Erdő és Magány ~ 14. fejezet

 

14. fejezet

Vita vita hátán

 

– Szóval azt akarod mondani, hogy az egész egy nagy hazugság? – vonom föl a szemöldököm. A sötét folyosón nem látom Hestia arckifejezését, de előre lép a fényben, és feltűnik, hogy az arca vörös.

– Igen – feleli ingerülten.

– De miért? Csak… élvezeti szempontokból? – kérdezem óvatosan. Hestia gúnyosan felhorkan.

– Dehogyis! Bármelyik fiú a rendelkezésemre állna, ha csak csókolózásra kénének! – Összefonja karjait a mellkasa előtt. Igaza van – mindene megvan hozzá, hogy a fiúk a nyomában loholjanak. Szerintem csak azért nem teszik nyilvánosan, mert félnek tőle. Hestia gyönyörű. Ritkán hord olyan ruhát, ami kiemeli alakját, de arcát nem tudja elrejteni. Bőre tejfehér, szemei sugárzó fekete pontok, ajka telt, fekete haja függönyként lepi be hátát és vállait. Vigyora azért könnyen elijeszti az embereket: az egyik foga kicsit csorba, és ez farkaskinézetet kölcsönöz neki.

– Akkor meg? Miért pont Deneb? És ha már ő, miért pont most? – értetlenkedem.

– Egyetlenegy fiú van, aki nem áll a rendelkezésemre – jelenti ki idegesen. Kihúzza magát, mintha a mondata gyengévé varázsolta volna a szememben. Ostoba lennék gyengének hinni őt.

– A rendelkezésedre kell állnia, vagy tényleg szereted? – puhatolózok. Hestia mérgesen forgatja a szemét.

– Nem mindegy? A lényeg az, hogy nem figyelt fel rám úgy, soha, úgyhogy gondoltam, majd most felfog – hadarja, közben idegeskedve járkál fel-alá. Erősen koncentrálok, próbálok visszaemlékezni, vajon ki lehet a fiú, akiről beszél. Nem hagy időt a gondolkodásra.

– Deneb is így van ezzel – folytatja a szónoklatot.

– Nem talál magának fiút? – gúnyolódok. Gyilkos pillant vet rám.

– Van egy lány, akit egyszerűen nem tud meghódítani.

– És azzal akarja meghódítani, hogy egy másik csajjal smárol? – Nem értem ezt a logikát. Hestia türelmetlenül sóhajt.

– Te miért mentél el Peterrel randizni?

Eltátom a szám, aztán becsukom. Nem tudok erre mit mondani, tehetetlenül szét tárom a karom. Hestia kimondja helyettem.

– Meg akartad mutatni Blacknek, hogy nélküle is boldog vagy. Féltékennyé akartad tenni.

– Hogy lehetett volna féltékeny, ha egyszer barátnője van?

Hestia sóhajt.

– Mindenesetre azt hiszem, hamarosan muszáj lesz szakítanunk. Nem bírom már.

– Nem csókol jól, vagy mi? – kérdezem gunyorosan.

– Ó, ha te azt tudnád – vigyorodik el. Elkomolyodik. – Nem, egyszerűen nem bírom nézni, hogy ennyire szét szakítottuk a barátainkat.

– Szép gondolat – hümmögök. – Bár erre előtte is gondolhattatok volna.

– Nem hittem, hogy így reagáltok – vonogatja a vállát Hestia. Inkább csak ingatom a fejem és nem válaszolok neki.

 

/*/

 

A Deneb és Hestia szakítása után kívánt béke nem áll be. Daphne a legtöbb idejét a könyvtárban tölti, és amikor Denebbel beszélnek, akkor a fiú csak szúrós megjegyzésekre méltatja.

Erre kitűnő példázat a hétfői reggeli. Hajlandók a két oldalamon ülni, de valószínűleg csak a kedvemért, mert amíg Daphne-val a Reggeli Prófétában látott új, bolondos stílusú kalapról csacsogunk, Deneb látványosan unottan csócsál egy kenyérdarabot. Pedig máskor mindig jókedvűen beszállt egy divatkibeszélésbe. Daphne elvesz egy újabb szelet rozskenyeret – szentül hisz az egészséges életmódban, és sokszor megszid minket Denebbel, hogy bármit megeszünk, amit meglátunk –, és megkeni vajjal meg baracklekvárral. Végül is, ha Daphne is a Hetedik Körzetben nőtt volna fel, velünk, ő sem válogatna sokat, hogy mit eszik meg, meg mit nem. Ezért szokott az lenni, hogy amikor jövünk a Roxfortba, Deneb és én mindig soványak vagyunk, aztán év közben felszedünk pár kilót, aminek nagyon örülünk, aztán nyáron megint kevesebb az étel, és az a pár kiló huss! – már el is tűnik. Az év utolsó heteiben mindig kevesebbet eszünk, hogy megszokjuk, és ne hirtelen váltsunk a spórolós étrendre.

– Tessék – nyújtja oda Daphne Denebnek a kenyeret. – Edd meg ezt. Soká lesz ebéd. – Olyan gondoskodó a hangja, mint egy nővérnek vagy egy anyának. Esetleg egy feleségnek.

Deneb a gondolataiból felriadva kérdőn néz Daphne-ra.

– Ne haragudj, mit mondtál? Nem figyeltem. ­

– Min járt az eszed, Dennie? – kérdezem ciccegve. – Vagy inkább kin? – Nincs egyéb célja a cukkolódásomnak, minthogy kiderítsem, ki lehet az a lány, akinek a szívéért még Hestiával is összejött.

Deneb felmorran, elveszi Daphne-tól a kenyeret, és beleharap. A lekvár lefolyik a kenyérről, olyan lesz a keze, arca, álla és az orra is. Nevetve megforgatom a szemem.

– Utoljára öt évesen láttalak ilyen maszatosnak – közlöm vele. Daphne halványan elmosolyodik, felkap egy szalvétát, és megtörli Deneb arcát. Örül, hogy végre nincs annyi gátlás közöttük, de aztán Deneb elhúzódik, és ellenségesen néz Daphne-ra.

– Mi az? – kérdezi Daphne, arcára fagyott mosollyal.

– Semmi – dörmögi Deneb. – Még lemegyek a bájitaltan könyvemért. Az ágyamon maradt. – Feláll, és kiviharzik a nagyteremből, mint egy fúria.

– Hát ez meg mi volt? – pislogok.

– Még mindig dühös – sóhajt Dapnhe.

– Bal lábbal kelt? – kérdezi a fejünk fölül Hestia Carrow, és leül Deneb üresen maradt helyére, Daphne mellé.

– Te biztos jobban tudod, mint mi – jegyzi meg szúrósan Daphne. Hestia grimaszol.

– Kettővel is – dünnyögöm vele egyidőben, és meghúzom a tökleves kupámat. Daphne még mindig arra bámul, amerre Deneb eltűnt.

– Megehetem? – mutat a félbeharapott lekváros kenyérre Hestia.

– Persze – biccentek.

Daphne lehorgasztja a fejét, és a lábait nézi. Egyenes háttal ül, kezei az ölébe vannak ejtve. Mindig ilyen a testtartása, ha valami felzaklatja.

– Itt a táskája – szólal meg pár percnyi hallgatás után.

– Hol?

– Hestia lábánál. – Daphne lehajol, és Deneb barna szövettáskáját az ölébe húzza. Óvatosan kinyitja, és beletúr. Egy könyvet húz elő. – Itt van a bájitaltan könyve.

Elkeseredetten, tanácstalanul néz rám.

Megvonom a vállam. – Biztos front jön. Arra érzékeny szegénykém.

Daphne megrázza a fejét, és feláll.

– Elmegyek a könyvtárba. – Azzal ő is itt hagy.

– Nem sikerült helyre hozni a barátság problémát, Hestia – jegyzem meg könnyedén. A lány szeme megvillan. Mielőtt összeveszhetnénk, Higgs huppan le megüresedett jobbomra.

– Azt még megeszed?

Nagyot sóhajtok. – Vidd csak.

– Szóval – kezdi teli szájjal, aztán lenyeli az utolsó falatot, és már sokkal érthetőbben folytatja –, tegnap este kérdezted, mostantól kezdve minden nap hattól hétig edzés van. A következő meccs…

–… még nagyon messze lesz, Terence – mondja Hestia. – Most nyertünk, még két meccsünk van hátra, és az is később lesz!

– Carrow, nem lesz az olyan messze, egyrészt, másrészt pedig nem hozzád beszéltem!

– De Higgs, nekem idén lesznek az RBF vizsgáim. Neked meg a RAVASZ-ok. Azokra tanulnunk kell. Sokat – emlékeztetem.

Legyint. – Mi lehet fontosabb a meccseknél? – teszi fel az őszerinte a legfontosabb és legjogosabb kérdést.

Lemondóan sóhajtok még egyet, és felállok.

– Mennem kell órára. Már csak tizenöt perc van a kezdésig, és még le kell másolnom a lecke végét.

Egyik vállamon a saját táskámat cipelem, Denebé a kezemben van. Higgs utánam szól, de nem figyelek rá.

Lent, a terem előtti hideg folyosón már ott van az évfolyamunk nagy része. Deneb még nincs köztük. Daphne a sarokban olvas valamit.

– Akkor odaadod a házit? – lépek mellé, és turkálni kezdek a táskámban; benne van az a feladatlap, amit Piton adott, hogy töltsük ki. A huszonöt kérdésből – ez még egész kevés volt Piton eddigi leckéihez képest – csak tizenötöt csináltam meg. Daphne az orrom alá dugja a pergamenjét, de én arrébb tolom, és megkérem, hogy diktálja nekem. A lány beletörődőn sóhajt.

– Oké… huszonkettes a bezoárkő, nem a fátyolka – Johanna, mit csinálsz? Jó, utána fekete, a következőnél fűillat…

– A fűnek nem szaga van?

Daphne újból felsóhajt. – Csak rajzolj egy x-et a jó válaszhoz, a fűhöz! Akkor az utolsóhoz a harmadikat írd, a két csipetnyit. – Elhallgat, várja, hogy befejezzem a körmölést. – Rendben, szerintem készen vagy. Még írd rá a neved! – Óvatosan összehengergeti a pergamenjét, és a táskájába teszi.

– Remélem, nem a házidolgozatát írja, Mason – szólal meg egy hang a fejünk fölül. Felemelem a fejem, és a fekete, zsíros hajú bájitaltan tanárunkat pillantom meg.

– Nem azt írtam meg, hanem a jóslástant – hazudom szemrebbenés nélkül. Egy griffendéles, aki különösen nem bír engem, Patricia Stimpson felhorkan, és rám szegezi a mutatóujját.

– Azt írta! Hát persze, hogy azt írta, mi mást írt volna?!

– Valami problémád akadt, Stimpson? – néz rá Piton fekete szemeivel. Az arca sápadt, és nem mutat semmi érzelmet. Valami lehet a tanár tekintetében, mert Stimpson elpirul, és visszahúzódik barátnője mellé. Piton háta mögül rávigyorgok, és kacsintok egyet. Sagitta Black megforgatja a szemét.

– Nagyszerű. – Piton egy pálcaintéssel kinyitja a bájitaltanterem ajtaját, és suhogó fekete köpenyével a nyomában belép a terembe.

– Johanna, Deneb még nincs itt – mormogja a fülembe Daphne. Idegesen körbe pillant a beáramló diákok közt.

– Biztos nem találja a könyvét. Mert itt van – emelem meg Deneb táskáját, és behozom magunkkal a szokásos padunkhoz. A fal mellőli padsorban elölről a harmadik az. A múltkor egy hollóhátas oda akart ülni, de nem engedtük. Deneb egy kicsit hamar elvesztette a fejét, mert a srác nemcsak, hogy elakarta foglalni a helyünket, még meg is jegyezte, hogy milyen csinos lányokból tart háremet. Erre Deneb zöld színűre átkozta. Piton jót mulatott rajta, de azért elküldte a fiút a Gyengélkedőre.

Már mindenki ül a helyén, de Deneb még mindig nincs itt. Én is aggódva nézelődöm, de Deneb sehol, de sehol nincsen.

Piton névsort olvas. Hamar elérünk Deneb nevéhez.

– Deneb Holloway! – Piton vár egy kicsit. – Hol van Holloway? – fordul felénk, de nem tűnik úgy, mintha igazán izgatná. Daphne-val összenézünk, aztán egyszerre vágunk rá két különféle magyarázatot.

– Még reggelizik – mondja ő.

– A Gyengélkedőn van – mondom én.

– Ne haragudjanak, megismételnék? Azt hiszem nem hallottam jól. – Felvonja a szemöldökét, és ránk mered.

Ebben a pillanatban nyílik az ajtó, és Deneb lép be rajta. Haja kócos, kékeszöld szeme különösen csillog, arca piros.

– Á, Holloway! Pont rólad beszéltünk – üdvözli Piton, és valamit jegyzetel lúdtollával a névsorra. Nem hiszem, hogy a késését örökítené meg, mert a mardekárosoknak sosem jegyzi meg a késéseit, eddig az összeset elnézte.

– Elnézést a késésért, professzorúr! A Gyengélkedőn voltam, Madame Pomfrey gyógyszert adott.

Jé, ezt eltaláltam. Kíváncsian figyelek, mit válaszol a tanár következő kérdésre.

– Mi a bajod, Holloway? – kérdezi Piton, és leteszi a tollát.

– Semmi komoly, Tanár úr. Csak nátha – feleli legyintve Deneb, és a padok közt hozzánk szlalomozik. Beül legbelülre, mellém, a lehető legmesszebbre Daphne-tól.

– Pompás. – Piton folytatja a névsorolvasást, majd mikor végez, kiadja a feladatokat, miszerint Fecsegésfőzetet kell készítenünk. El vagyunk vele – a békanyelv ropogóssá sütésével, aztán annak darabolásával, majd a szárított csalán aprításával. Majdnem egy óra telik a duplaóránkból, amikor Daphne – végre – megszólal.

– Ha valami baj van, Deneb, akkor ki vele, hallgatom!

Deneb nem néz fel a szárított csalánjából.

– Mondtam már, hogy jól vagyok. Csak egy kis nátha, de Madame Pomfrey gyógyszere hamar meggyógyít majd.

Daphne leteszi a mozsarat, és sóhajtva függeszti a tekintetét Denebre.

– Ha valami baj van velem, Deneb! Velem!

– Ja, hogy veled? – Deneb fél szemmel felnéz Daphne-ra. Én igyekszek úgy tenni, mintha ott se volnék. Próbálok minél kisebbnek és jelentéktelenebbnek tűnni, minél halkabban csinálni a szárított csalán porrá zúzását. Ez hosszú idő óta a legnormálisabbnak tűnő beszélgetés közöttük. Lehet, hogy Piton jelenléte teszi.

– Igen, velem! – csattan föl Daphne. Az előttünk ülő Adelaide Murton a válla fölött hátra néz, így halkabban folytatják a veszekedést.

– Nincs veled semmi bajom. Miért lenne? – kérdezi Deneb hanyagul, és lazán megrántja a vállát. Egy-két szőke hajtincs belehullik a szemébe, és fújogatva próbálja eltüntetni őket onnan. Végül megrántja a fejét, és a fürtök visszatérnek a helyükre.

– Miért lenne? – visszhangozza Daphne. – Ezt kérdezem én is!

– Nincs veled semmi bajom – ismétli Deneb, és megnézi, hogy elég poros-e már a csalán.

