Boccaccio: Dekameron átirat ~ Erdő és Magány ~ Azuraverzum

Élesnyelvű Johanna és a nemes Corvus meséje

Ursula meséje szomorúan végződött, a pár szerelme sosem teljesedhetett be, meghaltak, egyikük háborúban, másik búbánatban. S midőn a Királynő továbbadta a soron következőnek a szót, Lilly úgy döntött, az ő története is egy szerelmespárról fog szólni.

– A történetük nem volt ugyan zökkenőmentes, de pár jó barát segítségével kezükbe vették életük irányítását, és harcoltak szerelmükért. Néhány szerencsétlenség közbeszólt, de találékonyságuknak köszönhetően elszöktek a bajok elől, s ki tudja? Talán még ma is boldogan élnek.

 

A koromfekete hajú, éles nyelvű Johanna egy favágó lányaként született, s szobalányként dolgozott egy firenzei özvegy nemesasszony (egy valóságos boszorkány) palotájában. Sepregetett egész nap, takarított, és fogcsikorgatva tűrte a verést, amit az özvegy szabott ki rá büntetésként, ha porszem maradt az ablak üvegén. Lyra kegyetlen egy dáma. Négy gyermeket szült (vélhetőn különböző férfiak voltak az édesapák), s erőszakosan meghatározta, kivel házasodjanak. A második legidősebb gyermeknek, az egy szem legénynek is kinézte már a tökéletes asszonyt: egy velencei nemesember legkisebb s egyben legszebb leányát, Cassandrát. Azonban a fiú, Corvus szíve másért dobogott – a koromfekete hajú, éles nyelvű Johannáért. Nem kellettek neki a természetesen hullámos vörös fürtök, az elbűvölő smaragdzöld szempár, a telt ajkak, nem, őneki csakis az aprócska szobalányra volt szüksége, hogy élete hátralévő része boldogságban teljen el. Sokáig udvarolt a leánynak, mikor anyja a ház másik végében hímezgetett, vagy mikor a házsártos barátnőit látogatta meg, de Johanna mindig elkergette csípős megjegyzésével és a seprűje nyelével. De az élesnyelvű Johanna sem tagadhatta le, hogy tetszik neki az ifjú bókolása. Corvus sötét, okosan csillogó szeme, édes mosolya, kedves csipkelődése melegséget ébresztett szívében s gyomrában, és egy idő után nem kérette magát, ha a fiú mögé lopakodott s közel húzta magához vagy csókot nyomott kócos kontyára.

Johanna nem tudott a Cassandra nevű hölgyről, s amikor Corvus mesélt róla neki, először elkeseredett, aztán dühös lett s tarkón csapta szerelmét a seprűnyéllel. Corvus fejét masszírozva adta elő tervét: van egy Deneb nevezetű barátja, ki szívesörömest segítene nekik. Remek méregkeverő hírében áll, kikever majd egy különleges mérget, amit titokban beleönthetnek Cassandra italába, s mitől a hölgy éjjel kileheli a lelkét, és mire fölfedezik a holttestet, addigra ők már rég a hegyekben járnak. Johanna eleinte nem értékelte az ötletet, de mikor az ifjú elmondotta neki, hogy az édesanyja hétvégére tűzte ki a vörös hajú leánnyal való menyegző időpontját, eltökélten bólintott.

A Deneb nevezetű barát egy Daphne nevezetű barátnő segítségével a hét közepére el is készítette a kívánt hatású italt. Épp idejében, ugyanis Cassandra és édesapja Corvus családjának palotájába érkezett, hogy az ifjú pár megismerhesse egymást. Corvus három nővére tudott a szobalánnyal való kapcsolatáról és a szökési tervről, s szívesen segédkeztek is. Vacsora közben finoman gúnyolták az idegen hölgyet, szemtelenkedtek az örömapával (édesanyjuk nem győzte küldözgetni feléjük a gyilkos pillantásokat), majd feszült izgalommal figyelték, ahogy a vörös hajú kisasszony a szájához emeli a méregtől teli vörösboros kupát.

Johanna mindeddig a kertben várakozott egy fa tövében, nagyokat szippantott a balzsamos, kora esti levegőből, szíve vadul dobogott; kevés holmiját egy aprócska kendőbe csomagolta be, s várta, hogy a nap lemenetelével nyugovóra térjen a család. Megbeszélte Corvusszal, hogy az első csillag feljövetelekor a tölgy alatt találkoznak, s amint a fiú nővérei gyertyát gyújtanak a harmadik ablakban, ha Cassandra elhunyt, nekiindulnak a nagy világnak.

