A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Kések a Falban. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Kések a Falban. Összes bejegyzés megjelenítése

2022. július 29., péntek

Kések a Falban ~ fülszöveg, leírás

Kések a Falban ~ fülszöveg, leírás

Claytownban gyerekeket ölnek.

Dorie Asbert és a testvére, Chris érkeznek a városba, hogy felkutassák a gyilkost és véget vessenek a szörnyűségeknek. Az első napon azzal szembesülnek, hogy ez valóság és nem mese – tényleg késekre írt utasítások miatt küldenek gyermekeket a halálba. Eleinte értetlenkedve állnak a városiak engedelmességével szemben, de amikor lemészárolt, korábban éjjeli őrt álló katonák holttesteire találnak, megváltoznak az elképzeléseik.

Napokig kudarcba fullad az összes próbálkozásuk, ám amikor egy kislány épségben visszatér a Halálos Pagonyból, minden felfordul. Tervezhetnek és közösen felkészülhetnek a rájuk váró veszedelmekre. Az Asbert testvérek és a városiak rádöbbennek, hogy nagyobb áldozatokat kell majd hozniuk, mint gondolták, hogy megvédjék a várost.

Dorie a Claytownban eltöltött idő alatt megtanulja, hogy a szép mosolyok mögött csúnya titkok rejtőzhetnek, és a bátyján kívül senkiben sem bízhat. Ketten kell harcolniuk a város gyermekeiért, és csak reménykedhetnek, hogy sikerrel járnak. A Halálos Pagony nem csak a gyerekekre veszélyes…

A fejezeteket itt érhetitek el: Kések a Falban oldal

Ha érdekelnek még történetek Dorie-ról, itt találtok: Dorie Asbert történetei


2020.

2022. július 26., kedd

Interjú Christopher Asberttel

Interjú Chrisszel Doriéról

A szobában ketten ülünk, egymással szemben, kanapékon. Chris lábát a fotelje karfáján nyugtatja, kék inge gallérjával babrál, amíg arra vár, hogy rendezzem a jegyzeteim.

– Mi a teljes neved? – kezdek bele. Rám néz és mosolyra húzza a száját.

– Christopher Morgan Quirino Asbert.

– Téged is megjelölt az olasz nagyi?

– De meg ám. Gianinna keze mindenhova elér.

– Hány éves is vagy?

– Nemsokára huszonkilenc. Nálam ünneplünk péntek este, gyere majd át.

– Hát hogyne – dünnyögöm magamban. Tollam végét rágcsálom, és rátérek a lényegre. – Milyen a kapcsolatod a húgoddal?

Chris megköszörüli a torkát, mielőtt beszélni kezdene. – Mindig is egyértelmű volt, hogy kettőnk közül én vagyok a szüleink kedvence. Ennek én nem örültem, láttam, anya hogy lökdösi arrébb Dorie-t és a babáit, amikor játszani akart. Csúnyán bántak vele, úgyhogy szép lassan eltávolodott tőlük Dorie, én pedig követtem őt, játszottam, foglalkoztam vele. Mindent együtt csináltunk és mindent megosztottunk egymással. Szerencsére manapság is hasonlóképp vagyunk ezzel.

– Mi a véleményed az új munkájáról?

– A magándetektíves heppjéről vagy a konkrét ügyéről szól a kérdés? – kérdez vissza hunyorogva.

– Előbb erről, aztán arról.

– Korántsem lepődtem meg annyira a magándetektív ötleten, mint azt Dor gondolta. Az egyetemes sztori óta szinte már vártam a pillanatot, mikor jelenti ezt be. Az új ügyről pedig… igazából ez az első igazi ügye. Félek, hogy lelkileg megterheli, bár az egyetem… na mindegy. A lényeg, hogy eddig kisállatok felkutatására kérték csak föl.

– Te is elmész vele, igaz?

– Még szép. Nem hagyom magára, segítek neki. Elkel a biztos kéz egy ilyen ügyben – nyújtózkodik, szája elégedett vigyorra húzódik.

– Rendőrként dolgozol, ugye?

– De még mennyire.

Sokáig nem szólunk, aztán ő töri meg a csendet.

– Indulnom kell, Dorie vár. – Felállunk, kitárja izmos karját és megölel. Megsimogatja a hátam, én pedig nyomok egy csókot az arcára.

– Vigyázzatok magatokra!

Interjú Alexander Costával

Interjú Alexanderrel – Cathryn Paquet

Hogy hívnak? Ki maga? Ezt nevezem hűvös fogadtatásnak… A nevem Cathryn Paquet, Dorie Asbert barátja vagyok, és kérdéseket szeretnék feltenni magának. Szabad? Ha Dorie kedveli, akkor szabad. Szóval, első kérdés: mi a teljes neve? Alexander Raul Costa. Van története ezeknek a neveknek? Édesapámnak olasz felmenői vannak, édesanyám portugál. Ennyi? (Biccent, az asztalon fekvő csukott könyvének a borítóján kopog az ujjával.)

Hány éves vagy? Nemrég töltöttem be a huszonnyolcat.

Mi a legmagasabb tanulmányi végzettséged? Elvégeztem az iskolát, de máshonnét többet tanultam: a könyvtár összes könyvét elolvastam. A latinnyelvűeket is? Tudsz latinul? Konyítok hozzá némelyest.

Hol születtél? A faluban.

Mesélj nekem a szüleidről! Édesapám, Caleb vezeti a fogadót, édesanyám, Regula segíti ebben. Milyen a kapcsolatod velük? Nem valami szoros. Azt szeretnék, ha átvenném a fogadót majd idővel. Nekem viszont mások a terveim, így az utóbbi időben egyre több a nézeteltérés közöttünk. Az idősebb húgom vállalta volna, csak… (Nem fejezi be a mondatot, arca fájdalmat tükröz.) Szóval több testvéred van? Már csak egy. (Hangja fagyos.) Mesélnél nekem róla? (Nem válaszol, nem néz rám, a könyvvel foglalkozik, a sarkán feljött kötést kapargatja.)

