1. fejezet
A város utcái tömve voltak, a
zajos, színes zsibvásárban kocsi, lovas nem férhetett el, az emberek vadul
tülekedtek kosaraikkal és táskáikkal. Az egyetemről hazafelé igyekvő William
James Moriarty igyekezett minél kevesebb embert meglökni, ahogy a sétapálcáját
és aktatáskáját magához ölelve sétált.
Nem is tudta, merre nézzen – a
fából ácsolt bódék előtt emberek tolongtak, árusok kiabáltak, utcazenészek
énekeltek és hegedültek, a levegő vibrált a különböző hangoktól. Bódító illatok
terjengtek a levegőben; egy jósnő standjából tömény füstölőszag áradt, nem
sokkal utána egy pulton színes tavaszi virágok bólogattak, a következő utcában
pedig már ínycsiklandó illatú mézes süteményt árultak.
Mielőtt örökre elveszhetett volna
Durhamben, megállt egy szellősebb sarkon, hogy szemügyre vegye a környezetét,
de nem tudta beazonosítani tartózkodási helyét, szüksége volt a bátyja által
rajzolt térképére. Ebben a tömegben úgy elkeveredett az eredeti úti céljától,
hogy attól tartott, vacsorára sem ér haza, nemhogy az ötórai teára.
A zsebében kotorászott a térkép
után és majdnem elejtette a holmiját, amikor egy kaján hang szólt hozzá:
– Nahát, professzor, ennyi idő
után sem igazodik ki a városon?
William megfordult, jobbra tőle
egy sikátor húzódott – áruraktárnak tűnt, legalábbis telepakolták mindenféle
ládával és hordóval, amiken suhanc fiúk foglaltak helyet. A földön elnyűtt
pokrócon fafaragások sorakoztak, mögöttük szintén fiúk ültek, összesen hatan
voltak a csapatban.
– Nagy itt a kavalkád – válaszolt
William halvány mosollyal a kérdezőnek, aki egy hordón ült, vigyorogva nézett
őrá. A vonásai enyhén lányosak voltak, valaha fehérszínű inge fekete volt a
piszoktól, nadrágjára sár száradt, a májusi napfénytől széleskarimájú sapkával
védte arcát. William megítélése szerint munkásfiú lehetett, talán talicskákat
tologatott fel-alá egész nap, esetleg a földeken dolgozott.
Szemügyre vette társait is, mind
hasonló ruhában feszítettek, mint a pimasz fiatal, gyűrött, sáros, piszkos
ingben és nadrágban. Talán új öltözékre gyűjtöttek – a fafaragások mellett kis
dobozban pénzérmek gyülekeztek.
A nagyszájú fiú leugrott a
hordójáról, kezeit a háta mögé dugta, úgy járta körbe Williamet.
– Ron vagyok. Szívesen kivezetem
innen – ajánlotta, szája még mindig fülig ért.
– Aminek meglesz az ára – szólt
közbe egy másik suhanc. William már értette a helyzetet: ezek a fiatalok
tudják, ki ő, és pénzt szeretnének tőle kunyerálni.
– Ha nem káros dologra költik az
összeszedett pénzt, vennék pár faragást – ajánlotta, és rájuk mosolygott. Alig
pár évvel voltak nála fiatalabbak, mégis sokkal idősebbnek érezte magát, ahogy
a fiúk értetlenül nézte össze.
– Alkoholra, cigarettára, drogra
gondol – sorolta Ron félig visszafordulva.
– Ugye lányokra nem? – kérdezte
aggodalmasan az egyikük. Ron horkantott és válasz nélkül hagyta a barátját.
William közben közelebb lépett, hogy megnézze a kirakatnak csak túlzással
nevezhető szőnyeget. Fabábuk, konyhai felszerelések, díszek álltak kipakolva,
árcímke nélkül.
– Egy szép tolltartót, amiben
elférnek a professzor tollai? – nyújtott William felé egy fadobozt az egyik
fiú. A fedelét virágfaragások és holdmotívumok díszítették, néhol színes
festékkel emeltek egy-egy részletet. William rábólintott, és a mellényzsebébe
dugott tárcáért nyúlt.
– Igazán szép munka – dicsérte
meg, mire a fiú büszkén kihúzta magát.