Corvus hamar ki is ért az ő Johannájához, összebújva várták a fényt, ami pár percen belül fel is villant a harmadik ablak sarkában. Akkor diadalittas csókot váltottak, s eliramodtak az éjbe. Az éjszakát egy üregben töltötték, s egymást melegítve szenderültek el. Másnap reggel abban a tudatban tértek magukhoz, hogy szabadok és szabadon szerethetik egymást, csókolták a másik ajkát, ölelték a másik testét, s mikor észbe kaptak, hogy folytatniuk kéne az utat, s kimásztak az üregből, bajban találtak magukat: fegyveres őrök állták körül őket.

– Gyilkossági kísérlet gyanújában elkísérünk bennetek a bíróhoz! – közölte az egyik katona. A két fiatal egymásra nézett. Vajon mi baj történhetett?

A bíró előtt szorosan egymás mellett álltak ugyan, de nem kulcsolták össze ujjaikat, hogy hangsúlyozzák összetartozásukat. Ledöbbentek, amikor maga a vörös hajú menyecske, Cassandra nézett velük farkasszemet, azzal az elbűvölő smaragdzöld tekintetével. A kisasszony elmesélte, hogy az éjjel rosszul érezte magát (s még most is kicsit kótyagos), így hát megnézette a szolgákkal az előző esti vacsoráját, s az emberek mérget találtak a kupájába száradva. Corvus és Johanna megkövülve hallgatták a történetet, nem tudták elképzelni, miként gyógyulhatott meg a kisasszony a káros ital elfogyasztása után. A szerelmesek újból egymásra néztek, s egyszerre nyitották ajkukat védekező beszéd elmondására, de ekkor zavargás tört ki a téren összegyűlt emberek közt. Corvus két húga, Sagitta és Azura egy firenzei lányt húzott maga után, őket Deneb és Daphne, a méregkeverők követték, s kiabáltak, hogy megtalálták az igazi méregkeverőt, az összeesküvőt! A történetük szerint a lány, Erica Corvus ifjúkori szerelme volt (Johanna éles szemmel sandított kedvesére), s nem bírta elviselni, hogy a fiú most nősülni készül, így mérget kevert a kisasszony italába. Beszökött az ablakon, miközben a vacsorát készítették a szakácsok. Johanna és Corvus buzgón bólogattak, bár nemigen értették, miről beszélnek barátaik. A bíró egy ideig zavart arckifejezéssel kapkodta szemét ide-oda a vádlók, az új vádlott, a régi vádlottak s a valamilyen csoda folytán életben maradt áldozat között, majd nyílttéri verésre, és nem akasztásra ítélte a „gyilkossági kísérletet elkövető” lányt, mivel az áldozat végül nem hunyt el, s mivel a bíró úr különben sem volt biztos abban, ki lehetett az igazi bűnös.

A tárgyalás után Corvus testvérei s a méregkeverők odasettenkedtek a párhoz és elmesélték nekik a valódi történetet, miszerint a lány, Corvus egykori szerelme (Johanna megint csak ferdén nézett a fiúra), megneszelte a hírt, hogy Deneb és Daphne mérget kevernek Corvus menyasszonya számára, s a múltból maradt bosszúvágytól hajtva valóban beszökött a konyhába és ellenszert csöpögtetett a kupába, ami miatt Cassandra nem halt meg, ám rosszul lett, s így később fölfedezte a megszáradt mérget a boroskupában. A bizonyíték megtalálásakor jelen volt egy szolgáló, aki különösen nem szerette Johannát, s tudott az úrfival való kapcsolatról, s kapva kapott az alkalmon – rögtön piszkította is be a lány nevét, amikor lehetősége nyílt rá.

Azonban a pár nem sokáig örülhetett, a legidősebb leány, Pyxis érkezett meg aggódó arckifejezéssel: édesanyjuk roppant mérges, természetesen nem hitte el a mesét, amit a kisebb lányok találtak ki, s megparancsolta, ha Johanna most rögtön nem hagyja el a várost, akkor rágyújtja az apjára a házát. Johannát sosem szerette igazán az apja (őt hibáztatta felesége haláláért, ki szülés közben halt meg), s a lány sem érzett különösebb vonzalmat őse iránt, de félelemmel telt szívvel fordult Corvus felé, aki gondolkodás nélkül csókolta is végig húgait s barátait, majd megragadta Johanna kezét, s mondotta, meneküljenek, míg lehet, mielőtt a gonosz, kegyetlen boszorkány utánuk nem nyújtja karmos kezeit. S így is lett, menekültek, s Lyra hiába nyújtogatta utánuk karmos kezeit, Corvus nővérei távolról, ravasz cselekkel mentették meg testvérüket és igaz szerelmét anyjuk lesújtani vágyó haragjától.