Hova mennél el legszívesebben? Nem szeretnék elutazni sehova.

Mik a legnagyobb álmaid? Már nincsenek álmaim, ez a… Veronica mindent megváltoztatott.

Mitől félsz legjobban? Hogy bármi baja esik Vanessának.

Ha írnánk rólad egy történetet, miről szólna? Nem lennék túl érdekes alany egy történethez.

Min szeretnél a leginkább változtatni magadban? Hát a világban? Több mindent tehettem volna Veronicáért. Megmenthettem volna. A világ úgy kegyetlen és borzasztó, ahogy van.

Milyen zenét hallgatsz? Klasszikus műveket.

Melyik a kedvenc filmed/könyved? Nem nézek filmeket. Kedvenc könyvem az Utazás a Föld középpontja felé, Vernétől.

Cigizel? Kipróbáltad már? (Gyilkos tekintettel néz.) Nem.

Iszol? Ha úgy hozza a sors, igen.

Mi volt a legextrémebb dolog, amit valaha megtettél? (Összeszorítja a száját, komor tekintettel néz. Szó nélkül feláll, hóna alá csapja a könyvét és kisétál a szobából.)

Vélemény az interjúalanyról:

Rossz időben kaptam el Alexandert, talán, ha az események előtt kérdezem, jobb válaszokat kapok. Nem is végzem el a szokásos fejtegetésemet. Talán csinálok egy új interjút, ha leülepedett a gyásza.

Cathryn Paquet

Interjú Dorie Asberttel

Interjú Dorie-val – Cathryn Paquet

Hogy hívnak? Gyere ide, te fura gyerek… (nevet) Sajnálom, Cathryn, nem tudtam kihagyni. A teljes nevem Dorie Jane Ermelinda Asbert. A harmadik keresztnevem a kedvencem, szinte kimondhatatlan. (Szórakozottan fellendíti az lábát az íróasztalomra és kibámul az ablakon. Behunyja a szemét, mély levegőt vesz, az arcán mosoly játszik, élvezi a napsütést.) Az olasz nagymamám ragaszkodott hozzá, a szüleimnek meg nem adta meg a lehetőséget az ellenkezésre. Érdekes történet. Jó a viszonyod a nagymamáddal? Gianinna Dragóval a legtöbb ember nem jön ki jól. A szüleim, a bátyám sem igazán. Én viszont igen – talán azért, mert mindketten csodabogarak vagyunk, ki tudja? Egyszóval igen, igen, nagyon jó a viszonyunk. Hol él? Olaszországban? Egy szigeten. Melyiken? A Sárkány-szigeten. Nem hallottam még róla. Mi a fővárosa? Nincs fővárosa. Az az ő saját szigete. Szóval gazdag? Hogy szerezte a pénzét? Gia mamám egy időben keresett modell és színésznő volt, igazi primadonna. Idősebb korára elvonult, most az új hobbija a festés. És a nagyapád, ő vele él? Dehogyis! (Hátra vetett fejjel nevet, úgy néz rám, mintha butaságot mondtam volna.) Mondtam, hogy Gia nagyi kibírhatatlan egy alak. Hamar elváltak. Floriano papa Angliába költözött, később idehozta anyámat, anyám itt ismerkedett meg apámmal, megszülettünk mi Chrisszel és tadá, vége a történetnek, hogy mit keres az elképesztő olasz Gianinna Drago családja ezen a nyirkos szigeten. Szóval nem szereted Nagy-Britanniát? Ó, én imádom. Az anyám panaszkodik mindig a hidegre, hogy „bezzeg az én hazámban…”

Kicsit elkanyarodtunk a kérdések irányától, amit tartani szerettem volna, de ha már itt tartunk, mesélj kicsit részletesebben a szüleidről! Igen, igen, sajnálom, az én hibám, mindig sokat beszélek és ugrálok a témák között. De… kivel kezdjem? A rosszabbal vagy a még rosszabbal? Ennyire rossz a kapcsolatod a szüleiddel? Hááát… (Elhúzza a száját, mutató ujja köré csavarja egy szőke hajtincsét.) Ez bonyolult. És hosszú. Inkább mondjuk úgy, hogy nem olyan ember vagyok, akire ők számítottak vagy büszkék lennének. Akkor kezdem a rosszal, apámmal. A neve Nicholas Asbert, haja szőke, bőre fehér, ezeket a tulajdonságokat Chrisszel mindketten örököltük. A szeme smaragdzöld, mint az enyém. Ügyvédként dolgozik. Anyával ketten élnek egy nagy lakásban. Ötvenéves. Édesapja, Bryan már halott, de az édesanyja, Julia – őt nagyon szeretem, nem olyan, mint a fia –még él, vidéken egy nagy házban, nagy birtokkal. Mit mondjak még róla? (Neveti el magát kínosan.) Ennyi bőven elég, köszönöm. Édesanyád? (Lekapja a lábait az asztalról, maga alá húzza, összekulcsolja őket, az asztalra könyökölve szánt végig ujjaival aranyszőke haján, mindeközben lendületesen, hangosan és teátrálisan fújja ki a levegőt.) Édesanyám… készülj föl, igazi hárpiáról fogok beszélni! (Újból hátra dől a székében, elvesz egy tollat az asztalról és piszkálni kezdi.) Annamaria Sinagra…csinos nő, karcsú, sötétbarna, szinte fekete hajú, a bőre barna, a szeme fekete, akárcsak Chrisnek. De attól még, hogy a nő úgy néz ki, mint egy hercegkisasszony, biztosíthatlak felőle, hogy egy démoni teremtés. Divattervezőként dolgozik. Negyvenkét éves, fiatal anya. Azt hiszem, ennyit mondanék el róluk. A velük való kapcsolatodat kifejtenéd? Rossz. Annyiról van szó, hogy nem tetszik nekik, amilyen vagyok. Anyám túl tökéletes ahhoz, hogy egy magamfajta lányt a lányának nevezzen, apám meg… ő csak szimplán nem elégedett velem és a magamnak választott életemmel. Szerinte valami normálisat kellett volna tanulnom és normális munkát kellett volna szereznem. Sajnálom. Nem kell, én sem sajnálom. El vagyok az én kis világomban.

Mi a legmagasabb tanulmányi végzettséged? Egyetemi. (Egy pillanatra rosszkedv suhan át az arcán, de hamar elszáll.)

Hol születtél? Itt, Angliában.

Hány éves vagy? Idén töltöm be a huszonötöt.

Ha választhatnál egy állatot, mi lennél? (Felragyog a szeme a kérdésemre, szereti a játékos dolgokat.) Nem is tudom… Egy madár, hogy repülhessek. Vagy majom, a majmok aranyosak és nagyon szeretem, ahogy ugrálnak a fákon, mint Tarzan. (Kuncog, és imitálja, hogyan ugrálnak az említett állatok a liánokon.)

Hova mennél el legszívesebben? Jelen pillanatban? Chrishez. Éhes vagyok. Ennyire unsz? Szóó sincs rólaaa. (Rázza a fejét vigyorogva, és száj csücsörítve csókot dob felém.)

Mik a legnagyobb álmaid? (Megvonja a vállát.) Sok álmom van. Szeretek álmodozni. Most annak örülnék a legjobban, ha a magándetektívi karrierem felívelne.

Ha írnának egy történetet rólad, miről szólna? (Széles vigyorra húzza a száját, kattintgatja a tollat és újból kinéz az ablakon, a már lemenő napot figyeli.) Egy bűnügyi sztori lenne. Mondjuk, az egyetemes incidensről szólna. A miről? (Nevetve megcsóválja a fejét, és dorgálón meglengeti felém a tollat.) Hisz te is ott voltál, Cathryn. Persze hogy ott voltam. Így barátkoztunk össze. Szóval ezek szerint nem akarod föleleveníteni? (Megvonja a vállát és megborzong, kissé lelohad az eddigi jókedve.) Majd, ha jön egy író, aki meg akarja írni, fölelevenítem.

Min szeretnél leginkább változtatni magaddal kapcsolatban? Hát a világgal kapcsolatban? Ingyenessé tenném a sütiket. Mindenki, amerre megy, kaphatna sütit, teljesen ingyen. És magaddal… (Nem engedi befejezni a mondatom, folytatja a beszédet.) Magammal kapcsolatban? Nem szeretnék megváltozni. Nem is tudnék. Talán meg kéne vennem azt a zöld blúzt, amit a múltkor láttunk a régiségboltban. (Elgondolkodik, szemöldökét összevonja, orrát ráncolja. Eltért a témától, de nem teszem szóvá. Valószínűleg úgy gondolta, a témához illik, ezt szeretné változtatni magán, hogy legyen végre egy olyan régi zöld blúza.)

Milyen zenét hallgatsz? A régi zenék a kedvenceim. Abba, Beatles, Queen… ilyesmik. Meg a musical dalok! Azokat nagyon szeretem.

Melyik a kedvenc filmed/könyved? (Lecsúszik a székén és nevet.) Rengeteg van! Hmm… talán Agatha Christie könyveit tudnám kiemelni. Imádom Agatha Christie-t. Film? Nem szeretek filmezni.

Cigizel? Kipróbáltad már? Butaságnak tartom, hogy tönkre tegyük a tüdőnket egész hátra lévő életünkre, pusztán azért, hogy két percig boldogan füstölögjünk. (Összevont szemöldökkel, bosszúsan, lendületesen beszél, szinte harciasan. Felidegesítette magát a kérdésen.)

Iszol? (Oldalra biccenti a fejét.) Persze, vizet, mindennap három litert. (Jót nevet a saját viccén. Mielőtt reagálhatnék, folytatja.) Mondjuk úgy, hogy nem vetem meg az italt. Esetenként egy-egy pohárral belefér, de nem tartom magam nagy iszákosnak. Annyira azért nem szeretem. Néha jól esik, de amúgy nem, abszolút nem viszem túlzásba. (Fészkelődik, egyik lábát újra az asztallapra lendíti, a másikat a széke karfájának támasztja. Láthatóan unja már.)

Utolsó kérdés, Dor. (Felcsillan a szeme, bocsánatkérőn mosolyog. Nem tud sokáig egyhelyben ülni.) Mi volt a legextrémebb dolog, amit valaha tettél? (Tetszik neki a kérdés, állához illesztve egy ujját gondolkozik, szeme arról árulkodik, hogy az emlékei közt kutat.) Talán az, amikor az „egyetemes sztori” alatt egyedül lemerészkedtem a pincébe… (Nem mondja tovább, felpattan.) Nem most jött el az ideje, hogy ezt fejtegessem.

Vélemény az interjúalanyról:

Lehet, hogy nem én vagyok a megfelelő ember a kérdezéshez, hisz évek óta barátok vagyunk Doriéval. Ha megpróbálok elvonatkoztatni ettől, akkor is azt tudnám elmondani, mintha nem tennék úgy, hogy ismeretlenek vagyunk.

