Balga bolgár, balga brit ~ 6. fejezet

6. fejezet

Sagitta jókedvűen ébredt. Leszökdécselt a klubhelységbe, ahol Oliver már várta. Egy fotelben ült, és azt a barna kötött pulóverét viselte, amit Corvus vett neki két éve karácsonyra, és ami még mindig nagy volt rá. Sagitta tudta, mit jelent, ha ezt viseli – a nap folyamán valamikor a bátyjával fog bandázni, mert Corvust mindig feldobta, ha Oliver hordta az ajándékát. (Sagitta azt viszont nem tudta eldönteni, hogy azért érez így, mert megmelengeti a szívét a visszajelzés, vagy egyszerűen csak remekül szórakozik a méretes ruhadarabban szerencsétlenkedő barátján.)

A lány jókedvűen fütyörészni kezdett, hogy felhívja magára párja figyelmét. A délelőtt az övé volt, a délután Corvusé, az este pedig megint Sagittáé. Alig várta már a napot.

– Gitta! – A fiú felpattant, a karjait ölelésre tárta, Sagitta pedig rávetette magát. Még mindig új volt neki, hogy megteheti ezt – hónapok teltek el, mire múlt éjjel végre újra találkoztak, és még korántsem élvezték ki százszázalékosan a viszontlátás örömét.

– Jó reggelt, Olley!

Majdnem elestek, de Olivernek sikerült megtartania magukat. Egymás szemébe néztek, aztán összeforrt az ajkuk, Sagitta belemerült a forróságba. A puha pulóver alatt karolta át a fiút, aki viszonzásul a lány haját igazgatta és a fülét simogatta hosszú ujjaival.

Aztán Oliver feljajdult, és elrántotta a fejét.

– Mit csináltam? – kérdezte megilletődve Sagitta. Oliver a tarkóját dörgölte, és oldalra nézett. Sagitta félve követte a tekintetét.

– Na-na, kölykök, elég! – Corvus tekintete szinte lángolt, ahogy őket bámulta.

– Te meg mit keresel itt? – ripakodott rá a bátyjára Sagitta, és érezte, hogy elvörösödik. Corvus haja kócos volt, a szájat vékony vonallá préselte össze, a kabátja gallérja a nyakára csapva, kezében az ezüstfejű sétapálcája. – És miért vered a barátomat?

– Ő az én barátom – vágott vissza a fiú.

– Mi bajod van, Corvus? – kérdezte rosszkedvűen Oliver. Sagitta bátyja úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban felrobbanhatna.

– Azt hittem, Johannával ti… – Oliver nem tudta befejezni a mondatot, Corvus felmordult, és felhúzta a felső ajkát, mintha farkas vagy vámpír lenne. Ha nem lett volna nyilvánvalóan pocsékul, Sagitta kinevette volna ezt látván.

– Tudni akarom, hol van Azura – jelentette ki halk, de rémesen hideg hangon Corvus.

– Nem vagyok a bébiszittere – közölte Sagitta, és átölelte Olivert, csakhogy bosszantsa a testvérét. A nyakába puszilt, majd az arcára nyomta a száját. A fiú átölelte a derekát, mire Corvus szeme megvillant.

– Hozd le fentről! Ne nekem kelljen fölmennem.

– Nem is mehetsz föl – emlékeztette Sagitta. Corvus állatias vigyorra húzta a száját. Ha Sagitta nem ismeri, akkor megijedt volna tőle. Na jó, kicsit így is ijesztő volt.

– Előttem nincsenek akadályok.

– Hogyne – morogta Sagitta, és farkasszemet nézett a bátyjával, de veszített. – Lehozom – mondta megadóan, és elsietett. A lépcsőről végig a lent álló fiúkat bámulta, nem merte felügyelet nélkül hagyni őket. Tudta, hogy Corvus nem teljesen örül annak, ami köztük van Oliverrel, mert két-év-korkülönbség (mintha közte meg Johanna között nem ugyanennyi lenne).

Betört a negyedikes lányok szobájába, de nem látta Azurát a helyén.

– Azu! –  suttogta a sötétbe. – Azura!

A lány ágyán nem volt ott az a gömbölyű kupac, ami azt jelezte volna, hogy épp ott alszik. Rosszat sejtve lépett oda Hermione Grangerhöz. A lány még mélyen aludt. Megrázogatta a vállát, mire felnyíltak a szemei.

– Fred? – suttogta kótyagosan.

– Fred a fene – dünnyögte Sagitta. Hermione csalódottan megpróbált visszaaludni, de Sagittának eszébe jutott még valami: – Fred, igen! Hol van Fred? – Hátha vele van Azu.

– Nem tudom – motyogta Hermione, és lerázta magáról a lány kezét.

Sagitta kicsit dühösen vonult vissza a klubhelyiségbe, ahol a bátyját és a barátját látta ölelkezni. Megtorpant, de Corvus így is felnézett Oliver válláról.

– Ott van? – kérdezte, és hátrébb lépett Olivertől.

– Baj van? – kérdezett vissza Sagitta gyanakodva.

– Csak szagolgattam a pulóvert – közölte Corvus.

– Nem vagyok hülye.

– Azurát akarom.

Sagitta ökölbe szorította a kezeit. Tudta, hogy Corvus titkol valamit előle, és nagyon bosszantotta, hogy kizárja őt az életéből. Hirtelen eszébe jutott, milyen felemelő érzés volt verekedni vele, amikor előrejelzés nélkül beállított a kastélyba.

Az elmúlt hetekben különösen bűzlöttek körülötte a dolgok, Johannával közösen mérgelődtek is emiatt – fogalmuk sem volt, mibe keveredhetett már megint a fiú.

– Keresd meg te! – kiabált Corvusra Sagitta, a kezei remegtek.

A csodásan bimbódzó vitát Parvati Patil hangja szakította meg.

– Egy bolgár fiúval láttam tegnap este kisétálni a kertbe. Már ha érdekel.

Mindhárman egyszerre kapták a fejüket a lány felé, aki egy alvó fiú fejét tartotta az ölében. Sagitta Dean Thomasra tippelt volna, de nem volt biztos a nevében.

– Milyen bolgár fiú? Melyikük? – Corvus összehúzta a szemét, mire Parvati elpirult, a szája negédes mosolyra görbült.

– Jóképű volt. Szőke hajú és magas. Táncoltak, aztán kivonultak a kertbe.

– Ez elég tág leírás – jegyezte meg Sagitta, de rosszat kezdett sejteni.

– Azt hiszem, ő a fülbevalós – mondta elgondolkodva Parvati. Bájos mosolyt villantott Corvusra. – Idén is tartasz majd Legendás Lények Gondozását?

Megrebegtette a szempilláit. Sagitta el akarta hányni magát.

Corvus nem válaszolt, csak vállat vont. Látszott a szemein, hogy nincs jelen fejben. Úgy szorította a pálcáját, hogy kifehéredtek a bütykei. Sagitta kezdte úgy gondolni, hogy az a nyomorult fülbevalós bolgár srác szép pofija nem marad túl sokáig szép.

 

/*/

 

Sagitta Oliverrel a könyvtárba ment, mert Corvus kinevezte magát főnöknek, és eldöntötte, hogy ők odamennek megkeresni a húgukat – Sagitta gyanította, hogy csak elterelésből küldi őket oda, amíg ő hősiesen megmenti Azurát.

– Utálom, hogy folyton parancsolgat – duzzogott lefelé menet. – Pedig csak két év van kettőnk között!

– Nyugalom, csak izgatott vagy – ölelte át a vállát Oliver, de ő lerázta magáról a kezét. Túl ideges volt most ehhez.

– Nem, én az agybaj határán vagyok. Corvus és Pyxis parancsolgatnak és nem mondanak el semmit, Azura meg folyton eltűnik, és ő is titkol valamit. Szörnyű az egész helyzet – panaszolta.

– Nem akartok beszélgetni valakivel? Pitonnal?

Oliver tanácstalannak látszott, segíteni akart, de Sagitta tudta, hogy nem fog tudni.

– Hogy még ő is beleüsse az orrát? Kösz, nem.

Sietve mentek a könyvtárhoz, hogy megtalálják Azurát – vagy ne –, annyit tudtak csak, hogy szeretnének rajta mielőbb túl lenni, hogy utána kettesben tölthessék a délelőttöt.

A könyvtárban Azura helyett azonban Pyxist találták, aki egy üres polc mellett állt. Vérvörös inget viselt, a kivágása olyan mély volt, hogy Sagittának felugrott tőle a szemöldöke. Egy fekete bőrkabátot vett fel fölé, alá pedig egy bőrnadrágot. A bokacsizmája szárát piros kövekkel rakták ki.

– Magnustól vannak? – kérdezte kertelés nélkül Sagitta.

– Jól néznek ki, mi? – vigyorgott Pyxis, és megforgatta a lábfejét, hogy a piros kövek megcsillanjanak a fényben.

– Vagány – bólintott Sagitta. Piros foltokat vett észre a nővére nyakán, akinek feltűnt az éles pillantást és eltakarta a kabátjával a nyakát. – Nem tudod, hol járkál Azu?

