozott a klubhelyiségből.

Most már úgyis mindegy.

Hermione Krummal megy, ő pedig Azurával.

Persze lehet nem kellett volna még egy lapáttal tenni az amúgy is gubancos Azurás-Hermionés ügyre, de a könyvtárban folytatott beszélgetésből azt szűrte le, hogy Hermione már túltette magát rajta, és szeretne boldog lenni Krummal.

Fred pedig semmi mást nem szeretett volna, hogy Hermione boldog legyen – akár vele, akár mással. Tudta, hogy ő a hibás, de remélte, hogy Hermione ad neki időt arra, hogy elrendezze a dolgokat…

De legalább ő boldog.

Még ha sírni látta is. Krum biztos megvigasztalta.

Fred sóhajtott. Legalább Hermione boldog!, próbálta győzködni magát. De ettől függetlenül ugyanúgy kedve lett volna betörni a bolgár orrát.

Ádám Magda: Az elszalasztott lehetőség - kritika

  Ebben a bejegyzésben egy gimis beadandómat osztom meg, amit egy történelmi szakirodalomról írtam. A kötetet mint a 2023-as évem egyik legr...