Erdő és Magány ~ 21. fejezet

    21. fejezet

Valentin-nap, első felvonás

 

Zihálva, teljesen megsemmisülten állok előtte. Corvus szólásra nyitja a száját, de a bennem forrongó düh nem hagyja beszélni. Egyet sem kell lépnem, csupán kinyújtom a karom és a tenyerem máris az arcán csattan.

– Elegem volt – közlöm vele, és kifordulok az ajtón, mielőtt utánam kiabálhatna.

A folyosókon visszhangoznak döngő lépteim. Pyxis jön velem szemben. Nyúlánk, karcsú alakja fölém magasodik. A sebhelyet megvilágítja a falon lobogó fáklya lángja.

– Megtaláltam az öcsédet – mondom kimérten. Fölszalad a szemöldöke, kék szeme gyanakvón csillan. – A bagolyházban van.

– Mi történt? – kérdezi gyengéden. Védekezőn átkarolom magam.

– Kérdezd őt! – Rövid hallgatás után hozzáteszem: – Bár lehet, hogy meg se kell kérdezned, tudni fogja, mert majd belenéz a fejedbe.

Elmegyek az összezavarodottnak tűnő Pyxis mellett, és meg sem állok a bejárati ajtóig. Szinte fuldokolva szívom magamba a friss, hűvös, februári levegőt. Szél csípi az arcom. Köpeny nélkül akár meg is fázhatok, de tudom, hogy ilyen helyzetekben egyedül az erdő és a magány tud csak a segítségemre lenni.

 

/*/

 

Pár óra bóklászás után visszasétálok a kastélyba, és meg sem állok a könyvtárig. Szeretném tartani az egyedüllétet, megcsinálom a leckéim és élvezem a csöndet. Ha valahol, a könyvtárban biztos nem fog zavarni senki.

Gondoltam én naivan. Már egészen besötétedett, egész hangulatos a kis ablakbeugró, ahol két barátom ül, hátukkal az ellentétes falakat támasztva. Lábaik érthetetlen rendben férnek el egymás mellett. Átfagyva állok meg mellettük, és a falra akasztott fáklyához tartom a kezem.

– Nahát, farmernadrágban vagy – jegyzem meg Daphne-ra pillantva. A szőke lány rám mosolyog.

– A tiedben.

– Igen, látom – sóhajtom.

– Mi baj, kislány? – kérdezi aggódva Deneb, elszakítva Daphne-ról a tekintetét.

– Örülhetsz – közlöm vele, és oda húzok melléjük egy széket. Fordítva, lovaglóülésben foglalok rajta helyet, az állam a háttámlára biggyesztem.

– Black?

Daphne szórakozottan-gyanakvón pillant ránk.

– Telepátia?

– Mindketten eltaláltátok.

Deneb és Daphne tanácstalanul összenéznek.

– Telepata lettél? – kérdezi felcsillanó szemmel Deneb.

– Nem, Corvus az.

Daphne eltátja a száját.

– Úgy érted, legilimentor?

Bólintok.

– Ő is ilyesmit mondott.

– Nem semmi. Tizenhét évesen legilimentor!

– Igen, igen, tudjuk, hogy egy félisten – legyint türelmetlenül Deneb.

– Mindent tud – nyöszörgöm. Belekapaszkodok a támlába, és a hozzászorítom a hűvös laphoz a homlokom.

– Hogy érted, hogy mindent? – kérdezi óvatosan Daphne.

– Úgy értem, hogy mindent! Siriusról…

Daphne értetlenül pillant Denebre, aki viszont elkomorodik.

– Mármint Blackről? Sirius Blackről?

– Nem – motyogom. – Sirius Masonról.

– Hogy kiről? – ütődik meg Daphne.

– A kisöcsémről.

Daphne szemei felcsillanak.

– Van kisöcséd? Hány éves? Ő is roxfortos lesz? De…miért nem mondtad nekem soha?

Összeszorítom a szám és hallgatok. Deneb felel, lehalkítva a hangját.

– Sirius… már nem lesz roxfortos.

Daphne elnyitja a száját, majd becsukja. Végül ennyit tud kinyögni:

– Sa-sajnálom. Én… én nem tudtam.