– Miért nekem kéne tudnom? – kérdezett vissza összevont szemöldökkel Pyxis. – Te miért nem tudod?

Sagitta idegesen nevetve tárta szét a karjait.

– Na és nekem miért kellene tudnom? Nem vagyok a dajkája.

– Lehet, hogy az ikrekkel csibészkednek valamit – mondta Pyxis, minden aggodalom nélkül.

– Utoljára egy bolgár fiúval látták – szólt közbe Oliver.

– Boyanovval – tette hozzá Sagitta. Pyxis erre zavarba jött, majd mérges lett. Ledobta a földre a kezében lévő könyvet, és erősen megragadta Sagitta karját.

– És miért vagyunk még itt? Azonnal elő kell kerítenünk, mielőtt valami baja esne!

Corvus és a szerelem ~ Erdő és Magány ~ Azuraverzum

 

Corvusnak nem kellett volna meglepődnie, amikor hallott Pyxis balesetéről. A lány sárkányokkal dolgozott, bármikor benne lehetett a pakliban egy ilyen eset. Pyxis még figyelmeztette is őket, mielőtt elment volna. Ne aggódjanak, úgyse lesz semmi komolyabb baja.

Azért Corvusszal megígértette, ha mégis valami komolyabb baja esne, vigyázzon a kicsikre.

Az orvosok azt mondták, meggyógyul. De közel volt a halálhoz, Corvus egyszerűen érezte.

A folyosókon senki sem járt már ilyen későn. Nem értette, Johanna mit találhatott, és annyira nem is akarta tudni. Az utóbbi időben igencsak kellemetlenül érintette a lány közelsége. Ideges volt mellette és alig tudta levenni róla a szemét. Ami csak duplán idegesítette.

Megállt a Szükség Szobája előtt, bámulta a díszes ajtót. Elgondolkozott, hogy fejfájásra hivatkozva ne menjen-e vissza a gyengélkedőre. Végül elhatározta magát, nagy levegőt vett és benyitott. Nem volt hatásos a belépője – legalábbis nem volt szemtanúja hozzá. Johanna Mason az első padban egy könyvre borulva szuszogott. Corvus közelebb lépett a lányhoz. Az arca békés volt, szája résnyire elnyílva, szemhéja meg-megremegett álmában. Tejfehér bőre puhának tűnt, Corvus ennyire még sosem akart végig simítani rajta. Sötét, szinte fekete haja az orrára lógott, és Corvus szerette volna a helyére tűrni, de félt, hogy felébreszti vele. Mégse bírt magával, közel hajolt, orra szinte a lányét súrolta. Érezte meleg lélegzetét a bőrén. Előre nyúlt, és óvatosan visszaigazította a szökevény tincset a helyére. Beleborzongott, amikor hozzáért Johanna járomcsontjához. A haja puha volt és selymes. Megsimogatta a fejét. Imádta a tapintását.

Megijedt, amikor Johanna hirtelen felriadt. Abban a pillanatban, hogy kipattant a lány szeme, a fiú a mellkasához kapta a kezét. Johanna elképedve meredt rá. Menekülni próbált, de nem volt hova, leesett a székről.

– Meg vagy hibbanva? – kiáltott föl. A dühtől vörösség áradt szét az arcán, ami Corvus szerint csak még gyönyörűbbé varázsolta azt. Érezte, hogy elnyílik a szája. Eddig föl se tűnt neki, hogy Johanna ennyire szép lenne.

– Jobban vagy már? – érdeklődött a lány, ahogy feltápászkodott. Átfutott az agyán, hogy ilyenkor az az illendő, ha fölsegíti, de elképzelni nem tudta, hogy újra hozzáérjen. Félt, hogy a lány bőre megégetné. Szótlanul bólintott. Még mindig nem tudta feldolgozni, hogy ez a szépség Johanna Mason lenne, a lány, akivel eddig találkozgatott és sétált mindenfele.

Johanna leporolta az ingét.

– Elvitte Mrs. Norris a nyelved?

Corvus oldalra biccentette a fejét, nem értette a kérdést. Johanna sóhajtott.

– Most komolyan kérdezem, Corvus, jól vagy? Itt állsz legalább öt perce és még nem szólaltál meg. Kezdek aggódni.

Corvus érezte, hogy a szája sarka mosolyra húzódik.

– Jobban vagy? – ismételte Johanna.

– Azt hiszem – mondta halkan Corvus. A lány szemei őt fürkészték.

– Pyxis?

Corvus szíve és torka elszorult, alig bírt válaszolni.

– Túl fogja élni, azt mondják. – Megköszörülte a torkát. Johanna tekintete az övébe mélyedt. Nem akarta, hogy gyengének lássa, gyorsan a könyvre pillantott. – Azt mondtad, találtál valamit.

– Igen! – Johanna lelkesen felkapta a kötetet, és felcsapta egy helyen, amit megjelölt korábban. Corvus rettentő aranyosnak találta, ahogy izgatottan mesélni kezdett. – Írtam apámnak azzal kapcsolatban, hogy az anyám hogyan érkezett Panembe. – Corvus a lány mögé lépett, ha akarta volna, simán átkarolhatta volna a derekát, az állát meg a vállára tehette volna. A lányok imádták, ha így ölelte őket, de félt, hogy Johanna mit reagálna rá. Meg aztán így is elég melege volt, hogy csak állt mellette, aggódott, hogy ez a hirtelen jött tűz valahogy kitör belőle és megégeti Johannát is.

– Lapokat küldött, amiken anyám kézírásával vannak jegyzetek. Ezt a könyvet említette, ezen az oldalon kell lennie a dolog nyitjának. Azt találtam, hogy előfordulnak ilyen balesetek. Fogd meg egy picit a könyvet! – kérte. Corvus átvette a kezébe a könyvet és érdeklődve figyelte, ahogy Johanna a két keze segítségével bemutatta a megoldást. – Látod ezeket a réseket? – Megmozgatta az ujjait, Corvus elmosolyodott. – Ezek a határok, ahol a mágia fala vékony. Úgy fest, anyám kísérletezgető barátnője véletlenül talált egy ilyen helyet…és megtörtént a baj, Panembe kerültek. Azt hiszem, csak bizonyos varázslatok hozhatnak létre ilyet, de úgy fest, nekik véletlenül sikerült. Ha jól tudom, Kit Bellnél, a házánál ritka erősek voltak a spirituális és egyéb mágikus meg különleges terek, így történhetett a véletlen utazásuk.

Johanna várakozón pillantott rá, ő pedig ráébredt, hogy egyáltalán nem arra figyelt, amit a lány mondott, hanem hogy hogyan mondta. Hümmögött.

– Érdekes. – Belelapozott a könyvbe, próbálta gyorsan átfutni a szöveget. Amikor úgy gondolta, ennyi elég, visszaadta. – Köszönöm, hogy elmondtad.

– Ennyi? – Johanna felháborodottnak tűnt. – Corvus, amit találtam az zseniális! Hol a korábbi lelkesedésed? Pörögj föl, Black! – Corvus úgy gondolta, Johanna kettejük helyett is pörög. A lány elészökkent, megragadta a vállait és erőteljesen megrázta. Villámcsapásként érte az érintés, Johanna ujjainak szorítása. Elhúzódott. Felkavarta a sok egyszerre rá törő érzés.

– Nagyon ügyes vagy, Johanna – nyugtatta meg zavarodottan. Megfordult és az ajtó felé indult. Úgy érezte, muszáj valakinek kiöntenie a szívét. – Nem láttad Sagittát?

– Nem – hangzott Johanna rideg válasza. Corvus nagyon sajnálta, hogy így kell otthagynia a lányt, de úgy gondolta, menten elveszti az eszét. Szinte menekült a Griffendél klubhelyisége felé.

Szerencséje volt, húga épp szembe tartott vele a folyosón. Wood sétált mellette, mindketten nevettek. Corvus szemöldöke összeszaladt, de most nem akart ezzel foglalkozni.

– Sagitta, segítened kell! – kapta el húga karját, aki meglepődött, de az arca rögtön felderült és a nyakába ugrott. Corvus átkarolta vékony derekát és magához húzta.

– Jobban vagy, Cor! – kiáltott föl boldogan Sagitta.

– Igen. Nem. Talán. Azt hiszem. Fogalmam sincs. Segíts, kérlek! – Szinte rimánkodónak hallotta a saját hangját. Sagitta elhúzódott és mélyen a szemébe nézett. Koncentrált, valószínűleg legilimenciával próbálkozott, de nem volt még olyan ügyes.

– Segítek, persze. – Woodra sandított, aki felvont szemöldökkel nézte őket.

– Örülök, hogy jobban vagy, haver – mondta, és megveregette Corvus vállát. Corvus rá akart vigyorogni, de csak egy grimaszra futotta. – Találkozunk este, Gitta – biccentett a lány felé. Corvus idegessége ellenére is majdnem elnevette magát.

– Gitta? – Efölött egyszerűen nem tudott elsiklani. Sagitta elvörösödött, meglökte a vállával, majd benyitott egy ajtón.

– Üres, ide bejöhetünk – mondta inkább. Corvus figyelmét nem kerülte el a válasz elől való kitérés. Majd később még emlékezteti rá.

– Félek – bökte ki, és a tenyerébe temette az arcát.

– Ó, kedvesem, semmi baj – ölelte át óvón Sagitta a derekát. Magas lány volt, de nem magasabb Corvusnál. – Pyxisnek semmi baja nem lesz. A testvérünk, a legerősebb nő, akit valaha ismertem….

– Igen, igen tudom… – motyogta Corvus, és hirtelen bűntudata támadt, amiért nem inkább a nővére miatt aggódik. Önzőnek érezte magát, hogy a saját érzéseivel foglalkozik.

– Nem ez a baj – jött rá Sagitta. – Hadd halljam, Cor, hátha tudok segíteni! – A vállának döntötte a fejét és hozzábújt. Egy ideig némán álltak, Corvus leengedte a karjait, átfogta húga hátát és megsimogatta. Aztán Sagitta megragadta a kezét és egy padhoz húzta. Felültek rá, egymás mellett kuporogtak, mint két madárka. Corvusnak régi emlékek jutottak az eszébe – Rőtvárban korlátokon és faágakon ücsörögtek így, néha Azura is velük volt. Ritkán volt mindhármuknak egyszerre szabadidejük, de azokat az ajándék órákat mindig rendesen kihasználták.

– Attól tartok, szerelmes vagyok – szaladt ki a száján, mielőtt megfogalmazhatta volna magában. Ez így, ebben a formában még nem volt tálalásra kész. Sagitta kuncogni kezdett.

– Ez olyan nagy baj? A nagy Corvus Black szívét valaki végre valahára meghódította?

Corvus rámeredt kacarászó testvérére.

– Ez miért olyan vicces? – kérdezte duzzogva.

– Na, ne sértődj meg, Corvus! – kérte nevetve Sagitta. – De hát ez nem baj. Miért lenne baj? Ki az illető? Együtt vagytok már? Mióta? Ismerem?

Corvus feje kezdett belefájdulni a lány kérdéseibe.

– Johanna Mason – mondta ki az egyetlen kérdésre a választ, amire szívesen felelt. Élvezte, hogy kimondhatta Johanna nevét. Ettől kicsit a magáénak érezte a lányt. Nem számított Sagitta reakciójára: fintorgott.

– Mason? Komolyan ő? Azt hittem, Sirius miatt kavarsz vele…

Corvus az ölében összekulcsolt kezeire bámult. A szeme sarkából látta, hogy Sagitta elszörnyedő arcot vág.

– Eleinte úgyis volt… gondoltam, egy kis bájolgás, és mindent elmond, amire szükségem van, aztán lezárom a dolgot és békében elválunk.

– Ezt nem kommentálnám – jegyezte meg gúnyosan Sagitta. Sóhajtott egyet. – De hát miért baj az, ha úgy érzed, tényleg szereted Masont? Egy csomó barátnőd volt már…

– Igen, de az mind más volt – szögezte le gyorsan Corvus. Nagy levegőt vett és hagyta, hogy kicsússzon a száján az egyik legféltettebb titka: – Én sose voltam szerelmes. – Sagitta kérdésre nyitotta a száját, de ő fölemelte a kezét, hogy elhallgattassa. – Sok barátnőm volt, igen, ez igaz. De… egyiküknél sem éreztem azt, amit most Johannánál. A legtöbb lány még csak nem is tetszett vagy érdekelt. Egyszerűen nem tudtam nemet mondani a sok vágyakozó tekintetnek, nem akartam őket elszomorítani. Meg aztán féltem is nemet mondani… Te még nem emlékezhetsz rá, de… Szóval anyánk nem épp a legfinomabb módszerekkel jutalmazta apánkat, amikor az nemet mondott…

– A szüleink miatt nem mertél igazi kapcsolatba kezdeni? – kérdezte óvatosan Sagitta és a fiú térdére simította a tenyerét.

– Igen. És mert nem akartam senkit megbántani – tette hozzá Corvus, mert úgy gondolta ez azért elég fontos tényező.

– És nem bántottad meg őket, amikor ejtetted őket egy másik lány után?

– Voltak ebből konfliktusok. De a nyáron az összes függőben lévő kapcsolatomat lezártam. Elegem volt az egészből és megfogadtam, hogy már nem érdekelnek a lányok.

– Aztán jött Mason…

– Igen. Nem ájult el tőlem rögtön.

– És ezen meglepődtél.

– Nem szoktam hozzá – vonta meg a vállát Corvus. – Amikor meg megpróbáltam megcsókolni…pofon vágott.

– Te smároltál vele? – kerekedett el Sagitta szeme.

– Nem, most mondtam: csak próbáltam. De megütött – mesélte elkeseredve Corvus, ahogy visszagondolt arra az esős őszi délutánra. – Ekkor egy kicsit eltávolodtunk, pedig én bocsánatot akartam kérni, mert tudtam, hogy hibáztam… akkor már volt bennem egy érzés, kavargott…és most rámborult az egész, elöntött és nem tudok ezzel mit kezdeni. Ez a baj.

– Édesem! – Sagitta csilingelőn fölnevetett és átkarolta Corvus vállát. – Ez nem baj. A szerelem jó dolog.

– Miért, te…? – Corvus lassan összevonta a szemöldökét, ahogy összeállt a kép lelki szemei előtt. – Te meg Wood!

Sagitta elpirult.

– Nem kell kiabálni, Corvus!

– Komolyan? Te meg Wood? – Corvus elámult. Soha nem gondolta volna, hogy a hugicája meg az egyik legjobb barátja együtt… – Mióta?

– Hát… nem tudom… – Sagitta láthatóan zavarba jött. A nyaka és az arca is tiszta piros volt, Corvus pedig remekül szórakozott. – Na jó, visszatérve Masonre: ő is kedvel téged, tudod, ugye?

– Kedvel? – lepődött meg Corvus. – Szerintem nem szeret túlságosan… – Jeges félelem markolt bele a szívébe. Nem akart arra gondolni, hogy Johanna esetleg nem szereti őt. – Inkább menjünk! – ugrott le a padról. – Még beszéljünk erről, de mára elég lesz ennyi…

Az ajtóban állva felöltötte szokásos vigyorát, és bár kicsit belefájdult az állkapcsa, kényelmesnek érezte a folyamatos gúnyos vigyorgás álarcát. Megnyugtatta.

– De most komolyan, te meg Wood?

...Előbb dolgom van a könyvtárban ~ 10. fejezet

                                                                             10. fejezet

 

Azura nem is reagált olyan rosszul, mint Fred hitte volna. Még csak pofon se vágta!

– Hogy mit csináltál? – sziszegte a lány, és nekilökte Fredet a hideg falnak. Alkarját a fiú mellkasának nyomva nem engedte, hogy elmenjen. Szeme tágra nyílt és szikrákat szórt.

– Nem akartam ezt mondani, csak kicsúszott a számon – bizonygatta Fred.

– De hát nem igaz.

– Persze, hogy nem igaz. De csak nem mondhattam azt, hogy Ron miatt…

– Már miért ne mondhattad volna azt? – Azura felvonta a szemöldökét. Már inkább tűnt értetlennek és kíváncsinak, mint dühösnek, amit Fred jó jelnek vett.

– Mert azok Ron érzései, ő rendelkezik velük. Nem fogok kikotyogni ilyen dolgokat pont annak a lánynak, akit szeret.

– De nem százegyszázalékosan biztos a dolog, nem? – firtatta Azura. Fred megkönnyebbülten bólintott. Valahogy ő is erre akarta terelni a szót, de Azura megkönnyítette a dolgát.

– Itt jöttök ti a képbe.

– Mi? Ki mi…

– Te és Saggie.

Azura annyira meglepődött, hogy engedett karja feszítésén, így Fred le tudta azt nyomni a lány mellé.

– És mit gondolsz, mi mit tudnánk csinálni?

Frednek nem sikerült válaszolnia, mert egy vidám hang harsant a folyosón.

– Miért császkáltok hajnalok hajnalán a folyosókon, drágáim?

Fred mérhetetlenül megdöbbent, amikor Pyxis Blacket látta meg közeledni feléjük. Ruganyos léptekkel érkezett, szinte ugrándozott. Kék blúzt viselt, ami nem ért le fekete trapéznadrágja derekáig, egy csíkon látszani engedte izmos fehér hasát. A mosolya annyira ragyogó volt, hogy az arcát átszelő sebhely szinte meg sem látszott.

– Titkos randevú, hm? – kérdezte melléjük érve, és kuncogott. Pyxis Black jókedvűen ugratja őket, és kuncog. A világ a feje tetejére állt!

– Hű de vidám valaki – jegyezte meg Azura, és Fred látta, ugyanannyira meg van döbbenve, mint ő maga.

– Igen, az vagyok! – helyeselt Pxyis. A derű annyira fiatalította, hogyha Fred nincs tisztában vele, hogy már felnőtt és munkája van, simán elhitte volna, hogy még a Roxfortban tanul.

– És… ez mi? – mutatott Azura nővére égszínkék fölsőjére.

– Charlie szerint kiemeli a szemem színét – csicseregte Pyxis.

– Tényleg – értett egyet Fred, mert szerette volna, ha minél hamarabb kettesben hagyja őket Azurával.

– Szóval újra együtt vagytok? – tért a lényegre a fiatalabb lány. Pyxis a keze mögé rejtette a száját, és újból kuncogott. A hajnali fényben megcsillant valami a mozdulat közben, de Fred túl izgatott volt ahhoz, hogy gondolkozzon.

– Mondhatni…

Azura viszont nyilván gondolkozott, mert ő is a szája elé kapta a kezét.

– Pyxie, ne mondd, hogy gyűrűt…!

Pyxis meglepetten pislogott, majd a kezére nézett, amin egy hatalmas, kék köves ezüst gyűrű csillogott. Elnevette magát, és legyintett, újra elvakítva ezzel Fredet.

– Jaj, nem, azért ott még nem tartunk. – Megmozgatta az ujjait. – Ezt Magnustól kaptam. Tetszett a színe. Illett a blúzhoz. Meg a szememhez.

Azura csípőre tette a kezét. Fred sóhajtott. Nagyon örült, hogy a bátyja és Pyxis boldogok, de önző módon szerette volna elrendezni azt a bukkanót, amit maga állított föl.

– Szóval már nincs baja a Magnus-holmikkal?

Pyxis vigyorgott.

– Mondjuk úgy, hogy biztosítottam afelől, kit szeretek és kihez akarok tartozni.

Azura visszavigyorgott rá.

– Szuper vagy, nővérkém! Nyertél nekem öt galleont!

– Hogy mondtad? – kérdezett vissza a nővére. Fred is érdeklődve fordult Azura felé, aki azonban nem jött zavarba.

– George arra fogadott, hogy kinyírod Charlie-t – mondta vállat vonva. Oldalra biccentett fejjel számolni kezdett. – Habár csak kettő-egész-öt galleont nyertem, mert Saggie-vel feleznünk kell.

– Tökfejek – fújtatott Pyxis. Aztán megborzolta húga haját. – De mindegy, ma úgysem tudjátok semmivel elrontani a kedvem!

Magához húzta Azurát, alaposan megölelgette és megpuszilgatta, nem törődve húga ellenkezésével. Miután nyomott egy utolsó cuppanós puszit a lány halántékára, kuncogva fordult Fred felé.

– Kellemes magányos perceket, amíg Frics le nem vadász bennetek! – Azzal elillant a folyosón.

– Örülök, hogy Charlie boldoggá teszi – mondta Azura, miután már nem hallották az idősebb Black-lány lépteit.

– Én is – bólintott Fred. – És gondolom akkor Charlie is boldog, ha Pyxis ennyire kicsattanó kedvében van.

– Biztos vagyok benne – értett egyet Azura. Nekidőlt Fred mellett a falnak. – Visszatérve Ronra…pontosan mit szeretnél?

– Derítsétek ki, mit érez Hermione iránt!

– Ez nem túl pontos.

Fred sóhajtott. – Fogalmam sincs, Azzie. Nem tudom. Lányok vagytok, nektek ez jobban megy.

– Nehogy azt hidd! – tiltakozott Azura. – Saggie talán, ő lányok között nőtt föl, de én a vadon gyermeke vagyok! – mondta drámai hangsúllyal. Fred nevetve kócolta fel a haját.

– Tény, hogy elég vad gyerek vagy.

– Hagyjátok már a hajam – bosszankodott Azura, és próbálta lelapogatni amúgy is gubancos hajkoronáját.

– Miért, a vadonban mindig tökéletes volt a frizurád? – cukkolta Fred, és átkarolva a lány vállát magához húzta.

– El se tudod képzelni, mennyire tökéletes volt!

– Ebben biztos vagyok. Lehetetlen lenne elképzelni – mondta a fiú nagyot sóhajtva.

– Fogd be – bökte oldalba könyékkel Azura. Fred felnevetett, és megpuszilta a lány feje búbját.

– Imádlak, kis vadonkölyök, tudod, ugye?

Azura válaszul csak átölelte, és a mellkasába fúrta a fejét.

– Néha annyira kikészít az élet – motyogta. Fred megpróbálta fésűként végighúzni az ujjait a lány haján, de csak nem sikerült neki. Azura feljajdult, és felnézett, állát a fiú vállának támasztotta. Rémisztően nagy szemekkel pislogott rá.

– Veritaserum?

– Mi van vele?

– Az a legegyszerűbb módja annak, hogy megtudjuk, mit érez Ron…

Fred hitetlenkedve csóválta a fejét.

– Meg ne próbáld!

Azura összevonta a szemöldökét.

– Miért? Ez amellett, hogy egyszerű és gyors, sokkal hatásosabb is. Mert ha lányos módszerekkel közeledünk, simán lehet, hogy hazudik vagy nem mond igazat.

– Te komolyan megmérgeznéd a testvéremet?

– Ez nem méreg, Freddie, ez egy bájital.

– Akkor is…

– Nem keverhetsz semmit sem az ételébe, sem az italába, világos? – mondta szigorúan Fred. Azura lemondóan forgatta a szemét.

– Akkor nem ígérhetek gyors megoldást. Időbe telik, mire valakinek a bizalmába férkőzik az ember…

Fred a száját rágta.

– Hát jó. Csak legyen megoldva, annyi nekem elég is.

– Rendben, drágám, rendben – mondta affektálva Azura, és lábujjhegyre pipiskedve arcon csókolta Fredet, majd feltúrta a haját. – Így ni! Most már te is borzas vagy! – jelentette be büszkén, azzal megragadta a fiú karját, és húzni kezdte maga után. Fred nevetve hagyta. Boldog volt, amiért Azura nem szúrta át a tenyerét valami titkos zsebben eldugott, éles késsel, és hálás volt, amiért az összes foga megmaradt. Még monoklit sem szerzett!

 

/*/*/*/

 

Hermione nem aludt egy szemhunyásnyit sem. Szörnyen érezte magát. Egész éjjel csak feküdt az ágyán, oldalra fordulva, térdét felhúzva a mellkasához, karjaival szorosan átölelte magát, és mélyeket lélegzett. Próbált az egyenletes légzésre koncentrálni, de ennek ellenére gondolatai száguldoztak. Néha leragadt egy-egy témánál – ami lényegében csak kettő volt, tekintve, hogy két dolog zaklatta föl. Illetve két személy.

Fred Weasley és Azura Black.

Amikor a hajnal első sugarai bevilágítottak a szobába, oldalra fordult, hogy fölkeljen és Azurát is fölébressze, hogy kicsit tudjanak beszélni, de nem találta a takarója alatt a lányt. Megborzongott, hogy barátnője képes volt teljesen hangtalanul elhagyni a szobát. Hogy a csudába nem hallotta? Ennyire belemerült volna a problémái fejtegetésébe? Vagy elszenderült volna? Nem, azt azért nem hitte.

A tükörben karikás szemei győzték meg efelől százszázalékosan. Sóhajtva megmosta az arcát hideg vízzel. Nem lett jobb látvány, de legalább kicsit felfrissült, és már tudta, hova kell mennie.

Remélte, hogy fél hétkor nyitva van a könyvtár.

Útközben nem is figyelte, merre megy, lábaiba már berögződött az útvonal. Valószínűleg ezért ütközött bele Azurába.

– Hermione, szia! – örült meg a lány, és nem is bosszankodott, amiért Hermione lefejelte és a lábára ejtette a könyvei felét.

– Jó reggelt, Azu – mondta zavartan Hermione, és lehajolt a holmijáért. Azura szó nélkül mellé guggolt, és segített. – Kösz – motyogta Hermione.

– Igazság szerint, pont hozzád indultam…

– Fél hétkor?

– Aha.

– Öhm… Azu, ne vedd magadra, de most nem alkalmas. – Hermione felegyenesedett, és a mellkasához szorította a könyveit. Fájtak a szavak, amik elhagyták a száját, de a szíve még jobban sajgott a gondolatra, hogy most Azurával beszéljen. Bűntudata volt, és úgy érezte, mintha valami megmagyarázhatatlan szakadék képződött volna kettejük között, ami akadályozza az egyszerű kommunikációt is.

– De…

– Dolgom van a könyvtárban, Azu – folytatta a tiltakozást és az útját a könyvtár felé. Azura fújtatva követte.

– Olyan ritkán hívsz Azunak, mi van veled? – mérgelődött a lány. – Beszélni akarok a barátnőmmel, nem érdekel semmilyen dolgod a könyvtárban! – jelentette ki kerekperec és megragadta Hermione karját, így a könyvek újból a földre potyogtak.

– De én nem akarok veled beszélni! – kiáltotta Hermione, és nagyon igyekezett, hogy ne sírja el magát. A könnyek szúrták a szemét, a szája meg-megremegett, sírásra görbült. A földre térdelt, és előre döntve a fejét a hajával próbálta eltakarni az arcát.

– Fred miatt? – kérdezte alig hallhatóan Azura, aki ezúttal nem segített, ott állt Hermione fölött, mint valami könyörtelen ítélethozó. Hermionének egy pillanatig olyan érzése volt, hogy az, ami Fredhez köti vagy kötheti, most eldőlhet.

De aztán felemelte a fejét, és megrázta. Azura szemébe nézve hazudott:

– Nem.

Barátnője nyilván látta rajta, hogy nem mond igazat, mert ő mindenkin átlát, de nem mutatta jelét. Összeszorított szájjal bólintott, majd hátatfordított és elvonult.

Hermione sírva fakadt. A tenyerébe temette az arcát, és az ajkába harapva próbált mélyeket lélegezni. Lehuppant a fal tövébe, hátát nekitámasztotta a hideg kőnek. Miért kellett ilyen gonoszul viselkednie? Most megbántotta Azurát, amit egyáltalán nem akart.

– Hosszúra nyúlt az éjszaka? – szólt egy szórakozott hang fölötte. Az illető megkocogtatta a vádliját egy bottal. – Hallottam, sárkánylátogatóban voltatok, kedvesem.

Hermione felnyögött. Erre most nem volt szüksége.

– Hagyj békén, Corvus – morogta, és a mellkasához húzta a lábát.

– Lyra borogass, te sírsz! – képedt el a srác. Hermione anyag suhogását hallotta. Corvus nyilván leguggolt mellé.

– Ki az a Lyra? – kérdezte Hermione, hogy elterelje a fiú figyelmét a problémáról.

– Az anyám, csak nem akartam az anyámnak mondani, mert mérges vagyok rá – válaszolt Corvus, és Hermione kezéhez nyúlt.

– Miért vagy rá mérges? – Nem engedte, hogy Corvus lefeszegesse ujjait az arcáról.

– Mert az anyám – vágta rá a fiú, és újra próbálkozott. – Merlin, miért átkozol te engem ilyen lányokkal…? – morgolódott. Hermione nem értette, mire céloz, és kíváncsian szétnyitotta az ujjait. Felkukucskált a csodálatos Corvus Blackre, aki természetesen hajnali fél hétkor is csodálatosan festett. Szembe hulló szinte fekete haj, aggódón csillogó bogárszemek, szórakozott mosolyra húzódó ajkak. Fehér ing és a híres-neves fekete bőrkabátja volt rajta. Hermione emlékezett rá, hogy amíg még roxfortos volt, a klubhelyiségben az elsősök, másodikosok és rajtuk kívül minden korosztályból a lányok hogy csüngtek minden szaván és persze a titokzatos bőrkabáton. Köztudottan sok zűrös kapcsolata volt, de alapvetően kedvesen viselkedett mindenkivel. Hermione mindig is tisztelte és szerette. Sok mindenre tanította meg azokon a nyarakon, amiket Weasley-ékkel és Blackékkel közösen töltött el.

– Na, csak kinyitottad szemeid – simogatta meg Corvus a lány vállát. – Már kezdtem azt hinni, megvakítottalak a szépségemmel.

Hermione rekedten fölnevetett és a szemét forgatta.

– Johannát nem szoktad idegesíteni az ilyen megjegyzéseiddel? – kérdezte és megtörölte kézfejével a szemét.

– Ó, dehogynem. Ha látnád, mennyi kék-zöld folt van a vállamon miatta…

– Tanulnod kéne a hibáidból – tanácsolta Hermione.

– Ja, sokan mondják – helyeselt Corvus, majd a lány arcához nyúlt. Két mutatóujjával megérintette a bőrt Hermione szemei alatt, és a lány érezte, hogy felszáradnak a könnyei.

– Hát ezt meg hogy csináltad? – csodálkozott. Még zavarba jönni is elfelejtett Corvus közelségétől. A fiú a lány térdére támasztotta az állát, és megkapaszkodott a combjában. Fura és vicces volt ilyen majomhoz hasonló pózban látni őt. Hermione újból felnevetett, és Corvus szeme csillogásán látta, hogy ez volt a célja.

– Tudod, hogy mennyire észbontóan ügyes vagyok, Granger.

– Hát hogyne. Szóval akkor nem mondod el?

– Egy bűvész őrizze meg a titkait, nemde? Te viszont nem vagy bűvész, úgyhogy hadd halljam a titkaid.

– Nincsenek titkaim – füllentette a lány. Corvus sóhajtott, és az égnek emelte a tekintetét.

– Tudod, Hermione, itt most nem igazán az a lényeg, hogy megtudom-e a titkodat, vagy sem. Így is, úgy is megtudom, tekintve, hogy legilimentor vagyok. A lényeg az, hogy elmondod-e nekem, vagy a fejedből kell kiolvasnom.

– Ne merészelj a fejemből olvasni! – rázta a fejét Hermione. Az arca felforrósodott. Corvus cuppantott a szájával.

– Bocsika.

– Bocsika? – Hermione hitetlenkedve felnevetett. – Ne szórakozz velem, Black! Nem teheted meg!

– Drága-drága-drága egyetlen Hermioném. Már rég megtettem – csóválta a fejét Corvus. Aztán ciccegni kezdett, és felállt, magával húzva a lányt is. A földön heverő sétapálcára taposott a cipőjével, mire az felugrott a kezébe.

– Szép trükk – dicsérte felvont szemöldökkel Hermione. – Megnézhetem? – nyúlt a pálcáért, Corvus pedig kelletlenül odaadta.

– Vigyázz rá, ne nyomogass rajta semmit, veszélyes lehet!

– Ezzel a gombbal például felrobban? – kérdezte gunyorosan Hermione és egy ezüst kitüremkedésre bökött.

– Például – vigyorgott rá Corvus. Előhúzta a varázspálcáját az övéből, az égbe röptette Hermione tankönyveit, és egy intéssel utasította őket, hogy jöjjenek utánuk.

Hermione visszaadta a sétapálcát, és hagyta, hogy Corvus átkarolja a vállát.

– Szóval, csillagom. Remélem, tisztában vagy vele, hogy mindig is tudtam a köztetek kialakuló románcról.

Hermione hümmögött. Már hogy ne tudott volna róla?

– Mióta?

– Szinte a kezdetektől. Nehéz volt megállni, hogy ne próbálgassam a gondolatolvasást – magyarázta Corvus. – Meg egyébként sem volt nehéz kitalálni. Rátok néz az ember és már látja, hogy több köztetek a kémia, mint egy laborban.

Hermione horkantott.

– De van valami baj.

– Persze, hogy van baj. Baj nélkül mi lenne az emberekkel? – tette fel a költői kérdést Corvus, és meghúzkodta Hermione kócos haját.

– Hova megyünk? – kérdezte morcosan a lány.

– Lelkizünk.

– Nem azt kérdeztem, mit csinálunk vagy mit fogunk csinálni, hanem hogy hol tesszük ezt.

– Majd meglátod! – titokzatoskodott Corvus, és az út hátralévő részében nem szólt és nem válaszolt egy kérdésre sem. Csak vezette Hermionét a tarkójánál fogva (a lány tudta, hogy a húgait is mindig így irányítgatja, ha mennek valahová), egészen egy hatalmas, díszes ajtóig.

– Itt még biztos nem jártam – csodálkozott Hermione. – Pedig már keresztül-kasul bejártam a Roxfort minden zugát!

– Biztos vagyok benne, hogy korántsem! – vigyorgott rá Corvus, és belökte az ajtószárnyakat. Hermione tátott szájjal lépett be a fiú után. Könyvek, könyvek, könyvek mindenütt; egy üvegfülkében takarókkal és párnákkal megágyazott kis zug; öreg katedrán egy csatahajónyi íróasztal; tablón és levegőt átszelő madzagokon fényképek.

– Mi ez a hely? – szökkent rögtön egy polchoz, ami meggörbült a kötetek súlyától. Végigsimított ujjbegyével a díszes gerinceken.

– Ahol lelkizni fogunk.

– Corvus!

– A Szükség Szobája Black-formában.

– A Szükség Szobája… – ízlelgette a szót. Tetszett neki. – Mindent tudni akarok róla…

– A-a! – csóválta a fejét Corvus. – Előbb én! Látom, hogy baj van, és segíteni akarok. Te is segítettél nekem Johannával.

– És te sikeresen el is szúrtad – emlékeztette Hermione, és megpördült, nekitámaszkodott a polcnak. Összefonta a karját a mellén és igyekezett csúnyán nézni a fiúra. Tényleg sikeresen elszúrta – amikor Johannának kellett volna szerelmet vallania a könyvtárban, nekiállt smárolni egy Erica nevű, könnyű erkölcsű hölggyel.

– Aki mellesleg most Ackley barátnője – egészítette ki hangosan Corvus a lány gondolatait. Hermione fújtatott, de nem tett megjegyzést. Corvus sóhajtott, és átszelve a szobát lecsapta a sétapálcáját az asztalára. – Jó, az a könyvtáras dolog félrement. – Közben kibújt a kabátjából és óvatos mozdulattal azt is az asztalra hajtotta. – De utána aztán minden megoldódott, nem?

