...Előbb dolgom van a könyvtárban ~ 15. fejezet

 15. fejezet

 

Fred gyomra öklömnyire szorult, amikor látta Hermionét Krummal táncolni. Mindketten mosolyogtak, láthatóan élvezték egymás társaságát. Amikor többen táncba indultak körülöttük, Azura őt is behúzta a parkettre. Irányította, merre lépjen, de neki így is sikerült néhányszor megtaposnia szegény lányt.

– Bocs – sziszegte újra. Azura a szemét forgatta. Fred a lány válla fölött újból kiszúrta a forgó Hermione és Krum párosát.

– Menjünk közelebb hozzájuk – ajánlotta Azura. Fred meghökkenve rázta a fejét.

– Miért?

Azura titokzatosan somolygott, és a zene ritmusára közelebb forgatta magukat Hermionéékhoz.

– Lekérem Krumot.

– Hogy mit csinálsz? – kapta a barátnőjére a tekintetét Fred. Azura megbolondult?

– Lekérem Krumot – ismételte Azura, és a bolgár srác felé biccentett.

– Minek? – vonta föl a szemöldökét Fred. A lány színpadiasan sóhajtott.

– Hogy táncolhass Hermionéval.

Fred olvadozva pillantott a lányra. Megállt a táncparkett közepén, fürkészve nézte őt. Megsimogatta a hátát, és ámulva kérdezte:

– Megtennéd értem?

Azura megforgatta kék szemeit.

– Freddie, nagyon jól tudod, hogy akár tűzbe is sétálnék érted. – Lábujjhegyre állt, és puszit nyomott Fred arcára. Az ajka hideg volt. – Az, hogy egy világhírű fogóval táncolok, a legkevesebb.

Elnevették magukat, majd folytatták a táncot. Azura boszorkányos módon közelebb fúrta magukat a kiszemelt pároshoz. Amikor elég közel értek hozzájuk, megálltak, és Azura Hermione és Krum összeillesztett tenyeréhez nyúlt.

– Elnézést, lekérhetem az urat? – szólalt meg, és Fred legszívesebben szobrot állítatott volna a lánynak, olyan ügyesen rebegtette a szempilláit – pedig köztudott tény volt, hogy a Blackek Írországnak szurkolnak.

A másik pár megtorpant, és szétrebbentek. Fred látta, hogy Hermione csúnyán néz Azurára, Krum pedig úgy tűnt, kicsit összezavarodott.

– Táncoljatok csak. Még táncolunk, Viktor! – mondta végül Hermione. Mosolygott, a bolgár mosolya pedig inkább tűnt fintornak. Fred biztos volt benne, hogy semmi kedve nincs a rajongón vigyorgó Azurával táncolni.

– Jó – bökte ki nagy nehezen, és megragadta Azura fehér kacsóját. A lány hangsúlyosan Fredre kacsintott, majd elveszett az emberek között.

Fred megköszörülte a torkát. Hermione makacsan a földre szegezte a tekintetét, de amikor a fiú megszólalt, fölnézett.

– Táncolunk?

Hermoine nem válaszolt. Fred sóhajtott. Már pedig ők most beszélni fognak. Muszáj elmondania a lánynak mindent. Oldalra biccentette a fejét, felmérte, mennyi az esélye, hogy Hermionénál van-e pálca. Amikor úgy döntött, ebbe a ruhába nem férne bele, megragadta a lány kézfejét.

– Táncolunk – mondta, és remélte, nem hangzott túl parancsolgatón vagy erőszakoskodón.

– Hé! – kérte ki magának Hermione, de különösebben nem tiltakozott. Fred óvatosan a lány derekára csúsztatta a balját. Másik kezével felemelte Hermionéét, ujjaikat nem fonta össze, tenyerük izzadtan szorult a másikéhoz.

– Beszélnünk kell, Mione – vágott bele.

– Nem ártana… – értett egyet Hermione. – Mi volt ez az egész? Azura miért kacsintgat rád, miközben másik sráccal lép le, amikor szerelmes…

– Nem szerelmes belém – vallotta be gyorsan Fred. Nagyot sóhajtott, és beszélni kezdett: – Ez az egész…egy nagyon kínos szituáció volt. Hülyeség, amibe másokat is belekevertem. – Azurára gondolt, és új hullámmal öntötte el a bűntudat. – Van valaki, akiről azt hittem, hogy…szeret téged, és én nem akartalak téged elszeretni előle. Meg akartam bizonyosodni, hogy nem fog fájni neki, ha én veled lennék, viszont a nevét nem akartam és nem akarom most sem elmondani, mert nem lenne helyes…Azu neve véletlenül szaladt ki a számon, és innentől megállíthatatlanul követték egymást a szerencsétlenebbnél szerencsétlenebb események, amibe majdnem belebuktunk. De most színt vallok! Szeretlek Hermione, és veled akarok lenni.

Kiszáradt torokkal várta a lány reakcióját. Az pislogott párat, láthatóan nem tudta eldönteni, komolyan beszél-e.

– Fred – mondta lassan.

– Igen? – A fiú hangja rekedt volt.

– Te hatalmas bajkeverő vagy – ingatta a fejét Hermione. Ezúttal Fred pislogott értetlenül.

– Ez mit jelent? – kérdezte aggodalmasan. Reménykedni kezdett. – Megbocsátasz?

– Több hónapnyi szenvedés után? Ne viccelj már! – horkant fel Hermione. Fred nyelt egyet.

– De…

Hermione megállt, elhúzta a kezeit Fredtől és az arcára szorította őket.

– Erre most mit mondjak?

– Hát… – Fred ebbe nem gondolt bele. Az arca égett. Szíve kétszer gyorsabban vert a megszokottnál. Tehát most kell viccelődni. – Mondjuk azt, hogy: köszönöm, hogy biztosítottál érzéseid felől, természetesen én is hasonlóan érzek, hiába vagy borzalmasan hülye. Jobban szeretlek a házimanóknál és a tanulásnál is.

Hermione látványosan küzdött a nevetés ellen. Kikukucskált az ujjai közül.

– Hazudni bűn – évődött. Fred ettől felbátorodva előrenyúlt, és magához húzta a lányt a csípőjénél fogva.

– Azt tapasztaltam – dünnyögte, és fellélegzett, amikor Hermione a nyaka köré fonta a karját. A lány feje a mellkasán nyugodott. Átölelte a derekát, és simogatta a hátát.

– Na és Krum? – kérdezte Fred, mert nem bírta ki, hogy ne tudja.

– Ó, hát igen… – nyögött fel Hermione. – Ez kellemetlen.

– Beléd van esve.

– Hát azt hiszem, talán egy kicsit.

– Kiverhetem a fogát? – érdeklődött Fred, és csókot nyomott Hermione hajába.

– Ha megmered tenni, kiátkozom az összes hajszálad a helyéről – válaszolt kedvesen a lány. Fred kuncogott. Hermione egyszerűen tökéletes!

– De komolyan, mi van Krummal? – firtatta tovább. Hermione vállat vont, és elhúzódott, hogy felnézhessen a fiúra.

– Kedves srác. – Az arca aggodalmat tükrözött. – És nem akarom megbántani… – Vett egy nagy levegőt, olyan nagyot, hogy Fred el sem tudta hinni, mekkora tüdeje van, és csillogó szemekkel óvatos mosolyra húzta a száját. – De most nem akarok róla beszélni.

Fred szíve ki akart ugrani a mellkasából.

– Én sem – vágta rá, és eszkimópuszira érintette össze az orrukat, de Hermione lábujjhegyen pipiskedve szájon csókolta. Épp csak összeérintette az ajkukat, már el is húzódott. Fred türelmetlenül követte, de a lány nevetve fordította el a fejét.

– Ne mindenki előtt! És különben is. Ezt meg kell beszélni. Még nem bocsátottam meg neked – mondta figyelmeztetőn, de hangja izgatottan remegett. Megfogta Fred kezét, és kivezette a táncparkettről.

 

/*/*/*/

 

Hermionénak fogalma sem volt, hova menjenek, hogy nyugtuk legyen. Csak céltalanul húzta maga után Fredet. Valahol az első emeleten belebotlottak Ronba, aki egy szőke franciával kergetőzött.

Hermione és Fred megtorpantak, és értetlenül bámulták a szemük elé táruló látványt.

– Ez lenne Coralie Delacourt? – kérdezte halkan, lassan Hermione. Az ocsmány dísztalárját levedlett Ron a franciául káromkodó lány elől szaladt, kezében a cipőjével.

– A’sszem – biccentett Fred.

– Hát ti? – fékezett le előttük Ron. Lihegett egy sort, és kisöpörte az arcából a haját. – Bemutathatom nektek Coralie-t? Kicsit rosszul beszéli a nyelvet, de…

Hermione nem szívesen, de félbeszakította barátját.

– Bocs, Ron de most dolgunk van a könyvtárban – mondta ki, ami először eszébe jutott.

– A könyvtárban? – visszhangozta egyszerre a két Weasley. Hermione felvont szemöldökkel pillantott Fredre.

– Az az egyetlen hely, aki senki nem fog minket megzavarni – közölte, és Fred beleegyezőn bólintott.

