Éjszaka van, egy fán kuporogva várok az anyám által kiválasztott prédára.
Az a kés van a kezemben, amit ő adott nekem, nem sokkal
azután, hogy lezavarta apám temetését – én és a húgom csak néztük, ahogy anyánk
rezzenéstelen arccal lapátolja a kongó koporsóra a földet.
Napokig képtelen voltam a szemébe nézni, de ő kényszerített,
megszorongatta az államat éles körmeivel és a kezembe nyomta a kést. Csontnyele
fehér, frissen lakkozott. Azt mondta, ezzel könnyebb lesz vadásznom, érezhetem
majd apám szellemét.
Még nem tapasztaltam.
Felkapom a fejem, amikor meghallom a kocsi zörgését. Hallom,
ahogy végigszántanak a kerekek a kavicsos úton, a szamár patájának ütemes
dobogását, a bakon ülő préda halk szitkozódását.
Anyám azt mondta, fontos megtennem. Anyám azt mondta, muszáj
megtennem. Azt mondta, hogyha én nem teszem meg, végünk van, apánk egykori
ellensége végez mindhármunkkal, és azt nem akarom, hogy a kishúgom meghaljon,
ugye nem?
Persze, hogy nem. Összeszorítom a szám, nem törlöm le az
izzadtságcseppet a homlokomról, a mozdulattal még felhívnám magamra a
figyelmet. Mozdulatlanságba merevedve gondolok a húgomra, otthon van anyánkkal,
biztonságban…biztonságban, feltéve, hogy én meg tudom őt védeni.
Megkérdeztem anyámat, miért nem menekülünk el.
Mert nem vagyunk gyávák, vágta rá.
Megkérdeztem, miért nem öli meg őt apánk ellenségét, ha
egyszer soha nem esett nehezére az erőszak.
Pofon vágott, és rám szólt, hogy ne legyek gyáva.
Élesen hasít fülembe vinnyogó hangja: az én fiam nem lehet
gyáva!
Nem vagyok én gyáva, üvölteném legszívesebben a
világnak. Keserűen hozzáfűzöm: csak nem gyilkolásra termettem, mint az anyám.
A kocsi alám döcög, én pedig minden gondolatot száműzve a
fejemből levetem magam az ágról. Guggolva érkezek a bakra, a préda háta mögé, a
fa halkan reccsen alattam, a fegyveremet meglendítem, a kés a fülledt éjszakai
levegőt átszelve siklik bele a préda védtelen nyakába. Cuppanó hangot hallok,
ahogy a penge belemélyed a bőrbe, majd a vékony húsba. Vér bugyog ki a
vágásból, vörösre festi a csontnyelet, hallani vélem apám sikolyát a préda
valós sikolyával keveredni, akinek már nincs ideje szitkozódni, csak erőtlenül
sikolt és hörög, próbálja kiköhögni átvágott légcsövéből a sűrű, tömény,
sötétszínű vért, de tudom, esélye sincs…
Egy perc sem telik bele, a préda kimúlik, ernyedten dől
oldalra a teste, én a húgomra és apámra gondolva fordulok el tőle, nem nyúlok
érte, amikor lezuhan a köves úttestre, a kocsi kerekei alá. A szamár
megbolondul, megtorpan, toporzékol, érzi a gyanús szagokat a levegőben, kapkod
a fejével, kivillan hófehér fogsora.
Az éjszaka neszei felerősödnek, de mintha az egész világ a
préda sikolyát visszhangozná…Tompa elmével ugrok le a szekérről és vetem be
magam az erdőbe, rémülten rohanok vissza anyám kunyhójához.
Felenged a köd az elmémről, fájdalmas gondolatok kavarognak
benne: még csak nem is láttam a prédám arcát, nem láttam, van-e bajsza, vagy
szakállat viselt, hogy a szeme kék vagy barna…Nem, én csak arra
összepontosítottam, hogy a megfelelő időben ugorjak le, a megfelelő erővel
csapjam a késem a nyakába.
Pont, ahogy anyám tanította.
Az ajtóban vár anyám, szélesen vigyorog, csorba fogaival
mintha át akarná harapni a torkomat.
Én megállok a fák közt, ő közelebb jön, megsimogatja a
fejemet, azt mondja, ügyes vagyok, mindent jól csináltam, büszke rám.
Megkérdezem, a húgom biztonságban van már? Anyám mosolyogva
paskolja meg az arcomat éles körmeivel.
Végig biztonságban volt, búgja, a szeme feketébb az
éjszakánál. Tudni akartam, meddig tudsz elmenni, bizonyítottál, ügyes vagy,
fiam, szerencsémre ügyesebb vagy, mint az apád volt…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése