Vad Velence #2 ~ Pyxis kalandjai

2. rész

Magnus

Pár órával később nyílt az ajtó, mire Pyxis rögtön felkapta a fejét. Miranda édesen szuszogott mellette. Összebújva aludtak el, Pyxis minden lélegzetvételnél beszívta a lány bőrének édes illatát.

– Pyxis, kedvesem! – suttogott a sötétbe egy ismerős hang.

– Magnus! – Pyxis rögtön felült, és megigazgatta Mirandán a takarót. A boszorkánymester becsukta maga mögött az ajtót, és megállt az ágy mellett. Tekintetét szigorúan a padlóra szegezte.

– Takard el magad! – kérte.

– Láttál már ruha nélkül.

– De azért csináltuk ezt az egész rohadt estét, hogy többet ne forduljon elő! – sziszegte mérgesen Magnus. Pyxis megigazgatta a takarót, aztán megpaskolta maga mellett az ágyat, odahúzta Magnust. A férfi leült, és ránézett a mélyen alvó Mirandára.

– Nem tudtam, hogy lányokban is utazol – jegyezte meg színtelen hangon. Pyxis megvonta a vállát.

– Eddig én sem.

– Részeg voltál? – faggatta Magnus. Dühösen csettintett. – Takaró!

Pyxis a szemét forgatta, de eleget tett a parancsnak.

– Részeg is voltam, meg nem is. Szegény lánynak szüksége volt a társaságra, és… és igazából csak úgy megtörtént. Pont, mint veled – tette hozzá csöppnyi vádló éllel a hangjában. Magnus lehajtotta a fejét.

– Sajnálom, nem tehetek róla – suttogta.

– Miről? – értetlenkedett Pyxis.

– Nem ment – mondta Magnus, majd Mirandára pillantott. – És iszonyú féltékeny vagyok.

Pyxis megrökönyödve pislogott.

– Nem kell… azt hiszem. Vagyis… én… – Megköszörülte a torkát. – Nem jött össze senki?

Magnus összeérintette az orrát Pyxisével, forró lélegzete elkeveredett a lányéval.

– Nem. Rájöttem, hogy nem akarok senki mást. Nem tudok ellene tenni.

Pyxis nem tudta elviselni sem a szomorúságot Magnus hangjában, sem azt, hogy ez a fájdalom annak szólt, hogy az iránta való érzései nem szűntek meg. A fájdalom annak szólt, amire Pyxis annyira vágyott. Talán meggondolatlanság volt, de nem akarta tovább hallgatni a boszorkánymestert, így egyszerűen csak megcsókolta. Épp hogy csak összeérintette az ajkukat, de mindent elsöprő megkönnyebbülés hullám árasztotta el – napok óta vágyott arra, hogy ezt megtegye, de eddig nem merte.

El akarta húzni a fejét, de Magnus beletúrt a Miranda által összekócolt hajába, és elmélyítette a csókot. Lassan csókolta Pyxist, aki szinte kínzásként élte meg az édes érintést. Apró gondolatbuborékok lebegtek az agyába, Miranda képét vetítették le neki, de a bűntudatot elnyelték a Magnus iránti mindent elsöprő, égető érzései.

– Szeretlek, Magnus – súgta. Nem bírta magában tartani ezt a két szót. Nem számított válaszra, legfeljebb csak elutasításra, de legnagyobb meglepetésére Magnus még egy csókot nyomott a szájára és aztán azt mondta:

– Én is, Pyxis Black. A kelleténél is jobban szeretlek.

Pyxis keserűen nevetve húzta el a fejét.

– Egek, te aztán tudod, hogyan öld meg a tökéletes pillanatokat!

Magnus bánatosan simogatta Pyxis fülcimpáját.

– Ez semmilyen szempontból sem volt tökéletes.

Mielőtt Pyxis elsírhatta volna magát, újra előrehajolt és megcsókolta Magnust. Nem törődött vele, hogy a takaró lesiklott róla, egyszerűen csak össze akart olvadni Magnusszal, testileg, lelkileg, eggyé akarta kovácsolni a szívüket. Magnus elakadó lélegzettel viszonozta a csókot, átölelte a lányt, de nem húzta magához közelebb, mintha nem tudta volna eldönteni, hogy a következő pillanatban át meri-e majd lépni a határt, vagy sem. A nem mellett dönthetett, mert váratlanul felugrott, otthagyva a döbbent lányt.

– Alszom a díványon – közölte, és elvonult. Útközben letépte magáról a kabátját, lerúgta a csizmáját, és a kényelmetlennek tűnő bőrnadrágban dobta le magát a díványra. Hosszú ideig bámultak egymás szemébe, aztán Magnus elfordult. Pyxis követte a példáját, és visszaheveredett Miranda mellé. Átölelte a lány derekát, érezte, hogy a takaró izzadtan tapad Miranda hátához. Megsimogatta az arcát, haját, nyakát, vállát. Otthonosan érezte magát mellette, és szerette volna, ha a szívét is oda tudja adni neki. Arra gondolt, mi lenne, ha nem lenne Magnus. Akkor talán boldog kapcsolatban élhetne Mirandával. Mondjuk, ha Magnus nem lenne, akkor soha nem is találkoztak volna… Összeszorította a szemét, és nyomott egy hosszú csókot Miranda nyakába. A másik lány megébredt, de épp csak annyira, hogy magához ölelje Pyxist és homlokon csókolja.

Pyxis érezte, hogy súlyos kövek húzzák az álmok sötét birodalma felé, de mielőtt átadta volna magát a mélységnek, eszébe jutott, hogy talán megkérhetné Magnust, hogy törölje ki az emlékeiket egymásról… akkor talán minden rendbe jöhetne. Boldog lehetne ezzel az elbűvölő olasz lánnyal, és Magnust szerethetné bácsikájaként. Vagy mi. Elhatározta, hogy reggel ez lesz az első gondolata, és Magnusszal közösen megoldanak mindent.

Pompás terv volt.

 

/*/

 

Csakhogy reggel korántsem ez volt az első gondolata.

Ugyanis Mirandának nyoma veszett. Csupán egy cetlit hagyott maga után.

– Hallottam, mit beszéltél a barátoddal az éjjel, és… nem akarom tönkre tenni a kapcsolatotokat, imádjátok egymást. Barátok voltatok – szeretők lettetek, ez még jól is kijöhet. Sok sikert! Köszönöm az éjszakát. Köszönök mindent. Miranda – olvasta fel motyogva Pyxis. Elszontyolodott – annyit sem kapott, hogy maradjanak barátok, tartsák a kapcsolatot, valami. Pedig Merlinre, tényleg nagyon megkedvelte ezt a lányt!

– Pedig csak egy kis idő kellett volna – mondta magának búslakodva.

– Mihez? – kérdezte félálomban Magnus. Hasonló pózt vett fel, mint amit a macskája szokott éjszaka, és Pyxis hirtelen el is felejtette Mirandát, olyan aranyosnak találta a boszorkánymestert.

– A barátnőm lelépett – mondta és meglegyezte a cetlit. Maga elé meredt, és újra eltöltötte a szomorúság. – Hallotta, mit beszéltünk az éjjel. Pedig én… ha egy kis időt távol töltök tőled, és Mirandával elkezdünk randizni… én túlléphettem volna rajtad. – Ezen maga is megdöbbent, de ijesztően igaznak gondolta a szavakat.

Aztán Magnus felült, összehúzta ragyogó szemét, és Pyxis rájött, hogy egyáltalán nem volt igaz az a gondolat. Soha nem fog tudni túllépni Magnuson. Mintha láthatatlan karok ezrei fonnák össze a sorsukat.

Megborzongott. Ez plátói szerelem, közölte magával, Magnus nem akar tőled semmit. Vagyis nem akar akarni. Ezt újra meg újra elmondja. Tiszteletben kell tartanod.

Sajnos Magnusnak megvolt a szörnyű érzéke Pyxis gondolatvárának alapjaiban való lerombolásához.

– Nos, akkor még jó, hogy elment – mondta a boszorkánymester tűnődve.

Pyxis sértetten húzta fel az orrát. Azért ez pimaszság a javából!

– Na, ezt kikérem magamnak!

Mielőtt háborgásba kezdhetett volna, Magnus megemelte a tenyerét.

– Gondolkoztam! Próbáljuk meg együtt – ajánlotta, mire Pyxis álla szabályosan leesett. – Egy ideig maradjunk Velencében, éljük a kis életünket, mint egy pár. Élvezzük a helyzetet… és ha egymásnak vagyunk teremtve, akkor boldogok leszünk, ha mégsem, az is kiderül.

– Az, hogy nem vagyunk egymásnak teremtve Charlie-val, csak évek múlva derült ki – közölte Pyxis, és kibújt az ágyból. Nem érdekelte Magnus perzselő pillantása, magára kapta a köntösét és fújtatva megkereste a papucsát. Dühös volt, amiért mindezt csak most találta ki a férfi, miután elvesztett valakit, aki akár még fontossá is válhatott volna neki. Akár romantikus, akár csak baráti értelemben.

– Most már nem zavar, hogy apával kavartál? – vetette hátra Pyxis, és becsörtetett a fürdőszobába. Megengedte a kádba a vizet, és felkapott egy fésűt, amivel vadul tépni kezdte a haját. Magnus követte a fürdőbe, és összefonta a karjait a mellkasa előtt. A válla előre görnyedt, mintha évszázadok súlya terhelné.

