...Előbb dolgom van a könyvtárban ~ 14. fejezet

 14. fejezet

 

Hermione, ha nem lett volna rosszban Azurával, akkor őt kérte volna meg, hogy segítsen készülődni a bálra. De így most magának kellett megoldani mindent. A haját megmosni és belakkozni, a fodros kék ruhát felhúzni. Amikor a haját kontyba akarta csavarni, kedve lett volna feladni, de aztán megacélozta magát. Ki ő, hogy ki fogjon rajta egy nyüves konty? Csak azért is szép lesz ezen a bálon. Tetszeni fog Viktornak, és fájdítani fogja Fred szívét, amiért hátat fordított neki és amiért olyan csúnyán átvágta.

Lavender és Parvati ott öltöztek mellette. Megkérdezték, segítsenek-e neki. Hermione nemet intett a fejével, de a két lány rögtön odalépett hozzá.

Lavender kicsavarta Hermione kezéből a fésűt, és a sajátját, egy sokkal jobban kinézőt emelt a magasba.

– Kicsíped magad – jegyezte meg.

– Csak próbálom – mondta sóhajtva Hermione. Parvati egy neszesszert hozott hozzájuk, és mindenféle sminkkelléket kipakolt az ágyra.

– Szerintem az azúrkék menne a ruhádhoz – jelentette be hosszas vizsgálódás után.

– Lehet – biccentett Hermione. Lavender felmordult.

– Drágám, ne mozogj!

Hermione a szemét forgatta. Nem értette, miért kedves vele a két kis pletykafészek, akiket ő személy szerint sosem volt kedvelt. Túlságosan istenítették Trelawney-t, túlságosan sokat kontárkodtak bele mások magánéletébe, túlságosan érdekelték őket a fiúk, a sminkek, ruhák, cipők…

– Na és…kinek csinosítunk téged?

Na, kibújt a szög a zsákból, gondolta Hermione.

– Én ne… – Tagadni akarta, hogy van párja a bálra, aztán elharapta a mondatot. Végül is, úgyis meg fogják látni. És akkor már miért ne használhatná ki kicsit Viktor hírnevét és népszerűségét? A lányok el fognak ájulni a csodálattól és az irigységtől. – Hát, azt hiszem, elmondhatom… – kezdte titokzatosan. – Persze, csak ha nem áruljátok el senkinek. – Ebben annyira nem hitt, de ahogy sejtette, igencsak felcsigázta a lányok érdeklődését.

– Ugyan, dehogy, kinek mondanánk el? Bökd ki! – sürgette Parvati, és megállt a sminkelésben. Lavender is abbahagyta a fésülést, és leült Hermione másik oldalára. Hermione az ajkába harapott, hogy elrejtse diadalmas vigyorát.

– Viktorral.

Lavender és Parvati összenéztek.

– Hogy kivel?

– Viktorral. Viktor Krummal – mondta Hermione, és próbált nem túl hencegő hangot megütni.

Akaratlanul is elnevette magát, ahogy Lavender és Parvati sikoltozni kezdett.

– Micsoda?

– Ez igaz?

– De mégis hogy? Az kizárt, hogy roxfortos lányt kérjen föl!

– Hermione, mesélj!

Hermione továbbra is rejtélyes arcot vágott.

– Hát, annyit talán elárulhatok, hogy a könyvtárban voltunk – mosolygott szemérmesen.

– És megcsókolt? – faggatta Parvati. Hermione nevetve rázta a fejét.

– Ezek már kulisszatitkok! – mondta, mire a két lány elképedve nézett össze újra. – Nem, nem csókolt meg.

– Még! – vágta rá Lavender. – Ha így meglát…

Hermione csatlakozott a két lány kuncogásához. Még egy órán keresztül csacsogtak és babráltak a ruháikkal, sminkükkel, hajukkal, kiegészítőikkel, aztán indulásra készen álltak. Hermione próbálta elengedni magát a két „lányos-lány” társaságában, és akármennyire is nehezen ment a kissé értelmetlen viháncolás, meglepően felszabadultan érezte magát.

Nem kellett gondolnia az elkövetkezendő órák nehézségeire.

Például, a három iskola előtti táncra a híres Viktor Krummal.

Vagy Fred és a többiek reakcióira.

– Mehetünk, hölgyeim? – kérdezte Parvati, megragadta a másik két lányt a könyöküknél fogva, és húzni kezdte őket az ajtó felé. Hermione még egyszer feléjük fordult.

– Egy szót se Viktorról, rendben?

A két lány komolyan bólintott.

– Csajos titok! – Megpaskolták Hermione mélyzöld talárba bújtatott vállát, aki gyorsan kisurrant a klubhelységből, ahol még csak alig páran lézengtek. Többnyire fiúk, akik nem erőltették meg magukat, hogy kiöltözzenek; és az első három évfolyam, akik nem kaptak meghívót a bálra.

A folyosókat szelte, közben szerencsére nem találkozott össze senki ismerőssel. Viktorral a bejárati csarnoktól nem messze eső folyosóra beszélték meg a találkozót, ahol a bolgár diákokat szállásolták el. Viktor jó pár társával állt egy körben, a saját nyelvükön beszélgettek és nevetgéltek. Mind ki voltak öltözve, úgy tűnt, többnyire maguk közül választottak maguknak párt. Volt egy-két gorillaalkatú fiú, akik mellett francia lányt látott, de többnyire bolgár a bolgárral állt karöltve.

– Nézzétek, ott jön Vik kis hercegnője! – kurjantotta egész jó angollal egy srác. Smaragdzöld szeme, copfba kötött szőke haja és mézszínű bőre volt. Arcán jókedvű vigyor terült szét, és meghajolt Hermione felé. – Üdvözlünk, kisasszony.

Erre mindenki elnémult, és érdeklődve fordult a közeledő felé. Hermione elpirult, és remélte, hogy nem fog orra bukni csinos ruhácskájában.

– Helló! – ennyit tudott csak kinyögni. Viktor boldogan mosolygott rá. Haját ő is megfésülte, és díszes, vastagnak tűnő inget viselt, amely telis-tele volt arany és bordó hímzésekkel.

– Csodás festeni, Harmijjóni – köszöntötte. Hermionét perzselte a rátapadó tekintetek sortüze. Sejtette, hogy ez a későbbiekben csak rosszabb lesz, úgyhogy próbálta nagyon gyorsan hozzászoktatni magát.

– Te is csinos vagy, Viktor! – viszonozta a dicséretet. A bolgárok és a két francia lány sugárzó mosollyal nézett rá.

– Te vagy annak a kis csinos gurkónak a barátnője, igaz? – kíváncsiskodott az a szőke hajú srác, aki felhívta rá a figyelmet. Hermione a füle mögé akarta igazítani a haját, de nem talált ott egy tincset sem. Zavartan engedte le maga mellé a kezét.

– Azura Blackre gondolsz?

– Azt hiszem – vigyorgott szélesen a srác. Ahogy Hermione közelebb ért hozzá, látta, hogy az egyik fülében koponya virít. – Van partnere a bálra?

– Nem késtél el ezzel egy kicsit? – kérdezett vissza Hermione, és megkönnyebbülve konstatálta, hogy a díszes tömeg megunta az újdonságot, és a legtöbben visszafordultak egymáshoz és folytatták a beszélgetést.

A srác csak legyintett. Vigyora csak nem akart letörlődni az arcáról. Az egész lénye színtiszta energiát sugárzott magából. Hermione agyán átfutott, hogy Azura biztos értékelné ezt a tulajdonságot, aztán eszébe jutott, hogy a lány valaki mást értékel.

– Amilyen csinos, biztos van már srác, aki elhívta – mondta kedélyesen a szőke srác.

Hermione bizonytalanul biccentett, félt, hogy lehervasztja az oly vidám fiút. De az csak nevetett, és a balját nyújtotta felé.

– Andrei Boyanov – mutatkozott be.

– Hermione Granger – rázta meg a kezét Hermione. Meleg volt az érintése. Andrei újra felnevetett.

– Aha! Szóval rólad beszélt mindig Viktor! Nem igazán értettem a neved, amikor „a csinos brit lányról” mesélt.

Hermione elpirult a bókra és arra a gondolatra, hogy Viktor róla mesélt a barátainak.

– Majd megtanulni – morogta Viktor, láthatóan féltékenyen, amiért Hermione a másik fiúval cseverészik. – Ideje lenne menni, Harmijjóni! – Megfogta Hermione kezét, és elhúzta a csapattól.

– Helló! – integetett utána lelkesen Andrei. A lány mosolyogva intett vissza. Rendes fiúnak tűnt. Örült, hogy Viktornak ilyen jó barátai vannak. Eddig azt hitte, az összes bolgár nagydarab izompacsirta, akik két értelmes szót nem tudnak egymás után kinyögni. Azonban Andrei ennek az ellentétének bizonyult.

– Kedvesek az iskolatársaid – mondta Hermione, amikor kettesben maradtak Viktorral. A folyosókat szelték, a bejárati csarnokhoz igyekeztek. A fiú könyökhajlatába fúrta a kezét.

– Ja, azok – értett egyet Viktor. Hermione megpaskolta a fiú izmos felkarját.

– Nem izgulsz?

– De. De tudni, hogy te meg én jók lenni.

Hermione zavartan nevetett. Azért kicsit tartott a dologtól, de ha Viktor bízik benne, akkor ő sem fog megriadni a szerepléstől.

Bár tény, hogy Viktor, sztárfogó lévén eddigi életében jóval többször szerepelt sikeresen és valószínűleg sikertelenül is, mint Hermione összesen.

Azért fő a remény!

 

/*/*/*/

 

Fred egész hamar felkapta magára a dísztalárját, fekete volt, és szerencsére nem szegtek csipkét az aljára, mint Ronnak. Azért sajnálta miatta az öccsét.

– Jól áll – dicsérte meg George.

– Most magad biztatod, hogy neked áll jól? – kérdezte Fred vigyorogva, és egy párnát dobott testvére felé.

– De vicces kedvében van valaki…

– Te meg izgatottnak tűnsz. Csak nincs egy csinos lány a klubhelységben, aki a csodás Georgie-ra vár?

– Fogd be! – dobta vissza a párnát George, de közben nevetett. Már csak ketten voltak a szobájukban, Lee és a többiek lementek a klubhelyiségbe, hogy „legyen elég idejük szemügyre venni a lányokat”.

Amikor véglegesen elkészültek, kivonultak a szobából. Fred szíve a torkában dobogott, alig várta, hogy megpillantsa Hermionét. De egyben nem is akarta látni. Fred fintorgott. Éljenek a kettős érzelmek!

A fejét ingatta, és inkább mást keresett a zsúfolt klubhelyiségben. Amikor rálelt a személyre, elakadt a lélegzete egy pillanatra, aztán akaratlanul is elmosolyodott.

Azura gyönyörű szép volt. Fred még világéletében nem látta a lányt egy kivasalt ingnél csinosabb ruhában, nemhogy szoknyában! És még fésűt is használt – a rakoncátlan, kócosan göndörödő barna tincsek most kontyba tűzve csigáztak a lány feje tetejére. Kicsit zilált volt, mintha már táncolt volna egy sort, de Fred szerint ez így lett tökéletes.

A ruhája türkizkék volt. Vagy tengerkék? Fred nem értett a színekhez. Abban – talán – biztos volt, hogy selyemből készült. Lágy fodrok díszítették. Visszafogott volt, mégis gyönyörű, Fred szája önkéntelenül is mosolyra húzódott, ha ránézett partnerére.

– Maszatos vagyok? – kérdezte Azura, csípőre tett kézzel, gúnyosan felvont szemöldökkel.

– Ellenkezőleg! – Fred a lány kezéért nyúlt, és megforgatta a tengelye körül, a szoknya szegélye fellebbent. Mindketten nevettek.

– Csodásan festesz! – bókolt Fred, és keze ösztönből nyúlt, hogy felborzolja Azura a haját, a lány azonban elkapta a fiú kezét.

– Na azt már nem! Órákig fáradoztunk Saggie-vel ezen a frizurán.

– Ez már a frizura? Azt hittem, titokban magaddal akarod hozni a baglyodat.

– Idegesítő vagy.

Fred vigyorgott, és a szájához húzta Azura kézfejét, hogy csókot lehelhessen rá.

– Köszönöm a bókot, hölgyem.

Felegyenesedett, és újra körbenézett.

– Nincs itt Hermione – tájékoztatta Azura. Fred vállat vont, mintha nem érdekelné annyira. Meglátta, hogy szerencsétlen Harry Parvatival épp kimászik a portrélyukon, minden bizonnyal a nagyterem felé tartva. Vigyorogva rákacsintott, jelezve, hogy szurkol neki.

– Ma hozd helyre vele a dolgaidat! – utasította Azura, és megbökte Fred mellkasát, hogy ráfigyeljen.

– Mégis hogy? Együtt van Krummal.

– Majd rögtönzünk. Egyébként meg nincs együtt vele. Mi is együtt megyünk a bálra, mégsem járunk.

– De az más – tiltakozott Fred. – Minden szempontból más.

– Aha.

Fred inkább elkapta a derekánál fogva, és húzni kezdte a kijárat felé.

– Menjünk le a nagyterembe! Túlzsúfoltak lesznek a folyosók.

 

/*/*/*/

 

Hermione azt hitte, annyira feszélyezni fogják a kíváncsiskodó pillantások, hogy nem fog tudni megmozdulni, de egész jól érezte magát, ahogy a nyitótánc közben keringett Viktorral. A fiú meglepően jó táncosnak bizonyult, egyszer sem lépett rá a lábára, és ő sem az övére. Jó tánc volt.

Amikor elkezdtek más párok is szállingózni a táncparkettre, Hermione még jobban érezte magát. Nem összpontosult minden figyelem rájuk, jobban tudták élvezni egymás társaságát. Beszélgettek és nevetgéltek. Viktor, hiába nem tudott rendesen Hermione anyanyelvén, szórakoztató társaság volt. Nem annyira szórakoztató és vicces, mint Fred, de hát…

Talán nem kellett volna a fiúra gondolnia, mert az hamarosan megjelent a közelében. Azurával keringőzött, és közben felé lesegetett. Vagy csak Hermione képzelte ezt a helyzetbe. Sose lehet tudni.

– Minden jó, Harmijjóne? – kérdezte aggódón Viktor.

– Aha – mosolygott erőltetetten Hermione. – Minden rendben.

A szeme sarkából látta, hogy Fredék párosa közeledik feléjük. Aztán valahogy olyan közel kerültek egymáshoz, hogy szinte ütköztek. Hermione látta, hogy nevetnek valamin, és hogy Azura arcon csókolja Fredet. Összerezzent, és szorosabban fonta a karját Viktor köré. A fiút meglepte a közeledése, de gyorsan reagált rá: széles tenyerével megsimította a hátát és közelebb húzta magához. Roppant romantikus pillanat lett volna, ha Hermione nem eszeveszetten dobogó szívverését próbálta volna lelassítani, és ha egy kéz nem ér hozzá ő és Viktor összefonódott kézfejéhez.

– Elnézést, lekérhetem az urat? – szólalt meg Azura. Hermione és Viktor megtorpantak, és rámeredtek Azurára. Hermione fején átfutott egy képtelen gondolat, amitől rögtön bűntudata támadt: Azura minden fiúra rámozdul, akihez ő valaha is hozzáér? Azura rajongó vigyorral bámulta Viktort, aki zavarba jött. Hermione megadóan hátrébb lépett. Nem akart barátnője és a fogó közé állni, tudta, Azura mennyire imádja a kviddicset. Meg persze az sem zavarta, hogy Freddel kettesben maradhat, de ezt a világért nem vallotta volna be senkinek sem.

– Táncoljatok csak. Még táncolunk, Viktor! – mosolygott a bolgárra, aki kényszeredetten mosolygott vissza. Láthatóan nem akarta elengedni a táncot Hermionéval, és meglepte, amiért az ilyen könnyen túladott rajta. Aztán Fredre pillantott, és elsötétült a tekintete.

– Jó – mondta végül, és táncba perdítette Azurát, aki még rákacsintott Fredre, mielőtt eltűnt volna a tömegben.

Hermione a földet bámulta. A mellette álló Fred megköszörülte a torkát, mire fölemelte a fejét. A fiú arca kipirult, szeme csillogott.

– Táncolunk?

Hermione nem válaszolt rögtön. Aztán Fred oldalra biccentette a fejét, és határozottan megragadta a lány kezét.

– Táncolunk – felelt saját magának, és megfogta Hermionét a derekánál fogva.

– Hé! – szólt rá Hermione, de erőszakosabban nem tiltakozott.

– Beszélnünk kell, Mione – kezdte Fred.

– Nem ártana…mi volt ez az egész? Azura miért kacsintgat rád, amikor szerelmes…

– Nem szerelmes belém – vágta rá Fred. Sóhajtott és beszélni kezdett: – Ez… az egész egy nagyon kínos szituáció volt. Hülyeség, amibe másokat is belekevertem. Van valaki, akiről azt hittem, hogy…szeret téged, és én nem akartalak téged elszeretni előle. Meg akartam bizonyosodni, hogy nem fog fájni neki, ha én veled lennék, viszont a nevét nem akartam és nem akarom most sem elmondani, mert nem lenne helyes…Azu neve véletlenül szaladt ki a számon, és innentől megállíthatatlanul követték egymást a szerencsétlenebbnél szerencsétlenebb események, amibe majdnem belebuktunk. De most színt vallok! Szeretlek Hermione, és veled akarok lenni.

Hermione először Fred arcába akart nevetni, aztán ahogy a szemébe nézett, rájött, hogy a fiú nem viccel. Teljesen komolyan gondolta minden szavát.

...Előbb dolgom van a könyvtárban ~ 9. fejezet

                                                                         9. fejezet

 

Sagitta odaszökkent melléjük, és talpra segítette Hermionét.

Fred nem tudta elhinni, hogy a lány megcsókolta őt. Félt és egyben reménykedett is, hogy nyár óta megváltozott köztük valami, hogy Hermione már nem érez úgy, ahogy akkor.

Most, hogy kiderült, Hermione oldaláról még mindig van valami…egyszerre töltötte el boldogsággal, megkönnyebbüléssel és az öccse miatt érzett keserűséggel. Talán egyszerűbb lenne, ha őszintén beszélne vele. Talán.

Fred megszorította Hermione ujjait, mielőtt a lány leült volna egy székre, ahova Sagitta irányította. Hálás volt osztálytársának, amiért nem kérdezősködött sokat, holott látta őket csókolózni.

Persze sejtette, hogy nem úszta meg ennyivel és este rendes kikérdezésen fog keresztülesni.

Fred kába fejjel végigmérte a sátrat. Charlie, Pyxis, George, Azura, Droll, Sagitta, Hermione és ő – ennyien fértek be, meg egy asztal, amire mindenféle kenőcs és gyógyfű volt kipakolva, illetve néhány szék, amik közül az egyiken Hermione ült, egy másikon pedig Azura ült, egy harmadikon meg a lába volt felpolcolva. Fred aggódva lépett barátnője mögé, aki az asztalra könyökölve nézelődött unottan.

– Nem hiszem el, hogy képes voltál beugrani a mennydörgőhöz – ingatta a fejét Charlie, és meghúzott egy üveget.

– Én sem! – mérgelődött Pyxis, aki a húga körül sürgölődött. Azura Charlie-ra pillantott.

– Kaphatok belőle? – intett az üveg felé. Fred tippje szerint Lángnyelv Whisky vagy vajsör lehetett benne.

