Egy átlagos veronai éj ~ Rómeó és Júlia... egy Prokameron novella

(Prokameron novella. A történet csak részben gondolja komolyan magát, a mémzenéket - amiket átírtam - pedig különböző crackvideókban hallottam, linkek lent.)

Egy átlagos veronai éj

„And I look at him,

And he looks at me,

And I look at him,

And he looks at me,

And he looks at him,

And he looks at him.

 

It’s so great to be gay"  ❤(Ez egy lábjegyzethez vezet lent)

And I look at him

Mámorszagú az éjszaka, Mercutióval az oldalamon meg főleg. Drága, részeg vörös barátom azon nevet, ahogy a lába alatt táncolnak az utcakövek, amikor megragadom a nyakán az inget és a kőfalú kocsma oldalához lököm.

– Mi van, Rómeó? – vihog Mercutio. Az arca és a szája vörös az útközben összeszedett hölgyek jóvoltából. Akkor már nem nevet, amikor mélyen a szemébe nézek, szürke tekintete egy pillanatra józannak tűnik, ahogy pillantásunk összefonódik.

 

And he looks at me

Mercutio töri meg a szemkontaktust, nagyot pislog, majd lesüti a szemét, az ajkamra pillant. Zihálok, és görcsösen szorítom az ingét. Mercutio újra rám néz, szeme komiszan csillan.

– Hát, Rómeó, nem tudom, minek szorítottál ide, de most meg foglak csókolni – közli, és mielőtt bármit tudnék reagálni, meg is teszi. Én is ezt akartam csinálni, épp ezért nagyon meglep és reflexből rántanám hátra a fejem, de Mercutio erőszakosan a hajamba fúrja az ujjait és nem enged elhúzódni. Mohón csókol, puha, de valahogy egyben mégis kemény szája az enyémre szorul, nem kapok levegőt.

Amikor végül nagy nehezen elválunk, mert azért lélegezni még a csókkirály Mercutiónak is kell, megrázom a fejem.

– Hihetetlen vagy, barátom – jegyzem meg.

– Ó, tudom én azt – bólint Mercutio és a nyakamhoz hajol, végigcsókolja a bőröm, közben a hajam húzogatja. Sóhajtva oldalra döntöm a fejem, és az ezüstösen ragyogó teliholdra pillantok.

 

And I look at him

Megdermedek, amikor az utcán meglátom Benvoliót. A sötétben is látszik, ahogy felvonja a szemöldökét és eltátja a száját.

– Rómeóm, ha kilevegőzted magad, újra megcsókolnám azt a már-már elkoptatott, csinos kis szádacskád – dünnyögi Mercutio, és megint meghúzza a hajam. Amikor nem válaszolok, újra megcsókol, de ezúttal elhúzom a fejem.

– A nyakam! – kérem, és Mercutio vállat von, majd visszaszáll a nyakamra.

 

And he looks at me

Benvolio összehúzza a szemét. Nem csodálom, hogy így néz, a múltkor láttam őt Mercutióval csókolózni a kocsma egy sötét zugában, bár ezt nem mondtam el neki, mert nem éreztem jogosnak kérdőre vonni ez ügyben, tekintve, hogy két nappal előtte én csináltam ővele ugyanezt, csak a kertünkben.

 

And he looks at him

Benvolio szürke szeme most elválik az enyémtől, és Mercutiót kezdi szuggerálni, aki már csak a mellkasomnak támasztja a fejét és mélyeket lélegzik, gondolom, próbál nem hányni. Megsimogatom a tarkóját, mire fáradtan nyöszörögni kezd, aztán felnéz és összeakad a tekintete Benvolióéval.

 

And he looks at him

Mercutio felnyög.

– A földre szállt angyalnak komolyan most és így kell látnia? – teszi fel a kérdést nyűgösen, megmarkolja a felkaromon az inget. Benvolio megbántottan süti le a szemét és hátat fordít nekünk, elindul az ellenkező irányba.

– Menjünk utána! – rángatja meg az ingemet Mercutio. Megint megsimogatom, olyan bűbájos tud lenni, amikor részegen szinte visszafiatalodik gyermek-Mercutióvá.

– Menjünk utána – értek egyet, mert aggódom az érzékenylelkű Benvoliónkért.

 

It’s so great to be gay

Benvoliót a folyó partján találjuk, felhúzott térddel, szipogva bámul a vízbe. Mercutióval egymásba kapaszkodva, lehetőleg orra bukás nélkül akarjuk elérni őt, de mielőtt megszólíthatnánk, kedvetlenül ezt mondja:

– Hagyjatok békén!

– Nem hagyunk békén, angyalom! – tiltakozik rögtön Mercutio, és még utoljára megszorítja a kezem, majd Benvolio mellé botladozik. Lehuppan a földre, és fejét nekitámasztja a szőke fiú vállának. Én Benvolio másik oldalán foglalok helyet, és simogatni kezdem a hátát.

– Ugye tudod, hogy szeretünk? – kérdezem tőle halkan, és nyomok egy csókot az arcára. Benvolio rám néz, hatalmas szürke szemei elkeseredetten csillognak.

– Biztos? – kérdez vissza gyámoltalanul.

– Ne butáskodj már! – szidja le Mercutio, és belekapaszkodik Benvolio hátába, majd ő is nyom egy puszit a fiú arcára.

– Rómeó, Mercutio és Benvolio. Az örök hármas – sóhajtom, ahogy Mercutio engem is megpróbál átkarolni, összenyomva ezzel a középen ülő Benvoliót.

– Úgy érted, Mercutio, Benvolio és Rómeó – kötözködik a vörös, mire felborzolom a haját, de visszavágni nem tudok, mert az örök békepárti Benvolio közbeszól:

– Legyen Benvolio és a többiek!

Mercutio morog, és kifordítva a csípőjét az ölünkbe pakolja a lábait.

– Nem kell nekünk név, csak tartozzunk össze – mondja ki élete valószínűleg legértelmesebb mondatát. Ezt szóvá is teszem:

– Ilyen bölcset soha nem hallottam még tőled – paskolom meg a vádliját. Benvolio is odateszi a kezét, hosszú művészujjait az enyémbe fűzi, érintése jólesően puha.

– Nem is fogsz többet – dúdolja Mercutio, és Benvolio mellkasára támasztja a fejét, ujjait összefonja a mieinkkel.

– Szeretlek titeket – sóhajtjuk hárman egyszerre.

– Mi ez, ha nem igaz szerelem? – kuncog Mercutio, és hintáztatni próbálja hármunkat, valami ostoba szerelmes dal ritmusára.

– Felejtsd el, nem éneklünk – szögezem le. Benvolio érdeklődve pillant a hümmögő Mercutióra.

– Nem kellene ágyba dugni?

Mercutio horkantva felnevet.

– Ó, dehogynem!

– Én majd józankodok veled, drágám – döntöm én is a fejem Benvolio vállának, beszívom pergamenillatát.

– Te nem vagy részeg? – kíváncsiskodik, és megsimogatja a vállam.

– Ugyan már…

– Tíz és félszer többet ivott, mint én! – kurjantja rögtön Mercutio, félbehagyva az éneklést.

– Nem igaz! – vágok vissza, és mellbe bököm, Mercutio válaszként hátulról megcsípi a nyakam. – Hé!

Benvolio óvatosan elválasztja egymástól a csapkodni akaró karokat, fáradtan sóhajt és a holdra pillantva azt mondja:

– Mi lenne veletek nélkülem?

– Semmi – értünk egyet Mercutióval, és talán a sok együtt töltött év, talán valami más miatt hajolunk pontosan egyszerre puszit adni Benvolio arcára, aki mosolyogva élvezi, és szeretetteljesen megszorítja a kezünket.

 

 

 

---

❤ I know, hogy nem ez van a szövegben, de éltem a „szerzői szabadságommal” és feljogosítottam magam arra, hogy megváltoztassam ^^
                                            

Zenék, amiket átírtam:

Tomboy: It's OK to be gay ~ https://www.youtube.com/watch?v=tjLr1XhBKVQ

Alyankovic: Trapped in the Drive-Thru (részlet) ~ https://www.youtube.com/watch?v=8WN3o0TpFXw

 

 

 

A bál ~ Hamlet ~ egy Prokameron novella...

Sosem szerettem a pompát és a fényűzést – Hamlet herceggel ellentétben, aki otthon érezte magát a több száz fős bálokon és hangos, zsúfolt mulatságokon.

– Mi baj, kedves Horatio? – lép mellém. Én egy ablakmélyedésben állok, és a színes ruhák forgatagát bámulom. Már kicsit fáj tőle a fejem. Összerezzenek a hangjára, ránézek. Bő, díszes fekete kabátot visel, buggyos, fodros inget, szőke haja kócos.

– Rosszul érzed magad?

– Nem, fenség, jól vagyok, köszönöm – felelem illedelmesen, meghajolva. Hamlet türelmetlenül legyint.

– Hagyd már a formaságokat! Gyermekkorom óta ismerlek. A legjobb barátom vagy.

Egyszerre esik jól és rosszul a kedveskedése.

– Remélem, még nem felejtetted el a keresztnevem – viccelődik. Felborzolja a hajam, mindig élvezte, hogy magasabb nálam. – És azt sem, hogy bármikor őszintén megmondhatod, ha unod a születésnapi mulatságom.

– Hát, Hamlet, ez az ünnepély most kivételesen rossz – vallom be, mire elneveti magát.

– Egyetértek, drága Horatio.

Próbálok nem megrezzenni a „drága” hallatán.

– Van kedved kijönni? – biccent Hamlet egy ajtó felé. Megkönnyebbülve bólintok, és követem ki a zajos teremből.

– Örülök, hogy hazajöttél – mondja, amikor a folyosókat szeljük. Elhaladunk sötét sarkokban szerelmeskedő párok mellett, kiérünk a palotakertbe. Az őrök a falnak dőlve szuszognak, nem figyelnek fel a távozásunkra.

– Én is. Franciaország már kezdett az agyamra menni a sok formasággal – panaszolom. Hamlet megint felnevet, hogy tőlem vagy az alkoholtól van-e jó kedve, rejtély számomra. Vagy talán mégsem – a másodikra tippelek.

– El tudom hinni. Remélem, nem mész vissza egyhamar – karolja át a vállam. A gyomrom összeszorul az érintésétől. Évek óta nem láttuk egymást, tegnap éjjel érkeztem meg, a bál előtt csak gyors köszönésre futotta.

– Az édesapjától függ, fenség – válaszolom. A sötét fák árnyékában vezet a herceg, nem tudom, hova megyünk, nem emlékszem az útvonalra.

– Horatio, ha továbbra is folytatod a fenségezést, lecsapatom a fejed – fenyegetőzik játékosan Hamlet.

– Elnézést, fen… – vágom rá megszokásból, de Hamlet a mellemnek támasztja a kezét, hogy belémfojtsa a szót. Azt hiszem, valami fontosat akar mondani, de csak leszid:

– Fen…fen mi? Mit akartál mondani, Horatio? – Halványkék szemével fürkész, túl közel van az arca az enyémhez.

– Hmm…hogy a fenébe, beleléptem valamibe – próbálok rögtönözni, de Hamlet kegyetlen módon kinevet.

– Nem vagy túl jó az imrpovizálásban, drága barátom… – Megsimogatja a hajam, és félrehúzza az álarcom. – Így sokkal jobb – jelenti ki. Megragadja a csuklóm és húzni kezd. Elhagyom az álarcom, de nem törődök vele.

– Hova megyünk, Hamlet? Hova megyünk? – faggatom, de nem felel, csak kuncog. A sötétben nem látom, hova kellene lépnem, így történhet meg, hogy rátaposok divatosan széles szárú nadrágomra, és majdnem orra esek. De csak majdnem: Hamlet még időben elkap, erős karjaival átfog.

– Mit művelsz, Horatio? – kacag. Zavarba jövök, és próbálok valami értelmeset kinyögni, de nem sikerül. Nem csak azért, mert az agyam képtelen józanul gondolkozni, ha Hamlet egy méteres távolságnál közelebb van hozzám, hanem mert a herceg a számra illeszti az ujját, majd lehajtva a fejét az ajkát is.

– Mit művelsz, Hamlet? – húzódom el tőle megijedve. Még soha senki nem csókolt meg. Főleg nem az, akinek a csókjára egész életemben vágytam.

– Megteszem azt, amit mindig is akartam – morogja válaszul Hamlet, és újra megcsókol. Úgy csókol, ahogy minden mást is tesz: hevesen és szenvedélyesen, teljes odafigyeléssel. Ujjával a hajamba túr és megszorítja a vállam. Puha ajka az ajkamhoz nyomódik, forró nyelve az enyémet érinti, lélegzetünk összekeveredik. Nem érzékelem a külvilágot, csak Hamletet, meg azt, hogy az álarca a bőrömbe nyomódik. Türelmetlen mozdulattal szedem le róla.