– Próbáljunk meg a jelenben élni – mondta nagy soká. Pyxis a szemébe nézett, és úgy érezte, a másik elhallgat előle valamit.

– Nem értelek – vallotta be, és ledobta a szennyeskosárra a fésűt, elfordult a boszorkánymestertől. A mosdókagylóba kapaszkodott, és a tükörbe bámulva nézte őt, próbált kiigazodni rajta. – Szeretlek, Magnus, tényleg, de ha úgysem lehetünk együtt hosszútávon, akkor inkább ne fájdítsuk a szívünket.

– Ki akarom facsarni az összes élvezetet az életből – jelentette ki Magnus. – Élvezni akarom a társaságod, nem akarom, hogy elvessz az évszázadok alatt összeszedett ismerőseim, barátaim, kapcsolataim között. Emlékezni akarok rád, Pyxis. És nem úgy, hogy a pasim lányával is kavartam. Arra akarok emlékezni, hogy Pyxis Blackkel kavartam.

– Hát ez megható – mondta színtelen hangon Pyxis, pedig eszeveszett sebességgel vert a szíve. – Tudod, mennyire fájt az elmúlt pár nap? Amikor úgy viselkedtél velem, mintha életed baklövése lennék?

Magnus közelebb lépett, Pyxis hátrált.

– Téged nem zavar, hogy az apáddal kavartam? – kérdezte halkan. A szemét összehúzta, lépései puhasága egy macskáét idézte. Pyxis nyelt egyet.

– De zavar – ismerte el. – Viszont… a szívemnek nem tudtam parancsolni. Késő volt, amikor kiderült, és…

– Tudom. – Magnus kinyúlt, és a tenyerébe fogta Pyxis arcát. – Pontosan tudom.

– Tényleg elengedjük? – kérdezte reszkető hangon a lány.

– Próbáljuk meg.

Szinte kötelező volt, hogy abban a pillanatban romantikus filmeket megalázó érzékiséggel csókolja meg őt Magnus. Pyxis ereiben féktelen tűz lobogott, a boszorkánymester milliónyi helyen lobbantotta lángra az idegszálait. Tompa, másvilági fájdalmat, bűntudatot érzett Miranda miatt, de Magnus hamarosan minden értelmes gondolatot kiirtott a fejéből. A teste reszketett az izgalomtól, hogy újra Magnus karjaiban lehet, a szíve repesett a boldogságtól, hogy két másodpercenként hallhatta Magnus mormolását – szeretlek, Pyxis Black, te vagy a mindenem…

 

/*/

 

Pyxis őszintén nem tudta, honnan van annyi pénze Magnusnak, hogy a második hetet tudják Velence luxushotelének luxuslakosztályán tölteni.

Ha megkérdezte, a boszorkánymester csak a vállát vonogatta. Pyxis őszintén remélte, hogy nem lopdos valahonnan.

Sokat gondolt Mirandára, bár Magnus mindent megtett, hogy elfeledtesse vele. A boszorkánymester a szó szószoros értelmében elkényeztette a lányt – a reggelit az ágyba kapta, és minden nap kapott valami kis ajándékot: egy karperecet, egy fülbevalót, egy csizmát, egy szép képkeretet, egy polaroidfényképezőgépet.

– De Magnus, mondtam már, hogy erre semmi szükség! – mondta sokadjára, amikor egy porcelánelefántperselyt kapott a reggeli mellé.

– De igen, mert örömmel tölt el, hogy adhatok valamit – ellenkezett Magnus, és lehajolt, hogy megcsókolja Pyxist. A lány csak ezért tűrte ezt a mértéktelen pazarlást – mert Magnust boldoggá tette. De őt azért már kicsit bosszantotta; kiskora óta spórolt, nélkülözött és igazán semmi fölöslegesre nem költött soha, egyszer sem. Charlie sem vett neki túl gyakran ajándékot – az ő családjuk sem volt valami gazdag. Egy-egy csokoládé, egy szénrajz, és Pyxis máris jobban érezte magát.

Kezdett értelmet nyerni a „kevesebb néha több” kifejezés – Pyxis úgy emlékezett, Charlie ritkább, apróbb ajándékait jobban tudta értékelni, mint Magnus nagyzoló meglepetéseit. Utóbbiak kezdtek hajazni arra, mint amikor a gazdag rokon tejbe-vajba füröszti a kisdrága, imádott unokáját, unokahúgát, lányát... Próbálta kiűzni a fejéből ezt a gondolatot, hiszen majdnem ez volt a helyzet közöttük az apjának köszönhetően. Ez pedig igazán kínossá tette a hasonlatot.

