Zűr Brooklynban ~ 3. rész

Magnus Bane hideg vizes ronggyal borogatta a lány homlokát, de Pyxis fejfájása csak nem enyhült. A hisztérikus sírást és hitetlenkedést már szerencsére abbahagyta, már csak ez a hasogató fejfájás zavarta.

– Tudnom kellett volna – ismételte sokadjára Magnus. – Annyira ő vagy!

– Nem hiszem el, hogy képes voltál…

– Az egykori szerelmem lányába beleszeretni? Tudod, drágám, pont ilyen szerencsétlennek ismertem meg magam azalatt a pár évszázad alatt, amióta élek.

Pyxist azonban csak egy szó érdekelte.

– Beleszerettél? – Felnyögött. – Vagy csak az apámra emlékeztettelek…

– Az apád teljesen más ember volt – mondta szelíden Magnus, és megcirógatta a lány kézfejét. Pyxis gyilkos pillantást vetett rá a nedves rongy alól.

– Még él.

– Ó, tudom – bólintott Magnus. – De megváltozott.

– És már nem szereted? – kérdezte gúnyosan Pyxis. Mintha koboldok ástak volna a koponyájában.

Magnus a fejét ingatta.

– Amit tett, az elfogadhatatlan. És különben is, szerette Lyrát, miközben engem is...

– Félt tőle, Magnus. Apa félt anyától, sőt, szerintem még most is fél tőle.

Magnus keserűen nevetett.

– Szerinted ez lehet kizáró ok? Apád odáig meg vissza volt Lyráért, tisztelte, csodálta, imádta…talán szerelmes nem volt belé, de azok az érzések, amik hozzáfűzték, sötétek voltak és gonoszak.

– És amikor megismerkedtetek? – kérdezte Pyxis, és megszorította a férfi kezét. Még mindig nem akart arra gondolni, mi minden történt köztük. Az ügy borzasztó kínossá vált így, hogy megtudták a másik nevét és kilétét.

– Fiatalok voltunk. Jobban mondva inkább ő volt fiatal – helyesbített Magnus. – Tizennyolc lehetett. Akkor már jegyesek voltak Lyrával – én is csak később tudtam meg, hogy ez már olyan régi sztori. Amerikába jöttek, ahol Lyra egy barátjával, aki talán… orosz lehetett? Nem tudom, na mindegy, szóval valami orosz fickóval járta a kontinenst, Aries pedig maradt a fenekén. A Central Parkban ismertem meg, a kacsaúsztatónál.

– Elbűvölő – horkantott Pyxis.

– Nem szereted a szüleidet – nézett a szemébe Magnus. A szeméből sütött a fájdalom. Pyxis kitért a válasz elől.

– Pokollá tették az életünket. – Ülőhelyzetbe tornázta magát az ágyon, a borogatása leesett mellé, de nem törődött vele. – Láthattad a hegeket a hátamon. Corvus is tele van velük, pedig ő tényleg csöppség volt akkoriban. És akkor még nem is beszéltem a Cruciatus-átokról. Remélem, nem kell magyaráznom, mi az.

Magnus elszörnyedve hőkölt hátra.

– Az…

– Ja. Tiltott.

– És…

– Nem mondta el, mi? Lehet, hogy nem is emlékezett rá, szinte mindig részeg volt olyankor, amikor…ezeket tette – vont vállat Pyxis. Feljajdult, a homlokába fájdalom hasított. – Vagy legalábbis szeretném azt hinni. Egyébként nem történt meg sokszor, de azt az ember nem felejti el, akármilyen fiatal volt is…

– Sajnálom. Én Ariest még jó embernek ismertem meg – mondta bűnbánó arccal Magnus. Pyxis szívesen simogatta volna a hátát, és megnyugtatta volna, hogy nem tehet a másik férfi bűneiről, de a szíve és a gyomra összeszorult az emlékektől. Könnyek buggyantak ki a szeméből, hiába próbálta visszatartani őket.

– Amíg Corvust…engem bezárt…nem segíthettem…szörnyű volt… – Pánikszerű zokogásban tört ki. Magnus az ölébe húzta, és dajkálni kezdte. Pyxisnek annyira jól esett az ölelése! Fejét nekitámasztotta a férfi mellének, kezeit az arcára szorította. Biztonságban érezte magát az erős karok között, és melegség öntötte el.

– Magnus – szipogta. – Én nem akarok olyan ember lenni, mint amilyenek a szüleim voltak.

– Nem vagy az – suttogta a fülébe Magnus. Arcon csókolta, és megsimogatta a haját. – Talán megvan benned a sötétség, ami elindította őket a gonosszá válás útján…de ők már fiatal koruk óta azon az úton gyalogoltak, neked pedig eszedben sincs arra menni.

– És ha később…

– Ne aggódj ezen, kicsim.

Hallgattak egy darabig. Csak ők ketten léteztek az univerzumban, Pyxis próbált mindent kizárni, csak a férfi széles, meleg tenyerére koncentrálni, ami a hátát és a karját simogatta.

– Régen féltem tőled, és határozottan nem kedveltelek – mesélte Pyxis, remélve, hogy oldja ezzel a mellében szorító feszültséget. Magnus erőtlenül kuncogott, és óvatosan elhúzta a lány arcától az odaszorított kezeket.

– Hát igen, ijesztő ember lehetek.

– Az vagy – értett egyet Pyxis, és kitörölte szeméből a könnyeket. – Naaagyon ijesztő.

A komor hangulat még ott lebegett körülöttök, csak félve mertek viccelődni. Pyxis Magnus nyaka köré fonta a karjait, és hátradőlve lehúzta magához a férfit. Magnus megcsiklandozta a lány oldalát, és nyomott egy cuppanós csókot az ajkaira.

– Ünnepélyesen kijelenthetem, hogy egyáltalán nem emlékeztetsz a szüleidre! – mondta valóban ünnepélyes hangon, és lehengeredett a takaróra a lány mellé. Pyxis tudta, hogy nem igaz teljesen, amit mond, mert legalább kinézetre mindenképp hasonlít a szüleire, de nem tette szóvá. Hagyta, hogy Magnus a vállára húzza a fejét, és álomba simogassa.

Zűr Brooklynban ~ 2. rész

Abból az egy viktoriánus korabeli Angliát idéző fedél alatt töltött éjszakából persze hamar több lett, és a negyedikre Pyxis már egészen otthon érezte magát. Jól kijött Miau Ce-tunggal, és felfedezte a férfi gyönyörű könyvespolcát is. Most is ott feküdt a férfi ágyán egy pihe-puha köntösbe csavarva, haja még mindig illatozott attól a különleges sampontól, amit kapott vendéglátójától. Egy Shakespeare-darabot olvasgatott, amit még nem ismert, közben az ölében doromboló perzsamacskát simogatta.

A férfi nevét még mindig nem tudta. Az első éjjel abban maradtak, hogy még nem muszáj tudniuk.

– Maradjon meg az éjszaka rejtélyes napszaknak – ajánlotta akkor a férfi, miközben Pyxis a falnak támaszkodva várta, hogy befogja a száját és újra megcsókolja, ami egyébként meglepően hamar meg is történt – a lakásig vezető úton megtapasztalta, hogy a férfi sokat tud beszélni.

Azóta pedig nem nagyon hozták szóba a témát. Persze Pyxis oldalát rettentően fúrta a kíváncsiság, hogy nem tudja a másik nevét, főleg úgy, hogy szinte biztosra vette, látta már ezt az arcot valahol. De ha ő nem volt ezen a téren (sem) őszinte, mit kellett volna várnia?

Az első reggel eléggé megijedt, amikor egy ismeretlen lakásban ébredt. A férfi nem volt mellette, mint kiderült, épp három fogásos reggelit készített, aminek Pyxis nagyon megörült a napok óta tartó koplalás után.

Akkor az asztalnál ülve a lány azt várta, alaposan kifaggatják, de a férfi meg se szólalt, csak a konyhapultnak dőlve nézte, ahogy jóízűen falatozik.

Pyxis boldog volt, amiért előző este nem kotyogta el részegen a nevét. Édesanyja, Lyra Black ismert nőszemélynek számított Amerikában. Igencsak ismert bűnözőnek, hogy pontosak legyünk. Amióta volt az a balhé az amerikai Mágiaügyi Miniszterrel meg a lányával…Mondhatni, a Blackeket nem látták szívesen a tengerentúli varázsvilágban. Meg a muglivilágban sem, ugyanis sajnálatos módon a Lyra által meggyilkolt személy a muglik közt is közkedvelt volt.

Talán ezért is pöccentek be annyira a Minisztérium tagjai, amikor munkát keresett náluk. Először hamis néven próbálkozott, de amikor lebuktatták, rettentő dühös lett mindenki, ő meg örülhetett, hogy nem csukták le ott helyben. Pénze nem volt hajóra vagy repülőre, New Yorkban tartózkodása alatt Tony tartotta el, de amióta tőle lelépett, nem sok pénze maradt. A hoppanálási engedélyét még otthon elvették tőle, a kiképzőjével folytatott kínos balhé után.

Sóhajtott. Talán a mondás igaz: a név kötelez. Minden Blacknek sötétnek, csalónak kell lennie?

– Szépségem, negyedik napja vagy itt – lépett ki a fürdőből a férfi. Köntöst viselt, fekete haja vizesen lapult az arcára. Imádnivalóan festett. Pyxis rámosolygott.

– Jól számolsz, drágám.

A férfi feltérdelt az ágyra. Megfricskázta a lány meztelen lábujjait. Alaposan megnézte magának Pyxis köntöse alól előbukkanó lábát.

– Mi az, meglepődtél, hogy nincs a lábujjaim között hártya? – kérdezte szórakozottan gúnyolódva a lány.

– Hidd el, láttam már olyat – mondta a férfi, és előre hajolva nyomott két puha csókot Pyxis vádlijára. – Viszont ilyen izmost lábakat még nem. Fitneszkirálynő vagy odahaza? – érdeklődött. Pyxis nevetett, és rávágta volna, hogy az aurorképzésnek talán még a legkönnyebb része a fizikaierőnléti edzések sorozata.

De persze ezt nem mondhatta el neki, tekintve, hogy a férfi arról sem tudott, hogy boszorkány.

Félretette a könyvét és letolta az öléből Miau Ce-tungot, aki morcosan nyávogva ugrott le az ágyról. Előrébb tornázta magát, hogy megcsókolja a férfit, aki mosolyogva hajolt oda hozzá, és összeérintette az ajkukat. Leült Pyxis mellé, a feltornyozott párnáknak döntötte a hátát, a csók közben beletúrt a lány hajába, de aztán megragadta Pyxis kezét, amikor az a köntöse madzagjának csomójához nyúlt.

– Baj van, édesem? – lepődött meg Pyxis. A férfi szórakozott mosolyt villantott rá.

– Négy napja vagy itt, és én még mindig nem tudom a neved. Biztos valami híresség lehetsz. Ezért utazol inkognitóban?

Pyxis sóhajtott, és az ölébe húzta a kezeit.

– Miért akarod ennyire tudni a nevem?

– Hogy én is elmondhassam neked a sajátom.

– És azt miért akarod? – morgolódott Pyxis. A férfi vállat vont.

– Az ember szereti hallani a nevét. A férfiak pedig meg inkább szeretik hallani a nevüket, főleg, amikor… – Pyxis párja arckifejezéséből kitalálhatta, mire gondol és hogy akarja befejezni a mondatot. Ösztönből a férfi szája elé kapta a kezét.

– Hé, vigyázz, mit mondasz! – szólt rá, aztán rájött, hogy fölöslegesen szidta meg: kistestvérei nincsenek a közelben.

– Jól van, na, sajnálom a disznó viccet – szabadkozott a férfi olyan hangon, aki egyáltalán nem sajnálja. Mélyen Pyxis szemébe nézett, aki megbántottságot látott a most épp mogyoróbarna íriszekben csillogni. – Nem bízol bennem?

– Nem erről van szó, drágám…

– Kérlek!

– De a vezetéknevem…nem túl…jó – bökte ki a lány. A férfi felnevetett.

– Hát ha csak azzal van baj, hadd halljam a keresztneved! Az épp elég nekem, szívem.

Pyxis gyorsan mérlegelte a helyzetet. Végül is talán Amerikában nem olyan elterjedt a tény, hogy a Blackek csillagokról és csillagképekről nevezik el a gyermekeket, ugye? Itt csak és kizárólag a Blackkel van a baj. És amíg nem emlegeti Lyra nevét, nem fog történni semmi baj. Nyilván a muglik is körözték az anyját gyilkosság (jogos) vádjával, de ott talán nem tudják olyan részletesen a családi hátterét.

Arra jutott, megéri kockáztatni.

– Pyxis – mondta ki, és kicsit enyhült a mellkasában fészkelő szorító érzés, ami a titkai miatt alakult ki. Nagyon megszerette ezt az embert – nem szívesen vallotta be, de talán kicsit nagyon bele is esett. Tartott tőle, hogy a férfi érzelmileg talán nem kezdett el kötődni hozzá, és ez elbizonytalanította. Minden nap attól félt, hogy ki fogja rakni az utcára.

A férfira egészen érdekesen hatott az új információ. Rámeredt vagy tíz másodpercig, és nem szólalt meg. Pyxis úgy látta, nem is lélegzik. Kezdett megijedni, amikor végül megrezzent.

– Mondd még egyszer – kérte.

– Pyxis – ismételte. A férfi megköszörülte a torkát.

– Azt mondod… Pyxis. Hmm…szép név – dicsérte meg. Lesütötte a szemét. – Mondd csak…mennyire népszerű ez a név Angliában?

Pyxis szíve őrülten kalapálni kezdett. Kész, vége, lebukott, tudja, hogy gyilkos az anyja. Az agya vadul kattogott, de nem sikerült semmi használhatót előállítania.

– Nem hiszem, hogy az lenne – nyögte ki. A férfi megsemmisülten meredt maga elé. A tekintete Pyxis lábai irányába nézett, de a lány sejtette, hogy most nem az izmaiban gyönyörködik. Megérintette férfi karját.

– Jól vagy, édesem?

– Nem – nyögött föl a férfi, és a hajába túrt.

– Sajnálom, hogy nem mondtam el a nevem – motyogta Pyxis. Szégyellte magát, nagyon, de nem hitte volna, hogy ennyire ki fogja készíteni a kedvesét.

– Mi a vezetékneved? – kérdezte a másik váratlanul, hangja határozottan csengett.

– Azt mondtad… – védekezett Pyxis, de a férfi követelőzőn a szavába vágott.

– De most mást mondok!

Pyxis megszeppenve pislogott, nem tudta, mit kéne reagálni. A férfi a kezébe temette az arcát.

– Black, igaz? – mondta ki halkan. Pyxis tátogott a meglepetéstől, de hát mit volt mit tenni, be kellett vallania.

– Ja. Black. Nagyon zavar? – kérdezte szégyenlősen.

– Hát… – A férfi vett egy nagy levegőt, és fájdalmas arckifejezéssel pillantott a lányra. – Emlékszel még az első estére?

Pyxis összevont szemöldökkel nyitotta szólásra a száját.

– Mármint mire gondolsz pontosan? – Sok minden történt azon az estén.

– Amikor elmeséltem, hogy hogyan hagytak el utoljára.

Pyxis megerőltette az agyát.

– A fiú elvett feleségül valakit.

A férfi bólintott.

– A nőt Lyra Blacknek hívták.

Pyxis felnevetett, aztán elkomorult. A múltjának szálai végigfutottak az agyán, emlékek villantak fel lelki szemei előtt, tűzről, portálról, kiabálásról, rémisztő kántálásról, félelemről…

– Ugye nem… – Érezte, hogy elfogy minden levegője. A hajába túrt. – Magnus Bane – lehelte a nevet. – Az apám szeretője.

Zűr Brooklynban ~ 1. rész

Pyxis Black a pultra támaszkodva iszogatta a sokadik pohár italát, amikor hozzálépett a férfi.

– Mit keres itt egy ilyen csinos hölgy ebben az alvilági kocsmában? – szólította meg. Pyxis nem nézett rá. Minden erejével a fából ácsolt pult mintáira koncentrált, nehogy leszédüljön a székről.

– Maga szerint mit? – vetette oda. Megrázogatta a poharát.

– Nem túl minőségi – jegyezte meg a fickó. Pyxis megkockáztatott egy oldalpillantást. Majdnem félrenyelte az italát. A férfi ázsiai lehetett, szeme húzott, írisze olyan világosbarna, hogy már szinte sárgának hatott, fekete szemceruza és csillogó sötétkék sminkkel festette ki magát. Pyxis arra gondolt, ő vajon hogy nézhet ki – elkenődött kenceficék, amikkel annak a majomnak a sminkesei traktálták. És kócos is volt, míg az idegen haja művészien lógott a szép arcba, és mintha tincsei is szikráztak volna. Pyxis tekintete lejjebb vándorolt: fekete bőrkabát, félig kigombolt sötétkék, ezüstmintás ing, csilivili öv, fekete bőrnadrág. Ha nem látszott volna ki izmos mellkasának a fele, Pyxis akkor is vadítónak találta volna.

Fintorgott a gondolatra. Pont ilyen lány nem akart lenni. Úgy döntött, az eddig magába döntött alkoholmennyiségre hárítja a felelősséget.

– Kérek két pohárral…abból – bökött valami üvegre a férfi, ujján gyűrűk csillogtak.

– Tetszenek a gyűrűi – dicsérte meg szórakozottan Pyxis.

– Kér egyet? – vigyorgott rá a lányra, aki megbabonázva mosolygott vissza.

– Ha szabad…

A férfi lehúzott a mutatóujjáról egy nagy, azúrkék kővel díszített ezüstgyűrűt, és Pyxis kezéért nyúlt, aki reszketve hagyta, hogy az ujjára húzza az ékszert. A férfi bőre selymes volt, és biztosra vette, ha állna, akkor most összerogyna a forrósághullámtól, ami elöntötte az érintés hatására.

Tényleg sokat ihatott.

Hogy kicsit elterelje a gondolatait, és amíg várt arra a másik italra, megnézte új szerzeményét. Olyan kék volt, mint Azura szeme. És mivel Azurának ugyanolyan színű szeme volt, mint Pyxisnek, a kő hozzá is illett. Jó az ízlése ennek a különös szerzetnek, állapította meg magában.

Két kis pohárkát tettek le eléjük, és a férfi felemelte az egyiket. Pyxis remélte, hogy nem foga elejteni a sajátját. Koccintottak, majd egy hajtásra megitták az egészet.

– Szabad kérdezni, mi járatban van erre? – kérdezte a férfi, és a pultra könyökölt, így Pyxis lenézett az arcára. Gyönyörködött benne, és csak később kapott észbe, hogy válaszolnia kéne.

Gyorsan válaszolt.

– Nem.

Nem fogja elmondani, hogy most rúgta ki az a barom pasija, na meg az amerikai Mágiaügyi Minisztérium is.

– Értem – bólintott a fickó, mint aki valóban érti. – És a nevét?

Pyxis megnyalta az ajkát. A férfi furcsamód ismerősnek tűnt, de meg nem tudta volna mondani, honnan. Talán valami reklámszínész, vagy eladó valahol. De túl részeg volt, hogy ezen gondolkozzon.

– Azt sem.

Megrázta a fejét, amitől szédülni kezdett. Megmasszírozta az orrnyergét. Megrohanták a kellemetlen emlékek – a Minisztériumban nem örültek a nevének.

– Hogyhogy?

Nem válaszolt, az ajkába harapva, behunyt szemmel erőlködött, hogy elmulassza a fejfájást. Hülye alkohol!

– Nincs.

– Értem a célzást – kuncogott a fickó. Pyxis beleborzongott. Először hallotta ezt a hangot, de úgy vélte, örökké tudná hallgatni. Különös melegség és bizalom árasztotta el a férfi iránt. – Húzzak a fenébe?

Pyxis a következő tettét megint csak az alkohol hatásának tulajdonította: ömleni kezdett belőle a panaszáradat.

– Ne, kérem, ne hagyjon itt maga is! – rimánkodott. – Tony már elhagyott…vagyis őt én hagytam el, de mert láttam, hogy ő elhagyott, vagyis megcsalt, tudja, milyen parasztok ezek a New York-i férfiak…aztán a szerencsém is elhagyott, én is elhagytam a hazámat, a testvéreimet…napok, sőt talán hetek óta maga az első, aki kedves volt velem, kérem, ne hagyjon el…

A férfi pár pillanatig pislogás nélkül meredt rá, aztán felemelte gyűrűs kezét és Pyxis arcára simította az ujjait. A lány érezte, hogy elvörösödik, de a kocsmában félhomály uralkodott. Bár a másik pajkos mosolyából úgy tűnt, pontosan tudja, milyen hatással van rá.

– Nem fogok elmenni – mondta meleg hangon. Intett a csaposnak, hogy hozzon még italt. Pyxis nem ellenkezett. A panaszáradattal visszatért szívébe és gyomrába a fájdalom, és ismét rátört a sírhatnék.

– Egyébként, csakhogy tudja – kezdte a férfi, és ivott két kortyot (a mozdulathoz elvette a kezét Pyxis arcáról, nyomában csak hűvösség maradt) –, nem lehet normális az az emberi lény, aki megcsalta Önt.

Pyxis bizonytalanul mosolygott, és meghúzta az italát. Keserűen cuppantott.

– Talán rosszul csókolok – vont vállat. – Aki miatt el kellett jönnöm otthonról, azt mondta.

A férfi összevonta a szemöldökét. Láthatóan nem igazán értette, miről beszél.

– Egy másik srác?

– Ja, de vele nem jártam – bólintott Pyxis. Gondterhelten sóhajtott. Azt a történetet sem fogja elmesélni. – Csak akart…valamit, amit nem adtam meg neki.

– Ó, már értem. Szóval maga nem könnyen kapható típus? – kérdezte felvont szemöldökkel, vigyorral a szája sarkában a férfi.

– Nem azt mondtam – csúszott ki Pyxis száján. – Vagyis… – Nagy levegőt vett, és morcosan bámulta a kezén a gyűrűt. – Ezt a gondolatmenetet inkább nem fejezem be.

A férfi felnevetett, és a fejét ingatta.

– Tetszik a humora.

Pyxis hallgatott. Nem hitte, hogy normálisan le tudná reagálni. A férfi ajkán szórakozott mosoly ült, ahogy szemét végigjáratta a lányon. Pyxis érezte, hogy még a korábbinál is jobban elpirul, mint egy kisiskolás lány. Úgy gondolta, ezt most megengedheti magának – részeg és a világ is ki akarja tagadni magából.

– Egyébként, csakhogy tudja – ismételte korábbi mondatát a férfi –, nem hiszem, hogy rosszul csókolna.

Pyxis érezte, hogy szemöldöke felfelé rándul.

– És ezt mégis miből gondolja, uram?

– Ránézésre meg tudom állapítani.

– Ennyire jártas a témában? – tudakolta Pyxis, és érezte, hogy melege lesz saját kihívóan csengő hangjától. A férfi közelebb hajolt hozzá, érezte a leheletét kicsapódni a nyakán. Nem volt alkoholszaga, inkább kicsit a kakaót idézte.

– Szabad? – kérdezte a férfi. Szemöldökét édesen húzta föl, kezét már megint Pyxis arcára simította. Ilyen közel a másikhoz a lány nem igazán tudta értelmezni a szituációt, ezért hagyta, hadd csináljon a férfi, amit akar.

Számíthatott volna arra, hogy a férfi megpróbálja majd megcsókolni, de kába agyának ez eszébe sem jutott. Amikor azonban mégis megtörtént, nem habozott: ajkai szétnyíltak, gyűrűs ujja megérintette a férfi vállát. Az végigsimított a lány nyakán, Pyxis körül forogni kezdett a világ.

Ahogy a csók elmélyült, Pyxis valahogy lecsúszott a székről – talán a dereka köré kulcsolódó erős kar húzta le. Mindenesetre kénytelen volt megkapaszkodni a férfiban, és ezt nyilván úgy tehette meg a legkönnyebben, ha a lehető legjobban hozzásimul.

– Egek, tele van a kocsmám félreeső zugokkal, függönnyel elválasztott fülkékkel, sőt, ha szeretnék, még szobát is tudok adni, de kérem, ezt ne a pultnál csinálják! – választotta szét őket a csapos. Pyxis levegő után kapkodva hőkölt hátra. Az őt ölelő férfi megrázta a fejét, majd udvarias mosolyt villantott a csapos felé.

– Elnézést, uram, máris megyünk. Hozna négy pohárral abból a löttyből? – bökött egy vörös itallal töltött üvegre, majd megragadta Pyxist a csuklójánál fogva és egy ablak melletti sötét sarokban álló asztalhoz húzta.

Pyxis szíve vadul dobogott, és nem tudott mit kezdeni a bensőjében dúló érzésekkel.

– Vendégeket várunk? – szólalt meg, amikor kihozták a négy pohárkát.

– Ó, nem, de úgy vélem, jobb lesz így az este – mondta a férfi. Koccintottak, leküldték az italt.

– Na és hogy hívnak? – kérdezte Pyxis. Úgy vélte, már tegezheti azt az embert, akit az imént olyan szenvedélyesen csókolt meg. És talán nem ártott volna tudni az illető nevét.

A férfi hátradőlt, és szórakozott mosollyal nézte. Szikrázó szeme megint végigsiklott rajta, amitől úgy érezte, mintha reflektorral világítanák be.

– Nos, kedvesem, abban biztos vagyok, hogy nem azért hagytak el a férfiak, mert rosszul csókolsz.

– Mert jól csókolok? – érdeklődött Pyxis, és vigyorra húzta a száját. A gyomra nem akarta a helyén maradni – mintha pillangók röpdöstek volna benne ide-oda. Sose szerette ezt a hasonlatot, de most tetszetősnek találta.

– Mmm talán még egy próbát, ha…

Pyxis nem várta meg a kérdés végét, úgy hajolt a férfi ajkaihoz, mintha évek óta várt volna erre.

Pedig valószínűleg csak öt perce.

– Még mindig nem tudom a neved – húzódott el kis idő után.

– Talán mert nincs is – válaszolt a másik, és félrehúzta a lány haját a nyakáról, hogy ott is megcsókolhassa.

– Azt nem hiszem! – nevetgélt Pyxis, mert viccesnek találta a választ, és mert a férfi puha szája csiklandozta. De azért jól esett az érintése. Sóhajtott, és a poharáért nyúlt.

Egy ideig felváltva csókolóztak, beszélgettek és iszogattak.

– Nekem is úgy ért végett a legutóbbi komolyabb párkapcsolatom, hogy a srác elhagyott. Megházasodott – mesélte a férfi. Pyxis meghökkent.

– És akkor lányok nem…?

– Elkaptad a lényeget – nevetett fel a férfi. Pyxis zavarba jött.

– Én nem úgy…én sajnálom…én...csak…

– Semmi baj, drágám. Szerencsédre a lányok is érdekelnek. Be is tudom bizonyítani, mennyire. – Pyxis hevesen dobogó szívvel várta, hogy bizonyítson.

Ajkuk újra összeért, és Pyxis próbált a legközelebb bújni a férfihoz, kezével végigsimította az ingből kilátszó izmos mellkast. A férfi váratlanul elhúzódott, és zihálva kérdezte:

– Hány éves vagy? – Felemelte a fejét, és belenézett Pyxis szemeibe. A lány tökéletesen elidőzött volna csak a bámulással, de a férfi tényleg választ várt.

– Huszon… – Összevonta a szemöldökét. – Most hirtelenjében nem tudom pontosan. De nem vagyok sem kiskorú, sem öreg.

– Rejtélyes válasz.

– Az éjszaka a rejtélyek napszaka.

– Igazad van.

A férfi újra megcsókolta, és a gondolatok Pyxis fejéből sorra kipotyogtak. Már nem törődött azzal, hogy Tony megcsalta, hogy nincs munkája és esélye sem arra, hogy munkát szerezzen, hogy csalódást fog okozni a testvéreinek és barátainak… Jelen pillanatban csak ez a különös figura, ez a leírhatatlanul csodás férfi létezett, aki úgy érintette és úgy csókolta, mintha ő lenne a legtökéletesebb és leggyönyörűbb nő a világon. Pedig a festék az arcán elkenődött és a haja borzasztó kócos volt.

– Hol laksz? – érkezett egy újabb kérdés, amire Pyxis csak jó idő után tudott válaszolni, mert végig kellett gondolnia mindent, de a szavak valahogy nem akartak a nyelvére szökni.

– Sehol.

A férfi megint olyan aranyosan húzta össze a szemöldökét.

– Ezt a problémát orvosolni kellene.

Pyxis merengve a barnás-sárgás szemekbe nézett, és úgy volt vele, ez a fickó orvosolhat bármit, bárhogy.

Nevetgélve követte az utcákon, hagyta, hogy a csuklójánál fogva vezesse, hogy néhány sarkon megálljanak és koszos falaknak dőlve csókolózzanak. Tudta, hogy az lenne a helyes és erkölcsös, ha nemet mondana a meghívásra és bekéredzkedne valami helyi varázsló otthonába, de egyre csak halogatta. Majd a következő saroknál… annál a zebránál…majd, ha elérünk a lakásáig.

Azonban a lakása előtt az utcán a férfi olyan szenvedéllyel csókolta meg és úgy szorította magához, hogy a lány egy időre elfelejtett beszélni, és mire eszébe jutott egyáltalán a neve, már egy feketére festett, neonpöttyökkel teleszórt ajtó előtt toporogtak.

– Remélem, tetszeni fog szerény hajlékom – mondta a férfi, és bizonytalanul rámosolygott Pyxisre, aki épp nyitotta a száját a tiltakozásra. A férfi beletúrt a hajába, majd kitárta az ajtót.

Amint Pyxis belépett a lakásba, tudta, hogy a világ összes kincséért sem hagyná el újra. Mintha a viktoriánus Anglia régi lakási közül jelent volna meg előtte egy különösen szép darab. Díszes tapéták, súlyos bársonyfüggönyök, széles kanapék, rajtuk díszpárnák, hatalmas szőnyegek, kandallók…egy fehérszőrű perzsamacska az egyik fotelben.

– Imádom – sóhajtotta, és belépett.

– Miau Ce-tung – mutatta be a kisállatot a férfi. Levette a zakóját és a kanapéra dobta. Lerúgta a cipőjét is. Pyxis megdermedve állt egyhelyben. Nem tudta, mit kéne csinálnia. Valami azt súgta neki, hogy bízhat a férfiban – de ennyire? Ez nem rá vall. Sóhajtott, és a halántékát dörzsölgetve próbálta feloldani az elméjére szállt ködöt. Amikor felemelte a fejét, a férfi ott állt közvetlenül előtte. A sötétkék ingen már csak két gomb maradt begombolva – Pyxisnek mintha rémlett volna, hogy ez az ő ujjai munkájának az eredménye. Pedig utált gombolni. A lényeg az volt, hogy a férfi csupasz felsőteste rémisztően közel volt Pyxishez, aki nem tudta eldönteni, hogy megszüntesse vagy elmélyítse a távolságot.

– Ha nem akarod… – A férfi ujjai a lány tarkójánál igazgatták a gubancos hajtincseket. Pyxis lassan felemelte a fejét, tekintetük összefonódott. Annyira emlékeztette valamire az a barna szempár! Nem Charlie melegbarna szemeire, valami másra, amit nem tudott megmondani. Sajnos abban sem volt biztos, hogy józanon tudott volna-e válaszolni.

– Nem tudom a neved… – felelte elhaló hangon, és hiába próbálta az oldala mellé utasítani a karját, az magától elindult a másik teste felé. Pyxis magas lány volt, így élvezte, hogy ezúttal fel kell néznie a férfira. A puha ajkakra siklott a tekintete. A férfi egyre gyorsabban kapkodta a levegőt, kezei a lány nyakáról lecsúsztak a hátára, a felkarjára, majd az egyik megállapodott Pyxis csípőjén, a másik a könyökén. Óvatosan összeérintette az ajkaikat, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy Pyxis döntsön.

Egy viktoriánus korabeli Angliát idéző fedél alatt töltött éjszaka nem árthat senkinek.