Erdő és Magány ~ montázs

Még egy Azuraverzumos montázs: ezt Johanna Masonről és Corvus Blackről csináltam, az Erdő és Magány főszereplőiről.:)

Balga bolgár, balga brit ~ 4. fejezet

4. fejezet

Pyxis Black rettentő elégedett volt a reggellel. Mint mindig, most is korán kelt, átmozgatta éjjel elgémberedett tagjait, megmosta az arcát, felöltözött, lefőzte magának a nap első kávéját, az asztalnál ülve megitta, közben olvasott, aztán visszament az ágyhoz és a benne fekvő férfihoz.

Charlie Weasley felhorkantott álmában, amikor Pxyis megigazgatta a pólóját, hogy ne lógjon ki a dereka és ne fázzon meg. Felvette a földről a takarót és ráterítette. A vörös hajú férfi átfordult a másik oldalára, és amikor Pyxis leült mellé, a fejét az ölébe hajtotta, a nő lábát és hasát használva párnának. Pyxis az ágy háttámlájának dőlt és egyik karját átvetette Charlie vállán, abban a kezében tartotta a könyvét, a másikkal kedvese haját csavargatta.

Végzett egy fejezettel, és szeretetteljesen megpiszkálta Charlie fülét. Mellette úgy érezte, haza talált – az egymástól külön töltött évek rávilágítottak, merre is húz valójában a szíve. Amikor Charlie-val volt, soha nem érezte úgy, hogy máshol lenne a helye.

Charlie a szeretetteljes fül- és hajpiszkálásra sem ébredt föl, csak motyogott valamit álmában. Pyxis aggódva figyelte, hogy elnyílik a férfi szája, de kék tunikáján szerencsére még nem látszott nyálfolt. Remélte, hogy ez így is marad. Imádta Charlie-t, de a Magnustól kapott blúzát is.

Mielőtt új fejezetbe kezdhetett volna, kinyílt a szobájuk ajtaja, és Corvus csörtetett be rajta, sétapálcástul-kabátostul. Pyxis öccse kócos volt, és nagyon, de nagyon dühösnek látszott. Kérdés nélkül levágta magát a kis szoba kis asztalához, és lefejelte azt.

– Van whiskyd? – kérdezte a fától tompa hangon. Pyxis lelökdöste magáról Charlie-t, homlokon csókolta, majd a testvéréhez fordult.

– Nagyon izgalmas volt a könyv – tájékoztatta, de Corvus csak morgott.

– Az én életemnél biztos nem izgalmasabb.

– Nem akarom, hogy alkoholista legyél – mondta Pyxis, de azért elővette a szekrényből a Lángnyelv whiskys üveget, meg két poharat, és töltött mindkettőjüknek egy-egy adagot. – Az alkohol csúnya dolgokat tesz az emberrel.

Corvus végre felemelte a fejét az asztalról.

– Nem vagyok ötéves, Pyxie – dörmögte, és egy hajtásra kiitta a pohara tartalmát. Körülnézett, és nagyokat pislogott. – Takaros kis lakás.

Pyxis büszkén húzta ki magát kortyolgatás közben. Dumbledore adott nekik egy aprócska lakást a tanárok szobái közelében – volt benne egy ágy, egy asztal meg egy pult, illetve tartozott hozzá egy kis fürdőszoba.

– Köszönjük. Na de, csillagom, mi űzött ide hajnalok hajnalán?

Corvus célzatosan üres poharára meredt. Pyxis sóhajtva töltötte újra.

– Johanna.

– Megint veszekedtetek? – kérdezte gyengéden Pyxis, és megérintette öccse karját.

– Nagyon szeretem őt, elhiszed, ugye? Ő miért nem hiszi el?

– Talán mert tavaly is azért mentetek szét majdnem, mert folyton hazudtál neki, illetve mert a fél életed eltitkoltad előle.

Corvus megint morgott.

– De ez most nem róla szól. És nem is ellene. Te is tudod, hogy szeretlek, pedig neked sem mondom el ezt. És nem is faggatózol, nem akadsz ki, nem kezdsz el dobálózni…

– Persze, de csak azért nem, mert tudom, hogy mennyire egyszerű az élete egy Blacknek. Mindannyian tele vagyunk titkokkal. – Pyxis megvonta a vállát. – Azura is titkol valamit nyár óta. Én meg még mindig nem mondtam el Charlie-nak, hogy Magnus apa szeretője volt.

Corvus elhúzta a száját, és hátradőlve a férfira nézett.

– Lehet, hogy még egy darabig nem is kéne.

– Majd az első gyerek után – vigyorodott el Pyxis, majd komolyabban folytatta. – Beszélned kellene vele. Mondd el neki, hogy ő a legfontosabb számodra a világon, és hogyha tehetnéd, elmondanád. De veszélybe sodornád vele, ha beszélnél, ezért…

– Elmondtam neki mindezt, Pyxis! – fortyant fel Corvus. A nő összerezzent, és hallotta, hogy az alvó Charlie dünnyögve átfordul a másik oldalára. – De nem érdekli, úgy gondolja, közösen kellene vállalnunk minden lehetséges veszélyt, mert egy csapat vagyunk. De nem érti, hogy képtelen lennék elviselni a tudatot, hogy veszélyben van.

– Ő sem tudja elviselni, hogy te veszélyben vagy.

Corvus sziszegett.

– Pyxis… nem mondhatom el neki.

– Tudom. És nem is akarlak erre biztatni. Próbáljak vele beszélni?

– Ne – rázta a fejét Corvus. – Azzal csak ártanék, ha ráuszítanálak.

Pyxis hátradőlt a székében.

– Biztosítod eléggé a szereted felől?

– Tegnap este… – Corvus az ismét kiürült poharával játszott. – Tegnap éjjel magasabb szintre lépett a kapcsolatunk.

Pyxis mosolygott. Csak Corvus képes így megfogalmazni, hogy ágyba vitte a barátnőjét.

– De jó! Gratulálok!

– De reggel dührohamot kapott – tette hozzá Corvus. Elszontyolodva nyúlt a whiskys üveg után, és ezúttal már abból kortyolt egy nagyot, nem törődve nővére rosszalló pillantásával. – És az éjjel kiment a fürdőbe aludni! Mert képtelen volt velem aludni…

Pyxis megsimogatta öccse kezét.

– Talán csak kínosan érezte magát…

– Hozzám bújva aludt el, és én azt hittem…én azt hittem…azt hittem, minden rendben van köztünk. De aztán reggel…

– Lelépett – bólintott Pyxis. Letette a poharát az asztalra, és az állába támasztotta a tenyerét. Tekintete összekapcsolódott Corvuséval. – Hát, én azt mondom, szögezd le: nem fogja megtudni a titkodat, akármennyit hisztizik is, mert inkább elviselsz egy tomboló barátnőt, mint egy halott barátnőt.

Corvus grimaszolt, és felállt, a széke nyikorogva csúszott hátra.

– Köszönöm a tanácsot. Majd megmondom neki.

A fiú morogva távozott – a whiskys üveggel a kezében –, Pyxis pedig szánakozva nézett utána. Nagyon sajnálta, ami vele történik, és haragudott Johannára, akármennyire is meg tudta érteni a lány baját. Hamar rájött azonban, hogy ez a kis összecsapás nem lehet hosszú életű. Corvus és Johanna gyakran összekaptak, hogy aztán két nap múlva szenvedélyes szerelemmel béküljenek ki. Örök körforgás volt az ő kapcsolatuk.

Hirtelen nyöszörgés hallatszott az ágy irányából.

– Pyxis…

– Igen, kedvesem? – kérdezte rögtön Pyxis. Elmosolyodott, ugyanis sejtette a választ.

– Kávét…! Kérlek…

Pyxis már szökkent is a kávéfőzőhöz, és nem tette szóvá, hogy azt Magnustól kapták. Amikor elkészült, odaült a kedveséhez, aki szenvedve tornázta magát ülőhelyzetbe. Haja kócosan lógott az arcába, barna szeme tompán fénylett. A nő a kezébe adta a forró csészét, és mosolyogva figyelte, ahogy a párja iszik. Charlie Weasley tüneményes volt álmosan.

– Mi a mai program? – kérdezte a férfi rekedtes hangon, és pislogva arcon csókolta Pyxist. Aztán a szájára nyomta az övét, letette a kávéscsészét az éjjeliszekrényre, és átkarolta a nőt. Pyxis átölelte Charlie nyakát, és viszonozta a csókjait.

– Eredetileg nem ez lenne – jegyezte meg. – A könyvtárba megyünk könyvet rendezni.

Charlie fáradtan felnyögött.

– Azt nem lehet. Ahhoz túl álmos vagyok.

Pyxis nevetett, és megcsiklandozta a férfi oldalát.

– Nekem viszont muszáj mennem.

Megpróbált kimászni az ágyból, de Charlie visszafogta a csuklójánál fogva.

– Viszont nem muszáj sietned – mondta. Megcsókolta Pyxis vállát, mire a nő beadta a derekát.

– Na jó, azt tényleg nem muszáj.

Balga bolgár, balga brit ~ 3. fejezet

3. fejezet

Corvus Black nehezen ébredt fel reggel, és akkor sem arra, amire szeretett volna – legszívesebben Johanna csókjára kelt volna, a simogatására, a suttogására, de még rugdosására is. Ehelyett a furkásza nyalogatására kellett kinyitnia a szemét, meg kinyújtania a kezét, hogy kihajíthassa az ágyból. Pimpa nyüszítve röpült egy darabig, majd a könyvespolcok tövében földet ér, és eliszkolt valahová.

Corvus hunyorgott, a félhomály miatt szerencsére nem vakította meg a reggeli napfény. Ásított, nem akart fölkelni vagy felébreszteni Johannát. Inkább egy kicsit álmodozott – az előző nap estéjéről, a bálról, hogy milyen jól szórakoztak a többiekkel, hogy milyen finom volt az egyik asztalon felkínált vajsör, és hogy milyen érzések szorították el a torkát, amikor Johannával úgy döntöttek, ott hagyják a bált. Még most is megremegett a gyomra, ha arra gondolt, milyen volt végigbotladozni a folyosókon, egymásba gabalyodva lépcsőzni… szerencséjük volt, hogy Hóborc nem bukkant fel. Vagy Frics. Az borzasztó kellemetlen lett volna, és biztosan lehűtötte volna forró érzelmeiket. Így azonban a két mumus elkerülése végett nem tűnt fel semmi, ami megakadályozta volna szenvedélyük lángolását.

Corvus nyújtózkodott, és amikor lába kibukkant a takaró alól, fázósan összerándult. Átfordult a másik oldalára, hogy magához húzza Johannát, de csak az üres ágyat tapogatta maga mellett.

– Johanna – motyogta félálomban. Talán csak a fürdőbe ment ki, gondolta, nem kell aggodalmaskodni. De amikor a lány tíz perc múlva sem tért vissza, egyből éberebbnek érezte magát.

– Johanna! – ismételte hangosabban. Nem érkezett válasz. Felült, ösztönösen intett a kezével, mire a függönyök ellibbentek az ablak elől és a hirtelen beáradó fény elvakította. Idegesen hunyorogva nézett körbe a Szükség szobájában. Az éjszakára egy a helyiség nagyrészét elfoglaló csodás, Viktória korabeli ágyat varázsolt nekik a szoba (amelyet Magnus egészen biztosan megirigyelt volna), illetve a szokásos könyvespolcokat, az íróasztalt, és egy kísérletezős sarkot üsttel és bájitalhozzávalókkal.

– Johanna! – kiáltotta Corvus, amikor nem látta sem az asztal alatt, sem az ablakfülkében, sem a könyvespolcok tövében a lányt. Már rohanni akart, hogy riadóztassa az egész Roxfortot, amikor kinyílt a fürdőszoba ajtaja, és a kómás Johanna lépett ki rajta. Talpig felöltözve, a tegnap este levetett zöld szoknyájába. Corvus megemelte a szemöldökét.

– Szóltál? – kérdezte Johanna, és ásítva nyújtózkodott. Corvus figyelmét nem kerülte el, hogy a bokája beleakadt valamibe, ami nagyon úgy nézett ki, mint egy takaró.

– Te a fürdőben aludtál? – kérdezett vissza kertelés nélkül. Johanna megilletődve pislantott le a lábára, az arca bűntudatosan megvonaglott, mire Corvust szörnyű érzések öntötték el, mintha sav marta volna a szívét. Nem kellett belekukucskálnia a lány fejébe, hogy tudja, mire gondol.

– Én…ez… – Johanna sóhajtott, majd megmondta az igazat. – Igen.

Corvus hirtelen nagyon kellemetlenül érezte magát egy szál semmiben.

– Mi a baj, kedvesem?

– Talán túl sokat ittam abból a konyakos vajsörből – vonta meg a vállát könnyedén Johanna, de Corvus tudta, hogy sokkal több van a mozdulat mögött.

– Ne hazudj – kérte halkan. Johanna fejében különböző képek villantak fel, róla, róla és róla, de keserű színt öltöttek.

Johanna hallgatott.

– Én csak…

– Sajnálom a tegnap éjjelt, ha azzal volt baj – mondta sietve Corvus, pedig eddig esze ágában sem volt sajnálni, az volt eddigi élete legjobb éjszakája. Rég aludt ilyen keveset.

– Nem, nem, nem! – rázta a fejét Johanna. – Nem azzal volt a baj. – A haját piszkálta, ahogy megpróbálta összeszedni kusza gondolatait. Corvus kívül-belül látta rajta, hogy nehezen megy neki, s közben majd belehalt a kíváncsiságba.

– A következményeivel – bökte ki végül Johanna. Corvus érezte, hogy grimaszba rándul az arca.

– Kizárt dolog, hogy terhes legyél, drágám, ugye tudod?

Johanna fülig vörösödött.

– Nem erről van szó!

– Fájt valami? – kérdezte habozva Corvus. Az éjjel nem úgy tűnt, mintha így lenne.

– Nem. – Johanna lehajtotta a fejét, haja függönyként takarta el Corvus elől bájos arcát.

– Hát mi baj? – sürgette Corvus. Amíg Johanna nem nézett rá, gyorsan magára rángatta a nadrágját.

– Nem tudom, mennyi esélyünk van! – jajdult föl Johanna, és nekitámaszkodott egy padnak, miközben a tenyerébe temette az arcát.

– Mire? – kérdezte megrökönyödve Corvus. Akaratlanul is újra megfigyelte Johanna gondolatait, de semmi érthetőt nem talált benne.

– Arra, hogy boldogok lehessünk. Úgy őszintén, igazán, örökkön örökre.

Corvust fájdalmasan érték ezek a szavak.

– Nem értem, mire gondolsz – mondta halkan. Felállt, de megtorpant, amikor Johanna mérgesen felkapott egy könyvet maga mellől, és a sarokban álló üsthöz vágta. Az nagyot kondult, a benne lévő folyadék felpezsgett.

– Hé, hé, óvatosan! – szólt rá idegesen Corvus.

– Óvatosan? Ahogy a titkokkal is csak óvatosan, ugye? – zokogott föl váratlanul a lány. Ez Corvust úgy érte, akár egy csattanós pofon.

– Ezt már megbeszéltük… – próbálta békíteni Johannát, de az nem hallgatott rá, újabb könyvet dobott el, az üstbe borult pár üvegcse, a lé sisteregni kezdett. Corvus gyorsan odaugrott a pálcájához, de végül inkább puszta kézzel kapta el a lány csuklóját.

– Hagyd abba, Johanna! – mondta kemény hangon. Tudta, hogy ezt a titkolózás-dolgot a lány nehezen viseli, de ezzel egyszerűen nem tudott mit kezdeni. Vannak olyan titkok, amiket nem szabad megosztania senkivel sem. És ezen nem változtat az sem, ha valaki könyveket dobál és sírva fakad. – Nőj fel, és értsd meg! Ez államtitok! A Mágiaügyi Minisztérium titka! És talán ott se tud mindenki róla, az aurorparancsnokságot leszámítva.

Johanna kitépte magát a kezéből, és lángoló tekintettel nézett Corvus szemébe. A fiú azt hitte, az aurorokat fogja kritizálni, mint oly sokszor, de ezúttal egészen másra harapott rá a lány.

– Nőjek föl? Bezzeg az éjjel elég felnőttes meg érett voltam, mi? – Csípőre tette a kezét, a hangjából áradt a keserű gúny. Corvusnak egyaránt fájt a hangnem és a szavak. Nagyon jól tudta, hogy ő is megbántotta Johannát, de inkább bántsa meg a lelkét, minthogy az ő hibájából legyen veszélyeztetve a lány testi épsége.

– Ne csináld ezt – kérte Corvus. – Attól még, hogy nem mondhatok el valamit, igenis szeretlek. Nem volt elég bizonyíték a tegnap este?

Johanna dühösen nézett rá, szeméből még mindig könnyek folytak.

– Nem. Nem volt elég.

Azzal kiviharzott a szobából csapzott hajjal és gyűrött báliruhában, piros szemekkel, cipő nélkül. Corvus utána akarta menni, de aztán Johanna indulatosan feldöntötte a falhoz támasztott sétapálcáját, és belátta, hogy nem mehet, amikor a lány ilyen állapotban van. Inkább ártana, mint segítene. A sétapálcáért nyúlt, és hallotta, ahogy Johanna bevágja maga mögött az ajtót, majd a folyosón csattogó meztelen talpaival végigszalad.

– Ha vége ennek az évnek, úgyis megérted – morogta magának, és végighúzta az ujját a sétapálca ezüst fején. Kingsley szavaira gondolt vissza. A férfi tanította őt az aurorképzésen, és amikor ellátta ezzel a feladattal, előre figyelmeztette, hogy ne bízzon meg senkiben, még a közeli hozzátartóiban sem, mert azt ők járhatják meg. Így hát nem is beszélt senkinek idejövetele céljáról. Biztos volt benne, hogy a testvérei is érzékelik a titkolózást és a feszélyezettségét, de ők nem firtatták. Johanna viszont nem bírt magával, időről időre dührohamot kapott és leüvöltötte a fejét, emlékeztetve a tavalyi évben elkövetett minden hibájára. Corvus sejtette, hogy a titkoknál valami mélyebb dolog lehet, ami zavarja, de nem tudta volna megmondani, pontosan mi a baja a lánynak. Mindenesetre Johanna az összes vitát erre a pontra vezette vissza, márpedig ebben az ügyben ő bizony hajthatatlan volt.

Johannának soha, de soha nem mondja el, mire kérték a kiképzői.

Sóhajtott, és megcirógatta a sétapálcája fejét. Ez mindig segítette abban, hogy lecsillapodjon.

A földre koppintott a pálcával. Csak egy ember van, aki ilyen állapotban segíteni tud rajta, és neki most nagy szüksége volt a segítségre. Összekapta hát magát, és nekivágott a hajnali Roxfort hűvös folyosóinak.

Corvus és a szerelem ~ Erdő és Magány ~ Azuraverzum

 

Corvusnak nem kellett volna meglepődnie, amikor hallott Pyxis balesetéről. A lány sárkányokkal dolgozott, bármikor benne lehetett a pakliban egy ilyen eset. Pyxis még figyelmeztette is őket, mielőtt elment volna. Ne aggódjanak, úgyse lesz semmi komolyabb baja.

Azért Corvusszal megígértette, ha mégis valami komolyabb baja esne, vigyázzon a kicsikre.

Az orvosok azt mondták, meggyógyul. De közel volt a halálhoz, Corvus egyszerűen érezte.

A folyosókon senki sem járt már ilyen későn. Nem értette, Johanna mit találhatott, és annyira nem is akarta tudni. Az utóbbi időben igencsak kellemetlenül érintette a lány közelsége. Ideges volt mellette és alig tudta levenni róla a szemét. Ami csak duplán idegesítette.

Megállt a Szükség Szobája előtt, bámulta a díszes ajtót. Elgondolkozott, hogy fejfájásra hivatkozva ne menjen-e vissza a gyengélkedőre. Végül elhatározta magát, nagy levegőt vett és benyitott. Nem volt hatásos a belépője – legalábbis nem volt szemtanúja hozzá. Johanna Mason az első padban egy könyvre borulva szuszogott. Corvus közelebb lépett a lányhoz. Az arca békés volt, szája résnyire elnyílva, szemhéja meg-megremegett álmában. Tejfehér bőre puhának tűnt, Corvus ennyire még sosem akart végig simítani rajta. Sötét, szinte fekete haja az orrára lógott, és Corvus szerette volna a helyére tűrni, de félt, hogy felébreszti vele. Mégse bírt magával, közel hajolt, orra szinte a lányét súrolta. Érezte meleg lélegzetét a bőrén. Előre nyúlt, és óvatosan visszaigazította a szökevény tincset a helyére. Beleborzongott, amikor hozzáért Johanna járomcsontjához. A haja puha volt és selymes. Megsimogatta a fejét. Imádta a tapintását.

Megijedt, amikor Johanna hirtelen felriadt. Abban a pillanatban, hogy kipattant a lány szeme, a fiú a mellkasához kapta a kezét. Johanna elképedve meredt rá. Menekülni próbált, de nem volt hova, leesett a székről.

– Meg vagy hibbanva? – kiáltott föl. A dühtől vörösség áradt szét az arcán, ami Corvus szerint csak még gyönyörűbbé varázsolta azt. Érezte, hogy elnyílik a szája. Eddig föl se tűnt neki, hogy Johanna ennyire szép lenne.

– Jobban vagy már? – érdeklődött a lány, ahogy feltápászkodott. Átfutott az agyán, hogy ilyenkor az az illendő, ha fölsegíti, de elképzelni nem tudta, hogy újra hozzáérjen. Félt, hogy a lány bőre megégetné. Szótlanul bólintott. Még mindig nem tudta feldolgozni, hogy ez a szépség Johanna Mason lenne, a lány, akivel eddig találkozgatott és sétált mindenfele.

Johanna leporolta az ingét.

– Elvitte Mrs. Norris a nyelved?

Corvus oldalra biccentette a fejét, nem értette a kérdést. Johanna sóhajtott.

– Most komolyan kérdezem, Corvus, jól vagy? Itt állsz legalább öt perce és még nem szólaltál meg. Kezdek aggódni.

Corvus érezte, hogy a szája sarka mosolyra húzódik.

– Jobban vagy? – ismételte Johanna.

– Azt hiszem – mondta halkan Corvus. A lány szemei őt fürkészték.

– Pyxis?

Corvus szíve és torka elszorult, alig bírt válaszolni.

– Túl fogja élni, azt mondják. – Megköszörülte a torkát. Johanna tekintete az övébe mélyedt. Nem akarta, hogy gyengének lássa, gyorsan a könyvre pillantott. – Azt mondtad, találtál valamit.

– Igen! – Johanna lelkesen felkapta a kötetet, és felcsapta egy helyen, amit megjelölt korábban. Corvus rettentő aranyosnak találta, ahogy izgatottan mesélni kezdett. – Írtam apámnak azzal kapcsolatban, hogy az anyám hogyan érkezett Panembe. – Corvus a lány mögé lépett, ha akarta volna, simán átkarolhatta volna a derekát, az állát meg a vállára tehette volna. A lányok imádták, ha így ölelte őket, de félt, hogy Johanna mit reagálna rá. Meg aztán így is elég melege volt, hogy csak állt mellette, aggódott, hogy ez a hirtelen jött tűz valahogy kitör belőle és megégeti Johannát is.

– Lapokat küldött, amiken anyám kézírásával vannak jegyzetek. Ezt a könyvet említette, ezen az oldalon kell lennie a dolog nyitjának. Azt találtam, hogy előfordulnak ilyen balesetek. Fogd meg egy picit a könyvet! – kérte. Corvus átvette a kezébe a könyvet és érdeklődve figyelte, ahogy Johanna a két keze segítségével bemutatta a megoldást. – Látod ezeket a réseket? – Megmozgatta az ujjait, Corvus elmosolyodott. – Ezek a határok, ahol a mágia fala vékony. Úgy fest, anyám kísérletezgető barátnője véletlenül talált egy ilyen helyet…és megtörtént a baj, Panembe kerültek. Azt hiszem, csak bizonyos varázslatok hozhatnak létre ilyet, de úgy fest, nekik véletlenül sikerült. Ha jól tudom, Kit Bellnél, a házánál ritka erősek voltak a spirituális és egyéb mágikus meg különleges terek, így történhetett a véletlen utazásuk.

Johanna várakozón pillantott rá, ő pedig ráébredt, hogy egyáltalán nem arra figyelt, amit a lány mondott, hanem hogy hogyan mondta. Hümmögött.

– Érdekes. – Belelapozott a könyvbe, próbálta gyorsan átfutni a szöveget. Amikor úgy gondolta, ennyi elég, visszaadta. – Köszönöm, hogy elmondtad.

– Ennyi? – Johanna felháborodottnak tűnt. – Corvus, amit találtam az zseniális! Hol a korábbi lelkesedésed? Pörögj föl, Black! – Corvus úgy gondolta, Johanna kettejük helyett is pörög. A lány elészökkent, megragadta a vállait és erőteljesen megrázta. Villámcsapásként érte az érintés, Johanna ujjainak szorítása. Elhúzódott. Felkavarta a sok egyszerre rá törő érzés.

– Nagyon ügyes vagy, Johanna – nyugtatta meg zavarodottan. Megfordult és az ajtó felé indult. Úgy érezte, muszáj valakinek kiöntenie a szívét. – Nem láttad Sagittát?

– Nem – hangzott Johanna rideg válasza. Corvus nagyon sajnálta, hogy így kell otthagynia a lányt, de úgy gondolta, menten elveszti az eszét. Szinte menekült a Griffendél klubhelyisége felé.

Szerencséje volt, húga épp szembe tartott vele a folyosón. Wood sétált mellette, mindketten nevettek. Corvus szemöldöke összeszaladt, de most nem akart ezzel foglalkozni.

– Sagitta, segítened kell! – kapta el húga karját, aki meglepődött, de az arca rögtön felderült és a nyakába ugrott. Corvus átkarolta vékony derekát és magához húzta.

– Jobban vagy, Cor! – kiáltott föl boldogan Sagitta.

– Igen. Nem. Talán. Azt hiszem. Fogalmam sincs. Segíts, kérlek! – Szinte rimánkodónak hallotta a saját hangját. Sagitta elhúzódott és mélyen a szemébe nézett. Koncentrált, valószínűleg legilimenciával próbálkozott, de nem volt még olyan ügyes.

– Segítek, persze. – Woodra sandított, aki felvont szemöldökkel nézte őket.

– Örülök, hogy jobban vagy, haver – mondta, és megveregette Corvus vállát. Corvus rá akart vigyorogni, de csak egy grimaszra futotta. – Találkozunk este, Gitta – biccentett a lány felé. Corvus idegessége ellenére is majdnem elnevette magát.

– Gitta? – Efölött egyszerűen nem tudott elsiklani. Sagitta elvörösödött, meglökte a vállával, majd benyitott egy ajtón.

– Üres, ide bejöhetünk – mondta inkább. Corvus figyelmét nem kerülte el a válasz elől való kitérés. Majd később még emlékezteti rá.

– Félek – bökte ki, és a tenyerébe temette az arcát.

– Ó, kedvesem, semmi baj – ölelte át óvón Sagitta a derekát. Magas lány volt, de nem magasabb Corvusnál. – Pyxisnek semmi baja nem lesz. A testvérünk, a legerősebb nő, akit valaha ismertem….

– Igen, igen tudom… – motyogta Corvus, és hirtelen bűntudata támadt, amiért nem inkább a nővére miatt aggódik. Önzőnek érezte magát, hogy a saját érzéseivel foglalkozik.

– Nem ez a baj – jött rá Sagitta. – Hadd halljam, Cor, hátha tudok segíteni! – A vállának döntötte a fejét és hozzábújt. Egy ideig némán álltak, Corvus leengedte a karjait, átfogta húga hátát és megsimogatta. Aztán Sagitta megragadta a kezét és egy padhoz húzta. Felültek rá, egymás mellett kuporogtak, mint két madárka. Corvusnak régi emlékek jutottak az eszébe – Rőtvárban korlátokon és faágakon ücsörögtek így, néha Azura is velük volt. Ritkán volt mindhármuknak egyszerre szabadidejük, de azokat az ajándék órákat mindig rendesen kihasználták.

– Attól tartok, szerelmes vagyok – szaladt ki a száján, mielőtt megfogalmazhatta volna magában. Ez így, ebben a formában még nem volt tálalásra kész. Sagitta kuncogni kezdett.

– Ez olyan nagy baj? A nagy Corvus Black szívét valaki végre valahára meghódította?

Corvus rámeredt kacarászó testvérére.

– Ez miért olyan vicces? – kérdezte duzzogva.

– Na, ne sértődj meg, Corvus! – kérte nevetve Sagitta. – De hát ez nem baj. Miért lenne baj? Ki az illető? Együtt vagytok már? Mióta? Ismerem?

Corvus feje kezdett belefájdulni a lány kérdéseibe.

– Johanna Mason – mondta ki az egyetlen kérdésre a választ, amire szívesen felelt. Élvezte, hogy kimondhatta Johanna nevét. Ettől kicsit a magáénak érezte a lányt. Nem számított Sagitta reakciójára: fintorgott.

– Mason? Komolyan ő? Azt hittem, Sirius miatt kavarsz vele…

Corvus az ölében összekulcsolt kezeire bámult. A szeme sarkából látta, hogy Sagitta elszörnyedő arcot vág.

– Eleinte úgyis volt… gondoltam, egy kis bájolgás, és mindent elmond, amire szükségem van, aztán lezárom a dolgot és békében elválunk.

– Ezt nem kommentálnám – jegyezte meg gúnyosan Sagitta. Sóhajtott egyet. – De hát miért baj az, ha úgy érzed, tényleg szereted Masont? Egy csomó barátnőd volt már…

– Igen, de az mind más volt – szögezte le gyorsan Corvus. Nagy levegőt vett és hagyta, hogy kicsússzon a száján az egyik legféltettebb titka: – Én sose voltam szerelmes. – Sagitta kérdésre nyitotta a száját, de ő fölemelte a kezét, hogy elhallgattassa. – Sok barátnőm volt, igen, ez igaz. De… egyiküknél sem éreztem azt, amit most Johannánál. A legtöbb lány még csak nem is tetszett vagy érdekelt. Egyszerűen nem tudtam nemet mondani a sok vágyakozó tekintetnek, nem akartam őket elszomorítani. Meg aztán féltem is nemet mondani… Te még nem emlékezhetsz rá, de… Szóval anyánk nem épp a legfinomabb módszerekkel jutalmazta apánkat, amikor az nemet mondott…

– A szüleink miatt nem mertél igazi kapcsolatba kezdeni? – kérdezte óvatosan Sagitta és a fiú térdére simította a tenyerét.

– Igen. És mert nem akartam senkit megbántani – tette hozzá Corvus, mert úgy gondolta ez azért elég fontos tényező.

– És nem bántottad meg őket, amikor ejtetted őket egy másik lány után?

– Voltak ebből konfliktusok. De a nyáron az összes függőben lévő kapcsolatomat lezártam. Elegem volt az egészből és megfogadtam, hogy már nem érdekelnek a lányok.

– Aztán jött Mason…

– Igen. Nem ájult el tőlem rögtön.

– És ezen meglepődtél.

– Nem szoktam hozzá – vonta meg a vállát Corvus. – Amikor meg megpróbáltam megcsókolni…pofon vágott.

– Te smároltál vele? – kerekedett el Sagitta szeme.

– Nem, most mondtam: csak próbáltam. De megütött – mesélte elkeseredve Corvus, ahogy visszagondolt arra az esős őszi délutánra. – Ekkor egy kicsit eltávolodtunk, pedig én bocsánatot akartam kérni, mert tudtam, hogy hibáztam… akkor már volt bennem egy érzés, kavargott…és most rámborult az egész, elöntött és nem tudok ezzel mit kezdeni. Ez a baj.

– Édesem! – Sagitta csilingelőn fölnevetett és átkarolta Corvus vállát. – Ez nem baj. A szerelem jó dolog.

– Miért, te…? – Corvus lassan összevonta a szemöldökét, ahogy összeállt a kép lelki szemei előtt. – Te meg Wood!

Sagitta elpirult.

– Nem kell kiabálni, Corvus!

– Komolyan? Te meg Wood? – Corvus elámult. Soha nem gondolta volna, hogy a hugicája meg az egyik legjobb barátja együtt… – Mióta?

– Hát… nem tudom… – Sagitta láthatóan zavarba jött. A nyaka és az arca is tiszta piros volt, Corvus pedig remekül szórakozott. – Na jó, visszatérve Masonre: ő is kedvel téged, tudod, ugye?

– Kedvel? – lepődött meg Corvus. – Szerintem nem szeret túlságosan… – Jeges félelem markolt bele a szívébe. Nem akart arra gondolni, hogy Johanna esetleg nem szereti őt. – Inkább menjünk! – ugrott le a padról. – Még beszéljünk erről, de mára elég lesz ennyi…

Az ajtóban állva felöltötte szokásos vigyorát, és bár kicsit belefájdult az állkapcsa, kényelmesnek érezte a folyamatos gúnyos vigyorgás álarcát. Megnyugtatta.

– De most komolyan, te meg Wood?

Boccaccio: Dekameron átirat ~ Erdő és Magány ~ Azuraverzum

Élesnyelvű Johanna és a nemes Corvus meséje

Ursula meséje szomorúan végződött, a pár szerelme sosem teljesedhetett be, meghaltak, egyikük háborúban, másik búbánatban. S midőn a Királynő továbbadta a soron következőnek a szót, Lilly úgy döntött, az ő története is egy szerelmespárról fog szólni.

– A történetük nem volt ugyan zökkenőmentes, de pár jó barát segítségével kezükbe vették életük irányítását, és harcoltak szerelmükért. Néhány szerencsétlenség közbeszólt, de találékonyságuknak köszönhetően elszöktek a bajok elől, s ki tudja? Talán még ma is boldogan élnek.

 

A koromfekete hajú, éles nyelvű Johanna egy favágó lányaként született, s szobalányként dolgozott egy firenzei özvegy nemesasszony (egy valóságos boszorkány) palotájában. Sepregetett egész nap, takarított, és fogcsikorgatva tűrte a verést, amit az özvegy szabott ki rá büntetésként, ha porszem maradt az ablak üvegén. Lyra kegyetlen egy dáma. Négy gyermeket szült (vélhetőn különböző férfiak voltak az édesapák), s erőszakosan meghatározta, kivel házasodjanak. A második legidősebb gyermeknek, az egy szem legénynek is kinézte már a tökéletes asszonyt: egy velencei nemesember legkisebb s egyben legszebb leányát, Cassandrát. Azonban a fiú, Corvus szíve másért dobogott – a koromfekete hajú, éles nyelvű Johannáért. Nem kellettek neki a természetesen hullámos vörös fürtök, az elbűvölő smaragdzöld szempár, a telt ajkak, nem, őneki csakis az aprócska szobalányra volt szüksége, hogy élete hátralévő része boldogságban teljen el. Sokáig udvarolt a leánynak, mikor anyja a ház másik végében hímezgetett, vagy mikor a házsártos barátnőit látogatta meg, de Johanna mindig elkergette csípős megjegyzésével és a seprűje nyelével. De az élesnyelvű Johanna sem tagadhatta le, hogy tetszik neki az ifjú bókolása. Corvus sötét, okosan csillogó szeme, édes mosolya, kedves csipkelődése melegséget ébresztett szívében s gyomrában, és egy idő után nem kérette magát, ha a fiú mögé lopakodott s közel húzta magához vagy csókot nyomott kócos kontyára.

Johanna nem tudott a Cassandra nevű hölgyről, s amikor Corvus mesélt róla neki, először elkeseredett, aztán dühös lett s tarkón csapta szerelmét a seprűnyéllel. Corvus fejét masszírozva adta elő tervét: van egy Deneb nevezetű barátja, ki szívesörömest segítene nekik. Remek méregkeverő hírében áll, kikever majd egy különleges mérget, amit titokban beleönthetnek Cassandra italába, s mitől a hölgy éjjel kileheli a lelkét, és mire fölfedezik a holttestet, addigra ők már rég a hegyekben járnak. Johanna eleinte nem értékelte az ötletet, de mikor az ifjú elmondotta neki, hogy az édesanyja hétvégére tűzte ki a vörös hajú leánnyal való menyegző időpontját, eltökélten bólintott.

A Deneb nevezetű barát egy Daphne nevezetű barátnő segítségével a hét közepére el is készítette a kívánt hatású italt. Épp idejében, ugyanis Cassandra és édesapja Corvus családjának palotájába érkezett, hogy az ifjú pár megismerhesse egymást. Corvus három nővére tudott a szobalánnyal való kapcsolatáról és a szökési tervről, s szívesen segédkeztek is. Vacsora közben finoman gúnyolták az idegen hölgyet, szemtelenkedtek az örömapával (édesanyjuk nem győzte küldözgetni feléjük a gyilkos pillantásokat), majd feszült izgalommal figyelték, ahogy a vörös hajú kisasszony a szájához emeli a méregtől teli vörösboros kupát.