– Szeretnék venni új körömlakkot – jelentette be Magnus, kirángatva Pyxist a gondolatai közül. Kihúzta Pyxist az ágyból, hogy segítsen neki felöltözni. A lány eleinte élvezte, hogy Magnus így legyeskedik körülötte – de na, nyolcadjára inkább idegesítő, mint kellemes, ha felhúzzák rád a zoknit és a trikót.

– Venni? – vonta föl a szemöldökét Pyxis. – Nem ideteleportálni?

Magnus megvonta a vállát.

– Válogatni szeretnék. Új színt fogok választani.

– Ó, értem – bólintott Pyxis, pedig nem értette. A csinos ruhák még tetszettek neki, de a körmeit nem engedte át Magnusnak, akármennyire is könyörgött a boszorkánymester, hogy lemázolhassa csillogókékre őket. De Magnust örömmel töltötte el, hogy nap mint nap más színűre pingálhatja a körmeit, úgyhogy már csak legyintett a fura szokásra.

– Egybeköthetnénk egy sétával és egy ebéddel – javasolta Magnus, és nekilátott Pyxis hajának fésülésébe. A lány fújtatva hagyta. Jólesett Magnus ujjainak birizgálása a nyakánál, csak ne ráncigálta volna úgy a tincseit!

– Szerinted Miranda itt lakik valahol a környéken? – bukott ki Pyxis száján. Magnus megtorpant.

– Nem mindegy? – kérdezett vissza tanácstalan hangon. Pyxis lesütötte a szemét.

– De. Végül is, mindegy.

Magnus halántékon csókolta, és finoman megsimogatta a fölé tövét.

– Nagyon sajnálom, kincsem.

Pyxis megvonta a vállát.

– Semmiség.

Hideg borzongás futott végig a gerincén – ugyanezt mondta Mirandának azelőtt, hogy…

Megrázta a fejét. Boldognak kell lennie, hiszen itt van Magnus, szereti őt, és fésüli a haját. Mire lenne még szüksége ezen kívül?

– Akkor, megyünk vásárolgatni? – kérdezte derűsebben Magnus.

– Én majd kint megvárlak – vigyorgott fel Pyxis.

 

/*/

 

A kint megvárlak alatt Pyxis nagyjából öt percet értett, amíg Magnus bemegy a drogériába, levesz a polcról egy drága, szép színű lakkot, és kijön. Ehelyett már nagyjából félórája ácsorgott kint, bámulva a csatorna vizébe, kétpercenként az óráját lesegetve. Persze, bent tömeg volt, de attól még nem ennyi idő egy nyavalyás lakk megvétele.

Kavicsokat rugdalt a vízbe, hogy elszórakoztassa magát, aztán hirtelen megpillantott egy jóval szórakoztatóbb elfoglaltságot, és seperc alatt felébredt benne a régi nagy szerelem – sárkány!

Egy gyönyörű sárkány kígyózott Velence házai fölött, tüzet fújt a cseréptetőkre és hatalmas körívben lóbálta tüskés farkát. A pikkelyei mély vörösben pompáztak, a szárnyán a hártya ezüstös volt.

Pyxis egy percig csak tátott szájjal bámulta, aztán rájött, hogy probléma van – a sárkány a zsúfolt tér felé igyekezett, a nyomában seprűn lovagló varázslók repültek.

Egyáltalán nem gondolkozott. Csak megindult – rohant, ahogy csak tudott. Átsuhant egy hídon, combjai jólesőn égtek az erőfeszítéstől. Belenyúlt bőrdzsekije zsebébe, és előhúzta a pálcáját.

A sárkány ordított, a hangja szörnyen erősen csengett, igazi vadállat volt. Pyxis gyanította, hogy egy még betöretlen példány. Ettől az egész csak még izgalmasabb lett. Pyxis látta, hogy a sárkány tüzet készül okádni a téren összegyűltekre. A szíve a torkába ugrott, meglendítette a pálcáját és elüvöltötte magát:

– Stupor!

Nos, lehet, hogy nem ártott volna gyakorolni egy kicsit, mielőtt újra legendás lények közé vetődik. A varázslat a fenevad páncélozott tüskéjét találta el – és visszacsapódott róla. Egy tükröket áruló pultra pattant (felrobbantva a kirakatot), onnan egy fazekas szekerére ugrott (az az árusstand is elpusztult), majd egyenesen a járda szélén álló Pyxis mellkasának csapódott.

Érezte, hogy a lába kicsúszik alóla és feketeség ülepszik az elméjére. Hallott valamit: egy ismerős hang kiáltotta a nevét.

Amikor Pyxis teste a vízbe csobbant, még arra gondolt, de jó lenne, ha az a bizonyos kiabáló kimentené a csatornából.