A Tiara Nyomában ~ 5. fejezet

5. fejezet

Különleges feladat

Cassida valahogy így képzelte el hatásos belépőjét: kilép a napfényre, ami tökéletesen megragyogtatja tökéletes mosolyát és tökéletes szikrázó hatást kelt a szemében; Elric, aki egy csinos sellőlánnyal társalog a tengerparton guggolva, ámulva fordul felé, és… tovább nem folytatta a gondolatmenetet, amíg a lépcsőn igyekezett fölfelé. Majd a sors úgyis a csúcsra viszi a jelenetet. Vagy nem.

Az egész a Nap hibája volt.

– Azt a rohadt… – szaladt ki a száján. Az anyja arra nevelte, hogy ne káromkodjon, még akkor se, ha letört a cipője magassark, és még akkor se, ha a repülő elsőosztályán való olvasás közben meghal a kedvenc karaktere.

De most Berit nem volt itt, és ilyen helyzetre különben sem tiltotta meg a káromkodást.

Az egész a Nap hibája volt – olyan vakítóan sütött, hogy Cassida alig látott valamit. Szóval: az egész a Nap hibája volt, meg annak a flancos, észbontóan gyönyörű kagylóhintónak, ami a parton várta, és az aranyborításának, ami visszaverte a fényt. Ja, és Kettynek, az (immáron óriás) teknősnek.

– A fenébe is! – csattant föl, és rohanni kezdett a homokos parton. Felcsippentette ruhája szegélyét, és közben kiabált. – Ez meg mi a pokol?!

Elric valóban a homokban guggolt, de nem egy sellőlány, hanem a hatalmasra nőtt ékszerteknős mellett. Mondhat bárki bármit, Cassida tudta, hogy az az óriási hüllő az ő Kettyje.

– Nehogy orra ess! – rótta meg Tarira. – Ha szétesik a hajad és újra kell csinálnom, elkésünk!

– Az pedig nem lenne jó – mondta egy idegen hang. Cassida nem látta a hozzá tartozó lányt, de már most utálta. Az a hangszín, amin a hölgy sikkantott, erősen emlékeztette az osztályába járó Miss Főbunkóságéra, így rögtön egy szőke hajú, vörösre rúzsozott ajkú, tökéletes mosolyú cafkaként látta maga előtt.

Sokat nem tévedett. Ahogy Ketty és Elric mellé ért, meglátta őt is. Szőke volt (hihetetlenül szőke), világoskék szemű, de az ajka vörös helyett babarózsaszínben csillogott. A kezét Ketty páncélján – ami ékkőként szikrázott a kora reggeli napfényben – nyugtatta. Cassida megállt egy biztonságos lépésnyire Kettytől (azért mégiscsak óriásira nőtt!), és levegőt kapkodva próbálta felvenni a fonalat, illetve eldönteni, hogy mit csodáljon meg előbb: az arany kagylóhintót, a csillogó, vadonatúj külsejű teknősét, vagy a mesebeli hercegként álmodozón a tengert bámuló Elricet. Fújtatott a harmadik pont miatt (megesküdött volna, hogy nem a józan esze tette a felsorolás végére), majd elfordult a sellőlánytól, Elrictől és Kettytől, hogy megnézze a tengeren lebegő kagylóhintót.

– Az mit csinál? – kérdezte izgatottan. Gyöngyöző kacagást hallott.

– Hát levisz az Úrnőhöz, te kis butus!

Cassida felhördült, és megpördült. A mozdulat egyébként hatásosra sikeredett, az igazgyöngyök Ravenna ruháján vadul szikráztak. Remélte, hogy a szőkeség kénytelen lesz hunyorogni, és arca mesés vonásait elcsúfítva fintorogni, de továbbra is fényes mosoly ragyogta be az angyalarcot.

– Attól még, hogy új vagyok, nem vagyok butus – kérte ki magának, nagyot toppantva. Talpát égette a forró homok – cipőt nem kapott öltöztetőjétől.

– Igaza van – helyeselt Tarira. Elric háta mögött állt, mellkasán összefont karral. Fonott tincseit a szél fújta hátra. Fekete szemei különös csillogásán Cassida nem tudott kiigazodni, és a lány arckifejezése sem segített sokat. Ugyanúgy utálhatta az új lányt, ahogy szerethette is.

– Sajnálom – szabadkozott a szöszi. – Ne hari!

