A Tiara Nyomában ~ 3. fejezet

3. fejezet

Nincs menekvés

Cassida eltátotta a száját, majd becsukta. Nem kérdezett semmit, a másik két varázsló vagy micsoda pedig szintén nem szólt.

– És te megtetted – mondta végül. Elric vállat vont, de olyan görnyedten tartotta magát hirtelen, mintha súlyokat pakoltak volna rá.

– Muszáj volt. A királynő húga személyesen felügyelte a feladatot.

– Feladatot? Így nevezel egy gyilkosságot? – hőkölt hátra Cassida. Elric a fejét ingatta.

– A… a fogoly szörnyű dolgokat követett el. Megérdemelte – bizonygatta.

– Aha – bólintott Cassida. Hátratolta a székét, és felállt. – Azt hiszem, én most megyek is.

– Hova? – vonta föl a szemöldökét Tarira.

– Hát haza. – Megemelte üres tányérját. – A mosogatóba tegyem? Egyébként, köszönöm szépen, nagyon finom volt.

– Haza? És mégis hogyan? – Elricet láthatóan nem igazán érdekelte a tányért. Karba font kézzel dőlt hátra a székében. – Emlékeztetnélek, hogy a Ión-tenger partján vagy.

– Egy házban, ahol még áram sincs – tódította Tarira. Cassida gyomra összeszorult. Ez igazán nem hangzott jól. Nem számít, a közelben biztos van falu, ahol van telefon. Kihúzta magát és megemelte az állát.

– Vigyetek haza! – mondta parancsolón, ahogy az anyjától tanulta. – Ha idehoztatok, nyilván vissza is tudtok vinni.

Elric oldalra biccentette a fejét és elhúzta a száját.

– Tudod, aranyhal, ez nem ilyen egyszerű.

– Ne hívj így! – csattant föl Cassida. Egyáltalán nem látta már vonzónak a fiút. Csak egy véreskezű izomkolosszus.

– Drágám, nem mehetsz sehová, amíg Aquata be nem vett a sajátjai közé – mondta szánakozva Tarira.

– És ha én nem akarok annak a koronás bolondnak a sajátjai közé tartozni? – vágott vissza Cassida.

– Muszáj lesz – vont vállat a másik lány. Elric sóhajtott és felállt.

– Csak csináld végig a szertartást, utána hazaviszünk. Becsszó.

Odalépett Cassidához, de a lány védekezőn maga elé tartotta a tányért, és kimondta az első dolgot, ami eszébe jutott.

– Terence nem kényszerítene erre…

Elric arca megrándult a név hallatára.

– Terence? – visszhangozta nagyot nézve. Cassida bólintott.

– Igen, Terence. Ő, úgy látszik, egy normális szirén.

– Ebbe most ne menjünk bele – kérte Elric. – Megmutatok pár egyszerű fogást, holnap este egy óra alatt letudod a szertartást, és utána már otthon is leszel. Ígérem.

Cassida nem válaszolt. Földhöz vágta a tányért, közvetlenül Elric lába mellett, és az ajtó felé iszkolt. Hallotta a fiú kiáltását, és Tarira hangját is, de nem törődött velük. Átugrott pár földre szórt hálót, és feltépte a bejárati ajtót, ami a rántástól kiszakadt a zsanérjaiból.

Kint volt, a nap elvakította, de ment tovább. Szálkák szúrták fedetlen talpát. Már csak a veranda lépcsőjén kellett volna leszaladnia, amikor egy test állta el az útját. Nekiütközött, és hátratántorodott. A bácsi volt az, aki idehozta.

– Kérem, segítsen! – rimánkodott. – Ezek gyilkos bolondok, és engem is meg akarnak öletni!

A férfi szótlanul csóválta a fejét. Cassidának eszébe jutott, Elric hogyan köszöntötte őket: Kit fogtál ki, bácsikám? Tehát a rokona. Savanyú képet vágott, és gyors döntés után arrébb lökte a fickót, hogy folytathassa a menekülését. Sokáig nem jutott, a bácsi utánanyúlt, és a pólója hátsó részénél fogva megemelte. Hiába kapálózott, a férfi vasmarokkal szorította. Próbálta megrúgni, de a bácsi eltartotta magától.

– Maga király, Aldus bá’! – kiabált Tarira a házból.

– Nem akarok semmilyen eszetlen sellőközösség tagja lenni! – mérgelődött Cassida, amikor a bácsi a földre dobta, és ő térdre zuhant. Gyilkos pillantással mérte végig Aldus bácsit, Tarirát és a házból kilépő Elricet.

