Erdő és Magány ~ 9. fejezet

9. fejezet

Sirius vagy Remus?

 

Zuhog az eső. Egy vízhatlan kabátot a fejünk fölött lebegtetve ülünk hárman a lelátón.

– Biztos, hogy Malfoy csak emiatt nem akart játszani – jegyzi meg Hestia. Lábszára nekinyomódik az enyémnek. Mogorván nézzük végig, ahogy a Griffendél és a Hugrabug szinte végig fej-fej mellett halad. Lee Jordan kommentárján párszor nevetek kínomban, de különösebben nem érdekel a meccs alakulása, egyelőre nem múlik rajta semmi. Higgs gondosan jegyzetel, Florával összedugják a fejüket és hozzászólásokat fűznek a történésekhez. Hestia végig kritizálja őket és rosszmájú megjegyzéseket tesz, párszor Daphne-nak kell rászólnia, hogy ezt már talán nem kéne.

– Rémisztő hideg van – szólal meg Deneb először a meccs alatt. Daphne és köztem ül. Ránézek, és akkor hirtelen engem is megcsap a dermesztő fagy. Ismerős érzésem van, megmarkolom Deneb vállán a fölsőt.

– Mi ez? – kérdezem remegve. Választ kapok a kérdésemre: fekete csuklyás alakok lebegnek a pályára a felünk fölött. – Ne, ne, ne, ezt ne! – kántálom magamban újra és újra. Összeszorítom a szemem, felállok és elindulok a lépcsők felé, hátha a fatákolmány belseje megvéd tőlük. Újra hallom Sirius sírását a fejemben, de most kép is társul hozzá: hideg lépcsőn ül a kislány Johanna nagykabátban, karjában a babával, aki csak sír és sír, megállás nélkül…

– Jo! Johanna? Te vagy az? Minden rendben? – Amanda Vitrol hangjára térek vissza a valóságba.

– Mit akarsz? – mordulok rá. A lépcsőforduló sarkában kuporgok. Amanda mellém fészkeli magát, átkarolja a vállam, mintha ő lenne az idősebb. Szipogok, és hagyom, hogy tüzet gyújtson a pálcája hegyére és bele tegye azt egy kis befőttesüvegbe.

– A meccsre hoztam magammal – magyarázza kérdő pillantásomat észre véve. Hozzábújok, sovány vállára hajtom a fejem. Vörös haja puha és nagy, kipárnázza csontos vállát és nyakát.

– Lehet egy kérdésem, Amy? – szólalok meg halkan.

– Akár több is.

– Ha nem szeretnél, nem kell rá válaszolnod – kezdem. – De… mégis honnan tudsz annyi mindent a dementorokról?

Amanda beszívja a levegőt, és hosszan fújja ki.

– Az édesanyám miatt elég régóta ismerem őket.

– De hát ő újságíró, nem? – értetlenkedek. Bólint.

– De igen, az. Újságíró. Sok bűnöző tárgyalására járt, Azkabanba ment beszélni rabokkal…nekem nincs apám. Anyámnak nincsenek barátai. Senki nem tudott rám vigyázni, amíg ő dolgozott, így hát kísérgettem őt ide-oda. Persze mindig vigyázott ránk patrónus, csupán néhányszor csúsztak be hibák… – Nyel egyet, és megsimogatja a vállam. – Corvus nagyon okosan csokoládét adott neked, miután elkergette a vonaton razziát tartó dementort.

Kotorászni kezd a zsebében.

– Tessék, ezt megeheted – nyújt felém egy fél tábla csokoládét. Pár kockányit fogadok csak el, a többit meghagyom neki. Sokkolt a tény, hogy a kis Amanda milyen fiatalon megtapasztalta ezeknek a dementoroknak a hatását.

 

/*/

 

Kevés ember felejti el a születésnapját, nekem mégis sokszor sikerül. Amíg kicsi voltam, nem sokszor ünnepeltük meg, egyedül Denebtől kaptam valami kis apróságot, meg a mamájától. Sose szerettem a születésnapjaim, arra emlékeztettek, hogy még egy évet lehúztam ebben a világban. A Roxfortban aztán megbékéltem viszonylag vele, mert szereztem kedves barátokat, akik szerették megünnepelni. De sose rajongtam érte, ezt tisztázzuk.

Idén egészen addig fajulnak a dolgok, hogy a klubhelyiségben a barátaim körben állva várnak és énekelnek.

– Boldog szülinapot, Johanna! – köszönt Peter vigyorogva. Előttük egy kisasztalon ajándékok sorakoznak, és én teljesen meghatódok – amit mellesleg szintén nem szeretek.

– Köszönöm – hálálkodom, ahogy sorra végig ölelnek, végig csókolgatnak a barátaim.

– Gyerünk, nyisd ki őket! – sürget Hestia és a fotelem karfájára dobja magát, hogy a vállam fölött lesegetve elsőnek lássa meg az ajándékaimat.

Egy kis vörös papírba csomagolt dobozban szép nyakláncot találok, a medál egy fát ábrázol, ezüst ágai szétágaznak, virágként kristályok csillognak rajta.

– Ez gyönyörű, Daphne – sóhajtok és hagyom, hogy felcsatolja a nyakamra.

– Izgultam, hogy tetszeni fog-e.

– Imádom – biztosítom felőle.

Denebtől és Higgstől közösen egy kifogyhatatlan jegyzetfüzetet kapok, amiben végtelen mennyiségű íróhely van. Egy kép esik ki a lapok közül – egy kép rólam, Denebről és Daphne-ról. Deneb rajzolta. Mosolyogva megköszönöm. Higgs egy vékony, fonott karkötőt ad a jegyzetfüzet mellé. Hitetlenkedve forgatom a kezemben a könyvet, az elejébe tűzöm a portrét, a karkötőt felhúzom a csuklómra A fiúk vigyorogva pacsiznak. Az ikrek egy szép, sötétzöld tunikával ajándékoznak meg, a mellrészén fekete csipke virít, arany hímzés szegélyezi a bársonyos anyagot.

– Ezt mi varrtuk neked – büszkélkednek. – A nyáron.

Peter egy cserepes virágot ad, kéken bimbódzik, kacskaringózva nyúlik az ég felé.

– Ha holdfény éri, kinyílnak a szirmai és ezüst por száll föl belőle – magyarázza lelkesen Peter. – Tudom, hogy szereted a holdfényt, így gondoltam…

Meghatódva szorítom meg a kezét. Elpirul és megcsókolja a homlokom. Meglep a lágyság, amivel az arcomra simítja ujjait.

– Köszönök mindent – szipogom, miközben végig nézek a mosolygó barátaimon.

A nap későbbi részein újabb meglepetések várnak – Hermione Grangertől és Amanda Vitroltól is könyvet kapok, egy sorozat két részét. Meghökkenek, hogy Hermione ad nekem valamit, de melegség tölt el, hogy gondolt rám. Corvus Black egy csokor vadvirágot ad, melyek halkan sóhajtoznak a kellemes délutáni szélben. Arcon csókol, utána a homlokomnak dönti a homlokát és csak állunk a folyosón, egy kis, ablak alatti beugróban. Gondterheltnek tűnik és soványabbnak a szokásosnál, de nem faggatom, mi baja. Mielőtt elválunk, hálásan meg is köszöni némaságom.

Azonban a legnagyobb meglepetést az édesapám ajándéka okozza. Vacsora után a hálószobámba szaladok, és az ágyamon egy kis csomagot találok. Kíváncsian huppanok le a takarómra és az ölembe húzom a dobozkát. Senki nincs a szobában, csak én. Daphne a többiekkel ül lent, azt mondta, várnak még valamire.

A fadobozt zöld szalaggal kötötték át, a nevem szerepel rajta – de nem apám írásával, hanem az édesanyáméval. Megrázogatom, de nem hallok semmit. Egy levél hullik az ágyra. Ezt már az édesapám írta. Összevonom a szemöldököm, és feltépem a sárgás borítékot.

 

Kedves Johanna!

Az édesanyád azt kérte, ha tizenhat éves leszel, ezt adjam oda neked.

Vigyázz magadra,

Vic

 

Bő szavú, mint mindig, gondolom mogorván, és félredobom a papírlapot. Apám, amennyire csak tudta, mindig is levegőnek nézett.

A dobozt kulcs nélkül nem tudnám kinyitni, úgyhogy egy Alohomorával könnyítem meg a dolgom. Felnyitom a fedelét, és elámulok: igazi kis szekrény, egy kis utazóbőrönd van berendezve ebbe az ölnyi dobozba. Polcokon kis korlátok mögött mindenféle üvegcse sorakozik – parfümök lehetnek, a rajzolt címkéken virágnevek állnak –, néhány ékszer van bedobálva egy kis hálós részre. A polcok mellett egy tükör van a tető belső oldalára ragasztva, látom benne csodálkozó tükörképem és kivételesen oldalra font hajamat. A doboz alján két bőrkötéses füzet foglal helyet, mellettük egy kis, elkerített részen pennák, tintásüvegek és törölgetésre való rongyok. A sarokban arany tintával évszámot véstek: 1962.

Füttyentek egyet. – Nem semmi.

Végig simítom az ujjaim a színes üvegcséken, majd kiveszem a régi füzetek egyikét. NAPLÓM, hirdetik cikornyás betűk a címet. Kíváncsian lapozok bele, végig forgatom őket és élvezem a belőlük felém szálló régi pergamen-illatot. Aztán valahol a közepe táján megakad a szemem egy-két szón. Az ujjamat befűzve oda megállítom a lapok pergését, és olvasni kezdek.

 

Április 11.

 

Kedves naplóm!

Rajtad kívül csak egy ember tudja a titkom. Kit Bell. Most is itt ül mellettem és festeget. Ő a legjobb barátnőm. A másik „legjobb barátnőm”, Abigail is a szobában van.

Délután sétálni mentünk Remusszal. Már egy hete meg volt beszélve a séta, és én elterveztem, hogy majd most kitálalok és szakítok vele. Igazából el se kezdtük a társalgást, amikor megállított bennünket egy hang – egy hang, akitől én egyszer az oltár előtt szeretném hallani a boldogító igent.

Sirius robogott felénk az udvaron. Remusnak ütődve fékezett le.

– Baj van, barátom? – kérdezte udvariasan Remus. A másik fiú a térdére támaszkodva zihált, és kócos haját rendezgette.

– Baj van – felelte Sirius. Felnézett, a tekintetünk összeakadt. – De jó, Sissy is itt van!

Elpirultam, és óvatosan megérintettem a vállát.

– Mi a probléma? – kérdeztem. Sirius felegyenesedett, és újra a hajába túrt. Imádom nézni, amikor ezt csinálja. Én is mennyire szívesen csinálnám! Rendezgetném drága kis puha, selymes tincseit…

Sirius járatta egy ideig kettőnk közt a szemét, majd sóhajtott és azt mondta:

– Egy lány.

Megilletődve pislogtam. Határozottan nem tetszett, amit mondott.

– Milyen lány? – kérdezte Remus, aggódva ráncolva a homlokát. – Ugye nem…?

– De. Ő – felelte komoly képpel Sirius. Elegem lett abból, hogy mindenki érti a történéseket rajtam kívül.

– Felvilágosítanátok? – toppantottam. Sirius erre felém fordult, és a fejét ingatva így szólt:

– Máris. Úgyis ismered, hátha meg tudod magyarázni a viselkedését.

– Kinek? – kérdeztem gyanakodva. Rossz előérzetem volt, amire nem cáfolt rá a fiú következő mondata:

– Abigailnek. Abigail Cohorsának – sóhajtotta. Képzelheted, drága naplóm, rögtön fölment az agyvizem.

– Mi van vele? – kérdeztem olyan ridegen, ahogy csak tudtam.

– Kirúgott? – kérdezte együttérzőn Remus. Sirius a vállát vonogatta.

– Igazából… nem tudom.

– Hogy lehet ezt nem tudni? – kérdeztem ingerülten. Sirius ismét megrándította a vállát.

– Elhívtam randevúra.

– És? – faggatta Remus.

– És nemet mondott.

– Ki mondana nemet neked? – értetlenkedett Remus. Egyet értettem vele.

– Hát ő, de nem tudom megállapítani pontosan, hogy milyen mértékben – húzta el a száját Sirius, és a szemembe nézett. – Azt mondta, szerelmes belém az egyik barátnője, ezért nem fog velem randizni.

Elakadt a lélegzetem, amikor ezt meghallottam. Honnan jöhetett rá a kis piszok?!

– Kit az? – kérdezte leeresztve Sirius.

– Igen – vágtam rá, talán túl gyorsan. – Sajnálom.

Sirius a fejét rázta.

– Semmi baj. Biztos kitalálunk valamit – mondta tűnődőn.

– Mármint kik? Mi, hárman? – érdeklődtem, ennek a helyzetnek az előnyeit ízlelgetve. A vigasztalás rettentő romantikus tud lenni.

– Hát, jólesne, ha segítenétek, srácok – pillantott ránk hálásan Sirius. – James is megígérte, hogy belead mindent. De Abbey-re és magamra, azaz kettőnkre értem.

– Szóval nincs feszültség köztetek, amiért kikosarazott? – kérdeztem értetlenül. Sirius óvatosan elmosolyodott, és megvakarta a tarkóját. Ölni tudnék azért, hogy ez a srác az enyém legyen.

– Hát, nem kosarazott ki teljesen…

Remus nagy levegőt vett.

– Ezt hogy értsük, Sirius? Hihetetlen, hogy folyamatosan rébuszokban beszélsz.

– Black-tulajdonság – legyintett a fiú. Aztán bevallotta: – Csókolóztunk.

– Hogy? – kaptam föl a fejem. – Nem úgy volt, hogy nem randiztok, mert Kit szerelmes beléd?

Sirius zavarba jött.

– Véletlen volt! – tiltakozott. Éreztem, hogy elvörösödök a méregtől és az elárultságtól. Tehát Abigail rájött a titkomra, de még így is csókolózott Siriusszal? Remegni kezdtem az elfojtott dühtől.

– Nincsenek véletlenek – csapott barátja vállára Remus, szélesen vigyorogva.

– Elképzelhető, hogy én kezdeményeztem, de ő meg nem tiltakozott – nevetett föl Sirius. – Jóslástanon kijött, hogy szép lesz a hetem. Ti mit gondoltok, srácok?

– Azt, hogy péntek van. Csak három napod van a szép hétből – mondtam mogorván. Sirius persze rögtön bocsánatot kért és könyörgött, hogy ne szóljak Kitnek. Nem is szóltam neki, egy szót se. Csak durcásan elújságoltam, hogy nem sikerült Remusszal szakítanom. Abigail itt ül mellettem, és föl se néz. Rám sem pillant. Pedig tud mindent – tudja, hogy nem szeretem Remust, és azt is, hogy Siriust akarom. És ennek ellenére…

Hát, nem ez volt a legjobb napom. De elhatároztam, hogy Abigail megfizet. Majd kitalálok valamit…első ötletként feljegyzem, hogy sok dolgot lehet kihozni abból a fura fából, aminek a törzséhez csak a Tekergő-fiúk férhetnek hozzá, mert az mindenki mást elkerget. Majd kiderül, mennyire fontos Sirius Black kicsi Abbey-nek.

 

Becsukom a naplót, és nem vagyok hajlandó tovább olvasni.

 

/*/

 

A másnapi Mardekár kontra Hollóhát meccsre bezzeg már jól van Malfoy keze. Sokszor fut át az agyamon, hogy el kéne törnöm véletlenül, még gyorsan, amíg lehet. Próbálok ilyen apróságokra koncentrálni, mert ami azt illeti, tegnap este óta minden gondolatom anyám leírt szavai körül forognak.

Sirius Black…Remus…

Bele bonyolódok a szavakba, szinte nem is fogom föl az értelmüket, csak keringenek körülöttem és én beleszédülök.

Nos, ez kellemetlen tud lenni, ha éppen seprűn van az ember.

– Mason! – üvölt rám Higgs. Madam Hooch büntetőt szab ki a Hollóhátnak, amiért elütöttem a fogójukat, Cho Changet. A lány feljajdul, de tovább repül. Malfoy ide-oda cikázik, követi Changet, aztán elfordul és más irányba megy. Szerintem fogalma sincs, mi történik vagy mit kéne csinálnia.

– Véletlen volt! – kiabálok vissza türelmetlenül. Peter könnyedén kivédi a hajtójuk dobását. Hestia felém passzolja az egyik gurkót, én pedig elütöm Chang felé, aki mintha meglátott volna valamit. Flora belő egy gólt, Higgs még egyet. Selly-Anna megszerzi a kvaffot a hollóhát hajtójától, még egy gól. Ez mind összefolyik a szemem előtt, próbálok mindent kizárva az erőszakos kőlabdára koncentrálni.

Folyton folyvást a lelátó felé sandítgatok, egy gurkó majdnem be is töri a fejem. Corvus Black gondterhelten nézi végig a szenvedésem, a tanárok közt ülő Remus Lupin arca fáradt.

Meglepődök, amikor a mardekáros szurkolócsapat üdvrivalgásban tör ki. Nyertünk?

Hestia vigyorogva lepacsizik a mellette elsuhanó Selly-Annával. Flora mellém repül és megölel. Higgs boldogan megdicsér minket az öltözőben, kétfelé vonulunk és visszaöltözünk hétköznapi ruháinkba.

– Rohannom kell – intek, amikor Peter el akar kísérni a klubhelyiségbe. Szaladva teszem meg az utat a kastélyig, utána összeakadok McGalagonnyal, aki megszid, hogy ne fussak. Amint elfordul a folyosón, újra rohanni kezdek. A mindenkori sötét varázslatok kivédése tanár szobájához igyekszem.

Az ajtón kis fémtábla függ, rajta Remus J. Lupin belevésett nevével. Nagy levegőt veszek, kisimítom az ingem gyűrődéseit és bekopogok. Nem nyílik ki rögtön, zajokat hallok.

– Mit szeretnél, Johanna? – néz ki Lupin a szobájából.

– Beszélni magával – jelentem ki határozottan.

– Most nem érek rá.

Lábujjhegyre állva belesek a válla fölött a helyiségbe. A harmadikos Harry Potter csokoládét majszol egy hatalmas asztalnak dőlve. A kandallóban tűz pattog.

– Én viszont most akarok beszélni magával – mondom ellentmondást nem tűrő hangon, és a cipőm orrát bedugom az ajtórésbe, amikor a professzor meg akarja azt szüntetni.

– Nem tágítasz? – sóhajt Lupin.

– Nem. – A szívem a torkomban dobog, amikor hallom, hogy felkéri Pottert a távozásra. A fiú csokoládét eszegetve elmegy mellettem. Belépek a szobába. A kandalló előtt két bordó bőrrel borított fotel áll. Lupin int, hogy foglaljak helyet.

– Vajsört? – kínál, de én megrázom a fejem. Ha elfogadnám, szerintem ki is dobnám a taccsot.

– Köszönöm, nem – utasítom el udvariasan. – Talán csak egy pohár vizet.

Ad nekem egy üvegpohárral, majd leül. Gondterhelten sóhajt és belekortyol egy korsó vajsörbe.

– Gondolom, édesanyádról szeretnél beszélni.

Száraz torokkal bólintok, megmarkolom a fotel karfáját, igyekszem minél jobban belesüppedni a puhaságba.

– Sissy nem semmi egy lány volt – ingatja a fejét, láthatóan az emlékeibe merülve. Zavartan összevonom a szemöldököm. – De ez egy hosszú és számomra megterhelő történet.

– Maga járt vele? – kérdezem kertelés nélkül. Nem érdekel, mit mondott. Lupin nem lepődik meg a hevességemen.

– Ő is pont ugyanilyen volt. – Az ujjaival dobol a karfán. – A szavai égettek, mint a tűz. Kiállhatatlan nőszemély.

– Akkor minek volt vele együtt?

– Szerettem. Aztán megláttam az igazi énjét.

Fészkelődik.

– Az mit jelent? – faggatom. Lupin úgy tesz, mintha nem hallotta volna a kérdésem. – Azt írta egy naplóbejegyzésében, hogy a maga barátja, Sirius Black az élete szerelme, meg hogy őt akarja férjének.

– Tudom – biccent a professzor. Kezdem elveszíteni a türelmemet.

– És akkor?