Cassida felhúzta az orrát. Nem kedvelte az ilyen típusú szlenget. A szöszi ellépett a teknőstől, és a kezét nyújtotta Cassidának. A lány gondolkodás nélkül nyúlt a kézfej után – ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy megérintse a puhának tűnő bőrt.

– A nevem Corallia – mutatkozott be a sellőhölgy. Cassida visszarántotta a kezét és az oldalához szorította.

– Mily kreatív egy hableánynak – jegyezte meg. Elégedetten elmosolyodott, amikor Elric és Tarira felhorkantott. Corallia nem reagált, hibátlan mosolya nem rezdült meg.

– Te pedig Cassida vagy.

– Aha. – A lány lebilincselő kék szeme szinte utasította, hogy értsen egyet vele. Cassida morcosan vette tudomásul, hogy ennek a Korall-lánynak is mesterien működik a szirénképessége. – Vicces, hogy itt mindenki ismer, én viszont semmit nem tudok senkiről és semmiről.

Hogy ne kelljen Corallia arcát bámulnia, inkább végignézett a lány ruháján. Kék pikkelyekből szabták, a dekoltázsa mély volt, a szegélye olyan hosszú, hogy a lábfejet nem engedte látni. Néhány helyen igazgyöngyök és kagylók ragyogtak rajta. Cassidának el kellett ismernie, hogy Berit ezt a darabot is imádná – nyilvánvalóan a viselőjével együtt. Coralliából sugárzott az elegancia és a báj. Nem kellett megerőltetnie magát azért, hogy folyamatosan boldognak tűnjön – Cassidától ezt várta el az anyja, de neki sosem sikerült tíz per tízesre tökéletesítenie az akciót. A legtöbb pont, amit kapott, az egy erős nyolcas volt.

– Indulnunk kéne, Aquata türelmetlen.

– Nem kaptunk kíséretet – szólalt meg Elric. Corallia feléje fordult, és kimeresztette csodás kék szemét. A fiú felemelte a fejét, és a lány arcába nézett. Cassida úgy érezte, menten visszaadja a szép hajnali tengerpart kellemesen puha homokjának azt a pár falatnyi reggelijét a két fiatal romantikus szemkontaktusától.

– Szegény sellőhercegért nem jött halszolgák hada – gúnyolódott, hogy elterelje Elric figyelmét. Sóhajtott – neki semmi köze ehhez, semmi joga igényt tartani a srácra, és hogy őszinte legyen, nincs is rá szüksége, hogy egy veszélyes, gyilkos, őrületesen-varázslatosan vonzó meseherceg a kegyeibe fogadja.

– Na, indulhatunk, emberek? – lépett arrébb Kettytől, amikor az ijesztő hangot adva ki fölemelte a fejét. – Vagyis – korrigált gyorsan –, emberek, azaz én, sellők, ti ketten, és juhé, teknősök!

 ***

Egyszerre töltötte el elégedettség és megbántottság érzése, amikor látta, hogy Corallia nem vele és Elrickel utazik a kagylóhintóban, hanem Ketty páncélján ülve halad mellettük.

– Mi történt Kettyvel? – érdeklődött a mellette ülő fiúra nézve, és megkapaszkodott az ülése szélében. Borzasztó hányingere volt: Elric valami kék löttyöt itatott vele, ami savként égette végig előbb a torkát, majd a gyomrát is. A tüdeje két perccel később marni kezdett, olyan erősen, hogy öklendeznie kellett. Megrémült, amikor térdre esett, és vért köhögött föl. Tarira azon morgolódott, hogy a ruha felhúzása előtt kellett volna vele ezt megitatni, Elric aggódva lapogatta a hátát (az érintése majdhogynem jobban égette a bőrét, mint az ital a bensőjét, ami pedig nagyon durva volt), Corallia meg oda sem figyelve gügyögött Kettynek.

Kellemetlen élmény volt, de legalább most, a víz alatt nem fulladt meg.

– Majd elmondja, ha úgy gondolja, rászolgálsz – vont vállat Corallia. Cassida lesújtó pillantást vetett rá, a szöveg értelmével nem is törődött.

– Nem hozzád beszéltem, Lia.

A lány erre majdnem leesett – ilyen egyáltalán lehetséges a víz alatt? – a teknősről.

– Lia?! – kérdezte kikerekedett kék szemekkel.