Johanna mindeddig a kertben várakozott egy fa tövében, nagyokat szippantott a balzsamos, kora esti levegőből, szíve vadul dobogott; kevés holmiját egy aprócska kendőbe csomagolta be, s várta, hogy a nap lemenetelével nyugovóra térjen a család. Megbeszélte Corvusszal, hogy az első csillag feljövetelekor a tölgy alatt találkoznak, s amint a fiú nővérei gyertyát gyújtanak a harmadik ablakban, ha Cassandra elhunyt, nekiindulnak a nagy világnak.

Corvus hamar ki is ért az ő Johannájához, összebújva várták a fényt, ami pár percen belül fel is villant a harmadik ablak sarkában. Akkor diadalittas csókot váltottak, s eliramodtak az éjbe. Az éjszakát egy üregben töltötték, s egymást melegítve szenderültek el. Másnap reggel abban a tudatban tértek magukhoz, hogy szabadok és szabadon szerethetik egymást, csókolták a másik ajkát, ölelték a másik testét, s mikor észbe kaptak, hogy folytatniuk kéne az utat, s kimásztak az üregből, bajban találtak magukat: fegyveres őrök állták körül őket.

– Gyilkossági kísérlet gyanújában elkísérünk bennetek a bíróhoz! – közölte az egyik katona. A két fiatal egymásra nézett. Vajon mi baj történhetett?

A bíró előtt szorosan egymás mellett álltak ugyan, de nem kulcsolták össze ujjaikat, hogy hangsúlyozzák összetartozásukat. Ledöbbentek, amikor maga a vörös hajú menyecske, Cassandra nézett velük farkasszemet, azzal az elbűvölő smaragdzöld tekintetével. A kisasszony elmesélte, hogy az éjjel rosszul érezte magát (s még most is kicsit kótyagos), így hát megnézette a szolgákkal az előző esti vacsoráját, s az emberek mérget találtak a kupájába száradva. Corvus és Johanna megkövülve hallgatták a történetet, nem tudták elképzelni, miként gyógyulhatott meg a kisasszony a káros ital elfogyasztása után. A szerelmesek újból egymásra néztek, s egyszerre nyitották ajkukat védekező beszéd elmondására, de ekkor zavargás tört ki a téren összegyűlt emberek közt. Corvus két húga, Sagitta és Azura egy firenzei lányt húzott maga után, őket Deneb és Daphne, a méregkeverők követték, s kiabáltak, hogy megtalálták az igazi méregkeverőt, az összeesküvőt! A történetük szerint a lány, Erica Corvus ifjúkori szerelme volt (Johanna éles szemmel sandított kedvesére), s nem bírta elviselni, hogy a fiú most nősülni készül, így mérget kevert a kisasszony italába. Beszökött az ablakon, miközben a vacsorát készítették a szakácsok. Johanna és Corvus buzgón bólogattak, bár nemigen értették, miről beszélnek barátaik. A bíró egy ideig zavart arckifejezéssel kapkodta szemét ide-oda a vádlók, az új vádlott, a régi vádlottak s a valamilyen csoda folytán életben maradt áldozat között, majd nyílttéri verésre, és nem akasztásra ítélte a „gyilkossági kísérletet elkövető” lányt, mivel az áldozat végül nem hunyt el, s mivel a bíró úr különben sem volt biztos abban, ki lehetett az igazi bűnös.

A tárgyalás után Corvus testvérei s a méregkeverők odasettenkedtek a párhoz és elmesélték nekik a valódi történetet, miszerint a lány, Corvus egykori szerelme (Johanna megint csak ferdén nézett a fiúra), megneszelte a hírt, hogy Deneb és Daphne mérget kevernek Corvus menyasszonya számára, s a múltból maradt bosszúvágytól hajtva valóban beszökött a konyhába és ellenszert csöpögtetett a kupába, ami miatt Cassandra nem halt meg, ám rosszul lett, s így később fölfedezte a megszáradt mérget a boroskupában. A bizonyíték megtalálásakor jelen volt egy szolgáló, aki különösen nem szerette Johannát, s tudott az úrfival való kapcsolatról, s kapva kapott az alkalmon – rögtön piszkította is be a lány nevét, amikor lehetősége nyílt rá.

Azonban a pár nem sokáig örülhetett, a legidősebb leány, Pyxis érkezett meg aggódó arckifejezéssel: édesanyjuk roppant mérges, természetesen nem hitte el a mesét, amit a kisebb lányok találtak ki, s megparancsolta, ha Johanna most rögtön nem hagyja el a várost, akkor rágyújtja az apjára a házát. Johannát sosem szerette igazán az apja (őt hibáztatta felesége haláláért, ki szülés közben halt meg), s a lány sem érzett különösebb vonzalmat őse iránt, de félelemmel telt szívvel fordult Corvus felé, aki gondolkodás nélkül csókolta is végig húgait s barátait, majd megragadta Johanna kezét, s mondotta, meneküljenek, míg lehet, mielőtt a gonosz, kegyetlen boszorkány utánuk nem nyújtja karmos kezeit. S így is lett, menekültek, s Lyra hiába nyújtogatta utánuk karmos kezeit, Corvus nővérei távolról, ravasz cselekkel mentették meg testvérüket és igaz szerelmét anyjuk lesújtani vágyó haragjától.

...Előbb dolgom van a könyvtárban ~ 14. fejezet

 14. fejezet

 

Hermione, ha nem lett volna rosszban Azurával, akkor őt kérte volna meg, hogy segítsen készülődni a bálra. De így most magának kellett megoldani mindent. A haját megmosni és belakkozni, a fodros kék ruhát felhúzni. Amikor a haját kontyba akarta csavarni, kedve lett volna feladni, de aztán megacélozta magát. Ki ő, hogy ki fogjon rajta egy nyüves konty? Csak azért is szép lesz ezen a bálon. Tetszeni fog Viktornak, és fájdítani fogja Fred szívét, amiért hátat fordított neki és amiért olyan csúnyán átvágta.

Lavender és Parvati ott öltöztek mellette. Megkérdezték, segítsenek-e neki. Hermione nemet intett a fejével, de a két lány rögtön odalépett hozzá.

Lavender kicsavarta Hermione kezéből a fésűt, és a sajátját, egy sokkal jobban kinézőt emelt a magasba.

– Kicsíped magad – jegyezte meg.

– Csak próbálom – mondta sóhajtva Hermione. Parvati egy neszesszert hozott hozzájuk, és mindenféle sminkkelléket kipakolt az ágyra.

– Szerintem az azúrkék menne a ruhádhoz – jelentette be hosszas vizsgálódás után.

– Lehet – biccentett Hermione. Lavender felmordult.

– Drágám, ne mozogj!

Hermione a szemét forgatta. Nem értette, miért kedves vele a két kis pletykafészek, akiket ő személy szerint sosem volt kedvelt. Túlságosan istenítették Trelawney-t, túlságosan sokat kontárkodtak bele mások magánéletébe, túlságosan érdekelték őket a fiúk, a sminkek, ruhák, cipők…

– Na és…kinek csinosítunk téged?

Na, kibújt a szög a zsákból, gondolta Hermione.

– Én ne… – Tagadni akarta, hogy van párja a bálra, aztán elharapta a mondatot. Végül is, úgyis meg fogják látni. És akkor már miért ne használhatná ki kicsit Viktor hírnevét és népszerűségét? A lányok el fognak ájulni a csodálattól és az irigységtől. – Hát, azt hiszem, elmondhatom… – kezdte titokzatosan. – Persze, csak ha nem áruljátok el senkinek. – Ebben annyira nem hitt, de ahogy sejtette, igencsak felcsigázta a lányok érdeklődését.

– Ugyan, dehogy, kinek mondanánk el? Bökd ki! – sürgette Parvati, és megállt a sminkelésben. Lavender is abbahagyta a fésülést, és leült Hermione másik oldalára. Hermione az ajkába harapott, hogy elrejtse diadalmas vigyorát.

