Balga bolgár, balga brit ~ 2. fejezet

2. fejezet

Sagitta Black szinte rögtön kiszúrta a folyosón lökdösődő emberek között Oliver Woodot.

– Gitta! – kiáltotta a fiú, és izgatottan megindult felé. Sagitta a lépcső tövében várta, hogy odaérjen hozzá, majd amikor Oliver elé ért, nemes egyszerűséggel pofon vágta. Oliver elképedve kapott vörösödő arcához, Sagitta pedig csípőre tette a kezét, kidüllesztette a mellét, felszegte az állát és nekikészült a nagy szidásnak.

– Irtó jól nézel ki, Gitta – mondta Oliver, mielőtt belekezdhetett volna. A fiú tekintete végigsuhant rajta, és Sagitta hirtelen bánni kezdte, hogy engedte Angelinának, hogy ráaggassa a mély dekoltázsú ruhát.

– Te már kevésbé, Ollie – vágta rá. – Ráadásul ősz óta egy szót sem írtál nekem! Most meg képes vagy így beállítani ide, a nyáladat csorgatni Angelina ostoba ruhájára, és…

A fiú felemelte a kezét, hogy megállítsa a szóáradatot, és Sagitta kelletlenül bár, de elhallgatott. Igazából szerette volna, ha Oliver előáll valami rendes indokkal, valami hihető magyarázattal.

– Először is, nem értem, hogy jön ide Angelina. Aztán meg, valóban nem írtam neked egy levelet sem – kezdte, és Sagitta érezte, hogy elszorítja szívét a kétségbeesés. Aztán Oliver folytatta, őt meg elöntötte a vak düh. Az érzés hasonló volt ahhoz, amikor Corvust pillantotta meg váratlanul és felkészületlenül másfél hónappal ezelőtt.

Sajnos báliruhában sokkal nehezebb verekedni.

– Nem hittem, hogy igényled – folytatta a fiú. – Merthogy te sem írtál nekem. Ősz óta egy szót sem – jegyezte meg Oliver, és leeresztette a kezét az arcáról. Sagitta hitetlenkedve tárta szét a karját.

– Azért nem írtam, mert arra vártam, hogy te jelentkezz! – mondta vádlón. Többen furcsán néztek rájuk, amikor elhaladtak mellettük, de ők nem zavartatták magukat.

– Miért jelentkeztem volna? Azt hittem, talán már nem is kellek neked – közölte Oliver egyszerűen.

– Akkor miért viselkedsz most ilyen könnyedén? – vonta kérdőre Sagitta.

– Találkoztam Corvusszal, és figyelmeztetett, hogy előbb mondjak el neked mindent, mert különben ronggyá versz a folyosó közepén. Mint őt.

– Megérdemelte. És te is megérdemelnéd – morgolódott Sagitta.

– Ennyi erővel te is – mondta Oliver váll rándítva. – Miért nekem kellett volna előbb jelentkeznem?

– Mert te léptél le innen!

Oliver csúnyán nézett a lányra.

– Csak engem hibáztatsz. Féltél írni? – Sagitta nem válaszolt, csak elindult a folyosón. – Attól féltél, megcsallak.

– Nem voltam féltékeny – szögezte le Sagitta, és félrelökött az útjából egy csapat másodikos fiút és lányt. Oliver követte az ösvényen, amit magának tört.

– Én viszont igen. A Weasley-fiúktól kezdve a bájgúnár Diggoryig minden hímnemű lényre, aki a Roxfortba jár.

Sagitta erre sem állt meg. A bálterem felé menet feltűnt neki, hogy egyre kevesebben lézengenek kint a folyosókon, és akik kint vannak, azok is csak a kicsik. Zene csendült a teremből, és Sagitta tudta, hogy lekésték az első táncot. Annyira nem bánta.

– Ezt csak azért mondod, hogy elolvadjak.

– Nem sikerül jól?

– Határozottan nem!

De azért hagyta, hogy Oliver kézen fogva vezesse be a szélesre tárt ajtókon, és leültesse egy üres asztalhoz. Az emberek többsége táncolt, de akkora volt a tumultus, hogy Sagitta képtelen volt bárkit is felismerni a tömegben.

– Akkor beszéljük meg, drágám.

– Nem vagyok a drágád – mordult rögtön Sagitta. Oliver nem vette magára.

– Dehogynem az vagy.

– Te meg beképzelt majom.

Oliver elvigyorodott.

– Egy profi őrző beképzelt majom, akit betettek hivatalos cserének a következő meccsre a Tutshill Tornados ellen.

Akármennyire haragudott is Sagitta Oliverre az elmúlt hónapokban, most egy pillanatra megcsappant a dühe.

– Drágám, ez nagyszerű! – ujjongott, és megszorongatta Oliver ujjait. A fiú diadalmasan vigyorgott. – Annyira büszke vagyok rád! És mindezt félév alatt?

Sagitta ömlengést egy jókedvű hang szakította félbe.

– Na, ezt aztán igazán megírhattad volna levélben…

Oliver összehúzta a szemét, Sagittának pedig fél pillanat sem kellett hozzá, hogy meggondolatlan vigyorát vicsorba torzítsa.

– Te is megírhattad volna neki, Black! – csattant fel Oliver.

– Az én leveleimet ellopták – vont vállat az asztaluk mellett felbukkanó Corvus. Ha Sagitta nem akarta volna megfojtani a bátyját, akkor elismerő biccentéssel nyugtázta volna a fekete öltönyben feszítő fiút, aki mintha még a haját is kifésülte volna, az oldalához pedig a meglepően csinos, zöld szoknyába bújt Johanna Masont szorította.

– Hónapok óta rontod a levegőt Roxfortban, és egyszer sem jutott eszedbe közölni vele, hogy még élek? – szegezte Corvusnak a kérdést Oliver.

– Ez elég nagy bunkóság – vágta rá Sagitta, élvezve, hogy egy csapatban játszhat Oliverrel a bátyja ellen.

– Tényleg az, Corvus – szólt közbe Johanna, és megpaskolta Corvus állát. A fiú rajongó tekintettel nézett le a lányra, mire Sagitta unottan felsóhajtott.

– Csináljátok másutt ezt az ostoba oda-vagyok-érted-nézést, mert felfordul a gyomra a nem-boldog párkapcsolatban élőknek.

– Nem lennénk boldogok? – vonta föl a szemöldökét Oliver.

– Te jelen állás szerint lehet, hogy nem is élsz sokáig, és a Propicynek új cserét kell keresnie helyetted. Nemhogy boldogság…

– Gratulálok, Wood! – mondta mosolyogva Johanna Oliverre nézve. – Tudtam én, hogy jó játékos leszel.

– Roxfort alatt is jó játékos voltam.

– Azt nem mondanám. A Mardekár mindig is jobb lesz – vigyorgott szélesen Johanna.

– Csak reménykedsz, édesem – vágta rá Corvus, és csókot nyomott a lány szájára. – Jössz táncolni? Hadd veszekedjék ki magukat.

Johanna lábujjhegyre állt, és arcon puszilta a fiút.

– Menjünk!

Sagitta durcásan sóhajtott.

– Mindenkinek tökéletes a szerelmi élete, csak nekem nem…

– Miért, még kinek az? – kérdezett vissza Oliver. – Jó, Corvusék tavaly óta folyamatosan nyáladzanak, Pyxis…

– Újra együtt vannak Charlie-val.