– Nem így hívnak? – sóhajtott Cassida, mintha egy szörnyen buta emberrel próbálna megértetni valami teljesen egyértelmű dolgot.

– Nem, nem így hívnak, Ida – vágott vissza Corallia, kizökkenve az örökké nyugodt, békés, ártatlan hölgyemény szerepből. Cassida tudta, hogy csak megjátssza magát. Büszkén kihúzva magát sandított Elricre, de az az ölében nyugvó kezét bámulta.

Cassida töprengve nézte a fiút. Inget viselt és bő vászonnadrágot – a józan ész és a fizika törvényei alapján bőrig kellett volna áznia szegény srácnak, mégsem történt semmi ilyesmi.

Cassida hátradőlt a bársonyülésen, és próbált nem arra a koncentrálni, hogy talán egyenesen a végzetébe utazik. Inkább igyekezett kiélvezni a bőrét simogató víz kellemes langyosságát (bár ahogy egyre mélyebbre ereszkedtek, egyre hűvösebb lett a hőmérséklete), hogy kap levegőt a víz alatt (a szirének és Tarira nem voltak hajlandók elmagyarázni, miért olyan sikeres az oxigénfelvétel folyamata olyan helyen, ahol nyilván nincsenek megfelelő körülmények az oxigénfelvételhez), és azt, hogy a szeme nem csíp és fáj, ha nyitva tartja. A szép vízalatti felszínért abszolút megérte szenvedni azzal a löttyel, de az, hogy egy élőlényt sem látott moszatokon és korallokon kívül, kicsit megzavarta.

– Mi történt az élővilággal?

Elric válaszolt, de a fejét nem emelte meg.

– Elmentek.

– Hova?

– Fogalmam sincs. Honnan tudnám?

– Hát…

– Nem tudnád egy kicsit befogni?! – förmedt rá a fiú. Cassida duzzogva kezdte húzogatni a gyöngyöket a ruháján.

– De.

Befogta, és tovább figyelte a tájat. Egyre sötétebb és sötétebb lett, komorabb, lehangolóbb és valami megmagyarázhatatlan rossz érzést keltett a lányban. Rossz érzés volt – olyan baj-szagú. Valami történni fog, vagy történt, vagy esetleg épp történik.

Cassida nem tudta, melyik változatban reménykedjen.

 ***

Palotára számított – tornyokkal, csicsás termekkel, átriumokkal, hidakkal, csinos ruhába öltözött sellőkkel, csikóhalakkal…igazából A kishableányból ismert vízalatti kastélyt látta lelkiszemei előtt, ahogy az elbűvölő szépségű királynő egy korallból és kagylókból álló trónban ülve szendén, kedvesen mosolyog rá, és kék (mert milyen más színű lehetne?) halfarkával a vizet kavarja maga alatt.

Ehhez képest mintha ókori romok közé csöppent volna. Valaha csodás hely lehetett a korinthoszi oszlopokkal meg faldíszekkel. De a homlokzatok a padlón terpeszkedtek, az oszlopok közül valamelyik csonkként állt, letört fele szintén valahol a töredezett padlón hevert.

Egy hang harsant a feszült csöndbe:

– Cassida Baldrick, Fergus Baldrick kisebbik gyermeke, betérhetsz Aquata királynő, a Földközi-tenger úrnőjének Szertartási Palotájába!

Cassida az ajkába harapott, és görcsösen a széke szélébe markolt. Elric megérezhette a feszültségét, mert nyugtatónak szánt mozdulattal megérintette a lány ujjait, de Cassida ettől csak még jobban remegni kezdett. A fiú fejét fölszegte, és előremeredt, Cassida félve követte a tekintetét.

Először a vízen és a romokon kívül semmit nem látott, de amikor átléptek valamiféle láthatatlan határt (valószínűleg a Szertartási Palota küszöbét), fájdalom hasított a mellkasába, előregörnyedt, levegő után kapkodott, ami a víz alatt szürreálisan vicces érzés volt; éles fény villanása késztette a szeme becsukására.

Elric megfogta a kezét, ujjaikat összefonta, ezzel noszogatva, hogy nézzen föl. Cassida így tett.

Arra gondolt, hogy miután kinyitja a szemét, valami varázslat révén a hely megtelik sellőkkel, csikóhalakkal, delfinekkel, teknősökkel és halakkal; fénnyel, ragyogással és pompával, ünnepi díszítéssel; a fényűző királyi gárdával és persze magával az utánozhatatlan szépségű és csodás királynővel.