– Nem! – szólt közbe Pyxis, mielőtt Charlie reagálhatott volna. Fred a bátyjára nézve látta, hogy bocsánatkérőn csücsöríti az ajkát. – Azura Black, én…

– Pyxie, te ugrándoztál bent előttem, mint egy kismajom, szóval egy szavad nem lehet. Különben is megígérted Magnusnak, hogy vigyázol a sárkányokkal.

– Magnusnak? – kérdezte összeráncolt homlokkal Charlie. Fred nem tudta pontosan, mi van Pyxis és a bátyja között, de Charlie féltékenykedő hangneméből ítélve valami még lebegett kimondatlanul a levegőben.

Aztán Pyxis vártalanul megpördült, lecsapta az asztalra az egyik kencés tégelyt, és felpofozta Charlie-t, összezavarva ezzel Fredet. Meg valószínűleg Charlie-t is.

Azura és Hermione mintha intésre kapta volna a szája elé a kezét. Droll kínosan megköszörülte a torkát.

– Ú! – grimaszolt George, mire Sagitta vigyorogva oldalba bökte.

– Dúl a szereleeem – búgta halkan. Szerencsére a nővére nem hallotta meg: azzal volt elfoglalva, hogy a volt és a félig-meddig jelenlegi párjával üvöltözzön kivörösödött arccal.

– CHARLIE WEASLEY, A TE DOLGOD LETT VOLNA MEGÁLLÍTANI AZURÁT! HA MEGHALT VOLNA, A TE LELKEDEN SZÁRADT VOLNA! NEKED KELLETT VOLNA…

Charlie higgadtan válaszolt. Fölemelt kezével fojtotta Pyxisbe a szóáradatot:

– Volna, volna, volna. Pyx, drágám, nem történt semmi baj, és különben is, te ugyanúgy…

–  Mi az, hogy nem történt semmi baj?! – Pyxis kitágult orrlyukakkal meredt rá. Fred oldalra biccentett fejjel figyelte őket. Oldalra sandítva elkapta a bazsalygó Hermione pillantását. Nem értette, mit mosolyog annyira a lány, amikor a két idősebb veszekedett.

– Kibicsaklott a húgom lába, Weasley – mondta lassan Pyxis, mintha egy hülyéhez beszélne. Azura persze nem bírta ki, hogy közbe ne szóljon:

– Igaza van a nővéremnek, Charlie, mindjárt belehalok a fájdalomba, áááú! – siránkozott elvékonyított hangon. Egy pillanat erejéig Fred azt hitte, Pyxis a húgát is lecsapja, de végül úgy tett, mintha meg sem hallotta volna.

– Pyx, kérlek, higgadj le! – Charlie megragadta a vele majdnem egymagas nő izmos felkarját. Kicsit előrehajolt, csökkentve a kettejük közt lévő távolságot. Fred közben Hermione mögé oldalazott, és a vállára tette a kezét. – Történhetett volna baj, igen, történhetett volna. De nem történt.

Már úgy tűnt, Pyxis lehiggad és elmosolyodik, amikor Charlie hozzátette:

– Egyébként pedig te is ugyanúgy a védelmére kelhettél volna.

Pyxis egész testében megfeszült. Ebben a pillanatban nagyon-nagyon hasonlított valakire.

– Nem ismerős, Azzie? – kérdezte suttogva Fred a lánytól, aki erre vigyorogva elhúzta az ujját a nyaka előtt, jelezve, hogy a megjegyzés nem marad megtorolatlanul.

Pyxisék még mindig nem figyeltek rájuk.

– Ha valaki rajtad fekszik, úgy elég nehéz mozogni – közölte ridegen. Fred leguggolt Hermione mellé, és a lány lábára helyezte összekulcsolt ujjaikat. Hermione békés mosollyal pillantott le rá. Senki nem figyelt rájuk, mindenki izgatottan figyelte az előadást. Egy pillanatról sem akartak lemaradni.

Charlie felvonta a szemöldökét.

– De persze azzal nincs baj, ha az a valaki azért fekszik rajtad, hogy ne téged sértsenek föl a repkedő fa- és vasdarabok.

Pyxis vékony vonallá préselte a száját. Ennyire emberinek Fred még sosem látta őt. Mindig hidegnek, távolinak, magasztosnak tartotta, akit nagyon szeretett, mert tudott kedves is lenni…de valahogy nem látta őt olyan halandónak, mint a többi embert.

Pyxis nem válaszolt. Charlie komoran felnevetett, elengedte a boszorkányt, és hozzáfűzte még:

– Bár gondolom itt inkább azzal lehetett baj, hogy nem Magnus feküdt rajtad, aki egy csettintéssel mindent megoldott volna.

Fred egyszerre szisszent föl az ikertestvérével.

Ez robbanni fog.

Ám Pxyis csak felvonta a szemöldökét. Ezt annyira azurásan tette, hogyha nem lettek volna megdöbbenve a csöndességén, biztos megjegyezték volna.

– Mi köze van ennek Magnushoz? – Pyxis lassan beszélt, idegesítően lassan. Charlie hátrébb lépett és kócos, vállig érő hajába túrt.

– Mindennek köze van Magnushoz! – csattant föl váratlanul, és járkálni kezdett, fel-alá. Hét szempár követte a mozgását és tizennégy fül hallgatta a beszédét, amit nyilván nem szánt egynél több embernek. – A könyvek, amiket olvasol, tőle vannak! A pergameneket, amikből tanulsz, az ő lakásáról hoztad! A ruhatárad kilencvenszázalékát is tőle szerezted! – Megtorpant Pyxis előtt és vadul gesztikulálva folytatta. – Még ezt a dögös bőrcuccot is ő küldte valami brooklyni turkálóból! – bökte meg a boszorkány mellkasát. Úgy festett, kezd fáradni, belefáradni mindenbe. – A Lángnyelv Whiskyt az ő ötlete alapján turbózod föl, a kávét az ő szokásai szerint főzöd. Az ő vicceit és történeteit meséled, az ő kalandjairól álmodozol, az ő tapasztalatai alapján ténykedsz a pályán is, mert ő nyilván a sárkányokhoz is tökéletesen ért.

Fred szíve belefacsarodott bátyja keserű hangjába. Pyxis rezzenéstelen arccal tűrte a szomorú és vádló szavakat. Fred egyszerűen nem értette, hogy tud ennyire érzéketlennek mutatkozni. Mintha nem lenne szíve.

Fred úgy tudta, évekkel ezelőtt szakítottak, valamikor akkor, amikor befejezték a Roxfortot. Charlie sárkányokkal akart foglalkozni, Pyxis azonban aurorkodni akart – valamin oltári nagyot balhéztak, Charlie Romániába ment, Pyxis pedig maradt Londonban. Úgy két évig, mert aztán lelépett Amerikába, ahol (Charlie elmondása szerint) egy ideig kavart egy New York-i üzletemberrel, aki csúnyán elhagyta és összetörte a szívét, majd egy brooklyni boszorkánymester karjaiba zuhant – akit a családja révén ismert talán? Fred hamar összezavarodott, amikor Charlie egy este, amikor többet ivott a kelleténél, elregélte ezt.