Dorie Asbert egy szórakozott, szórakoztató lány, aki felfoghatatlanul vidám természetű. Szeret viccelődni, cukkolódni, sokat nevet. Ha néha elkomorul, hamar elmúlik, vagy legalábbis elfedi érzéseit. Sokat tud beszélni, nagyon sokat. Nagyra törő álmai vannak, de tesz is azért, hogy valóra váljanak. (Az interjút az új magánnyomozói irodájában készítettük.) A családja egy részével nem olyan jó a viszonya, barátja sincs sok. Kicsit magának való, elvont csodabogár, de szereti az életet és könnyeden kezeli a kitaszítottságát – ezt mutatja a külvilág felé. Boldog és nyitott, élénk és játékos, pajkos.

Cathryn Paquet

Kések a Falban ~ 2. fejezet


Miután Chris és Caderyn is befejezte a reggelit, Nathaniel tanácsára szedelődzködni kezdtünk, és dzsekibe burkolózva kifelé indultunk.

– Hova mentek? – kiabált felénk Madame Cerrie.

– A Falhoz – kiáltott vissza neki Nathaniel. Jó pár szempár villant felénk, de Nathaniel és Caderyn nem foglalkoztak velük. Madame Cerrie arca elsötétült.

– Vigyázzatok a szépfiúra, nem örülnék neki, ha összevagdosnák az arcát – mondta, majd megfordult és beleveszett a hangoskodók és járkálók zsúfolt tömegébe.

Chrisszel összenéztünk, utána kérdőn két claytowni barátunkra pillantottunk, de ők már kint is voltak a szabadban. Követtük őket.

A talaj még mindig saras volt az éjszakától, és a levegőn is érezni lehetett az eső illatát. Az ég azonban tiszta volt, egyetlen felhő sem zavarta meg a végtelenbe nyúló kékséget. Gumicsizmáink cuppogtak, ahogy a Fal felé vettük az irányt.

– Most már nincs kedvük megosztani velünk, hova visznek minket pontosan? – faggatta Chris a szürke sálas Nathanielt és a bottal járó Caderynt. Nem érkezett válasz. Sóhajtva, egymásba kapaszkodva csoszogtunk tovább. Az utakon lovaskocsik és lovasok haladtak el mellettünk, az agyagfalú, agyagcseréptetős házikók között. Némelyik kéményéből füstfelhő gomolygott, egy-két ablakból kiabálás, nevetés szűrődött ki, néhány kertben gyerekek játszottak.

Egy idő után letértünk a házak között vezető utcáról, és egy másik földúton folytattuk a csúszkálást. Az út lejteni kezdett, de a bal oldalunkon egy agyagfal függőlegesen maradt, mintha mesterségesen állt volna ott. Jobbra zöld fű borította a földet. Nem kerülte el a figyelmemet az út szélére állított tábla: SZIGORÚAN TILTOTT TERÜLET!

– Biztos jó ötlet ez? – morogta Chris az orra alatt, és átkarolva a vállam magához húzott. Átöleltem a derekát, és egymást támogatva folytattuk az utunkat a lejtőn, melynek végén már ott állt Nathaniel és Caderyn, a vörös hajú kék egyenruhás fickó oldalán.

– Az isten szerelmére, hogy történhetett ez?! – hallottuk Nathaniel háborgását. Néma összhangban gyorsítottuk lépteinket. Mire leértünk, már láthattuk, mi okozta Nathaniel aggodalmát.

– Jóságos ég – motyogtam. Éreztem, hogy megremeg a lábam. Chrisnek dőltem, aki rövid gondolkodás után Nathaniel kezébe nyomott, hogy vizsgálódhasson.

Tőlünk előre nagyjából két méterre folyószerű, ám sima tükrű víz húzódott. Nyilván ez volt a Vérfagyasz-tó. A folyó-tó másik oldalán lévő erdő a Halálos Pagony lehetett, a fák sűrűn és sötéten olvadtak egybe. A folyón innen, az agyagfal tövében öt holttestet számoltam össze, miközben Nathaniel karjaiban remegtem. Öt sötétkék egyenruhás férfi hevert a lábaim előtt mozdulatlanul. Az egyik mellett Alexander Costa guggolt, lába mellett a sárban nyitott bőrtáska, valószínűleg orvosi felszerelés.

– Doktor Costa, mit lát? – tudakolta bizonytalan hangon a vörös.

– Neki is elvágták a torkát – felelte a férfi. Mély, érdes hangja volt, aggodalomtól összehúzódó szemöldökei alatt fekete szempár meredt a halottra. – Kés lehetett.

– Na nem mondod! – horkant föl gúnyosan Nathaniel, de szívverésének ütemén éreztem, hogy nem érzi úgy magát, ahogy mutatja. Chrisre pillantottam, aki szintén erre a következtetésre juthatott. Egy kopasz férfi vértől szinte feketére színeződött gallérját igazgatta, majd az arca felé nyúlt és lecsukta a halott szemeit.

– Nem rég lehetnek halottak – szólalt meg a bátyám is, aki bár nem orvos, azért az évek alatt szerzett tapasztalataiból ennyit meg tudott állapítani.

– Az éjszaka ölték meg őket – közölte a Csodabogár. Lassan fölemelte a fejét és sötét szemeit előbb Chrisre, majd rám szegezte. Próbáltam az arcára összpontosítani, nem akartam a halottakat nézni. Láttam már sok vérengzős filmet, holttesttel is volt már dolgom – de ilyen sokan még sose vettek körül. Szinte látni véltem a Kaszást, ahogy kis csapatunk körül járkál.

– Ők kicsodák? – kérdezte Costa mogorván, felénk biccentve. Megemeltem az állam, és nagy levegőt vettem. Éreztem, ahogy Nathaniel megszorítja a könyököm.

– A nevem Dorie Asbert, ő pedig a bátyám, Christopher.