– Mit és akkor? – néz rám felvont szemöldökkel Lupin. – Szerelmes volt Siriusba – vagy nem, a lényeg, hogy magának akarta –, és rajtam keresztül akarta elérni. De nem szeretek a múltról beszélni – hadarja, és az ajtó felé int. Sóhajtok.

– Szóval többet nem tudok meg Öntől az anyámról? – kérdezem lemondón, hátha ezzel meghatom. – Akkor sem, ha a legidősebb gyermekét maga után nevezte el?

Remus arcán sötétség fut át.

– Sajnálom, de nem.

Nem néz rám, amíg kimegyek a szobából. Lehunyom a szemem és nekidőlök az ajtónak. Azt eddig is tudtam, hogy anyám borzasztó perszóna volt, amíg élt. Igazából, amit Lupin elmondott, azt a naplóban is megtalálhatnám. Nem olvastam el az egészet, még nem tudtam rávenni magam.

– Baj van?

Összerezzenek.

– Mi a francot keresel te itt? – mordulok, továbbra is csukott szemmel. Olyan érzésem van, mintha visszautaztam volna az időben. Úgy tűnik, zaklatómnak is.

– Egy ilyen menetet egyszer már lejátszottunk – sóhajt Corvus. – Na, gyerünk, nyisd ki szépen a szemed, kedvesem!

– Nem vagyok a kedvesed – sziszegem és meglököm a mellkasát. Aggódva pislog.

– Mutatni szeretnék valamit – suttogja. A tekintete komoly, ujjait az ujjaim köré fonja.

– Nem tudom, felfogtad-e, Black, de tudok anélkül is menni, hogy fogod a kezem – közlöm vele mogorván. Corvus elmosolyodik.

– De nem akarsz nélküle menni.

– Te nem akarsz enélkül menni – helyesbítek és örülök, hogy félhomály van a folyosón, így nem láthatja, ahogy elpirulok. – Na mindegy, inkább mutasd, amit szeretnél. 

Elindul a folyosón, én pedig követem, mint egy kiskacsa a mamáját. A sötét falak fölénk borulnak, ketrecbe zárnak, fojtogatón körül ölelnek. Öt perc után feladom, hogy megjegyezzem, merre és mikor fordulunk. Aztán egyszer csak, egy kihalt folyosón Corvus megáll és várakozón pillant felém. A fal, mely eddig egyszerű szürke volt, kezd megváltozni: gyönyörű faragásokkal díszített faajtószárnyak tűnnek elő vonásonként a semmiből.

– Erre muszáj lesz megtanítanod – motyogok és az ujjaim a falra simulnak. Az ajtó elkezd domborodni, kilincs emelkedik ki a lapból.

– Ezt nem én csinálom – mosolyog szerényen Corvus. – Na, gyerünk, mire vársz? Nyisd ki az ajtót!

Nem habozok, lenyomom a kilincset és belököm az ajtót. Corvus a derekamra teszi a kezét, és finoman betol egy sötét szobába. Csettint, mire félrehúzódnak a függönyök. Fényár önti el a szobát.

– Hű – lehelem, és körbe hordozom a tekintetem a helyiségben.  A falakon néhány festmény függ, számomra ismeretlen tájakat ábrázolnak. Lovagi páncélok őrzik az ajtót és az ablakokat, páncélkesztyűjükben kardot fognak, terpeszállásban a földre illesztve a hegyüket. A levegőben por száll. Körbe iskolai padok állnak, tetejükön papírokkal és könyvekkel. További könyvek sorakoznak a zöldmintás tapétás falnak állított polcokon. Az egyik falra papírok vannak ragasztva, előtte hatalmas íróasztal foglalja el a helyet. Néhány fonal végig szeli a helyiséget, rájuk képek és újságkivágások csipeszelve.

– Ez…ez mi?

– Ez itt – a szoba közepébe lép, széttárja a karjait és forogni kezd –, minden!

Úgy fest, mint egy igazán boldog ember, aki minden szép és számára kedves tulajdonát egy helyen összegyűjtötte. De, amikor megáll és rám néz, látom, hogy egyáltalán nem boldog. Tele van gondokkal.

– Mik ezek, Corvus?

– Készen állsz egy hosszú és szövevényes mesére?