– Milyen heves valaki… – kuncog Hamlet.

– Sokat beszél, fenség – dünnyögöm, és újabb csókért hajolok hozzá.

– Igen, Horatio, és szeretném folytatni a beszédet – válaszolja. Sóhajtok.

– Mondd csak, barátom – simogatom meg puha, a holdfényben ezüstnek tűnő haját.

– Akkor is olyan rémesnek találnád Franciaországot, ha veled mennék?

Nagyokat pislogok, ahogy lassan felfogom szavai jelentését.

– Jó, amíg gondolkozol… – motyogja Hamlet, és megcsókol, ezúttal lassan, finoman. Hátradönt, és azt hiszem egy pillanatra, hogy el fogunk esni, de egy fa érdes törzsének nyomódik a hátam.

– Veled semmi sem rémes – jelentem ki elhúzódva tőle. Hamlet felvonja a szemöldökét, és vigyorog. Fehér arca kipirult, nagyon jól áll neki. Lesütöm a szemem, elvörösödök kaján tekintetétől, de nem járok jól, mert így meglátom díszes kék, kicsit gyűrött ingéből előbukkanó izmos, fehér mellkasát. Fene ebbe a hercegbe! Úgy érzem, muszáj megérintenem kiugró kulcscsontját.

– Szeretlek, Horatio – sóhajtja Hamlet, és érzem, hogy megremeg az érintésemre. – Úgy hiányoztál! Amíg távol voltunk…addig nem is jöttem rá, hogy így tudok érezni valaki iránt, és hogy az a valaki te vagy.

Ahhoz képest, hogy részegnek tűnőn hagyta el a báltermet, hangja meglepően őszintén cseng.

Válaszolnom kéne. Évekig tanultam retorikát, mégse tudok semmi szépet kibökni, csak annyit, hogy:

– Én is szeretlek, Hamlet.

– Ha ennyit tanítanak a franciák, lehet, hogy máshova kellene mennünk – mondja tűnődve Hamlet. Kiskorunkban is mindig egyre gondoltunk, boldog vagyok, hogy megmaradt ez a képességünk. Felnevetek, és a homlokának támasztom az enyémet. Nem számítottam rá, hogy az este eseményei ebbe az irányba fognak kanyarodni, de nem panaszkodok. Összeérintem az orrunk hegyét, nem törődök azzal, hogy ez a kis légyottunk mennyi problémát szülhet a későbbiekben. Csak megcsókolom, újra és újra, és hiába várom, hogy elegem legyen Hamlet hercegből, nem jutok el arra a pontra. Ezt jelentheti a szerelem.

A csontnyelű kés

Éjszaka van, egy fán kuporogva várok az anyám által kiválasztott prédára.

Az a kés van a kezemben, amit ő adott nekem, nem sokkal azután, hogy lezavarta apám temetését – én és a húgom csak néztük, ahogy anyánk rezzenéstelen arccal lapátolja a kongó koporsóra a földet.

Napokig képtelen voltam a szemébe nézni, de ő kényszerített, megszorongatta az államat éles körmeivel és a kezembe nyomta a kést. Csontnyele fehér, frissen lakkozott. Azt mondta, ezzel könnyebb lesz vadásznom, érezhetem majd apám szellemét.

Még nem tapasztaltam.

Felkapom a fejem, amikor meghallom a kocsi zörgését. Hallom, ahogy végigszántanak a kerekek a kavicsos úton, a szamár patájának ütemes dobogását, a bakon ülő préda halk szitkozódását.

Anyám azt mondta, fontos megtennem. Anyám azt mondta, muszáj megtennem. Azt mondta, hogyha én nem teszem meg, végünk van, apánk egykori ellensége végez mindhármunkkal, és azt nem akarom, hogy a kishúgom meghaljon, ugye nem?

Persze, hogy nem. Összeszorítom a szám, nem törlöm le az izzadtságcseppet a homlokomról, a mozdulattal még felhívnám magamra a figyelmet. Mozdulatlanságba merevedve gondolok a húgomra, otthon van anyánkkal, biztonságban…biztonságban, feltéve, hogy én meg tudom őt védeni.

Megkérdeztem anyámat, miért nem menekülünk el.

Mert nem vagyunk gyávák, vágta rá.

Megkérdeztem, miért nem öli meg őt apánk ellenségét, ha egyszer soha nem esett nehezére az erőszak.

Pofon vágott, és rám szólt, hogy ne legyek gyáva.

Élesen hasít fülembe vinnyogó hangja: az én fiam nem lehet gyáva!

Nem vagyok én gyáva, üvölteném legszívesebben a világnak. Keserűen hozzáfűzöm: csak nem gyilkolásra termettem, mint az anyám.

A kocsi alám döcög, én pedig minden gondolatot száműzve a fejemből levetem magam az ágról. Guggolva érkezek a bakra, a préda háta mögé, a fa halkan reccsen alattam, a fegyveremet meglendítem, a kés a fülledt éjszakai levegőt átszelve siklik bele a préda védtelen nyakába. Cuppanó hangot hallok, ahogy a penge belemélyed a bőrbe, majd a vékony húsba. Vér bugyog ki a vágásból, vörösre festi a csontnyelet, hallani vélem apám sikolyát a préda valós sikolyával keveredni, akinek már nincs ideje szitkozódni, csak erőtlenül sikolt és hörög, próbálja kiköhögni átvágott légcsövéből a sűrű, tömény, sötétszínű vért, de tudom, esélye sincs…

Egy perc sem telik bele, a préda kimúlik, ernyedten dől oldalra a teste, én a húgomra és apámra gondolva fordulok el tőle, nem nyúlok érte, amikor lezuhan a köves úttestre, a kocsi kerekei alá. A szamár megbolondul, megtorpan, toporzékol, érzi a gyanús szagokat a levegőben, kapkod a fejével, kivillan hófehér fogsora.

Az éjszaka neszei felerősödnek, de mintha az egész világ a préda sikolyát visszhangozná…Tompa elmével ugrok le a szekérről és vetem be magam az erdőbe, rémülten rohanok vissza anyám kunyhójához.

Felenged a köd az elmémről, fájdalmas gondolatok kavarognak benne: még csak nem is láttam a prédám arcát, nem láttam, van-e bajsza, vagy szakállat viselt, hogy a szeme kék vagy barna…Nem, én csak arra összepontosítottam, hogy a megfelelő időben ugorjak le, a megfelelő erővel csapjam a késem a nyakába.

Pont, ahogy anyám tanította.

Az ajtóban vár anyám, szélesen vigyorog, csorba fogaival mintha át akarná harapni a torkomat.

Én megállok a fák közt, ő közelebb jön, megsimogatja a fejemet, azt mondja, ügyes vagyok, mindent jól csináltam, büszke rám.

Megkérdezem, a húgom biztonságban van már? Anyám mosolyogva paskolja meg az arcomat éles körmeivel.

Végig biztonságban volt, búgja, a szeme feketébb az éjszakánál. Tudni akartam, meddig tudsz elmenni, bizonyítottál, ügyes vagy, fiam, szerencsémre ügyesebb vagy, mint az apád volt…

Művészszoba ~ George Roux: Spirit

George Roux – Spirit

Művészszoba

Egyszerűen csak besétáltam a kastélyba. Jean Fortier kastélyába.

Pókfonálból szőtt, fátyolszerű ruhám suhogott, ahogy sebesen szedtem lábaimat. Egy kavics sem marta ki az anyagot a főbejárat felé tartó ösvényen. Az őrök, akik kétméterenként álltak az út mellett, meg sem rezzentek a közeledtemre. Jobban mondva, de – megremegtek, mindahányan voltak. Fáztak, hallottam, ahogy az egyik odakiáltja a társának:

– Kutya hideg van!

A másik bólintott.

– Hamar jött idén a tél.

Kuncogtam, de nem hallották a nevetésem. Tudtam, hogy a főbejáraton nem fogok tudni bejutni, ezért letértem az ösvényről. Most új helyen akartam beszökni, múltkor már bezárva találtam a cselédbejárót.

Jól emlékeztem: a törött ablakot – amin egyszer, nagyjából féléve kiugrottam – Jean azóta sem javította ki. Ezúttal könnyedén siklottam be rajta, szoknyám ez se szakította ki, nem úgy, mint amikor az üveg darabokra tört.

Cipőtlen talpam nem fázott, ahogy végigsiettem a folyosókon, keresve egykori kedvenc szobámat, a művészszobát. Útközben tükröt pillantottam meg, és amikor megálltam előtte, csalódott sóhaj tört fel torkomból.

Persze, hogy nem látom magam – hogy is láthatnám?

Megráztam a fejem, és továbbmentem. Csipkekesztyűbe bújtatott kezemmel megtapogattam a kontyomat, szerencsére nem bomlott ki.

Az ajtószárnyak nyitva voltak, amikor megérkeztem oda. Vettem egy nagy levegőt, és beléptem. Jean öccse, John az asztalnál ült, papírt fogott a kezében. Valószínűleg verset fordított. Mindig verset fordított.

Remegő tagokkal araszoltam az asztal mellett álló zongorához. A szobában nem kapott helyet ablak, és John is spórolt a világítással: szinte teljesen sötét volt. Azért ki tudtam venni a rengeteg festményt a falakon és a kandalló fölött. Az órák ketyegtek, a szobrok kísérteties arckifejezéssel meredtek rám a félhomályban.

Tudtam, hogy John hallani fog. Mindig hall. És minden alkalommal lát is – azt a lágy derengést, ami körbe öleli a testem, ami azóta fénylik, mióta megszentelték a földet földi hamvaim fölött.

Viszont szólni sosem szól. Most is csak ült, letette pennáját és a fordítandó verset, hátradőlt és nézett engem. Hallgatta a dalokat, a gyors vagy épp lassú ütemben egymást követő hangokat, amiket ösztönös ujjmozdulatokkal csaltam ki a régi hangszerből.

A zene magával ragadott, lehunytam a szemem, és elképzeltem, hogy nem haltam meg, és minden a legnagyobb rendben van. A zsarnokoskodó Jean a szalonjában vedel, valószínűleg szeretőkkel az oldalán, mi pedig Johnnal a művészeteknek fenntartott aprócska, zsúfolt szobában ütjük el az időnket.

Akkor nyitottam ki a szemem, amikor döngő léptek hangja szakították meg zongorajátékomat. Valaki a folyosón közeledett, egyre gyorsabban és hangosabban. John felpattant a helyéről, és megkerülte az asztalát. Rég láttam állva, így feltűnt, mennyire lefogyott.

– Te zenélsz, öcsém? – mordult egy hang az ajtóból. Persze, hogy Jean volt az. Világéletében irtózott a művészetektől, a zenétől különösképp.

– Igen, bátyám – felelte John halk, de magabiztos hangon. A mellkasomra szorítottam csipkekesztyűs kezem, féltem, hogy a szívem ki akar ugrani a helyéről. Részben, mert megrémültem Jeantól, részben pedig azért, mert hónapok óta először hallottam John hangját. Mély volt, és rekedt, mintha fáradt lenne a beszédhez.

Jean hangja nem érdekelt, és nem is változott sokat a halálom óta.

Felugrottam, és leheletkönnyű szoknyámban John mögé surrantam. Jean tekintete nem akadt meg rajtam, fekete szeme megvetőn járt ide-oda a szobában.

– Nyitva maradt az ajtó. Ha mindenképp nyikorogni akarsz, csukd be! – dörrent rá a fivérére, azzal ugyanazokkal a súlyos léptekkel, amikkel érkezett, elhagyta a művészszobát.  – És kutyahideg van! – üvöltött még vissza a folyosóról, mire összerezzentem.

John gyorsan becsukta utána az ajtót.

– Sajnálom, hogy elfelejtettem – szabadkoztam, és megigazítottam szőke hajamat.

– Semmi baj – csóválta a fejét John. Rámszegezte a tekintetét. Szerettem volna megérinteni a karját, és láttam, hogy ő is szeretné megfogni a kezem. Mindig szerette simogatni hosszú művészujjaimat. De egyikünk sem mert közeledni – mind a ketten tudtuk, mitől fél a másik. Hogy esetleg John keze átsiklik az enyémen. Hogy mégsem vagyok olyan szilárd, mint amikor zenélés közben hiszem.

– Játssz még! – kérte, és én engedelmesen leültem a zongorához, de hosszú művészujjaim most nem követték ösztöneim utasításait. Dohogtam egy sort, majd Johnhoz fordultam.

– Most te!

– Én nem tudok zongorázni – felelte John. Sürgetőn az asztala felé biccentettem.

– A verseidet szeretném hallani. Írsz sajátokat is, nem igaz?

John sóhajtott, és visszament az íróasztalához. Beleereszkedett a székbe, és beletúrt hosszú hajába.

– Írok – bólintott végül.

– Olvasd fel nekem! – kértem, és felemelkedtem. Ahogy közelebb léptem hozzá, az asztali lámpás fénye rám esett, ruhám szikrázott. Széket húztam Johné mellé. Közel voltam hozzá, de mégsem mertem megérinteni, féltem a csalódástól.

Aztán amikor John olvasni kezdte hozzám írt, gyásztól és az elveszített szerelemtől terhes verseit, sorra kezdtem feladni gátlásaimat. Hiszen egyszer élünk, vagy nem? Dehogynem – ezt mi ketten tudtuk a legjobban.

Óvatosan megérintettem John kézfejét. Összerezzent, és elcsuklott a hangja. Felnézett a papírról, amire korábban szép betűkkel írta le a szavakat.

– Érezlek – lehelte. Nem akartam elmondani neki, hogy én nem érzek semmi különöset, de megnyugtatott a tudat, hogy ő igen. A vállára hajtottam a fejem, és hagytam, hogy simogassa a hajam. Hiába láttam, hogy ujjai a tincseim közé túrnak, hogy a vállamat simítja, nem éreztem úgy, mintha valóban megérintene.

Keserűség öntött el. Legszívesebben sírva fakadtam volna, de a szellemek nem tudnak sírni. Úgyhogy csak ültem ott, John vállára döntött fejjel, és hagytam, hogy boldog legyen. Olyan régen láttam tisztán boldognak! Jean jó féléve tette tönkre az életét – és oltotta ki az enyémet –, azóta mindig komornak és mogorvának láttam, amikor meglátogattam. Most azonban, ahogy ültünk, örömkönnyei a hajamra és a hátamra hulltak, hallottam a szívdobbanásaiban, hogy boldog.

És ez engem is boldoggá tett.

 

A férfi leírta az utolsó görbe betűt, és letette az asztalra a pennáját. A sárgás papíron a szöveg könnycseppektől volt maszatos, de nem zavarta. Úgyse fogja megmutatni senkinek. Ella halála óta nem járt itt senki, legfőképpen Jean nem.

Bár lehet, hogy el kéne égetni, futott át az agyán. Ha Jean meghal, és az ő szobájában megtalálják a novellát, amiben arra utal, hogy a bátyja ölte meg a lányt, bajok keveredhetnek belőle…Főleg azért, mert akkor az is kiderülne, hogy ő és Ella szeretők voltak.

John lehunyt szemekkel hátradőlt, és egy pillanatig nem gondolt semmire.

Aztán hangokat hallott – egy zongora édes hangjait. A szíve megdobbant. Az ismerős zongorajáték visszhangzott a fülében, éjt nappallá téve. Ha egyszer-egyszer lefeküdt az ágyába, csak ezt hallotta, éberen és sötét álomba merülve egyaránt.

Kinyitotta a szemét, és elmosolyodott. Könnyfátylon keresztül látta, hogy az ő Ellája ott ül a régi zongoránál, ismerős dallamokat játszik. Szőke haja elegáns kontyba tűzve, szoknyája hófehér, lágy esésű, ha tippelnie kellett volna, azt mondja, pókhálóból fonták. Ellát ismerve szívesen is viselt volna ilyesmi ruhát.

A lányt ködszerű ragyogás ölelte körbe. Gyönyörű volt.

John csak nézte, nem szólt. Elégnek érezte, hogy láthatja őt. A valódi énjét, amit mindig zenélés közben mutatott csak ki.

Ennyinek elégnek kell lennie.

John mosolyogva figyelte, ahogy Ella lehunyt szemmel adja át magának a zene élvezetének.

Az éjszakát végig zongorázta, hajnalban aztán abbahagyta, Johnra rámosolygott, majd kivonult a művészszobából, magára hagyva Johnt, aki nyugodt lélekkel merült álomba a kemény asztalra és a verseire borulva.

A holdtündérek hercegnője ~ Alphonse Mucha: A Hold

 

Alphonse Mucha - A Hold

A holdtündérek hercegnője

Holdtündérnek lenni nagyszerű.

A holdtündérek hercegnőjének lenni pedig még nagyszerűbb.

Én már csak tudom, hiszen voltam már holdtündér, és a holdtündérek hercegnője is. Mielőtt csillagvirágból koronát kaptam volna ezüst hajamra, egész nap csak feküdtem a porban, bámultam a Hold körül keringő bolygókat és csillagokat, aztán szaladgáltam és szökdécseltem a dombokon és a mélyedésekben. Szálltam a légben, nagyokat szippantottam a hűvös levegőből.

Aztán eljött a nap, amikor fenséges, újszülött csillagok fényéből font kendőbe csavartam magam, és megkezdtem uralkodásomat. Fontosabb dolgok kezdtek el érdekelni, komolyabbnak éreztem magam. Rájöttem, hogy mennyire egyszerre dobog a szívem a Holdéval, hogy ujjam egyetlen mozdulatára felragyogunk mindketten, csettintésemre pedig beborulunk.

Nem mondom, hogy nem fáztam sosem a csillagfényből szőtt ruhácskámban, de születésemtől fogva hidegben nőttem fel, annyira sosem zavart. Az ujjam hegyéből, ha úgy kívántam, valami hideg csapódott ki, valami hideg és ragyogó. Amikor táncot jártam a Hold poros felszínén, mezítelen talpam alatt dobogott a talaj, és láttam, hogy a körülöttünk forgó bolygókon víztömegek zúdulnak egyik helyről a másikra. Ha rossz kedvemben voltam, a közelben lévő planéták jegesre fagytak.

Csillagvirág csak bizonyos időközönként az égből hull alá. Sokáig tartott megfonni a koronát, de nem untam a munkát. Vékony ujjaim fürgén szőtték egymásba a merev szárakat, s amikor elkészültem vele, fellélegezve illesztettem előzőleg gondosan kifésült és kontyba csavart hajamra.

Szóval szerintem elég fenséges látványt nyújtottam a koronázásomkor is, és most is.

Ha valaki holdtündérnek születik, pár ténnyel tisztában kell lennie:

Egy: a jó holdtündér mindig engedelmeskedik a szíve szavának. Ha az azt mondja, táncolj és dalolj, nehogy megtagadd!

Kettő: nagyon szeretik a csillagvirág szirmát majszolni. Ha egy holdtündér csillagvirág bokrot lát az égből hullani, egy-két perc alatt képes behabzsolni az jégszínű, ropogósan kemény szirmokat!

Három: a holdtündérek szeszélyesek. Egyik pillanatban nevetve futnak végig a Holdon, másikban már szipogva dőlnek hátra, és hagyják, hogy ujjuk hegyéből valami hideg és ragyogó törjön ki.

Négy: a holdtündérek tánca képes arra, hogy saját akaratára hajlítsa távoli helyeken a vizeket. Néha azt kívánják, bár ott lehetnének, ahol varázslatuk következményei történnek, de nem tehetik.

Öt: nem tehetik az előző pontban említetteket, merthogy nem hagyhatják el a Holdat. Örökkön-örökké ott kell őrizniük a Holdközép barlangjában őrzött kék fénnyel égő, dermesztően hideg lángot, amibe ha csak egyszer is bedugod a kezed, örökkön-örökké érezni fogod a fájdalmat.

Ezeket mind a saját tapasztalatomból gyűjtöttem össze. A bal mutatóujjam még most is ég a holdközépi barlang lángjától. Sokszor átkozom magam, amiért ostobán beledugtam az ujjam a kék tűzbe, ilyenkor olyan hangosan szitkozódom, hogy a szél feltámad és belekap az újszülött csillagok fényéből szőtt ruhámba.

Most a távolban fellobbanó új csillagnak mesélek, de nem hiszem, hogy hallja. Mióta hercegnő lettem, minden nap más csillagot köszöntök hasonlóképp, és minden nap elbúcsúzok egy régi baráttól. Nekik énekelek, hosszan, szomorúan, hangom ilyenkor még a fagyosabbnál is fagyosabban cseng.

A kiscsillag pislant egyet, és én sóhajtva mondom el neki, mi az egyetlen hátránya annak, hogy valaki holdtündér. Vagy ha épp a holdtündérek hercegnője.

Az, hogy rettentő magányos. Mert holdtündérekből csak egy van, a hercegnő pedig csak önmaga fölött uralkodik. Ül a porban, és minden nap mesél az újszülött csillagoknak és énekel a haldoklóknak.

Szomorú, ha valaki ennyire egyedül van, ennyire magányos, és ennyi fájdalmat tűr az életében, ami leírhatatlanul hosszú: csillagok ezreinek látta születését és halálát – de azért nagyszerű holdtündérnek lenni.

A holdtündérek hercegnőjének lenni pedig még nagyszerűbb.

Azt hiszem. Nem vagyok benne biztos.

Minden estére elbizonytalanodom.

Izgalmas vonatutak ~ Monet: Vonat a hóban

 (megjegyzés: a novella spoilert tartalmaz Agatha Christie: Gyilkosság az Orient Expresszen című műre)

 Monet – Train in the snow

Izgalmas vonatutak

Már csak pár fejezet van hátra. Sóhajtok. A vonatokon mindig izgalmas dolgok történnek, igaz?

Az Oriont Expresszen Monsieur Poirot megold egy izgalmas gyilkosságot, a Roxfort Expressz pedig már önmagában is izgalmas vonat.

Az enyém pedig… Hát az csak döcög a havas tájon keresztül. Ülök a fülkémben, kezemben Agatha Christie rongyosra olvasott könyve, arcom püffedt a sok sírástól. A lehúzott ablakon hideg levegő áramlik be, bortól vörös és nedves ingem a bőrömre tapad, fázok.

Már csak pár fejezet van hátra. Sóhajtok. Egyszerre nyugtat és rémiszt meg a gondolat, hogy pisztolyom tárra töltve várakozik az ülésem fölötti bőröndben.

Némán, kicsit reszkető ujjakkal lapozok és lapozok, könnyes szemekkel próbálom követni a homályos, összefolyt sorokat.

Már csak pár oldal van hátra. Sóhajtok. Ó, évekkel ezelőtt mennyire izgatott voltam ilyenkor! Vajon Monsieur Poirot-nak ezúttal is sikerül rájönnie, ki a gyilkos? Mivel vagy ötvenedjére olvasom a könyvet, nem lep meg, hogy az összes utas benne volt a bűncselekményben.

Megint elterelődtek a gondolataim – próbálom húzni az időt.

Sóhajtok. Már csak pár oldal van hátra! Utána pedig teszem, amit tennem kell, ha már egyszer elhatároztam magam.

Az illusztrált kiadásban meglátom az egyik karakter arcának tollrajzát – jóvágású, kicsit hasonlít az egyik kalauzra, akit az állomáson láttam. Szőke volt és zöld szemű. Nednek van még zöld szeme, meg Tarrynek. Bár az ő szeme smaragd volt, nem pedig olyan kicsit vizeszöldféle Ned-színű.

Szipogok. Mit érdekeljen ez engem?! Már csak pár oldal van hátra, hajrá, kislány, hajrá!

Valóban: már csak egy-két oldal van hátra. Sóhajtok. A vonatokon mindig izgalmas dolgok történnek – az Orient Expresszen utazott az izgalmas francia, Monsieur Poirot, és a rakat összeesküvő; a Roxfort Expressz pedig akárhogy nézzük is, izgalmas. Talán két dolog tehet egy vonatot izgalmassá: az utasai, illetve az egyéb körülmények. Egyéb körülmények alatt értem én a Roxfortba igyekvő varázslókat és boszorkányokat. Akik alatt nyilván nem döcögött ilyen erősen a vonat, alig bírom tartani a kezemben a könyvem. Bár lehet, hogy csak a kezem remeg.

Fújtatok. Olvass már!, biztatom magam.

Már csak egy-két oldal van hátra, de én hiába sóhajtozok, nem tudok tovább olvasni. Megdörgölöm a szemem. Minden el van rendezve – a papírok, az összes papír aláírva, elküldve, lepecsételve. Már nincs visszaút. Nem csak képletesen értve: a visszafele útra nem vettem jegyet.

Mindig makacs nő voltam, de most az ajkamba harapva kell kényszerítenem magam arra, hogy megtegyem, amit elterveztem. Szinte égnek a szemeim, ahogy lassan olvasom a sorokat, ajkam formálja a szavakat.

Már csak egy-két oldal van hátra, Poirot mindjárt befejezi a fejtegetést, hogy ki ölte meg szerencsétlen gonosz urat, Mr. Retchettet/Casettit. Sóhajtok, és azzal nyugtatom magam, hogy legalább én is izgalmassá teszem ezt a névtelen vonatot, ami csak vakon döcög a szürke téli estébe.

Már csak egy két sor van hátra. Sóhajtok. Az ablak felé fordítom a fejem: hó esett be a fülkémbe, fehérek és csúszósak az ülések. Már nem is este van – éjszaka, az ég fekete. Reszketek. A hidegtől vagy a félelemtől, nem tudom eldönteni. Lehunyom a szemem, majd kinyitom, olvasok tovább.

Már csak egy-két szó van hátra. Sóhajtok. Az arcomhoz emelem a könyvet, belélegzem a régiség szagát. Imádom.

Már csak egy szó van hátra. Sóhajtok. VÉGE. Az ujjam hozzáérintem a fekete betűkhöz. Suttogva káromkodok és összecsapom a könyvet. Ledobom magam mellé az ülésre, lassan felállok. Megborzongok, ahogy a hideg levegő megmozdítja nedves ingemet. Lelapogatom bokáig érő kordszoknyámat, és felkapaszkodok az ülésre, hogy a bőröndömhöz férjek. Van rajta egy rejtett rekesz (Ned a megszállottja a rejtett rekeszeknek, vagy legalábbis nekem ezt mondta – a japán nő talán majd azt mosolyogja meg, mennyire odáig van a nyulakért?), abba dugtam el a pisztolyt (Ned hozta haza, mint rendőr – a japán nőnek talán majd nyakörvet visz haza az állatmenhelyről?).

A homlokom a hideg rácshoz szorítom, mintha nem fáznék már amúgy is.

Már csak pár perc van hátra. Tarts ki, biztatom magam. A nyakamhoz nyúlok, ahol a medál függ, benne a kép hármunkról: Nedről, Terryről és rólam. Kinyitom és megnézem még utoljára a képet. Keserűen elmosolyodok, amit hiba mosolynak hívnak, mert csak két oldalra húzva a szám csikorgatom a fogam.

Már csak a japán nő hiányzik a képről, aki úgy felforgatta mindhármunk életét!

Vagyis inkább elvette mindhármunk életét. Kiét hogy, erről Ned tudna a legtöbbet mesélni. Terry már nem tud – és ez a gondolat újból könnyeket csal a szemembe és újra megbizonyosodom, hogy nincs már több dolgom az életben.

Befejeztem a könyvet, már csak ez van hátra.

Könnyedén szökkenek le az ülésről, és megállok az ablakkal szemben. Bámulom a kinti szürkeséget, a menetszél és a kint tomboló hóvihar havat sodor be a fülkémbe, ezzel együtt az arcomba. A pisztoly hideg csövét az államnak támasztom, és próbálom rávenni magam, hogy meghúzzam a ravaszt.

A könnyeim folynak, szemem előtt Ned, Terry és a japán, valószínűleg kimondhatatlan nevű nő képe lebeg. Az ajkamba harapok, erősen, vér ízét érzem a számban.

Elhatároztam magam – most miért nem csinálok semmit?

Sikítok dühömben, és amikor végre megtenném az apró, de végzetes ujjmozdulatot, ezer darabra hullik a világ.

Olyan dörrenés rázza meg a vonatot, hogy megtántorodom, majd valamitől dőlni kezd a szerelvény, én pedig a fülkeajtóra zuhanok, a pisztoly kicsúszik a kezemből.

Fény gyúl, vöröset, sárgát és vakító fehérséget látok mindenfelé, a durranások zaja nem csitul, hanem folyamatossá válik, mintha az univerzum akarna felrobbanni.

Feltápászkodok, a fülke most úgy áll, hogy a talaj az a fal, amin az ajtó van – illetve volt, mert most már nem használható akként –, a plafon pedig a nyitott ablakos oldal. Gyors fejszámolás után magamhoz veszem a pisztolyt és az ülések meg fémbőröndtartók segítségével felügyeskedem magam az ablakhoz, hogy kilássak: hiába akartam még az előbb meghalni, amikor észreveszem, hogy lángok lobognak a szerelvényem túlsó felében, rémület önt el.

Végigveszem a lehetőségeimet, aztán nehézkesen kitornázom magam a vonat felfordult testére. A lángok nincsenek túl messze tőlem, de még biztonságban el fogom tudni hagyni a fedélzetet. Őrület! Az ember egyik percben még végezni akar magával, aztán már a következőben menteni próbálja az életét.

Ezen mélázva megtorpanok. Tulajdonképpen így is vége szakadhat az életemnek, de ez az út valahogy nem tetszik. Valami más külső erő kényszerítené rám. Gyorsan hátraarcot csinálok, és sietősen elindulok a mozdony irányába, egyre messzebbre kerülök a lángoktól. Megtorpanok, ahogy gondolataim utat vágnak maguknak gyásztól és adrenalintól ködös elmémben.

Mi a fene volt ez? Robbanások. De ki robbantott, és miért? Előrefele nem látok tüzet, de az tisztán látszik, hogy kifutottunk a sínről. Pompás.

Úgy fest, valaki más is izgalmas vonatutat akart magának!

A szívem őrülten dobol. Feltűnik, hogy más is felkapaszkodik a tetőre. Elfekszik az ablak mellett, látom a mellkasa sűrű emelkedéséből-süllyedéséből, hogy zihál. Reszketek átázott ingemben és a szoknyámban. Bizonytalan kézzel fogom a pisztolyt – mi van, ha ez az az ember, aki miatt felborult a vonat?

Mély levegőt veszek. Valószínűleg csak egy átlagos ember, nem kéne mindent rögtön túlreagálnom. Több krimit olvashattam életemben, mint az egészséges…

Bűntudatom támad – mentenem kéne a többi utast, nem? Ned ezt tenné. Vagy legalábbis ez a munkája. Embereket ment. Én pedig magamat mentem, hogy később, nyugodt körülmények között a saját kezem által meghalhassak.

Szörnyű ember vagyok, jövök rá. Úgyhogy gyorsan szaladni kezdek a fekvő alakhoz.

Egy hang azonban megállít. A szél zúgásától, és a tűz ropogtatta szerelvény zajától nehéz bármit is hallani, de az illető olyan hangosan kiabál, hogy nem lehet nem felfigyelni rá.

– Állj! Miatta történt minden!

Megpördülök, és a hang tulajdonosában a jóképű, zöldszemű kalauzra ismerek a háta mögött villódzó fények segítségével. Lassan közelít, én pedig megkönnyebbülve sóhajtok. Nem akarom faggatni, amíg nem ér ide, nem lenne elég erőm ahhoz, hogy érthetően kiabáljam el neki kérdéseimet.

Elindulok felé én is. Botladozok hosszú szoknyámban, már szinte nem is érzem, hogy fázok, annyira reszketek, ez már inkább fájdalom a mellkasomban. A pisztoly majdnem kicsúszik a kezemből, de a lábamhoz szorítom a karom.

Már csak pár lépés. Sóhajtok, és imákat rebegek. Nem tudom kiért-miért imádkozok, próbálom csitítani túlélési ösztöneimet.

Halványan látni vélem, hogy a kalauzom mosolyog. Igyekszem kitalálni a szavai értelmét: miatta történt minden? Az a szerencsétlen fickó robbantotta fel a vonatot?

Már csak pár lépés. Most nem tudok sóhajtani, mert elakad a lélegzetem. A kalauzom vigyorog, de olyan eszement vigyor ül az arcán, hogy nincs sok kérdésem. Krimiolvasó agyam hamar kitalál mindent.

– Miatta történt minden – kiáltja a kalauzom, szőke haját vadul tépdesi a szél. – Ez az ember az oka mindennek!

Gondolkodás nélkül elemelem a pisztolyom, rászegezem a mellkasára. Pedig érdekel, mi a baja szegény fickóval. Kezem bizonytalanul remeg. Még soha nem lőttem, legfeljebb sörösdobozra a kert végében, de akkor Ned ott állt mögöttem és fogta, irányította a kezem.

Most azonban nincs itt, hogy segítsen. Magamnak kell megoldani.

Már csak egy-két lépés van hátra. Zihálok, mire elneveti magát. Nem olyan édes a nevetése, mint Nedé vagy Terryé (aki egyébként az apja nevetését örökölte), inkább gonosz kacagás, amilyenről olvasni lehet.

– Tegye le a fegyvert, kisasszony! Nem hölgy kezébe való az – fed meg, szája fülig ér.

Most már tényleg csak egy-két lépés van köztünk, a pisztoly a kezemben majdnem hozzáér a mellkasához. Olyan közel van, hogy nemigen tudnám eltéveszteni a célt, mégsem lövök, valami meggátol benne.

– Csinos hölgy maga – mondja, és még közelebb lép. Kénytelen vagyok behajlítani a karom, bár a pisztoly csövét nem veszem el a melléről. – Nem ilyen nők vettek körül eddig. Mind fehér ruhácskába tipegett végig a folyosókon, csiptetős mappákkal, és szánakozó mosoly ült az arcukon. – Már csak ötven centi van köztünk. Sóhajt. – De ha magára nézek, magában életerőt látok.

– Meg akartam ölni magam – közlöm, a hangom rekedt. Meglepődöm, hogy ilyen egyszerűen kimondtam. De miért használtam múlt időt?

– Ó, így még izgalmasabb az egész. Segítsek?

Felemeli a kezét, az arcomra simítja az ujjait, zöld szeme kutatón fürkész. Ajkán gonosz vigyor. Szeretnék a hátam mögé nézni, mi történt az ott fekvő emberrel, de nem enged a tekintete. Végighúzza ujjait az orromon, az ajkamon, végig a nyakamon, majd megállapodik a medálon. Kapkodom a levegőt, legszívesebben undorodva ellökném magamtól. Megfeszítem az izmaimat, és elhatározom: lelövöm. De azt a szép, elgondolkodó tekintetet nézve nem tudom rávenni magam.

Nedre emlékeztet. És Terryre. Mintha gyomorszájon vágtak volna – miért ő jutott előbb eszembe?

Aztán letépi a nyakamból a láncot, bennem pedig egy olyan indulathullámot indít el, hogy egyszerre üvöltöm el magam és húzom meg a ravaszt.

Dördül a lövés, a fülemben háromszor hangosabban visszhangzik, a pisztoly visszarúg, a kalauz hátratántorodik. Fehér egyenruháján azonban nyoma sincs növekvő vérfoltnak. Kétségbeesetten pillantok fegyveremre, és a biztonság kedvéért még egy golyót beleeresztek a fickóba.

Vagy legalábbis azt hiszem. Mert akárhányszor meghúzom újra és újra a ravaszt, rá kell jönnöm, hogy nincs a pisztoly töltve.

Pedig otthon, indulás előtt teletöltöttem a tárat! Feljajdulok, és mielőtt reagálhatnék, újabb lövést hallok.

Tompa puffanás, a golyó becsapódik.

Az én kordszoknyám derekába.

Azonnal levegő után kapok, és a hasamra szorítom a kezem. Fájdalmat nem érzek, csak az ujjaimra buggyanó vér látványa és melegsége rémít meg.

– Ezt nem kellett volna – mondja a kalauz tűnődve. Térdre rogyok. Újabb lövéseket hallok, és kiáltásokat. Nincs erőm hátrafordítani a fejem, de sejtem, kit ért találat.

Az érzékeim kiélesednek, ahogy hó- és tűzvihar tombol körülöttem. Színeket látok, arcokat, aztán múltbéli emlékek villannak be a téli éjszakába. Összeszorítom a szemem, nem akarok rájuk gondolni.

A kalauz lehajol elém, és megsimogatja az arcom.

– Nem volt veled bajom, csak éppen fenyegető mozdulatot tettél – mondja kedveskedve.

– Megpróbáltalak lelőni – mondom, és öklendezni kezdek.

Megérkezik a fájdalom, eddig a sokk miatt nem éreztem semmit.

Már csak perceim lehetnek hátra. Sóhajtani próbálok, aztán összeszorított fogakkal sikoltok, és elhajítom a pisztolyt, ha már lőni nem tudok vele. Büszkén látom, hogy homlokon találtam a kalauzomat. Zöld szeme fennakad, és mellém szédül, én pedig hirtelen rámtörő hányingeremet kielégítve az ingére okádom azt a kevés ételt, amit vacsorára ettem.

Már csak perceim lehetnek hátra. Reszketeg sóhaj rebben az ajkamról. Nyöszörögve fekszek a kalauz mellé, a hasamon szorítom a sebemet, de tudom, hogy nem lehet vele mit kezdeni. Hátra fordulok, és az eget bámulom. Nem akarom lehunyni a szemem, tetszik az ég – a hamu pernye, a hópelyhek, a füst és a pattogó tűzszikrák keveredése egyszerűen gyönyörű. Utoljára eszembe jut Ned és a japán nő, és Terry.

Már csak másodperceim lehetnek hátra. Sóhajtok.

Legalább kiderült, hogy izgalmas vonaton utaztam, fut át az agyamon. És nem én voltam az, aki izgalmassá tette, én is átélhettem ezt – micsoda megtiszteltetés. Érzem, hogy gondolataim szakadoznak, és fekete űr felé lebegnek.

Már csak egy-két másodpercem lehet hátra. Sóhajtok…