– Csakhogy nagyon úgy tűnik, hogy van – jegyzi meg Daphne, továbbra is Denebet nézve. Félni látszik, mintha nem tudná eldönteni, hozzáfűzzön-e még a valamit a kérdéséhez.

– Idefigyelj, Greengrass! – Deneb hangja halk, de rettenetesen dühös. – Ha lesz olyasmi bajom, amit meg akarok osztani veled, akkor megosztom, jó? Ne szólj…

Most érzem úgy, hogy közbe kell lépnem.

– Deneb, elkérhetem a törődet? – kérdezem előrébb dőlve. Deneb csodálkozva néz rám, mintha én eddig ott se lettem volna.

– Neked nincs?

– Dee… de ennek nem jó a fogása. Cserélünk?

Deneb a kezembe nyomja a törőjét, és újból belefeledkezik a munkába, nem vesz rólunk tudomást. Daphne is visszafordul a csalánjához, és amikor úgy ítéli meg, hogy elég jó, beleszórja mindet az előtte fortyogó üstbe. Feláll, és elviszi a mozsarát kimosni. Megnézem a sajátomat; fintorogva mérlegelem magamban, jó lesz-e, végül megrántom a vállam, beleszórom a mozsaram tartalmát, és Daphne után sietek, aki Stimpson mögött áll, és várja, hogy sorra kerüljön a csapnál.

– Hé, Daph! – Mögé állok, és a vállára teszem az állam, hogy a fölébe tudjak suttogni úgy, hogy Stimpson, a kis pletykás ne hallhassa. Finom Daphne illata, mint mindig. Vadvirág- és könyvillat keveredik rajta. – Minden oké?

Sóhajt és fáradtan rám mosolyog.

– Persze. Már egészen hozzá szoktam…

Deneb közeledik a sorok között. Gyorsan elmossuk mindketten a mozsarunkat, visszatesszük a rozoga szekrényre, és elhozunk egy-egy merőkanalat meg fiolát. Az asztalunkhoz megyünk; már csak várni kell, hogy fabarnáról élénk kékre váltson a főzet színe. Közben nézzük a bugyogó lét, és nem szólunk semmit. Pár perc múlva Deneb is csatlakozik hozzánk, és már hárman bámulunk magunk elé. Daphne elfojtott kiáltást hallat, amikor az ő Fecsegőfőzete elkezd igazán a Fecsegőfőzethez hasonlítani. Lassan színeződik be a lötty, de amikor vége lesz, és kék az egész, igazán szépnek érződik. Daphne a merőkanalával kimer egy kicsit az üvegcséjébe, odamegy Pitonhoz, és átnyújtja neki. Az felcímkézi, és valamit mormol az orra alatt.

– Nézd, Johanna! – bök meg Deneb, és rámutat az én üstömre. Az is kékül már, bár kicsit piszkosabb színű, mint Daphne-é. A lány épp most érkezik vissza, és elhúzza a száját.

– Kicsit több békanyelv kellett volna bele – jegyzi meg.

– Most már késő lenne belerakni? – kérdezem reménykedve.

– Késő – lomboz le Daphne, és lehuppan mellém. Ránézek az ő főzetére, ami még mindig tengerkék színű, és ráadásul még buborékokat is ereget.

– Csalás lenne, ha a tiedből vinnék én is Pitonnak? – tudakolom, csak úgy mellékesen, ahogy a merőkanálért és a fiolámért nyúlok.

– Piton úgy is rájönne. Régóta járnak hozzá diákok – felel, és egy pálcaintéssel eltünteti a maradék levét, nehogy a háta mögött lenyúljak belőle egy kicsit.

Kiviszem az asztal mögött keselyűként figyelő tanárnak az üvegcsémet. Elveszi, és egy címkét ragaszt rá, amin még az enyémnél is rémesebb macskakaparással van írva a nevem.

– Köszönöm, Mason – mondja Piton, és már fordul is Deneb felé, aki engem vált le. Óvatos mosolyt villantok felé, de nem reagál. Megrázom a fejem és sóhajtok. Hosszú lesz a karácsonyi szünet.