Ehelyett ugyanaz a rom fogadta, mint amit eddig is látott. A Palota közepén ott ült ugyan valaki, de hogy nem trónon, az biztos. Valami lebegő kagylóhéj lehetett, de Cassida nem tudta pontosan beazonosítani, mert a királynő hatalmas, sötét ruhája fedte be a nagyrészét. Nem tudta, hogy eltalálta-e az uralkodó szépségét, ugyanis az arcát egy óriási maszk takarta. Sötét türkizkék volt, néhány zöldes és kékes ecsetvonással, amik elnagyolt arcvonásokra emlékeztettek; korallszerű ágak álltak ki belőle, de nem kifejezetten elegánsan – inkább hatott az egész ijesztőnek.

– Atyavilág… – motyogta Cassida, ahogy körbefordult ültében, hogy mindent alaposan megnézhessen.

Őrökből volt nyolc, ebből hat az oszlopok között állomásozott, kettő a királynő mögött lebegett. Azt legalább eltalálta, hogy sellőfarkuk van. Ámulva figyelte, ahogy egyenletes uszonycsapásokkal tartják magukat egyhelyben. A pikkelyeik sötétkékek voltak, testük nagyrészét aranypáncél fedte. Egyik kezükben szigony, másikban fenyegetőn előremeredő lándzsa. Cassida hátán felállt a szőr. Visszafordult a királynő felé.

Aquata szoknyája leért egészen a padlózatig, így Cassida nem látta, hogy ő rendelkezik-e sellőfarokkal. A ruha súlyos redőkben hullott alá, a víz is alig tudta mozgatni; a feketétől az égszínkékig folyamatosan változó színekkel kápráztatta a lányt, aki nem tudott betelni a komor, sötét gyönyörűséggel.

Elképesztő volt az egész.

A víz mélyén egy sellőkirálynő színe elé vezetik. Zseniális.

Nevethetnékje támadt a helyzet abszurditásától, hisztérikus kacaj kívánkozott ki a torkán, de erőnek erejével magába fojtotta. Nem lenne szerencsés kiröhögni egy rémisztő, maszkos, hablegény-őrökkel rendelkező hölgyet.

– Cassida Baldrick – harsant egy földöntúli hang. A magas és a mély szürreális keverékeként hangzott. Egyértelműen Aquata szólalt meg. – Elric d’Callow. Corallia.

– Úrnőm – hangzott Elric és Corallia egybeolvadó válasza. Cassida nem szólalt meg.

– Cassida Baldrick – ismételte a nevét a királynő. Hallhatóan türelmetlenebbül. A lány nyelt egyet.

– Úrnőm – nyögte ki halkan.

– Cassida Baldrick! – harsogta Aquata, a hangja olyan erős volt, hogy Cassida dobhártyája majd’ beszakadt. Mintha öten szóltak volna egyszerre, a hang vibrált a vízben.

– Úrnőm – mondta újra, ezúttal hangosabban. A szíve a torkában dobogott, így nehéz volt megemelnie a hangját. Sokat segített, hogy Elric még mindig az ujjait szorongatta. Most nem kerítette hatalmába a vágy, hogy még közelebb kerüljön hozzá, amiért őszintén hálás volt az égnek vagy istennek, vagy Elricnek – bárkinek, aki ezt a dolgot irányítja.

– D’Callow, Corallia, gyertek ide – hívta őket magához a királynő. Cassidát rémület kerítette hatalmába. Elric mellett viszonylag biztonságban érezte magát. A fiú még egyszer, bátorítón megszorította az ujjait. Corallia mellé siklott Kettyvel, a kezét nyújtva, hogy felsegítse Elricet maga mögé a páncélra. Elric még előrehajolt, és gyors csókot nyomott Cassida arcára. A szája puha volt, s az égető érzés újból elmaradt. Hálásan mosolygott a fiúra, akinek az arca félelemről árulkodott.

Miután Elric és Corallia Ketty hátán a királynő mellé úsztak, Aquata újra Cassidának szentelte a figyelmét.

– Gyermekem.

Rossz kezdés.

– Nyilván tudod, hogy miért vagy itt.

Cassida Elricre szögezte a tekintetét, hogy ne féljen túlságosan az úrnőtől. Aki váratlanul felkacagott. Furcsa módon a nevetése még ijesztőbb volt, mint a sima beszéd hangja vagy a kinézete.

