...Előbb dolgom van a könyvtárban ~ 2. fejezet

                                             2. fejezet

 

Hermionét reggelre megszállta az ihlet. Szinte kirepült az ágyából, izgalomtól kapkodva öltözött föl és dudorászva mosott fogat.

Azura meg is jegyezte:

– De boldog valaki ma reggel!

Hermione látta a tükörben a lány arcát. A szemei kicsit pirosak voltak. Úgy döntött, ő nem tesz megjegyzést.

Kiöblítette a száját, majd hideg vizet fröcskölt az arcára.

– Ötletem van, Azu, egy zseniális ötletem!

Azura összevonta a szemöldökét és ő is megmosta az arcát. A haját látva Hermione megkönnyebbült – szerencsére nem csak ő él szénaboglyával a fején.

– Mivel kapcsolatban? – kérdezte aggódva az alacsonyabb lány. Egy pergamendarabot illesztett a csap mellé, és nekilátott a fogmosásnak. Hermione felismerte a saját kézírását és a Piton által kért receptet.

– M.A.J.O.M! – jelentette be ünnepélyesen a projekt nevét. Nekidőlt a csempének, és úgy nézte, ahogy Azura értetlenkedve sikálja a fogait.

– Mint af állat? – kérdezte habzó szájjal. Hermione szélesen mosolyogva rázta a fejét.

– Manók Alkotmányos Jogaiért Országos Mozgalom – szavalta büszkén. Azura megrökönyödve köpött a mosdókagylóba.

– Hogy mit mondtál?

– Manók Alkotmá…

– Igen, igen, hallottam – intette le Azura. – A kérdés csak az, hogy mi ez?

– Egy országos mozgalom – magyarázta Hermione. Azura összepakolta tisztálkodós csomagját és elindultak vissza a szobájukba. – Egy országos mozgalom, ami a manók alkotmányos jogaiért küzd. Felszabadítjuk őket! Annyi ideig el voltak nyomva…pedig nekik is jár a szabadság, ugyanúgy élőlények, mint te vagy én. – Megköszörülte a torkát, és elgondolkodott. – Illetve, azt hiszem, ez a legfőbb célja. Még utána kell járni egy-két dolognak, hogy ezt pontosan meg lehessen határozni…

– És ezt ki vezeti? – érdeklődött Azura, félbeszakítva a gondolatmenetet. Hermione biztos volt benne, hogy sikerült behálóznia barátnőjét.

– Én!

– És kik a résztvevők?

– Te – vágta rá Hermione. Azurának fölszaladt a szemöldöke. Ez annyira Azurás volt – ez a szemöldökfelvonás. Olyan jellegzetes Azura-dolog.

– Valóban? Kösz, hogy szólsz.

– Ettől a perctől fogva hivatalosan is a MAJOM tagja vagy! – oldotta meg gyorsan a problémát Hermione, és átkarolta barátnőjét.

– Szuper! – lelkesedett Azura. Hermione nem törődött a hangjában bujkáló gúnnyal. Ez is tipikus Azura-vonás. Még azt is képes gúnyosan mondani, hogy „légy szíves, passzold ide a sótartót”. Persze, nem feltétlenül ártó szándékkal. Mintha valaki egyszerűen belenevelte volna ezt a dolgot, és belevésődött volna a jellemébe.

 

/*/

 

Hermione tényleg próbált figyelni mágiatörténeten. Persze, barátai nem sokat segítettek. Folyamatosan járt a szájuk, Piton receptjét mondták föl egymásnak. De Hermione agya nem a recepten kattogott, és végre nem is Fred Weasley-n, hanem újdonsült mozgalmán.

Ujjai szinte maguktól mozogtak, ahogy a hallott szavakat automatikusan körmölte. A lábával topogott a pad alatt. Ron háromszor is rászólt, hogy hagyja már abba, de nem igazán figyelt rá. Eltöprengett, vajon beavassa a fiúkat is a dologba, vagy még hagyja kicsit a témát. Végül úgy döntött, előbb részletes kutatómunkát végez, hogy akkor tárhassa föl a srácok előtt a tervét, amikor az már a tökéletesség és a zseniálisság határán egyensúlyoz.

Bájitaltanon félgőzzel írta le a kért receptet – azonban a megvalósítással gondjai akadtak. Az esze a manókon járt, akikkel előző éjjel olyan jól elcsevegett. Na jó, talán kicsit túlzás a csevegés, de találkozott és váltott velük pár szót, ami hatalmas előrelépésnek számított. Most már csak meg kell találnia a manók szálláshelyét. Azura és az ikrek biztos szívesen segítenek majd neki.

Illetve, Azura és George biztos szívesen segít majd neki. Megremegett a keze, és nagyobb adag korommal kevert birkavér löttyent a főzetbe, mint amennyi kellett volna. Szitkozódva próbálta helyre hozni a problémát, és erőszakkal összpontosított a feladatra.

A bájitaltantermet végül mégis megkönnyebbülten hagyta el: ahhoz képest, hogy az esze máshol járt, a keze viszonylag követte a bemagolt szöveg utasításait.

 

/*/*/*/

 

Fred még sosem ült ilyen izgalmas jóslástanórán.

Sagitta Black, Azura szőke hajú, aranyszemű, elképesztően bájos nővére épp Trelawney professzornak jósolt, felelés gyanánt.

– Tanárnő… sajnálattal kell közölnöm magával, de… – Sagitta úgy tett, mintha rá sem tudna nézni a professzor tenyerére.

– Micsodát? Mondd már, gyermekem! – sürgette Trelawney. Mohón előrehajolt, hatalmas szemüvege az orrára csúszott.

– Ma délután nem fog magának maradni az epres süteményből – sóhajtott szomorúan Sagitta. Trelawney érdeklődve próbálta maga felé fordítani a tenyerét.

– Ezt melyik vonalból olvastad ki?

Sagitta nagyokat pislogott.

– Ezt a kisujja körmének ferdeségéből tudtam meg.

Fred a szája elé illesztette az öklét, mintha csak támaszkodna. Komoly erőfeszítéseket vett igénybe, hogy ne nevessen föl hangosan. Hiába, a Black-testvérek zseniálisak. Fred egyszerűen nem tudott velük betelni. Mindig meglepték valami újjal.

– Honnan tanultad ezt a technikát? Keletinek tűnik – tűnődött Trelawney.

– Az is, Tanárnő! Az én édesapám keleti-jóslás-kutatóként dolgozott – szólalt meg Fred és George mögött a mardekáros Deneb Holloway. Fred hátrasandított rá, és a mellette ülő barátnőjére, Johanna Masonre. Majdnem öt évig ki nem állhatta őket, de aztán Mason összejött Corvus Blackkel, így valamilyen szinten kénytelenek voltak összeismerkedni velük – és igazából nem is végződött olyan rosszul. Mint kiderült, Hollowayjel és Masonnel egész jól el lehet poénkodni.

– Komolyan? – csillant föl Trelawney szeme. Mason vállon ütötte a srácot.

– Deneb, pofa be – morogta.

– Nem, nem, kisasszony, Deneb fiam érdekes dolgokról beszél! – bólogatott bőszen Trelawney. Holloway csúfondáros, de elégedett vigyorral az arcán hátradőlt.

– Na látod, Josie, érdekes dolgokról is tudok beszélni!

Aztán lefagyott a vigyor az arcáról, amikor Trelawney folytatta:

– Örülnék, ha a jövőben csinálnál egy kiselőadást a keleti-jóslás módszerekről, gyermekem – mondta. Mason olyan hangosan horkantva nevetett föl, hogy George szinte leesett a babzsákjáról. Fred a kezét nyújtotta testvérének, hogy fölsegítse.