– Ne adja Steve alá a lovat, így
is túl büszke magára – jegyezte meg Ron. Steve felhúzta az orrát, mire Ron
elnevette magát. – Csak ugratlak, mind tudjuk, hogy zseni vagy!
A szőke Steve mondott egy árat,
ami William szerint jóval meghaladta a tolltartó értékét, de azért kifizette
nekik, hadd örüljenek.
– Köszönjük! – mondta vidáman Ron,
fekete szeme csak úgy csillogott a pénzt látva, a barátai ámuldozva nézegették
az aranyérméket. – Amióta az új Dublin gróf kirúgta a Fiatal Hősök
Szövetségének a felét, sokkal többe kerül a fenntartásunk.
– Fiatal Hősök Szövetsége? –
kérdezte William, és beletuszkolta a bőrtáskájába a tolltartódobozt.
– Plusz pénzért mesélhetek róla –
vont vállat Ron, és előreszökkent. – Jöjjön, professzor! Még egy-két érméért
regélek a város történelméről is!
William intett a fiúknak – akik
nem néztek rá, még mindig mohón számolgatták a pénzüket –, majd követte a heves
suhancot a fullasztó tömegbe.
– Igazán könnyű itt elkeveredni –
mondta Ron, és a zsebébe süllyesztette kezeit. Mosolyogva köszöntött egy tollas
kalapot viselő öreghölgyet, udvariasan meghajolt egy madarakat áruló bácsi
felé.
– Mire fel ez a nagy ünneplés? –
kérdezte William, és megigazította a karján átvetett zakóját meg a táskáját,
igyekezve úgy igazítani a holmiját, nehogy zsebtolvajok nézzék ki őt maguknak.
Ron megrántotta a vállát, és hátat
fordított a menetiránynak, hogy Williammel szembe nézhessen.
– Tudja, Dublin gróf meghalt és… –
A mondat félbeszakadt, a fiú szeme mohón villant meg. – Hát még szép, hogy
tudja! Hiszen ott volt. Miként történt? A városba csak azok a mendemondák
jutottak el, hogy az urat megmérgezték, valóban így volt? Meséljen, professzor!
És elengedem a várostörténetért járó pluszpénzt.
William könnyedén válaszolt:
– A gróf szívrohamot kapott, nem
vette be a gyógyszerét.
– Sokat szenvedett?
– Hamar kilehelte a lelkét.
Ron nemtörődöm módon rántotta meg
ismét a vállait.
– Mondanám, hogy kár, de akkor
lehet, hogy a Pokolra kerülnék. Tudja, rossz ember volt a gróf. Hallotta, mit
tett Mr. és Mrs. Burton gyermekével?
William bólintott. A fiatal
házaspárra gondolt, akiknek utoljára segített a fivéreivel.
– Szörnyű történet.
– Az bizony – helyeselt Ron. A
vállával most Williamét célozta meg, finoman meglökte és széles vigyort vetett
rá. A fiatal matematikus megfigyelte, hogy a fogai ápoltak, fehérek és
hibátlanok, amik feltűnően eltértek a fiú alapvetően szegényes és koszos
megjelenésétől. – Professzor úr, ha én kérnék segítséget a gyermekemért, maga
ugye segítene?
– Van gyermeke? – vonta föl a
szemöldökét William.
– Dehogy van. – Ron oldalra
táncolt, megnézett egy árusstandot, William követte, nehogy szem elől tévessze.
A színes ponyva alatt a kirakatban könyvek álltak, hátul egy tábla hirdette,
hogy a Durhami könyvtáré a hely, de a könyvtáros nem volt sehol.
– Semmi új – állapította meg a
fiú.
– Szeret olvasni? – érdeklődött
William. Hátulról egy szamarat vezető férfi meglökte, neki kellett támaszkodnia
a pultnak. Ron megszidta a fickót helyette is, mire az csak mordult egyet és folytatta
útját szembe az áramlattal.
– Csak ami jó – válaszolta Ron, s
tovább indult a zsúfolt utcán. Hátrasandított, és kíváncsiskodásba kezdett: –
Mondja, maga tényleg tizenévesen végezte el az egyetemet?
William péksütemény illatát
érezte; már nem volt messze az út, amiről a birtok felé vezető földútra lehet
kanyarodni.
– Így történt – bólintott William.