– Viktorral.

Lavender és Parvati összenéztek.

– Hogy kivel?

– Viktorral. Viktor Krummal – mondta Hermione, és próbált nem túl hencegő hangot megütni.

Akaratlanul is elnevette magát, ahogy Lavender és Parvati sikoltozni kezdett.

– Micsoda?

– Ez igaz?

– De mégis hogy? Az kizárt, hogy roxfortos lányt kérjen föl!

– Hermione, mesélj!

Hermione továbbra is rejtélyes arcot vágott.

– Hát, annyit talán elárulhatok, hogy a könyvtárban voltunk – mosolygott szemérmesen.

– És megcsókolt? – faggatta Parvati. Hermione nevetve rázta a fejét.

– Ezek már kulisszatitkok! – mondta, mire a két lány elképedve nézett össze újra. – Nem, nem csókolt meg.

– Még! – vágta rá Lavender. – Ha így meglát…

Hermione csatlakozott a két lány kuncogásához. Még egy órán keresztül csacsogtak és babráltak a ruháikkal, sminkükkel, hajukkal, kiegészítőikkel, aztán indulásra készen álltak. Hermione próbálta elengedni magát a két „lányos-lány” társaságában, és akármennyire is nehezen ment a kissé értelmetlen viháncolás, meglepően felszabadultan érezte magát.

Nem kellett gondolnia az elkövetkezendő órák nehézségeire.

Például, a három iskola előtti táncra a híres Viktor Krummal.

Vagy Fred és a többiek reakcióira.

– Mehetünk, hölgyeim? – kérdezte Parvati, megragadta a másik két lányt a könyöküknél fogva, és húzni kezdte őket az ajtó felé. Hermione még egyszer feléjük fordult.

– Egy szót se Viktorról, rendben?

A két lány komolyan bólintott.

– Csajos titok! – Megpaskolták Hermione mélyzöld talárba bújtatott vállát, aki gyorsan kisurrant a klubhelységből, ahol még csak alig páran lézengtek. Többnyire fiúk, akik nem erőltették meg magukat, hogy kiöltözzenek; és az első három évfolyam, akik nem kaptak meghívót a bálra.

A folyosókat szelte, közben szerencsére nem találkozott össze senki ismerőssel. Viktorral a bejárati csarnoktól nem messze eső folyosóra beszélték meg a találkozót, ahol a bolgár diákokat szállásolták el. Viktor jó pár társával állt egy körben, a saját nyelvükön beszélgettek és nevetgéltek. Mind ki voltak öltözve, úgy tűnt, többnyire maguk közül választottak maguknak párt. Volt egy-két gorillaalkatú fiú, akik mellett francia lányt látott, de többnyire bolgár a bolgárral állt karöltve.

– Nézzétek, ott jön Vik kis hercegnője! – kurjantotta egész jó angollal egy srác. Smaragdzöld szeme, copfba kötött szőke haja és mézszínű bőre volt. Arcán jókedvű vigyor terült szét, és meghajolt Hermione felé. – Üdvözlünk, kisasszony.

Erre mindenki elnémult, és érdeklődve fordult a közeledő felé. Hermione elpirult, és remélte, hogy nem fog orra bukni csinos ruhácskájában.

– Helló! – ennyit tudott csak kinyögni. Viktor boldogan mosolygott rá. Haját ő is megfésülte, és díszes, vastagnak tűnő inget viselt, amely telis-tele volt arany és bordó hímzésekkel.

– Csodás festeni, Harmijjóni – köszöntötte. Hermionét perzselte a rátapadó tekintetek sortüze. Sejtette, hogy ez a későbbiekben csak rosszabb lesz, úgyhogy próbálta nagyon gyorsan hozzászoktatni magát.

– Te is csinos vagy, Viktor! – viszonozta a dicséretet. A bolgárok és a két francia lány sugárzó mosollyal nézett rá.

– Te vagy annak a kis csinos gurkónak a barátnője, igaz? – kíváncsiskodott az a szőke hajú srác, aki felhívta rá a figyelmet. Hermione a füle mögé akarta igazítani a haját, de nem talált ott egy tincset sem. Zavartan engedte le maga mellé a kezét.

– Azura Blackre gondolsz?

– Azt hiszem – vigyorgott szélesen a srác. Ahogy Hermione közelebb ért hozzá, látta, hogy az egyik fülében koponya virít. – Van partnere a bálra?

– Nem késtél el ezzel egy kicsit? – kérdezett vissza Hermione, és megkönnyebbülve konstatálta, hogy a díszes tömeg megunta az újdonságot, és a legtöbben visszafordultak egymáshoz és folytatták a beszélgetést.

A srác csak legyintett. Vigyora csak nem akart letörlődni az arcáról. Az egész lénye színtiszta energiát sugárzott magából. Hermione agyán átfutott, hogy Azura biztos értékelné ezt a tulajdonságot, aztán eszébe jutott, hogy a lány valaki mást értékel.

– Amilyen csinos, biztos van már srác, aki elhívta – mondta kedélyesen a szőke srác.

Hermione bizonytalanul biccentett, félt, hogy lehervasztja az oly vidám fiút. De az csak nevetett, és a balját nyújtotta felé.

– Andrei Boyanov – mutatkozott be.

– Hermione Granger – rázta meg a kezét Hermione. Meleg volt az érintése. Andrei újra felnevetett.

– Aha! Szóval rólad beszélt mindig Viktor! Nem igazán értettem a neved, amikor „a csinos brit lányról” mesélt.

Hermione elpirult a bókra és arra a gondolatra, hogy Viktor róla mesélt a barátainak.

– Majd megtanulni – morogta Viktor, láthatóan féltékenyen, amiért Hermione a másik fiúval cseverészik. – Ideje lenne menni, Harmijjóni! – Megfogta Hermione kezét, és elhúzta a csapattól.

– Helló! – integetett utána lelkesen Andrei. A lány mosolyogva intett vissza. Rendes fiúnak tűnt. Örült, hogy Viktornak ilyen jó barátai vannak. Eddig azt hitte, az összes bolgár nagydarab izompacsirta, akik két értelmes szót nem tudnak egymás után kinyögni. Azonban Andrei ennek az ellentétének bizonyult.

– Kedvesek az iskolatársaid – mondta Hermione, amikor kettesben maradtak Viktorral. A folyosókat szelték, a bejárati csarnokhoz igyekeztek. A fiú könyökhajlatába fúrta a kezét.

– Ja, azok – értett egyet Viktor. Hermione megpaskolta a fiú izmos felkarját.

– Nem izgulsz?

– De. De tudni, hogy te meg én jók lenni.

Hermione zavartan nevetett. Azért kicsit tartott a dologtól, de ha Viktor bízik benne, akkor ő sem fog megriadni a szerepléstől.

Bár tény, hogy Viktor, sztárfogó lévén eddigi életében jóval többször szerepelt sikeresen és valószínűleg sikertelenül is, mint Hermione összesen.

Azért fő a remény!

 

/*/*/*/

 

Fred egész hamar felkapta magára a dísztalárját, fekete volt, és szerencsére nem szegtek csipkét az aljára, mint Ronnak. Azért sajnálta miatta az öccsét.

– Jól áll – dicsérte meg George.

– Most magad biztatod, hogy neked áll jól? – kérdezte Fred vigyorogva, és egy párnát dobott testvére felé.

– De vicces kedvében van valaki…

– Te meg izgatottnak tűnsz. Csak nincs egy csinos lány a klubhelységben, aki a csodás Georgie-ra vár?