– Hmmm, Tanárnő, szerintem a jövőheti óránk felelne meg a leginkább időpontnak, ahogy ezt a gömböt elnézem – szólt közbe a még mindig a tanári asztalnál ülő Sagitta. A keze egy üveggömb tetején feküdt, amiben világoskék füst gomolygott. Trelawney oldalra fordult, és érdeklődve közelebb hajolt.

– Igen, igazad lehet, gyermekem – értett egyet hunyorogva a tanárnő. Fred lefejelte a padot, és elszámolt magában háromig, hogy ne röhögjön föl hangosan.

 

/*/

 

– Tudod, Freddie, ha akarod, jósolhatok a szerelmi életedről – ajánlotta Sagitta, miközben az ebédlő felé tartottak.

– Az anélkül is pocsék – morogta válaszként Fred. Sagitta és George aggódva néztek össze, de nem szóltak semmit. Végül George megköszörülte a torkát, és a lányhoz fordult.

– Apropó szerelmi élet…hogy van Wood?

Sagitta láthatóan elkomorult, de lazán megvonta a vállát.

– Nem tudom. Nem írt.

Az ikrek megtorpantak.

– Hogyhogy nem írt? – tudakolta Fred.

– Megígérte, hogy hetente írni fog! – emlékezett vissza George. Sagitta újból megvonta a vállát, és elfordult tőlük. Megigazította a vállán a táskája szíját, és ezt mondta:

– Biztosan elfoglalt.

Most Fred és George nézett össze aggodalmaskodva. Woodot bevették egy profi, wales-i kviddicsjátékos képző szakiskolába – és ahogy a srácot ismerték, teljesen belebolondulhatott a játékba, ahogy az ismerős, rossz szokása volt.

– Ne aggódj, kislány, írni fog – karolta át a magas lány vállát George. Fred is bólogatott, de szólni már nem tudott, mert felbukkant a folyosón két kócos, barna hajkorona, és ez elakasztotta a szavát.

– Srácok! – kiáltott feléjük a szinte rohanó Azura. Hermione nem sokkal maradt le mögötte. Vigyáznia kellett, nehogy lepotyogjanak a könyvei, amiket a karjaiban dajkált.

– Szia, hugi! – köszöntötte Sagitta. – Ma még nem is láttalak.

– Ja, reggel korán keltem, hogy megtanulhassam Perselusnak a receptet – mondta Azura, és átölelte a nővérét. Fred rájuk mosolygott. Nem emlékezett, hogy bármikor is ennyire bújósok lettek volna egymás irányában. Jobb szerették cukkolni a másikat.

– Tényleg, hogy sikerült? – kérdezte George, nekidőlt a folyosó falának, érezve, hogy hosszú beszélgetés előtt állnak. Fred legalábbis biztosan érezte.

– Felrobbant az üst – mesélte Azura –, de még sikerült újracsinálnom.

– Granger? – biccentett felé Fred udvariasan.

– Egész jól ment – bólintott gyorsan Hermione. Megint az az izgatott csillogás a szemében…Fred kezdett félni. – Mennyit tudtok a roxfortos házimanókról? – tért rögtön a lényegre.

Sagitta felvonta szemöldökét. A Blackek imádják mozgatni a szemöldöküket.

– Hermione, mi ez a mániád?

Hermione csak legyintett.

– Nem lényeg! A lényeg az…

– Nem, nem, nem kell újra elmondani! – vágott közbe Azura. Hermione sértett pillantást vetett rá, mire Azura megsimogatta a vállát. – Csak röviden: meg kell találnunk a manók szálláshelyét.

– Téged is megfertőzött, Azzie? – rémült meg Sagitta, és húga homlokára tette a kezét, mintha csak azt nézné, lázas-e. Azura kibújt a keze alól.

– Ez tényleg izgalmas, srácok, segítsünk a Manók Megmentőjének!

– Azt hittem, tényleg érdekelnek téged a manók jogai – húzta föl az orrát Hermione. Azura rávigyorgott.

– Persze, hogy érdekelnek. Ezért fogok segíteni megkeresni a lakóhelyüket!

– Ron és Harry nem akarnak segíteni…? – tette föl a kérdést Fred, csak úgy mellékesen. Sagitta sokatmondó pillantást vetett rá, mire Fred elpirult. Hermione a fejét rázta.

– Tényleg nagyon szeretem őket, de nem izgatná őket a dolog. Csúfolnának miatta és kinevetnének, és…

– Jó, jó, értjük, jobbak vagyunk náluk – vigyorgott rá Sagitta, és felborzolta Hermione amúgy is borzas haját. – Azt mondom, vacsora után találkozzunk a könyvtárban, és akkor átbeszéljük a dolgot. Farkaséhes vagyok.

Sagitta arcon csókolta a húgát, és folytatta útját az ebédlő felé. Fred a lányokra mosolygott, és követte osztálytársnőjét. Bűntudata volt amiatt, hogy úgy érzi, két centivel a padlókövek fölött lebeg.

– Valaki egészen ragyog most – érte be George. Fred nem nézett testvérére. Soha nem történt még ilyen. Hogy nem avatta be valamibe. De Ron miatt nem avathatta be. Tudta, hogy öccse mennyire rajong Hermionéért (még ha ez sokszor nem is látszott), és nem volt szüksége arra, hogy George szánakozó arckifejezését kelljen néznie.

– Én is farkaséhes vagyok – mondta végül, és besietett a nagyterembe.

Terence Higgs

Terence Higgs

Erdő és Magány

Azuraverzum

A kép készült: Canva

A kép forrása: Pinterest

Flora Carrow

 Flora Carrow

Erdő és Magány

Azuraverzum

A kép készült: Canva

A kép forrása: Pinterest

Daphne Greengrass

 Daphne Greengrass

Erdő és Magány

Azuraverzum

A kép készült: Canva

A kép forrása: Pinterest

Hestia Carrow

 Hestia Carrow

Erdő és Magány

Azuraverzum

A kép készült: Canva

A kép forrása: Pinterest

Deneb Holloway

 Deneb Holloway

Erdő és Magány

Azuraverzum

A képet itt készítettem: Canva.

A kép forrása: Pinterest.

 Johanna Mason

Erdő és Magány

Azuraverzum

A képet szerkesztettem: Canva

A kép forrása: https://www.listal.com/viewimage/4495967

Erdő és Magány ~ 26. fejezet

                                                                              26. fejezet

Mit tettem?

 

Hirtelen minden világossá válik, de már nem a Tiltott Rengetegben fekszem a földön.

Egy lépcsőn ülök, majd felállok. Körülöttem mindent hó borít. Fehérségbe von mindent a tél. A hó olyan fehér, mint a mellkasomhoz szorított pólyába csavart baba.

– Maradj itt vele! – visszhangzik a fülembe az ápolónő utasítása. De nem hagyhattam ott. Az apám megbolondult, mindent, amit csak elért dobálni kezdett. Nem hagyhattam ott Siriust. Így hát most az éjszaka hűvösébe hoztam, hogy lehűtsem apám lángoló vadságát. Amikor elhúzom a mellkasomtól a babát, rácsodálkozok, hogy mennyire fehér. Megbökködtem a hasát, hogy nyissa ki hatalmas, szép barna szemeit, amelyet bent akkorára nyitott.

– Sirius! – suttogom. Meg szeretném mutatni neki a szép téli világot. Bentről kiabálás szűrődik ki.

– Hova vitted a gyereket, Victor? – Ez az ápolónő éles hangja.

– Itt van! – mondom neki. Az ápolónő kiront a házból, az ajtó majdnem leszakad a zsanérokról. Haja kibomlik a szoros kontyából. Rémülten néz rám.

– Mit tettél? – tátogja, és én nem értem, mi a baja.

Csak kihoztam sétálni a kicsit.

 

/*//*//*/

 

Beletelik egy kis időbe, mire valóban fel fogom, hogy mit tettem.

 

/*//*//*/

 

Már nem a kertünkben állok. Az erdő közepén van egy tisztás, ahová a nagymamámat is vitték, miután meghalt.

A papám nem néz rám, ökölbe szorított kézzel áll egy földbe szúrt fakereszt mellett. Én Kit néni szoknyájába fúrom az arcom, és a fia, Deneb kezét szorongatom. A kereszt előtt lyukat ástak. Kerekek csikorgását hallom, ahogy lassan forognak a jégen, helyenként feltörve azt. Felnézek, és meglátom a fekete szőrű paripákat, amik a kocsit húzzák. A fatákolmány hátulján két koporsó fekszik: egy nagyobb és egy sokkal kisebb. Erős férfiak emelik le őket, majd viszik lassan a földbe ásott lyukhoz.

Beeresztik a két koporsót. Folynak a könnyek az arcomon. Felnézek Kit nénire, akinek szintén nedves az arca. Zsebkendőt emel az orrához. A mellettem ácsorgó Deneb elhúz az anyjától, aki a férje vállára borulva felzokog. A férfi átkarolja, és arcon csókolja az asszonyt, akinek fekete fejkötője alól barna tincsek szöknek ki.

– Itt vagyok – suttogja a fülembe Deneb, és esetlenül átkarolja a vállam. Nem mozdulok, csak összegyűröm az ujjaimmal a szoknyám anyagát. A két koporsót befedik földdel, a friss hantot pedig fehér virágszirmokkal és gallyakkal szórják tele.

– Ott meg a mamám és az öcsém – intek a gally- és virágkupac felé.

 

/*//*//*/

 

Mindenki elment már, és Kit néni arcon csókol, mielőtt a papámhoz lépek, hogy vigyen haza. A keze után nyúlok, de elrántja előlem és a mellkasához szorítja.

– Ne érj hozzám – sziszegi. – Nem akarok azokhoz a kezekhez érni, amik megölték a fiam.

Nem kapok levegőt. A következő pillanatban a papám megfordul, és pofon vág. De jó erőből, hogy a földre zuhanok, a gallyak és fehér szirmok közé.

– MIT TETTÉL? – üvölti, miközben belém rúg. Aztán nem bánt többet, csak elvonul. – Előbb Remus… most meg ő…

Soha többet nem bánt. De nem is csinál semmit. Konkrétan levegőnek néz. Amikor beteg vagyok, nem szól senkinek. Remegő térdekkel kell átvánszorognom Hollowayékhez, ahol meggyógyítanak.

Egy idő után már nem is alszom otthon. Szinte már nem is lakom ott. De nem teszi szóvá sosem. Nem érdekli. Nem zavarja. Örül neki.

Örül akkor is, amikor megérkezik a levél Roxfortból, és kedvesen érdeklődik az igazgató úrnál és különös kinézetű barátjánál, hogy nem tudnának-e nyárra is elpakolni valahová, hogy sose kéne visszajönnöm. Engem persze eközben kiküldött a szobából, de a kulcslyukra szorítom a fülem, és tökéletesen hallok minden szót. Az öregember elmagyarázza, miért nem maradhatok az ő otthonában örökké. Pedig örülnék neki. Inkább érzem magam biztonságban annál az idegen öregembernél, akárhol éljen is, mint a családomnál, itt, a Hetedikben.

– Igazgató úr, maga nem tudja, mit tett – mondja az apám. Azóta sose hívtam többé papának.

 

/*/

 

Felnyitom a szemem. A fehérség vakít, és egy pillanatra megrémülök, hogy még mindig kint vagyok a havas kertünkben vagy a temetőben.

– Hát felébredtél! – szól egy hang. Azura az. Ránézek. Levetette azt a fura köpenyét, amit a múltkor láttam rajta. Az erdőben… Vagy azt csak álmodtam volna? Egyáltalán hogyan kerültem ide? Leestem a seprűről, vagy mi?

– Mit keresek itt? – kérdezem, pár torokköszörülés után. Nappali fény világít be az ablakokon.

– Dementorok. Sok száz – mondja halkan. Megigazítja az ingét, ami pár mérettel nagyobb a kelleténél. Corvus fölsőjére ismerek benne, a gallér fura állásából. – Mindjárt jön – suttogja.

– Corvus?

Azura bólint. Megviseltnek tűnik. Egy széken ül, egyik lábát átvetve a karfán, összegörnyedt vállal. Fehér az arca és az ajka, vöröslő, kisírt szemei alatt sötét karikák. Oldalra kapja a fejét.

– Itt is van.

A következő pillanatban nyílik az ajtó, de nem lép be senki. Még a folyosón beszél két ember.

– Nézd… én sajnálom.

Azurára kapom a tekintetem.

– Mit? – vonom össze a szemöldököm.

– Én vittelek az erdőbe. Az én hibám az egész. Lupin meg is ölhetett volna, ahogy Sirius is, ha valóban gyilkos volna. Annyira felzaklatott téged, hogy még álmodban is folyton az ő nevét ismételgetted – hadarja Azura keserűen. Az arcán karmolások látszanak.

– Miért ölt volna meg Lupin? – kérdezem kedvesen, és kinyúlva megsimogatom a térdét.

– Ő volt a vérfarkas – árulja el Azura. A hajába túr, én pedig érzem, hogy mindjárt hányni fogok. Lupin?

– Kedvesem! – Corvus hangja megdobogtatja a szívem. De feléleszti az emlékét annak, hogy milyen könnyedén átlépett rajtam. Ránézek. Ő is kialvatlannak tűnik, jobb szeme alatt sötét folt, mintha behúztak volna neki. Fehér inget és kabátot visel.

– Black? – A hangom gúnyos. Azura aggódva néz ránk. Corvus nyugatón mosolyogva biccent neki, mire nesztelenül elhagyja a helyét. Az ajtóból még visszanéz.

– Sajnálom – mondja remegő hangon.

– Nincs mit sajnálni – biztosítom, miközben próbálom feldolgozni Lupin kilétét és próbálom megállni, hogy ne csókoljam meg vagy ne üssem le az ágyamra telepedő Corvus Blacket. Amint Azura elhagyja a helyiséget, és a két paraván között magunkra maradunk, Corvushoz fordulok. – Neked viszont van mit sajnálni.

– Tudom.

– Hallgatlak – mondom kimérten. Corvus sóhajt, a kezem után nyúl. Megkönnyebbül, hogy nem húzódom el. Mesélésbe kezd:

– Sajnálom a randevút. Hagridnál ragadtam – megígértem neki és Pyxisnek, hogy ott leszek a kivégzésen, illetve az előtte lévő megbeszélésen. Pyxis szerint megnyerőn elő tudom adni a dolgokat.

Bólintok. Tényleg ért hozzá.

– Még a legcsábítóbb mosolyomra is csak legyintettek, és elvesztettük az ügyet.

– De hát az Azurának írt leveled…?

– Hát igen. Csikócsőr lelépett. Láttam, ahogy valaki elviszi a fák közé. A hóhér azt hitte, én csaltam. És hát összeverekedtünk, mint azt láthatod – mutat a harcisebesülésére. Fintorgok.

– Na, te szegény. Még valaki, aki nem tud ellenállni a végtelen bájodnak? – élcelődök.

– Miért, ki van még? – kérdez vissza vigyorogva. Megforgatom a szemem. Olyan jó daphne-san, szigorúan.

– Én például tökéletesen – közlöm vele.

– Aha – nyugtázza. Elhúzom a kezétől kezem, és összefonom a hasamon lévő másikkal. Corvus előre hajol, megtámaszkodik a másik oldalamon. Az orrát az enyémhez érinti, lehelete az állam és a nyakam csiklandozza.

– Nem vagy rám hatással – szögezem le, de megremegő hangom elárul. Corvus nem húzza tovább az agyam, csak megcsókol, finoman és gyengéden, mintha egy durvább mozdulattal darabokra törhetne.

– Folytasd! – kérem, amikor levegőért kapva elhúzódik. Bólint, és miután kisimítja arcából a haját, összefűzi az ujjainkat és a hasamra teszi.

– Szóval, küldtem Azurának egy kis cetlit. El is indultam Csikócsőrért az erdőbe, de problémákba ütköztem, olyasminek, amit Fricsnek hívnak.

– Mit keresett Frics az erdőben? – értetlenkedem.

– Kerítést épített. Mindegy, szóval tőle lelépni elég nehéz volt. Aztán jöttek a vonítások, és a te sikolyaid. Összefutottam Azurával, aki a késeiért szaladt. Mondta, hogy baj van, és hogy szóljak Pyxisnek. Azt is egy kis levélkével elintéztem, aztán megtaláltalak titeket…

– Simán átléptél rajtam! – háborgok.

– Sajnálom – mondja megbánó arckifejezést öltve magára. A szájához emeli a tenyerem, és finom csókokkal hinti be, amibe beleborzongok.

– Oké, oké, megbocsátok… – dünnyögöm. Ülőhelyzetbe tornázom magam, és a hátam mögé polcolom a párnákat.

– Nem vagy kíváncsi, hogy utána mi történt? – kérdezi. Az arcára simítom a kezem. Felszisszen, amikor az ujjaim hozzáérnek a lila foltjához.

– De, nagyon is – felelem. Közelebb ül hozzám, az egyik lábát fölteszi az ágyra, a térde a derekamba áll. Megpaskolom.

– Hát, utána ott állt Sirius – mondja rajongón.

– Igen, láttam – jegyzem meg. Vidám mosollyal néz rám, az arca szinte ragyog.

– Nem bűnös!

– Tessék? – szalad föl a szemöldököm.

– Igazából Sirius nem tudott sok mindent mondani, mert muszáj volt Harry után rohannia, nekem meg el kellett vinnem titeket onnan. De Harryék mindent elmeséltek nekem – újságolja izgatottan.

– Akkor hogyan volt mindez?

Elmeséli, a valaha az iskolába járó Tekergők történetét, a Potteréknél történő titokgazda cserét és a menekülő patkányt, akit én hősiesen elrúgtam. Nem igazán tudom követni, de bőszen bólogatok és helyeselek.

– Remélem, belepusztult – mondom teljesen őszintén.

– Sajnos nem hiszem, hogy pont ebbe halt volna bele – fintorog Corvus.

– Örülök, hogy tisztázódott a bácsikád – mosolygok rá, és hívogatón közelebb intem magamhoz. Corvus engedelmesen a számra simítja a száját, mielőtt válaszolna.

– Hát, igazából még körözik. De majd Dumbledore segítségével valahogy eltussoljuk az ügyet – mondja, ajka az államon mozog. A nyaka köré fonom a karom, és magamra húzom. Szinte időm sincs megörülni annak, hogy a vállam már nem fáj, Corvus az ajkamra tapasztja ajkait, a hajamba túr és a derekamra simítja a kezét.

– Úgy örülök, hogy nem esett bajod – morogja a fülembe. – Akár meg is ölhettelek volna.

– Önmarcangoló Blackek – grimaszolok, és játékosan meghúzogatom a tincseit, és visszairányítom a száját az enyémre.

 

/*/

 

A vonatúton Higgsékkel nevetgélve, hülyéskedve töltjük az utolsó pillanatokat. A peronon következnek csak a könnyes búcsúk.

Higgs magához szorít.

– Imádtam veled egy csapatban játszani, Johanna – súgja a fülembe.

– Én pedig imádtam, hogy hajnalban tartottad az edzéseket – gúnyolódom, megpróbálva visszafojtani a könnyeim. Utálom a gondolatot, hogy soha többé nem járunk egy iskolába. Higgs rekedten fölnevet, homlokon csókol, megszorítja a kezem.

– Nyáron találkozunk a bajnokságon, Mason – ígéri.

– Igen – bólintok, és én is nyomok egy csókot az arcára. Azt nem teszem hozzá, hogy remélhetőleg nem húznak ki és hogy remélhetőleg lesz jegyem. Higgs bajtársias medveölelésbe zárja Denebet.

Peter lép hozzám.

– Hát… így alakult – mondja, és elmosolyodva Florára pillant.

– Mi? – vonom össze a szemöldököm, és hagyom, hogy magához öleljen. A fülembe suttogja:

– Florának öntöttem ki a szívem, ha rólad volt szó. Aztán…egyre több időt töltöttünk együtt.

– Ejha! Gratulálok nektek, későn-kelő-barátom – vigyorgok. Utána Flora ugrik a nyakamba, és ő is elújságolja a nagy hírt, és én boldogan gratulálok nekik.

– Üdv a nyáron! – suttogja vidáman, és átadja a helyét Hestiának, aki tőle szokatlan módon megölel.

– Sajnálom a telet – mormolja.

– Nincs baj – veregetem meg a hátát.

– Köszönöm neked. Terence-t. Mármint… – Elhúzódik, és a füle mögé tűr egy sötét hajtincset. Szégyenlősen elpirulva pillant Higgsre. – Terence mesélte, hogy beszéltetek…rólam. Köszönöm!

– Ez alap – csóválom a fejem mosolyogva. Marha vicces, hogy én, aki semmit nem ért a romantikához, a szerencsétlenkedésemmel ennyi örömet okoztam a barátaimnak.

Selly-Anna és Ella is elbúcsúznak tőlünk, majd a Black testvérek lépnek oda hozzánk. Azura kicsit távolabb húzódik Pyxisszel. Biccentenek felém, olyan egyszerre, mintha ikrek volnának. Ha nem lenne köztük legalább hét év, akár azok is lehetnének.

Sagitta az arcomhoz szorítja az arcát.

– Rosszul ítéltelek meg – mondja, arcon csókol, és hátralép nővéreihez. Corvus nem veszi a fáradságot, hogy egy eldugott helyre vezessen – lendületből elkapja a derekam, és magához von. Összeforrasztja ajkunkat. A szája úgy tapad az enyémre, mintha utoljára csókolhatna. Egyik kezével a hajamba túr, másikkal a csípőm szorítja, aztán átkarolja a hátam, és a testéhez húz. A hajába fúrom az ujjaim, a balommal összegyűröm az ingét elhanyagolhatatlan kabátja alatt. A térdem megremeg.

– Ne húzasd ki magad – suttogja, amikor elválunk egy pillanatra. Nem felelek, csak újra megcsókolom.

– Aratás után találkozunk – ígérem, és nagy nehezen elengedem. Követem a tekintetemmel a négy Blacket, amíg kisétálnak a peronról. Corvus még visszaint, halvány vigyorral az ajkán.

Amanda már elbúcsúzott Denebéktől, most engem is megölel.

– Köszönöm a bájitaltant! – mondja. – Nyáron találkozunk! – enged el sietve, mert pár méterről az éles hangú Rita Vitrol kiabálja a nevét.

Astoria a Greengrass házaspár mellől int nekünk, akik úgy festenek, mintha az előző századból léptek volna elő hosszú bársony ruháikban. Daphne szép zöld szemeit elfutják a könnyek. A nyakamba ugrik.

– Szeretlek, szeretlek, szeretlek, Johanna Mason – susogja a fülembe.

– Semmi baj nem lesz – fogadkozom, és nagy nehezen elengedjük egymást. Denebbel még nehezebben válnak el, s miután elváltak, még pár pillanatig csak bámulják a másikat, aztán Daphne-t hívják a szülei és ő szomorúan mosolyogva int nekünk.

Deneb a karját ajánlja és megköszörüli a torkát.

– Hölgyem?

Belekarolok, és hagyom, hogy a kis görnyedt öregemberhez vigyen minket, aki már vár ránk a sarokban. Sose mondta el a vezetéknevét a kis mitugrász.

– Nézd csak, az öreg Ragnor. Még több hajszála kihullott szerinted? – tűnődik Deneb. Kuncogok. Az öregnél már ott vannak a csomagjaink.

– Idős vagyok, nem süket – közli Ragnor, amikor odaérünk mellé. Körülötte mindig olyan furcsán vibrál a levegő. Bő poncsót és rongyos nadrágot visel. (Amikor egyszer rákérdeztem, honnan szedte a ruhadarabokat, megrándult az arca, és közölte, hogy Peruból. Fura, ha én Peruból szereznék holmikat, sokkal jobban örülnék neki, hogy onnan vannak.)

Ragnor ujjai közül zöld szikrák törnek ki, és mi Denebbel még utoljára visszanézünk a vörös Roxfort Expresszre.

Erdő és Magány ~ 25. fejezet

25. fejezet

Blackkel teli éjszaka az erdőben

A Mardekár csapata tüntetőn a griffendéles szurkolók között foglal helyet. Corvus keze a combomon nyugszik, miközben Hestiával versenyzünk, ki tudja a saját csapatunk tagjait találóbb gúnynévvel illetni.

Valaki megböki a hátam. Hátranézek. Sagitta az.

– Mit kerestek itt, Masonkém?

– Higgs őrlődött, de végül úgy döntött, a csapata nélkül nem ismeri el a csapatot mardekáros csapatnak, úgyhogy a kérésére most nem a Mardekárban ülünk. Fájdalom, de akkor talán agyon is ütnének ott bennünket. – A pálya felé intek, ahol Monstro, aki a helyemre állt be, épp lendületes ütéssel áldja meg az egyik hajtójukat. – Ahogy ezek az állatok játszanak…

– Megértem – bólogat Sagitta. – Vagyis nem. Miért nem ti játszotok?

– Malfoy – grimaszolok. – És ez mindent elárul a helyzetünkről.

– Draco tud görény lenni – helyesel Sagitta.

– Saggie, az unokaöcsédről beszélsz – emlékezteti Corvus, de csak félvállról.

– MERLINRE, BEDOBTA! – üvölti el magát váratlanul a húga, belefájdul a fülem. A pálya felé kapjuk a tekintetünket: Azura boldogan bokszol a levegőbe, ahogy elsuhan a Mardekár térfeléről. Összecsapja a tenyerét a mellette elrepülő Weasley-vel.

A Griffendél csak azért nem söpri le csupán a kisujjával a pályáról a Mardekárt, mert zöld mezbe bújtatott monstrumokat ültetett Malfoy a seprűkre, akik nagyrészt nem is tudnak játszani, csak röpködnek föl-alá és random kiütik az embereket, mintha ez lenne a feladat.

Higgs vörös fejjel üvöltözik. Nem tudom eldönteni, hogy segíteni akar a csapatán, vagy folyamatosan szidja őket. Mindenesetre Crack egyszer majdnem elüti.

– ROHADJ MEG, TE BAROM! – ordít Hestia, kihajolva a palánkon. Corvus a derekánál fogva finoman visszahúzza.

Végül a Griffendél nyer. Mily meglepő.

Bár a szurkolók szélén ülünk, mi is felállunk és tapsolunk a griffendéleseknek. Higgs dühösen köröz, és Peterrel beszélget a karikák körül.

– Menjünk le hozzájuk – tanácsolom, amikor látom, hogy a griffendélesek is megindulnak őrjöngő csapatukhoz.

A fényes, smaragdzöld füvön szaladva jutunk el Higgshez, akinek folynak a könnyei dühében, ökölbe szorított keze remeg az oldala mellett.

Körbe álljuk őt, és szorosan megöleljük egymást – Daphne és Deneb is ott áll a nagy-nagy ölelésben, és egymás szorongatásával próbáljuk kiadni magunkból az idegességet.

 

/*/

 

Mivel már nincsenek edzések, muszáj valamit keresnem, amivel le tudom hűteni felforrt agyamat.

Corvust kértem meg, hogy adjon nekem valami könyvet. Persze megkérhetném Daphne-t, Hermionét vagy Amandát is, de én Corvustól szeretnék könyvet.

A fiú boldogan beleegyezik. Lelkesen mutogatja a Szobabeli könyvespolcát.

– Itt vannak olyan klasszikus romantikusok, mint a Büszkeség és Balítélet vagy az Üvöltő Szelek. Johanna, ezek elképesztően jók! Főleg az Üvöltő Szelek. Szinte mindenki meghal benne, és folyamatosan, megállás nélkül szenvednek a karakterek, és fogalmad sincs, mi fog történni a következő pillanatban…

– Corvus, ez kezd beteges lenni – emelem föl a könyvet, amit az orrom alá dug. Szép a borítója. Újabb könyveket nyom az arcomba.

– De ha krimik érdekelnek… Itt van például ez: Tíz kicsi néger, vagy A sátán kutyája. Isteniek!

– Ezek mind mugli könyvek? – érdeklődöm. Egyik sem tűnik túl…varázslatosnak.

– Igen! – bólogat vadul Corvus. – Elizabeth Bennett volt az első lány, akibe beleszerettem – vallja meg bizalmasan, és bűntudatom támad, amikor prüszkölve fölnevetek.

– Most mi az? – kérdezi nagyokat pislogva.

– Komolyan beleszerettél egy könyvszereplőbe? – kérdezem, faarcot erőltetve magamra.

– Ezt csinálják a könyvmolyok, nem? – Corvus nagy bociszemekkel pillant rám. Megvonom a vállam.

– Nem tudom, én nem vagyok könyvmoly. Nem olvasok annyit. – Amikor elszörnyedve vonja föl a szemöldökét, hozzáteszem: – Otthon nincs sok lehetőségünk olvasni. Panemben ez nem módi.

Corvus zavartan álldogál. Mindig zavarba jön, ha Panemet emlegetem, ahogy Daphne is.

– Ha ez számít, Daffy egy ideig szerintem bele volt zúgva Lochartba – mondom végül, hogy oldjam a feszültséget. Corvus kuncog.

– Ne is mondd… Pyxis is odáig volt érte. Elsápadt az irigységtől, amikor kiderült, hogy a tanárunk lesz!

– De Lochart legalább él – jegyzem meg csipkelődve. Corvus elém áll, és a derekamra teszi a kezét. Még így is alacsonyabb vagyok, mint ő, hogy egy padon ülök.

– Hát, a muglik csináltak filmet Büszkeség és balítéletből. Egy nagyon szép hölgy játssza Lizzyt, olyan édes kis kunkori-göndör tincsekkel…

Elviszem a Büszkeség és balítéletet, de előre érzem, hogy nekem valahogy nem lesz szimpatikus ez a Miss Bennett az angyali göndör tincseivel.

 

/*/

 

Május közepe van, a madarak csivitelnek, rengeteg diák vonul ki a szabadba tanulni. Deneb és Daphne egy fa alatt ücsörögnek, Daphne szinte kötelezi a festéktől foltos arcú fiút a tanulásra, aki ezt rettenetes szenvedésnek éli meg. Nem sokkal arrébb egy másik fa alatt a Weasley-ikrek és Azura Black előtt Ackley Lewis játszik gitáron. Könnyeden pengeti a húrokat, a kis Azura egy könyvön könyökölve hallgatja a fiút.

– Ugyanolyanok – szólal meg a mellettem napozó Sagitta. Megkért, hogy ma tartsak vele tanulni. Daphne szemmel láthatóan sértésnek vette, Deneb meg csak rávigyorgott a Black-lányra.

– Kik? – kérdezem, az átváltoztatástan tankönyvem sarkát gyűrögetve.

– Azura meg Corvus.

– Nem is hasonlítanak annyira – vonom meg a vállam.

– Külsőre talán nem – ért egyet Sagitta. – De látod mit csinál most is?

– Tanul? – vonom össze a szemöldököm.

– Nem – rázza a fejét a lány. – Hippogriffekről olvas.

– És?

– Most ő bolondult bele teljesen a munkába, Pyxisszel együtt. Meg Ron Weasley-vel. Ők hárman folyamatosan olyasmiket keresnek, amivel fölmenthetnék szegény Csikócsőrt – magyarázza Sagitta.

– Téged nem érdekel a lény sorsa? – kérdezem.

– Dehogynem. De Pyxis megtiltotta, hogy ne az RBF-ekre koncentráljak. És tudom, hogy jó kezekbe került Csikócsőr ügye. Ha valaki, Pyxis és Azura simán kibeszéli őt a bajból.

– Értem – bólogatok.

– Na és mesélj, mi újság veled és Corvusszal? – dől hátra Sagitta.

– Hát, sehogy se tudunk megegyezni Elizabeth Bennett személyét illetően. Ő isteníti, én viszont nem látom benne azt a bájt, amiről folyamatosan ömleng – újságolom. Sagitta az arcára szorítja a kezét.

– Te jó ég! Büszkeség és balítélet! Hogy mi mennyit néztük mi azt! Pyxis Mr. Darcyba volt százszázalékosan szerelmes, Corvus meg Miss Lizzy Bennettbe! – Fölnevet. – Nem hiszem el, hogy azt adta neked elolvasni…

– Hát ez az, én sem – helyeselek, és panaszolni kezdem Elizabeth Bennett életképtelenségét. Kizárt dolog, hogy egy egyszerű fára fel tudna mászni.

 

/*/

 

Utálom a vizsgaidőszakot. Semmi másról nem szól, csak arról, hogy tönkre tegye az idegeim. Nem vagyok jó tanuló, és igyekszem csak azokra a tantárgyakra koncentrálni, amikből RAVASZ-előkészítőre kell majd járnom.

Deneb már lazábban veszi a tanulást, bár ő is folyamatosan rágja a körmét. Higgs sem aggódja túl a dolgokat – kviddicsezni akar majd, ahhoz meg nem kell neki túl sok RAVASZ vizsga.

Akik viszont szó szerint kidolgozzák a belüket a tökéletes teljesítményért, az Corvus és Daphne. A lány alapból ennyit készülne, meg se lepődök rajta, viszont néha erőszakkal kell elvezetnem aludni. Corvus viszont mintha most akarná behozni a sok kimaradást a Sirius Black-ügy miatt. Nagyon keveset látom, és ez csak fölösleges stresszt okoz a vizsgák mellett.

Az utolsó, amiből teljesítenünk kell, az a jóslástan. Az esélytelenek nyugalmával mászok föl Trelawney professzor üregébe.

– Nicsak, nicsak! A nővérem kis rajongója! – köszönt a nő fátyolos hangon. Mellette ül még két tanár. Felügyelők lehetnek.

– Tanárnő – hebegem zavartan.

– Foglalj helyet, gyermekem – int közelebb magához a professzor. Ma is a szokásos csilivili gönceit viseli, karkötőin megcsillan a beszökő napfény és elvakít.

– Mi a feladat? – kérdezem türelmetlenül.

– Olvasd ki a jövőt! – utasít, és egy gömböt tol az orrom alá, amiben csak füstgomolyok látszanak. Kellemetlen, hogy utoljára inkább a tenyérjóslást néztem át.

Elgondolkozva hajolok közelebb a gömbhöz, és megbökködöm.

– Sötétséget látok – kezdem óvatosan. – Sötét füst gomolyog felém… valami szörnyű fog velem történni… az elkövetkezendő három év alatt – jósolom. Meglepően beszédes ez a füst…vagyis, meglepően élénk a fantáziám. Trelawney bólogat.

– Értem. – Közelebb hajol, összehúzza a szemöldökét. – Igen, már látom, mire gondolsz.

Felsóhajtok, amikor további félórás kínzás után, amibe beszállt a másik két minisztériumi ember, kijelentik, hogy végeztem. Trelawney azért még egy szóra visszahív:

– Megdöbbentően jól értesz a jóslástanhoz…volt esetleg valaki a családodban, gyermekem, aki jóslással foglalkozott?

Nagyot nyelek, és borzasztó zavarba jövök. A fülem mögé túrok egy hajtincset.

– Ööö…nem tudok róla – mondom végül. Bizonytalan mosolyt küldök feléjük, aztán szinte lemenekülök a toronyszobából.

Nem szeretem a jóslástant.

 

/*/

 

Este a klubhelyiségben gyűlünk össze – minden évben megünnepeljük a vizsgaidőszak lezárását, ami a mai nappal újból be is következett. Hestia újabb Lángnyelv Whisky készletet rámol elő, Daphne és Flora csak fintorog rá, míg Deneb szeme kikerekedik.

– Szuper!

Előpakol vásznakat, festékeket és ecseteket, és alkotásba kezd. Daphne egy ideig mellette ül, és figyeli, aztán Peterrel sakkozni kezdenek, akinek az ölébe Flora hajtja a fejét. Higgs és Hestia el vannak foglalva egymással. Nyolc körül elkéredzkedem – Corvusszal mi is kisünneplést kívánunk csapni. Vajsör, nevetgélés, összebújás és a Büszkeség és Balítélet megnézése. Nem fűzök a muglikészítményhez nagy reményeket, de rettentő kíváncsi vagyok Miss Elizabeth Bennettre.

A Szobát azonban üresen találom. Összevont szemöldökkel látom, hogy a régi jegyzetek az asztalon hevernek, a különböző tankönyvek alatt. A Pimpa által feldúlt holmikat senki nem állította vissza a helyére. Az ablakba helyezett ágy feltúrva, az üvegek mögül tisztán látom a szürkülő égboltot, a mélykék Fekete-tavat és a smaragdzöld pázsitot, amit egy szinte éles határ után sötét fák váltanak föl.

– Hol bujkálsz, Corvusom? – tűnődök fennhangon. Körbe nézek még egyszer, még az íróasztal szekrényébe is bekukkantok, ahol múltkor a kis Azura bújt el, de a helyiség üres. Nagyot sóhajtva kilépek a folyosóra. A bagolyház felé veszem az irányt, mert a múltkor is ott találtam meg – igaz, félőrülten és ritka kegyetlen kedvében.

Azonban a bagolyházba benyitva csak ébredező baglyok fogadnak, élesen huhogva. Két percig nézelődök, de Corvus nincs sehol. Nem tetszik a kis bújócskája.

A lépteim visszhangot vernek a kihalt folyosókon. Csak a Mardekár házi szelleme, a Véres Báró lebeg át előttem, láncait csörgetve, magában motyogva.

– Elnézést, uram! – szólítom meg hirtelen felindulásból. Hideg tekintettel mér végig.

– Mit akarsz? – kérdezi mogorván.

– Tudja, ki az a Corvus Black?

– Nem – feleli. Nagy levegőt veszek, de nem adom föl.

– Magas, és nagyjából vállig érő fekete haja van, és jellegzetes kabátja. Látta?

– Nem.

Megvető pillantással néz rám, majd beleolvad a kőfalba.

– Pompás, köszönöm, uram – motyogom. A bejárati ajtó nyitva áll. Balra még látom a különböző kültéri vizsgák maradványait és a távoli kividdicspályát.

– A bátyámat keresed? – kérdezi egy hang a hátam mögül.

– Igen – felelem, és hátra sem kell fordulnom, hogy tudjam, Azura áll a lépcsőkön. Balra fordulok, és elindulok, de a lány hangja megállít.

– Már voltam arra, és nincs ott.

– Van ötleted? – fordulok felé. A hűvös idő ellenére kabátot visel, majdnem olyat, mint amilyen Corvusnak is van.

– A Rengeteg. Szereti az erdőt magányosan járni – mondja, zsebébe süllyesztett kezekkel. Amint kilépünk, hűvös szellő simít végig az arcomon, fújja hátra a lány kócos barna tincseit. Az égre tekintek – kezd sötétedni.

– Akkor jobb, ha sietünk, nem?

– Rossz előérzetem van – vallja be Azura kelletlenül, miközben hangtalanul lépdel mellettem.

– Igen? – kérdezek vissza szórakozottan. Szegény kislány a rossz lelkiismeretével…Azura nem válaszol. Egy sötét köpenyes alakot látunk elhaladni előttünk, a hajladozó Fúriafűz felé igyekszik. Ő az egyetlen ember rajtunk kívül az udvaron. Egyszer csak megtorpan, és felénk fordul. Ledobja a csuklyáját, s egy pillanatra fellélegzek, amikor sápadt bőr és fekete haj bukkan ki a kapucni alól. Lelkesedésem hamar tovaszáll, amikor felismerem a köpenyes alakban a házvezető tanáromat.

– Perselus! – suttogja hitetlenkedve Azura. Piton elindul felénk.

– Mit kerestek kint? – kérdezi mogorván. A kezében valami fura állagú anyagot tart, amitől vibrál a levegő.

– Sétálunk – feleli ártatlanul a lány.

– Hát hogyne – morogja a professzor. Valami sürgős dolga lehet, mert még pontot se von le tőlünk. – Na, tünés vissza a kastélyba, ha jót akartok! – hangzik a parancs.

Azura meglepően engedelmesen sarkon fordul, és belém karolva elindul visszafelé. Piton nem időz el azon, hogy mennyire őszinte ez az engedelmesség. Hátrapillantva a vállam fölött látom, ahogy magára kanyarítja a fura anyagot, és eltűnik.

– Mi a fene? – kérdezem meghökkenten.

– Harry láthatatlanná tévő köpenye – válaszol Azura, és elenged. Újabb hátraarcot csinál, és megint rátér az erdő felé vezető útra.

– Hova mész? – követem.

– A Rengetegbe.

– De Piton azt mondta…

– Láttad az arcát? Zaklatott. Baj van. Corvus az erdőben lesz – mondja. Előhúz egy cetlit a zsebéből, és felmutatja. Pár hosszabb lépéssel beérem. A kezembe nyomja a papírfecnit, hogy elolvassam. Kihajtom a papírkát, és megismerem rajta Corvus szépen kunkorodó betűit.

– Mi? – értetlenkedve ráncolom a homlokom. – A.! C. megmenekült, jó helyen van. U. Hamar visszajövök, hétre. Találka a BH-ban. C. – olvasom fennhangon. – Ez meg micsoda?

Azura frusztráltan sóhajt, de nem lassít le. Érdekes, neki a bátyjával ellentétben nagyon is jól megy a menetközbeni beszéd. 

– Azura! Csikócsőr megmenekült, jó helyen van. Unikornisok. Hamar visszajövök, hétre. Találka a bagolyházban. Corvus – fordítja le. Felvont szemöldökömet látva megmagyarázza: – Még régebben fejlesztettük ki ezt a fajta kódírást.

– És nem találkoztatok a bagolyházban? – kérdezem aggódva. Azura gondterhelten rázza a fejét, és újra a zsebébe mélyeszti a kezét.

– Legalább háromnegyed órán keresztül ültem ott. De Corvus nem jött, pedig ő sose szegné meg a szavát.

– És gondolod, hogy még mindig az unikornisoknál van?

– Nagyon remélem, hogy igen – feleli komorabban, ahogy egy tizenhárom éves kiscsitritől várná az ember.

– Hogy érted? – faggatom, és nem tiltakozom, amikor belépünk az egyre sötétedő ég alatt a fák közé. A törzsek közre fognak minket.

– Úgy értem, hogy élnek a Rengetegben szörnyű, gonosz-gonosz lények, amiket még Corvusnak sem sikerült megszelídítenie.

Nagyot nyelek, hogy megnedvesítsem száraz torkomat. Egyre szűkebb ösvényen araszolunk egyre mélyebbre, szorosan egymás mögött maradva. Azura magabiztos léptekkel halad, ösztönösen átlépegetve egy-egy kiálló gyökeret, amikben én sokszor majdnem orra esek. De nem állok meg – ha Corvus bajba keveredett a sötét erdőben, nem mehetek csak úgy vissza a kastélyba.

– Feljött a hold – mutat az égre Azura. Fölemelem a fejem. Valóban, a fölöttünk sűrűn összekapaszkodó ágak fölül csillagok ragyognak le ránk sárgás fényükkel, néhol ezüst sugarak verekedik át magukat az akadályon, hogy megvilágítsák és kísérteties fénybe vonják arcunkat. Azura sápadtabb a szokásosnál, vállait se húzza hátra annyira délcegen. Kék szemei ide-odajárnak.

– Css! – illeszti egyszer csak az ajkára a mutatóujját. Mozdulatlannál dermedek. Tágra nyitja a szemét, a szája elnyílik, ahogy hallgatózik. Aztán egyszer csak megrándul az arca, és szó nélkül beveti magát a fák közé.

– Azura! – kiabálok utána. Hova szaladt a kölyök? A szívem hevesebben kezd kalapálni, amikor vérfagyasztó hang hasít a fülembe: vonítás. Fájdalmas állat vonítása, majd ugatás, és újra vonítás. Lupin professzor tanított róla valamit… vérfarkas, jut eszembe. Azok tudtommal bőven élnek a Tiltott Rengetegben. Nem véletlenül hívják így az erdőt, és nem véletlenül titulálja az iskola vezetőség tilosnak az idejárást. Főleg éjjel. Amikor dementorok őrzik a kaput a szökött fegyenc miatt.

A lábam földbe gyökerezik. Nem szabad pánikba esnem. Mégis pánikolok – otthon kisebb-nagyobb gondokkal, de túl tudtam járni egy-egy farkas agyán: miután figyelemelterelésként lesújtasz az állat fejére, fel kell mászni egy fára, és megvárni, amíg megkeresnek.

De mit ér ez a taktika egy vérfarkas ellen?

Úgy döntök, keresek egy fát, amire fel tudok kapaszkodni, hátha akkor nem vesz észre a lény. Elég messziről jött a hang ahhoz, hogy mire a szörny ideér, észrevétlenül elrejtőzhessek egy ágon. Hangosan felsikoltok, amikor valami nekiszalad a lábamnak. Egy súlyos, de kicsi test ütközik a bokámnak, és éles, vinnyogó hangot ad ki, amikor lendületből belerúgok. Aztán én kiáltok fel, mert a rúgástól elvesztem a lendületem, és amikor megpróbálnám visszaszerezni, rosszul lépek, s kifordul a lábam.

– A francba! – sziszegek, és sajgó bokámhoz kapok. Újra hallom a vonítást, ezúttal közelebbről. Egy letört ághoz nyúlok, ami mellettem hever a földön. Égő lábammal kizárt dolog, hogy fára tudnék mászni, ráadásul ezek a törzsek nem is alkalmasak rá.  Nekisimulok az egyik magasba nyújtózó fa göcsörtös oldalának, és megpróbálom egyenletessé, halkká fojtani szapora légzésem. A számra tapasztom az egyik kezem, míg a másikkal görcsösen szorongatom a botomat.

Pálca, szisszenek föl, amikor a távolban felvillanó fényt látok. A Lumos-hoz hasonlít. Emberi hangokat hallok, vitatkoznak, és menekülnek, szaladnak. Nem ismerem fel őket, de vakon remélem, hogy meg fognak találni.

Nem hoztad magaddal a sajátod, korholom magam, és könny szökik a szemembe a felelőtlenségemtől. Ki gondolta volna, hogy Corvus kereséséhez pálca kéne?

Dobbanó hallokat hangok, egy kutya kétségbeesett vonítását, ami össze nem hasonlítható a másik, vad hanggal, ami már olyan közelről hasít az éjbe, hogy ha akarnék se tudnék elmenekülni. Nem mozog a lábam, zsibbadni kezd. Összeszorítom a szám, ajkamba vájom a fogam. Érzem, hogy vér csordul az államra.

Zihálást hallok. Először azt hiszem, a sajátom ilyen hangos, aztán megfagy a vér az ereimben, amikor rájövök, hogy nem. Forró levegő csapódik felém, és két hatalmas, sárga szempár mered rám. Nem mozdulok, csak farkasszemet nézek ezzel a… vérfarkassal.

A lény váratlanul mozdul meg, és csak reflexeimnek köszönhetem, hogy időben lebukok. Az állam a térdemnek ütődik, a bokám lángol a fájdalomtól, ahogy elgurulok a farkas mancsa elől. Rögtön felpattanok, nem szabad földön maradnom. Sajgó lábam tiltakozik ellene. Felpörgök az adrenalintól, és erőteljes ütést mérek a farkasra.

Elképzelem, ahogy az ájultan földre rogy, én pedig nyugodtan elsántikálhatok.

Ehelyett azt látom, hogy az ágam kettétörik az állat erős nyakán. Egy pillanat erejéig mindketten a botot bámuljuk, majd a vérfarkas a fogaival kikapja a kezemből az ágat és megrázva a fejét elhajítja, jó messzire. Rám veti magát, a földhöz passzíroz. A mancsa a vállamra nehezedik. Az ízületeim mintha ki akarnának szakadni a helyükről.

A farkas közelebb hajol, nyelve kilóg a szájából levegő vétel közben. Nyál cseppen a nyakamra. Nincs erőm undorodón felnyögni. Próbálom lerúgni magamról a lényt. Ha Deneb tehénkedik így rám, tőle valamiért sokkal könnyebb megszabadulni. Eltátja a száját a vérfarkas, fehér, hegyes fogai megvillannak. Vicsorából tudom, hogy most vagy meghalok, vagy ha nem, akkor én is vérfarkasként fogom tovább tengetni az életem.

Elgondolkozok, hogy Corvus vajon hatalmas fognyomokkal az arcomon is szeretni fog-e, amikor süvítést hallok, majd tompa puffanást, és a vérfarkas leájul rólam. Megkönnyebbülve felnyögök, hogy a test már nem nehezedik rám. Levegő után kapkodva felkönyöklök, majd visszahanyatlok, és a bal vállamra szorítom a kezem.

– Corvus? – lehelem, és magam is hallom, mennyire szánalmasan cseng a hangom.

– Nem – feleli ehelyett egy fiatal hang. Azura.

– Mit tettél vele? – kérdezem remegő hangon. A kislány fölém guggol. Fura köpenyt visel. – Kifogyott a festék? – próbálok viccelődni. Azura aggódó pillantással mér végig, és megnyugodva bólint, amikor nem lát rajtam külső sérülést.

– Nem harapott meg sehol, ugye?

– Nem, de épp arra készült, amikor… – mondom akadozva, és oldalra pillantok. A bestia az oldalára fordulva fekszik, mellette ezüstösen csillan meg valamin a holdfény. – Megölted? – kérdezem elcsukló hangon.

– Nem – rázza a fejét Azura. – Dehogy.

Feláll mellőlem és a pengéhez lép. Fölveszi, megnézegeti, végighúzza rajta az ujja hegyét, gondolom, bármi csorbulást keresve rajta, és az övébe dugja.

– Miért van nálad kés? – kérdezem gyanakodva.

– Nálam mindig van kés – feleli, és körbe fordul a tengelye körül. Különleges köpenye beolvad a sötétbe. A derekán tokot pillantok meg, amiből két markolat áll ki.

– Az én ütésemtől miért nem ájult el? – zsörtölődök.

– Jó helyre céloztam – vonja meg a vállát.

– Nem láttál errefelé egy patkányt? – kérdezi, és abbahagyja a forgolódást. Bosszúsan beletúr a hajába, amit egy csuklya szorít a hátára.

Elgondolkozok, miközben sérült vállamat próbálgatom.

– Valami miatt kiment a bokám – tűnődök. Azura elsápad.

– Hol van most? – kérdezi sürgetőn. Megpróbálom megvonni a vállam, de fájdalmas grimaszba torzul az arcom.

– Fogalmam sincs – dünnyögöm. – Belerúgtam, és eltűnt. Miért?

Azura halkan szitkozódik. Egy újabb lény ugrik elő a sötétből. Hitetlenkedve felnyögök, és gurulok egyet, hogy közben felkaphassak valamit. A szemem sarkából látom, hogy Azura kezében már ott a kése, most egy hosszabb darab, és védekezőn maga elé emeli.

Egy hatalmas fekete kutya lép a holdfénybe. Lassan megfordul, és elakad a lélegzetem, amikor egy ember áll előttünk.

Először megdobban a szívem. Másodszor pedig szörnyű összeesküvésre gyanakszom.

A férfi, aki előttem áll, teljesen úgy néz ki, mint Corvus – leszámítva azt, hogy ez a fickó koszos, a haja csimbókokban hull a vállára, és szakálla van. De a szeme ugyanolyan értelmes, mégis kicsit vad fénnyel csillog, mint Corvusé.

– Ki maga? – kérdezi reszkető hangon Azura. Ránézek; a keze nem remeg.

– Azura? – kérdez vissza rekedten a férfi. Kapkodom a fejem a leírhatatlan körvonalú Azura és a vadember között.

– Ti ismeritek egymást? Azura, te ismered őt?

A férfi felém fordul, és elneveti magát, amitől feláll a szőr a hátamon.

– Sirius Black! – szisszenek föl.

Azura elejti a kését, amikor ráveti magát a férfira.

– Mit csinálsz?! – kiáltok föl, és a földre hullott pengéhez kúszok, nem törődve fájó végtagjaimmal. – Ez egy brutális gyilkos, egy…

– Sirius!

Na, már csak ez hiányzott.

A hátamra fordulok, és meglátom Corvus alakját a fák közül elő lépni. Nagykabátját viseli, kezében világít a pálcája. Őt láttam volna az előbb is?

– Johanna? – kérdezi bizonytalanul. Felém lép.

– Mi történt veled? Mit keresel itt?

– Lekésted a randit – fújtatok bosszúsan. Corvus arca megnyúlik. Szája elnyílik a meglepetéstől.

– Sajnálom – mondja végül. Többet nem nagyon törődik velem, fölemeli a fejét és Sirius Blackre szegezi a tekintetét, aki a húgát szorítja magához.

– Corvus! Mennyit nőttél! – szólal meg a vad külsejű férfi. Corvus szeme megvillan, és simán átlép fölöttem.

– Corvus! – zihálom hitetlenkedve. De a fiú szinte nem is hall. Megáll Sirius Black előtt.

Fázni kezdek, de rettenetesen. A rémület jeges ujjakkal markolja a szívem. Egy dolgot jelenthet csak… erőtlenül Corvus felé fordulok. Aztán minden elsötétül.