– Mondanám, hogy örvendek, de nem így van – közölte a Csodabogár. – Mit keresnek itt? És mikor jöttek?

– Nathaniel Wilds hívott – érintettem meg a szőke férfi vállát –, és tegnap éjjel jöttünk – feleltem. Hallottam, hogy Nathaniel felszisszen, Chris is csak a fejét csóválta. A Csodabogár és a vörös hajú fickó összenéztek. Láttam, hogy a szemük villog, és rájöttem, hogy hibáztam. Elmondtam, hogy tegnap éjjel érkeztünk – amikor ezeket az embereket megölték.

– Nem ők voltak a hibások – jelentette ki Nathaniel. A Csodabogár felállt, leporolta hosszúszárú kabátját. Chris is felpattant, és átvett Nathanieltől. Megsimogatta a hátam, és a fülembe súgott:

– Jól vagy, ugye? Ne gondolj rá, régen volt…

Bólintottam, és kihúztam magam. Léptem egyet előre, hogy vitába szállhassak a gyanakvón minket méregető Csodabogárral, de a következő pillanatban meg is torpantam.

Gyermeksikolyok hasították félbe a ránk szálló várakozással teli csendet.

A Halálos Pagony felé kaptam a fejem; három különböző hangot számláltam, két kislányét és egy kisfiúét. Kiáltani akartam Chrisnek, de süvítő hangot hallottam az erdő irányából, fémes csillanással suhant el valami az orrom előtt, meleg cseppek érték a bőrömet. Három döngés szólt ezúttal a Fal felől, és amikor arra néztem, három még remegő pengét láttam az agyagba fúródva.

– Ez meg mi a franc volt?! – fakadt ki Chris, és a Falhoz ugrott. A fülemben dobolt a vér, a mellkasom összeszorult. Nathaniel és Caderyn felé néztem. Az alacsony öregember keresztet vetett, Nathaniel pedig komoran bámulta a Falból kiálló késeket. A Csodabogár már oda is szökkent Chris mellé, tőlünk balra pedig a vörös hajú férfi öklendezte vissza a reggelijét.

– Felvételről mehettek – találgatott Nathaniel rekedten.

Nagy levegőt vettem, elszámoltam hétig, majd én is odamentem a bátyámhoz és a másik férfihoz. A három penge vértől vöröslött, még a markolat is. A gyomrom felfordult, ha a meleg cseppekre gondoltam, amik az arcomra hulltak, amikor elrepültek az orrom előtt ezek a tőrök.

Tele voltam kérdésekkel.

– A sikolyok? – tettem föl az elsőt, és büszke voltam magamra, hogy nem remegett meg a hangom. Legalábbis nem annyira.

– Igen. A múltkor is ezeket a gyerekeket hallottam – mondta határozottan Nathaniel.

Még egy hang szakította meg a párbeszédünket: ezúttal egy gong hangjához hasonló kongás.

– Hasra! – üvöltötte el magát a Csodabogár, és mi gondolkodás nélkül engedelmeskedtünk. Még két döngés jelezte két újabb penge érkezését.

Éreztem, hogy a nedves sár beleivódott kibontott dzsekim alatt viselt pulóverem anyagába, az arcom, az ujjaim és a hajam is koszos lett.

– Mi van rá írva? – kérdezte Nathaniel. Feltérdeltem, és láttam, hogy a Csodabogár már az új, tiszta pengéjű kések előtt áll.

16f – olvasta hangosan. Nagyot nyelt és remegő hangon folytatta. – És…12l.

– Ó – mondta Nathaniel, és mellé lépett. Chrisszel összenéztünk. Felém nyújtotta a kezét, felsegített és odafurakodtunk a két férfi közé, hogy jobban lássunk. A tiszta, ezüst fémlapokba cirádás betűket és számokat karcoltak.

– Mi ez? – faggattam őket. A Csodabogár úgy festett, menten elájul. Az arca és az ajka fehérre váltott. Öklével és alkarjával a Falnak támaszkodott, mélyeket lélegzett.

– Mi történt? Mi baja van? – kérdezgette Nathanielt Chris. A szőke hajú férfi hátra lesett a válla fölött, én is így tettem. Caderyn épp a vörös hajú fickó vállát paskolgatta, majd egymásba karolva elindultak fölfelé a lejtőn, vissza a városba.

– A szám a kort jelöli, a betű a nemet – magyarázta halkan Nathaniel. Aggódó pillantást vetett a Csodabogárra. Én is a fickóra néztem; zihálva lélegzett. Megfordult, és hátát az agyagfalnak vetve lecsúszott a földre; sötét hajába túrt és eltakarta az arcát.

– Ezt meg hogy érti? – kérdezte Chris fagyosan, és láttam, ahogy szinte felnyársalja Nathanielt a tekintetével. A férfi zavartan, halkan, egy levegővételre hadarta el:

– A szám a kort jelöli, a betű a nemet – ismételte. – Tehát ma éjjel ki kell állítanunk egy tizenhat éves fiút, és egy tizenkét éves lányt.

– Nem adom Vanessát – motyogta magában a Csodabogár.

– Mi az, hogy ki kell állítaniuk? – A döbbenettől földbe gyökerezett a lábam. Nathaniel a földre roskadt Alexander Costára sandított.

– Ki kell hoznunk őket ide, a Falhoz.

– Minek? – sürgette Chris.

– Ezt nem itt szerettem volna elmagyarázni – bosszankodott Nathaniel. – Az ég szerelmére, Costa sokkot kapott. Segítsen őt vinni!

Chris rögtön lehajolt, megragadta a Csodabogár karját, azt átlendítette a saját vállán és felhúzta.

– Azért álljon csak neki! – szóltam rá ellent mondást nem tűrő hangon.