– Igazad van.

Ron elvigyorodott. Majdnem orra bukott, amikor Coralie Delacour lendületből a hátára ugrott, így nem tudta megjegyezni, amit az arckifejezéséből ítélve meg akart.

– Cora! – nevetett Ron, és megpróbált kiszabadulni a lány fogságából, Hermione próbált nem sokat törődni azzal, hogy Coralie mennyivel tűnik harciasabbnak unokanővérénél.

Továbbsiettek a folyosón. Szerencsére nyitva találták a könyvtár ajtaját, besurrantak. Találtak egy kis kanapészerű ablakbeugrót, elnyűtt díszpárnákkal. Mellettük az ablakból a kilátás a feldíszített, kékben és aranyban ragyogó kertre nyílt, láthatták a világító sövény- és jégszobrokat.

– Nagyon romantikus – jegyezte meg Fred, és helyet foglalt. Hermione nem ült le, az adrenalin túl sok volt a testében, hogy nyugton maradjon. Fel-alá járkálásba fogott, próbálta felfogni, amit Fred mondott neki.

– Azura nem szerelmes beléd – kezdte a legfontosabb tényezővel. Ez mérhetetlen megkönnyebbüléssel töltötte el. És borzasztó mérges volt Fredre.

– Dehogyis!

– És ő tudta, hogy ezt kamuztad nekem?

– Igen.

Hermione megdörgölte a halántékát.

– Nem értem. Miért nem mondta el akkor?

– Mert megkértem rá – vallotta be Fred. Hermione sóhajtott, de Fred feltartotta a tenyerét. – Ezt, kérlek, ne firtasd! Majd egyszer elmondom, ha a dolgok úgy alakulnak. A lényeg, hogy nem tudja befolyásolni a kapcsolatunkat…

– Dehogynem. Nem bízol bennem eléggé.

Fred a kezét tördelte. Hermione látta az arcán, hogy keresi a módját annak, hogy humorizálhatna.

– Meg ne próbáld! – szólt fenyegetően, és már bánta, hogy nem hozta magával a pálcáját. Így csak a mutatóujját tudta figyelmeztetőn a fiú orra előtt lengetni.

Végül is, ha úgy alakul, kitudja szúrni az ujjával Fred szemét. De tényleg csak végső esetben.

– Ezzel mást árulnék el – mondta végül őszintén a fiú. Hermione a hangja és szeme tisztasága miatt hitt csak neki.

Újabb kérdés fogalmazódott meg benne.

– De ha Azu… Ha Azu nem szeretett téged soha…akkor miért sírt éjszakánként? Azt hittem a nyáron történt szörnyűségek alatt azt érti, hogy te meg én…tudod.

Fred előbb elvigyorodott, valószínűleg azért, hogy valami nagyon vicces megjegyzést tegyen, aztán elkomolyodott.

– Azu sírt? Mikor? Miért?

Hermione széttárta a karját.

– Ha tudnám, nem kérdezném!

Fred a fejét csóválta.

– Fogalmam sincs. De ki kellene deríteni. Ez így nem maradhat.

– Lehet Ackley miatt – találgatott Hermione, és végre úgy érezte, lenyugodott annyira, hogy leüljön Fred mellé. A fiú rögtön a keze után nyúlt.

– Nem úgy ismerem őt, hogy egy fiú miatt akadjon ki ennyire.

Hermione bölcsen hallgatott arról, hány éjszakán át sírt Fred után. Leginkább a Tusa után, aztán a sárkányok után, amikor Azurával összeveszett.

Hát igen, az utóbbi időben elég instabil volt érzelmileg.

De legalább nyugtázhatta, hogy igenis érző emberi lény (Ron még elsőben és másodikban, meg harmadikban és negyedikben piszkálta emiatt), van szíve, és nem egy teáskanál érzelmi szintjén áll.

– Ez volt minden? Csak mert akkor… – Fred őrjítően aranyos és fredes vigyorra húzta a száját, és közelebb hajolt a lányhoz. Hermione összehúzta a szemét, és elfordította a fejét Fredtől.

– De…

– Mit de? – türelmetlenkedett Fred. – Minden rendben, nem? Szeretlek téged, te szeretsz engem, Azu és Ron nem zavarnak bele a képbe, a hazugságok kiderültek, a problémák megoldódtak…

Hermione csak egy szót hallott az egészből, pontosabban egy nevet.

– Ron? – horkant fel hitetlenkedve. – Te komolyan azt hitted, hogy Ronald Weasley szerelmes belém?

Fred elvörösödött és hátrahúzódott.

– Hát…én…

Hermione felnevetett.

– Ez ostobaság!

Amikor Fred nem nevetett vele, elhalkult.

– Ugye? Ostobaság, igaz? – kérdezte aggodalmasan. Fred vállat vont.

– Coralie-ból ítélve eléggé úgy tűnik.

Hermione az ölébe húzta az egyik díszpárnát. A hímzés felbomlott, a kiálló szálakat húzogatta.

– Egyébként…még nem mondtam, hogy szeretlek – közölte. Fred gúnyosan felnevetett.

– Még?

– Idegesítő vagy! – dobta arcon a párnával Hermione. Fred ettől csak még jobban nevetett.

– Ne bókolj!

Hermione felpattant, és tett pár lépést. Fred nevetése elhalt.

– Baj van?

Hermione nem válaszolt, végigpörgette magában az elmúlt nap eseményeit. Nem akarta megbántani Viktort…de most itt volt az esélye, hogy végre boldog lehessen azzal, akit igazán szeret. Aki azzal szórakoztatta magát és a többieket, hogy hajnal belopózott az Odúban kialakított lányszobába, és gyíkokat eresztettek rájuk. Aki elbűvölte a könyveit, aki a macskájára vadászott, aki éjjelente a folyosókat járta, hogy a manók szálláshelyét felkutassák neki…Ilyen fiúból csak egy létezhet.

– Igen, van – mondta, és megfordult. Arcára letörölhetetlen vigyor kúszott. Fred ijedt arca értetlenre váltott. – Ha idejössz, elmondom, mi az – közölte kihívóan. Fred szája erre felfelé görbült, és gyorsan átszelte a kettejüket elválasztó távolságot.

Gyorsan letörölte Hermione arcáról a vigyort.

Ajkuk összeforrt, Hermione megszédült a forróságtól, ami elöntötte Fred ölelésétől. A fiú a derekánál fogva magához vonta, lassú mozdulatokkal simogatta a hátát. Ahol tenyere a lány fedetlen bőrfelületét érte, lángnyelvek kaptak Hermione idegvégződéseibe. Karjaival belekapaszkodott Fred nyakába, és a még most is kócosan álló vörös tincseket piszkálta. Közéjük túrt, játékosan húzogatta őket, az ujja köré csavarta. Fred szája puhán simult az övére, lélegzetük összeolvadt, a fiú szempillája Hermione arcát csiklandozta.

Levegőért kapkodva váltak szét.

– Nem mondtad el, mi a baj – emlékeztette Fred, és bátran nekidőlt egy rozoga könyvespolcnak, maga után húzva Hermionét. A lány egy pillanatra azt hitte, most fog befuccsolni roxforti varázsló- és boszorkánypályafutásuk – felborítják a többszáz éves kötetekkel telepakolt polcot, ami tucatnyi másikat dönt magával…Kész katasztrófa lenne.

– A manók – suttogta Hermione Fred ajkaira. A fiú hátravetett fejjel nevetett.

– Mi van velük?

– Nem találtuk meg őket. Azt a helyet, ahol elszállásolják őket.

– Ó – mondta Fred összevont szemöldökkel. Lassú mozdulattal végighúzta Hermione fedetlen karján az ujjbegyeit. A lányt elöntötte a libabőr, egyszerre fázott és egyszerre volt melege. – Hát igen, ez a játék lezárult, amikor Boyanov és Karkarov nyakon csípett minket Saggie-vel…

Hermione agyán átsuhant valami a nevek hallatán, de Fred újra lehajolt hozzá, és hosszasan megcsókolta így elfelejtette, mit akart mondani.

– Csokoládét ettél? – kérdezte kuncogva Hermione, egy pillanatra elhúzódva. Fred felnevetett, és kibontotta a lány haját a belakkozott kontyból.

– Hogy találtad ki? – vigyorgott, és nagyot sóhajtott, amikor ujjait beletúrta a lakktól kivételesen egyenes tincsek közé. Hermione mosolygott, szíve a torkában dobogott, pulzusa az egekben szárnyalt.

– De igazad van, még lógok neked azzal, hogy megkeressem neked a manókat. Együtt fogjuk csinálni, csak ketten. – Fred megcirógatta a lány arcát. Szürke szeme csillogott. Száján csibész vigyor ült. – Mit szólsz hozzá? Csak mi ketten… járnánk a folyosókat éjjelente…milyen romantikus lenne!

– Táncolunk? – szakította félbe Hermione nevetve, és Fred tenyerét a derekára vezette. A lány előbb lágy csókot nyomott a fiú szája sarkára, majd hagyta, hogy a könyvespolcok és a fal közötti kis helyen táncra perdítsék.

– Táncolunk – suttogta Fred, mire Hermione hozzásimult. Az esetlen keringőt hamar feladták, és inkább egymás köré fonva karjukat lassúba kezdtek, a nagyteremben szóló zene ide nem ért el, szívük eszeveszett dobogásának ritmusára lépkedtek. Ajkuk összetapadt. Eleinte tüzes hévvel csókolták egymást, sóhajtozva, összebújva, megpróbálva minél többet érezni a másikból, s csak akkor húzódva el, amikor elfogyott a levegőjük. Aztán a lendület alábbhagyott, és csak finoman, lágyan érintették össze szájukat, kimutatva szeretetüket, kedvesen simogatták a másik karját, hátát, arcát. Ígéreteket súgtak egymás fülébe, csöndesen kuncogtak.

Olyan szorosan ölelték egymást, hogy Hermione nem tudta, valaha is el fogja-e tudni engedni Fredet. Abban viszont biztos volt, hogy nem akarja. Amikor hosszú idő után szájuk már nem simult össze, csak álltak. Hermione Fred mellkasára hajtotta a fejét, hallgatta a szívdobogását, és megmosolyogta a fiú forró lélegzetének csiklandozó érzését a nyakán.

– Rájöttem valamire – szólalt meg egyszer csak Fred halkan, visszafojtott hangon. Hermione fáradtan felnevetett, és csókot nyomott a fiú arcára.

– Na mire?

– Több időt szeretnék tölteni a könyvtárban.

Hermione mosolygott, két tenyere közé fogta Fred arcát, és lehúzta magához, hogy orruk összeérjen. Eszkimópuszikat és röpke csókokat váltottak, aztán felelt:

– Annak szerintem semmi akadálya.

 

VÉGE

 

Következő kötet: Balga bolgár, balga brit

...Előbb dolgom van a könyvtárban ~ 14. fejezet

 14. fejezet

 

Hermione, ha nem lett volna rosszban Azurával, akkor őt kérte volna meg, hogy segítsen készülődni a bálra. De így most magának kellett megoldani mindent. A haját megmosni és belakkozni, a fodros kék ruhát felhúzni. Amikor a haját kontyba akarta csavarni, kedve lett volna feladni, de aztán megacélozta magát. Ki ő, hogy ki fogjon rajta egy nyüves konty? Csak azért is szép lesz ezen a bálon. Tetszeni fog Viktornak, és fájdítani fogja Fred szívét, amiért hátat fordított neki és amiért olyan csúnyán átvágta.

Lavender és Parvati ott öltöztek mellette. Megkérdezték, segítsenek-e neki. Hermione nemet intett a fejével, de a két lány rögtön odalépett hozzá.

Lavender kicsavarta Hermione kezéből a fésűt, és a sajátját, egy sokkal jobban kinézőt emelt a magasba.

– Kicsíped magad – jegyezte meg.

– Csak próbálom – mondta sóhajtva Hermione. Parvati egy neszesszert hozott hozzájuk, és mindenféle sminkkelléket kipakolt az ágyra.

– Szerintem az azúrkék menne a ruhádhoz – jelentette be hosszas vizsgálódás után.

– Lehet – biccentett Hermione. Lavender felmordult.

– Drágám, ne mozogj!

Hermione a szemét forgatta. Nem értette, miért kedves vele a két kis pletykafészek, akiket ő személy szerint sosem volt kedvelt. Túlságosan istenítették Trelawney-t, túlságosan sokat kontárkodtak bele mások magánéletébe, túlságosan érdekelték őket a fiúk, a sminkek, ruhák, cipők…

– Na és…kinek csinosítunk téged?

Na, kibújt a szög a zsákból, gondolta Hermione.

– Én ne… – Tagadni akarta, hogy van párja a bálra, aztán elharapta a mondatot. Végül is, úgyis meg fogják látni. És akkor már miért ne használhatná ki kicsit Viktor hírnevét és népszerűségét? A lányok el fognak ájulni a csodálattól és az irigységtől. – Hát, azt hiszem, elmondhatom… – kezdte titokzatosan. – Persze, csak ha nem áruljátok el senkinek. – Ebben annyira nem hitt, de ahogy sejtette, igencsak felcsigázta a lányok érdeklődését.

– Ugyan, dehogy, kinek mondanánk el? Bökd ki! – sürgette Parvati, és megállt a sminkelésben. Lavender is abbahagyta a fésülést, és leült Hermione másik oldalára. Hermione az ajkába harapott, hogy elrejtse diadalmas vigyorát.

– Viktorral.

Lavender és Parvati összenéztek.

– Hogy kivel?

– Viktorral. Viktor Krummal – mondta Hermione, és próbált nem túl hencegő hangot megütni.

Akaratlanul is elnevette magát, ahogy Lavender és Parvati sikoltozni kezdett.

– Micsoda?

– Ez igaz?

– De mégis hogy? Az kizárt, hogy roxfortos lányt kérjen föl!

– Hermione, mesélj!

Hermione továbbra is rejtélyes arcot vágott.

– Hát, annyit talán elárulhatok, hogy a könyvtárban voltunk – mosolygott szemérmesen.

– És megcsókolt? – faggatta Parvati. Hermione nevetve rázta a fejét.

– Ezek már kulisszatitkok! – mondta, mire a két lány elképedve nézett össze újra. – Nem, nem csókolt meg.

– Még! – vágta rá Lavender. – Ha így meglát…

Hermione csatlakozott a két lány kuncogásához. Még egy órán keresztül csacsogtak és babráltak a ruháikkal, sminkükkel, hajukkal, kiegészítőikkel, aztán indulásra készen álltak. Hermione próbálta elengedni magát a két „lányos-lány” társaságában, és akármennyire is nehezen ment a kissé értelmetlen viháncolás, meglepően felszabadultan érezte magát.

Nem kellett gondolnia az elkövetkezendő órák nehézségeire.

Például, a három iskola előtti táncra a híres Viktor Krummal.

Vagy Fred és a többiek reakcióira.

– Mehetünk, hölgyeim? – kérdezte Parvati, megragadta a másik két lányt a könyöküknél fogva, és húzni kezdte őket az ajtó felé. Hermione még egyszer feléjük fordult.

– Egy szót se Viktorról, rendben?

A két lány komolyan bólintott.

– Csajos titok! – Megpaskolták Hermione mélyzöld talárba bújtatott vállát, aki gyorsan kisurrant a klubhelységből, ahol még csak alig páran lézengtek. Többnyire fiúk, akik nem erőltették meg magukat, hogy kiöltözzenek; és az első három évfolyam, akik nem kaptak meghívót a bálra.

A folyosókat szelte, közben szerencsére nem találkozott össze senki ismerőssel. Viktorral a bejárati csarnoktól nem messze eső folyosóra beszélték meg a találkozót, ahol a bolgár diákokat szállásolták el. Viktor jó pár társával állt egy körben, a saját nyelvükön beszélgettek és nevetgéltek. Mind ki voltak öltözve, úgy tűnt, többnyire maguk közül választottak maguknak párt. Volt egy-két gorillaalkatú fiú, akik mellett francia lányt látott, de többnyire bolgár a bolgárral állt karöltve.

– Nézzétek, ott jön Vik kis hercegnője! – kurjantotta egész jó angollal egy srác. Smaragdzöld szeme, copfba kötött szőke haja és mézszínű bőre volt. Arcán jókedvű vigyor terült szét, és meghajolt Hermione felé. – Üdvözlünk, kisasszony.

Erre mindenki elnémult, és érdeklődve fordult a közeledő felé. Hermione elpirult, és remélte, hogy nem fog orra bukni csinos ruhácskájában.

– Helló! – ennyit tudott csak kinyögni. Viktor boldogan mosolygott rá. Haját ő is megfésülte, és díszes, vastagnak tűnő inget viselt, amely telis-tele volt arany és bordó hímzésekkel.

– Csodás festeni, Harmijjóni – köszöntötte. Hermionét perzselte a rátapadó tekintetek sortüze. Sejtette, hogy ez a későbbiekben csak rosszabb lesz, úgyhogy próbálta nagyon gyorsan hozzászoktatni magát.

– Te is csinos vagy, Viktor! – viszonozta a dicséretet. A bolgárok és a két francia lány sugárzó mosollyal nézett rá.

– Te vagy annak a kis csinos gurkónak a barátnője, igaz? – kíváncsiskodott az a szőke hajú srác, aki felhívta rá a figyelmet. Hermione a füle mögé akarta igazítani a haját, de nem talált ott egy tincset sem. Zavartan engedte le maga mellé a kezét.

– Azura Blackre gondolsz?

– Azt hiszem – vigyorgott szélesen a srác. Ahogy Hermione közelebb ért hozzá, látta, hogy az egyik fülében koponya virít. – Van partnere a bálra?

– Nem késtél el ezzel egy kicsit? – kérdezett vissza Hermione, és megkönnyebbülve konstatálta, hogy a díszes tömeg megunta az újdonságot, és a legtöbben visszafordultak egymáshoz és folytatták a beszélgetést.