– Ne haragudj rám, Daph – kérem csöndesen.

– Merlinre, dehogy! – A kezemre teszi a kezét. Szomorkás mosolyt küld felém, amit viszonzok.

 

/*/

 

Az elmúlt héten nem álltunk szóba Corvusszal. Én mérges vagyok, mert nem hajlandó magyarázatot adni vagy bocsánatot kérni magától, ő pedig… hát, őszintén, nem tudom. Vagy túl büszke, vagy… vagy nem is gondolja úgy, hogy neki kéne kezdeményeznie.

Tizenharmadikán, pénteken, nem jön Legendás Lények Gondozására. Higgsszel jót szórakoztatjuk egymást. Megkönnyebbülök tőle, hogy kibékültek Denebbel.

Óra után Sagitta bevár, és elrángat mardekáros barátaimtól, mondván, hogy beszélni akar velem.

– Corvus üzeni, hogy holnap vár a Szobában – mondja halkan. Kirántom a karom a kezéből.

– Én meg üzenem neki, hogy ha mondani akar valamit, akkor jöjjön oda hozzám, és mondja a szemembe.

Sagitta fújtat.

– Figyelj, csak holnap menj el abba a nyüves szobába, és beszéld meg vele a dolgokat! Összevesztetek, oké, de egyikőtök és senki más se tudja, hogy most igazából még mi van közetetek.

– Megmondom én: semmi az égvilágon. Ne is álmodjon róla, hogy ezt megússza – ingatom a fejem. Corvus hazudott nekem, és amíg ő szépen eltitkolta a saját múltját, bármiféle jel nélkül feltárta maga előtt az enyémet.

– Akkor mondd meg neki ezt! Csak valahogy zárjátok le – rimánkodik Sagitta. – Nézd, nekem holnap randevúm lesz, örülnöm kéne neki, de csak stresszelek a bolond bátyámon meg a sértődős barátnőjén…

– Hagyj békén, Black! – rivallok rá dühösen. – Elegem van ebből a családból – teszem hozzá.

– Holnap legyél ott! – kiabál utánam fenyegetőn. Sóhajtok.

– Jó. Megmondom neki, hogy ebből elég. Rendben?

Egymás szemébe nézünk, Sagitta megadóan lesüti a szemét.

– Rendben.

A klubhelyiségbe szinte betörök. A kanapét máris elfoglaló Deneb és Daphne mellé le is huppanok egy fotelba. Deneb Daphne ölében nyugtatja a fejét, amíg a lány egy könyvet olvas. Lerúgom a cipőm és föllendítem a lábaim a kis asztalra, amin kártyázni szoktunk.

Deneb felém fordítja a fejét, Daphne kénytelen elvenni az orrából a könyvét.

– Na mi az, Miss Fúria?

Grimaszt vágok.

– Corvus beszélni akar velem.

– Lehet, hogy bocsánatot akar kérni – pillant föl Daphne a könyvéből.

– Nem hiszem, hogy kíváncsi vagyok rá – vonom meg a vállam hanyagul. Magam alá húzom a lábaim, és előveszem a bűbájtan beadandóm.

– Egy esélyt adhatnál neki…

– Hány esély kell neki? – csattanok föl. – Kapott akkor, amikor random lesmárolt az esőben, amikor elhívott a könyvtárban, de helyette Ericával ölelkezett, és még legalább százmilliószor! – dühöngök.

– Dobd – tanácsolja Deneb. Daphne meghúzza a haját, mire a srác feljajdul.

– Érzéketlen vagy.

– Csak reálisan nézem a dolgokat. És nem szeretem, ha bántják a húgaimat.

Daphne szeme megvillan, az én szívem megdobban.

– Mihez kezdesz holnap? – érdeklődik Daphne. Ujjaival elengedi Deneb szőke angyalfürtjeit, és a könyve lapjaival kezd helyette játszadozni. Deneb morgolódik.

– Holnap Valentin-nap! – lepődik meg.

– Igen, igen – bólintok fintorogva.

– Bocsánatot fog kérni – jósolja Daphne.

– Gondolod? – tűnődik Deneb.

– Különben miért épp Valentin-nap akarna vele beszélni?

Deneb a vállat vonogatja, és fölül.

– Köszönöm a házit – mondja, csókot nyom Daphne arcára és feláll. Nagyot nyújtózik. – Hálás vagyok, hogy elmaradnak az órák – jegyzi meg. Mostanában a tanárok rengeteg időt töltenek tanácskozással.

Daphne fejét rázza.

– Lustulás helyett tanulnod kéne. Már nincs sok hátra a vizsgákig.

– Majd eljön az az idő is – legyint Deneb. – Most rajzolni szeretnék – jelenti ki, és felvonul a hálószobájába.

– Hétfőn lesz pályaválasztási beszélgetés Piton professzorral, készülj rá! – kiált utána Daphne. Deneb nem reagál rá.

A homlokomra csapok.

– Komolyan, még ez is?

– Hát, mostanság kell beküldeni a választott RBF-tárgyak listáját – magyarázza Daphne.

– Jó ég, kezd a fejemre szakadni ez a dolog – szörnyülködök. Már volt egy pályaválasztási beszélgetésünk a házvezető tanárral és Dumbledore-ral, de akkor csak bemutatták nekünk a különböző szórólapokat és meséltek a munkákról meg az ajánlott vizsgaszámról.

– Te már döntöttél?

– Még nem – von vállat. Hallgatunk egy ideig, aztán eszembe jut még valami.

– Ha már Valentin-napnál tartunk…te kivel tervezed tölteni?

– Gondolom, Floráékkal – felel Daphne. Arcára pír kúszik.

– És Worple?

Daphne rám mered.

– Tessék?

– Worple. Eldred Worple, a hugrabugos srác, aki annyira odáig van érted…

Daphne hümmög, de nem válaszol. Újra belemerül a könyvébe.

 

/*/

 

Feszülten ébredek, és bár Daphne igyekszik segíteni, nem igen megy neki. Öklömnyire zsugorodott a gyomrom, úgy izgulok, mint Aratásnapok előtt szoktam.

– Ezt vedd föl. Kiemeli a szemed színét – dob felém egy ezüstösen csillogó blúzt. Következőnek egy fekete szoknyát repít felém, öve ékkövekkel van kirakva.

– Félreérted, Daffy. Nem akarok kiöltözni a találkozásunk örömére – közlöm vele. Azért mégiscsak felhúzom az ezüst blúzt, a szoknyát kritikus szemmel méregetem.

– Akkor legalább csinosan küldheted el a francba – von vállat Daphne. Megfésüli a hajam, de nem engedem, hogy bármi mást is csináljon vele. Felcsatolja a nyakamra a láncot, amit tőle kaptam születésnapomra. Végül fölveszem a szoknyát is.

– Na és ehhez milyen cipőt húzzak? – bizonytalanodok el, és elnyomom magamban a dühösen tiltakozó hangot. Átjár a remegés, mintha az első randevúnkra indulnék. Kár, hogy ki akarom dobni a srácot.

– Van egy aranyos bokacsizmám – ajánlja Adelaide Murton. Föl se tűnt, hogy belépett a szobába.

– Miért segítenél? Nem is kedvelsz – vonom kérdőre. Nem tehetek róla, hogy az emberek többségével bizalmatlan vagyok. Adelaide tud kedves is lenni, viszont Tracey Davies meglehetősen nem kedveli a hármasunkat – illetve engem és Daphne-t nem kedvel, Denebért bármit megtenne –, és Adelaide a legjobb barátnője.

– Azt hiszem, ilyen esetben még Tracey is segítene neked – mosolyog rám a lány. Kérdő pillantást vetek Daphne-ra, aki csak a vállát vonogatja. Adelaide kotorászni kezd az utazóládájában és előhúz egy pár szürke, bőr bokacsizmát.

– Ennek magas a sarka – mérem végig gyanakvón a lábbelit.

– Egyszer lánynak öltözöl, csak nem halsz bele – kuncog Daphne.

– Nagyon vicces vagy – forgatom a szemem.

Tíz perc múlva megnézem magam a tükörben. Sminkkérdésben határozott nemmel feleltem, Adelaide csak a fejét csóválta. Daphne büszkén mér végig, és csókot nyom az arcomra.

– Csodásan festesz, drágám!

– Szerencsés fiú – bólogat vidáman Adelaide.

– Akit ki akarok rúgni – dünnyögöm, hogy csak Daphne hallja.

– Ki vagy fel? Tőled mindkettő kitelik.

– Szoknyában vagyok, de ettől függetlenül játszik a felrúgás lehetősége is – tűnődök. Daphne-ra pillantok a tükörben. Még mindig hálóingben ácsorog, mezítláb van.

– Te mit veszel föl?

– Valami egyszerűt – von vállat a lány. Adelaide mosolyogva elköszön tőlünk.

– Szép napot, lányok!

– Neked is – intünk neki.

– Nem-nem – rázom a fejem, miután szobatársunk kivonul. – Ha nekem ebben a göncben kell villognom, ragaszkodom hozzá, hogy te is fölvegyél valami csinosat!

– Én mindig csinosan öltözködöm – közli. Elmosolyodok.

– Nem úszod meg, szívem! – figyelmeztetem. – Na, keress valamit, mielőtt felhívom Denebet, hogy ő válasszon neked ruhát!

Daphne arca piros lesz, és zavartan nevetgélve leguggol a ládája mellé. Megköszörüli a torkát.

– Ő beszélt neked?

– Hm? – Hirtelen nem értem, mire gondol.

– Úgy értem, Eldredről.

– Ó. Igen, igen, ő. De ne haragudj rá…

– Nem haragszom, minden joga megvan rá, hogy elmondja – mondja éles hangon.

– Együtt vagytok? – kérdezem kíváncsian. A fejét rázza.

– Nem. Bár kiderült, hogy tulajdonképpen aranyos fiú. Azelőtt még sose beszélgettem el vele. De abban maradtunk, hogy egyelőre barátok leszünk. Tudod, nem örült neki, amikor Deneb… hát…

Bólintok, halvány mosolyra húzom a szám.

– Eltörte a karját.

Daphne biccent és a szemét forgatja.

– Nem értettem, minek háborodott föl annyira.

Megvonom a vállam.

– Szerintem nem tetszik neki, hogy más fiúval töltötted az idődet.

– Hogy érted? – kapja föl a fejét Daphne.

– Hát, tudod, Corvust se szereti annyira. Ez valami báty-reflex lehet benne – elmélkedem. Daphne arcán csalódottság suhan át, amit nem tudok hova tenni.

– Hát, igen, az lehet – motyogja, és karcsú teste elé emel egy ruhácskát. Sötétzöld bársony, kiemeli a szeme színét. Fekete csipkebetét díszíti; a mellrész alatt bővül, az alsó szegély egészen a térde fölé leér.

– Csinos szoknya – dicsérem meg.

– Anyáé volt – mondja. – Astoriának tervezem majd adni, ha megnő.

Alsóneműért nyúl, és kisiet a fürdőnkbe, hogy átöltözzön. Az ágyamon ülve várom, és türelmetlenül csipkedem a fekete harisnyát a combomon. Tetszik a hangja, ahogy az anyag visszacsíp, mintha csettintene valaki.

– Na, milyen? – lép ki a mosdóból Daphne. A haját is megcsinálta, olyan igazi daphne-sra; két tincs hátra fonva hull kibontott hajzuhatagára. Még nem húzta föl a harisnyáját, bőre, szeme színéhez passzol a sötét anyag. A ruha kiemeli karcsú testének íveit.

– Elképesztően festesz – mosolygok rá. Elpirul a bóktól. Felé dobom a harisnyát, amit kikészített az ágyára. Kapkodva felhúzza, és felcsatolja egyik fekete, lakkozott cipőcskéjét.

– Akkor hát, menjünk – mondja, és maga után húz. Érzem parfümje édes illatát, amivel most a nyakamra spriccel egy keveset.

A klubhelyiségben Deneb üldögél. A legtöbben már elindultak Roxmortsba, a kicsik nagyrésze pedig valahol az iskola területén kószálhat. Az egyik sarokban Astoriáék bandája sutyorog.

Egymásba karolva megyünk le a lépcsőn – nekem sokat számít Daphne támogatása, a magassarkú csizma miatt –, Deneb lassan fölnéz ültéből, ahogy meghallja lépteinket. Eltátja a száját, szeme megcsillan. Tetőtől talpig végigmér bennünket. Amíg ő a szemét meresztgeti, én is megfigyelem őt: nem öltözött ki túlságosan, egy egyszerű világos kék inget visel, fekete farmernadrággal. Ölében a vázlatfüzete, kacskaringózó fekete vonalakat látok a lapon, de a keze nagyrészt eltakarja előlem a képet. A toll kiesik a kezéből, miközben Daphne-t bámulja. Felpattan, gyorsan mellzsebébe dugja a tollat, a füzetét ledobja a háta mögött a fotelra.

– Hű – böki ki. Lassan elmosolyodik. Daphne-ra pillantok, aki ragyogó szemekkel, kipirult arccal néz. – Lányok… eszméletlenül néztek ki – bókol Deneb. Megfordul, és amikor újra felénk néz, két lapot tart a kezében. Felénk nyújtja őket.

Megköszörüli a torkát, és közelebb lép.

– Tudjátok, ti vagytok a legfontosabb nőnemű lények az életemben – kezdi a maga igen vonzó és elegáns stílusában. Elnyomok egy mosolyt. – Úgyhogy, bár ez a szerelmesek ünnepe, úgy gondoltam, én is kifejezem az irántatok érzett szeretem, és nektek adom ezeket.

Előbb nekem adja oda a rajzot, megvárja, amíg kigyönyörködjük magunkat benne Daphne-val. Egy erdőbeli fatönkön ülök, kezemből balta lóg, és nevetek.

– De szép vagy, Johanna! – kiált föl Daphne. Deneb felé küld egy mosolyt. – Igazán tehetséges vagy.

– Elképesztő! – ujjongok, és Deneb nyakába vetem magam. Deneb óvatosan karol át, hogy ne gyűrje össze a másik rajzot. Homlokon csókol, aztán eltol magától, hogy Daphne-nak is átadhassa az ajándékát.

– Tessék, Daphne – mondja, és közben a hangja megremeg. Daphne keze is remeg, ahogy a lapocskáért nyúl. Egy pillanatra megvillan a szeme, ahogy az ujjuk súrolja egymást. Daphne arca vörösebbre színeződik, mint az érett alma.

– Mutasd! – Kíváncsian belekukucskálok a válla fölött a rajzba. Daphne egy nyitott könyvet szorít a mellkasára, és csukott szemmel nevet. Arca vonásai nagyon szépek ezzel az arckifejezéssel.

– Deneb, neked szinte kötelező képzőművészeti pályát választanod – közlöm vele. A fiú megvakarja a tarkóját, és szégyenlős mosollyal pillant Daphne-ra.

– Tetszik? – kérdezi félénken. Daphne fölemeli a fejét, és szaporán bólogat.

– Ez… ez nagyon… szép – böki ki. Reszketeg mosolyra húzza a száját. Látszik rajta, hogy zavarban van, miközben odalép Denebhez. A fiú óvatosan karolja át, mintha törékeny porcelánbaba lenne. Eszembe jut, mit mondott aznap este Daphne-ról, amikor a gyengélkedőbe akartam elcsalni: Daphne törékeny lány, vigyázni kell rá… Deneb most valóban úgy öleli, mintha egy óvatlan mozdulattal porrá zúzhatná a lányt.

– Nagyon szeretlek, Deneb – mondja halkan Daphne. – És utálom, amikor veszekedünk.

Deneb elpirul.

– Sajnálok mindent, Daphne – motyogja válaszul. Boldogan mosolyogva figyelem őket, és lassan a klubhelyiség kijárata felé araszolok. Örömmel tölt el, hogy végérvényesen kibékültek. Egy-két borzasztó hétig komolyan attól féltem, hogy soha többet nem szólnak egymáshoz, most meg úgy ölelik egymást, mintha az életük múlna rajta.

