Kések a Falban ~ 2. fejezet

Miután Chris és Caderyn is befejezte a reggelit, Nathaniel tanácsára szedelődzködni kezdtünk, és dzsekibe burkolózva kifelé indultunk.

– Hova mentek? – kiabált felénk Madame Cerrie.

– A Falhoz – kiáltott vissza neki Nathaniel. Jó pár szempár villant felénk, de Nathaniel és Caderyn nem foglalkoztak velük. Madame Cerrie arca elsötétült.

– Vigyázzatok a szépfiúra, nem örülnék neki, ha összevagdosnák az arcát – mondta, majd megfordult és beleveszett a hangoskodók és járkálók zsúfolt tömegébe.

Chrisszel összenéztünk, utána kérdőn két claytowni barátunkra pillantottunk, de ők már kint is voltak a szabadban. Követtük őket.

A talaj még mindig saras volt az éjszakától, és a levegőn is érezni lehetett az eső illatát. Az ég azonban tiszta volt, egyetlen felhő sem zavarta meg a végtelenbe nyúló kékséget. Gumicsizmáink cuppogtak, ahogy a Fal felé vettük az irányt.

– Most már nincs kedvük megosztani velünk, hova visznek minket pontosan? – faggatta Chris a szürke sálas Nathanielt és a bottal járó Caderynt. Nem érkezett válasz. Sóhajtva, egymásba kapaszkodva csoszogtunk tovább. Az utakon lovaskocsik és lovasok haladtak el mellettünk, az agyagfalú, agyagcseréptetős házikók között. Némelyik kéményéből füstfelhő gomolygott, egy-két ablakból kiabálás, nevetés szűrődött ki, néhány kertben gyerekek játszottak.

Egy idő után letértünk a házak között vezető utcáról, és egy másik földúton folytattuk a csúszkálást. Az út lejteni kezdett, de a bal oldalunkon egy agyagfal függőlegesen maradt, mintha mesterségesen állt volna ott. Jobbra zöld fű borította a földet. Nem kerülte el a figyelmemet az út szélére állított tábla: SZIGORÚAN TILTOTT TERÜLET!

– Biztos jó ötlet ez? – morogta Chris az orra alatt, és átkarolva a vállam magához húzott. Átöleltem a derekát, és egymást támogatva folytattuk az utunkat a lejtőn, melynek végén már ott állt Nathaniel és Caderyn, a vörös hajú kék egyenruhás fickó oldalán.

– Az isten szerelmére, hogy történhetett ez?! – hallottuk Nathaniel háborgását. Néma összhangban gyorsítottuk lépteinket. Mire leértünk, már láthattuk, mi okozta Nathaniel aggodalmát.

– Jóságos ég – motyogtam. Éreztem, hogy megremeg a lábam. Chrisnek dőltem, aki rövid gondolkodás után Nathaniel kezébe nyomott, hogy vizsgálódhasson.

Tőlünk előre nagyjából két méterre folyószerű, ám sima tükrű víz húzódott. Nyilván ez volt a Vérfagyasz-tó. A folyó-tó másik oldalán lévő erdő a Halálos Pagony lehetett, a fák sűrűn és sötéten olvadtak egybe. A folyón innen, az agyagfal tövében öt holttestet számoltam össze, miközben Nathaniel karjaiban remegtem. Öt sötétkék egyenruhás férfi hevert a lábaim előtt mozdulatlanul. Az egyik mellett Alexander Costa guggolt, lába mellett a sárban nyitott bőrtáska, valószínűleg orvosi felszerelés.

– Doktor Costa, mit lát? – tudakolta bizonytalan hangon a vörös.

– Neki is elvágták a torkát – felelte a férfi. Mély, érdes hangja volt, aggodalomtól összehúzódó szemöldökei alatt fekete szempár meredt a halottra. – Kés lehetett.

– Na nem mondod! – horkant föl gúnyosan Nathaniel, de szívverésének ütemén éreztem, hogy nem érzi úgy magát, ahogy mutatja. Chrisre pillantottam, aki szintén erre a következtetésre juthatott. Egy kopasz férfi vértől szinte feketére színeződött gallérját igazgatta, majd az arca felé nyúlt és lecsukta a halott szemeit.

– Nem rég lehetnek halottak – szólalt meg a bátyám is, aki bár nem orvos, azért az évek alatt szerzett tapasztalataiból ennyit meg tudott állapítani.

– Az éjszaka ölték meg őket – közölte a Csodabogár. Lassan fölemelte a fejét és sötét szemeit előbb Chrisre, majd rám szegezte. Próbáltam az arcára összpontosítani, nem akartam a halottakat nézni. Láttam már sok vérengzős filmet, holttesttel is volt már dolgom – de ilyen sokan még sose vettek körül. Szinte látni véltem a Kaszást, ahogy kis csapatunk körül járkál.

– Ők kicsodák? – kérdezte Costa mogorván, felénk biccentve. Megemeltem az állam, és nagy levegőt vettem. Éreztem, ahogy Nathaniel megszorítja a könyököm.

– A nevem Dorie Asbert, ő pedig a bátyám, Christopher.

– Mondanám, hogy örvendek, de nem így van – közölte a Csodabogár. – Mit keresnek itt? És mikor jöttek?

– Nathaniel Wilds hívott – érintettem meg a szőke férfi vállát –, és tegnap éjjel jöttünk – feleltem. Hallottam, hogy Nathaniel felszisszen, Chris is csak a fejét csóválta. A Csodabogár és a vörös hajú fickó összenéztek. Láttam, hogy a szemük villog, és rájöttem, hogy hibáztam. Elmondtam, hogy tegnap éjjel érkeztünk – amikor ezeket az embereket megölték.

– Nem ők voltak a hibások – jelentette ki Nathaniel. A Csodabogár felállt, leporolta hosszúszárú kabátját. Chris is felpattant, és átvett Nathanieltől. Megsimogatta a hátam, és a fülembe súgott:

– Jól vagy, ugye? Ne gondolj rá, régen volt…

Bólintottam, és kihúztam magam. Léptem egyet előre, hogy vitába szállhassak a gyanakvón minket méregető Csodabogárral, de a következő pillanatban meg is torpantam.

Gyermeksikolyok hasították félbe a ránk szálló várakozással teli csendet.

A Halálos Pagony felé kaptam a fejem; három különböző hangot számláltam, két kislányét és egy kisfiúét. Kiáltani akartam Chrisnek, de süvítő hangot hallottam az erdő irányából, fémes csillanással suhant el valami az orrom előtt, meleg cseppek érték a bőrömet. Három döngés szólt ezúttal a Fal felől, és amikor arra néztem, három még remegő pengét láttam az agyagba fúródva.

– Ez meg mi a franc volt?! – fakadt ki Chris, és a Falhoz ugrott. A fülemben dobolt a vér, a mellkasom összeszorult. Nathaniel és Caderyn felé néztem. Az alacsony öregember keresztet vetett, Nathaniel pedig komoran bámulta a Falból kiálló késeket. A Csodabogár már oda is szökkent Chris mellé, tőlünk balra pedig a vörös hajú férfi öklendezte vissza a reggelijét.

– Felvételről mehettek – találgatott Nathaniel rekedten.

Nagy levegőt vettem, elszámoltam hétig, majd én is odamentem a bátyámhoz és a másik férfihoz. A három penge vértől vöröslött, még a markolat is. A gyomrom felfordult, ha a meleg cseppekre gondoltam, amik az arcomra hulltak, amikor elrepültek az orrom előtt ezek a tőrök.

Tele voltam kérdésekkel.

– A sikolyok? – tettem föl az elsőt, és büszke voltam magamra, hogy nem remegett meg a hangom. Legalábbis nem annyira.

– Igen. A múltkor is ezeket a gyerekeket hallottam – mondta határozottan Nathaniel.

Még egy hang szakította meg a párbeszédünket: ezúttal egy gong hangjához hasonló kongás.

– Hasra! – üvöltötte el magát a Csodabogár, és mi gondolkodás nélkül engedelmeskedtünk. Még két döngés jelezte két újabb penge érkezését.

Éreztem, hogy a nedves sár beleivódott kibontott dzsekim alatt viselt pulóverem anyagába, az arcom, az ujjaim és a hajam is koszos lett.

– Mi van rá írva? – kérdezte Nathaniel. Feltérdeltem, és láttam, hogy a Csodabogár már az új, tiszta pengéjű kések előtt áll.

– 16f – olvasta hangosan. Nagyot nyelt és remegő hangon folytatta. – És…12l.

– Ó – mondta Nathaniel, és mellé lépett. Chrisszel összenéztünk. Felém nyújtotta a kezét, felsegített és odafurakodtunk a két férfi közé, hogy jobban lássunk. A tiszta, ezüst fémlapokba cirádás betűket és számokat karcoltak.

– Mi ez? – faggattam őket. A Csodabogár úgy festett, menten elájul. Az arca és az ajka fehérre váltott. Öklével és alkarjával a Falnak támaszkodott, mélyeket lélegzett.

– Mi történt? Mi baja van? – kérdezgette Nathanielt Chris. A szőke hajú férfi hátra lesett a válla fölött, én is így tettem. Caderyn épp a vörös hajú fickó vállát paskolgatta, majd egymásba karolva elindultak fölfelé a lejtőn, vissza a városba.

– A szám a kort jelöli, a betű a nemet – magyarázta halkan Nathaniel. Aggódó pillantást vetett a Csodabogárra. Én is a fickóra néztem; zihálva lélegzett. Megfordult, és hátát az agyagfalnak vetve lecsúszott a földre; sötét hajába túrt és eltakarta az arcát.

– Ezt meg hogy érti? – kérdezte Chris fagyosan, és láttam, ahogy szinte felnyársalja Nathanielt a tekintetével. A férfi zavartan, halkan, egy levegővételre hadarta el:

– A szám a kort jelöli, a betű a nemet – ismételte. – Tehát ma éjjel ki kell állítanunk egy tizenhat éves fiút, és egy tizenkét éves lányt.

– Nem adom Vanessát – motyogta magában a Csodabogár.

– Mi az, hogy ki kell állítaniuk? – A döbbenettől földbe gyökerezett a lábam. Nathaniel a földre roskadt Alexander Costára sandított.

– Ki kell hoznunk őket ide, a Falhoz.

– Minek? – sürgette Chris.

– Ezt nem itt szerettem volna elmagyarázni – bosszankodott Nathaniel. – Az ég szerelmére, Costa sokkot kapott. Segítsen őt vinni!

Chris rögtön lehajolt, megragadta a Csodabogár karját, azt átlendítette a saját vállán és felhúzta.

– Azért álljon csak neki! – szóltam rá ellent mondást nem tűrő hangon.

– Kiállítjuk tehát a kért gyerekeket, és Ők pedig elviszik – biccentett a Halálos Pagony felé, miközben Chrisnek segített Costával.

– Ők? Kik azok az ők? – tudakoltam, és mellettük sétálva visszalestem a sötét erdő felé.

– Azt nem tudjuk – felelte Nathaniel. A gyomrom öklömnyire szorult.

– Nem próbálták meglesni őket?

– De.

– És mi történt?

– Azt maguk is láthatták – intett szabad kezével hátra felé.

– Szóval Tőlük kell megvédenünk Claytownt? – kérdeztem elszoruló torokkal.

– Sok sikert hozzá! – motyogta a félholt Csodabogár. Megálltam, nem törődve vele, hogy így lemaradok. Csak álltam és bámultam a Halálos Pagonyt, a sötét, fenyegetőn az ég felé törő fákat, és nem tudtam elhinni, hogy valahol a mélyén gyerekek halnak meg. Vagy gyerekeket ölnek meg. Ők.