– Fogd be! – dobta vissza a párnát George, de közben nevetett. Már csak ketten voltak a szobájukban, Lee és a többiek lementek a klubhelyiségbe, hogy „legyen elég idejük szemügyre venni a lányokat”.

Amikor véglegesen elkészültek, kivonultak a szobából. Fred szíve a torkában dobogott, alig várta, hogy megpillantsa Hermionét. De egyben nem is akarta látni. Fred fintorgott. Éljenek a kettős érzelmek!

A fejét ingatta, és inkább mást keresett a zsúfolt klubhelyiségben. Amikor rálelt a személyre, elakadt a lélegzete egy pillanatra, aztán akaratlanul is elmosolyodott.

Azura gyönyörű szép volt. Fred még világéletében nem látta a lányt egy kivasalt ingnél csinosabb ruhában, nemhogy szoknyában! És még fésűt is használt – a rakoncátlan, kócosan göndörödő barna tincsek most kontyba tűzve csigáztak a lány feje tetejére. Kicsit zilált volt, mintha már táncolt volna egy sort, de Fred szerint ez így lett tökéletes.

A ruhája türkizkék volt. Vagy tengerkék? Fred nem értett a színekhez. Abban – talán – biztos volt, hogy selyemből készült. Lágy fodrok díszítették. Visszafogott volt, mégis gyönyörű, Fred szája önkéntelenül is mosolyra húzódott, ha ránézett partnerére.

– Maszatos vagyok? – kérdezte Azura, csípőre tett kézzel, gúnyosan felvont szemöldökkel.

– Ellenkezőleg! – Fred a lány kezéért nyúlt, és megforgatta a tengelye körül, a szoknya szegélye fellebbent. Mindketten nevettek.

– Csodásan festesz! – bókolt Fred, és keze ösztönből nyúlt, hogy felborzolja Azura a haját, a lány azonban elkapta a fiú kezét.

– Na azt már nem! Órákig fáradoztunk Saggie-vel ezen a frizurán.

– Ez már a frizura? Azt hittem, titokban magaddal akarod hozni a baglyodat.

– Idegesítő vagy.

Fred vigyorgott, és a szájához húzta Azura kézfejét, hogy csókot lehelhessen rá.

– Köszönöm a bókot, hölgyem.

Felegyenesedett, és újra körbenézett.

– Nincs itt Hermione – tájékoztatta Azura. Fred vállat vont, mintha nem érdekelné annyira. Meglátta, hogy szerencsétlen Harry Parvatival épp kimászik a portrélyukon, minden bizonnyal a nagyterem felé tartva. Vigyorogva rákacsintott, jelezve, hogy szurkol neki.

– Ma hozd helyre vele a dolgaidat! – utasította Azura, és megbökte Fred mellkasát, hogy ráfigyeljen.

– Mégis hogy? Együtt van Krummal.

– Majd rögtönzünk. Egyébként meg nincs együtt vele. Mi is együtt megyünk a bálra, mégsem járunk.

– De az más – tiltakozott Fred. – Minden szempontból más.

– Aha.

Fred inkább elkapta a derekánál fogva, és húzni kezdte a kijárat felé.

– Menjünk le a nagyterembe! Túlzsúfoltak lesznek a folyosók.

 

/*/*/*/

 

Hermione azt hitte, annyira feszélyezni fogják a kíváncsiskodó pillantások, hogy nem fog tudni megmozdulni, de egész jól érezte magát, ahogy a nyitótánc közben keringett Viktorral. A fiú meglepően jó táncosnak bizonyult, egyszer sem lépett rá a lábára, és ő sem az övére. Jó tánc volt.

Amikor elkezdtek más párok is szállingózni a táncparkettre, Hermione még jobban érezte magát. Nem összpontosult minden figyelem rájuk, jobban tudták élvezni egymás társaságát. Beszélgettek és nevetgéltek. Viktor, hiába nem tudott rendesen Hermione anyanyelvén, szórakoztató társaság volt. Nem annyira szórakoztató és vicces, mint Fred, de hát…

Talán nem kellett volna a fiúra gondolnia, mert az hamarosan megjelent a közelében. Azurával keringőzött, és közben felé lesegetett. Vagy csak Hermione képzelte ezt a helyzetbe. Sose lehet tudni.

– Minden jó, Harmijjóne? – kérdezte aggódón Viktor.

– Aha – mosolygott erőltetetten Hermione. – Minden rendben.

A szeme sarkából látta, hogy Fredék párosa közeledik feléjük. Aztán valahogy olyan közel kerültek egymáshoz, hogy szinte ütköztek. Hermione látta, hogy nevetnek valamin, és hogy Azura arcon csókolja Fredet. Összerezzent, és szorosabban fonta a karját Viktor köré. A fiút meglepte a közeledése, de gyorsan reagált rá: széles tenyerével megsimította a hátát és közelebb húzta magához. Roppant romantikus pillanat lett volna, ha Hermione nem eszeveszetten dobogó szívverését próbálta volna lelassítani, és ha egy kéz nem ér hozzá ő és Viktor összefonódott kézfejéhez.

– Elnézést, lekérhetem az urat? – szólalt meg Azura. Hermione és Viktor megtorpantak, és rámeredtek Azurára. Hermione fején átfutott egy képtelen gondolat, amitől rögtön bűntudata támadt: Azura minden fiúra rámozdul, akihez ő valaha is hozzáér? Azura rajongó vigyorral bámulta Viktort, aki zavarba jött. Hermione megadóan hátrébb lépett. Nem akart barátnője és a fogó közé állni, tudta, Azura mennyire imádja a kviddicset. Meg persze az sem zavarta, hogy Freddel kettesben maradhat, de ezt a világért nem vallotta volna be senkinek sem.

– Táncoljatok csak. Még táncolunk, Viktor! – mosolygott a bolgárra, aki kényszeredetten mosolygott vissza. Láthatóan nem akarta elengedni a táncot Hermionéval, és meglepte, amiért az ilyen könnyen túladott rajta. Aztán Fredre pillantott, és elsötétült a tekintete.

– Jó – mondta végül, és táncba perdítette Azurát, aki még rákacsintott Fredre, mielőtt eltűnt volna a tömegben.

Hermione a földet bámulta. A mellette álló Fred megköszörülte a torkát, mire fölemelte a fejét. A fiú arca kipirult, szeme csillogott.

– Táncolunk?

Hermione nem válaszolt rögtön. Aztán Fred oldalra biccentette a fejét, és határozottan megragadta a lány kezét.

– Táncolunk – felelt saját magának, és megfogta Hermionét a derekánál fogva.

– Hé! – szólt rá Hermione, de erőszakosabban nem tiltakozott.

– Beszélnünk kell, Mione – kezdte Fred.

– Nem ártana…mi volt ez az egész? Azura miért kacsintgat rád, amikor szerelmes…

– Nem szerelmes belém – vágta rá Fred. Sóhajtott és beszélni kezdett: – Ez… az egész egy nagyon kínos szituáció volt. Hülyeség, amibe másokat is belekevertem. Van valaki, akiről azt hittem, hogy…szeret téged, és én nem akartalak téged elszeretni előle. Meg akartam bizonyosodni, hogy nem fog fájni neki, ha én veled lennék, viszont a nevét nem akartam és nem akarom most sem elmondani, mert nem lenne helyes…Azu neve véletlenül szaladt ki a számon, és innentől megállíthatatlanul követték egymást a szerencsétlenebbnél szerencsétlenebb események, amibe majdnem belebuktunk. De most színt vallok! Szeretlek Hermione, és veled akarok lenni.

Hermione először Fred arcába akart nevetni, aztán ahogy a szemébe nézett, rájött, hogy a fiú nem viccel. Teljesen komolyan gondolta minden szavát.