– Muszáj – mondta sajnálkozón Elric. – De utána, esküszöm, hogy nem kell látnod minket. Soha de soha többé.

– Ez rettentő hízelgő, mit ne mondjak. – Cassida a sarkára ült, és hunyorítva figyelte, ahogy Elric leguggol elé. A fiú megfogta az állát, és mélyen a szemébe nézett. Cassida érezte, hogy elgyengül a pillantásától, úgyhogy gyorsan a homokba markolt és a fiú arcába szórta. Elric üvöltött, ahogy a szemébe került a homok, de mielőtt Cassida újra menekülőre foghatta volna, Aldus bácsi megszorította a vállait.

– Csináld meg, hableány, és utána eltűnhetsz a fenébe – lépett elé Tarira, a kezében tűzgömb lángolt. – Nem akarsz a kicsikémmel közelebbről megismerkedni, ugye? – kérdezte a lány, és Cassida orra alá dugta a tenyerét. Cassida elhajolt, és a fejét rázta.

– Rendben – mondta megadón sóhajtva. – De nem ölök meg senkit.

– Reméljük, hogy arra nem lesz szükség – bólintott rá Tarira. Elric inge nyaka vizes volt, azzal törölgette a szemét. Cassida csak egy kis bűntudatot érzett.

– Ajánlom, hogy ne legyen, különben…

– Ha az a feladatod és nem teszed meg, abban a kiváltságban részesülhetsz, hogy maga Aquata nyír ki téged – mordult rá Tarira. – Most pedig elég a hisztiből! Mozgás! – noszogatta, meglengetve a lány arca előtt a tűzlabdát.

Cassida kelletlenül felállt és követte a tűzről pattant lánykát. Nem a házba mentek, hanem mögé, egy kis homokos területre. Kerítésrészek álltak körülötte, de mindegyik meg volt legalább egy kicsit égve. Cassidának volt ötlete, ki lehet a ludas az égettfából álló kerítések ügyében.

Tarira leültette egy fatörzsre. Mohás és nedves volt, valószínűleg a tenger vethette ki magából. A lány lehuppant mellé, és összecsapta a két kezét, mire eltűnt a lánggömb. Elric sétált elő, vadul magyarázott a bácsikájának, aki viszont nem szólalt meg egyszer sem.

– Miét nem beszél soha? – tudakolta Cassida. Tarira megvonta a vállát.

– Kérdezd Elricet, ez az egyik kedvenc története.

A fiú elvált az idős embertől, és feléjük ment. Cassida odakiabált neki.

– Te némítottad meg a bácsikádat?

Bár csak hergelni akarta a fiút, az szemlátomást nem sértődött meg.

– Nem – rázta a fejét. – Elvileg ő. – Előhúzott a nyakából egy zsinórt, amin egy fog függött medálként.

– Bizony, az egy cápafog – bólogatott Tarira. Cassida felvont szemöldökkel nézett előbb a lányra, majd a fiúra.

– Szóval egy cápa. Egy cápa. Egy cápa némította meg a bácsikádat.

– Sose részletezte – vigyorgott rá Elric, mintha megtiszteltetés lenne, hogy egy ilyen hősnek a rokona.

– Szerintem kitépte a nyelvét – gondolkozott hangosan Tarira. – Az a legvalószínűbb. – Cassida elborzadó tekintetét látva hozzátette: – Más nem igen történhetett, ha egyszer Aldus bácsinak nincs nyelve.

– Nem akarok többet hallani erről – jelentette ki Cassida. – Ennyi elég volt. – Sóhajtott és Elricre emelte a tekintetét. A srácnak tisztára bevörösödött a szeme. – Na, mutasd, hol van Triton szigonya! Gondolom, olyasmivel akarsz megtanítani foglyokat leszúrni.

Tarira és Elric elképedve néztek össze.

– Nem úgy volt, hogy nem tudsz semmit a mi világunkról? – vonta kérdőre Tarira. Cassida gúnyosan felhorkantott.

– Ugyan már! Disney meséken nőttem föl.  

Elric értetlenkedve nézett, Tarira viszont megkönnyebbülten sóhajtott.

– Miért? – kérdezte gyanakodva Cassida.

– Triton a halfarkúak egyik nagykirálya – magyarázta Tarira készségesen. Elric dühös pillantást vetett rá.

– Ilyeneket nem lenne szabad kifecsegni neki!

– Miért? Nem közétek tartozok? – kérdezte ártatlanul Cassida.

– Még nem – emlékeztette mogorván Elric. – És ha jól emlékszem, a szertartás után sem akarod tartani a népeddel a kapcsolatot. Úgyhogy teljesen fölösleges és egyben veszélyes ilyen belsős információkat tudnod.

Cassida megvonta a vállát.

– Na, mutasd, hablegény, mit kell csinálnom!

Elric összeszorította a száját, de aztán mosolyt erőltetett magára.

– Elég harciasnak tűnsz – kezdte. Cassida máris közbe szólt.

– Ha idióták akarják az akaratukat rám kényszeríteni, akkor persze, hogy az vagyok.

Elric elengedte a füle mellett a megjegyzést, Tarira rávigyorgott.

– Tudod, El, én bírom a sellődet. Kemény csaj.

– Nem sellő, csak szirén – javította ki Elric. – A kettő nem ugyanaz. Ő egy félvér.

– Ahogy te is – mondta Cassida.

– Igen, ahogy én is. – Elric a lány felé nyújtotta a karját, hogy felsegítse, de Cassida nem volt rá vevő. – Mennyire értesz a fegyverekhez?

– Sokat olvastam róluk – felelte Cassida. Elric oldalra biccentette a fejét.

– Tehát gyakorlatban semmit sem?

– Nem. Miért tudnék? Kinek lenne oka otthon kardozni vagy szigonyozni?

– Nekem – szólt közbe tűnődve Tarira. Elric szó nélkül hátat fordított nekik, és besétált a házba.

– Most miért megy?

– Gondolom, valami cuccért, aminek hasznát veheted a víz alatt.

– Á, értem. – Cassida a térdére könyökölve előre hajolt, és a tájban gyönyörködött. A tenger teljesen lenyugodott az éjjel óta, csak pár helyen fodrozódott a víz. Látványosan unottan dobolt az ujjaival. Kétségbeesett volt, ezt dühvel és közömbösséggel próbálta leplezni.

– Addig csinálj ötven fekvőtámaszt – ajánlotta Tarira.

– Kizárt dolog. Úgyse tudtok tökéletesen kiképezni holnap estig.

– De a kockahas menőn néz ki, és ijesztően.

Cassida horkantva fölnevetett.

– Ja, ez igaz, de másfél nap alatt nem leszek olyan izmos.

Tarira vállat vont. Cassida a fejét csóválta. Ha máshol és más körülmények között találkoznak, biztos jó barátok lehetnének. De így…

Elric pár perc múlva visszatért. Cassida a szemét meresztgette.

– Nem gondoltam komolyan a szigonyt – közölte.

– Én viszont igen. – Elric a lába elé dobta a fegyvert. Szép volt, azúrszínűre festették, és arannyal díszítették. Már elkopott – elég régi lehetett.

– Na, hajrá, mutasd, mit tudsz, aranyhal!

 ***

Cassida utálta a testnevelés órákat. Nem volt jó belőle sosem, ráadásul a tanárnővel különösen rossz volt a viszonyuk. A hölgy utálta őt, mert nem volt olyan, mint a többiek, amire pedig a lány büszke volt. Ezért a nő kipécézte magának és folyton piszkálta.

Ahhoz a szipirtyóhoz képest áldás volt Elrickel és Tarirával edzeni, akik szinte minden második mozdulatába belekötöttek.

– Ez rettentő nehéz! – panaszolta, és a földre ejtette a szigonyt. A nap egyre lejjebb süllyedt a láthatáron, a víz felszíne aranyszínben csillogott. Sirályok rikoltoztak. Otthon az anyja testvére légpuskával lődözött a madarakra, Fergus mindig ki is volt rá akadva. Erről Cassidának eszébe jutott valami.

– Miért nem tanítasz meg mondjuk pisztollyal lőni? Az sokkal könnyebb, mint ez a vas bigyó – intett a homokban heverő fegyverre. Az előtte álló Elric felvonta az egyik szemöldökét, és rátámaszkodott botja végére, amivel a mozdulatsorokat mutatta be. Tarira fatörzs előtt ült a földön, a hátát nekivetette a göcsörtös fának. Azzal szórakoztatta magát, hogy egy maréknyi homokot fölemelt, majd óvatosan kiszitálta az ujjai közül.

– Pisztollyal? – kérdezett vissza Elric. Cassida bólogatott.

– Gondolj bele! Kevésbé lenne véres. Csak kilövöm a golyót, puff! – Az ujjait összefonva imitálta a mozdulatot. – Az ellenfelem meghalt vagy megsebesült. A fegyvernek meg se kottyan. Nem csorbul ki, nem törik ketté és még csak nem is lesz…hát, koszos.

Elric felvonta a másik szemöldökét is. Cassida folytatta:

– Ráadásul az áldozat gyors halállal halna meg. Nem kéne sokat szenvednie.

– Ha egy mozdulattal levágod valakinek a fejét, akkor se kell sokat szenvednie – felelte Elric.

– De sokkal véresebb – vágott vissza Cassida.

– Mert ha valakinek kiloccsantod az agyvelejét, nem az – mutatott rá Elric. Cassida erre nem tudott mit felelni.

– Okostojások – mormolta Tarira. – Cassida, te hogy a francba akarsz víz alatt lődözni? Elric meg szerintem szintén nem tudná levágni senki fejét olyan könnyen a víz alatt. Tudod, közegellenállás meg hasonlók.

– Ne mondj ilyen csúnya szavakat – szólt rá Cassida, majd a széttárta karját. – Mi lenne, ha nem kéne senkit se megölnünk? Tudjátok, béke és szeretet.

– Ezek a szavak nem ismertek a mi világunkban – közölte Elric. Cassida éles pillantást vetett rá.

– Jó, akkor pihenőt kérek. Leszakad a kezem. És szomjas és éhes is vagyok.

Elric sóhajtott.

– Rendben. Hozok vizet meg egy kis kenyeret – mondta, és elindult. Tarira utánakiabált, hogy ő is kér. Elric intett, hogy rendben, majd visszaszólt a válla fölött. – Egyébként, ügyes voltál, aranyhal.

Cassida letelepedett Tarira mellé, aki rávigyorgott.

– Nehogy elhidd, annyira azért nem voltál ügyes. Csak vigasztalni akar.

– Aha. – Cassida túl kimerült volt ahhoz, hogy még a tűznyelővel is vitatkozzon. A lány oldalba bökte.

– Nem bírsz.

– Van okom rá.

Tarira hümmögött.

– Mi a kedvenc könyved? – kérdezte végül. Cassida fáradtan fölnevetett. Az ég lilára színeződött.

– Azzal akarod megszerettetni magad, hogy a számomra legkedvesebb témáról akarsz beszéltetni?

Tarira megint rávillantotta fogsorát.

– Ugyan, dehogy! Eggyel több vagy kevesebb vízibogár kedvel, nem izgat túlságosan. – Majd elgondolkozva hozzátette. – Igazából Elricen és Aldus bácsin kívül senki sem bír. De én se bírok senki mást, úgyhogy nem aggódom emiatt.

Cassida a fejét csóválta.  

– Dorian Gray arcképe.

– Hogy mondtad?

– Dorian Gray arcképe. A kedvenc könyvem – magyarázta Cassida. Tarirára pillantott a szeme sarkából. Szinte biztosra vette, hogy a lány ki fogja gúnyolni, de Tarira felélénkülve szórta vissza az összes kezében tartott homokot a földre.

– Oscar Wilde! – mondta felcsillanó szemekkel.

– Szereted? – kérdezte csodálkozva Cassida. Tarira a fejét ingatta.

– Az a könyv eszméletlen.

– Igen – helyeselt Cassida. – Rongyosra olvastam. Egyszerűen imádtam! Wilde szavaitól könnyek szöknek az ember szemébe. Gyönyörűen ír. És a kortársai annyira szörnyen bántak vele! Egyszerűen hihetetlen. Ha én akkor élek, amikor ő, biztosan megpróbálnám megvédeni.

– Hősies vagy – vigyorgott rá Tarira. – A film viszont már kevésbé jó. Dorian nem az igazi benne.

– És Sir Henry? – kérdezte fintorogva Cassida. Nem akadt fenn azon, hogy Tarira tudja, mi az a film. Igazából örült neki, hogy nem kőkorszaki emberek akarják leküldeni a tenger mélyére. – Colin Firth játssza őt. Imádom azt a színészt, úgyhogy nem örültem neki, mert Sir Henry mindent elrontott és egy igencsak negatív szereplő. De mégis, annyira szépeket mond. Szinte minden mondatából lehetne valami emlékezeteset idézni. Egyszerre szeretem és utálom őt.

Tarira egyetértőn bólogatott.

– Annyira sajnáltam Basilt! Sir Henry kegyetlenül bánt vele, pedig elvileg barátok voltak.

– Előfordul az ilyesmi – mondta az éppen visszatérő Elric. Egy megpakolt tálcával egyensúlyozott feléjük.

– Mármint mi? Hogy a legjobb barátod pofátlanul elveszi tőled az embert, akit bálványozol, és aztán nemcsak, hogy elveszi, de még tönkre is teszi? – vonta föl a szemöldökét Cassida. Elric a kezébe nyomta a kellemesen hűvös fémtálcát, amíg leült.

– Előfordul – ismételte a fiú. Cassida érdeklődve pillantott rá.

– Te is olvastad?

– Hacsak nem az Odüsszeiáról beszéltek, akkor nem. De kétlem, hogy így lenne – vonogatta a vállát, és letette az általuk bezárt háromszög közepébe a tálcát.

– Az anyja kibírhatatlan alak volt. Csak Homéroszt olvastatott velük – magyarázta Tarira.

– Volt? – szaladt ki Cassida száján. Elric elvett egy kenyeret, és csippentett belőle egy darabot.

– Volt.

Cassida megint nem tudta, mit mondjon, és emiatt szörnyen érezte magát. Szívesen megvigasztalta volna a fiút, de neki sose ment ez – mit kell ilyenkor csinálni? Mit kell ilyenkor mondani?

– Ó, nézd csak! – szakította meg egyszer csak Tarira a kínos csöndet. Elric és Cassida abba az irányba néztek, amerre a lány mutatott. Egy kis teknőst láttak meg a homokban. Egy hínár tekeredett a páncéljára.

– De aranyos! – mosolygott Cassida. – Nekem is van otthon teknősöm – újságolta. Aztán elszomorodva hozzátette: – Illetve, volt. Eltűnt.

– Sajnálom – biccentett felé Tarira, de nem nézett rá. Elric felállt, és a kis állathoz ment. Leguggolt mellé, és megszabadította a hínártól. Átvetette a csuklóján, és visszafordította a teknőst a tenger felé. Valamit motyogott magában, Cassida nem értette, mit. Kíváncsian figyelte, ahogy a fiú kihúzza a hínárt és megnézegeti. Szeme úgy mozgott, mintha olvasna. Aztán visszament a lányokhoz. Tarira elé tartotta szerzeményét.

– Égesd el – mondta. Tarira felvonta a szemöldökét. Maga elé húzta, ő is megnézte a növényt. A homlokát ráncolta, majd csettintett egyet, mire a mutatóujján láng gyúlt.

– Hé, hadd olvassam el én is! – szólt Cassida, de Tarira mintha meg sem hallotta volna: fekete porrá pörkölte a hínárt. Mérgesen méregette őt a másik lány. – Legalább azt mondjátok el, mi volt benne!

Elric nem nézett rá. Cassida szinte biztos volt benne, hogy el fog hallgatni valamit.

– Aquata küldöttje volt a teknős – mondta. – Azt írta, hogy előre hozzák a szertartásod. Holnap reggelre. Korán kell kelned, úgyhogy talán most menned kéne aludni.

– És az edzés? Még nem tanultam meg mindent! – háborgott Cassida. Felállt, és leporolta magáról a ráragadt a homokszemcséket. Elric magasabb volt nála, így muszáj volt kicsit hátradöntenie a fejét, ha a szemébe akart nézni.

– Én biztos vagyok benne, hogy nem lesz akkora baj a szertartásodon – mondta, és gyengéden megérintette a lány vállát. Cassida igyekezett megacélozni magát. Nem tetszett neki ez a szirén-képesség. – Most tényleg menj aludni. Használhatod Ravenna ágyát, pizsamát is keresek neked. Nem lesz semmi baj.

– Nem hiszek neked – közölte Elrickel, de hagyta, hogy a fiú a könyökénél fogva a házhoz irányítsa. Elric hátrakiáltott a válla fölött:

– Tarira, kérlek, hozd be a tálcát!

Cassida már hátrafordult volna, hogy segítsen Tarirának, amikor a földbe gyökerezett a lába a rémülettől.

Éles hang hasított az alkonyatba, egy természetfölötti üvöltés. A tenger nyugalma kezdett szertefoszlani, pillanatonként nagyobb hullámok csapódtak a partra, valahol a távolban úgy festett, vihar készülődik. A lila ég még sötétebbé vált, és villámok cikáztak a távolban.

– Elric, mi ez? – kérdezte Cassida, és utálta, hogy megremeg a hangja a rémülettől. A háborgó tenger foglyul ejtette a tekintetét. A fiú a tenyerével nyomást gyakorolt a hátára, úgy nógatta.

– Semmi – mondta, és sebes léptekkel vezette a lányt a házba. – Rosszul mondtam, nem Ravenna ágyában alszol. Majd lent a pincében keresünk neked matracot.

– De miért? – tudakolta aggodalmasan Cassida. Esőcseppek hullottak alá az égből. Hidegek voltak, fájdalmasan csípték a lány bőrét.

– Csak.

Cassida kezdett beletörődni, hogy soha nem kap normális, értelmes válaszokat – bár igazából már hozzászokhatott volna az évek alatt. Úgy fest, tényleg szirén az anyja.