Kikerült egy ruhákkal és kendőkkel teli dézsát cipelő nőt, emiatt egy
pillanatra szem elől vesztette Ront, de aztán beleütközött a következő
lépésnél. Elnézést kért, de a fiú rá sem hederített, inkább tovább
faggatódzott.
– És valóban huszonegyévesen lett
professzor?
William felé emelte az arcát, barna,
selymesnek tűnő tincsei egyenetlenre vágva követték az álla vonalát.
– Igen, akkor kaptam az első tanári
állásomat egy londoni iskolában – bólintott. Eltöprengve figyelte segítőjét,
még a léptét is majdnem elvétette.
Ron elmosolyodott, Williamben
pedig ekkor megszólalt a vészcsengő – a fiú ajka túl lágy ívű volt.
– Gratulálok, legyőzte Galileo
Galileit. Ő huszonnégy évesen kezdett tanítani.
William oldalra döntötte a fejét,
Ron viszont elfordult. A nyakát hiába borította több réteg kosz, látszott
rajta, hogy természetesen karcsú – a hattyúnyak kifejezés tökéletes
ábrázolása.
– Galilei? Még nem hasonlítottak
hozzá.
– Én sem hasonlítom. Azt mondtam,
hogy jobb nála.
– Tanult lehet, ha ennyi mindent
tud egy neves csillagászról – jegyezte meg William. Két mellette elrohanó
kislány majdnem felborította, de végül sikerült megőriznie az egyensúlyát, csak
a sétapálcája esett ki a kezéből. Ron rögtön előkapta kezeit a zsebéből,
lehajolt és felvette a pálcát. William elégedetten bólintott, ahogy meglátta
Ron apró kezeit.
– Köszönöm – mondta. Ron megvonta
a vállát, ökleit újból elnyelték a nadrág zsebei.
– Semmiség. Egyébként érdekel a
csillagászat. Meg a matematika is. Ha lenne elég pénzem, egyetemre is mennék.
Csak hát… nincs.
– Erre gyűjt a Fiatal Hősök
Szövetsége? – kérdezte William. Ron felékapta a fejét. Közeledtek a falu
széléhez, a folyó ott kúszott előttük, a víz csobogása versenyre kélt a
zsibvásár zajaival.
– Egyetemre? Nem. Közösen
gyűjtünk, és mindenki kap belőle részt. Ki erre, ki arra gyűjtöget.
– Értem – biccentett William. Az
utolsó házak vonalában megálltak, és Ron kibökte, amit William szerint egész
végig meg akart kérdezni:
– Nem tanítana, professzor? Kérem,
okos vagyok, csak épp szegény. Ön az egyetlen reményem!
A professzort egy kicsit meglepte
a kirohanás, s felhúzta a szemöldökét.
– Fizetek magának, ha gondolja –
folytatta kicsit visszafogottabban Ron. – Vagy dolgozok a birtokán, vagy viszem
ide-oda kocsival, javítom a dolgozatait, vagy…
William érezte, hogy mosolyra
húzódik a szája, ahogy a lesütött szemű fiút nézte.
– Becsülöm a tudásvágyat, Ron –
mondta. – Szívesen segítek.
– Tényleg? – A fiú felemelte a
fejét, szemei tágra nyíltak. – Komolyan mondja?
– Maga szerint viccelődnék ilyen
helyzetben? – kérdezett vissza William oldalra biccentve a fejét.
– Remélem, hogy nem – bólintott
Ron. – Mikor érne rá, professzor?
– A következő hétfőn az utolsó
órám elmarad – ajánlotta William. – Tizennégy órakor találkozzunk a Mimóza
Teaházban?
Ron ezúttal szégyenlősen vonta meg
a vállát, a mozdulat felettébb nőiesre sikeredett.
– Ha kaphatok ott kávét, nekem
tökéletes. – Előrelépett, megemelte az állát és William szemébe nézett. –
Nagyon szépen köszönöm, professzor. Ígérem, hogy nem okozok csalódást!
– Tudom, hogy nem fog – mondta
William. A zsebébe nyúlt, pénzt vett elő, az érméket Ronnak nyújtotta. A fiú a
tenyerét tartotta, vékony ujjait rázárta az aranytallérokra. William
rámosolygott. – Köszönöm, Ron, hogy kisegített. Remélem, legközelebb egy kis
várostörténet is belefér!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése