Vad Velence #3 ~ Pyxis kalandjai

3. rész

Charlie

Nos, kimentették, de amikor kinyitotta a szemét, rájött, hogy kétszer is át kellett volna gondolnia a kívánságát.

Valaki szüntelenül káromkodott fölötte, és a mellkasát nyomogatta. Pyxis felismerte a lélegeztetés módszerét, és gyorsan köhögve felült, mielőtt az illető a száján át levegőt fújhatott volna a tüdejébe.

– Ó, Pyx, mi nem jut eszedbe! – korholta Charlie Weasley. Pyxis szíve apróra zsugorodott, hogy aztán rögtön hatalmasra nőjön. Charlie csurom víz volt, vörös hajából több víz folyt Pyxisre, mint amennyit a lány lenyelhetett a csatornában.

– Charlie? – köhögte, és kiköpött egy jó adag rosszízű vizet. Feltűnt neki, hogy Charlie lábán fekszik, és hogy a fiú karjai a háta köré fonódnak. Charlie váratlanul magához rántotta, Pyxis arca belenyomódott a fiú mellébe. Ismerősnek kellett volna lennie a helyzetnek, de nem volt az: Charlie megizmosodott az elmúlt másfél évben. De nagyon. Charlie mindig a kicsit húsosabb fajta volt, aki rendesen kihasználta, hogy le tud járni a házimanókhoz. Pyxis szerette így a fiút, és sokszor elkísérte a nassolnivalógyűjtő körútjaira – ezek szerint a sárkányoknál nincs ételadományozó házimanó csoport. Amíg Charlie a fülébe mormolta a szidalmakat és a hátát simogatta, kíváncsian megtapogatta a fiú hasát, oldalát, felkarját. Nem lett egy Sylvester Stallone vagy Bruce Willis (Magnus elkezdte bevezetni a mugli filmek csodás világába), de azért egyáltalán nem volt rossz.

Felnyögött. Túl sok csatornavizet nyelt, azért elmélkedik ilyeneken.

– Charlie, mit művelsz? Elég legyen, Weasley! – állt neki dühöngeni egy kis bosszantó fáziskéséssel.

– Megmentem az életed, szerinted mit csinálok?! – háborgott Charlie. Pyxis eltolta magát a fiútól és közvetlen közelről belebámult a csokoládébarna szemekbe. Régen hogy megremegett tőle a gyomra, ha összenéztek! Természetesen ez már egyáltalán nem volt érvényes. Kicsit sem.

– Jó, hogy nem vetkőztetsz le – sziszegte Pyxis, és nekilátott kibontani magát a fiú karjaiból.

– Meg vagy zakkanva? – hördült fel Charlie, és rögtön elengedte a lányt, aki a betonra esett.

– Aú! – nyögött föl Pyxis. A mellkasához kapott, hirtelen mintha tonnákat pakoltak volna rá, nehezére esett lélegezni. Pánik bizsergette végig a testét, aztán rájött, mi lehet a baj – ez valószínűleg a kábítóvarázslat utóhatása.

Remélte, hogy korábbi gondolatait is foghatja az elrontott kábítóvarázslatra.

– Jól vagy? – kérdezte Charlie. Láthatóan vívódott azon, hogy mit kellene tennie. Végül átkarolta Pyxis vállát, majd átnyúlt a lábai alatt és az ölébe emelte. Pyxis tiltakozni akart, de esélye sem volt, a fiú nyilván addig nem engedi el, amíg nem talál valakit, aki segíteni tud rajta.

– Hova viszel? – nyöszörögte Pyxis, és fáradtan nekidöntötte a fejét Charlie vállának. Beszívta a fiú illatát, amin mintha a csatorna vize sem változtatott volna semmit. Frissen vágott fűillata volt Charlie-nak. Lehunyt szemmel emlékezett vissza arra a réges-régi bájitaltan órára, ahol az Amortentia főzetet tanulták, és tömény Charlie-illatot keverhetett magának. Emlékezett a szívmelengető boldogságra, amikor Charlie odajött hozzá, átkarolta hátulról, és büszkén felemelte a számára Pyxis-illatú üvegcsét…

Az emlékek egy szempillantás alatt ellobbantak, amikor meghallott egy éles hangot.

– Na, ez egy jó kérdés, cukorborsó. Hova viszed a barátnőmet?

– Magnus – nyögte Pyxis. A füle alatt ott dobolt Charlie szíve; most a ritmus mintha kétszer gyorsabbra váltott volna. Pyxis nagy nehezen kinyitotta a szemét. Egy nagyon mérges Magnus bámult rájuk.

– Ez meg mi az ördög? – csodálkozott Charlie, és védelmezőn magához szorította Pyxist. A lány érezte, hogyan feszülnek meg az izmai körülötte.

– Semmi baj, Weasley – mondta Pyxis, és megveregette a fiú mellkasát. – Ő Magnus… a párom – mutatta be az őket kritikusan mustráló boszorkánymestert.

– A párod? – kérdezett vissza hitetlenkedve Charlie. Talán a lány nem volt túl meggyőző, miközben a kezét Charlie mellén felejtette. Gyorsan elvette onnan az ujjait.

– Az volnék – bólintott Magnus –, és örülnék, ha nem fürdetnéd meg a kedvesemet fényes nappal az utcán. Tudod, ez az én dolgom.

Pyxis nevetni akart a viccen, de nem sikerült neki. Élesen szívta be a levegőt, nem akart emlékezni semmire. De nem tehetett ellene semmit, a Charlie-val kapcsolatos emlékképek végigszáguldottak az agyán.

– Semmi baj, Magnus – mondta Pyxis, és Charlie-ra nézett. – Leteszel? Jól érzem magam. Teljesen – hazudta, a kezét a még mindig kicsit sajgó mellkasára simította. – Magnus pedig nagyon ügyesen gyógyít, ha mégis arra lenne szükségem.

Magnus elébe ment Pyxisnek, óvón a karjaiba zárta. A boszorkánymester talán ösztönösen, talán rutinból, de tudta, hol érez fájdalmat. Háromszor megkoppintotta ujjaival a lány kulcscsontját, és a fájdalom hirtelen elmúlt. Pyxis köszönetképp félénken megpuszilta a férfi arcát.

– Ő meg kicsoda? – tudakolta összevont szemöldökkel Magnus, és a biztonság kedvéért gyorsan végigtapogatta a lányt, hogy nem sérült-e meg komolyabban.

– Ó, nem meséltem volna róla? – pironkodott Pyxis, és igyekezett úgy tenni, mintha nem érezné kínosan magát. Charlie szemöldöke lángvörös haja tövét érintette.

– Elfelejtetted – biccentett kimérten Magnus. Elengedte a lányt és fölegyenesedett.

– Ő Charlie Weasley – mondta Pyxis. – Az első barátom, még a Roxfort alatt jártunk. Suli után mentünk szét… azóta pedig egészen jó a kapcsolatunk. Ha nem utaztunk volna a bolygó két ellentétes szegletére, vallom, hogy legjobb barátok lennénk most. – Ez persze hazugság volt. Irtózatos veszekedések előzték meg az amúgy szintén pocsékra sikerült búcsúzkodást. De valami benső hang arra késztette, hogy ezt mondja, és sajnos nem igazán tudott ellenállni neki. Egy pillanatra elborította a kétségbeesés: vajon gonosz szülei is ilyen apróságokkal kezdték?

Vett egy nagy levegőt. Ez csak egy kegyes hazugság, amivel megment egy kínos helyzetet. Hamarosan úgyse látja Charlie-t megint évekig, Magnusszal meg minden folyik tovább a végre kényelmesre alakított mederben.

Charlie is meghökkent Pyxis állításán, de mivel természeténél fogva kedves és segítőkész volt, helyeselt.

– Igen-igen. A legjobb barátok. Ha itt helyben megházasodnék, őt választanám tanúmnak. Pedig van hat testvérem, aki betölthetné azt a posztot, én mégis a kicsi Pyx mellett döntenék.

A kicsi Pyx gyomra összeugrott. Hányszor védte meg így Charlie iskolás éveik alatt! Előretervezés nélkül, mintha a gondolataiban olvasna.

Magnus ezt hallva mintha megnyugodott volna.

– Pompás! – mondta, és homlokon csókolta Pyxist. – Elmehetnénk közösen ebédelni, nem gondoljátok?

Na, erre Pyxis kővé dermedt. Nem, nem értett egyet Magnusszal. Annak katasztrófa lenne a vége.

De Charlie, az a szemét…

Mosolyogva elfogadta a meghívást.

– Még muszáj beugranom a szállásra, elintézni egy-két dolgot a sárkánnyal kapcsolatban, de utána szívesen.

Míg Magnus kezet fogott a varázslóval és megadta az étterem címét, Pyxis azon töprengett, vajon mi történhetett a bestiával. Végül nem volt rá alkalma, mert Magnus fordult hozzá nagy büszkén.

– Hát nem nagyszerű? A legjobb barátod és a párod jól kijönnek egymással… Nincs ennél szebb érzés.

Pyxis esetlen vigyorra húzta a száját.

– De, az! Nagyszerű…

 

/*/

 

Sajnos az ebéd nem sikerült túl nagyszerűen. Igazából pont úgy telt, ahogy Pyxis elképzelte.

A körülmények tökéletesek voltak – a csillogó víz fölé nyúló teraszon foglaltak asztalt, amit árnyékba borított pár babérlevelű fa és egy sárga napernyő. A zene halkan szólt, a vendégek csendesek voltak; a sós tenger és a sülő hús illata kényeztette orrukat. Koktélt ittak, gyümölcsöt eszegettek előételként, várva a rendelt ebédet.

Magnus kezdte a csatározást, de olyan ügyesen, sunyin és lágyan, hogy Pyxis csak nagy szemekkel nézett. A férfi szinte csak tapogatózott. Nyilván volt tapasztalata emberismeretben – és pontosan tudta, hogy nincs minden rendben a két fiatal mágus között.

– Nos, igen ritka, hogy valakik ilyen közel állnának egymáshoz szakítás után – jegyezte meg Magnus.

– Nagyon ritka – bólintott Pyxis, de a boszorkánymester egyértelműen nem hozzábeszélt. Charlie keze megállt a szőlő felé menet.

– Megkérdezhetem, hogy hogyan sikerült? – folytatta Magnus.

Charlie lassan hátradőlt. Jóval nehezebben leplezte kritikus pillantását, mint a boszorkánymester. De mentségére szóljon, az utóbbinak jó pár évszázad állt a rendelkezésére, hogy elsajátítsa a technikát.

– Ó, ez jó régre nyúlik vissza, és sok tényezőtől függött. Kiskorunk óta barátok vagyunk – kezdett bele a mesélésbe Charlie. Pyxis úgy támasztotta a tenyerébe az állát, mintha szívesen állna neki nosztalgiázni. Nos, a valóság teljes mértékben ennek az ellenkezője volt. – Az első pillanatban nagyszerűen kijöttünk egymással, még a vonaton találkoztunk. Pyx az egyik kupé sarkában ült és olvasott, egy sárkányos könyvet. Rögtön tudtam, hogy helyet kell foglalnom mellette. Az egész utat végigbeszélgettük, nevetgéltünk, mintha ezeréve ismertük volna egymást.

– Hány évesek is voltatok? – kérdezte csak úgy mellékesen Magnus. Hangosan beleszürcsölt a koktéljába.

– Tizenegy – válaszolt Pyxis. Charlie rámosolygott, de a szeme megvillant. A lány lesütötte a tekintetét. Minek beszél Charlie sárkányokról, ha úgyis rossz emlékeket idéz fel benne a közös életükből?

– De régen voltam én tizenegy éves! – sóhajtott Magnus. Charlie szemöldöke rögtön felugrott a homlokára.

– Menny idős vagy? – szegezte a boszorkánymesternek a kérdést. Pyxis a tenyerébe temette az arcát. Nem akarta hallani, mit válaszol Magnus.

– Jóval többet éltem és tapasztaltam, mint te – válaszolt rejtélyesen a boszorkánymester. Charlie halkan felhördült. Pyxis örült, hogy elrejtette az arcát, mert nem akarta látni Charlie képét.

– Nem folytathatnánk a vonatúttól? – szólt közbe, amikor meghallotta a varázsló vitára utaló éles lélegzetvételét.

– De – mondta komoran Charlie. Kihozták az evőeszközöket és a kenyeret, Charlie rámosolygott a pincérre, majd erőltetett derűvel folytatta: – A következő négy évet legjobb barátokként töltöttük. Minden órára közösen jártunk, mindenhol egymás mellett ültünk a padban, együtt kviddicseztünk, együtt jártuk az erdőt, minden hülyeséget együtt csináltunk.

– Romantikus – szúrta közbe Magnus. Pyxis önző boldogságot szeretett volna érezni, amiért a férfi féltékenykedik, de most legszívesebben lábon rúgta volna. Nem tartotta kizártnak, hogy hamarosan szüksége lesz rá.

Charlie nem reagált a megjegyzésre, csak regélt tovább.

– Aztán negyedik évvégén – itt tizennégy évesek voltunk, ha érdekel – minden megváltozott. Specializálódnunk kellett, kiválasztani a jövő év vizsgatantárgyait, és ráleltünk a sárkányidomárság szakmára. Egyből tudtuk, hogy ez való nekünk. És valahogy az utána következő nyár… egészen más hangulatban telt, mint az előzőek.

– Gondolom, forróbb lehetett – találgatott Magnus. Pyxis lába meglendült, de a boszorkánymester számított a rúgásra és elhúzta a bokáját. Charlie mindezt nem vette észre, rendületlenül mondta a magáét.

– Végül az ötödik évünk első hetében jöttünk össze. Az erdőben kószáltunk, aztán egyszer csak bumm! Azon kaptuk magunkat, hogy ölelkezünk, csókolózunk, és hevesen szerelmet vallunk egymásnak.

– Mi is majdnem így találkoztunk – tette szóvá Magnus, és mosolyt villantott Pyxisre. A lány érezte, hogy lángra lobban az arca a dühtől. Charlie bosszút akar állni, Magnusban feléledt a vadászösztön, ő pedig itt ül ebben a flancos étteremben, és még a palacsintáját sem hozták ki!

– Romantikus – mondta Charlie gúnyosan. Összecsapta a tenyerét, és nagyot kortyolt a koktéljából. – Aztán hetedik félévkor Pyx kitalálta, hogy mégsem az évekig tervezgetett közös utunkat akarja járni, de erről csak évvégén szólt nekem, és… igen. Összevesztünk, rájöttünk, hogy élettársakként nem bízhatunk egymásban. De barátság azért megmaradt. Még jó! Ha a szerelem nem működik, jó a haverság, nemdebár?

Pyxis torka összeszorult a mese végét hallva. Szörnyen szégyellte az akkori döntéseit, de fiatal volt, és meg akarta váltani a világot, ki akart törni a nevére süllyedő bélyegből. Tisztára akarta mosni a családja becsületét, és azt nem tehette volna a sárkányok mellett. Ellenben az aurorság remek lehetőséget kínált volna erre… ha nem rontja el.

A szeme égni kezdett, miután Charlie sikeresen feltépte a régi sebeket.

– Menj el, Weasley – kérte suttogva.

– Még ki sem hozták a levest – mondta Magnus.

– Nem érdekel – rázta a fejét Pyxis. A fogát csikorgatta dühében. Tudta, hogy menten felrobban valami üveg az asztalon, ha egy pillanattal tovább bámulnia kell Charlie Weasley álszent képét, aki valóságos megtestesítője volt saját lelke sötét oldalának.

– Nem érdekel – ismételte erélyesen. – Azt akarom, hogy tűnjön el innen.

– Nem gondolja komolyan – szólt békítőn Magnus, de Pyxis farkasszemet nézett Charlie-val.

– Komolyan gondolja – bólintott az idomár. – Én már csak tudom. A majdnem tíz éves ismertségnek ez az eredménye. Tisztában vagyok a gondolataival.

– Csak húzz el innen – förmedt rá Pyxis. Az asztalra csapott – így ennek be lehetett tudni a förtelmes üvegcsörömpölést, amit a darabjaikra robbanó koktélosüvegek okoztak.

– Üdv néktek! – mondta álkedélyesen Charlie, Pyxis hallotta a hangjából a fájdalmat, de nem törődött vele. Magnus a karjára tette a kezét, de most vele sem akart foglalkozni. Össze akart gömbölyödni egy sarokban, üvölteni és sírni, és elátkozni mindenkit a pokolba.

 

/*/

 

A balesetbe fúló ebéd végül félbemaradt, Magnus a szállodától kéretett szendvicseket, de Pyxis hozzájuk sem nyúlt. Később rájött, hogy jó lett volna, ha legalább egy kicsit eszik – így a Mágiaügyi Minisztériumban majd éhen pusztult.

Nagyjából egy órával az incidens után érkezett egy levél – a sárkányos balesetet és az üvegrobbantgatást úgy tűnt, nem tolerálja az olasz mágushivatal, így bekérették egy tárgyalásra Pyxist. A lány gyanította, hogy észrevették amerikai és angliai priuszait, azért csapnak ekkora felhajtást egy kis muglik előtt való varázslás miatt.

Magnus ragaszkodott hozzá, hogy csinosan öltözzön föl a tárgyalásra, de Pyxis szerint nem volt semmi értelme – nagyjából öt százaléknyi esélyt látott arra, hogy maradhasson, ahol van. És akkor még jó, hogy nem csukják le.

Magnus nem léphetett be a Mágiaügyi Minisztériumba. Abban a sikátorban búcsúztak el, ahol a csatornafedélen várt egy szürke talárba öltözött varázsló, aki idegesen nézegette az óráját.

– Nem lesz semmi baj – nyugtatta Magnus, de teljesen fölöslegesen. Pyxis valahogy tökéletesen higgadtnak érezte magát.

– Tudom. – Megcsókolta Magnust, ám a csóknak most keserű utóíze volt, hiába bújt a férfihoz a lány.

– Sok sikert! – intett Magnus, és a falnak dőlt, mintha így akarna maradni a tárgyalás végéig.

Pyxis odalépett az olasz varázslóhoz, aki vadul hadonászott a pálcájával.

– Vieni, vieni!

A csatornafedélen kényelmetlenül összepréselődve ereszkedtek le a föld alá – kellemetlen egy lift volt, azt meg kell hagyni. A levegő nyirkos és dohos volt, de Pyxis legyőzte a késztetést, hogy elkezdjen köhögni.

Az olaszok Minisztériuma nem sokban különbözött a brittől onnantól, hogy leértek a csarnokba – szobor, szökőkút, kandallók, pultok, liftek. Mind pipa. Világos falú folyosókon vezette végig az olasz fickó Pyxist, a falakon dallamos nevű, pergő nyelvű boszorkányok és varázslók festményei függtek.

A tárgyalóteremnél újra megszólalt a szürke köpenyes férfi.

– Menjen be! – Erős akcentussal beszélte az angolt, mintha zavarná a fogsora a beszédben.

Pyxis bólintott, vett egy nagy levegőt, és belökte az ajtószárnyakat. Eddig sikerült nyugodtnak maradnia, amikor azonban belépett, hirtelen elfogta a pánik. A félkör alakú terem egyik oldalán egy hosszú asztalnál Charlie Weasley és a többi sárkányidomár ült, a vörös hajú fiú mellett maradt egy gyanúsan üres hely.

– Foglaljon helyet! – szólt erélyesen egy szőke kontyos boszorkány arról az emelvényről, ahol az olasz mágusítélőtanács nézett le rájuk. Mind szigorúan szuggerálták őket, ruhájuk kifogástalan volt.

Pyxis engedelmeskedett. Nem nézett egyik idomárra sem, a tekintetét egyenesen a bíróra szegezte. Amerikában megtanulta, hogy: ne vágjon közbe, amíg a bíró beszél; ne heveskedjen; röviden válaszoljon és legyen alázatos.

A szőke boszorkány törvényparagrafusokat ismertetett, mely szerint nem szabad mágikus lényeket álcázóbűbáj nélkül tartani, mennyi ember kell a felügyelethez, ésatöbbi, ésatöbbi. Pyxis nem igazán figyelt rá – akármennyire is próbált nem félni, izzadt és remegett a térde. Az ezt megelőző két tárgyalása nem sült el jól. Ez a harmadik alkalom… borzasztó következményei is lehetnek.

A szőke boszorkány most Pyxis felé fordult, ismertette a jelenlévőkkel az előéletét, a családja életét. Minden tekintet rászegeződött a teremben, a sárkányidomárok aggodalmas, ijedt pillantásokat vetetettek rá. Azon aggódott, hogy esetleg kicsordulnak a szemébe gyűlt könnyek, de aztán Charlie megszorította az ölében nyugvó kezét, és hirtelen jobban érezte magát.

– Az ítélet pedig nem más – hangoztatta a nő, és éles pillantást vetett Pyxisre –, minthogy a holnapi naptól fogva két teljes évig nem teheti be a lábát Olaszországba a hölgy, papíron kap egy hivatalos figyelmeztetést, amit mindig magánál kell tartania; ezen kívül pedig büntetésként egy évet kell eltöltenie a román sárkányrezervátumban, ahol közmunkát fog végezni.

Pyxis először megkönnyebbült. Aztán sokkot kapott. Szerencsére annyira magánál volt, hogy ne kezdjen el üvöltözni az ítélethozó főboszorkánnyal, de… teljes mozdulatlanságba dermed, mielőtt dühroham törhetett volna rá. Egyáltalán nem akart Erdélybe utazni. Charlie Weasley-vel. Kizárt dolog.

Persze tudta, hogy fölöslegesen panaszkodik itt magában. Nincs választása.

Charlie elengedte a kezét. Ezek szerint ő sem vágyott egy közös egy évre.

A boszorkány elmondta az idomárokról és a sárkányról való döntés eredményét is.

– Visszatérnek vele a rezervátumba, és két hónapot kapnak arra, hogy szelídnek vagy idomítottnak minősítsék szakértőink. Ha ők nem így értékelik a bestiát, végezniük kell vele.

Az idomárok egy emberként szisszentek fel. Pyxis ráharapott a nyelvére, de abból, ahogy Charlie rásandított, tudta, hogy valami hangot így is sikerült kiadnia magából.

Szegény sárkány! Senki nem érdemel ilyen sorsot.

Még mindig remegő térdekkel hagyta el a termet. Charlie és egy olyan harmincév körüli férfi ment utána.

– Várjon, kérem – állította meg a férfi. Barna haja volt, széles válla, nagy szakálla és bőr mellénye. Charlie hozzá képest piszkafának tűnt.

– Igen, uram? – Pyxis összefonta a karját a mellkasán, és idegesen dobolt a lábával.

– A nevem John Cottler, a csapat vezetője és kiképzője. Holnap korán reggel indulunk. Azon a téren találkozunk, ahol a sárkányt megfékeztük.

– Ahol a vízbe estem – bólintott Pyxis, és sunyiban Charlie-ra nézett, de a fiú a cipőjét bámulta.

– Igen – biccentett a férfi is, majd elfordult. – Viszlát, kisasszony!

A két fiatal feszengve maradt kettesben. Pyxis épp kitalált valami kevésbé kellemetlen szöveget, amivel leléphet, de Charlie megszólalt.

– Sajnálom az ebédet – motyogta, és végre valahára felnézett azokkal a nagy, csokibarna szemeivel. – Nem tudom, mi ütött belém. Régen találkoztunk, és még régebben ültünk egyhelyben anélkül, hogy martuk volna egymást…

Pyxis csak bólintott, nem tudta, mit mondhatna. Charlie a jobbját nyújtotta felé.

– Kössünk békességet, rendben? Nem akarok hadakozni az elkövetkezendő egy évben.

– Lehetnénk barátok? – vetette fel Pyxis. – Már ha ahhoz nem csalódtál bennem elég nagyot, hogy barátok lehessünk.

Charlie mosolyt erőltetett az arcára.

– Nem bírtad ki, igaz? Mindegy. A múlt az múlt, most a jelenben vagyunk.

Pyxist kirázta a hideg. Majdnem ugyanezt mondta Magnus is…

– Akkor barátok – mondta. Esetlenül intett. – Most mennem kell. Holnap találkozunk.

Charlie csak nézte. Pyxis sem indult el, bámult vissza. Meg akarta ölelni a fiút, de nem mert kezdeményezni. Már épp feladta volna az ötletét, amikor Charlie félénk vigyorra húzta a száját, és oldalra tárta a karjait. Pyxis elfojtott mosollyal és nevetéssel, megkönnyebbült szívvel bújt oda a fiúhoz. Azok a karok zárták be a tökéletes zugba, amik kiskora óta mindig is tették.

– Köszönöm, hogy kihúztál délután – suttogta Charlie fülébe, mielőtt túl hosszúra nyúlhatott volna az ölelés. A fiú biccentett, még mindig vigyorogva. Pyxis is elvigyorodott, aztán, mintha nem is most kapott volna büntetést, egy olasz auror kíséretében szinte szökdécselve, jókedvűen hagyta el a Minisztériumot.

 ***

Magnus nem örült az egyéves távollétnek.

– Ugyan, nem lesz az sok – nyugtatta Pyxis, miközben minden szükséges holmiját pakolta össze egy sporttáskába. – Különben is, találkozhatunk majd. Eljössz hozzánk meg minden. Portállal. Aztán sétálunk az erdőben, megnézed a sárkányaimat, alszol az ágyamban, eszed a keserű kosztomat… meg fogjuk oldani, ne félj, szerelmem.

Magnus az ágyon ült, eddig komoran bámult maga elé, de most felmosolygott Pyxisre. A lányt ez annyira meghökkentette, hogy még a pakolást is abbahagyta.

– Igazából örülsz ennek az útnak, nem igaz? – kérdezte Magnus. Pyxis megvonta a vállát. Először csak ennyivel akarta elintézni a kérdést, de aztán rájött, hogy itt ül mellette Magnus, akiben megbízhat – az egyetlen, akinek bevallhatja az érzéseit, a múltbéli döntéseket.

– Szerettem volna sárkányidomár lenni – mondta, és leült Magnus mellé. – De végül azért döntöttem az aurorság mellett, hogy esélyem se legyen a szüleim irányába elmenni. Ha a jót szolgálom, hogy lehetnék gonosz?

Magnus sokat tudón harapta be a száját, mielőtt válaszolt volna.

– Hidd el, ha igazán gonosz lenne a lelked, a jó szolgálása közben is megtaláltad volna a szüleid útját. Sőt, az talán még veszélyesebb is lett volna. – Megpuszilta Pyxist, aki figyelmesen hallgatta. – De emiatt nem kell aggódnod. A legjószívűbb boszorkány vagy kerek e világon. Meg sem érdemellek.

Pyxis szégyenlősen mosolygott. Hosszasan megcsókolta Magnust, majd közösen folytatták a pakolást.

 ***

A reggel egyszerre volt fájdalmas és izgalmas. Pyxisnek nehezére esett elválnia friss szerelmétől, ugyanakkor várta az életet, amire kiskora óta vágyott.

Amikor a térre értek, az idomárok már felsorakoztak. Charlie kócos hajjal állt köztük – Pyxis biztos volt benne, hogy nem fésülködött. De hát ő már csak ilyen volt. Kerülte a fésűt, ahogy tudta.

– Szeretlek, Magnus – mondta halkan, mielőtt odament volna a csapathoz. – Hiányozni fogsz, de sokat fogok írni neked és sokat fogsz hozzám jönni, és minden a lehető legjobb lesz – fogadkozott, és karjait a boszorkánymester nyaka köré kulcsolta.

– Minden a lehető legjobb lesz – ismételte Magnus komor hangon. Keveset aludt, biztos azért van ilyen rossz kedve, gondolta Pyxis. Lábujjhegyre állt, csókot kért a boszorkánymestertől, aki engedelmesen hajtotta le hozzá a fejét, mohón érintette össze az ajkukat.

Amikor elváltak egymástól, Magnus szép macskaszemében szörnyű fájdalom lángolt. Pyxis szánakozva cirógatta meg a férfi arcát, aki válaszként belecsókolt a tenyerébe.

– Minden jót, szerelmem. Adieu, Pyxis!

A boszorkány integetett, és a csomagjait fogva hátrált a büntetése – a hatalmas ketrecbe zárt altatott sárkány, a komor idomárok és a tündérien kócos Charlie Weasley – felé. A büntetés felé, ami minden bizonnyal élete kalandja lesz.

 

Vad Velence #2 ~ Pyxis kalandjai

2. rész

Magnus

Pár órával később nyílt az ajtó, mire Pyxis rögtön felkapta a fejét. Miranda édesen szuszogott mellette. Összebújva aludtak el, Pyxis minden lélegzetvételnél beszívta a lány bőrének édes illatát.

– Pyxis, kedvesem! – suttogott a sötétbe egy ismerős hang.

– Magnus! – Pyxis rögtön felült, és megigazgatta Mirandán a takarót. A boszorkánymester becsukta maga mögött az ajtót, és megállt az ágy mellett. Tekintetét szigorúan a padlóra szegezte.

– Takard el magad! – kérte.

– Láttál már ruha nélkül.

– De azért csináltuk ezt az egész rohadt estét, hogy többet ne forduljon elő! – sziszegte mérgesen Magnus. Pyxis megigazgatta a takarót, aztán megpaskolta maga mellett az ágyat, odahúzta Magnust. A férfi leült, és ránézett a mélyen alvó Mirandára.

– Nem tudtam, hogy lányokban is utazol – jegyezte meg színtelen hangon. Pyxis megvonta a vállát.

– Eddig én sem.

– Részeg voltál? – faggatta Magnus. Dühösen csettintett. – Takaró!

Pyxis a szemét forgatta, de eleget tett a parancsnak.

– Részeg is voltam, meg nem is. Szegény lánynak szüksége volt a társaságra, és… és igazából csak úgy megtörtént. Pont, mint veled – tette hozzá csöppnyi vádló éllel a hangjában. Magnus lehajtotta a fejét.

– Sajnálom, nem tehetek róla – suttogta.

– Miről? – értetlenkedett Pyxis.

– Nem ment – mondta Magnus, majd Mirandára pillantott. – És iszonyú féltékeny vagyok.

Pyxis megrökönyödve pislogott.

– Nem kell… azt hiszem. Vagyis… én… – Megköszörülte a torkát. – Nem jött össze senki?

Magnus összeérintette az orrát Pyxisével, forró lélegzete elkeveredett a lányéval.

– Nem. Rájöttem, hogy nem akarok senki mást. Nem tudok ellene tenni.

Pyxis nem tudta elviselni sem a szomorúságot Magnus hangjában, sem azt, hogy ez a fájdalom annak szólt, hogy az iránta való érzései nem szűntek meg. A fájdalom annak szólt, amire Pyxis annyira vágyott. Talán meggondolatlanság volt, de nem akarta tovább hallgatni a boszorkánymestert, így egyszerűen csak megcsókolta. Épp hogy csak összeérintette az ajkukat, de mindent elsöprő megkönnyebbülés hullám árasztotta el – napok óta vágyott arra, hogy ezt megtegye, de eddig nem merte.

El akarta húzni a fejét, de Magnus beletúrt a Miranda által összekócolt hajába, és elmélyítette a csókot. Lassan csókolta Pyxist, aki szinte kínzásként élte meg az édes érintést. Apró gondolatbuborékok lebegtek az agyába, Miranda képét vetítették le neki, de a bűntudatot elnyelték a Magnus iránti mindent elsöprő, égető érzései.

– Szeretlek, Magnus – súgta. Nem bírta magában tartani ezt a két szót. Nem számított válaszra, legfeljebb csak elutasításra, de legnagyobb meglepetésére Magnus még egy csókot nyomott a szájára és aztán azt mondta:

– Én is, Pyxis Black. A kelleténél is jobban szeretlek.

Pyxis keserűen nevetve húzta el a fejét.

– Egek, te aztán tudod, hogyan öld meg a tökéletes pillanatokat!

Magnus bánatosan simogatta Pyxis fülcimpáját.

– Ez semmilyen szempontból sem volt tökéletes.

Mielőtt Pyxis elsírhatta volna magát, újra előrehajolt és megcsókolta Magnust. Nem törődött vele, hogy a takaró lesiklott róla, egyszerűen csak össze akart olvadni Magnusszal, testileg, lelkileg, eggyé akarta kovácsolni a szívüket. Magnus elakadó lélegzettel viszonozta a csókot, átölelte a lányt, de nem húzta magához közelebb, mintha nem tudta volna eldönteni, hogy a következő pillanatban át meri-e majd lépni a határt, vagy sem. A nem mellett dönthetett, mert váratlanul felugrott, otthagyva a döbbent lányt.

– Alszom a díványon – közölte, és elvonult. Útközben letépte magáról a kabátját, lerúgta a csizmáját, és a kényelmetlennek tűnő bőrnadrágban dobta le magát a díványra. Hosszú ideig bámultak egymás szemébe, aztán Magnus elfordult. Pyxis követte a példáját, és visszaheveredett Miranda mellé. Átölelte a lány derekát, érezte, hogy a takaró izzadtan tapad Miranda hátához. Megsimogatta az arcát, haját, nyakát, vállát. Otthonosan érezte magát mellette, és szerette volna, ha a szívét is oda tudja adni neki. Arra gondolt, mi lenne, ha nem lenne Magnus. Akkor talán boldog kapcsolatban élhetne Mirandával. Mondjuk, ha Magnus nem lenne, akkor soha nem is találkoztak volna… Összeszorította a szemét, és nyomott egy hosszú csókot Miranda nyakába. A másik lány megébredt, de épp csak annyira, hogy magához ölelje Pyxist és homlokon csókolja.

Pyxis érezte, hogy súlyos kövek húzzák az álmok sötét birodalma felé, de mielőtt átadta volna magát a mélységnek, eszébe jutott, hogy talán megkérhetné Magnust, hogy törölje ki az emlékeiket egymásról… akkor talán minden rendbe jöhetne. Boldog lehetne ezzel az elbűvölő olasz lánnyal, és Magnust szerethetné bácsikájaként. Vagy mi. Elhatározta, hogy reggel ez lesz az első gondolata, és Magnusszal közösen megoldanak mindent.

Pompás terv volt.

 

/*/

 

Csakhogy reggel korántsem ez volt az első gondolata.

Ugyanis Mirandának nyoma veszett. Csupán egy cetlit hagyott maga után.

– Hallottam, mit beszéltél a barátoddal az éjjel, és… nem akarom tönkre tenni a kapcsolatotokat, imádjátok egymást. Barátok voltatok – szeretők lettetek, ez még jól is kijöhet. Sok sikert! Köszönöm az éjszakát. Köszönök mindent. Miranda – olvasta fel motyogva Pyxis. Elszontyolodott – annyit sem kapott, hogy maradjanak barátok, tartsák a kapcsolatot, valami. Pedig Merlinre, tényleg nagyon megkedvelte ezt a lányt!

– Pedig csak egy kis idő kellett volna – mondta magának búslakodva.

– Mihez? – kérdezte félálomban Magnus. Hasonló pózt vett fel, mint amit a macskája szokott éjszaka, és Pyxis hirtelen el is felejtette Mirandát, olyan aranyosnak találta a boszorkánymestert.

– A barátnőm lelépett – mondta és meglegyezte a cetlit. Maga elé meredt, és újra eltöltötte a szomorúság. – Hallotta, mit beszéltünk az éjjel. Pedig én… ha egy kis időt távol töltök tőled, és Mirandával elkezdünk randizni… én túlléphettem volna rajtad. – Ezen maga is megdöbbent, de ijesztően igaznak gondolta a szavakat.

Aztán Magnus felült, összehúzta ragyogó szemét, és Pyxis rájött, hogy egyáltalán nem volt igaz az a gondolat. Soha nem fog tudni túllépni Magnuson. Mintha láthatatlan karok ezrei fonnák össze a sorsukat.

Megborzongott. Ez plátói szerelem, közölte magával, Magnus nem akar tőled semmit. Vagyis nem akar akarni. Ezt újra meg újra elmondja. Tiszteletben kell tartanod.

Sajnos Magnusnak megvolt a szörnyű érzéke Pyxis gondolatvárának alapjaiban való lerombolásához.

– Nos, akkor még jó, hogy elment – mondta a boszorkánymester tűnődve.

Pyxis sértetten húzta fel az orrát. Azért ez pimaszság a javából!

– Na, ezt kikérem magamnak!

Mielőtt háborgásba kezdhetett volna, Magnus megemelte a tenyerét.

– Gondolkoztam! Próbáljuk meg együtt – ajánlotta, mire Pyxis álla szabályosan leesett. – Egy ideig maradjunk Velencében, éljük a kis életünket, mint egy pár. Élvezzük a helyzetet… és ha egymásnak vagyunk teremtve, akkor boldogok leszünk, ha mégsem, az is kiderül.

– Az, hogy nem vagyunk egymásnak teremtve Charlie-val, csak évek múlva derült ki – közölte Pyxis, és kibújt az ágyból. Nem érdekelte Magnus perzselő pillantása, magára kapta a köntösét és fújtatva megkereste a papucsát. Dühös volt, amiért mindezt csak most találta ki a férfi, miután elvesztett valakit, aki akár még fontossá is válhatott volna neki. Akár romantikus, akár csak baráti értelemben.

– Most már nem zavar, hogy apával kavartál? – vetette hátra Pyxis, és becsörtetett a fürdőszobába. Megengedte a kádba a vizet, és felkapott egy fésűt, amivel vadul tépni kezdte a haját. Magnus követte a fürdőbe, és összefonta a karjait a mellkasa előtt. A válla előre görnyedt, mintha évszázadok súlya terhelné.

– Próbáljunk meg a jelenben élni – mondta nagy soká. Pyxis a szemébe nézett, és úgy érezte, a másik elhallgat előle valamit.

– Nem értelek – vallotta be, és ledobta a szennyeskosárra a fésűt, elfordult a boszorkánymestertől. A mosdókagylóba kapaszkodott, és a tükörbe bámulva nézte őt, próbált kiigazodni rajta. – Szeretlek, Magnus, tényleg, de ha úgysem lehetünk együtt hosszútávon, akkor inkább ne fájdítsuk a szívünket.

– Ki akarom facsarni az összes élvezetet az életből – jelentette ki Magnus. – Élvezni akarom a társaságod, nem akarom, hogy elvessz az évszázadok alatt összeszedett ismerőseim, barátaim, kapcsolataim között. Emlékezni akarok rád, Pyxis. És nem úgy, hogy a pasim lányával is kavartam. Arra akarok emlékezni, hogy Pyxis Blackkel kavartam.

– Hát ez megható – mondta színtelen hangon Pyxis, pedig eszeveszett sebességgel vert a szíve. – Tudod, mennyire fájt az elmúlt pár nap? Amikor úgy viselkedtél velem, mintha életed baklövése lennék?

Magnus közelebb lépett, Pyxis hátrált.

– Téged nem zavar, hogy az apáddal kavartam? – kérdezte halkan. A szemét összehúzta, lépései puhasága egy macskáét idézte. Pyxis nyelt egyet.

– De zavar – ismerte el. – Viszont… a szívemnek nem tudtam parancsolni. Késő volt, amikor kiderült, és…

– Tudom. – Magnus kinyúlt, és a tenyerébe fogta Pyxis arcát. – Pontosan tudom.

– Tényleg elengedjük? – kérdezte reszkető hangon a lány.

– Próbáljuk meg.

Szinte kötelező volt, hogy abban a pillanatban romantikus filmeket megalázó érzékiséggel csókolja meg őt Magnus. Pyxis ereiben féktelen tűz lobogott, a boszorkánymester milliónyi helyen lobbantotta lángra az idegszálait. Tompa, másvilági fájdalmat, bűntudatot érzett Miranda miatt, de Magnus hamarosan minden értelmes gondolatot kiirtott a fejéből. A teste reszketett az izgalomtól, hogy újra Magnus karjaiban lehet, a szíve repesett a boldogságtól, hogy két másodpercenként hallhatta Magnus mormolását – szeretlek, Pyxis Black, te vagy a mindenem…

 

/*/

 

Pyxis őszintén nem tudta, honnan van annyi pénze Magnusnak, hogy a második hetet tudják Velence luxushotelének luxuslakosztályán tölteni.

Ha megkérdezte, a boszorkánymester csak a vállát vonogatta. Pyxis őszintén remélte, hogy nem lopdos valahonnan.

Sokat gondolt Mirandára, bár Magnus mindent megtett, hogy elfeledtesse vele. A boszorkánymester a szó szószoros értelmében elkényeztette a lányt – a reggelit az ágyba kapta, és minden nap kapott valami kis ajándékot: egy karperecet, egy fülbevalót, egy csizmát, egy szép képkeretet, egy polaroidfényképezőgépet.

– De Magnus, mondtam már, hogy erre semmi szükség! – mondta sokadjára, amikor egy porcelánelefántperselyt kapott a reggeli mellé.

– De igen, mert örömmel tölt el, hogy adhatok valamit – ellenkezett Magnus, és lehajolt, hogy megcsókolja Pyxist. A lány csak ezért tűrte ezt a mértéktelen pazarlást – mert Magnust boldoggá tette. De őt azért már kicsit bosszantotta; kiskora óta spórolt, nélkülözött és igazán semmi fölöslegesre nem költött soha, egyszer sem. Charlie sem vett neki túl gyakran ajándékot – az ő családjuk sem volt valami gazdag. Egy-egy csokoládé, egy szénrajz, és Pyxis máris jobban érezte magát.

Kezdett értelmet nyerni a „kevesebb néha több” kifejezés – Pyxis úgy emlékezett, Charlie ritkább, apróbb ajándékait jobban tudta értékelni, mint Magnus nagyzoló meglepetéseit. Utóbbiak kezdtek hajazni arra, mint amikor a gazdag rokon tejbe-vajba füröszti a kisdrága, imádott unokáját, unokahúgát, lányát... Próbálta kiűzni a fejéből ezt a gondolatot, hiszen majdnem ez volt a helyzet közöttük az apjának köszönhetően. Ez pedig igazán kínossá tette a hasonlatot.

– Szeretnék venni új körömlakkot – jelentette be Magnus, kirángatva Pyxist a gondolatai közül. Kihúzta Pyxist az ágyból, hogy segítsen neki felöltözni. A lány eleinte élvezte, hogy Magnus így legyeskedik körülötte – de na, nyolcadjára inkább idegesítő, mint kellemes, ha felhúzzák rád a zoknit és a trikót.

– Venni? – vonta föl a szemöldökét Pyxis. – Nem ideteleportálni?

Magnus megvonta a vállát.

– Válogatni szeretnék. Új színt fogok választani.

– Ó, értem – bólintott Pyxis, pedig nem értette. A csinos ruhák még tetszettek neki, de a körmeit nem engedte át Magnusnak, akármennyire is könyörgött a boszorkánymester, hogy lemázolhassa csillogókékre őket. De Magnust örömmel töltötte el, hogy nap mint nap más színűre pingálhatja a körmeit, úgyhogy már csak legyintett a fura szokásra.

– Egybeköthetnénk egy sétával és egy ebéddel – javasolta Magnus, és nekilátott Pyxis hajának fésülésébe. A lány fújtatva hagyta. Jólesett Magnus ujjainak birizgálása a nyakánál, csak ne ráncigálta volna úgy a tincseit!

– Szerinted Miranda itt lakik valahol a környéken? – bukott ki Pyxis száján. Magnus megtorpant.

– Nem mindegy? – kérdezett vissza tanácstalan hangon. Pyxis lesütötte a szemét.

– De. Végül is, mindegy.

Magnus halántékon csókolta, és finoman megsimogatta a fölé tövét.

– Nagyon sajnálom, kincsem.

Pyxis megvonta a vállát.

– Semmiség.

Hideg borzongás futott végig a gerincén – ugyanezt mondta Mirandának azelőtt, hogy…

Megrázta a fejét. Boldognak kell lennie, hiszen itt van Magnus, szereti őt, és fésüli a haját. Mire lenne még szüksége ezen kívül?

– Akkor, megyünk vásárolgatni? – kérdezte derűsebben Magnus.

– Én majd kint megvárlak – vigyorgott fel Pyxis.

 

/*/

 

A kint megvárlak alatt Pyxis nagyjából öt percet értett, amíg Magnus bemegy a drogériába, levesz a polcról egy drága, szép színű lakkot, és kijön. Ehelyett már nagyjából félórája ácsorgott kint, bámulva a csatorna vizébe, kétpercenként az óráját lesegetve. Persze, bent tömeg volt, de attól még nem ennyi idő egy nyavalyás lakk megvétele.

Kavicsokat rugdalt a vízbe, hogy elszórakoztassa magát, aztán hirtelen megpillantott egy jóval szórakoztatóbb elfoglaltságot, és seperc alatt felébredt benne a régi nagy szerelem – sárkány!

Egy gyönyörű sárkány kígyózott Velence házai fölött, tüzet fújt a cseréptetőkre és hatalmas körívben lóbálta tüskés farkát. A pikkelyei mély vörösben pompáztak, a szárnyán a hártya ezüstös volt.

Pyxis egy percig csak tátott szájjal bámulta, aztán rájött, hogy probléma van – a sárkány a zsúfolt tér felé igyekezett, a nyomában seprűn lovagló varázslók repültek.

Egyáltalán nem gondolkozott. Csak megindult – rohant, ahogy csak tudott. Átsuhant egy hídon, combjai jólesőn égtek az erőfeszítéstől. Belenyúlt bőrdzsekije zsebébe, és előhúzta a pálcáját.

A sárkány ordított, a hangja szörnyen erősen csengett, igazi vadállat volt. Pyxis gyanította, hogy egy még betöretlen példány. Ettől az egész csak még izgalmasabb lett. Pyxis látta, hogy a sárkány tüzet készül okádni a téren összegyűltekre. A szíve a torkába ugrott, meglendítette a pálcáját és elüvöltötte magát:

– Stupor!

Nos, lehet, hogy nem ártott volna gyakorolni egy kicsit, mielőtt újra legendás lények közé vetődik. A varázslat a fenevad páncélozott tüskéjét találta el – és visszacsapódott róla. Egy tükröket áruló pultra pattant (felrobbantva a kirakatot), onnan egy fazekas szekerére ugrott (az az árusstand is elpusztult), majd egyenesen a járda szélén álló Pyxis mellkasának csapódott.

Érezte, hogy a lába kicsúszik alóla és feketeség ülepszik az elméjére. Hallott valamit: egy ismerős hang kiáltotta a nevét.

Amikor Pyxis teste a vízbe csobbant, még arra gondolt, de jó lenne, ha az a bizonyos kiabáló kimentené a csatornából.

Vad Velence #1 ~ Pyxis kalandjai

1. rész

Miranda

Pyxis Black csicsás ruhában ácsorgott a liftben a szintén csicsás ruhába öltözött Magnus Bane mellett. A lányt a boszorkánymester aranymaskarába öltöztette, amiből szinte minden takarni való testrésze kilátszott; a nyakába, csuklójára, bokájára, de még a felkarjára is aranypereceket és láncokat tett; az arcát pedig kényelmetlen aranymaszk fedte. Feszengett, és irigykedve nézte Magnust, aki valamilyen hihetetlen módon még furcsa szerelésben is állati jól festett – fekete bőrnadrág, színben hozzápasszoló fekete tollboa a nyakában, és fekete kalap; ezeket egészítette ki az egyedi szabású, térd alá érő bordó bőrkabáttal, a bordó maszkkal és a kalapon libegő bordó tollal.

– Csodásan festesz – bókolt Magnus Pyxisnek, amikor észrevette, hogy figyeli. A lány grimaszolt.

– Na persze. Bohócnak rögtön fel is vennének egy cirkuszba.

Magnus megveregette a hátát, amit természetesen nem takart semmiféle anyag, így a meleg tenyeret érezve Pyxis megborzongott. Semmi kedve nem volt vadidegenekkel ismerkedni, csak azért, hogy elfelejtse Magnus iránt érzett bimbódzó érzéseit.

A boszorkánymester kuncogott, és megigazgatta az egyik nyakláncot Pyxis nyakában. A lány térdei mintha egyik pillanatról a másikra kocsonya-állagra váltottak volna, muszáj volt megkapaszkodnia a korlátban.

– Mit ne mondjak, valóban pompás a stílusom – állapította meg Magnus, és elégedetten vigyorgott.

– Inkább egzotikus – helyesbített Pyxis. Igyekezett könnyedén viselkedni. Magnus nem tudott válaszolni; a lift csöngött, aztán megállt, az ajtók hangtalanul kinyíltak. Pyxis és Magnus kiléptek a csupa arany és gyémánt előtérbe (de komolyan, ki díszít fel így egy előteret?), onnan pedig a kert felé vették az irányt. Magnus a tenyerét dörzsölte, összesúrlódó gyűrűi karcos hangot adtak ki.

– Hűvös van – jegyezte meg Pyxis. Vagy csak túl szellős rajtad a ruha, tette hozzá gondolatban. Várta, hogy Magnus átkarolja és felmelegítse, de aztán rájött, hogy ismét sikerült elfelejtenie ittlétük célját – egymás elfelejtését, amely folyamatot nyilván nem segítene elő, ha Magnus birtoklón ölelgeti Pyxist, csakhogy elűzze tőle a hideget.

– Igyunk egy kicsit ebből, attól felmelegszel – tanácsolta Magnus az ölelgetés és tapizás helyett, és egy pult felé intett, ami mögött fiatal pincérfiú várta a rendeléseket. Jóképű volt a maga módján – fekete kefehaj, napbarnított bőr, hatalmas szemek, húsos ajkak. Magnus csábos mosolyt vetett rá, és dobolni kezdett gyűrűs ujjaival a pulton. Pyxis maradt a szálloda fala mellett, és átölelte magát. Kényelmetlenül feszengett – nem szokott hozzá az ilyen mélyen kivágott ruhákhoz. Amíg Magnus vissza nem ért az italrendelésből és flörtölésből, Pyxis szám szerint nyolc embert látott, aki a mellét bámulta, és kilencet, aki a combjáig kivágott ruhából elővillanó lábát nézte meg.

– Hogy vagy? – érdeklődött Magnus. Sugárzó mosollyal nézett Pyxisre, aki próbált ugyanilyen mosolyt erőltetni az arcára.

– Pompásan, köszönöm. – Átvette Magnustól a poharát. Meglötyögtette a nem túl bizalomgerjesztő lét. – Ez mi?

– Whisky – válaszolt Magnus. Büszkén kihúzta magát, és belekortyolt a saját poharába. –  Egy kis extrával – kacsintott. Pyxis megvonta a vállát, és megkóstolta a felturbózott whiskyt. Mintha elektromos szikrák pattogtak volna végig a bőrén, az ital pedig nemcsak a torkát, de a gyomrát, a fülét és az ujjbegyeit is megperzselte.

– Ejha! – füttyentett elismerőn.

– Már nem is fázol, ugye? – kérdezte fellengzősen Magnus.

– Nem – ingatta a fejét Pyxis. Hirtelen bátorsághullám öntötte el. Még épp idejében állította le magát, és felemelt kezét Magnus mellkasa helyett a hajához kormányozta, hogy megigazgassa az egyébként tökéletes kontyát.

– Nos… akkor jó vadászatot! – köszönt el Magnus. Megérintette ujjbegyeivel Pyxis arcát, aki lehunyta a szemét, hogy kiélvezze az érintést. Mire újra felnézett, Magnus már beleveszett a tömegbe. Talán az italpulthoz tér vissza – saját tapasztalatai alapján Magnus könnyen szerencsével járt a bárpultoknál.

Pyxis maradt a helyén. Semmi kedve nem volt ismerkedni. Egyrészt azért, mert nem tudott, másrészt pedig úgy érezte, megérdemli a szenvedést – ostoba módon ment bele az egyéjszakásnak induló többéjszakás kalandba, most pedig vezekel bűneiért. Pedig kikötötte magának, miután elhagyta Charlie, és egy átivott éjszaka után nem a saját ágyában ébredt, hogy ilyet soha többé nem csinál. Nos, ezt sikerült betartania közel két évig.

Amíg csöndesen a gondolataiba merült és ostorozta magát, némán iszogatta a whiskyjét és igyekezett beleolvadni a szálloda falába. Csak nézte, de nem látta a színes forgatagot, a kihívó ruhákban, csicsás álarcokban pörgő embereket, a hangulatos szalagokat és lampionokat, s nem hallotta a fülébe bömbölő zenét.

– Zavarlak? – kérdezte egy ismeretlen hang. Pyxis felkapta a fejét – megszédült, meg kellett támaszkodnia a falban –, és megpillantotta a hang tulajdonosát. Vele egykorú lány lehetett dekoratív zöld ruhában, fekete maszkkal és díszes konttyal. Barnás bőre és telt ajkai voltak, a szeme szomorúan fénylett az álarc alatt.

– Nem – mondta Pyxis. – Habár nagyon szívesen utáltam magam így csöndesen magamban – tette hozzá, zavartan forgatta a szemét az értelmetlen mondatra, és ivott még egy kortyot a whiskyből, ami mintha egyáltalán nem akart volna elfogyni a pohárból.

– Ó – bökte ki a másik lány. – Miranda vagyok, és pont ezt csináltam én is.

– Pyxis – mutatkozott be a boszorkány, és Miranda felé nyújtotta szabad karját. Az megfogta és megrázta. A keze kellemesen meleg volt.

– Na és te miért utálod magad? – érdeklődött Miranda, és nekidőlt Pyxis mellett a falnak. Fázósan ölelte át magát, bár az ő ruhaujja nem ért véget a nyakánál, fedetlenül hagyva az egész karját – a zöld anyag legalább a térdéig lelógott.

– Ó, rossz pasit fogtam ki – vont vállat Pyxis. Miranda kérdőn felhúzta a szemöldökét, mire megmagyarázta a dolgot: – Véletlenül belementünk egy barátság extrákkal kapcsolatba, és mielőtt mélyebb érzéseket kezdenénk érezni, igyekszünk elfelejteni egymást. – Mélyet sóhajtott, és a másik lány lábfejét fixírozta, ami előbukkant a bő ruha alól. – Ezért vagyunk itt. Valószínűleg ő már talált is valakit… én pedig, hát, nem igazán akarok.

– Beleestél? – kérdezte elhúzva a száját Miranda. Pyxis összepréselt szájjal bólintott.

– Ja.

Egy ideig hallgattak, a csöndet kitöltötte a parti hangkakofóniája.

– És veled mi újság? – kérdezte végül Pyxis, és nagy adag whiskyt öntött le a torkán. Érezte, hogy sokkal homályosabb az elméje a kelleténél, de úgy volt vele, ezen az éjszakán úgyis mindegy. Talán még a végén részegen sikerül találnia magának egy rendes férfit, aki hazakíséri és a karjaiba zárja. Végül is – a múltkor pont ugyanez történt. Habár elég meghökkentő fordulat volna, ha kiderülne, Magnusnak van egy hasonlóan vonzó és lovagias lelkitársa vagy ikertestvére.

Megrázta a fejét, és próbált Mirandára koncentrálni, aki már legalább két perce megállás nélkül beszélt. Pyxis szórakozottan érzékelte, milyen dallamosan beszél a lány, és hogy az indulattól kezd előjönni a beszédében valamiféle akcentus, amitől megnyújtja az a és e betűket.

– … szóval igen, ez a történetem. A legjobb barátom és a barátnőm. – Miranda hümmögött, aztán Pyxis italával kezdett szemezni. A lány épp vadul küzdött a józanságáért, így szó nélkül átnyújtotta a poharát Mirandának.

– A barom nőkre és férfiakra! – mondta a tósztot Miranda, és meghúzta az italt. A következő pillanatban a torkához kapott, és fulladozó, öklendező hangokat adott ki. Pyxis csak egy kicsivel később fogta fel, mi történik, amikor Miranda hörögni kezdett.

– Hahó! Jól vagy? – kapott ijedten az összegörnyedő lány után.

– Persze, csak… éget – köhögte Miranda. Az arca kezdett hasonló árnyalatot felölteni, mint a ruhája – szép erdőzöldet. Pyxis megfogta a könyökét.

– Szerintem keressük meg a mosdót – javasolta, és elindult befelé a szállodába. – Csak van egy mellékhelyiség valahol az előtérben.

Nem akarta megkérdezni a bunkó mugli portást, ezért kissé kába fejjel próbálta kitalálni, merre lehet a nőábrás ajtó. Viszonylag hamar megtalálta, addig aggodalmasan lesegette a zöldfejű Mirandát, aki a szája elé szorított tenyérrel botladozott.

A mosdóban nem sikerült időben bebotorkálnia egy fülkébe, ezért a mosdókagyló felé hajolva öklendezett. Sajnos oda is későn ért, és egy adag gusztustalan lötty a ruháján és az abból kilátszó lábán landolt. Pyxis undorodva húzta el a száját, de női becsületből megfogta Miranda kontyból kihulló tincseit, mielőtt azok is áldozatul esnének az erős whiskynek. Sajnos nem volt nagy gyakorlata a hánytatásban, ezért pár fürtöt átszínezett a gazdájuk. Miranda nyöszörgött, amikor befejezte, és remegő kezekkel öblítette le az arcát. Aztán belenézett a tükörbe, és egy pillanatra úgy tűnt, ismét elhányja magát. Pyxis megfogta a másik lány csupa veríték vállát.

– Figyelj, nekem fent van a szobám. Ha gondolod, feljöhetsz, lezuhanyozhatsz, rendbe teszed magad, és adok kölcsön egy ruhát. Magnus nekem vett egy csomót a minap, amiket valószínűleg soha az életben nem fogok hordani… szóval igazából örökbe is adhatom őket. – Összevissza habogott, de aztán megnyugodott, amikor Miranda bágyadt mosolyra húzta a száját.

– Köszönöm – rebegte a lány, és elfordult, hogy öblítsen párat. Pyxis addig szintén elfordult, és megnézte magát a tükörben. Ugyanúgy nézett ki, mint amikor Magnus felöltöztette, csak a haja kócolódott össze kicsit.

– Te hol szálltál meg? – kérdezte Pyxis, csakhogy elüsse valamivel az időt, amíg igyekeztek úgy eljutni a liftig, hogy senki ne lássa meg az elrondított ruhát.

– Velencében lakom – felelte Miranda. – Nem messze innen.

– Ó. Akarsz odamenni? – Pyxis rájött, hogy nem akarja, hogy elmenjen még Miranda. Szerette volna megismerni, beszélgetni vele. Két összetört szívű ember csak be tudja foltozni a másik sebeit. Vagy legalábbis enyhíthet a másik fájdalmán.

Miranda keserűen felnevetett.

– Szent ég, dehogy! Valószínűleg Theodora és Johnny épp az ágyamban hemperegnek abban a hitben, hogy nem tudok a viszonyukról.

– Sajnálom! – mondta Pyxis szánakozva, és megfogta Miranda vállát. A hátánál tartva kísérte be a liftbe. Szegény lány egész testében remegett és csurom víz volt az izzadtságtól, Pyxis nem is tudta, mitől lett hirtelen ilyen rosszul. Talán nem bírta jól az alkoholt. Vagy Magnus rakott valami olyat az italba, amit a halandók szervezete nem visel jól.

A liftben szerencsére senki nem utazott rajtuk kívül, így Miranda nyugodtan piheghetett. A homlokát a fülke hideg tükrének döntötte, szemeit becsukta. Pyxis zavartan ütött egy véletlenszerű ritmust a könyökén.

A folyosót Miranda már egész magabiztos léptekkel szelte, Pyxisnek szinte nem is kellett fognia a karját. De azért fogta. Csak a biztonság kedvéért.

Pyxis ügyetlenkedett egy darabig, míg előkotorta ruhája dekoltázsából a kulcsot (Magnus ajánlotta a rejtekhelyet a három legfontosabbnak – a kulcsnak, egy késnek és egy rúzsnak), és az ajtónyitás sem sikerült fényesen. Megszokta, hogy egy Alohomorával ki tud nyitni bármilyen zárat. Miranda fáradtan sóhajtozva várt.

– Nos, a kis birodalmunk – mondta félszegen Pyxis, amikor végre belökte az ajtót. Miranda elismerő arckifejezéssel nézett körbe.

– Csinos. A fiúd gazdag? – kérdezte.

– A volt fiúm – helyesbített Pyxis. – És ja. Mondhatni gazdag.

Előresietett, a ruhásszekrényhez libbent. Állába támasztott kézzel próbálta meglátni a különbséget a saját és Magnus ruhái között, de elég nehezére esett. Miranda legyintett.

– Egy szállodai köntös tökéletes. Utána leviszem a mosodába a szoknyámat, és…

– Ne viccelj! – tiltakozott Pyxis. – Kapsz egy kényelmes köntöst, és amíg zuhanyozol, keresek neked valamit.

– Igazán nem kellene… – Hiába ellenkezett Miranda, Pyxis tudta, hogy vonzzák a csinos ruhák.

– Nem vitatkozom – szögezte le. – Vedd le a ruhád, és menj!

Addig én kitisztítgatom, tette hozzá magában. Jó lesz egy kicsit varázsolni, hiányzott már neki az érzés. Olaszországban még nem tiltották meg neki a varázslást. Még, gondolta szórakozottan.

– Köszönöm – mosolyodott el fáradtan Miranda, és hátat fordított Pyxisnek. – Lehúznád a cipzárt, kérlek?

Pyxis odalépett hozzá, és bénázva bár, de megtette, amire kérték. Közben feltűnt neki, hogy milyen selymes a lány bőre – mintha egy pillangó szárnyán simított volna végig. Miranda háta borsódzott a hidegtől. Vagy esetleg a gyengéd érintéstől, jutott Pyxis eszébe. A boszorkány idegesen megrázta a fejét. Merlin szakállára, mikre nem gondol!

Miranda egyszerű fekete alsóneműt viselt, amivel újból elnyerte Pyxis szimpátiáját. A lányt rettenetesen tudták bosszantani a csipkés fehérneműk.

Egy (Magnus szerint eredeti kínai) selyemköntöst nyújtott át Mirandának, az anyag piros volt, és tekergődző fekete sárkányokat festettek rá. Miközben Miranda belebújt a köntösbe, Pyxis megfigyelhette, hogy a sárkányokhoz hasonló tetoválás fut végig az olasz lány nyakán, hangsúlyozva annak kecsességét. Észre se vette, de az ujja már a levegőben volt, Miranda nyakához közelített. Szerencsére még idejében visszakapta maga mellé, így a másik lánynak ez a kis közjáték nem tűnt föl.

Miranda levette magáról az álarcot, mire Pyxis elismerőn oldalra biccentette a fejét. Miranda arca harmonikusan csinos volt, mintha festő húzta volna a vonásait. A szépívű ajkak, kerek szemek, íves szempillák, tökéletes méretű orr… mintha magával az aranymetszéssel nézett volna szembe.

– Van bent sampon és tusfürdő? – kérdezte váratlanul Miranda, és megkötötte a hasánál a köntöst. Pyxis kábán bólogatott. Különös gondolatok töltötték meg az agyát, ahogy tetőtől talpig végigmérte Mirandát. A lány lábának szép íve volt, a térde viccesen ugrott előre, egész teste olyan karcsúnak és kecsesnek tűnt, mintha fűzfa lenne – na, nem mint a Fúriafűz, de azért olyasmi. Annak a szelídebb változata.

– Köszönöm még egyszer, Pyxissa – mondta Miranda édes mosollyal, és nyomott egy puszit Pyxis arcára. A boszorkány zavarba jött.

– Pyxissa? – kérdezett vissza, és a haját kezdte csavargatni. Buta szokás, korholta magát, hagyd abba!

– Olaszosítottam a neved – nevetett Miranda, azzal könnyed léptekkel belibegett a fürdőbe.

– Tetszik – mondta Pyxis, bár nem tudta, hallotta-e a lány. Remélte, hogy igen.

Megint heves fejrázásba kezdett. Ostobaság, ostobaság, ostobaság, ismételgette fejben, de nem tudta leplezni maga előtt – ahogy sistergett a bőre, ahogy dobolt a szíve, ahogy forróságot érzett az összes tagjában.

Gyors pánik rohant át rajta. Nem akart senkit, jól el volt magában, a Magnus iránt érzett értelmetlen sóvárgással. Végtére is azt megérdemelte.

Vett egy nagy levegőt, és leült az ágy szélére.

Az egész csak amiatt a buta whisky miatt van. Persze, hogy ég mindene – csoda, hogy nem lett rosszul, mint Miranda. Hallotta, hogy a lány megengedi a vizet, és hirtelen eszébe jutott a délután – mennyit gondolkodott, be merjen-e nyitni Magnushoz egy nyavalyás fésűért! Végül nem mert, de mielőtt otthagyta volna az ajtót, úgy táncoltatta a kilincset, hogy amikor Magnus kijött, megjegyezte, hogy varázskilincsük van, mert magától mozog.

Sóhajtva ingatta a fejét. Kitépte a kontyát, és egyszerű copfba fogta a haját. Aztán lerúgta a szandálját, és kihajtogatta a földre Miranda ruháját. Előkotorta a pálcáját az éjjeliszekrény fiókjából, és eltűntette a foltot. A varázspálca kis szikrákkal üdvözölte, és Pyxis fizikai megkönnyebbülést érzett a mágia közelségétől. Végtére is elég régen fogta kezében kis barátját – Amerikában Tonyval való kis balesetük után megtiltották neki a használatát.

Elrakta Miranda ruháját, és keresgélni kezdett a göncök között. Végül talált egy mélykék és arany ruhát, ami véletlenül pont illett Miranda szem-, haj- és bőrszínéhez. Letette a díványra. Aztán úgy gondolta, megágyaz ott a lánynak – szegényt nem engedhette haza a barátnőjéhez és annak a szeretőjéhez.

Miranda még mindig fürdött, így Pyxis úgy gondolta, átöltözik ő is – ritka kényelmetlen ruhába öltöztette Magnus. Még mindig a fején volt az a szörnyű maszk is, elhajította, hogy ne is lássa. Fekete pamutköntösbe bújt, és összegömbölyödve az ágyra telepedett.

– Mibe keveredtem már megint? – fedte meg magát sóhajtva, és az éjjeliszekrényen álló fényképre nézett. Négyüket ábrázolta – Corvust, Saggie-t és Azut és őt, Pyxist. Pár évvel fiatalabbak voltak, mint most, és idétlenül vigyorogtak a fotó készítőjére, Charlie Weasley-re.

Elfordult a képtől. Charlie volt az utolsó, akire most gondolni akart.

Miranda elzárta a csapot, és kidugta a fejét az ajtón.

– Hajszárítód és fogkeféd esetleg van…? – kérdezte félénken. Pyxis mindent megmutatott neki. A fürdőkádnak támaszkodva várt, amíg a lány a fogát mosta.

– Megágyaztam neked. Ne menj haza. Jobban érezném magam, ha itt maradnál. Arra az esetre, tudod, ha esetleg rosszabbul lennél. Van egy orvosságom, amit be kellene venned – mondta.

– Ohrfosságo’? – kérdezte habzó szájjal Miranda, és vidáman csillogott a szeme. Pyxis a homlokát ráncolta. Miranda köpött, és felvilágosította arról, mi is olyan vicces: – Hányadik században élsz, kedves? Mi errefelé gyógyszernek mondjuk.

– Ó. Ja. Igen – helyeselt Pyxis, és érezte, hogy elönti a pír. Miranda szeretetteljesen felborzolta a haját, és végül a boszorkány ott maradt a fürdőben, amíg a másik meg nem szárította a haját.

– Köszönöm, hogy vigyázol rám – mosolygott Miranda, eltette a hajszárítót, majd bement a szobába. Pyxis követte, és gyorsan előkereste az orvosságot, amit adni akart a vendégének. Kezdte megérezni az alkohol hatását – ólomnehéz lábak és szemek, ködös elme, remegő kezek.

– Semmiség – válaszolt Pyxis, és átnyújtotta a kis üvegcsét Mirandának. A lány felhörpintette az italt.

– Csipkebogyó íze van! – mondta elégedetten cuppogtatva Miranda, azzal oldalra biccentett fejjel, töprengve nézte Pyxist.

– Milyen szép arcod van! – mondta halkan, csodálkozva. A boszorkány csúnyán elpirult. Utálta, hogy fehér a bőre. Aztán Miranda apró mosoly kíséretében persze még hozzátette: – Köszönök szépen mindent.

– Semmiség – ismételte Pyxis. Kiszáradt a torka. Miranda fekete szeme fénylett és ő nem tudta elszakítani tőle a tekintetét.

Aztán hirtelen kénytelen volt. Miranda megszüntette az őket elválasztó távolságot, és közvetlen közelről pislogott bele Pyxis arcába. A boszorkány hirtelen nem is tudta, hogy hol van. Becsukta a szemét és várta, hogy elmúljon ez a képtelen pillanat, ami mintha soha nem akart volna elmúlni. Sőt, egyre töményebbé és valóságosabbá vált. Pyxis reszketeg levegőt vett, az ajka elnyílt, de mielőbb a fogával erőszakosan lezárhatta volna a száját, megtette ezt helyette a másik lány ajka. Miranda édes, érzékien puha ajka.

Pyxis lába alól kiszaladt a talaj.

Még szerencse, hogy Miranda megtartotta. A karjait Pyxis köré fonta, aki egy rövid ideig semmit nem tudott mást csinálni esetlen sóhajtozáson és kapkodó légzésen kívül. Aztán amikor nagyjából magához tért, megpróbálta tisztázni magában a helyzetet: egy csúnyán megcsalt lány csókolja őt, a Magnusszal közös szobájukban. A boszorkánymester talán az új kapcsolaton nem éppen ezt értette, de a hirtelen jött szenvedély elvakította a józan ítélőképességét.

Nekilátott felfedezni az ismeretlent – a dús hajat remegő ujjaival, az íves csípőt izzadt tenyerével, a másik nedves ajkát reszkető szájával.

És akkor Miranda elkezdte lehúzni Pyxisről azt a hirtelen már nem is olyan kényelmes köntöst.

– Atyaég – motyogta a csókba Pyxis, és finoman megszorította Miranda formás vállát.

– Sajnálom – hebegte a lány, és a kezeit a boszorkány arcára simította. – Elragadtattam magam.

Becsukta a szemét, az arca vörösre váltott. Pyxis megsajnálta, és előrehajolva végigcirógatta orrával a másik arcát, majd finoman megcsókolta a legörbülő szájat.

– Nincs semmi baj – mondta a tőle telhető leghiggadtabban, de közben mégis megremegett a hangja. – Folytasd… kérlek.

Zavartan felnevetett, mire Miranda is halkan elnevette magát. Újra összefonódott a testük, hevesen csókolták egymást. Pyxist ismét elöntötte a szédítő forróság, és olyan szintű izgatottság lett úrrá rajta, hogy azt hitte, összecsuklik a lába. Miranda megérezte a bizonytalanságát, és az ágyhoz vezette.

Pyxis korábban soha nem volt együtt nővel – kezdte belátni, mekkora hiba volt ez. Az új világ, a friss felfedezések elbódították, úgy érezte magát, mintha tucatjával öntené le a torkán a Magnus-féle égető whiskyket. Minden lángolt, minden bizsergett, a világ kifordult önmagából. Mirandával olyan könnyen sikerült egy hullámhosszra kerülniük, mintha évek óta ismerték volna egymást, csókjaikat, érintéseiket összeszokott párok is megirigyelhették volna. Pyxis utolsó emléke ilyenféle gondolatolvasásról Charlie-ról, aztán Magnusról maradt. Felnyögött, nem akart a fiúkra gondolni.

Miranda vette a lapot, mintha legilimentor lenne, és mindent megtett, hogy elfeledtesse vele a rossz emlékeket.