– Ó, Elric, drágám, drágám! – kacarászott tovább. – Hát nem megmondtam neked ezerszer, hogy a munka és a romantika nem járhat kéz a kézben?

Cassida jó pár méterre volt a fiútól, mégis látta, hogy elvörösödik. Ő is kellemetlenül érezte magát. A köztük lévő összes „romantika” csak a szirénképességekből fakad, és ez tény. Oké, most megpuszilta – na és? Barátok is puszilkodnak (a könyveiben legalábbis biztosan). De mit jelenthet az, hogy ezerszer? És Corallia miért néz olyan kifürkészhetetlen, mégis sokat mondó szemekkel Elricre?

Cassida úgy érezte, csúnyán kihagyták valamiből.

– De térjünk a tárgyra. Téged, fiam, majd később is ráérek megdorgálni.

– Ne! – csúszott ki Cassida száján. Gondolatban nyakon vágta magát. Ezt most miért kellett? Nem tök mindegy neki, hogy ki mikor dorgálja meg a fogolygyilkos Elric d’Callow-t? Sóhajtva beismerte magának, hogy nem mindegy. Ő alapvetően egy kedves ember, mindig törődik másokkal. Az anyja arra tanította, hogy minél többet jótékonykodjon – fizessen az árváknak, az otthontalanoknak és a munkanélkülieknek eszméletlen összegeket. De azért Cassida a hétköznapjaiban is szerette rendben tudni az embereket maga körül; ha valaki sírt, odament és megvigasztalta; ha valaki nem haladt a matematikával, odament, és megpróbált segíteni. Ha egy – valószínűleg – félig hal nő meg akar „dorgálni” valakit, az megérdemli, hogy segítsenek neki.

Kérdés, hogy mit lehet ilyenkor segíteni.

– Hogy mondtad, gyermekem? – szegezte neki a kérdést Aquata. Cassida hallgatott egy ideig. Legnagyobb sajnálatára úgy tűnt, hogy az úrnő választ vár. Válaszra nyitotta a száját, de Aquata előbb kezdett beszélni, így hát hallgatott tovább.

– Először is, kislány, ne szólj bele abba, amiről nem tudsz semmit. Másodszor: nem szólalhatsz meg, amikor nem kérdezlek. Harmadszor: szólásra adok jogot, hogy megválaszold az előbb feltett kérdésem.

Hogy mondtad, gyermekem? – ezt? De nem, valamit kérdezett azelőtt is, hogy Elricet kezdte volna szapulni…ó, de mi lehetett az…?

– Nem is kérdezett semmit – tiltakozott, olyan gépies hangon, amivel magát is meglepte. – Csak kijelentette, hogy nyilván tudom, miért vagyok itt. – Nagy levegőt vett, véletlenül sem nézett Elricre, és folytatta:

– Azt tudom, úrnőm, hogy valamelyik szülőm szirén, ennek következtében én félvér vagyok, de nem teljesen. Hogy teljesen az lehessek, meg minden, ahhoz végig kell csinálnom a most következő…szertartást.

Fú, de összeszedetlen volt! Lesütötte a szemét, és ölébe ejtett kezeit bámulta.

– Egy feladattal kell szembe nézned.

– Tudom.

– Felkészültnek érzed magad?

Cassida ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy felnézzen a királynőre. Úgy érezte, a tekintetük találkozik, de a maszk miatt ezt nem vehette biztosra.

– Soha nem voltam még ennyire felkészült.

Úgy érezte valahol legbelül, hogy Aquata elégedett a válasszal.

– Nyilván tudod, hogy milyen feladatokat szoktam kiadni – mondta lassan a királynő, kiélvezve minden szót. Cassida összeszorította a száját, várta, hogy az úrnő folytassa. Őrjítő volt a csönd. Szeme sarkából látta, hogy Elric az ajkába harapva ül a teknős páncélján. Nem mert nyíltan rápillantani.

– Öld meg ezt a foglyot, küzdj meg azzal a lovagommal. – Hatásszünetet tartott, és Csasida biztos volt benne, hogy vigyorog a maszk alatt. Kiszáradt torokkal várta a folytatást. – Neked azonban valami egészen mást tartogatok. Szeretném, ha megkeresnél nekem valamit.

Cassida oldalra biccentette a fejét.

– A húgom tiarája elveszett. Szerezd vissza!