– Kiállítjuk tehát a kért gyerekeket, és Ők pedig elviszik – biccentett a Halálos Pagony felé, miközben Chrisnek segített Costával.

Ők? Kik azok az ők? – tudakoltam, és mellettük sétálva visszalestem a sötét erdő felé.

– Azt nem tudjuk – felelte Nathaniel. A gyomrom öklömnyire szorult.

– Nem próbálták meglesni őket?

– De.

– És mi történt?

– Azt maguk is láthatták – intett szabad kezével hátra felé.

– Szóval Tőlük kell megvédenünk Claytownt? – kérdeztem elszoruló torokkal.

– Sok sikert hozzá! – motyogta a félholt Csodabogár. Megálltam, nem törődve vele, hogy így lemaradok. Csak álltam és bámultam a Halálos Pagonyt, a sötét, fenyegetőn az ég felé törő fákat, és nem tudtam elhinni, hogy valahol a mélyén gyerekek halnak meg. Vagy gyerekeket ölnek meg. Ők.

Kések a Falban ~ 1. fejezet


A fogadó zsúfolásig volt telve. A helyiek jókedvűen kiabáltak egymásnak és nekünk, vigyorogva köszöntöttek, mint ártatlan lelkű újoncokat. Meglepett, hogy reggel fél nyolckor az emberek mennyire élénkek. Ez is felírható Claytown furcsaságainak listájára.

Egy asztalnál ott ült a két férfi, akik tegnap este az ajtóban vártak minket. A szőke hajú, fiatal fickó, Nathaniel Wilds és mellette a sarokban egy öregember, akinek nem jegyeztem meg tegnap a nevét. Sajnáltam, hogy nem az ablak közelében foglaltak helyet. A lépcsőnél, ahol álltam, nagyjából semmi levegő nem volt. A nyitott ablakokon keresztül a nap fölmelegítette a fogadó kocsma részét, a levegő fülledt volt. A fejem már azelőtt zsongott a bent iszogatók zsivajától, mielőtt helyet foglaltam volna Nathaniellel szemben. Chris a mellettem lévő székre huppant le. Elégedetten szemlélte az asztallapot – két korsó várt minket, bennük érdekes színű löttyel.

– Maguk ikrek? – köszöntött minket hunyorogva Nathaniel. – Teljesen egyformák. Egyforma, meseszép aranyhaj, szemük akár a smaragd…

– Mondja, maga irodalmár? – szólt közbe Chris, feltűnően üdén. Legalább ő jól aludt a tegnapi megpróbáltatások után. Én személy szerint alig hunytam le a szemem, egyfolytában a mai napon járt az agyam. Vajon mit fogok látni? Elég leszek a feladathoz?

– Dornak bejönnek az irodalmárok – tette hozzá Chris, Nathanielre kacsintva. Félig kómában voltam még, de így is sikerült elvörösödnöm. Utálom, hogy könnyen elpirulok. A fejemet ráztam, hogy enyhüljön a zavarom, és válaszoltam Wilds kérdésére.

– Ó, nem, nem vagyunk ikrek. Ő a bátyám. – Chrisre sandítottam. – Az idegesítő bátyám.

– Most őszintén, melyik a rosszabb? Ha van egy idegesítő bátyád vagy egy idegesítő húgod? Szerintem az utóbbi.

Horkantottam, és meglöktem a vállát. Gyakran ugrat, de sose gondolja komolyan. Az ember azt hinné, a normális testvérek kinövik felnőttkorukra egymás cukkolását, de mi nem vagyunk normális testvérek. Egymásra vigyorogtunk. Chris meghúzta a saját korsóját, én csak méregettem a sajátom. A számhoz emeltem és megkóstoltam. Kellemetlenül cuppogtam.

– Nem ízlik a kis édesszájúnak – jegyezte meg vigyorogva a bátyám.

– Túl keserű.

– Sörnek hívják, Dor. Az pedig keserű.

A fal mellett ücsörgő öregember rekedtes hangon megszólalt, nem tudva arról, hogy egy vitát előz meg vele.

– Itt nincsenek irodalmárok – mondta tűnődve. – Három dolog van, ami számít ebben a városban: a sör, a fal és a benne lévő kések. Az összes normális munka ezekhez kapcsolódik.

Úgy gondoltam, elég erős kifejezés a város – Claytown egy kis falu minimális méretét is alig érte el.

– Persze, van, akit ez nem érdekel – tette hozzá Nathaniel, és a helyiség másik végébe intett. – Látják ott azt a fickót?

Nyakamat nyújtogatva próbáltam megnézni magamnak az alakot, de nem sok mindent láttam belőle. Egyrészt, mert a vendégek és a pincérek fel-alá járkáltak, másrészt mert a férfit egymásra halmozott könyvek takarták el. Előtte az asztalán teleírt papírok szétszórva. Kicsit balra dőlve sikerült megpillantanom őt. Orra egy különösen vastag kötetbe lógott, a szemüvege majdnem teljesen lecsúszott a helyéről. Sötét haja kócosan szerte állt, kockás inge gyűrött volt. Komikus hatást keltett. Megint eltűnt a szemem elől: egy csinos, vászonszoknyás pincérlány szökkent mellé, és lecsapott az asztalra egy korsót, amiből kilöttyent pár csepp az egyik lapra. A férfi olyan gyilkos tekintettel nézett föl a nőre, hogy én szégyelltem el magam. A pincér azonban csak kacagott, és ringó csípővel eltipegett. A fickó nem nézett utána, Chris pedig alig hallhatóan füttyentett.

– Ő Alexander Costa – mutatta be nekünk Nathaniel.

– És a csodabogár fickó? – Chris szórakozott tekintettel hátra dőlt, hogy könnyebben követhesse a szemével a csinos lányt. Hosszú barna haja befonva verdeste a hátát, bőre tejfehér volt.