Hermione a szemét forgatta.

– De.

– Hát akkor meg? – tárta szét a karját vigyorogva a srác. Fehér inge kicsit gyűrött volt, és nem tűrte be nadrágjába. Mrs. Weasley és Pyxis Black is biztosan megszidná emiatt. Bár Pyxisben már nem volt ennyire biztos – az előző éjjeli mutatványa teljesen összezavarta a boszorkánnyal kapcsolatos gondolatait.

– Azura – szólalt meg Corvus.

– Hm?

– Ő a baj.

– Nem, nem mondanám, hogy Azura a baj – húzta el a száját Hermione, és kihúzta oldalra az egyik hajtincsét, oldalra biccentve a fejét.

– De hát…

Kicsapódott az ajtó, és valami begurult a szobába. Hermione meglepődve nézett oda.

– Csukd be, csukd be, csukd be! – sürgette őket a földön kuporgó Deneb Holloway. Corvus csak felvont szemöldökkel jelezte meglepettségét, de szó nélkül intett a kezével, mire becsukódott az ajtó. Deneb sóhajtott, és látványosan megtörölte homlokát, szőke tincsei kócosan álltak az égnek. Hermione akaratlanul is elmosolyodott. A srác csillogó zöld szemei és a lényéből áradó szórakozott derű mindig megmosolyogtatta.

– Köszönöm, Black! Ez meleg volt. Frics macskája észrevett…

– Elég ijesztő Mrs. Norris – értett egyet gunyoros vigyorral Corvus. Deneb felhúzta az orrát.

– Fogd be!

– Jó, de akkor te meg nyisd ki szád, és felelj: mit keresel itt szerény hajlékomban, Holloway?

– Téged kereslek, az egyáltalán nem szerény hajlékodban, te még a szerénytelen hajlékodnál is szerénytelenebb Black! – vágott vissza Deneb. Hermione érezte, hogy arca grimaszba rándul a bonyolult és egyértelműen össze-vissza mondattól. De Corvus fölnevetett.

– Hozod a formád, Den, de ezért is szeretlek! – Odalépett a szőke sráchoz és ölelésre tárta a karját.

– Na még mit nem! Ölelést nem! – rázta a fejét Deneb. – Johannát fűzheted, ha akarja, de engem hagyj ki a románcaid hosszú sorából!

– Tökfej – szidta meg Corvus, és megborzolta a fiatalabb fiú haját.

– Vagy te – morgott Deneb, és kilépett Corvus kezének hatósugarából, így észrevette a még mindig a polcnál álló Hermionét.

– Nézd csak, a megmentőm! Az én egyetlen istennőm! – Deneb letérdelt a lány elé, és megragadva a kezét csókot nyomott rá. Hermione kuncogva rántotta el Deneb szájától a karját. – Áldoztam neked a múlt héten epres sütit, megkaptad?

– Nem! – nevetett a lány. – Hogy sikerült? A keleti jóslástanról írt előadás.

Deneb törökülésbe huppant, és a térdére támasztotta kezeit, mintha meditálna.

– Tökéletesen jól, hála neked, Miss Zseniális Hermione Jane Granger – mondta áhítatosan elvékonyított hangon.

Hermione nem értette, miért ilyen izgatott, miért pörög ennyire. Láthatóan majd’ kicsattant.

– Corvus, belenéznél a fejébe, és megmondanád mi baja ennek a mardekárosnak?

A fekete hajú nevetve lépett Deneb mögé, és megragadta a vállánál fogva. Megrázogatta, és durva mozdulatokkal masszírozni kezdte a nyakát, mire a szőke felhördülve elgurult.

– Tudod, Hermione, lehet, hogy legilimentor-szemüvegre lenne szükségem, mert semmit nem láttam Holloway fejében a borzasztó és végtelen feketeségen kívül.

– Kretén – reagálta le Deneb. Hermione csak kapkodta a fejét a két fiú között.

– Mit akarsz? – kérdezte meg újra Corvus, és betűrte az ingét a nadrágja derekába.

– Egy nagyon fontos személynek lesz születésnapja – mondta ki végre a mardekáros. Corvus összeráncolta a szemöldökét, de nem tudta elrejteni csúfondáros vigyorát.

– Én tavasszal születtem.

– Majom! – vágta rá Deneb, mire Hermione felsikkantott.

– M.A.J.O.M.! – ismételte izgatottan. A két idősebb srác érdeklődve pillantott rá. – Manók Alkotmányos Jogaiért Országos Mozgalom! – magyarázta, és próbálta nem zavarban érezni magát a két szép szempár bámulásától.

– Ó, igen, Daphne mintha említett volna valamit – biccentett mosolyogva Deneb. Furcsa volt nem vigyorogni látni, de Hermionének határozottan tetszett.

Corvus kicsit összevonta a szemöldökét, és Hermione szemébe nézett. A lány megrázta a fejét, de kitalálta, hogy az előbb épp a fejében olvastak.

– Érdekes ötlet, tetszik – nyugtázta Corvus, és az ő mosolya is felragyogott. Hermione egy pillanatra merengve bámulta a két fiút, majd észbekapott, hogy most lehetősége nyílt megmenekülni Corvus lelkizése és szerelmitanácsadása elől.

– Mmm nekem most igazából mennem kell – szólalt meg, és mielőtt Corvus tiltakozhatott volna, felkapta a könyveit a padról. – Látom, hogy fontos dolgotok akadt, jó ötletelést, srácok! – Azzal kisietett a szobából.

...Előbb dolgom van a könyvtárban ~ 7. fejezet

7. fejezet

 

Roxmorts felé menet Fred folyton hátralesegetett. Azura és Sagitta gyanúsan, összedugott fejjel sutyorogtak.

– Miről van szó, hölgyek?

– Semmiről – vágták rá a lányok egyszerre. Fred az égnek emelte a tekintetét, majd George-hoz fordult. – Amíg ezek ketten rejtélyeskednek, vegyük át még egyszer a listát!

– Anyátok még mindig nem bírja a vállalattal kapcsolatos terveteket, igaz? – kérdezte tőlük Corvus, akinek az oldalán Johanna Mason függött. Na jó, igazából zsebébe süllyesztett kezekkel állt, morcosan bámulta maga előtt a köveket, és nem nézett Corvusra.

– Majd ha beválik, bírni fogja – felelt vállat vonva George. Corvus vigyorgott.

– Jó gondolatmenet. Zonkóhoz mentek, mi?

– Eltaláltad – bólintott Fred. Közben azon járt az esze, Hermione vajon mi jót csinálhat Harryvel kettesben…

– Szerintem én is beugrok Ackley-hez. Régen láttam az öreget! – tűnődött Corvus.

– Én megvárlak a Három Seprűben – ajánlotta Johanna, hangja éles volt. Fred értetlenül kapkodta a fejét Corvus és a barátnője között, de Black csak a fejét rázta, vigyorgott, és átkarolta Johanna vállát.

– Nem, nem, drágám, te is jössz!

– Azt lesheted, Black! – Johanna ellépett Corvus karja alól.

– Hé, hé, na mi az? – sietett előre Sagitta és Azura. Időközben beértek Roxmortsba, emberek keringtek körülöttük, finom illatok szálltak a légben. Fred mosolyogva figyelte, ahogy Azura minden színes őszi levélre rátapos, és elégedett vigyorra húzza a száját, amikor az elszáradt levél reccsen egyet.

– Elszállt Cupido? – piszkálta Sagitta a bátyját és a barátnőjét.

– Idegesítőek vagytok – közölte Johanna.

– Remélem, ez csak Blackékre vonatkozik – jegyezte meg Fred, és a mardekáros lányra villantotta fogsorát.

– Fogd be, Weasley – sóhajtott Johanna, és Fred egy mosoly árnyékát vélte felfedezni a lány szája sarkában, mielőtt az arca fele eltűnt volna a nyaka köré tekert sál takarásában.

– Nagyon szeretünk, Johannám – mondta Corvus, és újra magához húzta Masont. Puszit nyomott a halántékára, és megdörgölte a lány karját.

– Kár, hogy az érzés nem kölcsönös – vágta rá Johanna. Fred felnevetett, a többiek pedig csatlakoztak hozzá. Corvus felborzolta a lány fekete haját.

– Cor, mondd meg Saggie-nek, hogy igazam van! – követelőzött Azura, megragadva bátyja karját. Elhaladtak a Mézesfalás előtt – Fred nagyot szippantott a levegőből, szájában összefutott a nyál.

– Miben van igazad, Azzie?

– Nem lehettek a bolgárok, mert itt se voltak még év elején!

– Hát igen, úgy elég nehéz ellopni valakinek a leveleit, hogy itt se volt az elkövető – helyeselt Corvus, holott az ellopott levelek szóba se kerültek. Fred már meg se lepődött telepatikus képességeiken.

– A húgodat is legilimenciával kínzod? – érdeklődött Johanna. Corvus a bordái közé bökött.

– Ha nem mondja el, mire gondol pontosan, muszáj belekukucskálni a fejébe. – Most Azura haját kócolta össze. Mintha nem lett volna eleve kócos. – Egyébként meg legilimencia nélkül is tudtam, mire gondol.

– Nyilván – élcelődött tovább Mason. Fred látta rajta, hogy puszta szórakozásból teszi. George vigyorogva biccentett Johanna felé.

– Végre valaki, aki megmondja Blackéknek, hogy nem ők fújják a passzátszelet – mondta elismerően. Három mérges szempár szegeződött rá. George felnevetett, Johanna is, és összepacsiztak Corvus háta mögött. – Nehogy magatokra vegyétek, srácok! – tette hozzá George.

Fred a fejét ingatta. Még úgy is, hogy nem folyt bele a társalgásba, élvezte őket hallgatni. Legalább elterelődtek a gondolatai Hermionéről.

– De akkor mivel magyarázod, hogy eltűntek szeptemberben és októberben is a leveleink? – kérdezte Sagitta, visszatérve a témára. – Nem lehet, hogy valaki előre itt volt…?

– Engem inkább az érdekelne – szakította félbe Corvus –, hogy ki hamisította meg a leveleiteket.

Azura fújtatott. Fred kedveskedve megsimogatta a hátát. Tudta, mennyire rosszul érinti a lányt a dolog – egy ismeretlen ellopta Corvus nekik írt leveleit, és meghamisította a lányok üzeneteit, amiket a bátyjuknak szántak.

– Szeretnék beszélni erről Ackley-vel. Majd a raktárhelyiségben megtárgyaljuk – zárta le a beszélgetést Corvus. Két utcát meneteltek néma csendben, aztán megálltak Zonko csodabazára előtt. Fred látta, ahogy Azura lopva megnézi magát a kirakatüvegben és lelapogatja a haját.

– Befelé, hölgyeim és uraim! – tárta ki az ajtót Corvus. Ackley a pultnál állt, és három hetedikes lánnyal nevetgélt. Nem pakoltak ki semmilyen tárgyat, nyilván nem a varázsvicc kellékek miatt jöttek a boltba. Azura ujjai ökölbe szorultak, és Fred, aki közvetlenül mellette állt, elkapta a kezét.

– Ne aggódj már, kislány! – suttogta a fülébe. Ismerte annyira Ackley-t, hogy tudja, a srác csak szórakoztatja a hölgyeket, igazából semmit nem akar tőlük. Persze ezt mondhatta volna Azurának, valószínűleg nem hatotta volna meg.

Kifeszegette az ujjakat a szorításból, és bátorítón rámosolygott.

– Mr. Lewis! – harsogta Corvus, hogy a boltban minden vásárló feléjük fordult. – Az aurorparancsnokságtól jöttem, szeretném kihallgatni az urat!

– Black, micsoda meglepetés! – ragyogott föl Ackley arca. A hetedikes lányoknak feltűnt, hogy a srác figyelme elterelődött, s megpróbálták ezt a szörnyűséget a saját hasznukra fordítani.

– Nahát, Ackley, rosszfiú vagy? – kérdezte az egyik csábosan elmélyített hangon. Frednek az ajkába kellett harapnia, hogy ne nevessen föl hangosan.

– Ó, de milyen rosszfiú – vágta rá rögtön Sagitta, és előrelépett bátyja mellé. – Ha tudnád hány bilincset gyűjtött be csak a bátyámtól…

– Nahát, erről én nem is tudtam, Corvus! – lépett előre Johanna is, tettetett meglepettséggel. Csípőre tette a kezét és csettintett a nyelvével. – Bilincseid is vannak?

– Ó, ne már, kiskorú vagyok, emberek, fogjátok be! – kérte ki magának Azura, és ő is előrefurakodott.

– Ami azt illeti, még mi is – tette hozzá George.  – Egyébként, srácok, gratulálok, sikeresen beégettétek a két veteránunkat! – dicsérte meg a lányokat, akik ökölpacsira nyújtották hozzá a kezüket. George szerette a pacsikat.

Fred bágyadtan mosolygott. Imádta a barátait, és egy ilyen szócsatába valószínűleg máskor is szívesen beszállt volna, ha éber és józan lenne, és ha nem forgolódta volna végig az előző éjszakákat és nem valaki olyanon járna jelen pillanatban is az esze, akin nem kellene.

A három hetedikes lány értetlenül kapkodta a fejét ide-oda. Az arcuk vörös volt, érezték, hogy kívülállóvá váltak és hogy épp gúnyt űznek belőlük.

– Majd még jövünk, Ackley maci – mondta az egyikük, áthajolt a pult fölött és csókot nyomott a srác arcára, aki döbbenten vigyorogva bámulta a barátait. Sagitta felkacagott.

– Ackley maci!

– Ja, oké, oké – intett Ackley, mire a lányok a kijárat felé indultak. – Jó volt látni titeket!

A lányok végiglökdöstek mindenkit (rebegő szempillával mentek el Corvus előtt – Fred azt hitte, Johanna bepancsol mindegyiknek), majd elhagyták a boltot.

– Hogy ti mennyire hiányoztatok! – temette a kezébe az arcát Ackley. A válla rázkódott a nevetéstől, majd nagy levegőt vett és oldalra fordult. – Hé, Johnny, átvennéd a helyem, kicsit? – Egy szőke hajú árupakolgató fürgén bólintott, majd a pult mögé iramodott.

Ackley a barátaihoz lépett, és kitárta a karját, legelőször Corvust szorongatta meg.

– Haver, ezeréve nem láttalak! Milyen az aurorképzés? Hogy kerültél ide? Mindent hallani akarok!

– Állami titkok, úgyhogy inkább menjünk be a raktárhelyiségbe! – biccentett egy ajtó felé Corvus. Ackley vigyorgott és intett, hogy kövessék. Kinyitotta egy pálcaintéssel a raktárba vezető ajtót, és beterelte a díszes társaságot.

Fred álmodozó sóhajjal fordult körbe a raktárba. Ha egyszer lesz boltjuk, az ilyen lesz. Egy ilyen gyönyörű raktárral felszerelve – polcok végeláthatatlan sora, tele áruval és alapanyaggal. Az ajtó közelében kisebb asztalok, székek, használt babzsákok és kanapék voltak felállítva.

– Ide hozod elbűvölni a lányokat? – kérdezte Corvus. – Jópofa hely lett.

Ackley grimaszolt.

– Tényleg hiányoztál, Black.

Körbeölelt mindenkit, és hellyel kínálta őket. Fred a kanapé szélén foglalt helyet, Sagitta lehuppant mellé, George egy babzsákon nyúlt el, mellette Johanna. Azura felpattant egy réginek tűnő asztalra, Corvus az ajtónál állt meg, Ackley pedig Azura mellett az asztal szélének dőlt, karbafont kézzel.

– Minek köszönhetem a tömeges látogatást?

– A roxmortsi hétvégének – mondta Azura. Ackley rávigyorgott.

– Mintha csak akkor szoktatok volna lejönni a városba – gúnyolódott derűsen. Azura nevetve rázta a fejét.

– Más, fontosabb dolgok kötöttek le.

– Fontosabb, mint szerény személyem? Hát ez fáj – bánkódott Ackley szívére tett kezekkel.

– Kivételesen tényleg fontosabb dolgok voltak – mondta sóhajtva Corvus, komoly hangjával elvágva a jókedvet a helyiségben.

– Megkaptad az összes levelemet, ugye?

Ackley a homlokát ráncolta.

– Aha, azt hiszem, igen. Mennyit írtál?

– Kéthetente egyet. Összesen ötöt.

– Mindet megkaptam, és válaszoltam is rájuk – bólintott Ackley.

– Amikor Druella megérkezett, volt nála több levél is? – kérdezte most Azura.

– Ő a bagoly, igaz? – szúrta közbe George. Fred látta a testvérén, kezdi elveszteni a fonalat.

– Ja – bólintott Ackley. – Mindig hármat hozott. Egy Johanna Masonnek címezve, egy Sagitta Blacknek, egy pedig Azura Blacknek. De ezt elmondtam már Azunak is.

Sagitta és Azura összenéztek. Úgy tűnt, némán kommunikálnak egymással, csupán szemöldökfelvonogatással, szemmeresztgetéssel, ajakba harapással.

– Hát ez különös – mondta végül Sagitta.

– Nem mondtad el, ami azt illeti – fordult végül Ackley felé Azura. Fred felvonta a szemöldökét. Barátnője arca mintha kipirult volna, a szeme csillogott.

– Dehogynem. Megírtam, válaszoltam a leveledre – ingatta a fejét a fiú.

– Nem igaz – tiltakozott Azura. – Egy levelet sem kaptam tőled. Eszembe se jutott, hogy ellophatták volna a tieidet is. Gondoltam csak le akarsz rázni vagy ilyesmi – vont vállat könnyedén.

– Mi? Miért akarnálak lerázni? – értetlenkedett Ackley. Hitetlenkedve nevetett és felborzolta a lány haját. – Eszemben sincs lerázni, kislány!

Fred oldalra döntött fejjel bámulta, ahogy Ackley keze könnyedén megsimítja Azura vállát, és ahogy a tekintete hosszabban időzik el Azurán, mint a helyzet megkívánja. Fred hátradőlt és végigmérte a barátnőjét. Mindig is szépnek tartotta, de kicsit szoborszerűen – a márványfehér bőr, jégkék szempár, éles vonások, vékony, izmos test. Azura tényleg rettentő izmos volt – talán az idomai nem domborodtak úgy, mint karcsú nővéreinek, de karja, combja izmossága kiváltotta ezt. És a hasán izomkockák lapultak meg, Fred látta, amikor egyszer álmában felcsúszott a pólója.

Nem akart komoly verekedésbe keveredni a lánnyal.

– De te kaptál tőle leveleket, igaz? – sürgette Corvus a válaszadást, és összehúzott szemmel figyelte húgát és barátját.

Ackley összerezzent és visszafordult.

– Igen, de valahogy nem az ő stílusa volt…

– Valaki hamisított…! – mondta zaklatottan Corvus, hangja élesen csattant. Úgy tűnt, folytatná a beszédet, de ekkor kivágódott az ajtó, és egy lány lépett be.

– Szívem, miért nem szóltál, hogy itt vagy? – dorgálta meg Ackley-t az egyikük. Fred nem ismerte fel a hangjáról, de ahogy közelebb lépett a fénybe, végigmérte. Mézszőke haja a derekáig ért, zöld szemét tágra nyitotta. Elmosolyodott, majd pár lépéssel Ackley oldalán termett.

– Erica – morogta kínosan a fiú. – Hogy jöttél be? Bezártam…

– Johnny engedett be – nevetett könnyedén a lány. Fred fülét sértette a hang. – Mi az, tündérem, nem kellett volna?

Fred szíve megsajdult Azura elárult arckifejezése láttán.

– Erica? – szólalt meg halkan, fenyegetően Johanna. Fred felé fordult, és látta, hogy Corvus a vállára teszi a kezét, és megnyugtatónak szánt mosolyt küld felé.

Erica közben teljesen rácuppant Ackley-re, a hajába túrva csókolta.

– Társaságban vagy, hallod-e – szólt rá Sagitta.

– Nem is tudtam, hogy van barátnőd – jegyezte meg Corvus felvont szemöldökkel. Ackley zavartan nevetgélt, és Erica válaszolt helyette.

– Másfél hete vagyunk együtt – újságolta boldogan.

– Király, most már mehetsz ki – utasította Sagitta, és Ackley nem szidta le, amiért így beszél a barátnőjével.

Fred határozottan nem tudott kiigazodni a srácon. Ericának rossz híre volt, ráadásul más balhék is történtek a lány és a társaság több tagja között.

– Fontost csinálsz, édesem? – kérdezte szinte gügyögve Erica.

– Sajnálom, kedves – mosolygott rá erőltetetten Ackley, gyors cuppanós csókot nyomott a lány szájára, és megpaskolta a hátát.

– Igazából mi azt hiszem, mehetünk is. A Három Seprűben várnak Hollowayék, és nem akarjuk megváratni őket… – kezdett búcsúzkodni Corvus.

– Zavarba hoz a jelenlétem, Coco? – mosolygott rá gonoszul a lány. Corvus szeme összehúzódott, és Fred biztos volt benne, hogy ha Erica srác lenne, rég a földön hemperegnének zuhogó ökölcsapások közepette.

– Szó sincs róla, tündérem – mosolygott vissza gúnyosan Corvus. – Csak nem akarok zavarni.

– Ne menjetek még! – próbálta őket marasztalni Ackley, de már mindenki mozgolódott. Fred látta a pillantásokat, amiket kapott ő és Erica. – Corvus, Azura…

De nem hallgattak rá, kisoroztak a raktárhelyiségből. Senki nem szerette Ericát.

– Várj meg itt – hallotta Fred Ackley-t, aki utánuk is szaladt. Kint a pult mögött megragadta egyik kezével Corvus karját, másik kezével Azura karját.

– Srácok, sajnálom…

– Nem kell, Ack – mondta Corvus színtelen hangon. – Azzal kavarsz, akivel akarsz.

– Erica egy… förtelmes nőszemély – mondta Johanna. Fred valami más jelzőt használt volna. Ami azt illeti, a nőszemély helyett is mást mondott volna.

– Tudom, srácok, tudom, de hadd magyarázzam meg…

– Nem hiszem, hogy magyarázkodni kéne a szerelemért. Már ha van – tette hozzá Sagitta. Fred csak kapkodta a fejét. Úgy érezte magát, mint aki lemaradt valamiről.

– Tudom, Saggie, hogy mit csinált veled Erica, de hallgassatok meg…

– Deneb és Daphne várnak, mennünk kell – pillantott a visszafele járó órára Azura. Az arca nem tükrözött semmilyen érzelmet. Ezt Fred ijesztőbbnek találta, mintha dühöt látott volna rajta.

– Azu, kérlek…ez nem az, aminek látszik.

– Nekem nem kell magyarázkodnod! – csattant fel a lány, és a hangja sokkal idősebbnek mutatta, mint amennyi valójában volt. – Azt csinálsz, Ackley Lewis, amit akarsz.

George megfogta Azura vállát, de az nem nézett rá.

– Semmi gáz, Ackley.

– Tudom, hogy tönkretette az…

– Nincs baj, Ack – veregette meg a srác vállát Fred is.

– Elmondtad, amire kíváncsiak voltunk. Kösz – zárta le Corvus, azzal Johanna kezét megragadva elindult az ajtó felé, vezetve a kis csapatot. Fred még hátrafordult egyszer, és látta, hogy Ackley bűntudatos arccal bámul utánuk, miközben Erica apró csókokkal hinti be az arcát és a nyakát.

Fred keserűen rázta a fejét. Kevés ember volt, akit közösen utált a csapat – dobogós helyezést kapott Erica. A lány valami elképesztően rémes személyiséggel rendelkezett, és mintha gyűlölte volna magát az emberiséget. Vagy csak velük volt baja. Fred nem tudta.

Kezdett belesajdulni a feje a nagy gondolkodásba, úgyhogy inkább csak megfogta Azura kezét, és követte társait a Három Seprűbe.

 

/*/*/*/

 

– Ackley miatt sírtál? – szegezte barátnőjének a kérdést Hermione. Úgy érezte, felrobban, ha nem tudja meg a választ, és ha kiderül, hogy Azura valóban Ackley Lewis miatt zokogott éjjelente, akkor jobb, ha vigyáz magára a srác.

Azura őszinte nevetésben robbant ki, ami olyan hangos volt, hogy a fél klubhelyiség rájuk figyelt.

– Merlin szakállára, ez honnan jött neked? – kérdezte Hermionétől, amikor végre levegőhöz jutott. Addig a lány türelmesen várta, hogy lecsillapodjon.

– Hallottalak sírni esténként, amikor már mindenki aludt – mondta egyenesen. Azura felvonta a szemöldökét. Hermione azt hitte, hogy barátnője kínosan fogja magát érezni, vagy minimum dühös lesz, de úgy tűnt, inkább szórakoztatja a beszélgetés iránya.

– Leszámítva téged, mert te nyilván nem aludtál.

– Kitértél a kérdés elől.

Azura sóhajtott, és mosolyogva csóválta a fejét.

– Jól esik, hogy aggódsz értem, Mione, de ennek semmi köze Ackley-hez.

– Nem zavar, hogy barátnője van? – értetlenkedett Hermione, talán túl hirtelen és túl nyersen. Őt szétszaggatná, ha Fred összejönne valakivel. Azura kuncogott, és Hermione ezt most kicsit mesterkéltnek érezte.

– Ha Erica kell neki, egészségére! Nem fogok belehalni. – Újabb pergamenért nyúlt, hogy folytassa a bűbájtan háziját. Hermione tényleg megpróbált ráharapni a nyelvére, de az szinte magától mozgott:

– Akkor…?

– Mit akkor? – nézett föl kék szemeivel Azura. Hermione fújtatott. Azura direkt nem akarta érteni a kérdést.

– Mondanám, hogy nem tartozik rám, de a barátnőd vagyok, igenis rám tartozik!

Azura nagy levegőt vett és hátradőlt a karosszékben.

– Mi volt a baj éjjelente?

– Rémálmok. Nyárról. Rossz dolgok. Nem merek aludni, beférkőznek az elmémbe, akármit csinálok is – sorolta Azura fojtott hangon. – Corvustól kértem segítséget, de nem válaszolt, magamra maradtam magammal, és ezt nem akartam. Pocsék volt.

– És most jobb? – kérdezte zavartan Hermione. Nem igazán tudta követni Azurát, de próbált segíteni.

Azura elhúzta a száját.

– Elfogadtam.

– Mit is?

– Lányok, ki nem találjátok, kik jöttek a Roxfortba! – huppant le Hermione mellé George. Fred Hermionéval szemben, Azura mellé guggolt.

– Na kik? – grimaszolt Hermione. Bosszantotta a dolog, hogy nem fejezhette be a társalgást a barátnőjével.

Fred és George egyforma vigyorra húzták a szájukat.

– Charlie, Pyxis és egy pár sárkány!