– Ja, Azu meg Viktor Krumot táncoltatta meg. Nágyon romántik lehetett.

– Ez francia akcentus volt – dünnyögte Sagitta. Fújtatott, majd mellbe bökte Olivert, aki várakozón pillantott rá. – Na, ha megesküszöl az életedre, hogy minden rendben van köztünk, akkor elmegyek veled táncolni!

– Táncolni? Hogy ráléphess a lábamra? Kösz, nem. – Oliver felháborítóan aranyos mosolyra húzta a száját, majd békítőn felemelte a két tenyerét, amikor látta, hogy Sagitta csak idegesebb lesz. – Esküszöm az életemre és bármi egyébre, hogy az égvilágon minden rendben van köztünk. Továbbra is szeretlek, Gitta, és téged tartalak a legmenőbb csajnak a világon.

Sagitta egyáltalán nem pirult el, talán csak egy icipicit.

– Jó, én is szeretlek, és sajnálom, hogy nem írtam és hogy nem bíztam benned eléggé – mondta, és türelmetlenül dobolt a lábával. Úgy sokkal nehezebb utálni valakit, ha itt ül közvetlen melletted. Főleg úgy, ha igazából nem is akarod utálni, és örülsz, hogy kiderül, mégsem kell.

Sagitta úgy döntött, már nem is utálja a fiút.

– Akkor szent a béke? – Oliver felé nyújtotta a balját.

– Aha. – Sagitta megfogta a kezét, és hagyta, hogy a fiú felhúzza a székről.

– Ennek örülök. Azt hittem, több hónapon keresztül fogunk még vitatkozni – jegyezte meg Oliver. – És hogy a végén nem is fogok tudni kviddicsezni, mert eltöröd valamimet.

Sagitta nem piszkálta vissza a fiút, csak átkarolta a derekát.

– Sajnos ahhoz túlságosan hiányoztál – mondta sajnálkozva. – Pedig szívesen megnyúztalak volna.

Oliver felnevetett, majd táncra penderítette a lányt.

Balga bolgár, balga brit ~ 1. fejezet

1. fejezet

Azura Black spontán embernek tartotta magát, aki alaposan megtervezi spontán ötleteit. Az például, hogy Fred kedvéért lekérje Viktor Krumot táncolni, egy ilyen alaposan megtervezett spontán ötlet volt, és nem bánta meg.

Ó, hogy is bánta volna meg!

Na, nem mintha Krum bolgár szitkozódásának és morgolódásának örült volna meg annyira – inkább a társasága volt szimpatikus a számára. A bolgárok eleinte ferde szemmel néztek rá, amikor megjelent Krum oldalán, de aztán hamar összemelegedtek, amikor megmutatta nekik a legjobb fajta vajsört – amibe a konyhán előzetesen pár csepp mézbort kotyvasztottak Sagittával, így az embernek sokkal jobb kedve támadt tőle.

Fél óra alatt a fél bolgár csapatot a barátjának tudhatta, Tatiana Sokolovsky és Rosica Zima minden elsütött vicce után arcon csókolták jókedvükben, Bogomil Utkin pedig két percenként megdicsérte a ruháját.

Csak azt nem tudta kiküszöbölni, hogy a nevén hívják. A bolgárok a létező legkülönbözőbb gúnyneveket aggatták rá, amik többnyire a származásából jöttek: brit, fekete özvegy, Roxfort, kékike.

A leghangosabb az összes közül egy fiú volt, sötétszőke haja copfban lógott a hátára, a szeme aranyszínű volt, a fülében egy koponya virított, az ajkán csúfondáros vigyor ült. Határozottan jól nézett ki.

– Szóval íjászkodsz, Black? – A fiú előre hajolt az asztalon, szeme vadul csillogott. Azura egészen beleborzongott a látványba.

– Még hozzá tökéletesen jól, Boyanov – vágta rá, és ő is az asztalra könyökölt.

– Íjászpárbajt! – kurjantotta egy Anton nevű fiú.

– Á, biztos vagyok benne, hogy a kis britecske nem mer kiállni ellenem – mondta kajánul Boyanov. Azura horkantva fölnevetett.

– El ne bízd magad, drágaság, mert a végén a nyílvesszőim nagyon nem kívánatos helyeken fognak eltalálni.

Boyanov felhúzta a szemöldökét. Azura elbűvölőnek találta a mozdulatot, de ezt a világért sem vallotta volna be.

– Nem tudom eldönteni, hogy ez most flörtölés, vagy fenyegetés volt.

A megjegyzést kitörő tapsvihar és hahota kísérte a bolgár csapattól. Azura kihúzott háttal ült, a szájára vigyor kúszott. Büszke volt magára, amiért nem pirult el. Több kell ahhoz, hogy őt megszégyenítse valaki! Hogy megszégyenítse egy francos bolgár…

– Hát azt döntsd el te, ha tudod! Akkor talán egyszerűbb lesz a döntés, amikor a nyílvesszőket szedegeted ki magadból.

– Tetszel nekem – jelentette ki Boyanov. Azura hátradőlt a székében, közben végig a bolgár fiú aranyszemébe nézett. Úgy érezte, mintha a saját vigyorának a tükörképét látná Boyanov arcán.

Új dalba kezdett a Walpurgis lányai, és a bolgárok üvölteni kezdtek az energiától, egymást ráncigálták a táncparkettre. Azura egy pillanatra megijedt, mert semmi kedve nem volt újra Viktor Krummal táncolni, aki jó ideje csak ült az asztalnál és a sótartóval játszott.

Aztán Boyanov felállt, és a kezét nyújtotta a lány felé.

– Jössz táncolni, szép Azura?

Na, most Azura ténylegesen elpirult, elfordította a fejét, hogy Boyanov ne lássa, de a fiú vigyorából ítélve fölöslegesen próbált szépíteni.

Boyanov fél kézzel átkarolta a derekát, a másikkal Azura kezét fogta meg. A lánynak feltűnt, mennyire izmos a fiú – sokkal, de sokkal izmosabb Ackley-nél, ahogy meglepő módon Krumnál is. Zavarba jött, nem tudta, pontosan hova tegye a balját, aztán végül úgy gondolta, jó helyen lesz az Boyanov mellkasán.

Tévedett.

– Minden lány a mellizmom tapizásával kezdi – jegyezte meg a fiú. – Utána nyúlkálnak lejjebb is.

– Te hivatásos bunkó vagy? – kérdezett vissza Azura rezzenéstelen arccal. Mivel nem látta Boyanov arcát anélkül, hogy megemelte volna az állát, a fiú karcsú nyakát bámulta.

– Csak rosszfiú – vigyorgott Boyanov, majd hozzátette: – Egyébként nem, csak a tűréshatárodat próbálgatom. Nem fél tőled a fiúd?

– Nincs fiúm – közölte Azura, miközben a kezét tüntetőn Boyanov mellkasán hagyta. Tenyere alatt érezte a fiú szívdobogását.

– Ezt alig tudom elhinni. Nem állnak sorban a kegyeidért?

Azura nem tudta eldönteni, hogy Boyanov gúnyolódik-e rajta, ezért inkább csak megvonta a vállát. Elfordította a fejét, megpillantotta a tömegben keringő Sagittát és Woodot, a sarokban csókolózó Pyxist és Charlie-t, majd az ajtónál az épp kisurranó Corvust és Johannát is. Legnagyobb szívfájdalmára az Ericát ölelő Ackley-t is látta.