– Ő Alexander Costa. A legnagyobb tökfej a városban – ismételte az öregember. Furcsállva mérte végig a testvéremet.

– Chris a hölgy nevére lenne kíváncsi – segítettem ki ábrándosan bambuló bátyámat. – A csinos pincérnőére.

– A lány? Veronica a neve – mondta legyintve Nathaniel. A két claytowni hamar visszatért az Alexander Costa-témára.

– Úgy fest, mint akinek vaj van a fején – suttogta az öregember bizalmasan előre hajolva. Kíváncsian pillantottam rá.

– Szóval őt gyanúsítják? Miért? – súgtam vissza. Az öregember a fejét ingatta.

– Őt, igen, őt. Folyamatosan azokat a régi könyveket bújja – intett a fickó felé. – Még csak nem is angolul írnak bennük. Ráadásul éjjelente kint járkál! A temetőben. Szörnyű az a hely! Az a hír járja, hogy a megölt gyermekek szellemei ott kísértenek éjfélkor.

Nagyot nyeltem és eltátottam a szám, de mielőtt kérdezhettem volna, Nathaniel is előre hajolt.

– Miután a temetőben végzett, a Falhoz megy – egészítette ki a történetet.

– Épeszű ember nem megy oda éjjel. Épeszű ember nem megy oda nappal! – tódította az öreg.

– Csak nem a Csodabogárról beszéltek? – szólalt meg egy hang összedugott fejünk fölül. Felnéztem, és egy termetes asszonyságot láttam meg, bő szoknyában. Őszülő haját kendő fedte. Húsos ujjait megrovón lengette felénk. – Vigyázzatok, mert még meghallja és elvarázsol bennetek!

– Costa varázsló? – biccentettem a Csodabogár felé.

– Ki tudja, miket csinál a latin szövegeivel – dörmögte az asszony, és a szoknyájából jegyzetfüzetet és ceruzát húzott elő. – Mit kérnek?

Nathaniel rámosolygott az asszonyra.

– Caderynnel a szokásost kérjük, Madame Cerrie.

– Caderyn? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

– Én volnék – dünnyögte sértetten a sarokban görnyedő öregember.

– Elnézést – motyogtam, de úgy tűnt, senki sem hallotta meg. Vagy csak senkit sem érdekelt. Caderyn a Csodabogár felé lesegetett.

– Bodzaszörp, két korsó sör, csirkehúscafatokkal és rántottával – mormolta Madame Cerrie a két claytowni szokásos reggelijét. Miután lefirkantotta a füzetébe, rám és Chrisre nézett. Felcsillant a szeme, ahogy végig mérte a bátyámat, aki még mindig Veronicát kereste a tekintetével.

– A csinos fiú a ház vendége – közölte Madame Cerrie. Erre már Chris is felfigyelt. Imád enni. Amíg nézegette az étlapot, én is rendeltem magamnak bodzaszörpöt, mert nem tetszett a sör; és bár nem voltam éhes, kértem egy tükörtojást pirítóssal.

– De pici adag legyen – kértem, és ujjaimat egymáshoz közelítve mutattam a mértéket.

– Tudom, mit jelent a pici adag – mondta mogorván Madame Cerrie. – Attól még, hogy kívül állunk a maga fejlett világán, értem, mi az a pici adag – közölte sértetten. Nagyokat pislogtam. Segítségkérőn pillantottam Nathanielre, de ő csak a fejét csóválta, száján halvány mosollyal.

– Mondhatom a rendelésem? – kérdezte Chris. Bár úgy tűnt, rettenetesen belefeledkezett a merítettpapír-étlapjába, tudtam, hogy minden elhangzott szó, hanghordozás és pillantás az elméjébe vésődött. Ilyen, ha ez embernek Sherlock Holmes szintű bátyja van.

– Hogyne! – vágta rá Madame Cerrie. Chris legalább három percen keresztül folyamatosan sorolta a reggelijét, a terjedelmes asszony kapkodva jegyzetelt. Amikor a hölgy magunkra hagyott bennünket, Nathaniel hátra dőlt és kedvesen rámosolygott Chrisre.

– Nehéz útjuk volt, nem igaz?

Chris bólintott. Ő is hátradőlt és megpaskolta a hasát.

– Kell az energia. Az éjszakát egy döcögő lovaskocsin töltöttem esőben, ázott szalmákon fetrengve. Annyit okádtam, mint még eddig életemben soha.

– Chris! – pirítottam rá. Ha nem a felbérlőim előtt mondta volna, amit mondott, még nevettem is volna rajta. De így csak azt éreztem, hogy ég az arcom. Újra.

– Mi van? – pislogott rám ártatlanul. Ami a szívén, az a száján. Ez rengeteg problémát okozott eddig életében – ha össze tudnám számolni, hányszor küldték igazgatóhoz vagy a főnökéhez egy-egy keresetlen megjegyzése miatt!

Sóhajtottam, és Nathanielék felé fordultam. A napsugarak beáradtak a kitárt ablakon. A fejembe újból fájdalom hasított, ahogy a fülledtség rám telepedett. Ölni tudtam volna egy asztalért valahol a friss levegő közelében.

– Az autónkkal mi lesz? – érdeklődtem. Az ezeréves kiskocsink tegnap éjjel feldobta a talpát, pedig Chris esküdözött, hogy nemrég még a szerelő szerint semmi baja nem volt.

– Ugyan, Dor, annak a kocsinak annyi – legyintett a bátyám. – Úgy lerobbant, mint még soha. Pedig egyszer-kétszer már volt rá alkalom.

Fáradtan könyököltem az asztallapra, állam a tenyerembe támasztottam.

– Ráadásul ki tudja? Lehet, hogy a közeli ligetből fákat csavart ki a szél, amik összelapították. Vagy egy tehenet kapott föl a vihar és…

– Igen, és egy csapat földönkívüli felszippantotta az űrhajójával – folytattam mogorván, a szememet forgatva. Chris megpaskolta a hátam.

– Szörnyű vihar volt – mondta bólogatva Nathaniel. – Rég nem esett ennyi eső.

– A szél se volt semmi – helyeselt Caderyn. – Ágak törtek be ablakokat, agyagcserepek zuhogtak a tetőkről. Rettenetes pusztítás.

– Még a mindig nyugodt Vérfagyasz-tó is kiöntött, pedig annak a folyónak a víztükre egész évben olyan sima, mintha folyton jégpáncél borítaná – folytatta a szőke hajú férfi.

Nem tudtam elég gyorsan Chris bordái közé fúrni a könyököm, kirobbant belőle a gúnyos röhögés.

Vérfagyasz-tó? Hát ez haláli!

– Chris! – sziszegtem, de akárhogy igyekeztem, nekem is mosoly kívánkozott az arcomra.

– Mi ebben a vicces? – kérdezte sértetten Caderyn. Az értetlenül néző Nathanielre pillantott, de az csak a vállát vonogatta.

– Semmi, csak kreatív – mondtam, miután megköszörültem a torkom. Kínos csend állt be, amit pár perc múlva Madame Cerrie tört meg. Kihozta a reggeliket és az italokat, mi pedig nekiláttunk. Az asszony valamilyen oknál fogva ott maradt velünk, a falnak támaszkodva figyelt bennünket. Leginkább a mohón falatozó bátyámat. Nathaniel és Caderyn kényelmes tempóban evett. A gyomrom összeszorult, így én éppen, hogy csak kóstolgattam a tükörtojást.

– Na és miért hívják így a folyót? – érdeklődött Chris. Sóhajtottam. Ez a srác nem bírja tartani a száját…

Azonban a claytowniak láthatóan megenyhültek a kíváncsiskodástól.

– Hogy miért neveztük el Vérfagyasz-tónak? – kérdezett vissza Caderyn. Chris csak bólintott, mert tele volt a szája szalonnával. – Amiért az erdőt Halálos Pagonynak hívjuk.

– Becézve: Halpa – szólt közbe Madame Cerrie, halálosan komoly hangon. Láttam, hogy Chris nagy levegőt vesz, hogy ne nevessen föl. Én tüsszentésnek álcáztam horkantásom.

– Egészségére – mosolygott rám Nathaniel. Caderyn folytatásra nyitotta a száját, de Chris már nem figyelt rá – lekötötte az üresedő tányérja és az én szinte érintetlen reggelim különbsége. Caderyn sértetten pislogott.

– Megehetem? – bökött Chris a tojásomra és pirítósomra. Elé toltam a tányéromat.

– Csak meg ne ártson.

– Ugyan már, úgy ismersz engem? – kérdezte, és leöblítette a rántottáját egy nagy korttyal. Elégedetten cuppantott az ajkával. Én is megkóstoltam a bodzaszörpöm. Túl édesnek találtam, de mivel Madame Cerrie fürkészőn nézett, nem tettem vissza az asztalra és nem kezdtem el köhögni. Legközelebb inkább majd vizet kérek.

– Ízlik? – kérdezte az asszony. Mosolyogtam, és bólintottam.

– Isteni!

Madame Cerrie elégedett pillantással nyugtázta a válaszom, majd elvonult.

– Lehet tényleg nem ártana lassítani a tempón – mondta Nathaniel Chrisnek. – Láthatnak a délelőtt folyamán dolgokat, amik felkavarhatják a gyomruk nyugalmát – figyelmeztetett minket. Az izgalomtól és félelemtől gombócot éreztem a torkomban.

– Hogy érti? – kérdeztem, lehalkítva a hangom.

– Majd meglátja, Asbert kisasszony.

Édes mosollyal a szája szegletében mondta a kisasszony szót. Nevethetnékem támadt – még soha senki nem hívott kisasszonynak. Chris is erre gondolhatott, mert horkantva fölnevetett, amitől félrenyelte a félig megrágott pirítósát és köhögni kezdett. Erőteljes ütésekkel veregettem meg a hátát.

– Na, semmi baj – motyogtam. Miután alaposan kiköhögte magát, Nathanielre pillantott.

– Azért mégis, nem akarna felkészíteni rá, Wilds?

– Leírhatatlan – csóválta a fejét a férfi. Caderyn fürgén bólogatott. Keresztet vetett.

– Borzasztó…remélem, bírja a szívük a vér látványát. Nem szeretném, ha szívrohamot kapnának, mielőtt segíthetnének rajtunk.

Nagyot nyeltem. El nem tudtam képzelni, mi várhat ránk.

– Megpróbálunk – ígérte Chris. Hallgatásba burkolództunk, de a mi csöndünket maga alá gyűrte a kocsmában összegyűlt emberek zsivaja.

– Oda nézzetek! – szólalt meg egyszer csak Caderyn, és a Csodabogár sarka felé biccentett. Egy vörös hajú, sötétkék egyenruhás férfi tört utat magának Alexander Costa felé. Közel hajolt hozzá, és a fülébe súgott valamit. A Csodabogár arca elkomorult, és rögvest felpattant. Kifelé menet lekapott egy fogasról egy kabátot, belebújt, majd nyílt az ajtó és kilépett a vörössel a szabad ég alá. Nathaniel szeme megvillant, ahogy követte a tekintetével a barna hajú férfit.

Ádám Magda: Az elszalasztott lehetőség - kritika

  Ebben a bejegyzésben egy gimis beadandómat osztom meg, amit egy történelmi szakirodalomról írtam. A kötetet mint a 2023-as évem egyik legr...