Erdő és Magány ~ 30. fejezet

30. fejezet

B a sokadikon – Blackek, Brooklyn meg Büszkeség és Balítélet

 

Augusztus elsején reggel a Holloway ház előtt állunk, felszerelkezve mindennel, ami a Roxfortba kellhet – plusz Deneb festményeivel –, és várunk Ragnorra. A kabátzsebemben ott lapul a végtelen oldalú kis füzet, amibe a D&D tervet részletezzük, illetve amibe Tarira történetét írtuk. Nem lett részletes, de a célnak megfelel. Megemlékezünk róla.

– Nem kéne gyászolnod – mondja Deneb, már sokadjára az elmúlt pár napban. Fáradtan bólintok.

– Tudom.

És tényleg tudom – Tarira azért jelentkezett a Viadalra, hogy meghaljon és a halálban találkozhasson szeretett öccsével. Bűntudatom támad – én sose gondoltam öngyilkosságra, hogy Remusszal vagy Siriusszal találkozhassak a halál utáni világban.

– Akkor vegyél egy nagy levegőt, és nyugodj meg! – mosolyog rám óvatosan Deneb. – Nemsokára találkozol Daphne-val és Corvusszal. Mi kéne még?

Sóhajtok, és igazat adok neki.

Halljuk, hogy Nick fölkel. Zörgés, dörömbölés, csörömpölés. Kérdőn nézünk össze Denebbel.

– Biztos leesett az ágyáról – von vállat a fiú. Elmosolyodok. Jól esik, hogy megpróbál jókedvre deríteni egy kis viccelődéssel.

Nick félmeztelenül támolyog ki a szobájából.

– Ledobott az ágy. Elvarázsoltátok? – néz ránk mogorván, egyértelműen az álom ködén át.

– Lehet a sok alkohol volt – szólal meg egy ismeretlen hang az előszobából. – Ki ez az izmos, félmeztelen csoda?

Denebbel megint összenézünk.

– Ki az? – kérdezem gyanakodva, és felpattanok. A nappaliba egy fiatalember lép be. A bőre napbarnított, haja sötét, szinte fekete, de rózsaszín csillámpor borítja. Jóképű arcából két macskaszem mér végig hármunkat. Ezüst mellényt és karmazsinpiros inget visel, fekete bőrnadrággal és ezüst papuccsal.

– Helló, fiatalok – köszönt minket.

– Helló? – vonja föl a szemöldökét Deneb. – Ki az ördög vagy?

– Több tisztelet, kérem! – A fickó elnyújtja a „kérem” e betűjét. Széttárja a karjait. – Hát így kell bánni Brooklyn főboszorkánymesterével?!

Kinyitom a szám, majd becsukom. Ugye nem…

– A nevem Magnus Bane, napsugaraim! – jelenti be ünnepélyesen a váratlan jövevény. Deneb bólint.

– Aha. Üdvözöllek, űrlény – mered rá. Majd rám sandít. – Ittunk mi valamit tegnap este, Jo? – kérdezi hunyorogva.

– Nem – sütöm le a szemem.

– Te ismered? – ámul el Deneb.

– Corvus barátja…

– Az ördögbe, tudnom kellett volna, hogy annak az ostoba Blacknek köze van ehhez az űrlényhez…

– Nem vagyok űrlény, szőke tulok – néz rá jelentőségteljesen Magnus Bane.

– Ki ez a vásári majom? – szólal meg most Nick, és a boszorkánymester felé int, aki úgy fest, kezdi elveszíteni a türelmét.

– Néha elegem van a mondénokból – csóválja a fejét. – Pedig alapvetően kedvelem őket…

– Mit keres itt, Mr. Bane? – kérdezem óvatosan. Nem kérdezek rá a „mondén” szó jelentésére. A fickó nagyokat pislogva néz rám.

– Végre egy udvarias emberi lény! Köszönöm, hölgyem, köszönöm!

– Johanna udvarias? Hagyjál már! – röhög ki Deneb. Magnus Bane nagyot sóhajt.

– Corvus küldött ide, hogy vigyelek titeket a brooklyni lakásomra – közli, nekem pedig a torkomba ugrik a szívem.

– Corvus? – kérdezem reménykedve.

– Nem úgy volt, hogy Ragnor visz el minket, és a Greengrass-kúriába megyünk? – kérdezi savanyú képpel Deneb. Magnus Bane elvigyorodik.

– Hát, Ragnor most nyaral. Peruban. Nélkülem. – Savanyú képet vág, majd látványosan dramatikusan nagy levegőt vesz, és folytatja: – Úgyhogy gyerünk, gyerekek, mindenetek megvan? – csapja össze a tenyerét.

Deneb rám pillant.

– Johanna, csinálj valamit. A te bolond fiúdnak a bolond ismerőse akar minket elvinni. Nem tetszik, határozottan nem tetszik.

Sóhajtok, és felállok a kanapéról.

– Legalább tudjuk tökéletesíteni a D&D tervet – paskolom meg a vállát. Deneb biccent, és fájdalmas arckifejezéssel föl áll.

– Hát jó. Vezess minket, Csillámpor Lovag – fordul Magnus Bane felé, aki rezzenéstelen arccal bámulja Denebet. Aki nyilván kezdi ettől kényelmetlenül érezni magát, feszengve rám pillant a válla fölött. – Most meg mi baja? – sziszegi nekem.

– Lehet, hogy nem tetszik neki a Csillámpor Lovag megnevezés – mondom vállat vonva. Végül Magnus vesz egy nagy levegőt, és csettint. Kék szikrák pattannak elő az ujjaiból.

– Indulás, drágáim! – mondja unottan. Nick odalép hozzánk, megpaskolja fia vállát, és alkoholbűzös csókot nyom az arcomra.

– Na, menjetek, csodabogarak – búcsúzik el, és visszafordul a szobájába. Magnus Bane addigra már kész is a varázslattal: egy ajtóméretű hullámzó valamit rajzolt a levegőbe.

– Kész a hajó – hajol meg felénk. – Én megyek előre, utána te, Mrs. Black, utánad meg a félnótás, ha képes lesz nem itt felejteni magát.

Bólintok, és megpróbálom visszafojtani a kitörni készülő nevetésem. Deneb csak hápogni tud a méregtől, de Magnus nem törődik vele. Csettint, és a holmijaink berepülnek a hullámzó masszába. Ő is belép, őt követem én. Még hátra pillantok Denebre, és biztatón rámosolygok.

– Várlak – mondom, és belépek az ajtón. Hideg simít végig a bőrömön, megborzongok. Évente kétszer szoktunk ezzel a módszerrel utazni – a King’s Crossra és vissza onnan, ide.

Amikor kilépek a fura ajtóból, egy folyosót pillantok meg, fapadlóval és rajta lila hosszúszőnyeggel. Vaj színű falakat, rajtuk indián fejdíszekkel. Teszek pár lépést. Magnust már nem látom, eltűnt valamerre. Egy visítást hallok, és valaki nekem ütközik.

– JOHANNA! – üvölti a nevem egy ismerős hang. Daphne az. Fogalmam sincs, mit keres itt, de nem is törődök vele, csak örülök, hogy itt van. Amennyire a nyakamban csimpaszkodó lányt szemügyre tudom venni, látom, hogy mugliruhákba, fekete farmernadrágba és bő, sötétzöld pólóba öltözött. Arcon csókol, aztán eltol magától. – Aggódtam ám érted – mondja, és eszkimópuszit ad az orromra. Kinyitja a száját, hogy elkezdjen mondani valamit, de végül nem szólal meg, oldalra biccentett fejjel elnéz a vállam felett. Hátra sandítok, és látom, hogy Deneb akkor lépi át szitkozódva a fura ajtó küszöbét. Amikor meglátja Daphne-t, elkerekedik a szeme, és gyorsan beletúr kócos hajába. Daphne őt is lerohanja; a nyakába veti magát, de ahelyett, hogy a fiú mellkasába fúrná a fejét, felnyúl, és Denebet a tarkójánál fogva a szája fölé húzza, és összeforrasztja az ajkukat. Tátott szájjal bámulom, ahogy az elmúlt hetek D&D terv részletezése, tökéletesítése tönkremegy egyetlen pillanat alatt. Aminek persze örülök, de a kedves bókok és udvarias megjegyzések helyett most úgy fest, mintha ki akarnák szorítani a másokból a szuszt. Eszembe jut, hogy amikor még suli közben Deneb beteg volt, azt mondta, Daphne-val finoman kell bánni, nehogy összetörjék. Erre most mindjárt összeroppantja a lányt, annyira szorítja magához. Leesett állal meresztgetem a szemem.