A folyosóra kilépve majdnem el is esek az idegen magasságú csizmácskámban. Elvesztem az egyensúlyom, amikor valami olyasminek válok a szemtanújává, amitől egyszerre vidulok föl, és amitől egyszerre lenne kedvem elfordulni.

Higgs és Hestia a folyosó közepén állva ölelik egymást. Vad csókokkal adják a világ tudtára, hogy ők most hivatalosan is egy pár. Nem tudom, hogy mehetnék el mellettük anélkül, hogy ne zavarnám meg őket. Higgs dünnyög valamit Hestia fülébe, amikor a lány beletúr a hajába, és a falhoz hátrál, hogy nekidőlhessen.

– Öö… srácok – szólalok meg bizonytalanul. Az újdonsült párocska mérgesen rebben szét.

– Mi van? Nem látod, hogy épp csinálunk valamit? – förmed rám Hestia. Orcája, nyaka és ajka piroslik, Higgs szemében olyan mértékű boldogságot látok, amilyet korábban nála nem tapasztaltam.

– Szeretem Hestiát – mondja bódultan.

– Látom – felelem zavartan. Megrázom a fejem. – Örülök, hogy együtt vagytok, komolyan. De igazán bemehetnétek innen. Nem sokan férnek el tőletek, és nem is túl romantikus ez a helyszín.

Hestia a szemét forgatja, és megragadja Higgs csuklóját, akinek az arcáról csodálat tükröződik.

– Hestia is szeret engem! – újságolja sziporkázva, miközben a lány idegesen bemondja a jelszót.

Magamban somolyogva megyek tovább. A folyosók üresek, szinte mindenki Roxmortsban kirándul. A Szoba ajtaja előtt megállok, s mielőtt bármit is ellenőrizhetnék magamon, lendületesen belököm az ajtószárnyakat. Corvus épp a tanári asztalnál ül, és azzal bíbelődik, hogy csokrot alkosson az asztallapon szét szórt ezerféle színű virágból. Rémülten kapja föl a fejét az érkezésemre. Megdobban a szívem, ahogy látom félig elnyílt ajkát és csillogó fekete szemeit. Erőnek erejével kell eltávolítani az agyamból a gondolatot, hogy mennyire szívesen szeretném eligazítani kusza, rakoncátlan hajtincseit. Vagy épp még jobban összekócolni. A francba!

– Azt hittem, később jössz – mondja végül, miután alaposan végig mért. A tekintetétől borzongás fut végig rajtam.

– Bocs – mondom olyan flegmán, ahogy csak tudom. – Bár, belenézhettél volna a fejembe, és tudhattad volna, hogy most jövök.

Összerándul az arca.

– Ez nem így működik…

– Hát hogyne. Csak arra képes rávilágítani ez a nyavalyás erőd, hogy a volt csajod egy gyilkos? Értem már – gúnyolódom. Leteszi a kék rózsát az asztalra és a hajába túr.

– Nézd, ezt elrontottam…

– Újfent – szúrom közbe kimérten.

– Igen. – Szünetet tart. – Mégis, arra szeretnélek kérni, hogy hallgass meg. Végül is, múltkor is bejött a dolog – teszi hozzá. Próbál viccelődni, és majdnem hajlok is a megbocsátásra, de kihúzom magam.

– Nézd, Black. Szeretném, ha ma lezárnánk mindent. Én ezt így nem vagyok képes folytatni. És nem is akarom.

Megütközik a szavaimon, és megremeg az önbizalmam erős vára.

– Ennyi? – dől hátra. A hangja nem gúnyos, csak tárgyilagos. De a szemében látom, ahogy a szomorúság kioltja az eddigi szikrákat.

– Ennyi. Itt és most, ennyi kettőnknek.

Corvus föláll, és bólint párat. Fehér inget visel, és azt a mellényt, amit a nővérétől kapott.

– Rendben.

Odalép hozzám. A mellénybelső zsebébe nyúl, és egy borítékot vesz elő.

– Ha nem akarsz meghallgatni, akkor ezt olvasd el.

– Én… – kezdek tiltakozni.

– Olvasd el! – ismétli erőteljesebb hangon. Mintha kétségbeesés csengene ki szavaiból. Megadón lehajtom a fejem.

– Adjad!