A srác csak legyintett. Vigyora csak nem akart letörlődni az arcáról. Az egész lénye színtiszta energiát sugárzott magából. Hermione agyán átfutott, hogy Azura biztos értékelné ezt a tulajdonságot, aztán eszébe jutott, hogy a lány valaki mást értékel.

– Amilyen csinos, biztos van már srác, aki elhívta – mondta kedélyesen a szőke srác.

Hermione bizonytalanul biccentett, félt, hogy lehervasztja az oly vidám fiút. De az csak nevetett, és a balját nyújtotta felé.

– Andrei Boyanov – mutatkozott be.

– Hermione Granger – rázta meg a kezét Hermione. Meleg volt az érintése. Andrei újra felnevetett.

– Aha! Szóval rólad beszélt mindig Viktor! Nem igazán értettem a neved, amikor „a csinos brit lányról” mesélt.

Hermione elpirult a bókra és arra a gondolatra, hogy Viktor róla mesélt a barátainak.

– Majd megtanulni – morogta Viktor, láthatóan féltékenyen, amiért Hermione a másik fiúval cseverészik. – Ideje lenne menni, Harmijjóni! – Megfogta Hermione kezét, és elhúzta a csapattól.

– Helló! – integetett utána lelkesen Andrei. A lány mosolyogva intett vissza. Rendes fiúnak tűnt. Örült, hogy Viktornak ilyen jó barátai vannak. Eddig azt hitte, az összes bolgár nagydarab izompacsirta, akik két értelmes szót nem tudnak egymás után kinyögni. Azonban Andrei ennek az ellentétének bizonyult.

– Kedvesek az iskolatársaid – mondta Hermione, amikor kettesben maradtak Viktorral. A folyosókat szelték, a bejárati csarnokhoz igyekeztek. A fiú könyökhajlatába fúrta a kezét.

– Ja, azok – értett egyet Viktor. Hermione megpaskolta a fiú izmos felkarját.

– Nem izgulsz?

– De. De tudni, hogy te meg én jók lenni.

Hermione zavartan nevetett. Azért kicsit tartott a dologtól, de ha Viktor bízik benne, akkor ő sem fog megriadni a szerepléstől.

Bár tény, hogy Viktor, sztárfogó lévén eddigi életében jóval többször szerepelt sikeresen és valószínűleg sikertelenül is, mint Hermione összesen.

Azért fő a remény!

 

/*/*/*/

 

Fred egész hamar felkapta magára a dísztalárját, fekete volt, és szerencsére nem szegtek csipkét az aljára, mint Ronnak. Azért sajnálta miatta az öccsét.

– Jól áll – dicsérte meg George.

– Most magad biztatod, hogy neked áll jól? – kérdezte Fred vigyorogva, és egy párnát dobott testvére felé.

– De vicces kedvében van valaki…

– Te meg izgatottnak tűnsz. Csak nincs egy csinos lány a klubhelységben, aki a csodás Georgie-ra vár?

– Fogd be! – dobta vissza a párnát George, de közben nevetett. Már csak ketten voltak a szobájukban, Lee és a többiek lementek a klubhelyiségbe, hogy „legyen elég idejük szemügyre venni a lányokat”.

Amikor véglegesen elkészültek, kivonultak a szobából. Fred szíve a torkában dobogott, alig várta, hogy megpillantsa Hermionét. De egyben nem is akarta látni. Fred fintorgott. Éljenek a kettős érzelmek!

A fejét ingatta, és inkább mást keresett a zsúfolt klubhelyiségben. Amikor rálelt a személyre, elakadt a lélegzete egy pillanatra, aztán akaratlanul is elmosolyodott.

Azura gyönyörű szép volt. Fred még világéletében nem látta a lányt egy kivasalt ingnél csinosabb ruhában, nemhogy szoknyában! És még fésűt is használt – a rakoncátlan, kócosan göndörödő barna tincsek most kontyba tűzve csigáztak a lány feje tetejére. Kicsit zilált volt, mintha már táncolt volna egy sort, de Fred szerint ez így lett tökéletes.

A ruhája türkizkék volt. Vagy tengerkék? Fred nem értett a színekhez. Abban – talán – biztos volt, hogy selyemből készült. Lágy fodrok díszítették. Visszafogott volt, mégis gyönyörű, Fred szája önkéntelenül is mosolyra húzódott, ha ránézett partnerére.

– Maszatos vagyok? – kérdezte Azura, csípőre tett kézzel, gúnyosan felvont szemöldökkel.

– Ellenkezőleg! – Fred a lány kezéért nyúlt, és megforgatta a tengelye körül, a szoknya szegélye fellebbent. Mindketten nevettek.

– Csodásan festesz! – bókolt Fred, és keze ösztönből nyúlt, hogy felborzolja Azura a haját, a lány azonban elkapta a fiú kezét.

– Na azt már nem! Órákig fáradoztunk Saggie-vel ezen a frizurán.

– Ez már a frizura? Azt hittem, titokban magaddal akarod hozni a baglyodat.

– Idegesítő vagy.

Fred vigyorgott, és a szájához húzta Azura kézfejét, hogy csókot lehelhessen rá.

– Köszönöm a bókot, hölgyem.

Felegyenesedett, és újra körbenézett.

– Nincs itt Hermione – tájékoztatta Azura. Fred vállat vont, mintha nem érdekelné annyira. Meglátta, hogy szerencsétlen Harry Parvatival épp kimászik a portrélyukon, minden bizonnyal a nagyterem felé tartva. Vigyorogva rákacsintott, jelezve, hogy szurkol neki.

– Ma hozd helyre vele a dolgaidat! – utasította Azura, és megbökte Fred mellkasát, hogy ráfigyeljen.

– Mégis hogy? Együtt van Krummal.

– Majd rögtönzünk. Egyébként meg nincs együtt vele. Mi is együtt megyünk a bálra, mégsem járunk.

– De az más – tiltakozott Fred. – Minden szempontból más.

– Aha.

Fred inkább elkapta a derekánál fogva, és húzni kezdte a kijárat felé.

– Menjünk le a nagyterembe! Túlzsúfoltak lesznek a folyosók.

 

/*/*/*/

 

Hermione azt hitte, annyira feszélyezni fogják a kíváncsiskodó pillantások, hogy nem fog tudni megmozdulni, de egész jól érezte magát, ahogy a nyitótánc közben keringett Viktorral. A fiú meglepően jó táncosnak bizonyult, egyszer sem lépett rá a lábára, és ő sem az övére. Jó tánc volt.

Amikor elkezdtek más párok is szállingózni a táncparkettre, Hermione még jobban érezte magát. Nem összpontosult minden figyelem rájuk, jobban tudták élvezni egymás társaságát. Beszélgettek és nevetgéltek. Viktor, hiába nem tudott rendesen Hermione anyanyelvén, szórakoztató társaság volt. Nem annyira szórakoztató és vicces, mint Fred, de hát…

Talán nem kellett volna a fiúra gondolnia, mert az hamarosan megjelent a közelében. Azurával keringőzött, és közben felé lesegetett. Vagy csak Hermione képzelte ezt a helyzetbe. Sose lehet tudni.

– Minden jó, Harmijjóne? – kérdezte aggódón Viktor.

– Aha – mosolygott erőltetetten Hermione. – Minden rendben.

A szeme sarkából látta, hogy Fredék párosa közeledik feléjük. Aztán valahogy olyan közel kerültek egymáshoz, hogy szinte ütköztek. Hermione látta, hogy nevetnek valamin, és hogy Azura arcon csókolja Fredet. Összerezzent, és szorosabban fonta a karját Viktor köré. A fiút meglepte a közeledése, de gyorsan reagált rá: széles tenyerével megsimította a hátát és közelebb húzta magához. Roppant romantikus pillanat lett volna, ha Hermione nem eszeveszetten dobogó szívverését próbálta volna lelassítani, és ha egy kéz nem ér hozzá ő és Viktor összefonódott kézfejéhez.

– Elnézést, lekérhetem az urat? – szólalt meg Azura. Hermione és Viktor megtorpantak, és rámeredtek Azurára. Hermione fején átfutott egy képtelen gondolat, amitől rögtön bűntudata támadt: Azura minden fiúra rámozdul, akihez ő valaha is hozzáér? Azura rajongó vigyorral bámulta Viktort, aki zavarba jött. Hermione megadóan hátrébb lépett. Nem akart barátnője és a fogó közé állni, tudta, Azura mennyire imádja a kviddicset. Meg persze az sem zavarta, hogy Freddel kettesben maradhat, de ezt a világért nem vallotta volna be senkinek sem.

– Táncoljatok csak. Még táncolunk, Viktor! – mosolygott a bolgárra, aki kényszeredetten mosolygott vissza. Láthatóan nem akarta elengedni a táncot Hermionéval, és meglepte, amiért az ilyen könnyen túladott rajta. Aztán Fredre pillantott, és elsötétült a tekintete.

– Jó – mondta végül, és táncba perdítette Azurát, aki még rákacsintott Fredre, mielőtt eltűnt volna a tömegben.

Hermione a földet bámulta. A mellette álló Fred megköszörülte a torkát, mire fölemelte a fejét. A fiú arca kipirult, szeme csillogott.

– Táncolunk?

Hermione nem válaszolt rögtön. Aztán Fred oldalra biccentette a fejét, és határozottan megragadta a lány kezét.

– Táncolunk – felelt saját magának, és megfogta Hermionét a derekánál fogva.

– Hé! – szólt rá Hermione, de erőszakosabban nem tiltakozott.

– Beszélnünk kell, Mione – kezdte Fred.

– Nem ártana…mi volt ez az egész? Azura miért kacsintgat rád, amikor szerelmes…

– Nem szerelmes belém – vágta rá Fred. Sóhajtott és beszélni kezdett: – Ez… az egész egy nagyon kínos szituáció volt. Hülyeség, amibe másokat is belekevertem. Van valaki, akiről azt hittem, hogy…szeret téged, és én nem akartalak téged elszeretni előle. Meg akartam bizonyosodni, hogy nem fog fájni neki, ha én veled lennék, viszont a nevét nem akartam és nem akarom most sem elmondani, mert nem lenne helyes…Azu neve véletlenül szaladt ki a számon, és innentől megállíthatatlanul követték egymást a szerencsétlenebbnél szerencsétlenebb események, amibe majdnem belebuktunk. De most színt vallok! Szeretlek Hermione, és veled akarok lenni.

Hermione először Fred arcába akart nevetni, aztán ahogy a szemébe nézett, rájött, hogy a fiú nem viccel. Teljesen komolyan gondolta minden szavát.

...Előbb dolgom van a könyvtárban ~ 13. fejezet

                                                                     13. fejezet

 

Nem akart beszélni Krummal, de a srác odajött hozzá.

– Bántottad? – bökte meg a vállát a bolgár. Fred felnyögött.

– Mi?

– Bántottad Harmoniát? – ismételte magát Krum. Fred fenyegető pillantást vetett rá. Azurától tanulta.

– Mi közöd van hozzá?

– Velem jönni bálba. – Bár Krum csak kimondott három szót, olyan volt, mintha egy terelőütővel gyomorszájon vágta volna.

– Értem. – Felállt, és kivonult a könyvtárból, nem törődve azzal, hogy Krum milyen bolgár sértéseket vág a fejéhez.

Útban a klubhelyiség felé próbált nem gondolkozni, de Hermione és a világbajnok szavai mérges tüskékként marták a bensőjét. Beugrott a fiúmosdóba és megmosta hideg vízzel az arcát. Nem lett sokkal jobb a helyzet, de legalább már nem érezte teljesen úgy magát, mintha leforrázták volna.

A folyosón aztán összetalálkozott George-dzsal, aki izgatottan intett neki.

– Azuval megfogalmaztunk egy zseniális levelet Bumfoltnak! – újságolta.

– Tényleg? – kérdezte Fred fáradtan. Annyira üresnek hallotta a hangját! Annyira nem önmaga volt!

– Igen! Már csak bagoly kell. Elkérjük Pulipintyet Rontól?

– Benne vagyok.

Szó nélkül tették meg a maradék pár lépcsősort a klubhelyiség bejáratáig. Addig Frednek volt ideje újra vigyorgós-vidám álarcot öltenie, és gyorsan, mielőtt elmúlik a pillanat, oldalba bökte testvérét.

– Mesélj, mizu van a mi kis Angie-nkkel!

George erre elvörösödött. Fredet meglepte – ezek szerint nem csak neki van titkolni valója a testvére előtt?

– Semmi nincs.

– Még.

– Ahogy mondod – bólintott George, és bizonytalan mosolyt villantott Fredre. Sebezhetőnek tűnt, de részben boldognak is.

– Holnap?

– Remélem.

Fred felnevetett. Örült, hogy megvan még a telepatikus képességük.

– A prefektusi fürdőben?

– Merlin szakállára! – röhögte el magát a fejét fogva George. Fred átkarolta a vállát.

– Nem vagyok szakértője a nőknek, de úgy vélem, belőle remek sógor lesz.

– Szóval nem bánnád?

– Miért bánnám? – Fredet őszintén meglepte a felvetés. George a vállát vonogatta.

– Hát mert olyan jóba vagytok…

– Ne! Csitt! – állította meg Fred. – Több lányt ne keverj az ügybe, könyörgöm!

– Milyen ügybe? – vonta föl a szemöldökét George. Fred sóhajtott.

– Ne tegyél úgy, mintha Azura nem avatott volna bele mindenbe.

– És Sagitta – tette hozzá George. Fred nem bosszankodott sokat, csak örült volna, ha ő mondhatja el a fivérének a kis titkát.

– De ha ez megnyugtat, tesó, a magyarázatuk nélkül is teljesen egyértelmű volt számomra minden.

– Valóban? Hát ez nagyszerű – nyögte Fred. Ennyire nyíltan lehet olvasni az érzéseiben? Kellemetlen.

George rávigyorgott.

– És? Felkérted már? Csak mert Ron kinézett magának valakit…

– Tudom, tudom, a véla-lányt – legyintett Fred. George vigyora, ha lehet, még szélesebb lett.

– Két véla-lány van!

– Mi? – játszotta meg a zavarodottságot Fred. Megálltak a Kövér Dáma portréja előtt, és kórusban bemondták a jelszót:

– Tündérfény!

– A hideg ráz ki tőletek, fiúk! – sopánkodott a terebélyes hölgy és meglegyezgette az arcát rózsaszín legyezőjével. – Hányszor kértelek már meg bennetek, hogy ne beszéljetek egyszerre? Rémisztő!

Az ikrek összevigyorogtak, majd beléptek a klubhelyiségbe. Hamar kiszúrták öccsüket, épp Harryvel kártyázott. Jobban mondva Harry valami könyvet olvasgatott, Ron pedig kártyavárat épített. Fred, jótestvér lévén remélte, hogy a pakli robbantóssnapszliból van és hamarosan felrobban.

Mintha csak azon a napon – vagy hónapok óta – először rámosolygott volna a szerencse, a kártyavár épp abban a pillanatban robbant fel, hogy odaértek testvérükhöz.

– Jó a fejed, Ron…Menni fog a dísztalárodhoz – cukkolta George. Letelepedtek a negyedikes fiúk asztala mellé. Fred a szeme sarkából látta, hogy Azura a klubhelyiség másik végében a nővérével és Katie-vel búj valami könyvet. A lány mintha megérezte volna, hogy nézik, felpillantott. Összemosolyogtak, majd Fred visszafordult a dolgához. George már bele is vágott a közepébe.

– Ron, kölcsönadod Pulipintyet? – kérdezte.

– Most éppen úton van – válaszolta az, megpörkölt szemöldökét tapogatva. – Mire kéne?

– George meg akarja hívni a bálba – gúnyolódott Fred, csakhogy érezze az öccse a törődést. Felszabadultabban piszkálta már, hogy tudta, nincs köztük versengés Hermione-ügyben.

– El akarunk küldeni egy levelet, tökfej – magyarázta George.

– Kinek írogattok ti leveleket? – kíváncsiskodott Ron. Fred megemelte a pálcáját, és fenyegetőn meglengette öccse orra előtt, mire az fintorogva elhúzta a fejét.

– Az orrodat is megégetheted, ha mindenbe beleütöd – figyelmeztette. Hirtelen ötlettől vezérelve témát váltott. Szerette volna hallani, hogy Ron valóban letett Hermionéról. – Tényleg, hogy álltok a bállal? Megvan már, hogy kivel mentek?

– Nincs – rázta a fejét Ron.

– Na és mi van a csinos véla-lányokkal? A Delacourt-nővérekkel? – vigyorgott rá George. Ron zavarában felcsattant:

– Mi lenne velük?

– Merlin szakállára, kettő van belőlük? – hökkent meg Fred ismét, és remélte, hogy nem bukik le. Nem javította ki a bátyját, hogy csak unokatestvérek. – Fleurről tudtam, mert hát ugye ő Beuxbatons kiválasztottja… és igen, tényleg gyönyörű teremtés.

Fred soha nem csodálkozott, hogy Ron szeme megakadt rajta, de mindig úgy gondolta, ez olyan „szerelem”, hogy csak nyál csorgatva bámulja, amikor elmegy az orra előtt.

– Ja, Coralie a kisebb – bólintott George. – Majd holnap Ron megmutatja neked, amikor elhívja.

Ron elvörösödött. Remek, szóval tényleg maradt Coralie-nál és túltette magát Fleurön. Meg Hermionén.

– Eszem ágában sincs elhívni!

– Na, hát pedig bele kéne már húznod, öcskös – jegyezte meg Fred –, mert a végére már csak a selejt marad. Hol lesznek akkor már a véla-lányok?

– Miért, te kivel mész? – érdeklődött Ron, nem törődve bátyja piszkálódásával. George is kíváncsian pillantott rá. Zavarba jött, és görcsbe rándult a gyomra, de próbálta ezt palástolni.

– Azurával – jelentette ki rövid habozás után. Szegény lány, hogy mindig őt veszi elő…De úgy tudta, Azu nem tervez partnert vinni a bálra Ackley miatt.

– Tényleg? – álmélkodott Ron. – Már meg is beszélted vele?

Fred magában káromkodott.

– Jó, hogy mondod. – Hátrafordult, és átkiabált Azuráék asztalához: – Hahó! Azura!

A lány, a mellette ülő Sagitta és Alicia felnéztek.

– Mi van? – kiáltott vissza.

– Megyünk együtt a bálba?

Azura felvont szemöldökkel végigmérte Fredet és a jelenetet, amibe belekényszerült. Összekapcsolódott tekintetük, és Fred remélte, a lány elég ügyes legilimentor ahhoz, hogy kiolvassa a fejéből az elmúlt pár óra történéseit.

– Felőlem mehetünk – egyezett bele végül, majd vigyorogva visszafordult Aliciához. Sagitta néhány pillanatig pislogás nélkül meredt Fredre, aki bizonytalanul elmosolyodott, és intett neki.

– Tessék! – fordult vissza Fred a társasághoz. – Le van vajazva.

Azzal felállt, és megveregette George vállát.

– Gyere, keressünk egy iskolai baglyot…

Mielőtt egy lépést tehetett volna, meglátott valakit a kandallónál ácsorogni. Persze nem annál a kandallónál, ami olyan messze volt, hogy talán esetleg nem hallhatta az ott álló az előbb lefolyt párbeszédet. Nem, dehogy.

Lehet, hogy meg kéne néznie a naptárat. Elszámolta volna magát, és péntek tizenharmadika lenne?

Mindenesetre elkapta a tekintetét Hermione maszkszerűen közömbös arcáról és George-ot követve kimasírozott a klubhelyiségből.

Most már úgyis mindegy.

Hermione Krummal megy, ő pedig Azurával.

Persze lehet nem kellett volna még egy lapáttal tenni az amúgy is gubancos Azurás-Hermionés ügyre, de a könyvtárban folytatott beszélgetésből azt szűrte le, hogy Hermione már túltette magát rajta, és szeretne boldog lenni Krummal.

Fred pedig semmi mást nem szeretett volna, hogy Hermione boldog legyen – akár vele, akár mással. Tudta, hogy ő a hibás, de remélte, hogy Hermione ad neki időt arra, hogy elrendezze a dolgokat…

De legalább ő boldog.

Még ha sírni látta is. Krum biztos megvigasztalta.

Fred sóhajtott. Legalább Hermione boldog!, próbálta győzködni magát. De ettől függetlenül ugyanúgy kedve lett volna betörni a bolgár orrát.

...Előbb dolgom van a könyvtárban ~ 12. fejezet

                                                                               12. fejezet

 

Bájitaltanon Piton Hermionét két olyan lánnyal osztotta be egy csoportba, akikkel most nem vágyott különösebben közeli viszonyra: Pansy Parkinsonnal, és (akármennyire is bűntudata volt az érzései miatt) Azura Blackkel. Próbálta megjátszani magát és úgy tenni, mintha az ég világon semmi baja sem lenne vele, de ez sajnos nagyon nehezen ment.

– Idepasszolnád azt a mozsarat? – kérdezte Pansy, mire Azura felé pöckölt valami gusztustalanságot a tálcájáról. – Ez meg… – kezdte Pansy, és hihetetlenkedve, pislogás nélkül meredt a ruháját csúfító békabensőségekre.

– Bocs, a’sszem félreértettem, amit mondtál – nézett ártatlanul Azura. – Úgy hallottam…

– Black, csak nem bontja a rendet? – förmedt rá a lányra Piton. Hermione összerezzent, amikor felbukkant mellettük a görbe orrú tanár. Úgy tudott settenkedni, mint egy macska. Hátborzongató volt, és meglehetősen idegesítő.

– Szerintem el kéne menni megvizsgáltatnom a fülemet, professzor úr – mondta Azura, és feltűrte az ingujját. Piton sóhajtott.

– Öt pont a Griffendéltől! Parkinson, mosakodjon meg, förtelmesen néz ki.

Azura vigyorgott, és követte a tekintetével, ahogy a mardekáros lány háborogva a mosdókagylókhoz megy. Hermione megrovón pillantott rá.

– Ennek nem kéne örülnöd! – szidta meg, és be kellett vallania magának, élvezi a köztük támadt kis vitát. Valószínűleg a haragja és tehetetlensége egy részét most rajta fogja levezetni – pedig mondhatni csak rosszkor került rossz helyre. Vagy inkább rossz helyzetbe kerítette magát, külső segítséggel…

– Nem örülök neki – szabadkozott Azura, de akármennyire igyekezett látványosan, csak ott maradt az arcán az a vigyor.

Hermione morgott valamit. Inkább csendben maradt, amikor látta, hogy Piton felé les. Felsandítva látta, hogy Azura a szemét meresztgetve keresi a tekintetét. Egy-két pillanat erejéig összekapcsolódott a tekintetük, Hermione belebámult a most éppen végtelen azúrkék szemekbe. Gyönyörű és különleges – Frednek biztosan nagyon tetszik. Az ajkába harapott és elfordította a fejét. Letette a mozsarát és beleszórta az aprított őzszemet a közös üstjükbe.

– Mit akarsz, Black? – hallotta Piton hangját. Felnézett: Azura jelentkezett. Az arcán nyoma sem volt a jókedvű vigyornak, olyan keménységet látott rajta, amitől bűntudata támadt, pedig tudta, hogy jogosan rótta meg.

– Nem cserélhetek valakivel? Itt valahogy rossz a levegő, tüsszögnöm kell mindentől. – Szavait igazolva hatalmasat prüszkölt. Piton felhúzta az orrát.

– Kérem, cseréljen valakivel, amúgy is akartam kérni – mondta, és suhogó köpennyel elfordult, hogy kerítsen valakit Azura helyére.

Hermione a barátnőjére meredt.

– Neked meg mi bajod van?

Azura felvonta a szemöldökét.

– Nekem mi bajom van? – visszhangozta. – Drágám, nem én vagyok az, aki egy fiú miatt képes tönkre tenni egy évek óta tartó barátságot.

Hermione köpni-nyelni nem tudott a döbbenettől.

– Granger, a nővérem Pyxis Black, a bátyám Corvus Black. A keresztapám Perselus Piton. Hadd ne kezdjem el sorolni, hány különböző forrásból tudhatom a gondolataid. Egyébként pedig hülye sem vagyok – sziszegte Azura, és felállt, amikor Piton az asztalhoz kísérte Lavendert.

Hermione lesütötte a szemét. Nem akarta elsírni magát mindenki előtt.

Corvus beszélt volna neki? Biztos nem. Habár…

Vagy Azura is legilimentor lenne? Túl fiatal hozzá.

Azt se tudhatná, hogy ő mit érez Fred iránt, sose mondta el neki és sosem mutatta ki nyilvánosan. Jó, a múltkor éjjel Freddel kézen fogva járkáltak egy rövid ideig, de nem úgy tűnt, mintha Azura észrevette volna, és különben is, barátok is szoktak kézen fogva járkálni. Jó példák erre pont ők, a Black-nővérek.

Szinte hálás volt Lavendernek, amiért nem tudta befogni a száját. Próbált minden szavára odafigyelni, bólogatni és hümmögni.

– …és akkor odajött hozzám, egy rózsát nyújtott nekem, és megkérdezte, lennék-e partnere a bálra! Természetesen igent mondtam. Azóta mindig rám mosolyog a terem másik végéből. Hát nem csodálatos? – lelkendezett a lány. Épp azt ecsetelte, hogy kérte fel Seamus. Oldalra hajolt és vigyorogva integetett valakinek, valószínűleg a srácnak. Hermione nem ellenőrizte le. Lefárasztotta a feladat, hogy úgy kellett tennie, mintha ez lenne a világon a legérdekesebb dolog.

– Parvatit még nem kérték fel, gondolom, annak örült volna, ha Seamus kéri fel, csak nem akarja bevallani. De lehet, hogy Deanre vár. Na, rá is várhat! Le se száll arról a hetedikes mardekáros lányról, Hestia Carrowról! Pedig azt mondják a múltkor behúzott neki a csaj…tudod, a tavalyi csapat hajtója. Akinek van egy ikre, és a haja vége vörösre van festve – csacsogott tovább Lavender. Hermione bólintott.

– Igen, igen, a Carrow-ikrek. Tudom, kik ők. De az egyik nem a tavalyi fogóval jár? Terence Higgsszel?

Lavender legyintett. – Fogalmam sincs. A srác különben is elballagott már, Deannek mondhatni könnyű dolga lenne, ha nem bénázná el folyton.

– Szerintem nem ezen múlik. Ha Hestiáék tényleg szeretik egymást…

– Á, nem tudom – intett újból Lavender. – Szóval a negyedikből nézzük…Harrynek és Ronnak sincs partnere, pedig azt hittem, egyikük veled megy. Na mindegy, még bármi lehet. Szóval azt mondod, téged még nem kértek fel?

– Nem, nem kértek fel – sóhajtotta Hermione, és elnyomta magában Viktor kedvesen mosolygó arcát.

– Neville viszont… – Lavender arca sugárzott. – Neville-nek viszont van párja!

Hermione rosszul érezte magát, amiért így meglepődik a dolgon.

– Ki?

Lavender szélesen vigyorogva bólintott. Nyilván rettentő jól érezte magát amiatt, hogy ennyi pletykát tud megosztani egy ennyire tudatlan személlyel.

– Ginevra Weasley! A kis Ginny. Bizony! Nem semmi, igaz?

Hermione elismerően biccentett.

– Tényleg nem semmi.

– Hmm igen, Griffendélből azt hiszem, mindenkit mondtam. Ja, nem, ugyan, dehogy mondtam mindenkit! Hát a mi kis Azuránk! – A vigyora valahogy gonoszabbra sikeredett, mint ahogy az illett volna. – Képzeld, őt is viszik a bálba – osztotta meg a nagy hírt suttogva, lázasan csillogó szemmel.

Hermione megkönnyebbülten sóhajtott föl.

– Kicsoda?

– Fred Weasley! – árulta el elvékonyodó hangon Lavender, és kacagásban tört ki. – El tudod ezt hinni? Már eddig is gyanúsak voltak, ölelkeztek a folyosón, kézen fogva szaladgáltak, puszit adtak egymásnak… de ez pontot tesz az ügy végére!

Hermionét mintha nyakon öntötték volna hideg vízzel. Hányinger tört rá, és megszédült.

– Honnan veszed? – A homlokára szorította a kezét. Érezte, hogy verejtékezik, és fújtatva megrázta a fejét.

– Parvati mesélte – fecsegett Lavender. – Vagyis, még azt hiszem, nem kérte fel Fred „hivatalosan”, de tényleg csak egy lépés választja el őket tőle. Csak rájuk kell nézni, az ember nem kételkedik. Olyan természetes, hogy együtt mennek a bálba, mint az, hogy az ember egy nap megiszik egy pohár vizet. Lehet, hogy még nagy leánykérés se lesz, annyire egyértelmű…

Hermione nem akart többet hallani. Elnézést kért, és a mosdókagylóhoz ment, ahol még mindig Pansy mosakodott.

– Baj van, Granger? – kérdezte kárörvendve a mardekáros lány. Hermione erőltetetten elmosolyodott.

– Csak kicsit fülledt a levegő.

– Aha – nézett rá furcsállva Pansy.

Lavender az óra hátralévő részében végigvette az ötödik, hatodik és hetedik évfolyamot is, és elújságolta, hogy régi diákokat is visszahívnak a bálra. Hermionét nem varázsolta el annyira ez a hír, mint az osztálytársát.

Még szerencse, hogy az utolsó órája volt. Amint véget ért, szinte menekült a könyvtárba. Rögtön bebújt a kis zugba, és elővette a könyveit, barikádot épített maga elé. Aztán szabad utat engedett a könnyeinek.

Hagyott magának tíz teljes percet az önsajnáltatásra, aztán a szeméhez szorítva az ingujját próbálta elállítani a sírást.

– Baj van, Harmonia?

Hermione rekedten felnevetett.

– Szia, Viktor! – köszönt, és kinézett a könyvkupaca mögül. Viktor tanácstalan arccal bámult rá az asztal túlsó végéről. – Jól vagyok, csak… csak allergia.

Az asztalra fektette az egyik kezét, és dobolni kezdett az ujjaival.

– Allergia, igen…Porallergia – magyarázta lassan, bólogatva. Viktor összehúzott szemöldökkel koncentrált, hogy megértse a szavait.

– Azt hinni, rosszul ért.

– Nem, nem, tényleg allergia – intett Hermione, és mosolyogni próbált.

Hirtelen eszébe jutott valami, és még szélesebbre húzta a száját.

– Hé, Viktor!

A fiú felvont szemöldökkel jelezte, hogy figyel rá.

– Beszéltem a szüleimmel, maradhatok szünetre. Még mindig van kedved bálozni menni? – Angyalinak szánt mosollyal pislogott rá. Valószínűleg csinosnak is hatott volna, ha nem püffedt a szeme és nem könnyes az arca a sírástól. Ráadásként még egy könnycsepp is lepottyant a szempillájáról, rá az orrára, onnan pedig végigfolyt az arcán. Viktor úgy tűnt, megértette, mit mondott, mert ő is mosolyogni kezdett, és felemelte a kezét, kviddicstől bőrkeményedéses ujjbegyével letörölte a könnycseppet Hermione arcáról. Ugyan az érintése nem volt olyan hatással rá, mint amikor Fred ért hozzá, de azért jól esett neki.

– Jó! – örvendezett Viktor, és Hermione elnevette magát. Aranyos volt, ahogy a fiú törte az angolt.

– Majd adok neked nyelvórákat – ajánlotta, Viktor pedig mosolyogva beleegyezett. Valószínűleg nem arra számított, hogy Hermione rögtön elszalad könyvekért, amikből tud tanítani.

Hermione pedig arra nem számított, hogy pont most botlik bele Fred Weasley-be.

– Ó, Fred! – lepődött meg, és gyorsan kikerülte, hogy továbbmenjen. Suttyomban megtörölte az arcát, hogy nyomai se maradjanak a könnyeinek, de ez hiú ábránd volt. Az mindig meglátszik az ember arcán, ha sírt.

– Hermione. – Fred elkapta a karját, így nem tudott továbbmenni.

– Hm? Bocs, Fred, most elég sok dolgom van… – szabadkozott, és megpróbálta kihúzni a kezét a fiú szorításából.

– Baj van, Hermione? Nyugodtan elmondhatod. Nyugodtan elmondhatsz bármit – hangsúlyozta.

– Ööö, nem, semmi baj…

– Bántott? Ha igen, akkor…

– Ki bántott kit? – értetlenkedett Hermione. Fred célzatosan oldalra biccentette a fejét. Amikor Hermione nem vette az adást, türelmetlenül hadarni kezdett:

– Hát Krum! Láttam, hogy sírtál…ha kényszerített valamire…

– Merlin szakállára, te mit képzelsz?! – csattant fel Hermione. Hitetlenkedve megrázta a fejét. – Miért kényszerített volna bármire is? Viktor Krum egy kedves, udvarias fiú, nem úgy, mint egyesek! És eszében sincs kényszeríteni senkit semmire. Ha valamit akar, akkor megmondja. Őszinte és egyenes. Csupa olyan tulajdonsággal rendelkezik, amit én tisztelek. – Még folytatta volna a felsorolást, de elfogyott a levegője, kénytelen volt szünetet tartani. Nem akarta megvárni, hogy Fred közbeszóljon, fújtatva eliramodott a sorból.

 

/*/*/*/

 

Fred egész nap az izgalom hevében égett. Még a szokásosnál is nehezebben ment az órákon való figyelés, de még George-ra és Sagittára sem tudott rendesen koncentrálni.

– Nyugi már, szépfiú! – szólt rá a lány átváltoztatástanon, amikor páros munkánál McGalagony professzor összeadta őket.

– Nyugi? Most akarok fél hónap kihagyással odamenni egy lányhoz, akit jó párszor lesmároltam, majd azt mondtam neki, nem lehetünk együtt, hazudtam neki az okkal kapcsolatban, hogy eljönne-e velem a bálba!

– Jó, ez tényleg nem hangzik fényesen. De lehetne rosszabb is.

– Például?

Sagitta az asztalhoz csapta a pálcáját, mire összetört az előtte lévő teáscsésze.

– Például ha megtudnád, hogy a fiúd, aki talán már nem is a fiúd, több hónapos kommunikáció nélkül a kastélyba érkezik, amiről szintén nem is ő szólt.

Fred bölcsen hallgatott.

Sagitta sóhajtott.

– Ne haragudj, ideges vagyok. – Pár másodperces szünetet hagyott, visszavarázsolta eredeti állapotába a csészéjét. – Most, hogy tudjuk, Ron ácsingózik valaki után, nyugodtan felkérheted. Nem lesz baj belőle.

– De Azura még mindig ott van.

– Hol van Azura? – kérdezte szórakozottan Sagitta.

– A képben.

Fred elszólta magát – a lányt ebbe a részletbe még mindig nem avatta be.

– Hoppá. Nem mondtam semmit!

Sagitta lassan, ijesztően lassan fordította felé a fejét, szemöldöke összehúzva, sötét szemei villogtak.

– Mi van a húgommal, Frederic Weasley?

Fred nyelt egyet, de a lány nem engedte, hogy válaszoljon.

– Hallottam ám pletykákat, Frederic Weasley. Nevezetesen, hogy a húgommal kavarsz, Frederic Weasley.

– Nem hívnál a nevemen? – morgolódott Fred. Sóhajtott. – Egyébként nincs alapja a pletykáknak. Nagyon szeretem Azut, de te is tudod, hogy nem úgy.

Sagitta kitágul orrlyukakkal, kihúzott háttal figyelt.

– Szóval, azt hiszem, azt hagytam ki a mesémből, hogy azt mondtam Hermionének, hogy Azura miatt nem lehetünk együtt.

– Ó, hogy ezt hazudtad neki! – értette meg Sagitta. – Azt hittem, ez még az, hogy nem szereted és nem érzel iránta semmit.

– Nem, ez a nyáron volt.

– Megnyugtató, hogy szíved hölgyének ennyit kamuzol.

– Mérges vagy, amiért belekevertem Azurát.

– Jó hogy. Teljesen fölösleges volt, Freddie – ingatta a fejét Sagitta. – Hogy fogsz kimászni ebből?

– Fogalmam sincs. De legalább Ront már kitörölhetjük a képből.

A traccspartit McGalagony professzor rémisztőn föléjük magasodó alakja szakította félbe.

– Ha ennyire nem tudnak mit kezdeni a feladattal, hogy fognak vizsgázni belőle?

– Igyekszünk, Tanárnő, igyekszünk – felelte engedelmesen Sagitta. McGalagony ferde szemmel nézett rájuk, majd George és Angelina párosa felé kapta a tekintetét, akiknek felrobbant a csészéje.

– Ezek a hóbortos Weasley-k – morogta a professzor és továbbállt.

 

/*/

 

Fred a kviddicscsapat néhány tagjával igyekezett a klubhelyiség felé. Katie és Angelina egymásba karolva nevetgéltek, Alicia és Sagitta George-ot és Fredet boldogította. Szinte egyszerre lapultak a falakhoz, amikor meghallották Hóborc visongó nevetését és Frics dühödt ordibálását. Miután újra biztonságosan közlekedhettek, a társaság rácuppant Katie új titulusára: nem méltó hozzá, hogy ilyen csirkefogókkal barátkozzon. Vajon a prefektusokat tényleg Piton professzor képzi ki csattanós ostorral a kezében, hogy minden szabályt bemagoljanak?

– Kinek van kedve holnap este egy kis lubickoláshoz a prefektusi fürdőben? – villogtatta meg válaszként Katie a mellére tűzött kitűzőt. – Azért nem olyan rossz prefektusnak lenni, srácok.

– Ó, én benne vagyok! – egyezett bele rögtön Angelina, és nyoma sem volt korábbi gunyoros vigyorának.

– Georgie is – szólt közbe gyorsan Fred, mire kapott egy gyilkos pillantást a testvérétől. Alicia a fejét rázta és a füle mögé tűrt egy szőke tincset.

– Nekem most nem jó, de máskor is rendezhetnénk ilyet, tetszik az ötlet.

– Majd a téli szünetben, amikor Wood is itt lesz, ugye, Saggie? – vigyorgott a lányra George. – Biztos csodásan fog festeni ing nélkül…ha tényleg olyan keményen edzenek abban a szuperjátékos-képző suliban, mint mondják.

– Menj a fenébe! – reagálta le Sagitta, és meglökte a fiút a vállával. Fred megpaskolta barátnője hátát.

– Kinek van meg a bájitaltan házi? – váltott témát Angelina váratlanul, amikor a folyosón elhaladt mellettük (egy igencsak megvető pillantás kíséretében) az emlegetett Piton.

– Saggie-nek megvan – jegyezte meg Fred.

– Még szép, hogy megvan! – bólintott az magabiztosan.

– Még szép, mert Piton úgy kivételez veled, mintha te is mardekáros lennél! – vágta rá Angelina.

– Valaki féltékeeeny! – fuvolázta Sagitta, hosszan elnyújtva az e-t.

– Srácok, a bájitaltanról jut eszembe… – kezdte Fred, és bűntudatos képet vágva megvakargatta a tarkóját – pedig igazából leírhatatlanul örült, hogy megvan a kifogása. – Készítsétek ki nekem is a megoldásokat, nekem előbb még dolgom van a könyvtárban…

– Mi dolgod van ott? – méregette felvont szemöldökkel Katie. Sagitta arcára vigyor kúszott, a többiek mind gyanakodva pislogtak felé.

– Öööö…otthagytam valamit – mondott gyorsan valamit. Erről a szokásáról sürgősen le kéne szoknia. Könnyen félre tud ezzel csúszni és hatalmas kalamajkákat okozni.

– Aha – nézett rá furcsállva George. A szemeivel azt üzente, hamarosan beszélgetniük kell majd, és Fred erőltetetten mosolyogva bólintott.

– Nemsokára utolérlek bennetek, ígérem! – Azzal meg se várva barátai reakcióit, vagy azt, hogy valaki felajánlja, elkíséri, sarkon fordult és elsietett az ellenkező irányba.

 

/*/

 

Tudta, hol szokott tanulni Hermione. Az utóbbi időben nem egyszer keresett magának úgy helyet a különböző sorokban, hogy a lányra lásson rá. Legtöbbször Azurával jött ide, aki újabb és újabb elméleteket gyártott Ronnal kapcsolatban.

Az utóbbi időben felfigyelt rá, hogy nemcsak ő látogatja Hermionét, hanem az iskolában állomásozó világhírű fogó is. Fred mondhatni bírta Krumot, remek játékosnak tartotta – de egyre ellenszenvesebbé vált számára azzal, hogy olyan sok időt töltött az ő Hermionéjéval.

Százegyedjére is végiggondolta, mit fog mondani a lánynak.

Rettenetesen sajnálja az elmúlt pár hetet, de végre tisztázódott a helyzet. Beszélt Azurával, aki már túltette magát rajta, és örülne, ha ők ketten boldogok lehetnének. Szóval, ha Hermione is szeretné, mehetnének együtt a bálba – de persze teljesen megérti, ha a történtek után látni sem akarja…

Befordult a gyógynövényekkel kapcsolatos könyvekkel megpakolt polcsorba, és látta a végén a lányt. A helyén ült, rázkódó vállal, tenyerébe temetett arccal. Fred megijedt. Mi baja lehet? Gyanakodva ment közelebb. Úgy volt, ahogy sejtette: Krum ott ücsörgött vele szemben. Fogalma sem volt, mi történt kettejük között, agya máris különböző, durvábbnál durvább ötletekkel állt elő magyarázatként.

Megállt egy asztal mögött – aminél Azurával szoktak tanakodni – hallgatódzni. Sajnos túl halkan beszéltek, de ha közelebb merészkedik, rögtön észreveszik.

Milyen jó lenne valami, aminek a segítségével hallanám őket!, ábrándozott.

Csak annyit látott, hogy Krum megszólítja Hermionét – az ő Hermionéjét –, aki felnevet, majd zavartan váltanak pár szót. Egy ideig hallgattak, majd Hermione mosolyogva mondott még valamit, aminek Krum megörült, amin Hermione nevetett. A nevetését tisztán hallotta, annyira gyönyörű volt, Fred egyszerűen imádta. Bármit megtett volna, hogy megnevettesse a lányt.

Az épp abban a pillanatban állt föl, és Fred úgy gondolta, remek alkalom arra, hogy gyorsan elkapja, magához húzza, és ha meg nem is csókolhatja most rögtön, de színt vallhat neki.

Igen, ezt fogja csinálni.

Addig a terv be is vált, hogy elkapja a karját.

– Ó, Fred! – lepődött meg Hermione. Nyilván azon, hogy mit keres a könyvtárban. A lány tovább akarta menni, de ő nem engedte.

– Hermione.

Olyan jó érzés volt kimondani őelőtte is a nevét!

– Hm? Bocs, Fred, most elég sok dolgom van… – hadarta a fejét rázva, és megpróbált elhúzódni, Fred azonban nem engedett. Azt akarta mondani, hogy tudnak-e beszélgetni, de akkor észrevette könnytől maszatos arcát és véreres szemét, Krumra gondolt, és kiszaladtak a gondolatai a száján.

– Baj van, Hermione? Nyugodtan elmondhatod. Nyugodtan elmondhatsz bármit – hangsúlyozta, és Krum felé pillantott.

– Ööö, nem semmi baj…

Fred ezt elég nehezen tudta elhinni. Hermione nem nézett rá, lesütött szemekkel a földet bámulta.

– Bántott? Ha igen, akkor…

– Ki bántott kit? – értetlenkedett a lány. Fred türelmetlenül Krum felé intett az állával. Hermione tágra nyílt szemekkel követte a tekintetét. Láthatóan nem fogta fel, mire célozgat.

– Hát Krum! – fakadt ki. – Láttam, hogy sírtál… ha kényszerített valamire, én esküszöm…

Mielőtt elmondhatta volna, mit tenne Krummal, Hermione félbeszakította.

– Merlin szakállára, te mit képzelsz?! – csattant fel a lány. A fejét rázta és egy határozott mozdulattal kirántotta a karját Fred kezéből. – Miért kényszerített volna bármire is? Viktor Krum egy kedves, udvarias fiú, nem úgy, mint egyesek! És eszében sincs kényszeríteni senkit semmire. Ha valamit akar, akkor megmondja. Őszinte és egyenes. Csupa olyan tulajdonsággal rendelkezik, amit én tisztelek.

Fred már csak egy „nem úgy, mint egyesek” megjegyzést hiányolt a végéről.

Hermione nagy levegőt vett, Fred már azt hitte, megkapja a hiányzó megjegyzést is, de végül ökölbe szorított kézzel, lobogó hajjal elrobogott a sorból.

Fred lerogyott az egyik székre és az asztalra könyökölve a tenyerébe támasztotta a homlokát.

Hát ez nem úgy sült el, ahogy tervezte.