– A levegőből is Magnus Bane árad – folytatta Charlie, már kicsit rekedten. – Mindenhol őt érzem körülötted, Pyxis, mintha soha el sem hagytad volna.

A nő halk, de határozott hangon szólalt meg:

– Mit akarsz ezzel mondani?

Charlie újból végigszántott ujjaival a haján, majd tehetetlenül széttárta a karját.

– Őt keresed még Londonban is, Pyxis, pedig nincs itt. De te megpróbálod mindennel idehozni őt – a viselkedéseddel, a szokásaiddal, a babonáiddal, az öltözködéseddel…Elegem van ebből!

– Hát akkor mit akarsz, Weasley? Ki vele! – Pyxis hangjából továbbra sem érződött semmilyen érzelem. A nézőközönség visszafojtott lélegzettel várta Charlie reakcióját, aki csak értetlenül bámult a boszorkányra. – Mondd meg, mit akarsz, Charlie Weasley! Most tedd, vagy soha.

– Nem mondom – rázta a fejét Charlie, vörös haja a levegőben követte.

– Feszélyeznek a többiek – állapította meg Pyxis. Charlie tiltakozásra nyitotta a száját, de a nő felemelte a kezét, és hátrasandított a bent lévőkre. – Kifelé! – utasította őket.

– Mi? Kidobsz minket innen? – hökkent meg Sagitta.

– Bocs, de nekem ki van bicsakolva a bokám – kötözködött Azura, de Fred úgy gondolta, csak a hecc kedvéért.

– Tudtál vele a mennydörgő elől menekülni, abba talán nem fogsz belehalni, hogy kimenj – válaszolt halálos nyugalommal Pyxis.

– Majd én kiviszlek – ajánlkozott Droll, és könnyedén a vállára dobta Azurát, aki sikkantva tiltakozott.

– Hééé!

Fred rövid habozás után felállt, magával húzva Hermionét is, majd Sagitta és George után kilépett az éjszakába. Droll, miután letette terhét, gondosan behúzta a sátor ajtajaként szolgáló vászondarabot.

– Kicsit félek magukra hagyni őket – pislogott George a sátorra. Azura egyetértőn horkantott.

– Kétféle elképzelésem van, mi fog történni – jelentette be Sagitta. – Ha az első, akkor hozni kell a hullaszállítót és hívni az aurorokat. Ha a második…

– Azt inkább ne részletezd, légyszi – szólt közbe Azura, és összevihogtak a nővérével.

– Nem lesznek dühösek az isiben, ha késtek? – gügyögte Droll szórakozottan, és a fák közé vezette a diákokat, gondosan elkerülve a sárkányok kifutóit. A félelmetes hangok azért átszűrődtek hozzájuk.

Fred egész úton fogta Hermione kezét. Egy szót sem szóltak egymáshoz, csak az ujjaikat fonták össze. Amikor a klubhelyiségben búcsúzkodtak, Fred gyorsan odahajolt a lányhoz és a fülébe suttogta:

 – Ha elaludt Azu, gyere le!

Hermione bólintott, és bizonytalan mosolyt villantott a fiúra.

 

/*/

 

Fred komolyan azt hitte, hogy George soha az életben nem fog elaludni, de végül fél egy körül mégis sikerült kilopódznia a társai horkolásától hangos hálószobából.

– Ne haragudj, hogy… – szólt már a lépcsősor tetejéről, de sehol nem látta Hermionét. – Mione!

Gondolta, valaki rosszalvó a lányok közül, és így még fent van a szobában. Ám amikor leért a kanapék közé, látta, hogy a lány a karosszékek mögött guggol, és halkan diskurál két házimanóval.

– Hát ezt nem hiszem el – motyogta Fred, és nevetve ingatta a fejét.

– Fred? – lepődött meg Hermione. Felugrott, és ragyogó arccal a manókra mutatott. – Tudtad, hogy a konyhán ők dolgoznak?

A fiú zavartan bólintott.

– Ahaa…

– Mi? Tényleg? – ámult Hermione, és megbántottság suhant át az arcán. – Miért nem mondtad? – vonta kérdőre, mellkasán összefonva a karját. Fred a hajába túrt, mozdulata kísértetiesen emlékeztette bátyja nemrégi ideges kiborulását kísérő mozdulatra. Pedig neki nem sok oka volt aggódni.

Na jó, ahogy újra végiggondolta, sok minden miatt aggódhatott ő is.

– Valami másról szerettem volna beszélni veled, mint a manókról és a konyháról.

Hermione fújtatott, és megragadta egy barna hajtincsét.

– Ja, magyarázatot adhatnál pár dologra. Mondjuk, a nyáron és a két órája történtekre.

Fred sóhajtott. Pár lépéssel átszelte a köztük lévő távolságot, és a tenyerébe véve Hermione szép arcát, csókot nyomott a puha ajkakra. A lány készségesen felemelte a fejét, és viszonozta a csókot. Aztán a fiú mellkasára téve a kezét elhúzódott.

– Mondd, Freddie!

Fred beleborzongott a becenévbe, pedig nagyon sokan hívták így. Hermione szájából valahogy sokkal jobban hangzott. Hermione szájából minden sokkal jobban hangzott.

– Az a baj, hogy nem lehetünk együtt – bukott ki Fredből. Hermione nem húzódott el, csak összevonta a szemöldökét, amiért a fiú hálás volt.

– Akkor miért vagyunk együtt?

Fred megpróbálta újra megcsókolni, de a lány elfordította a fejét.

– Mert…nem tudom. Nem lett volna szabad megtörténnie – vallotta be Fred. Nem akarta az öccsét konkrétan belekeverni az ügybe, de valamit csak kellett mondania!

– Valami…valaki miatt nem lehetünk együtt. Még. De dolgozom a megoldáson.

Ez igaz is volt. Amíg arra várt, hogy George elaludjon, kifundált mindent. Valahogy a Black lányok segítségével kideríti Ron érzelmeit, és feltárja előtte a sajátjait. A szívébe fájdalom nyilallt a gondolatra, hogy az öccsét szenvedni lássa. Mégis kell lennie valami megoldásnak.

Maximum titokban maradnak együtt Hermionéval.

– Nem értelek, Fred – válaszolta lassan a lány. A fiú sóhajtott. Hogy magyarázhatná el Ron megemlítése nélkül?

– Nem is kell – mondta végül, és Hermione derekára csúsztatta a karjait, hogy még jobban magához szoríthassa. Soha nem akarta elengedni.

– Dehogynem kell. És különben is tudod, hogy utálom, ha valamit nem értek.

Fred a száját rágva gondolkozott. Most mit csináljon? Érezte, hogy kezd kicsúszni a kezei közül az irányítás.

– Ki miatt nem lehetünk együtt? – ütötte tovább a vasat Hermione, ellentmondást nem tűrő hangon.

– Azura – szaladt ki Fred száján, és amint kimondta, meg is bánta. Látta, hogy Hermione szeme elkerekedik.

– Azura miatt? – suttogta megrendülten. Fred nem válaszolt, a lány ezt igennek vehette, mert gondolkodó-arckifejezést öltött.

– Mione? – szólította meg egy idő után. Hermione összerezzent, és kiszabadította magát Fred öleléséből.

– Tényleg nem lehetünk együtt – mondta folyamatosan a fejét rázva. – Én…én azt hittem, Ackley…de akkor…ó, istenem…tudott róla? Tudott arról? Fred…ő…éjszakánként… miattunk…? Ó, jaj ne… – Elhallgatott, és amíg Fred próbálta kitalálni, erre most mit reagáljon, hátrálni kezdett a lépcső felé.

– Várj! – szólt utána, de Hermione nem felelt, csak magában motyogott. A korlátba kapaszkodva szedte a lépcsőfokokat, Fred pedig követte – elfelejtve, hogy a lányok lépcsője nem szereti a fiúkat és csúszdává változik alattuk. Elfojtott kiáltással esett orra és csúszott vissza a klubhelyiség padlójára. Ijedten várta, hogy Hermione is tompa puffanással landoljon mellette, de aztán megnyugodva vette észre, hogy a lány az ajtók közti előtérben toporog, a saját szobája kilincsét keresve.

– Tényleg nem lehetünk együtt! – ismételte még visszanézve. Fred nem tudott az őzbarna szemekből olvasni. A lány megtalálta, amit keresett, és szinte bezuhant a szobája sötétségébe. Fred pedig ott maradt a földön, az arcát a tenyerébe temetve.

– A pokolba – dühöngött magában.

Nem kellett volna belekevernie Azurát. Nem lett volna szabad. A vak is láthatta, hogy Azu odáig meg vissza van Ackley Lewisért – Fred el nem tudta képzelni, Hermione hogy tudta elhinni ezt a meggondolatlan hazugságot.

– Vissza kellene mennie a szobájába, Vízi úr! – sürgette egy vinnyogó hang. Nem akart oldalra nézni, de a manó megragadta a fülét, és beleharsogta: – Nyomás a szobájába!

Nem értette, miért akadt ki rá a gülüszemű lény is (újonc lehetett, Fred még soha életében nem látta), de nem vitatkozott, feltápászkodott és a száguldozó gondolatai megpróbálva követni a szobájába indult.

...Előbb dolgom van a könyvtárban ~ fülszöveg

...Előbb dolgom van a könyvtárban ~ fülszöveg

Fred Weasley borzasztóan ki van bukva a Világkupa döntő után – alig bír ránézni a lányra. Megfogadja, hogy a lehető legtávolabb tartja magát tőle, de hát ez nehéz, ha az illető hölgy szerelmes kisöccsének a legjobb barátja.

Hermione Grangert nagyon megviselték a Világkupa éjjelén történtek – halálfalók, elszakadás Rontól és Harrytől, Fred... Szeretne a fiú barátja maradni, de hát ez nehéz, ha az illető valamilyen ismeretlen okból eltaszítja magától.

 

A könyv az AZURAVERZUM része. Az Erdő és Magány után játszódik, de anélkül is érthető a sztori.

 A szereplők egy része az enyém, viszont a jogok többsége más írókat illet. Az első számú zseniális ember, akinek a kitalációit használom:

~ J. K. Rowling (HARRY POTTER könyvsorozat)

 Nyomokban tartalmazza még ezeknek a tehetségeknek az agyszüleményeit is:

~ Suzanne Collins (AZ ÉHEZŐK VIADALA trilógia)

~ John Flanagan (A VADONJÁRÓ TANÍTVÁNYA sorozat)

~ Cassandra Clare (ÁRNYVADÁSZ-univerzum)

Apró-apró nyomokban jelen lehet még:

~ Stan Lee & Jack Kirby & Steve Ditko & Disney & Mavel studios (MARVEL-univerzum) 

...Előbb dolgom van a könyvtárban ~ 1. fejezet

                                                                    1. fejezet

Fred Weasley sosem tartotta magát egy gyáva alaknak. Egy hete bátran szembenézett az anyjával, amikor az rájött, hogy ikertestvérével fogadást kötöttek a Kupán. Két nappal ezelőtt éjjel meg sem rezzent Frics vérben forgó tekintetétől. Még akkor sem ijedt meg, amikor fél perccel előbb Azura Black szinte ráborította a kártyaasztalt, miután sikerült lesvindliznie őt.

De most, amikor a zajra mogorva hang reagált, szinte kiugrott a szíve a helyéről.

– Van fogalmatok róla, hogy hány óra van?!

Frednek természetesen nem volt róla fogalma, de ha lett is volna, biztos elfelejti abban a pillanatban.

– Te meg mit keresel itt? – lepődött meg George, hátrakapva a fejét. Fred is a háta mögé sandított, bár előre félt, hogy mit fog látni. Hermione Granger egy fotel mögött állt. Pulóvert és farmert viselt, haja szokás szerint az ég felé állt. Fred csinosnak találta a lányt, és nagyon, de nagyon dühösnek.

– Elviseltem, hogy játszotok, de ez már több a soknál! Nekem muszáj lenne tanulnom!

Azura a csuklóján lévő régi bőrkarórára pillantott.

– Hermione, fél tizenkettő van.

– Akkor mit kerestek még itt?! – bosszankodott a lány. Csípőre tette a kezét, és szúrós pillantásokkal ajándékozta meg a triót.

– Még be akartuk fejezni ezt a kört – vont vállat George.

– Ti nem a kört akartátok befejezni, hanem széttörni azt a szerencsétlen asztalt – forgatta a szemét Hermione. Azura elvörösödött.

– Csak elragadott a hév… – hebegte. Fred rámosolygott, aztán visszafordult Hermione felé.

– Nézd, Granger, sajnáljuk, de ugyanannyi jogunk van itt játszanunk, mint neked itt tanulnod.

Hermione összeráncolta a homlokát.

– Vasárnap este van, aludnotok kellene!

George felvonta a szemöldökét.

– És neked nem?

– Én tanulok – mutatott a háta mögé a lány. Valóban, az asztalán oszlopokban álltak a könyvek.

– Vasárnap este van – mondta gyengéden Fred. Egy pillanatra megijedt – talán túl gyengéd volt a hangja? Gyanúsan gyengéd?

– Tudom – bólintott ingerülten Hermione. – Holnap bájitaltanból számonkérés lesz, és nem használhatunk receptet!

– Tényleg? – kérdezte aggodalmasan Azura. George hátba veregette.

– Reméljük, örökölted Corvus nagyszerű bájitalkeverési tehetségét.

Hermione a plafonra emelte a tekintetét.

– Hogy lehet, hogy kettőnk közül én tudtam a dologról, te pedig nem? – tette föl a költőinek szánt kérdést. Azura vigyorogva biccentette oldalra a fejét.

– Talán azért, mert te figyeltél, én meg Ronnal játszottam.

Fred egy pillanatra összevonta a szemöldökét – ez jó pont, Ron nem Hermionével, hanem Azurával játszott…megrázta a fejét és megszidta magát. Ron az öccse, és akármennyire is idegesítő tud lenni néha, nagyon szereti őt.

– Ne már, kislány, Piton óráján is játszottatok? Nem semmi – bólogatott elismerően George.

– Bátor lány vagyok – dőlt hátra elégedett mosollyal a száján Azura.

– Ja, azt tudtam, de hogy az öcsém is az legyen… – nevetett George. Hermione türelmetlenül dobbantott a lábával.

– Na, akkor most mentek aludni?! Még egyszer le akarom írni, hogy biztos tudjam…

– Hányszor írtad már le, Granger? – érdeklődött Fred. A Világkupa döntő estéjén megfogadta, hogy többet nem hívja a nevén a lányt. Eddig tökéletesen betartotta ezt a szabályt.

– Még csak hétszer – felelte Hermione az ajkába harapva, és aggódva sandított a papírjaira.

– Aha. És ezek közül mennyi volt hibátlan? – kérdezte George. Hermione dühösen nézett rá.

– Öt. Kétszer is elrontottam a békacomb-por pontos mennyiségét. 2,37 gramm helyett mindig 2,38 grammot mondtam! – panaszolta.

– Tudod, ha Perselusnál ennyit hibázol, akkor régen megvan a legjobb osztályzat – jegyezte meg Azura, és elkezdte összeszedni a földre potyogott kártyalapokat.

– Könnyen beszél az, akinek a családi barátja – vágott vissza Hermione. – Engem nem kedvel, mert…

– Mert marha okos vagy és mindent tudsz. Piton nem szokott hozzá, hogy valaki ilyen okos legyen – mondta George, és Azura segítségére sietett a pakolásban. A paklit rendezgette, aztán három kártyalapot is fölemelt, és gyanakodva nézett előbb Azurára, majd Fredre. – Ezek ti voltatok, srácok? Két Joker egymás után!

Azura és Fred vigyorogva összeütötte az öklét.

– Imádom ezt a játékot – mondta Azura. Fred tisztában volt vele – amióta a nyáron megtanította neki az a bizonyos Magnus nevű barát a szabályokat, folyamatosan kártyázni akart.

– Mi ez? – kíváncsiskodott Hermione. Ha kíváncsi volt, mindig egy különös tűz gyúlt mogyoróbarna szemeiben. Fred szerette nézni ilyen tudáséhes pillanataiban.

– Svindli – kezdte Azura a magyarázást csillogó szemekkel –, a lényege az, hogy...

– Nem hiszem, hogy Hermione értékelné a lényegét – vigyorgott pimaszul George. Hermione mérgesen fújtatott.

– Gondolom, végig kell csalni az egészet, ha ez a neve és ti imádjátok…

– Naa, ez most egy csúnya beszólás volt – mondta Azura álcsüggedten. Fred látta rajta, hogy alig bírja visszatartani a vigyorát.

Hermione orrlyukai kitágultak, és Frednek muszáj volt mosolyognia.

– Na, most már tényleg tünés innen! Tanulnom kell!

– A hölgynek igaza van! – értett egyet egy magas hang a klubhelyiség egy sötét zugából. Fred az orrnyergét kezdte masszírozni. Csak ez hiányzott – Hermione a döntő alatt manóőrültté vált. Ki tudja, mi fog most következni?

– A Víziknek és Fekete kisasszonynak az ágyában lenne a helye – csatlakozott egy másik hang az elsőhöz. Azura felhördült.

– Ez elég rasszista volt…

Fred összenézett George-dzsal, aki rögtön kapcsolt. Olyan gyorsan pattant föl, hogy még a lábát is beverte.

– Srácok, Hermionének igaza van, mennünk kéne aludni…

De elkéstek. Hermione már el is lépett mellettük, a hangok forrását kutatta. Azura a homlokára csapott.

– Ebből mi lesz… – motyogta George. Fred felállt és Hermione után ment. Közben a házimanók tovább mondták a magukét.

– Aludni, igen, azt kéne! Az uraságok és a kisasszony kezdenek olyanok lenni, mint Mízönék!

– Ti jártok a Mardekárba is? – érdeklődött George. – Tudsz jó pletykákat Malfoy-görényékről?

Azura meglegyintette a vállát.

– Azért mégiscsak a rokonom!

– Jó, de egy görény. A múltkor ez be is bizonyosodott…

– Az tényleg vicces volt, amikor Mordon vette kezelésbe…

Fred nem törődött velük. Megragadta Hermionét a vállánál fogva.

– Fred…ezek…manók! – lehelte a szavakat a lány. Láthatóan teljesen elvarázsolták, még a száját is eltátotta.

– Igen, Wicky és Shelly házimanók! – sipította az Wicky nevű.

– Szentséges ég…Merlin szakállára… – ámuldozott tovább Hermione. Fred felé fordította a fejét. A szeme lázasan ragyogott. – Házimanók!

Fred ilyen őrült rajongást legutóbb olyan lányokon látott, akik halálosan szerelmesek voltak Gilderoy Lochartba – sajnos Hermione is közéjük tartozott.

– Igen, házimanók – bólintott Fred, és gyorsan hátrébb lépett. Amikor legutóbb ilyen közel voltak egymáshoz…nem, az nem ismétlődhet meg. Ron miatt nem. Fred jó báty lesz és helyrehozza a hibáit. Jobban mondva, azok elfelejtődnek.

Hermione arcán mintha megbántottság suhant volna át. De ez persze nem számított. Már nem számíthatott.

– És azt mondják, menj aludni, szóval szerintem fogadj szót nekik, mert nem ismernek kegyelmet – próbált viccelni. Hermione mosolya erőltetettnek tűnt. De aztán visszafordult a manói felé, akik tüzet gyújtottak egy közeli kandallóban és megláthatták őket. Az aprócska, emberszerű, gülüszemű lények egész normális ruhákat hordtak a többi házimanóhoz képest, akik nem a Roxfortban dolgoztak. Fred szerint jó dolguk volt itt, az iskolában.

Ezért aztán igencsak meglepődött, amikor Hermione eléjük borulva faggatni kezdte őket a hogylétükről, és biztatni kezdte őket, hogy hagyják el a helyet.

 

/*/*/*/

 

Hermione nem értette, hogy az ikrek és Azura miért akarják elrángatni a manóktól.

– De hát nem önszántukból vannak itt! – tiltakozott, miután George fölhúzta a földről és elküldte a manókat a klubhelyiségből.

– Hallottad őket, szeretnek itt lenni – vágta rá Azura.

– Miért kellett elküldeni őket? – mérgelődött Hermione, és leporolta a nadrágját.

– Hogy ne terrorizáld őket – felelte Fred. Hermione hallotta, hogy a fiú hangneme könnyed és egyáltalán nem sértésnek szánta, amit mondott, szavai mégis késként döftek belé.

– Le kéne feküdnöd aludni – mondta George, és átkarolta a vállát. Megfordította, és visszavezette a könyveihez. – Ha akarod felmondhatod még egyszer a nyavalyás recepted, de aztán…

– Minden éjjel jönnek takarítani? – szakította félbe Hermione, és visszafordult a sarok felé, ahol a manók az előbb felbukkantak.

– Szerinted mitől lesz olyan tiszta minden? – tárta szét a karját Azura.

– És hány órakor jönnek?

– Általában azután, hogy a diákok már lefeküdtek aludni. A sokáig fennmaradókat ők szokták elküldeni…

– De én mindig sokáig tanulok! – emlékeztette a többieket Hermione. Egyszerűen nem fért az eszébe az, hogy hogy kerülte el eddig a manókat.

Azura oldalra biccentette a fejét.

– Igen, tudjuk, de nem olyan sokáig, hogy összefuthass velük.

Hermione morcosan összevonta a szemöldökét.

– És ti ismeritek őket?

– Csak egy-kettőt – vonogatta a vállát George.

– És nem szóltatok?! – sziszegte mérgesen, és vádlón pillantott Fredre. A kékes színű szemek zavartan fénylettek, és Hermione elszégyellte magát a viselkedéséért.

– Nem tudtuk, hogy reagálnál rá – mondta megbánón Azura, és barátnője mellé lépett. Alacsonyabb volt, mint Hermione (Azura rettentő alacsony volt) és lábujjhegyre állva az arcához nyomta az övét. Hermione összerezzent a lány bőrének hidegségétől, de átkarolta.

– Semmi baj – veregette meg a hátát. – Hol lehetnek elszállásolva?

Fred megvakarta a fejét, ezzel összekócolva vörös haját. Hermione lemondóan sóhajtott, és inkább George felé nézett.

– Őszintén fogalmunk sincs – mondta Fred.

– Ha gondolod, majd megkeressük neked – ajánlotta George. Olyan mérges pillantást zsebelt be Fredtől, hogy Hermione szíve belesajdult. Tudja ő, hogy Fred nem akar tőle semmit, de legalább barátok maradhattak volna…

– Nem muszáj ám – próbált mosolyogni. – Majd megkeresem őket magamnak.

Azura nevetve döntötte a homlokát Hermione vállának.

– Deee majd csak holnap. Addig segíthetnél valamit beleverni a fejembe ebből, Granger – bökött a papírhalmokra. Most Hermionén volt a sor a nevetésben.

– Mindenképp.

A fiúk segítettek összepakolni a könyveit, Azura pedig segített fölvinni a lépcsőn. Intettek az ikreknek, jó éjszakát kívántak és beléptek a szobájukba. Igyekeztek senkit sem fölébreszteni. Sandra Bell éberalvó volt, viszont Lavender Brown és Parvati Patil miatt szerencsére nem kellett aggódniuk. Ágyúdörgésre sem keltek volna fel.

– Ahogy nézem ezt a receptet – töprengett suttogva Azura –, simán bevágom holnap mágiatörténeten.

Hermione sóhajtott.

– Nehéz lenne egyszer figyelni egy órán?

Azura farkasvigyorát még a sötétben is tisztán látta.

– Nem is tudod elképzelni, mennyire.

Hermione a fejét csóválta. Lepakolta a könyveit az éjjeliszekrényére, ami egyébként már amúgy is zsúfolásig volt pakolva fényképekkel, kabalákkal, könyvekkel, apróságokkal. Azura minden évben lelkesen segített neki kirakosgatni a holmikat.

– Elmegyek zuhanyozni – jelentette be Azura, és eltűnt a fürdőben. Hermione lerogyott az ágyára. Hátradőlt, és néhány percig csak bámulta a plafont, hallgatva a vízcsobogást. Megmosolyogta, hogy hallja Azura halk dúdolását. De végül gondolatai megint visszaterelődtek a bajnokságon történtekre, és inkább felült, hogy újra leírja a receptet.

Még háromszor írta le, mire Azura visszatért. Hermione felé nézett. Bő pólót használt pizsamának, ami talán a bátyjáé lehetett. A lány nem volt egy fázós típus, még októberben sem vett föl melegnadrágot éjszakára.

Hermione is elment tusolni – közben azzal kötötte le a figyelmét, hogy a vízcseppek csorgását figyelte. Múltkor megpróbálkozott a dúdolással is, hátha az segít, de végül nem jött be.

Megtörölközött és vastag pizsamát húzott. Óvatos léptekkel ment be, nehogy felébressze Sandrát, vagy a szintén borzasztó éber Azurát.

Végül a csöndben a legrosszabb neszt hallotta meg, ami éveleje óta gyötörte őt – de leginkább kis barátnőjét. Azura az éjszakák többségét pityeregve töltötte, amit Hermione utált hallani. Hiába volt rá néha – illetve egész sokszor – féltékeny, nem bírt a tudattal, hogy Azurát bántja valami. De egyszer sem mert odamenni hozzá. Azura nem az a fajta lány volt, aki szereti kibeszélni a problémáit másokkal. Napközben többnyire vigyorog és nagyszájúan, vicceskedve osztja az észt, de alapvetően egy borzasztó zárkózott teremtmény, aki rosszabb pillanataiban mogorva és ijesztő is tud lenni.

Amikor hallotta, hogy Azura visszafojtja a lélegzetét, úgy döntött, nem most kezd neki a vigasztalásnak és kíváncsiskodásnak. Visszasétált az ágyához, bebújt a takarója alá és próbálta elcsitítani zakatoló agyát.

Végül a recept sorait ismételgetve álomba merült.