Erdő és Magány ~ 13. fejezet

 

13. fejezet

Mindenki elszúr mindent

 

Másnap délután már hattól a könyvtárban ütöm el az időt. Továbbra sem tudok mit kezdeni Denebbel és Hestiával, de így legalább Daphne-val együtt tudok lenni. Mellettem ülve tanul, én pedig igyekszek a leckémre koncentrálni, bár sajnos ez igen nehezen megy.

– Hány óra van? – kérdezem türelmetlenül Daphne-t. Ő higgadtan válaszol.

– Amikor nemrég megkérdezted, két perccel múlt fél hét. Szerintem már lehet, hogy három perccel is elmúlt.

– Ne gúnyolódj! – szólok rá. Dobolni kezdek a lábammal, erre dühösen felpillant.

– Valaki tanulni próbál – bök az előtte heverő könyvhalomra.

– Hát hogyne – dünnyögöm. Fél órán keresztül szekálom, amikor megun.

– NEKEM TANULNOM KELL! – kiabálja. Megrettenek. Daphne feláll, a padra támaszkodik, haja kócosan az arcába hullik, orrlyukai kitágulva mozognak, ami rettentő vicces lenne alapvetően, ha nem társulna mellé olyan gyilkos tekintet, amilyet tőle még nem láttam.

– Ne haragudj, Daffy. – Jobbnak látom, ha elmegyek. Inkább a hetedik sornál töltöm a maradék fél órácskát. Minden könyvet alaposan megnézek, megsimogatom a gerincüket, hogy tovább húzzam az időt. A kezembe veszek párat, belelapozgatok és próbálok belemélyedni. Lézengek, nem tudok mit kezdeni magammal. Fél nyolc előtt öt perccel úgy döntök, nem baj, ha odamegyek.

– Mi a… – nyögöm lesokkolódva, amikor elém tárul a kép, amit a hetedik sor eddig eltakart előlem.

Egy párt látok csókolózni, és egy pillanatra azt hiszem, Deneb és Hestia az, a szőke és a fekete haj keverékéből. De nem – a két hajszínt fölcseréltem. Egy fekete hajú fiú és egy mézszőke lány ölelkeznek. Illetve a lány nekinyomja a srácot a falnak, a haját igazgatja.

Corvus egyik keze az oldala mellett lóg, a másikkal a lány derekát fogja, széles tenyere rásimul a hölgyemény felgyűrődött ingjére. Hollóhátasnak tűnik a csaj, és olyan hűvös gyűlölet önt el iránta, hogy magamat is meglepem vele. Kedvem lenne hirtelen céltáblának használni… az orrára vagy a hasára kéne a piros kört festeni?

– Erica – mormolja Corvus, és nem tudom hova tenni ezt a hangot. Döbbenten, földbegyökerezett lábbal bámulom őket. El akarok futni, kiszaladni a világból, de nem bírok, lábaim nem engedelmeskednek. A lány – Erica! – elválik Corvus ajkától és a nyakát kezdi csókolni, keze a mellkasára kúszik.

– Corvus? – búgja vissza csábosan a lány. Corvus hátra dönti a fejét és a másik kezét is Erica derekára illeszti. A szemei eddig csukva voltak, de ahogy megérzi a lány kezeit az inge legfelső gombjánál, kinyitja az egyiket.

És rám néz. Én pedig őrá. Tekintetünk összefonódik. Tátott szájjal bámuljuk a másikat. Elborzadva figyel engem, majd lepillant Ericára. Az én tekintetem is lesiklik az őt ölelő lányra, akinek nem tűnik föl semmi, a legnagyobb lelki békével gombolja már a harmadik gombot a sorban. Előbukkan Corvus csupasz mellkasa, Erica ujjai végig simítanak hófehér bőrén, és én úgy gondolom, eleget láttam. Sarkon fordulok és egyenes úton kiviharzok a könyvtárból. Két embernek neki megyek, egy lányhang utánam kiabál.

– Most nem érek rá, Amy – szólok vissza feldúltan, és nem érdekel, ha nem ő volt az. Majdnem elütöm Madam Cvikkert is, de szerencsére utolsó pillanatban kifordulok előle. Morog valamit az orra alatt, én pedig egy ablak felé vágtatok, mert ha nem szippanthatok friss, hűvös, éjszakai levegőt, abba belehalnék.

