Balga bolgár, balga brit ~ 1. fejezet

1. fejezet

Azura Black spontán embernek tartotta magát, aki alaposan megtervezi spontán ötleteit. Az például, hogy Fred kedvéért lekérje Viktor Krumot táncolni, egy ilyen alaposan megtervezett spontán ötlet volt, és nem bánta meg.

Ó, hogy is bánta volna meg!

Na, nem mintha Krum bolgár szitkozódásának és morgolódásának örült volna meg annyira – inkább a társasága volt szimpatikus a számára. A bolgárok eleinte ferde szemmel néztek rá, amikor megjelent Krum oldalán, de aztán hamar összemelegedtek, amikor megmutatta nekik a legjobb fajta vajsört – amibe a konyhán előzetesen pár csepp mézbort kotyvasztottak Sagittával, így az embernek sokkal jobb kedve támadt tőle.

Fél óra alatt a fél bolgár csapatot a barátjának tudhatta, Tatiana Sokolovsky és Rosica Zima minden elsütött vicce után arcon csókolták jókedvükben, Bogomil Utkin pedig két percenként megdicsérte a ruháját.

Csak azt nem tudta kiküszöbölni, hogy a nevén hívják. A bolgárok a létező legkülönbözőbb gúnyneveket aggatták rá, amik többnyire a származásából jöttek: brit, fekete özvegy, Roxfort, kékike.

A leghangosabb az összes közül egy fiú volt, sötétszőke haja copfban lógott a hátára, a szeme aranyszínű volt, a fülében egy koponya virított, az ajkán csúfondáros vigyor ült. Határozottan jól nézett ki.

– Szóval íjászkodsz, Black? – A fiú előre hajolt az asztalon, szeme vadul csillogott. Azura egészen beleborzongott a látványba.

– Még hozzá tökéletesen jól, Boyanov – vágta rá, és ő is az asztalra könyökölt.

– Íjászpárbajt! – kurjantotta egy Anton nevű fiú.

– Á, biztos vagyok benne, hogy a kis britecske nem mer kiállni ellenem – mondta kajánul Boyanov. Azura horkantva fölnevetett.

– El ne bízd magad, drágaság, mert a végén a nyílvesszőim nagyon nem kívánatos helyeken fognak eltalálni.

Boyanov felhúzta a szemöldökét. Azura elbűvölőnek találta a mozdulatot, de ezt a világért sem vallotta volna be.

– Nem tudom eldönteni, hogy ez most flörtölés, vagy fenyegetés volt.

A megjegyzést kitörő tapsvihar és hahota kísérte a bolgár csapattól. Azura kihúzott háttal ült, a szájára vigyor kúszott. Büszke volt magára, amiért nem pirult el. Több kell ahhoz, hogy őt megszégyenítse valaki! Hogy megszégyenítse egy francos bolgár…

– Hát azt döntsd el te, ha tudod! Akkor talán egyszerűbb lesz a döntés, amikor a nyílvesszőket szedegeted ki magadból.

– Tetszel nekem – jelentette ki Boyanov. Azura hátradőlt a székében, közben végig a bolgár fiú aranyszemébe nézett. Úgy érezte, mintha a saját vigyorának a tükörképét látná Boyanov arcán.

Új dalba kezdett a Walpurgis lányai, és a bolgárok üvölteni kezdtek az energiától, egymást ráncigálták a táncparkettre. Azura egy pillanatra megijedt, mert semmi kedve nem volt újra Viktor Krummal táncolni, aki jó ideje csak ült az asztalnál és a sótartóval játszott.

Aztán Boyanov felállt, és a kezét nyújtotta a lány felé.

– Jössz táncolni, szép Azura?

Na, most Azura ténylegesen elpirult, elfordította a fejét, hogy Boyanov ne lássa, de a fiú vigyorából ítélve fölöslegesen próbált szépíteni.

Boyanov fél kézzel átkarolta a derekát, a másikkal Azura kezét fogta meg. A lánynak feltűnt, mennyire izmos a fiú – sokkal, de sokkal izmosabb Ackley-nél, ahogy meglepő módon Krumnál is. Zavarba jött, nem tudta, pontosan hova tegye a balját, aztán végül úgy gondolta, jó helyen lesz az Boyanov mellkasán.

Tévedett.

– Minden lány a mellizmom tapizásával kezdi – jegyezte meg a fiú. – Utána nyúlkálnak lejjebb is.

– Te hivatásos bunkó vagy? – kérdezett vissza Azura rezzenéstelen arccal. Mivel nem látta Boyanov arcát anélkül, hogy megemelte volna az állát, a fiú karcsú nyakát bámulta.

– Csak rosszfiú – vigyorgott Boyanov, majd hozzátette: – Egyébként nem, csak a tűréshatárodat próbálgatom. Nem fél tőled a fiúd?

– Nincs fiúm – közölte Azura, miközben a kezét tüntetőn Boyanov mellkasán hagyta. Tenyere alatt érezte a fiú szívdobogását.

– Ezt alig tudom elhinni. Nem állnak sorban a kegyeidért?

Azura nem tudta eldönteni, hogy Boyanov gúnyolódik-e rajta, ezért inkább csak megvonta a vállát. Elfordította a fejét, megpillantotta a tömegben keringő Sagittát és Woodot, a sarokban csókolózó Pyxist és Charlie-t, majd az ajtónál az épp kisurranó Corvust és Johannát is. Legnagyobb szívfájdalmára az Ericát ölelő Ackley-t is látta.

– Nem öreg ő hozzád? – érdeklődött Boyanov, amikor követte Azura tekintetét.

– Te nem vagy öreg hozzám?

– Ki mondta, hogy akarok tőled valamit? – vigyorgott Boyanov. – Bár, ha jobban átgondolom, tök nyilvánvalóan jeleztem, hogy le vagyok nyűgözve tőled, és bánom, hogy nem sikerült nekem meghívnom téged a bálba.

Azura meglepődve fordult vissza Boyanov felé, és felemelte a fejét, hogy a fiú szemébe nézhessen.

– Miről beszélsz? Én eddig észre sem vettelek téged.

Boyanov arcáról még ez a megjegyzés sem tudta letörölni a kaján mosolyt.

– Olyan szimpatikus a kedvességed.

– Nagyon igyekszem.

Boyanov megforgatta Azurát, aki próbált nem ügyetlenül lépkedni. Sose szerette a táncórákat. Boyanov viszont egyértelműen értett hozzá; úgy állította meg a forgó lányt, hogy háttal álljon neki. Így Azurának sokkal jobb kilátása nyílt a most már egymást faló Ackley-re és Ericára, miközben Boyanov lehajolt hozzá és a vállára tette az állát.

– Nem akarsz kijönni a kertbe?

Azura nagyot sóhajtott. Ackley és Erica elváltak egymás ajkától, majd a lány egy porcukros epret nyomott párja szájába, miközben végigcirógatta Ackley nyakát és arcát. Azura mintha kelletlen mosolyt látott volna Ackley arcán, de aztán szomorúan belátta, hogy ezt valószínűleg csak beképzeli.

Boyanov lehelete csiklandozta a nyakát, majd hirtelen ötlettől vezérelve bólintott.

– Menjünk! Megmutatom neked, hogy sokkal szebb a Roxfort kertje télen, mint amilyen a tietek.

Boyanov felnevetett.

– Nálunk télen konkrétan nincs is kert a nagy hó miatt.

Azzal megragadta Azurát a csuklójánál fogva, és kisiettek a táncolók tömegéből, ki az ajtón, végig a folyosón, egészen a főbejáratig. Útközben egy szót sem szóltak, csak néha-néha horkantottak föl, amikor egy-egy vadul csókolózó párba ütköztek.

Amikor kiértek a szabadlevegőre, Azura rájött, hogy nem ártott volna valami kabátot hoznia magával, mert így Pyxis meg fogja fojtani. Boyanov szinte rögtön lekapta magáról a zakót és Azura vállára terítette.

– Szerelmi bánatban szenvedsz, szép Azura? – kérdezte, miközben a lány vállát simogatta. Azura megdermedt, és hirtelen nem is tudott mit mondani. Pedig az ritkán fordult elő vele.

– Miért kérdezed? – nyögte ki végül.

– Ismerem a jeleit – mondta nagy komolyan Boyanov, majd megfogta Azura kezét. Sétálni kezdtek, és közben Azura nem tudta hova tenni a mellkasában szétáradó kellemes melegséget.

A kert valóban csodásan festett – a bokrokon és fákon hótakaró fehérlett, a kikövezett út mellett jégszobrok álltak. Lidércfények világítottak, de Azurának a Hold ezüstje volt a kedvence.

– Nem nevezném szerelmi bánatnak – szólalt meg egy idő után. – Csak egy nagy csalódásnak.

– Az még a jobbik eset – felelte Boyanov.

– Gondolom – sóhajtotta Azura. Oldalra sandított, Boyanov nem nézett rá, a kertben gyönyörködött. Nagyon próbált koncentrálni, hogy tudjon olvasni a fiú fejében, bár Corvus szerint még mindig nem ment neki tökéletesen a gyakorlat. Most is csak egy-két felvillanó képet látott egy fekete hajú, oroszosan húzott szemű lányról, meg egy fiúról, aki erősen hasonlított Krumra. Azura elkapta a fejét, mielőtt több emlékbe is beletúrhatott volna, bár majd meghalt a kíváncsiságtól.

De azért gyorsan végigpörgette fejben a jelenlévő bolgár lányok arcait.

– Radka Voronin volt az – mondta Boyanov, mire Azura összerezzent. – Fél éves sztori, neked nem kell vele törődni.

– Hát mivel kell törődnöm? – tette föl a kérdést, és megállt. Megigazgatta magán a kabátot, és kérdőn nézett Boyanovra. A fiú is megtorpant, még mindig nem engedte el a lány kezét, és szembefordult vele.

– Törődhetnél mondjuk velem.

– Az elmúlt fél órában veled törődtem, annyi nem volt elég?

Boyanov elvigyorodott, és közelebb lépett Azurához, a lány érezte magán a testének a melegét.

– Korántsem volt annyi elég – mondta. Majd lehajtotta a fejét, és megcsókolta Azurát. A lány megdöbbent, de esze ágában sem volt elhúzódni. Ackley-re akart gondolni, hogy ezek szerint sikerült túltennie magát rajta, de aztán nem nagyon tudott másra gondolni Andrei Boyanovon kívül. Puha, meleg ajka és erős szorítása lefegyverezte, mintha mágiával szipolyozta volna ki belőle az erőt. Nekidőlt a fiú mellkasának, ahogy viszonozta a csókot, remegő ujjakkal bontotta ki Boyanov haját a copfból. Pyxis mesélt neki már arról, hogy milyen könnyen be lehet dőlni egy hímnemű egyed ilyenfajta közeledésének, hogy ő hányszor megjárta már, de Azura nem érzett semmi negatív kisugárzást a fiúból.

Amikor elhúzódott Boyanovtól, szégyenlősen kapkodta a levegőt és nem mert ránézni a bolgárra. De a fiú nem zavartatta magát, Azura hajához nyúlt és elkezdte kirángatni belőle a hajtűket.

– Ez volt az első csókod? – kérdezte halkan, kíváncsian.

– Nem – felelte csöndesen Azura. A nyáron csókolta meg először fiú, de az minden szempontból más volt, Gilannal inkább hívták egy titok megpecsételésének és hirtelen jött heves érzelmektől való elragadtatottságnak.

Felsóhajtott, és belekapaszkodott Boyanov nyakába.

– És Andrei – különös, de jó érzés volt kimondani a keresztnevét –, ajánlom, hogy az utolsó se legyen.

A fiú felnevetett, és szófogadón újra magához húzta.

Azura néha nagyon szerette a spontán jött ötleteit.

...Előbb dolgom van a könyvtárban ~ 15. fejezet

 15. fejezet

 

Fred gyomra öklömnyire szorult, amikor látta Hermionét Krummal táncolni. Mindketten mosolyogtak, láthatóan élvezték egymás társaságát. Amikor többen táncba indultak körülöttük, Azura őt is behúzta a parkettre. Irányította, merre lépjen, de neki így is sikerült néhányszor megtaposnia szegény lányt.

– Bocs – sziszegte újra. Azura a szemét forgatta. Fred a lány válla fölött újból kiszúrta a forgó Hermione és Krum párosát.

– Menjünk közelebb hozzájuk – ajánlotta Azura. Fred meghökkenve rázta a fejét.

– Miért?

Azura titokzatosan somolygott, és a zene ritmusára közelebb forgatta magukat Hermionéékhoz.

– Lekérem Krumot.

– Hogy mit csinálsz? – kapta a barátnőjére a tekintetét Fred. Azura megbolondult?

– Lekérem Krumot – ismételte Azura, és a bolgár srác felé biccentett.

– Minek? – vonta föl a szemöldökét Fred. A lány színpadiasan sóhajtott.

– Hogy táncolhass Hermionéval.

Fred olvadozva pillantott a lányra. Megállt a táncparkett közepén, fürkészve nézte őt. Megsimogatta a hátát, és ámulva kérdezte:

– Megtennéd értem?

Azura megforgatta kék szemeit.

– Freddie, nagyon jól tudod, hogy akár tűzbe is sétálnék érted. – Lábujjhegyre állt, és puszit nyomott Fred arcára. Az ajka hideg volt. – Az, hogy egy világhírű fogóval táncolok, a legkevesebb.

Elnevették magukat, majd folytatták a táncot. Azura boszorkányos módon közelebb fúrta magukat a kiszemelt pároshoz. Amikor elég közel értek hozzájuk, megálltak, és Azura Hermione és Krum összeillesztett tenyeréhez nyúlt.

– Elnézést, lekérhetem az urat? – szólalt meg, és Fred legszívesebben szobrot állítatott volna a lánynak, olyan ügyesen rebegtette a szempilláit – pedig köztudott tény volt, hogy a Blackek Írországnak szurkolnak.

A másik pár megtorpant, és szétrebbentek. Fred látta, hogy Hermione csúnyán néz Azurára, Krum pedig úgy tűnt, kicsit összezavarodott.

– Táncoljatok csak. Még táncolunk, Viktor! – mondta végül Hermione. Mosolygott, a bolgár mosolya pedig inkább tűnt fintornak. Fred biztos volt benne, hogy semmi kedve nincs a rajongón vigyorgó Azurával táncolni.

– Jó – bökte ki nagy nehezen, és megragadta Azura fehér kacsóját. A lány hangsúlyosan Fredre kacsintott, majd elveszett az emberek között.

Fred megköszörülte a torkát. Hermione makacsan a földre szegezte a tekintetét, de amikor a fiú megszólalt, fölnézett.

– Táncolunk?

Hermoine nem válaszolt. Fred sóhajtott. Már pedig ők most beszélni fognak. Muszáj elmondania a lánynak mindent. Oldalra biccentette a fejét, felmérte, mennyi az esélye, hogy Hermionénál van-e pálca. Amikor úgy döntött, ebbe a ruhába nem férne bele, megragadta a lány kézfejét.

– Táncolunk – mondta, és remélte, nem hangzott túl parancsolgatón vagy erőszakoskodón.

– Hé! – kérte ki magának Hermione, de különösebben nem tiltakozott. Fred óvatosan a lány derekára csúsztatta a balját. Másik kezével felemelte Hermionéét, ujjaikat nem fonta össze, tenyerük izzadtan szorult a másikéhoz.

– Beszélnünk kell, Mione – vágott bele.

– Nem ártana… – értett egyet Hermione. – Mi volt ez az egész? Azura miért kacsintgat rád, miközben másik sráccal lép le, amikor szerelmes…

– Nem szerelmes belém – vallotta be gyorsan Fred. Nagyot sóhajtott, és beszélni kezdett: – Ez az egész…egy nagyon kínos szituáció volt. Hülyeség, amibe másokat is belekevertem. – Azurára gondolt, és új hullámmal öntötte el a bűntudat. – Van valaki, akiről azt hittem, hogy…szeret téged, és én nem akartalak téged elszeretni előle. Meg akartam bizonyosodni, hogy nem fog fájni neki, ha én veled lennék, viszont a nevét nem akartam és nem akarom most sem elmondani, mert nem lenne helyes…Azu neve véletlenül szaladt ki a számon, és innentől megállíthatatlanul követték egymást a szerencsétlenebbnél szerencsétlenebb események, amibe majdnem belebuktunk. De most színt vallok! Szeretlek Hermione, és veled akarok lenni.

Kiszáradt torokkal várta a lány reakcióját. Az pislogott párat, láthatóan nem tudta eldönteni, komolyan beszél-e.

– Fred – mondta lassan.

– Igen? – A fiú hangja rekedt volt.

– Te hatalmas bajkeverő vagy – ingatta a fejét Hermione. Ezúttal Fred pislogott értetlenül.

– Ez mit jelent? – kérdezte aggodalmasan. Reménykedni kezdett. – Megbocsátasz?

– Több hónapnyi szenvedés után? Ne viccelj már! – horkant fel Hermione. Fred nyelt egyet.

– De…

Hermione megállt, elhúzta a kezeit Fredtől és az arcára szorította őket.

– Erre most mit mondjak?

– Hát… – Fred ebbe nem gondolt bele. Az arca égett. Szíve kétszer gyorsabban vert a megszokottnál. Tehát most kell viccelődni. – Mondjuk azt, hogy: köszönöm, hogy biztosítottál érzéseid felől, természetesen én is hasonlóan érzek, hiába vagy borzalmasan hülye. Jobban szeretlek a házimanóknál és a tanulásnál is.

Hermione látványosan küzdött a nevetés ellen. Kikukucskált az ujjai közül.

– Hazudni bűn – évődött. Fred ettől felbátorodva előrenyúlt, és magához húzta a lányt a csípőjénél fogva.

– Azt tapasztaltam – dünnyögte, és fellélegzett, amikor Hermione a nyaka köré fonta a karját. A lány feje a mellkasán nyugodott. Átölelte a derekát, és simogatta a hátát.

– Na és Krum? – kérdezte Fred, mert nem bírta ki, hogy ne tudja.

– Ó, hát igen… – nyögött fel Hermione. – Ez kellemetlen.

– Beléd van esve.

– Hát azt hiszem, talán egy kicsit.

– Kiverhetem a fogát? – érdeklődött Fred, és csókot nyomott Hermione hajába.

– Ha megmered tenni, kiátkozom az összes hajszálad a helyéről – válaszolt kedvesen a lány. Fred kuncogott. Hermione egyszerűen tökéletes!

– De komolyan, mi van Krummal? – firtatta tovább. Hermione vállat vont, és elhúzódott, hogy felnézhessen a fiúra.

– Kedves srác. – Az arca aggodalmat tükrözött. – És nem akarom megbántani… – Vett egy nagy levegőt, olyan nagyot, hogy Fred el sem tudta hinni, mekkora tüdeje van, és csillogó szemekkel óvatos mosolyra húzta a száját. – De most nem akarok róla beszélni.

Fred szíve ki akart ugrani a mellkasából.

– Én sem – vágta rá, és eszkimópuszira érintette össze az orrukat, de Hermione lábujjhegyen pipiskedve szájon csókolta. Épp csak összeérintette az ajkukat, már el is húzódott. Fred türelmetlenül követte, de a lány nevetve fordította el a fejét.

– Ne mindenki előtt! És különben is. Ezt meg kell beszélni. Még nem bocsátottam meg neked – mondta figyelmeztetőn, de hangja izgatottan remegett. Megfogta Fred kezét, és kivezette a táncparkettről.

 

/*/*/*/

 

Hermionénak fogalma sem volt, hova menjenek, hogy nyugtuk legyen. Csak céltalanul húzta maga után Fredet. Valahol az első emeleten belebotlottak Ronba, aki egy szőke franciával kergetőzött.

Hermione és Fred megtorpantak, és értetlenül bámulták a szemük elé táruló látványt.

– Ez lenne Coralie Delacourt? – kérdezte halkan, lassan Hermione. Az ocsmány dísztalárját levedlett Ron a franciául káromkodó lány elől szaladt, kezében a cipőjével.

– A’sszem – biccentett Fred.

– Hát ti? – fékezett le előttük Ron. Lihegett egy sort, és kisöpörte az arcából a haját. – Bemutathatom nektek Coralie-t? Kicsit rosszul beszéli a nyelvet, de…

Hermione nem szívesen, de félbeszakította barátját.

– Bocs, Ron de most dolgunk van a könyvtárban – mondta ki, ami először eszébe jutott.

– A könyvtárban? – visszhangozta egyszerre a két Weasley. Hermione felvont szemöldökkel pillantott Fredre.

– Az az egyetlen hely, aki senki nem fog minket megzavarni – közölte, és Fred beleegyezőn bólintott.

– Igazad van.

Ron elvigyorodott. Majdnem orra bukott, amikor Coralie Delacour lendületből a hátára ugrott, így nem tudta megjegyezni, amit az arckifejezéséből ítélve meg akart.

– Cora! – nevetett Ron, és megpróbált kiszabadulni a lány fogságából, Hermione próbált nem sokat törődni azzal, hogy Coralie mennyivel tűnik harciasabbnak unokanővérénél.

Továbbsiettek a folyosón. Szerencsére nyitva találták a könyvtár ajtaját, besurrantak. Találtak egy kis kanapészerű ablakbeugrót, elnyűtt díszpárnákkal. Mellettük az ablakból a kilátás a feldíszített, kékben és aranyban ragyogó kertre nyílt, láthatták a világító sövény- és jégszobrokat.

– Nagyon romantikus – jegyezte meg Fred, és helyet foglalt. Hermione nem ült le, az adrenalin túl sok volt a testében, hogy nyugton maradjon. Fel-alá járkálásba fogott, próbálta felfogni, amit Fred mondott neki.

– Azura nem szerelmes beléd – kezdte a legfontosabb tényezővel. Ez mérhetetlen megkönnyebbüléssel töltötte el. És borzasztó mérges volt Fredre.

– Dehogyis!

– És ő tudta, hogy ezt kamuztad nekem?

– Igen.

Hermione megdörgölte a halántékát.

– Nem értem. Miért nem mondta el akkor?

– Mert megkértem rá – vallotta be Fred. Hermione sóhajtott, de Fred feltartotta a tenyerét. – Ezt, kérlek, ne firtasd! Majd egyszer elmondom, ha a dolgok úgy alakulnak. A lényeg, hogy nem tudja befolyásolni a kapcsolatunkat…

– Dehogynem. Nem bízol bennem eléggé.

Fred a kezét tördelte. Hermione látta az arcán, hogy keresi a módját annak, hogy humorizálhatna.

– Meg ne próbáld! – szólt fenyegetően, és már bánta, hogy nem hozta magával a pálcáját. Így csak a mutatóujját tudta figyelmeztetőn a fiú orra előtt lengetni.

Végül is, ha úgy alakul, kitudja szúrni az ujjával Fred szemét. De tényleg csak végső esetben.

– Ezzel mást árulnék el – mondta végül őszintén a fiú. Hermione a hangja és szeme tisztasága miatt hitt csak neki.

Újabb kérdés fogalmazódott meg benne.

– De ha Azu… Ha Azu nem szeretett téged soha…akkor miért sírt éjszakánként? Azt hittem a nyáron történt szörnyűségek alatt azt érti, hogy te meg én…tudod.

Fred előbb elvigyorodott, valószínűleg azért, hogy valami nagyon vicces megjegyzést tegyen, aztán elkomolyodott.

– Azu sírt? Mikor? Miért?

Hermione széttárta a karját.

– Ha tudnám, nem kérdezném!

Fred a fejét csóválta.

– Fogalmam sincs. De ki kellene deríteni. Ez így nem maradhat.

– Lehet Ackley miatt – találgatott Hermione, és végre úgy érezte, lenyugodott annyira, hogy leüljön Fred mellé. A fiú rögtön a keze után nyúlt.

– Nem úgy ismerem őt, hogy egy fiú miatt akadjon ki ennyire.

Hermione bölcsen hallgatott arról, hány éjszakán át sírt Fred után. Leginkább a Tusa után, aztán a sárkányok után, amikor Azurával összeveszett.

Hát igen, az utóbbi időben elég instabil volt érzelmileg.

De legalább nyugtázhatta, hogy igenis érző emberi lény (Ron még elsőben és másodikban, meg harmadikban és negyedikben piszkálta emiatt), van szíve, és nem egy teáskanál érzelmi szintjén áll.

– Ez volt minden? Csak mert akkor… – Fred őrjítően aranyos és fredes vigyorra húzta a száját, és közelebb hajolt a lányhoz. Hermione összehúzta a szemét, és elfordította a fejét Fredtől.

– De…

– Mit de? – türelmetlenkedett Fred. – Minden rendben, nem? Szeretlek téged, te szeretsz engem, Azu és Ron nem zavarnak bele a képbe, a hazugságok kiderültek, a problémák megoldódtak…

Hermione csak egy szót hallott az egészből, pontosabban egy nevet.

– Ron? – horkant fel hitetlenkedve. – Te komolyan azt hitted, hogy Ronald Weasley szerelmes belém?

Fred elvörösödött és hátrahúzódott.

– Hát…én…

Hermione felnevetett.

– Ez ostobaság!

Amikor Fred nem nevetett vele, elhalkult.

– Ugye? Ostobaság, igaz? – kérdezte aggodalmasan. Fred vállat vont.

– Coralie-ból ítélve eléggé úgy tűnik.

Hermione az ölébe húzta az egyik díszpárnát. A hímzés felbomlott, a kiálló szálakat húzogatta.

– Egyébként…még nem mondtam, hogy szeretlek – közölte. Fred gúnyosan felnevetett.

– Még?

– Idegesítő vagy! – dobta arcon a párnával Hermione. Fred ettől csak még jobban nevetett.

– Ne bókolj!

Hermione felpattant, és tett pár lépést. Fred nevetése elhalt.

– Baj van?

Hermione nem válaszolt, végigpörgette magában az elmúlt nap eseményeit. Nem akarta megbántani Viktort…de most itt volt az esélye, hogy végre boldog lehessen azzal, akit igazán szeret. Aki azzal szórakoztatta magát és a többieket, hogy hajnal belopózott az Odúban kialakított lányszobába, és gyíkokat eresztettek rájuk. Aki elbűvölte a könyveit, aki a macskájára vadászott, aki éjjelente a folyosókat járta, hogy a manók szálláshelyét felkutassák neki…Ilyen fiúból csak egy létezhet.

– Igen, van – mondta, és megfordult. Arcára letörölhetetlen vigyor kúszott. Fred ijedt arca értetlenre váltott. – Ha idejössz, elmondom, mi az – közölte kihívóan. Fred szája erre felfelé görbült, és gyorsan átszelte a kettejüket elválasztó távolságot.

Gyorsan letörölte Hermione arcáról a vigyort.

Ajkuk összeforrt, Hermione megszédült a forróságtól, ami elöntötte Fred ölelésétől. A fiú a derekánál fogva magához vonta, lassú mozdulatokkal simogatta a hátát. Ahol tenyere a lány fedetlen bőrfelületét érte, lángnyelvek kaptak Hermione idegvégződéseibe. Karjaival belekapaszkodott Fred nyakába, és a még most is kócosan álló vörös tincseket piszkálta. Közéjük túrt, játékosan húzogatta őket, az ujja köré csavarta. Fred szája puhán simult az övére, lélegzetük összeolvadt, a fiú szempillája Hermione arcát csiklandozta.

Levegőért kapkodva váltak szét.

– Nem mondtad el, mi a baj – emlékeztette Fred, és bátran nekidőlt egy rozoga könyvespolcnak, maga után húzva Hermionét. A lány egy pillanatra azt hitte, most fog befuccsolni roxforti varázsló- és boszorkánypályafutásuk – felborítják a többszáz éves kötetekkel telepakolt polcot, ami tucatnyi másikat dönt magával…Kész katasztrófa lenne.

– A manók – suttogta Hermione Fred ajkaira. A fiú hátravetett fejjel nevetett.

– Mi van velük?

– Nem találtuk meg őket. Azt a helyet, ahol elszállásolják őket.

– Ó – mondta Fred összevont szemöldökkel. Lassú mozdulattal végighúzta Hermione fedetlen karján az ujjbegyeit. A lányt elöntötte a libabőr, egyszerre fázott és egyszerre volt melege. – Hát igen, ez a játék lezárult, amikor Boyanov és Karkarov nyakon csípett minket Saggie-vel…

Hermione agyán átsuhant valami a nevek hallatán, de Fred újra lehajolt hozzá, és hosszasan megcsókolta így elfelejtette, mit akart mondani.

– Csokoládét ettél? – kérdezte kuncogva Hermione, egy pillanatra elhúzódva. Fred felnevetett, és kibontotta a lány haját a belakkozott kontyból.

– Hogy találtad ki? – vigyorgott, és nagyot sóhajtott, amikor ujjait beletúrta a lakktól kivételesen egyenes tincsek közé. Hermione mosolygott, szíve a torkában dobogott, pulzusa az egekben szárnyalt.

– De igazad van, még lógok neked azzal, hogy megkeressem neked a manókat. Együtt fogjuk csinálni, csak ketten. – Fred megcirógatta a lány arcát. Szürke szeme csillogott. Száján csibész vigyor ült. – Mit szólsz hozzá? Csak mi ketten… járnánk a folyosókat éjjelente…milyen romantikus lenne!

– Táncolunk? – szakította félbe Hermione nevetve, és Fred tenyerét a derekára vezette. A lány előbb lágy csókot nyomott a fiú szája sarkára, majd hagyta, hogy a könyvespolcok és a fal közötti kis helyen táncra perdítsék.

– Táncolunk – suttogta Fred, mire Hermione hozzásimult. Az esetlen keringőt hamar feladták, és inkább egymás köré fonva karjukat lassúba kezdtek, a nagyteremben szóló zene ide nem ért el, szívük eszeveszett dobogásának ritmusára lépkedtek. Ajkuk összetapadt. Eleinte tüzes hévvel csókolták egymást, sóhajtozva, összebújva, megpróbálva minél többet érezni a másikból, s csak akkor húzódva el, amikor elfogyott a levegőjük. Aztán a lendület alábbhagyott, és csak finoman, lágyan érintették össze szájukat, kimutatva szeretetüket, kedvesen simogatták a másik karját, hátát, arcát. Ígéreteket súgtak egymás fülébe, csöndesen kuncogtak.

Olyan szorosan ölelték egymást, hogy Hermione nem tudta, valaha is el fogja-e tudni engedni Fredet. Abban viszont biztos volt, hogy nem akarja. Amikor hosszú idő után szájuk már nem simult össze, csak álltak. Hermione Fred mellkasára hajtotta a fejét, hallgatta a szívdobogását, és megmosolyogta a fiú forró lélegzetének csiklandozó érzését a nyakán.

– Rájöttem valamire – szólalt meg egyszer csak Fred halkan, visszafojtott hangon. Hermione fáradtan felnevetett, és csókot nyomott a fiú arcára.

– Na mire?

– Több időt szeretnék tölteni a könyvtárban.

Hermione mosolygott, két tenyere közé fogta Fred arcát, és lehúzta magához, hogy orruk összeérjen. Eszkimópuszikat és röpke csókokat váltottak, aztán felelt:

– Annak szerintem semmi akadálya.

 

VÉGE

 

Következő kötet: Balga bolgár, balga brit

Erdő és Magány ~ 17. fejezet

 

17. fejezet

Egy különleges karácsonyi ajándék

 

A karácsonyt egyikünk sem élvezi. Csöndben ülünk egy körben, kibontogatjuk az egymásnak vett ajándékokat, udvariasan köszönetet mondunk… de valami hiányzik. Az a szeretet, ami eddig közöttünk lángolt. Megkérjük Astoriát, hogy fotózzon le minket, de a nyomtatott másunkon lévő alakok arcán virító összes mosoly kényszeredettnek tűnik. A karácsonyi vacsorát sem élvezzük különösebben. Udvariasan nevetünk Dumbledore-ral, kíváncsian bontogatjuk a bonbonokat és megnézzük, milyen ajándékokat kaptunk, de nem igazán osztjuk meg egymással örömeinket. Az iskolában maradt társaság nagyrésze griffendéles: Corvus Black, Potterék triója; de van egynéhány hollóhátas és hugrabugos is. A Mardekárból senki más, csak mi. Sajnálom, hogy így telik az utolsó közös karácsonyunk Higgsszel, Ellával és Peterrel.

A vacsora után nem csapatba verődve megyünk ki, hanem egyesével-kettesével. Daphne és Flora két oldalról Higgs karjába karolnak, úgy mennek. Deneb Peterrel beszélget, néhány mélyebb karmolásnak a maradványai még az arcán vöröslenek. A szemem sarkából látom, hogy Corvus magányosan mered a tányérjába, néha fáradtan mosolyogva válaszol a vele szemben ülő Hermionének.

Vacsora után elkapja a karom.

– Engedj el! – szólok fagyosan, megtorpanva a folyosó közepén. Senki nincs itt, akihez menekülhetnék. Corvus engedelmesen elereszt, én pedig nem mozdulok. – Mit akarsz? – vetem oda neki. Félek, ha szembe fordulnék vele, elvesznék sötét szemeiben, eszembe jutnának a szép pillanatok és engednék neki.

– Adj nekem még egy esélyt – leheli mögöttem. Gúnyosan felhorkanok.

– Ezt nem mondhatod komolyan, Black!

Megkerül és elém lép. Az ingéből kilátszó kulcscsontjára szegezem a tekintetem. Csak azért se fogok a szemébe nézni.

– Egy utolsót… kérlek! – A hangja megremeg, én meg nem tudok tovább ellenállni és fölemelem a fejem. Egy pillanatra nem kapok levegőt, ahogy a tekintetünk összefonódik. Fekete bogárszemeiben mintha könnyet látnék csillogni. Kíváncsi vagyok, mióta gyakorolhatja az álkönnyezést. Mégis, miközben erre gondolok, megremeg a térdem. Amióta Denebbel összeverekedtünk, túl gyengének érzem magam. Nagyon sürgősen meg kell keményíteni magam.

– Kérlek – suttogja tömény szomorúságtól súlyos hangon Corvus, és én pillanatok lefolyása alatt eldöntöm, majd holnap ráérek acélkeménnyé edzni magam.

– Rendben – adom meg magam. – De ha még egyszer valami…valami hasonló mocskos húzással állsz elő, mint a múltkor – hatásszünetet tartok, és komolyan nézek rá –, megöllek.

Remélem, elég fenyegetőre sikerült a hangom. Denebbel sokat gyakoroltuk kiskorunkban, hogyha esetleg kihúznának minket egy Viadalra, és baltát szegeznénk valakire elriaszthassuk. Az emléktől fájdalom markol a szívembe, és megrázom a fejem. Corvus lassan bólint.

– Este kilenckor a Szobában? – kérdezi, túlontúl reménykedő hangon, hogy igaznak érezhessem. Ezt ismételgetem magamban: ez csak egy találka lesz, ahol lezárok mindent, mert nincs szükségem arra, hogy Corvus Black játéka legyek.

– Olyan későn? – vonom össze a szemöldököm.

– Elő kell készülnöm – magyarázkodik. Beleegyezőn sóhajtok. Bólintok, és elmegyek mellette.

A klubhelyiségben Higgs vállára dőlve Florát és Daphne-t találom, a többieket nem látom sehol. Szóvá is teszem ezt. Az órára pillantok: hét múlt nyolc perccel. Hosszú lesz az idő kilencig…

– Deneb és Hestia Deneb szobájában vannak – válaszol Flora. – Peter és Selly-Anna még esznek.

Bólintok és elterülök egy kanapén. A plafont bámulva hallgatom, ahogy a hármas beszélget.

 

/*/

 

Azt a zöld tunikát veszem föl, amit a születésnapomra kaptam az ikrektől, és azt a nyakláncot, amit Daphne ajándékozott nekem. Megfésülöm a hajam, és kölcsönveszem Daphne parfümjét.

Higgs felhúzza a szemöldökét, amikor megpillant.

– Hova mész? – kérdezi gyanakvón.

– Sétálni – füllentem elpirulva, és mielőtt több kérdést is föltehetnének, kimenekülök a klubhelyiségből.

Szerencsére nem akadok bele senkibe útközben. Egy fényes lovagi páncélban megnézem, hogy nézek ki. Forgolódok, mosolygok, aztán sóhajtva emlékeztem magam, hogy igazából beolvasni megyek Corvushoz, és elszakítani azt a vékony szálacskát, ami összeköt bennünket. Kopogok, és Corvus ziháló hangja ad választ:

– Pillanat!

Várok hát egy pillanatot, majd még egyet. Valami hatalmasat puffan, és egy pillanatra megijedek, hogy mi történt. Újra kopogok.

– Máris!

Benyitok, Corvus épp az ingét tűri be a nadrágjába és megigazítja magán a sötétkék mellényét. Egy dobozt berúg egy pad alá. Felvonom a szemöldököm.

– Örülök, hogy eljöttél – mondja megkönnyebbülten mosolyogva. Végig szánt sötét haján, és leporolja magát. – És milyen csinos vagy.

– Ne bókolj – fedem meg, de érzem, hogy vér tolul az arcomba. Körbe nézek a szobában, és elakad a szavam. Szóval Corvus erre értette, hogy elő kell készülnie! A falakról szalagok lógnak, a polcokon és padokon gyertyák égnek, a földet virágszirmok borítják. Hitetlenkedve pislogok, aztán meglátok egy új dolgot a szobában: az egyik ablak egy üvegüreggé változott, benne egy bevetetlen ággyal. Az is tele van virágszirmokkal, a takaró feltúrva.

– Szóval erre értetted, hogy elő kell készülnöd? – bökök dühösen az ágy felé, és az ajtó felé hátrálok.

– Mi? – kapja arra a fejét Corvus. Egy ezüstgyertyatartó hever az egyik párnán, pénzérmék szétszóródva a lepedőn. – Merlinre, dehogy! – Továbbra is ellenségesen méregetem. Sóhajt. – Az utóbbi időben sok éjszakát töltöttem itt. Szinte ki se mozdultam innét. Semmi köze nincs hozzád vagy akármilyen lányhoz, esküszöm! – szabadkozik. Viccesnek és aranyosnak találom, ahogy hadar, miközben utálni akarom. – Illetve a húgaim aludtak itt velem, de az nem számít…

Megenyhülve mosolyt küldök felé. Kezd érdekelni, mi fog ebből kisülni.

– Gyere közelebb! – int magához, és megpaskol egy padot. – Ülj le! – Megteszem, és érdeklődve figyelem, ahogy megdörgöli az arcát. A hajába virágszirom akadt.

– Tudod – kezdi –, előbb el akartam neked mondani mindent, és csak utána odaadni az ajándékod, de időközben változott a terv…

Zavarba jövök. Én határozottan nem készültem neki ajándékkal. Lehajol, és előveszi a dobozt a padom alól. Elhúzom tőle a lábaimat, hogy ne akadjon beléjük. Nem tűnik föl neki, hogy a vádlimhoz ér, miközben fölemelkedik. A doboz mocorog a kezében. Rámeredek.

– Boldog karácsonyt, Johanna Mason! – Széles mosollyal néz rám, és a kezembe nyomja a hatalmas dobozt. Hátrébb húzódom a padon, hogy kényelmesen kinyithassam azt. Leveszem a fedelét, és elámulva pislogok bele. Egy aprócska lény néz rám, hatalmas, fekete csillogó gombszemekkel. Corvus szemei jutnak róla eszembe. A teremtmény szőre bolyhos és fekete, az orra hosszú, mancsaival kaparássza a doboz alját, aminek rég ki kellett volna már szakadnia nagy karmaitól. Corvus biztos varázslatot tett rá.

– Ez meg mi? – bámulok csodálkozva a kis bestiára. Cuppogó hangot hallat, és ki akar mászni a dobozból.

– Orrontó furkász – mondja Corvus, büszkén kidüllesztve a mellkasát.

– Az mi? – A kis orrontó furkász sírni kezd, és eszeveszetten kaparja a doboz falát. – Kivehetem?

– Persze, de előbb hadd vegyem le a nyakláncod – lép közelebb Corvus, és óvatos mozdulatokkal kicsatolja a láncomat. A bőre lángra gyújtja az enyémet, még úgyis, hogy feltűnően igyekszik sietni, keze megremeg. A szomszéd padon lévő kabátja egy kis zsebébe süllyeszti a láncot. Elgondolkozik, hogy visszategye-e a ruhadarabot padra, de végül magára kapja, és megkönnyebbülten sóhajt, ahogy a kényelmes ruhadarab rásimul.

– Jobb elővigyázatosnak lenni – magyarázza Corvus, és megütögeti dagadó zsebeit. El nem tudom képzelni, mi mindent tarthat benne. És ha már itt tartunk, hogyan.

Segít kivenni a furkászt, és amikor a karomban tartom, elveszi a térdemről a dobozt. A lény nagyon kicsi, és mozgékony. Beleakasztja kis karmait a ruhámba, és szaglászni kezd. Amikor megsimogatom a hátát, szembe fordul a kezemmel és elégedetten megnyalogatja az ujjaimat. Érdes nyelve csiklandoz. Fölnevetek.

– Tetszik? – mosolyog rám Corvus.

– Nagyon! – vágom rá. A kis bestia felfedezőútra indul rajtam, megnyalogatja az arcomat is, beleszuszog a nyakamba, a fogával a gombokat kapargatja a ruhámon és a csizmám ósdi csatját és megrágcsálja. – Mi a neve?