– Nem öreg ő hozzád? – érdeklődött Boyanov, amikor követte Azura tekintetét.

– Te nem vagy öreg hozzám?

– Ki mondta, hogy akarok tőled valamit? – vigyorgott Boyanov. – Bár, ha jobban átgondolom, tök nyilvánvalóan jeleztem, hogy le vagyok nyűgözve tőled, és bánom, hogy nem sikerült nekem meghívnom téged a bálba.

Azura meglepődve fordult vissza Boyanov felé, és felemelte a fejét, hogy a fiú szemébe nézhessen.

– Miről beszélsz? Én eddig észre sem vettelek téged.

Boyanov arcáról még ez a megjegyzés sem tudta letörölni a kaján mosolyt.

– Olyan szimpatikus a kedvességed.

– Nagyon igyekszem.

Boyanov megforgatta Azurát, aki próbált nem ügyetlenül lépkedni. Sose szerette a táncórákat. Boyanov viszont egyértelműen értett hozzá; úgy állította meg a forgó lányt, hogy háttal álljon neki. Így Azurának sokkal jobb kilátása nyílt a most már egymást faló Ackley-re és Ericára, miközben Boyanov lehajolt hozzá és a vállára tette az állát.

– Nem akarsz kijönni a kertbe?

Azura nagyot sóhajtott. Ackley és Erica elváltak egymás ajkától, majd a lány egy porcukros epret nyomott párja szájába, miközben végigcirógatta Ackley nyakát és arcát. Azura mintha kelletlen mosolyt látott volna Ackley arcán, de aztán szomorúan belátta, hogy ezt valószínűleg csak beképzeli.

Boyanov lehelete csiklandozta a nyakát, majd hirtelen ötlettől vezérelve bólintott.

– Menjünk! Megmutatom neked, hogy sokkal szebb a Roxfort kertje télen, mint amilyen a tietek.

Boyanov felnevetett.

– Nálunk télen konkrétan nincs is kert a nagy hó miatt.

Azzal megragadta Azurát a csuklójánál fogva, és kisiettek a táncolók tömegéből, ki az ajtón, végig a folyosón, egészen a főbejáratig. Útközben egy szót sem szóltak, csak néha-néha horkantottak föl, amikor egy-egy vadul csókolózó párba ütköztek.

Amikor kiértek a szabadlevegőre, Azura rájött, hogy nem ártott volna valami kabátot hoznia magával, mert így Pyxis meg fogja fojtani. Boyanov szinte rögtön lekapta magáról a zakót és Azura vállára terítette.

– Szerelmi bánatban szenvedsz, szép Azura? – kérdezte, miközben a lány vállát simogatta. Azura megdermedt, és hirtelen nem is tudott mit mondani. Pedig az ritkán fordult elő vele.

– Miért kérdezed? – nyögte ki végül.

– Ismerem a jeleit – mondta nagy komolyan Boyanov, majd megfogta Azura kezét. Sétálni kezdtek, és közben Azura nem tudta hova tenni a mellkasában szétáradó kellemes melegséget.

A kert valóban csodásan festett – a bokrokon és fákon hótakaró fehérlett, a kikövezett út mellett jégszobrok álltak. Lidércfények világítottak, de Azurának a Hold ezüstje volt a kedvence.

– Nem nevezném szerelmi bánatnak – szólalt meg egy idő után. – Csak egy nagy csalódásnak.

– Az még a jobbik eset – felelte Boyanov.

– Gondolom – sóhajtotta Azura. Oldalra sandított, Boyanov nem nézett rá, a kertben gyönyörködött. Nagyon próbált koncentrálni, hogy tudjon olvasni a fiú fejében, bár Corvus szerint még mindig nem ment neki tökéletesen a gyakorlat. Most is csak egy-két felvillanó képet látott egy fekete hajú, oroszosan húzott szemű lányról, meg egy fiúról, aki erősen hasonlított Krumra. Azura elkapta a fejét, mielőtt több emlékbe is beletúrhatott volna, bár majd meghalt a kíváncsiságtól.

De azért gyorsan végigpörgette fejben a jelenlévő bolgár lányok arcait.

– Radka Voronin volt az – mondta Boyanov, mire Azura összerezzent. – Fél éves sztori, neked nem kell vele törődni.

– Hát mivel kell törődnöm? – tette föl a kérdést, és megállt. Megigazgatta magán a kabátot, és kérdőn nézett Boyanovra. A fiú is megtorpant, még mindig nem engedte el a lány kezét, és szembefordult vele.

– Törődhetnél mondjuk velem.

– Az elmúlt fél órában veled törődtem, annyi nem volt elég?

Boyanov elvigyorodott, és közelebb lépett Azurához, a lány érezte magán a testének a melegét.

– Korántsem volt annyi elég – mondta. Majd lehajtotta a fejét, és megcsókolta Azurát. A lány megdöbbent, de esze ágában sem volt elhúzódni. Ackley-re akart gondolni, hogy ezek szerint sikerült túltennie magát rajta, de aztán nem nagyon tudott másra gondolni Andrei Boyanovon kívül. Puha, meleg ajka és erős szorítása lefegyverezte, mintha mágiával szipolyozta volna ki belőle az erőt. Nekidőlt a fiú mellkasának, ahogy viszonozta a csókot, remegő ujjakkal bontotta ki Boyanov haját a copfból. Pyxis mesélt neki már arról, hogy milyen könnyen be lehet dőlni egy hímnemű egyed ilyenfajta közeledésének, hogy ő hányszor megjárta már, de Azura nem érzett semmi negatív kisugárzást a fiúból.

Amikor elhúzódott Boyanovtól, szégyenlősen kapkodta a levegőt és nem mert ránézni a bolgárra. De a fiú nem zavartatta magát, Azura hajához nyúlt és elkezdte kirángatni belőle a hajtűket.

– Ez volt az első csókod? – kérdezte halkan, kíváncsian.

– Nem – felelte csöndesen Azura. A nyáron csókolta meg először fiú, de az minden szempontból más volt, Gilannal inkább hívták egy titok megpecsételésének és hirtelen jött heves érzelmektől való elragadtatottságnak.

Felsóhajtott, és belekapaszkodott Boyanov nyakába.

– És Andrei – különös, de jó érzés volt kimondani a keresztnevét –, ajánlom, hogy az utolsó se legyen.

A fiú felnevetett, és szófogadón újra magához húzta.

Azura néha nagyon szerette a spontán jött ötleteit.

...Előbb dolgom van a könyvtárban ~ 15. fejezet

 15. fejezet

 

Fred gyomra öklömnyire szorult, amikor látta Hermionét Krummal táncolni. Mindketten mosolyogtak, láthatóan élvezték egymás társaságát. Amikor többen táncba indultak körülöttük, Azura őt is behúzta a parkettre. Irányította, merre lépjen, de neki így is sikerült néhányszor megtaposnia szegény lányt.

– Bocs – sziszegte újra. Azura a szemét forgatta. Fred a lány válla fölött újból kiszúrta a forgó Hermione és Krum párosát.

– Menjünk közelebb hozzájuk – ajánlotta Azura. Fred meghökkenve rázta a fejét.

– Miért?

Azura titokzatosan somolygott, és a zene ritmusára közelebb forgatta magukat Hermionéékhoz.

– Lekérem Krumot.

– Hogy mit csinálsz? – kapta a barátnőjére a tekintetét Fred. Azura megbolondult?

– Lekérem Krumot – ismételte Azura, és a bolgár srác felé biccentett.

– Minek? – vonta föl a szemöldökét Fred. A lány színpadiasan sóhajtott.

– Hogy táncolhass Hermionéval.

Fred olvadozva pillantott a lányra. Megállt a táncparkett közepén, fürkészve nézte őt. Megsimogatta a hátát, és ámulva kérdezte:

– Megtennéd értem?

Azura megforgatta kék szemeit.

– Freddie, nagyon jól tudod, hogy akár tűzbe is sétálnék érted. – Lábujjhegyre állt, és puszit nyomott Fred arcára. Az ajka hideg volt. – Az, hogy egy világhírű fogóval táncolok, a legkevesebb.

Elnevették magukat, majd folytatták a táncot. Azura boszorkányos módon közelebb fúrta magukat a kiszemelt pároshoz. Amikor elég közel értek hozzájuk, megálltak, és Azura Hermione és Krum összeillesztett tenyeréhez nyúlt.

– Elnézést, lekérhetem az urat? – szólalt meg, és Fred legszívesebben szobrot állítatott volna a lánynak, olyan ügyesen rebegtette a szempilláit – pedig köztudott tény volt, hogy a Blackek Írországnak szurkolnak.

A másik pár megtorpant, és szétrebbentek. Fred látta, hogy Hermione csúnyán néz Azurára, Krum pedig úgy tűnt, kicsit összezavarodott.

– Táncoljatok csak. Még táncolunk, Viktor! – mondta végül Hermione. Mosolygott, a bolgár mosolya pedig inkább tűnt fintornak. Fred biztos volt benne, hogy semmi kedve nincs a rajongón vigyorgó Azurával táncolni.

– Jó – bökte ki nagy nehezen, és megragadta Azura fehér kacsóját. A lány hangsúlyosan Fredre kacsintott, majd elveszett az emberek között.

Fred megköszörülte a torkát. Hermione makacsan a földre szegezte a tekintetét, de amikor a fiú megszólalt, fölnézett.

– Táncolunk?

Hermoine nem válaszolt. Fred sóhajtott. Már pedig ők most beszélni fognak. Muszáj elmondania a lánynak mindent. Oldalra biccentette a fejét, felmérte, mennyi az esélye, hogy Hermionénál van-e pálca. Amikor úgy döntött, ebbe a ruhába nem férne bele, megragadta a lány kézfejét.

– Táncolunk – mondta, és remélte, nem hangzott túl parancsolgatón vagy erőszakoskodón.

– Hé! – kérte ki magának Hermione, de különösebben nem tiltakozott. Fred óvatosan a lány derekára csúsztatta a balját. Másik kezével felemelte Hermionéét, ujjaikat nem fonta össze, tenyerük izzadtan szorult a másikéhoz.

– Beszélnünk kell, Mione – vágott bele.

– Nem ártana… – értett egyet Hermione. – Mi volt ez az egész? Azura miért kacsintgat rád, miközben másik sráccal lép le, amikor szerelmes…

– Nem szerelmes belém – vallotta be gyorsan Fred. Nagyot sóhajtott, és beszélni kezdett: – Ez az egész…egy nagyon kínos szituáció volt. Hülyeség, amibe másokat is belekevertem. – Azurára gondolt, és új hullámmal öntötte el a bűntudat. – Van valaki, akiről azt hittem, hogy…szeret téged, és én nem akartalak téged elszeretni előle. Meg akartam bizonyosodni, hogy nem fog fájni neki, ha én veled lennék, viszont a nevét nem akartam és nem akarom most sem elmondani, mert nem lenne helyes…Azu neve véletlenül szaladt ki a számon, és innentől megállíthatatlanul követték egymást a szerencsétlenebbnél szerencsétlenebb események, amibe majdnem belebuktunk. De most színt vallok! Szeretlek Hermione, és veled akarok lenni.

Kiszáradt torokkal várta a lány reakcióját. Az pislogott párat, láthatóan nem tudta eldönteni, komolyan beszél-e.

– Fred – mondta lassan.

– Igen? – A fiú hangja rekedt volt.

– Te hatalmas bajkeverő vagy – ingatta a fejét Hermione. Ezúttal Fred pislogott értetlenül.

– Ez mit jelent? – kérdezte aggodalmasan. Reménykedni kezdett. – Megbocsátasz?

– Több hónapnyi szenvedés után? Ne viccelj már! – horkant fel Hermione. Fred nyelt egyet.

– De…

Hermione megállt, elhúzta a kezeit Fredtől és az arcára szorította őket.

– Erre most mit mondjak?

– Hát… – Fred ebbe nem gondolt bele. Az arca égett. Szíve kétszer gyorsabban vert a megszokottnál. Tehát most kell viccelődni. – Mondjuk azt, hogy: köszönöm, hogy biztosítottál érzéseid felől, természetesen én is hasonlóan érzek, hiába vagy borzalmasan hülye. Jobban szeretlek a házimanóknál és a tanulásnál is.

Hermione látványosan küzdött a nevetés ellen. Kikukucskált az ujjai közül.

– Hazudni bűn – évődött. Fred ettől felbátorodva előrenyúlt, és magához húzta a lányt a csípőjénél fogva.

– Azt tapasztaltam – dünnyögte, és fellélegzett, amikor Hermione a nyaka köré fonta a karját. A lány feje a mellkasán nyugodott. Átölelte a derekát, és simogatta a hátát.

– Na és Krum? – kérdezte Fred, mert nem bírta ki, hogy ne tudja.

– Ó, hát igen… – nyögött fel Hermione. – Ez kellemetlen.

– Beléd van esve.

– Hát azt hiszem, talán egy kicsit.

– Kiverhetem a fogát? – érdeklődött Fred, és csókot nyomott Hermione hajába.

– Ha megmered tenni, kiátkozom az összes hajszálad a helyéről – válaszolt kedvesen a lány. Fred kuncogott. Hermione egyszerűen tökéletes!

– De komolyan, mi van Krummal? – firtatta tovább. Hermione vállat vont, és elhúzódott, hogy felnézhessen a fiúra.

– Kedves srác. – Az arca aggodalmat tükrözött. – És nem akarom megbántani… – Vett egy nagy levegőt, olyan nagyot, hogy Fred el sem tudta hinni, mekkora tüdeje van, és csillogó szemekkel óvatos mosolyra húzta a száját. – De most nem akarok róla beszélni.

Fred szíve ki akart ugrani a mellkasából.

– Én sem – vágta rá, és eszkimópuszira érintette össze az orrukat, de Hermione lábujjhegyen pipiskedve szájon csókolta. Épp csak összeérintette az ajkukat, már el is húzódott. Fred türelmetlenül követte, de a lány nevetve fordította el a fejét.

– Ne mindenki előtt! És különben is. Ezt meg kell beszélni. Még nem bocsátottam meg neked – mondta figyelmeztetőn, de hangja izgatottan remegett. Megfogta Fred kezét, és kivezette a táncparkettről.

 

/*/*/*/

 

Hermionénak fogalma sem volt, hova menjenek, hogy nyugtuk legyen. Csak céltalanul húzta maga után Fredet. Valahol az első emeleten belebotlottak Ronba, aki egy szőke franciával kergetőzött.

Hermione és Fred megtorpantak, és értetlenül bámulták a szemük elé táruló látványt.

– Ez lenne Coralie Delacourt? – kérdezte halkan, lassan Hermione. Az ocsmány dísztalárját levedlett Ron a franciául káromkodó lány elől szaladt, kezében a cipőjével.

– A’sszem – biccentett Fred.

– Hát ti? – fékezett le előttük Ron. Lihegett egy sort, és kisöpörte az arcából a haját. – Bemutathatom nektek Coralie-t? Kicsit rosszul beszéli a nyelvet, de…

Hermione nem szívesen, de félbeszakította barátját.

– Bocs, Ron de most dolgunk van a könyvtárban – mondta ki, ami először eszébe jutott.

– A könyvtárban? – visszhangozta egyszerre a két Weasley. Hermione felvont szemöldökkel pillantott Fredre.

– Az az egyetlen hely, aki senki nem fog minket megzavarni – közölte, és Fred beleegyezőn bólintott.

– Igazad van.

Ron elvigyorodott. Majdnem orra bukott, amikor Coralie Delacour lendületből a hátára ugrott, így nem tudta megjegyezni, amit az arckifejezéséből ítélve meg akart.

– Cora! – nevetett Ron, és megpróbált kiszabadulni a lány fogságából, Hermione próbált nem sokat törődni azzal, hogy Coralie mennyivel tűnik harciasabbnak unokanővérénél.

Továbbsiettek a folyosón. Szerencsére nyitva találták a könyvtár ajtaját, besurrantak. Találtak egy kis kanapészerű ablakbeugrót, elnyűtt díszpárnákkal. Mellettük az ablakból a kilátás a feldíszített, kékben és aranyban ragyogó kertre nyílt, láthatták a világító sövény- és jégszobrokat.

– Nagyon romantikus – jegyezte meg Fred, és helyet foglalt. Hermione nem ült le, az adrenalin túl sok volt a testében, hogy nyugton maradjon. Fel-alá járkálásba fogott, próbálta felfogni, amit Fred mondott neki.

– Azura nem szerelmes beléd – kezdte a legfontosabb tényezővel. Ez mérhetetlen megkönnyebbüléssel töltötte el. És borzasztó mérges volt Fredre.

– Dehogyis!

– És ő tudta, hogy ezt kamuztad nekem?

– Igen.

Hermione megdörgölte a halántékát.

– Nem értem. Miért nem mondta el akkor?

– Mert megkértem rá – vallotta be Fred. Hermione sóhajtott, de Fred feltartotta a tenyerét. – Ezt, kérlek, ne firtasd! Majd egyszer elmondom, ha a dolgok úgy alakulnak. A lényeg, hogy nem tudja befolyásolni a kapcsolatunkat…

– Dehogynem. Nem bízol bennem eléggé.

Fred a kezét tördelte. Hermione látta az arcán, hogy keresi a módját annak, hogy humorizálhatna.

– Meg ne próbáld! – szólt fenyegetően, és már bánta, hogy nem hozta magával a pálcáját. Így csak a mutatóujját tudta figyelmeztetőn a fiú orra előtt lengetni.

Végül is, ha úgy alakul, kitudja szúrni az ujjával Fred szemét. De tényleg csak végső esetben.

– Ezzel mást árulnék el – mondta végül őszintén a fiú. Hermione a hangja és szeme tisztasága miatt hitt csak neki.

Újabb kérdés fogalmazódott meg benne.

– De ha Azu… Ha Azu nem szeretett téged soha…akkor miért sírt éjszakánként? Azt hittem a nyáron történt szörnyűségek alatt azt érti, hogy te meg én…tudod.

Fred előbb elvigyorodott, valószínűleg azért, hogy valami nagyon vicces megjegyzést tegyen, aztán elkomolyodott.

– Azu sírt? Mikor? Miért?

Hermione széttárta a karját.

– Ha tudnám, nem kérdezném!

Fred a fejét csóválta.

– Fogalmam sincs. De ki kellene deríteni. Ez így nem maradhat.

– Lehet Ackley miatt – találgatott Hermione, és végre úgy érezte, lenyugodott annyira, hogy leüljön Fred mellé. A fiú rögtön a keze után nyúlt.

– Nem úgy ismerem őt, hogy egy fiú miatt akadjon ki ennyire.

Hermione bölcsen hallgatott arról, hány éjszakán át sírt Fred után. Leginkább a Tusa után, aztán a sárkányok után, amikor Azurával összeveszett.

Hát igen, az utóbbi időben elég instabil volt érzelmileg.

De legalább nyugtázhatta, hogy igenis érző emberi lény (Ron még elsőben és másodikban, meg harmadikban és negyedikben piszkálta emiatt), van szíve, és nem egy teáskanál érzelmi szintjén áll.

– Ez volt minden? Csak mert akkor… – Fred őrjítően aranyos és fredes vigyorra húzta a száját, és közelebb hajolt a lányhoz. Hermione összehúzta a szemét, és elfordította a fejét Fredtől.

– De…

– Mit de? – türelmetlenkedett Fred. – Minden rendben, nem? Szeretlek téged, te szeretsz engem, Azu és Ron nem zavarnak bele a képbe, a hazugságok kiderültek, a problémák megoldódtak…

Hermione csak egy szót hallott az egészből, pontosabban egy nevet.

– Ron? – horkant fel hitetlenkedve. – Te komolyan azt hitted, hogy Ronald Weasley szerelmes belém?

Fred elvörösödött és hátrahúzódott.

– Hát…én…

Hermione felnevetett.

– Ez ostobaság!

Amikor Fred nem nevetett vele, elhalkult.

– Ugye? Ostobaság, igaz? – kérdezte aggodalmasan. Fred vállat vont.

– Coralie-ból ítélve eléggé úgy tűnik.

Hermione az ölébe húzta az egyik díszpárnát. A hímzés felbomlott, a kiálló szálakat húzogatta.

– Egyébként…még nem mondtam, hogy szeretlek – közölte. Fred gúnyosan felnevetett.

– Még?

– Idegesítő vagy! – dobta arcon a párnával Hermione. Fred ettől csak még jobban nevetett.

– Ne bókolj!

Hermione felpattant, és tett pár lépést. Fred nevetése elhalt.

– Baj van?

Hermione nem válaszolt, végigpörgette magában az elmúlt nap eseményeit. Nem akarta megbántani Viktort…de most itt volt az esélye, hogy végre boldog lehessen azzal, akit igazán szeret. Aki azzal szórakoztatta magát és a többieket, hogy hajnal belopózott az Odúban kialakított lányszobába, és gyíkokat eresztettek rájuk. Aki elbűvölte a könyveit, aki a macskájára vadászott, aki éjjelente a folyosókat járta, hogy a manók szálláshelyét felkutassák neki…Ilyen fiúból csak egy létezhet.

– Igen, van – mondta, és megfordult. Arcára letörölhetetlen vigyor kúszott. Fred ijedt arca értetlenre váltott. – Ha idejössz, elmondom, mi az – közölte kihívóan. Fred szája erre felfelé görbült, és gyorsan átszelte a kettejüket elválasztó távolságot.

Gyorsan letörölte Hermione arcáról a vigyort.

Ajkuk összeforrt, Hermione megszédült a forróságtól, ami elöntötte Fred ölelésétől. A fiú a derekánál fogva magához vonta, lassú mozdulatokkal simogatta a hátát. Ahol tenyere a lány fedetlen bőrfelületét érte, lángnyelvek kaptak Hermione idegvégződéseibe. Karjaival belekapaszkodott Fred nyakába, és a még most is kócosan álló vörös tincseket piszkálta. Közéjük túrt, játékosan húzogatta őket, az ujja köré csavarta. Fred szája puhán simult az övére, lélegzetük összeolvadt, a fiú szempillája Hermione arcát csiklandozta.

Levegőért kapkodva váltak szét.

– Nem mondtad el, mi a baj – emlékeztette Fred, és bátran nekidőlt egy rozoga könyvespolcnak, maga után húzva Hermionét. A lány egy pillanatra azt hitte, most fog befuccsolni roxforti varázsló- és boszorkánypályafutásuk – felborítják a többszáz éves kötetekkel telepakolt polcot, ami tucatnyi másikat dönt magával…Kész katasztrófa lenne.

– A manók – suttogta Hermione Fred ajkaira. A fiú hátravetett fejjel nevetett.

– Mi van velük?

– Nem találtuk meg őket. Azt a helyet, ahol elszállásolják őket.

– Ó – mondta Fred összevont szemöldökkel. Lassú mozdulattal végighúzta Hermione fedetlen karján az ujjbegyeit. A lányt elöntötte a libabőr, egyszerre fázott és egyszerre volt melege. – Hát igen, ez a játék lezárult, amikor Boyanov és Karkarov nyakon csípett minket Saggie-vel…

Hermione agyán átsuhant valami a nevek hallatán, de Fred újra lehajolt hozzá, és hosszasan megcsókolta így elfelejtette, mit akart mondani.

– Csokoládét ettél? – kérdezte kuncogva Hermione, egy pillanatra elhúzódva. Fred felnevetett, és kibontotta a lány haját a belakkozott kontyból.

– Hogy találtad ki? – vigyorgott, és nagyot sóhajtott, amikor ujjait beletúrta a lakktól kivételesen egyenes tincsek közé. Hermione mosolygott, szíve a torkában dobogott, pulzusa az egekben szárnyalt.

– De igazad van, még lógok neked azzal, hogy megkeressem neked a manókat. Együtt fogjuk csinálni, csak ketten. – Fred megcirógatta a lány arcát. Szürke szeme csillogott. Száján csibész vigyor ült. – Mit szólsz hozzá? Csak mi ketten… járnánk a folyosókat éjjelente…milyen romantikus lenne!

– Táncolunk? – szakította félbe Hermione nevetve, és Fred tenyerét a derekára vezette. A lány előbb lágy csókot nyomott a fiú szája sarkára, majd hagyta, hogy a könyvespolcok és a fal közötti kis helyen táncra perdítsék.

– Táncolunk – suttogta Fred, mire Hermione hozzásimult. Az esetlen keringőt hamar feladták, és inkább egymás köré fonva karjukat lassúba kezdtek, a nagyteremben szóló zene ide nem ért el, szívük eszeveszett dobogásának ritmusára lépkedtek. Ajkuk összetapadt. Eleinte tüzes hévvel csókolták egymást, sóhajtozva, összebújva, megpróbálva minél többet érezni a másikból, s csak akkor húzódva el, amikor elfogyott a levegőjük. Aztán a lendület alábbhagyott, és csak finoman, lágyan érintették össze szájukat, kimutatva szeretetüket, kedvesen simogatták a másik karját, hátát, arcát. Ígéreteket súgtak egymás fülébe, csöndesen kuncogtak.

Olyan szorosan ölelték egymást, hogy Hermione nem tudta, valaha is el fogja-e tudni engedni Fredet. Abban viszont biztos volt, hogy nem akarja. Amikor hosszú idő után szájuk már nem simult össze, csak álltak. Hermione Fred mellkasára hajtotta a fejét, hallgatta a szívdobogását, és megmosolyogta a fiú forró lélegzetének csiklandozó érzését a nyakán.

– Rájöttem valamire – szólalt meg egyszer csak Fred halkan, visszafojtott hangon. Hermione fáradtan felnevetett, és csókot nyomott a fiú arcára.

– Na mire?

– Több időt szeretnék tölteni a könyvtárban.

Hermione mosolygott, két tenyere közé fogta Fred arcát, és lehúzta magához, hogy orruk összeérjen. Eszkimópuszikat és röpke csókokat váltottak, aztán felelt:

– Annak szerintem semmi akadálya.

 

VÉGE

 

Következő kötet: Balga bolgár, balga brit

...Előbb dolgom van a könyvtárban ~ 14. fejezet

 14. fejezet

 

Hermione, ha nem lett volna rosszban Azurával, akkor őt kérte volna meg, hogy segítsen készülődni a bálra. De így most magának kellett megoldani mindent. A haját megmosni és belakkozni, a fodros kék ruhát felhúzni. Amikor a haját kontyba akarta csavarni, kedve lett volna feladni, de aztán megacélozta magát. Ki ő, hogy ki fogjon rajta egy nyüves konty? Csak azért is szép lesz ezen a bálon. Tetszeni fog Viktornak, és fájdítani fogja Fred szívét, amiért hátat fordított neki és amiért olyan csúnyán átvágta.

Lavender és Parvati ott öltöztek mellette. Megkérdezték, segítsenek-e neki. Hermione nemet intett a fejével, de a két lány rögtön odalépett hozzá.

Lavender kicsavarta Hermione kezéből a fésűt, és a sajátját, egy sokkal jobban kinézőt emelt a magasba.

– Kicsíped magad – jegyezte meg.

– Csak próbálom – mondta sóhajtva Hermione. Parvati egy neszesszert hozott hozzájuk, és mindenféle sminkkelléket kipakolt az ágyra.

– Szerintem az azúrkék menne a ruhádhoz – jelentette be hosszas vizsgálódás után.

– Lehet – biccentett Hermione. Lavender felmordult.

– Drágám, ne mozogj!

Hermione a szemét forgatta. Nem értette, miért kedves vele a két kis pletykafészek, akiket ő személy szerint sosem volt kedvelt. Túlságosan istenítették Trelawney-t, túlságosan sokat kontárkodtak bele mások magánéletébe, túlságosan érdekelték őket a fiúk, a sminkek, ruhák, cipők…

– Na és…kinek csinosítunk téged?

Na, kibújt a szög a zsákból, gondolta Hermione.

– Én ne… – Tagadni akarta, hogy van párja a bálra, aztán elharapta a mondatot. Végül is, úgyis meg fogják látni. És akkor már miért ne használhatná ki kicsit Viktor hírnevét és népszerűségét? A lányok el fognak ájulni a csodálattól és az irigységtől. – Hát, azt hiszem, elmondhatom… – kezdte titokzatosan. – Persze, csak ha nem áruljátok el senkinek. – Ebben annyira nem hitt, de ahogy sejtette, igencsak felcsigázta a lányok érdeklődését.

– Ugyan, dehogy, kinek mondanánk el? Bökd ki! – sürgette Parvati, és megállt a sminkelésben. Lavender is abbahagyta a fésülést, és leült Hermione másik oldalára. Hermione az ajkába harapott, hogy elrejtse diadalmas vigyorát.

– Viktorral.

Lavender és Parvati összenéztek.

– Hogy kivel?

– Viktorral. Viktor Krummal – mondta Hermione, és próbált nem túl hencegő hangot megütni.

Akaratlanul is elnevette magát, ahogy Lavender és Parvati sikoltozni kezdett.

– Micsoda?

– Ez igaz?

– De mégis hogy? Az kizárt, hogy roxfortos lányt kérjen föl!

– Hermione, mesélj!

Hermione továbbra is rejtélyes arcot vágott.

– Hát, annyit talán elárulhatok, hogy a könyvtárban voltunk – mosolygott szemérmesen.

– És megcsókolt? – faggatta Parvati. Hermione nevetve rázta a fejét.

– Ezek már kulisszatitkok! – mondta, mire a két lány elképedve nézett össze újra. – Nem, nem csókolt meg.

– Még! – vágta rá Lavender. – Ha így meglát…

Hermione csatlakozott a két lány kuncogásához. Még egy órán keresztül csacsogtak és babráltak a ruháikkal, sminkükkel, hajukkal, kiegészítőikkel, aztán indulásra készen álltak. Hermione próbálta elengedni magát a két „lányos-lány” társaságában, és akármennyire is nehezen ment a kissé értelmetlen viháncolás, meglepően felszabadultan érezte magát.

Nem kellett gondolnia az elkövetkezendő órák nehézségeire.

Például, a három iskola előtti táncra a híres Viktor Krummal.

Vagy Fred és a többiek reakcióira.

– Mehetünk, hölgyeim? – kérdezte Parvati, megragadta a másik két lányt a könyöküknél fogva, és húzni kezdte őket az ajtó felé. Hermione még egyszer feléjük fordult.

– Egy szót se Viktorról, rendben?

A két lány komolyan bólintott.

– Csajos titok! – Megpaskolták Hermione mélyzöld talárba bújtatott vállát, aki gyorsan kisurrant a klubhelységből, ahol még csak alig páran lézengtek. Többnyire fiúk, akik nem erőltették meg magukat, hogy kiöltözzenek; és az első három évfolyam, akik nem kaptak meghívót a bálra.

A folyosókat szelte, közben szerencsére nem találkozott össze senki ismerőssel. Viktorral a bejárati csarnoktól nem messze eső folyosóra beszélték meg a találkozót, ahol a bolgár diákokat szállásolták el. Viktor jó pár társával állt egy körben, a saját nyelvükön beszélgettek és nevetgéltek. Mind ki voltak öltözve, úgy tűnt, többnyire maguk közül választottak maguknak párt. Volt egy-két gorillaalkatú fiú, akik mellett francia lányt látott, de többnyire bolgár a bolgárral állt karöltve.

– Nézzétek, ott jön Vik kis hercegnője! – kurjantotta egész jó angollal egy srác. Smaragdzöld szeme, copfba kötött szőke haja és mézszínű bőre volt. Arcán jókedvű vigyor terült szét, és meghajolt Hermione felé. – Üdvözlünk, kisasszony.

Erre mindenki elnémult, és érdeklődve fordult a közeledő felé. Hermione elpirult, és remélte, hogy nem fog orra bukni csinos ruhácskájában.

– Helló! – ennyit tudott csak kinyögni. Viktor boldogan mosolygott rá. Haját ő is megfésülte, és díszes, vastagnak tűnő inget viselt, amely telis-tele volt arany és bordó hímzésekkel.

– Csodás festeni, Harmijjóni – köszöntötte. Hermionét perzselte a rátapadó tekintetek sortüze. Sejtette, hogy ez a későbbiekben csak rosszabb lesz, úgyhogy próbálta nagyon gyorsan hozzászoktatni magát.

– Te is csinos vagy, Viktor! – viszonozta a dicséretet. A bolgárok és a két francia lány sugárzó mosollyal nézett rá.

– Te vagy annak a kis csinos gurkónak a barátnője, igaz? – kíváncsiskodott az a szőke hajú srác, aki felhívta rá a figyelmet. Hermione a füle mögé akarta igazítani a haját, de nem talált ott egy tincset sem. Zavartan engedte le maga mellé a kezét.

– Azura Blackre gondolsz?

– Azt hiszem – vigyorgott szélesen a srác. Ahogy Hermione közelebb ért hozzá, látta, hogy az egyik fülében koponya virít. – Van partnere a bálra?

– Nem késtél el ezzel egy kicsit? – kérdezett vissza Hermione, és megkönnyebbülve konstatálta, hogy a díszes tömeg megunta az újdonságot, és a legtöbben visszafordultak egymáshoz és folytatták a beszélgetést.

A srác csak legyintett. Vigyora csak nem akart letörlődni az arcáról. Az egész lénye színtiszta energiát sugárzott magából. Hermione agyán átfutott, hogy Azura biztos értékelné ezt a tulajdonságot, aztán eszébe jutott, hogy a lány valaki mást értékel.

– Amilyen csinos, biztos van már srác, aki elhívta – mondta kedélyesen a szőke srác.

Hermione bizonytalanul biccentett, félt, hogy lehervasztja az oly vidám fiút. De az csak nevetett, és a balját nyújtotta felé.

– Andrei Boyanov – mutatkozott be.

– Hermione Granger – rázta meg a kezét Hermione. Meleg volt az érintése. Andrei újra felnevetett.

– Aha! Szóval rólad beszélt mindig Viktor! Nem igazán értettem a neved, amikor „a csinos brit lányról” mesélt.

Hermione elpirult a bókra és arra a gondolatra, hogy Viktor róla mesélt a barátainak.

– Majd megtanulni – morogta Viktor, láthatóan féltékenyen, amiért Hermione a másik fiúval cseverészik. – Ideje lenne menni, Harmijjóni! – Megfogta Hermione kezét, és elhúzta a csapattól.

– Helló! – integetett utána lelkesen Andrei. A lány mosolyogva intett vissza. Rendes fiúnak tűnt. Örült, hogy Viktornak ilyen jó barátai vannak. Eddig azt hitte, az összes bolgár nagydarab izompacsirta, akik két értelmes szót nem tudnak egymás után kinyögni. Azonban Andrei ennek az ellentétének bizonyult.

– Kedvesek az iskolatársaid – mondta Hermione, amikor kettesben maradtak Viktorral. A folyosókat szelték, a bejárati csarnokhoz igyekeztek. A fiú könyökhajlatába fúrta a kezét.

– Ja, azok – értett egyet Viktor. Hermione megpaskolta a fiú izmos felkarját.

– Nem izgulsz?

– De. De tudni, hogy te meg én jók lenni.

Hermione zavartan nevetett. Azért kicsit tartott a dologtól, de ha Viktor bízik benne, akkor ő sem fog megriadni a szerepléstől.

Bár tény, hogy Viktor, sztárfogó lévén eddigi életében jóval többször szerepelt sikeresen és valószínűleg sikertelenül is, mint Hermione összesen.

Azért fő a remény!

 

/*/*/*/

 

Fred egész hamar felkapta magára a dísztalárját, fekete volt, és szerencsére nem szegtek csipkét az aljára, mint Ronnak. Azért sajnálta miatta az öccsét.

– Jól áll – dicsérte meg George.

– Most magad biztatod, hogy neked áll jól? – kérdezte Fred vigyorogva, és egy párnát dobott testvére felé.

– De vicces kedvében van valaki…

– Te meg izgatottnak tűnsz. Csak nincs egy csinos lány a klubhelységben, aki a csodás Georgie-ra vár?

– Fogd be! – dobta vissza a párnát George, de közben nevetett. Már csak ketten voltak a szobájukban, Lee és a többiek lementek a klubhelyiségbe, hogy „legyen elég idejük szemügyre venni a lányokat”.

Amikor véglegesen elkészültek, kivonultak a szobából. Fred szíve a torkában dobogott, alig várta, hogy megpillantsa Hermionét. De egyben nem is akarta látni. Fred fintorgott. Éljenek a kettős érzelmek!

A fejét ingatta, és inkább mást keresett a zsúfolt klubhelyiségben. Amikor rálelt a személyre, elakadt a lélegzete egy pillanatra, aztán akaratlanul is elmosolyodott.

Azura gyönyörű szép volt. Fred még világéletében nem látta a lányt egy kivasalt ingnél csinosabb ruhában, nemhogy szoknyában! És még fésűt is használt – a rakoncátlan, kócosan göndörödő barna tincsek most kontyba tűzve csigáztak a lány feje tetejére. Kicsit zilált volt, mintha már táncolt volna egy sort, de Fred szerint ez így lett tökéletes.

A ruhája türkizkék volt. Vagy tengerkék? Fred nem értett a színekhez. Abban – talán – biztos volt, hogy selyemből készült. Lágy fodrok díszítették. Visszafogott volt, mégis gyönyörű, Fred szája önkéntelenül is mosolyra húzódott, ha ránézett partnerére.

– Maszatos vagyok? – kérdezte Azura, csípőre tett kézzel, gúnyosan felvont szemöldökkel.

– Ellenkezőleg! – Fred a lány kezéért nyúlt, és megforgatta a tengelye körül, a szoknya szegélye fellebbent. Mindketten nevettek.

– Csodásan festesz! – bókolt Fred, és keze ösztönből nyúlt, hogy felborzolja Azura a haját, a lány azonban elkapta a fiú kezét.

– Na azt már nem! Órákig fáradoztunk Saggie-vel ezen a frizurán.

– Ez már a frizura? Azt hittem, titokban magaddal akarod hozni a baglyodat.

– Idegesítő vagy.

Fred vigyorgott, és a szájához húzta Azura kézfejét, hogy csókot lehelhessen rá.

– Köszönöm a bókot, hölgyem.

Felegyenesedett, és újra körbenézett.

– Nincs itt Hermione – tájékoztatta Azura. Fred vállat vont, mintha nem érdekelné annyira. Meglátta, hogy szerencsétlen Harry Parvatival épp kimászik a portrélyukon, minden bizonnyal a nagyterem felé tartva. Vigyorogva rákacsintott, jelezve, hogy szurkol neki.

– Ma hozd helyre vele a dolgaidat! – utasította Azura, és megbökte Fred mellkasát, hogy ráfigyeljen.

– Mégis hogy? Együtt van Krummal.

– Majd rögtönzünk. Egyébként meg nincs együtt vele. Mi is együtt megyünk a bálra, mégsem járunk.

– De az más – tiltakozott Fred. – Minden szempontból más.

– Aha.

Fred inkább elkapta a derekánál fogva, és húzni kezdte a kijárat felé.

– Menjünk le a nagyterembe! Túlzsúfoltak lesznek a folyosók.

 

/*/*/*/

 

Hermione azt hitte, annyira feszélyezni fogják a kíváncsiskodó pillantások, hogy nem fog tudni megmozdulni, de egész jól érezte magát, ahogy a nyitótánc közben keringett Viktorral. A fiú meglepően jó táncosnak bizonyult, egyszer sem lépett rá a lábára, és ő sem az övére. Jó tánc volt.

Amikor elkezdtek más párok is szállingózni a táncparkettre, Hermione még jobban érezte magát. Nem összpontosult minden figyelem rájuk, jobban tudták élvezni egymás társaságát. Beszélgettek és nevetgéltek. Viktor, hiába nem tudott rendesen Hermione anyanyelvén, szórakoztató társaság volt. Nem annyira szórakoztató és vicces, mint Fred, de hát…

Talán nem kellett volna a fiúra gondolnia, mert az hamarosan megjelent a közelében. Azurával keringőzött, és közben felé lesegetett. Vagy csak Hermione képzelte ezt a helyzetbe. Sose lehet tudni.

– Minden jó, Harmijjóne? – kérdezte aggódón Viktor.

– Aha – mosolygott erőltetetten Hermione. – Minden rendben.

A szeme sarkából látta, hogy Fredék párosa közeledik feléjük. Aztán valahogy olyan közel kerültek egymáshoz, hogy szinte ütköztek. Hermione látta, hogy nevetnek valamin, és hogy Azura arcon csókolja Fredet. Összerezzent, és szorosabban fonta a karját Viktor köré. A fiút meglepte a közeledése, de gyorsan reagált rá: széles tenyerével megsimította a hátát és közelebb húzta magához. Roppant romantikus pillanat lett volna, ha Hermione nem eszeveszetten dobogó szívverését próbálta volna lelassítani, és ha egy kéz nem ér hozzá ő és Viktor összefonódott kézfejéhez.

– Elnézést, lekérhetem az urat? – szólalt meg Azura. Hermione és Viktor megtorpantak, és rámeredtek Azurára. Hermione fején átfutott egy képtelen gondolat, amitől rögtön bűntudata támadt: Azura minden fiúra rámozdul, akihez ő valaha is hozzáér? Azura rajongó vigyorral bámulta Viktort, aki zavarba jött. Hermione megadóan hátrébb lépett. Nem akart barátnője és a fogó közé állni, tudta, Azura mennyire imádja a kviddicset. Meg persze az sem zavarta, hogy Freddel kettesben maradhat, de ezt a világért nem vallotta volna be senkinek sem.

– Táncoljatok csak. Még táncolunk, Viktor! – mosolygott a bolgárra, aki kényszeredetten mosolygott vissza. Láthatóan nem akarta elengedni a táncot Hermionéval, és meglepte, amiért az ilyen könnyen túladott rajta. Aztán Fredre pillantott, és elsötétült a tekintete.

– Jó – mondta végül, és táncba perdítette Azurát, aki még rákacsintott Fredre, mielőtt eltűnt volna a tömegben.

Hermione a földet bámulta. A mellette álló Fred megköszörülte a torkát, mire fölemelte a fejét. A fiú arca kipirult, szeme csillogott.

– Táncolunk?

Hermione nem válaszolt rögtön. Aztán Fred oldalra biccentette a fejét, és határozottan megragadta a lány kezét.

– Táncolunk – felelt saját magának, és megfogta Hermionét a derekánál fogva.

– Hé! – szólt rá Hermione, de erőszakosabban nem tiltakozott.

– Beszélnünk kell, Mione – kezdte Fred.

– Nem ártana…mi volt ez az egész? Azura miért kacsintgat rád, amikor szerelmes…

– Nem szerelmes belém – vágta rá Fred. Sóhajtott és beszélni kezdett: – Ez… az egész egy nagyon kínos szituáció volt. Hülyeség, amibe másokat is belekevertem. Van valaki, akiről azt hittem, hogy…szeret téged, és én nem akartalak téged elszeretni előle. Meg akartam bizonyosodni, hogy nem fog fájni neki, ha én veled lennék, viszont a nevét nem akartam és nem akarom most sem elmondani, mert nem lenne helyes…Azu neve véletlenül szaladt ki a számon, és innentől megállíthatatlanul követték egymást a szerencsétlenebbnél szerencsétlenebb események, amibe majdnem belebuktunk. De most színt vallok! Szeretlek Hermione, és veled akarok lenni.

Hermione először Fred arcába akart nevetni, aztán ahogy a szemébe nézett, rájött, hogy a fiú nem viccel. Teljesen komolyan gondolta minden szavát.