Nem sokáig örülhetek a magánynak és égő arcomat és tüdőmet csitítgató hidegnek, egy hang hív a nevemen.

– Johanna! Minden rendben? Úgy rohantál ki a könyvtárból, mintha…

– Peter! Köszönöm, nem, jól vagyok! – Mosolyt erőltetek az arcomra és megfordulok. Peter jön felém, bizonytalanul mustrál. Hátra fogott fekete copfjából elől, az arcánál kibújt két tincs. Belesajdul a szívem, mert ez eszembe juttatja Corvust.

Szóval, azt hiszed, már nem érdekelnek a lányok… 

Pedig nagyon is… ha gondolod, holnap megmutathatom.

Csak légy a könyvtárban, a hetedik sornál, fél nyolckor.

Ezt akarta mutatni nekem Corvus? Hogy érdeklik a lányok – érdekli Erica? Alig hallok valamit a fülemben doboló vértől.

– Hogy mondtad? – kérdezek vissza. Peter megköszörüli a torkát és zavartan toporog.

– Jövő hétvégén mehetünk újra Roxmortsba… gondoltam, mehetnénk együtt…

– Nézd, Peter én…

Elhal a hangom a mondat közepén – Corvus ront ki a könyvtár ajtaján. Haja zilált, mintha nemrég százszor beletúrtak volna – ó, vajon ki lehetett? Inge majdhogynem teljesen kigombolva, futás közben próbálja helyrehozni, de remeg a keze.

– Szeretném veled tölteni a Roxmortsi hétvégét – változtatom meg a mondatom végét jó hangosan, hogy Corvus is kristálytisztán hallhassa. Megtorpan, amikor ezt kimondom. Elszörnyedő grimaszt vág, én pedig elégedetten elmosolyodok és próbálom kipislogni a szememből azt a pár szemtelen könnycseppet, amik el akarják homályosítani a látásom.

– Tényleg? – derül fel Peter. – Pedig biztosra vettem, hogy nemet mondasz – vonja meg a vállát vidoran.

– Ugyan, miből gondoltad? – mosolyodom el és a vállára simítom a kezem. Nagy nehezen elszakítom a tekintetem Corvusról, aki leplezetlen undorral nézi végig a jelenetet. – Szívesen mennék veled. – Előre hajolok, hogy arcon csókolhassam. Talán ez már túlzás, de sötét diadalérzettel tölt el, ahogy Corvus arca elsötétül és ökölbe szorulnak a kezei.

– Coco! – Erica lányos visongása zavarja föl a folyosó meghitt csöndjét. A lány szintén eltévesztette a gombokat az ingén, lapos hasa jó része kilátszik. Gusztustalannak találom, ahogy Corvus mellé szalad és átöleli oldalról. – Jól vagy, szívem?

– Nem megyünk vissza a klubhelyiségbe? – kérdezem Petertől, aki pironkodva mosolyog rám. Felajánlja a karját, én pedig belé karolok. Corvus sosem volt ilyen udvarias – a kezemet fogta, mintha máris egy pár lennénk.

Coco – visszhangzik a fejemben. Ha nem lennék ennyire oltárian dühös Corvus Blackre, szinte biztos, hogy megállás nélkül ezzel cukkolnám.

Zuhanyzás közben halványul el a dühöm és változik át szomorúsággá. Alapvetően nem szeretek sok időt a zuhanyfülkében tölteni – nem bírom a bezártságot –, de most ott ragadok. A homlokom a hideg csempének döntöm, a forró víz égeti a bőrömet. Sírás tör elő belőlem, igyekszem visszafojtani a zokogást. Csak én vagyok a fürdőben, senki nem hallhat. Már mindenki alszik. Tisztálkodás előtt sokáig böngésztem anyám naplóját, hogy valamivel eltereljem a gondolataim. Már majdnem éjfél lehet.

Kilépek a zuhanyzóból, megtörölközöm és felveszem a pizsamámat. Hideg van, libabőrös leszek. Köntösbe bújok és lemegyek a kihalt klubhelyiségbe. Amikor a manók a szobámba akarnak küldeni, nem válaszolok. Bekuckózom magam egy fotelbe a kandalló mellé. Wicky és Eickki összenéznek, és tüzet gyújtanak nekem. Amíg el nem alszom, a tüzet bámulom, ami épphogy csak pislákol – akárcsak az életkedvem.

 

/*/

 

Roxmorts gyönyörű télen. Olyankor szeretem leginkább. Peterrel a Három Sperűben kortyolgatjuk a vajsörünket egy félreeső zugban. Próbálom elcsitítani a gonosz kis hangocskát a fejemben, hogy ez igazából egy randevú akar lenni. Peter mosolyog, a karján vezet ide-oda és boldoggá akar tenni.

Mindenem megvan, egy jóképű fiatalember udvarol, bókol folyamatosan, és én bár mosolygok, a szemem sarkából mindig a pár asztallal odébb ücsörgő párocskát figyelem. Corvus Black ül ott, egy nálam egy évvel fiatalabb griffendéles lánnyal – Katie Bell, ha minden igaz, a kviddicscsapatuk tagja. Keserű szájízzel nyelem le a vajsörömet, ahogy felmérem, mennyivel másabb nálam. Mennyivel jobb nálam. Csinosabb, sokkal, különösen ma. Alapból tudom, hogy az alakja sokkal teltebb, karcsúbb, nőiesebb az enyémnél – én sovány, alultáplált vagyok, alacsony, és sokkal inkább izmos, mint kerek. Bell ma tüneményesen fest: meleg árnyalatú barna haja ragyog, fekete pánttal akadályozza meg, hogy ne hulljon a szemébe. Corvus a vállához nyúl, megérinti és egy ujja köré csavarja egy tincsét. Összehúzom a szemem, fájdalom markol a szívembe. Bell vörös blúzt visel és nincs kisminkelve. Ez ritka manapság – Tracey Davies például nem hajlandó arcfesték nélkül elhagyni a fürdőt.

– Leülhetek? – kérdezi egy bágyadt hang a fejem fölül. Leteszem a korsómat az asztalra. Peter felmosolyog az érkezőre, és célzatosan rám pillant.

– Nyugodtan, Terence – mondom, látván a fiú elkeseredett arckifejezését. Peternek úgy tűnik csak akkor esik le, hogy barátja nincs a legjobb passzban, amikor az lehuppan közénk egy székre és bánatosan a tenyerébe támasztja az állát.

– Mi baj? – kérdezi óvatosan osztálytársát. Átnyúlok az asztalon és megsimogatom Higgs felkarját. Kabátja havas, haja nedvesen simul az arcára, valószínűleg sapka nélkül szelte át Roxmortsot.

– És miért nem vigyázol magadra jobban? – fogom kezembe az ujjait, hogy melegítsem. Orcáját és fülét pirosra csípte a hideg. – Ne légy beteg karácsonyra!

Csak hanyagul megvonja a vállát és a szemben lévő ablaklyukban ölelkező Denebet és Hestiát kezdi bámulni, leplezetlen csalódottsággal. Valahol a közelükben ül Flitwick, Hagrid és McGalagony professzor, oldalukon Cornelius Caramellel. Madam Rosmertával tárgyalnak. Aztán mintha egy fenyőfát látnék egyik helyről a másikra libbenni, meglepődök, de betudom a fáradstágtól való hallucinációnak.

– Semmi bajom – mordul és a korsómért nyúl. – Ihatok belőle? Szét fagytam ott kint.

Biccentek, hogy tessék csak, ő pedig kiszolgálja magát. Észreveszem, hogy amikor Peter leinti Madam Rosmertát, nem veszi olyan alaposan szemügyre, mint Deneb szokta. Higgs az orra elé mered, és nagyot sóhajt.

– Valami baj van, drágám – ülök hozzá közelebb. Kedves hangot próbálok megütni, amit csak nagyon ritkán használok és csak akkor, ha igazán megkívánja a helyzet. Higgs rám emeli a tekintetét, szemei vadállatiasan villognak.

– Nem mondod, Mason – sziszegi közel hajolva hozzám. Orrunk szinte összeér, és úgy érzem, ki akarnak esni a szemgolyóim rémisztő tekintetétől. Peter megköszörüli a torkát. Higgs lassan kiegyenesedik és egy húzásra kiissza a vajsörömet. Nem teszek megjegyzést. Ellenséges tekintettel vizslat valamit vagy valakit a hátam mögött. Megfordulnék, de előbb megszólal az illető, és akkor már nincs kedvem hozzá.

– Rosmerta ma különösen csinos, nemde, srácok? – érdeklődik Deneb a fejem fölül. Fájdalmas nyögéséből ítélve Hestia könyöke a bordái közé fúródott.

– Ilyet ne mondj, ha egyszer járunk – sziszegi fenyegetőn párja fülébe a lány. Nem hiszem, hogy más füleknek szánta volna ezt a megjegyzést, a mellettem ülő fiúk szerintem nem is hallották.

– Láttad, Jo? – kérdezi gúnyosan Deneb. Megrökönyödök a hangsúlyától.

– Mégis mit?

– A lovagod – biccent hátra az állával. Elvörösödök, mert Peter nem tud Corvusról, és ennek így is kellett volna maradnia. Nem értem, mi baja Denebnek. Mi ketten sose szoktunk igazán veszekedni – persze néha hajba kapunk, mint a jó testvérek közt szokás, de most már legalább másfél hete tart ez a nem-nagyon-szólunk-egymáshoz-de-ha-mégis-akkor-gúnyosan-tesszük helyzet, ami enyhén szólva is nagyon zavar, bánt és rosszul esik.

Nem bírom megállni, hogy szavai nyomán ne pillantsak Corvus felé. Levegő után kapok, a düh elvakít és megrészegít, neki akarok ugrani és tíz körmömmel kaparni le azt az iszonyat vastag bőrt az arcáról. Egészen szorosan ül Katie Bell mellett, a fülébe suttog, közben folyamatosan, megállás nélkül csókokat hint a füle tövére és az arcára. A lány pironkodik, de odatolja a fejét Corvusnak, mosolyog, és nevet, amikor a fiú átkarolja és megölelgeti.

A következő pillanatban már Deneb karjaiban vergődök, a lábam megcsúszik kint a havon. Szinte föl se tűnt, hogy kihurcolt a kocsmából. Homályosan emlékszem, hogy felborult az asztalunk, Higgs az arcához kapott, Katie Bell ránk nézett, de Corvus nem.

Sírni akarok, de mégsem fogok. Elhatározom, hogy dühös leszek. Dühös Corvusra és dühös magamra. Egy hete azt mondtam neki, nem tudom őt hova tenni. Azt válaszolta, ha lehet, akkor a szívembe.

Úgy fest, tényleg ez történt, akármennyire is tiltottam magam tőle.

 

/*/

 

– Szóval te és ő…? – Peter szomorúnak tűnik. Együttérző, bánatos mosoly a szája szélén. Sóhajtok, és az engem ölelő Deneb vállába fúrom az arcom. Nem akarom látni Peter keserűségét, amit én okoztam.

– Ne! – mordul föl Higgs, amikor Hestia egy maréknyi havat közelít a szeme felé. A járomcsontján vékony vágás vöröslik – valami lap vagy széttörő üveg megvághatta, de egyáltalán nem tűnik súlyosnak. Kicsit vérzik, de Higgset kemény fából faragták. Hestia megbántódva húzza vissza a kezét.

– Akkor csináld magadnak – veti oda mogorván a fiúnak. Egy ideig egymást bámulják, én pedig őket, próbálok nem foglalkozni a történtekkel. Amit persze megnehezít, hogy Madam Rosmerta mérgesen lép ki a kocsmájából.

– Majd én elintézem – szorgoskodik Peter, és a kocsmárosnő felé indul megbeszélni a történteket. A nőt láthatóan nem zavarja a hideg, viszonylag lenge ruhában jött ki, kabát nélkül.

– Semmi baj, kicsim – dajkál Deneb, a hangjáról leolvadt a gúny és az él, meleg és óvatos.

– Persze, hogy nincs semmi baj – morgom. – Végül is csak felborítottam egy asztalt, majdnem kinyírtam Higgset és…

– Nem így értettem, Johanna, te is tudod – cirógatja meg ujjbegyével az arcomat. Ahogy az államra vezeti az ujját, érzem, hogy nedves a bőre, vagyis akaratom ellenére sírtam, de legalábbis könnyeztem. – Figyelj, kislány, Corvus Black egy idióta nőcsábász, nem szabad bedőlni vagy hinni neki…

– Pont te beszélsz? – dühöngök magamban. Összerezzen, de úgy tűnik, elhatározta, hogy most megvigasztal és nem reagál az ezt megakadályozni igyekvő megjegyzéseimre.

– Corvusnak sok barátnője volt előtted és sok barátnője lesz utánad is. Eggyé akart tenni a sok többi közül. És ezt te nem hagyhatod. Te nem ilyen vagy, Johanna. Te Johanna Mason vagy, a legerősebb nő a világon, egy igazi harcos, akinek a szívét nem lehet összetörni…

– Hagyd abba, Deneb – kérem suttogva. A mellkasához szorítom az arcom, és a szívdobogásának a ritmusára gondolkozom, a légzéséhez igazítom az enyémet, hogy lenyugodjak. Széles tenyerével a hátam simogatja, a hajam igazgatja.

Igaza van – én nem lehetek egy a sok közül. Előttem is sok barátnője volt Corvus Blacknek, utánam is sok lesz. Nem állok be a sorba.

– Jobban vagy? – kérdezi egy idő után Deneb.

– Azt hiszem – bólintok és elhúzódom. Finom csókot lehel a homlokomra. Higgs és Hestia nem beszélgetnek, fél méterre állnak egymástól és minket fixíroznak. – Hazamegyünk?

– Haza – mosolyog rám, és a kezében fogva a kezem int Hestiáéknak és az épp megérkező Peternek. Meglep, hogy a párocska még csak egymásba sem karol. Némán telik az út, senki nem szól egy szót sem.

 

/*/

 

Daphne Florával ül a klubhelyiségben a kandallónknál, mindketten tanulnak. Az ablakok alatt Astoria és barátai játszanak valamit. Én leülök Flora mellé, Deneb egy másik fotelbe, Hestia tanácstalanul néz körbe. Higgs a hálószobája felé indul, Hestia vet egy gyors pillantást a könyvébe bújt Daphne-ra, összenéz Denebbel és végül oldalra fordulva a fiú ölébe csücsül. Valahogy természetellenesnek hat a karmozdulata, ahogy Deneb nyakát átöleli.

– Baj van? – kérdezi Daphne, rám sem emelve a tekintetét.

– Nincs – rázom a fejem tagadólag.

– Maradtok karácsonyra? – tudakolja Flora.

– Igen – biccentek. – Többiek is?

– Közülünk mindenki.

Még tavaly megbeszéltük, hogy az utolsó karácsonyunkat együtt töltjük itt – örülök, hogy Denebék kapcsolata miatt ez nem borult meg. Kicsit féltékenyen sandítok Hestiára, aki Deneb vállára dőlve suttog valamit. Deneb a kezeit a lábán nyugtatja. Féltékeny vagyok, mert nem szoktam meg, hogy egy barátnőjével Deneb ennyire…összeragadjon. Sokáig én voltam az egyetlen olyan nőnemű lény az anyján kívül, akit megtűrt. Aztán Daphne-val megosztoztunk ezen a szerepen, aztán jöttek Deneb barátnői, de egyikkel sem volt túl komoly kapcsolata. Talán azért nem voltak ennyit együtt, mert eleve bukásra volt ítélve valamennyi. Vagy csak mert a többi lány nem volt mardekáros, mind más házba valók voltak.

Mindenesetre a Hestiával való kapcsolata más, ez világos.

– Jo, beszélhetnénk? – kérdezi hirtelen Hestia. Deneb sötéten mered a földre, és rosszkedvűen engedi, hogy barátnője kikászálódjon karjai közül.

– Persze.

– Gyere! – hív Hestia. Nagyot sóhajtva megyek vele a folyosóra, és eszembe jut, hogy nem is olyan régen micsoda beszélgetést folytattam le itt a Black lányokkal. Eszembe jut Sagitta és a szavai, ahogy akkor késként szúrtak belém. Talán hallgatnom kellett volna rá akkor, és most nem éreznék úgy, ahogy.

Fel nem foghatom, mikor romlott el minden körülöttem. Minden elszúródik – a randim Peterrel, a ki-tudja-pontosan-milyen kapcsolatom Corvusszal, a barátságunk Denebbel és Daphne-val… Az egész világ a katasztrófa szélén egyensúlyozik.