– Még nincs neki – vonja meg a vállát Corvus. – Én eddig általában istenverte bestiának hívtam, de arra nem igen hallgatott. – Kuncogok, és az arcom elé emelem az istenverte bestiát. Az orromhoz dörgöli az orrát, majd meg is nyalja azt. – Az előbb is őt hajkurásztam. Az utolsó pillanatban szökött el. Egy masnit akartam rá kötni, és úgy odaadni, de nem örült neki. Mondhatni, mindent feldúlt – tárja szét a karját.

– Tökéletes minden – biztosítom mosolyogva Corvust. Nem tetszik, hogy ilyen gyorsan megdobogtatta újra a szívem. Megkönnyebbült mosolyra húzza a száját. – Honnan szerezted ezt a kis tündéri csöppséget? – kérdezem, a lényecske arcocskájába gügyögve.

– Az állatkereskedésből, Roxmortsban. A múltkor segítettem… khm, egy barátomnak a baglyának gyógyszert keresni, és… és akkor megláttam ezt a kis vakarcsot. Senki nem akarta megvenni. A furkászok híresek arról, hogy mindenféle csillogó dologhoz úgy tapadnak, hogy csak na! Már az előző roxmortsi alkalommal is feltűnt, és most el is hoztam, mert te jutottál eszembe róla.

– Tolvajnak ismersz, esetleg csillogásmániásnak? – kérdezem; nem tudom eltüntetni a hangom élét, ahogy a hétvégi Roxmortsra gondolok.

– Ugyan, dehogy! De csak nézz csak rá! Olyan kis… aranyos – mosolyog a furkászra, és megvakargatja a nyakát. A lény dorombolni kezd és a kezéhez dörgölődzik. – Bár, tény, hogy te is elloptál tőlem valamit – teszi hozzá.

Megforgatom a szemem. – Ugye ez most nem valami béna csajozós szöveg lesz? Hogy elraboltam a szíved?

Meglepődök a bátorságomon, és elégedettség tölt el, amikor Corvus elpirul. Tisztán látszik a rózsás pír fehér orcáján. Ezt nem tudta megjátszani, ugye…?

– Ki volt az a lány? – kérdezem kemény hangon. Nem akarom elrontani a pillanatot, de muszáj tudnom.

– Katie Bell – feleli, és úgy néz rám, mintha butaságot kérdeztem volna. A szeme csillog, és kiegyenesedik.

– Ez magyarázat?

Értetlenül pislog.

– Magyarázat, arra, hogy… hogy ott csókolgattad meg ilyenek – intek türelmetlenül, és érzem, hogy elvörösödök. Corvus fölnevet.

– Merlinre! Azt hitted, együtt vagyunk Katie-vel?

– Mondjuk volt rá okom – dünnyögöm. Corvus a fejét csóválja.

– A Bell családdal meglehetősen jó a viszonyunk. A három lányt viszonylag kis koruk óta ismerem. A szüleim révén.

– Fejtsd ki – kérem, és dajkálom a furkászt.

– Sok időt töltöttem náluk, amikor még kisfiú voltam. A Bell házaspár sokat utazik, régebben Pyxis sokszor ment át hozzájuk, vigyázni a kicsikre, és néha mi is elkísértük.

– Á, értem – mondom, de nem nyugszom meg. – De akkor miért csókolgattad? – ütöm tovább a vasat. Corvus megrázza a fejét.

– Csak puszilgattam, az más – magyarázza.

– Valóban? – vonom föl a szemöldököm. A furkász a hátára fordulva mormog. A hasát vakargatom, és nyivákolva élvezi.

– Igen! Olyat a testvérek is csinálnak! – tiltakozik. Mielőtt feltehetném a következő kérdésem, ezúttal Ericával kapcsolatban, fölemeli a kezét. – Hadd kezdjek bele a mesélésbe!

– Jó – bólintok.

– De ne szakíts félbe! – kéri, én pedig nem ígérek semmit. Mosolyogva int, és felül a velem szemben lévő hatalmas íróasztalra.

– Szóval…kezdjük talán a legelején, a nyárral. Szóval, Pyxis utasítására a kicsikkel Brooklynba utaztunk, Magnushoz, amikor megkaptuk a hírt, hogy Sirius Black kiszabadult. Nekem Sirius mindig is sokat jelentett. Amikor kicsi voltam és vigyázott rám, mindig hősnek képzeltem őt, akinek segíthetek. Azóta sokkal több minden miatt gondolom példaképemnek. Ő volt az első griffendéles Black, ami nagy dolog. Így megszakítani egy családi hagyományt… fantasztikus! Szóval, amint kiszabadult, tudtam, hogy itt az esély, hogy segítsek neki bebizonyítani, hogy ő nem egy áruló gyilkos. Tudtam, egyszerűen tudtam, és most is tudom, hogy nem lehet az. Magnus ismerte őt régebbről, mondta, hogy nagyon kedvelte és sose gondolta, hogy olyan csúnyán át tudná verni a barátait…

– Szóval az egész kipattant a fejedből, és a brooklyni haverod biztatott, hogy ezt próbáld bebizonyítani?

– Ó, nem. Ami miatt nekikezdtem mindennek, az egyedül a saját dolgom volt. Hozzájátszott az is, hogy tudtam, ha Siriust sikerül tisztáznunk, nem kell többé segélyekből élnünk, Sirius a szárnyai alá vehetne minket. Magnusnak nagyon sok könyve van, és mielőtt hallottuk volna a híreket Siriusról, rengeteg krimit olvastam. Fergeteges mugliírók vannak! – meséli lelkesen. – Úgyhogy nem is haboztam, amikor nekiálltam Sirius tisztázásának. Precízen elkezdtem minden részletet vele kapcsolatban fölkeresni. Így merült föl a te neved is, Johanna. Anyáddal kapcsolatban. Magnus ismerte őt, mielőtt meghalt volna, és azt mondta, téged is látott kisbaba korodban. Mutatott is egy képet rólad – édes kislány voltál!

Felhorkanok. Corvus rám mosolyog, majd elkomorodik és lesüti a szemét. Megint elvörösödik.

– Bevallom, eleinte azért akartalak magamhoz csábítani, hogy információkat szedjek ki belőled Siriusról.

Élesen szívom be a levegőt, és megáll a kezem a furkász hasa fölött. Hát Sagittának végig igaza volt…

– Meg kell értened, te nem voltál túl nyílt. Azt se tudtam, hol laksz vagy hogy milyen színű a szemed… nem engedtél volna magadhoz, semmit nem árultál volna el, ha csak simán ki akartalak volna faggatni!

– Szóval kihasználtál? – kérdezem fanyarul. A hangom kétségbeesettebb, mint szerettem volna.

– Eleinte igen… – Corvus sóhajt. – De ahogy az már csak lenni szokott, problémába ütköztem. – Fél oldalas mosolyt küld felém, és félig lesütött szemhéja alól néz rám.

– Miféle problémába?

Tétovázik.

– Hát… elkezdtél ténylegesen érdekelni.

Gúnyosan fölnevetek. És kicsit erősebben bököm meg az ölemben fetrengő bestiát, mint kellene, és nyüszíteni kezd.

– Te egyáltalán nem voltál engedékenyebb, akkor sem, amikor rád vigyorogtam meg minden, pedig a legtöbb lány ettől kimúlik…

– Ó, jaj, ne! Egy nőnemű lény, aki nem esik hasra Corvus Black híres vigyorától! – ironizálok, és ingerülten pillantok rá.

– Nem így értettem! – tiltakozik Corvus. – Csak… te annyira más voltál, mint a többi lány. Nem tudtalak elcsábítani pár incselkedő szóval. És ettől csak még jobban azt akartam, hogy az enyém legyél. Féltékeny voltam Hollowayre és megijedtem, hogy esetleg van közted és Higgs között valami. Aztán meg persze a pokolra kívántam Hudsont – sorolja szórakozottan a neveket. Inkább nem jegyzem meg, ő vajon hány mindenkivel kavart, amíg és amielőtt engem próbált lenyűgözni.

– Egy ideig azt hittem, csak a küzdési vágy hajt utánad, és egyik pillanatról a másikra jöttem rá, hogy ez több, mint… mint minden eddigi…Beléptem ebbe a szobába, egy könyvön aludtál, és olyan gyönyörűnek találtalak, mint még soha az életben. És akkor jöttem rá, hogy ajjaj, itt bajok lesznek.

Horkantva fölnevetek, a kis lényecském összegömbölyödik a combomon és próbál elaludni. Felhúzom a lábaimat és törökülésbe rendezem őket.

– Milyen bajok?

Corvus mélyen a szemembe néz, megvonja a vállát, és csak kicsit pirul el, ahogy egyszerűen kimondja:

– Beléd szerettem. Egy hétig kerültelek, mert nem tudtam ezzel a dologgal mit kezdeni. Sagitta és Hermione közösen kovácsolt ötlete volt, hogy a könyvtárba mondjak el mindent, mert az olyan romantikus. – Elhúzza a száját, nyel egyet és a mellkasa előtt összefonja a karjait. – Csak aztán újabb bajocska került a listámra.

– Erica – vágom rá mogorván. Az előző mondatai megmosolyogtattak, a szívem kétszer gyorsabban vert a szokásosnál, de a könyvtár említésével mindent elrontott.

– Igen, ő. – Corvus nagy levegőt vesz, mellkasa megemelkedik, majd ahogy kifújja, visszasüllyed. – Jártunk, még tavaly. A nyár elején szakítottam vele, amikor Amerikába utaztam. Úgy fest, nem sikerült feldolgoznia. Sok levelet meg ajándékokat kaptam tőle, és én nem hiszem el, még mindig nem, hogy pont akkor kellett megtalálnia! – dühöng magában.

– De élvezted – emlékeztetem, ahogy eszembe jut a jelenet. Sokszor láttam magam előtt azóta, újra és újra lepörgettem lelki szemeim előtt. Corvus esetlenül megvonja a vállát.

– Nem hinnéd el, ha azt mondanám, esetleg téged képzeltelek a helyébe.

– Megütnélek.

– És elhinnéd?

Ezen elgondolkozom, és nem válaszolok. Corvus kínos arckifejezéssel igazgatja inge gallérját, és a kabát gombjaival babrál. Nem néz rám.

– Régen voltam lányok közelében – magyarázza, égő arccal. Elégedettséggel tölt el, hogy rosszul érzi magát a történtek miatt. – Talán egy kicsit élveztem.

Felhorkantok. Mondjuk, legalább őszinte és bevallja.

– Csak egy kicsit – ismétli hangsúlyosan. – De! – emeli föl az ujját. – Téged képzeltelek oda. Bár tény, hogy veled biztos sokkal jobb csókolózni – vonja meg a vállát.

– Pofátlan vagy – közlöm vele. Corvus nagy levegőt vesz, leugrik az asztalról és elém lép.

– Ericát még aznap elküldtem a francba, háromszor is. Hudsont pedig a legszívesebben megfojtottam volna, de előbb magamat akartam kiiktatni. Fel nem tudom fogni, hogy én mennyire szerencsétlen vagyok…! – Komolyabbá válik az arca. – Csak… azt szerettem volna mondani, hogy sajnálom. A könyvtárban el akartam mondani, mennyire szeretlek, de a dolgok balul ütöttek ki. És én lennék a föld legboldogabb embere, ha megbocsátanál! De ha nem teszed, azt is megértem, teljesen… – A szemei elé könnyfátyol húzódik, ahogy beszél, ajka megremeg. De megállás nélkül beszél, el nem tudom képzelni, hogy csinálja, amikor láthatóan a sírás határán van. És ez, hogy ennyire emberinek látom őt, megbénít és felold, a szívem ki akar ugrani a mellkasomból, és szinte öntudatlanul, gondolkozás nélkül tolom félre az ölemből a kis furkászt, aki ezt elégedetlenkedve érzékeli, felállok, a locsogó Corvus előtt megállok és lábujjhegyre állva az ajkához érintem az enyémet. Villám cikázik a testemben, úgyhogy hamar visszahúzódok, megijedek.

– Mondták már, hogy sokat beszélsz? – kérdezem, hogy oldjam a feszültségem.

– Igen, de senki nem szokott így elhallgattatni – tűnődik el Corvus, hallom a hangján, hogy zavarban van. Ilyen közelről még sose bámultunk egymás szemébe. Hatalmasra nyílt bogárszemei engem fürkésznek, arca kipirult. – De ha te így szoktad csinálni, melletted mindig beszélni fogok – suttogja, és lehajol hozzám. Átöleli a derekamat, és magához húz. A karjaim a nyaka köré fonom, és várom, hogy megcsókoljon. Úgy érzem, mintha kimosták volna az agyam és zselévé varázsolták volna a térdem.

– A franc egyen meg! – mordul egyszer csak Corvus és hátrarántja a fejét.

– Mi az? – kérdezem bódultan. Nem értem, mit rontottam el.

– A kis nyavalyás beleharapott a sarkamba – panaszkodik, és a grabancánál fogva fölemeli a kis furkászomat.

– Pimpának biztos volt rá oka – vonom meg a vállam. Önkéntelenül szalad ki a számon a név, amit egy gyerekkoromban talált kiscicának adtam, még ezeréve.

– Pimpa? – szalad föl a srác szemöldöke, és a kezében kapálózó lényre sandít.

– A furkászom. – Arcon csókolom Corvust. Imádom, hogy könnyedén megtehetem, és ahogy kisfiúsan elpirul az érintésemre. Sötét szemei ragyognak, és amikor a kis bestiát magától eltartva újra a szám fölé hajol, elhúzódom tőle.

– Mi az? – kérdezi ezúttal ő. Értetlenül néz rám.

– Nem is ismerlek – jelentem ki. – Nem tudom, honnan ismered a brooklyni barátod, vagy miért szereted annyira a legendás lényeket. Meg akarlak ismerni! Semmit nem tudok rólad és a családodról. Csak azt, hogy van két húgod, akik nem bírnak engem.

Corvus gondterhelten sóhajt, majd félénk mosolyra húzza a száját.

– Akkor itt az ideje, hogy meg tudj rólam mindent, nem igaz?