– Nem hiszem el – szólal meg egy töprengő hang a hátam mögött. – Pedig mennyi ideig terveztük, hogy hogyan csábítsuk el Hollowayt!

– Corvus? – pördülök meg azonnal. Ott áll, a falnak támaszkodva, vigyorogva. Fehér inget és fekete farmernadrágot visel, fekete haja selymesnek tűnik, bogárszemei csillognak. Vigyorog, de amikor a szemembe néz, elkomorodik. Kitárja a karját, én pedig egyszerűen csak hozzábújok. Magához szorít, minden szenvedély nélkül.

– Megijesztettél – súgja a fülembe, én pedig válaszként erőteljesen a mellkasába fúrom az arcom. Én is megijedtem – ha elvisznek a Viadalra, soha, de soha nem ölelhetném őt. Egy ideig csak állunk, és öleljük egymást, halljuk, ahogy Deneb és Daphne hevesen csókolóznak, ahogy levernek egy-két indiánmaszkot. Ekkor Corvus rájuk szól.

– Ne már, gyerekek, ezt nem a folyosón kéne…

Megfordulok karjai szorításában, a mellkasának dőlök, úgy nézem vigyorogva, ahogy a D&D terv alakul. Daphne tökéletesen sima haja kócosan áll mindenfele, pólója a derekán felgyűrődve. Zihálva nevet, és most minden hév nélkül karolja át az ábrándosan pislogó Denebet, aki gondolkozás nélkül magához szorítja újdonsült kedvesét.

– Van reggeli, kértek? – kérdezi Corvus, és kézen fogva bevezet a nappaliba. Az ajka elé emeli a mutatóujját. – A kicsik még alszanak!

– Kicsik? – kérdezem, és ujjaim az övéi közé kulcsolom.

– Kicsik – bólint, és állával egy csukott ajtó felé int. – Azura meg Sagitta – magyarázza. – Kicsik.

– Nagyon kicsik – mondom szemforgatva. Rávigyorgok Corvusra. Olyan jó érzés újra látni. Ilyen hosszú ideig még nem voltunk távol, mióta együtt vagyunk.

– Igen, ez így van. És közben ráadásul ki is húztak meghalatni – mondja Corvus. Meglököm a vállát.

– Nem arról volt szó, hogy többet nem nézel bele a fejembe? – érdeklődöm. Rám vigyorog.

– Sajnálom, de olyan régen hallottam a hangod, hogy nem tudok ellenállni annak, hogy a gondolataidat is…hát, lássam vagy halljam, ahogy jön.

– Ez remek, de engem zavar, hogy én meg nem tudom, te mit gondolsz – pislogok ártatlanul. Corvus megáll, elengedi a kezem, majd közelebb lép hozzám. Két tenyere közé fogja az arcom, és megcsókol. Lágyan és lassan. Egyik kezével átkarolja a derekam, és magához húz.

– Ne már, gyerekek, ezt nem a nappaliban kéne – hallom Deneb elvékonyított hangját.

– Hagyd már őket – nevet rá Daphne. Corvus elhúzódik, és mosolyogva nyom még egy utolsó csókot a számra.

– Szóval, kértek reggelit? Van itt nagyjából minden – lép oda a konyhapulthoz.

– Igen? Én semmit sem látok – nyújtogatja a nyakát Deneb. Látom rajta, hogy az egész arca, de még a nyaka is piros. Daphne hozzábújik oldalról, zöld szeme csillog. Ő is ki van pirulva rendesen.

– Inkább magyarázzátok meg, mi volt ez – teszem csípőre a kezem. Deneb sóhajt és megvakargatja a tarkóját.

– Igazából nekem fogalmam sincs. Daph? – pillant segítségkérőn a lányra, aki csak kuncog. Vállat vonva ezt mondja:

– Hát, Corvus tartott nekem párkapcsolati órákat – villant a fiúra egy széles vigyort, aki biccentve vigyorog rá vissza. Denebbel csak kapkodjuk a fejünket közöttük. Valamiről rendesen sikerült lemaradnunk.

– Persze nem azt mondtam, hogy rögtön rohanja le Hollowayt, az rosszul is kijöhetett volna – teszi hozzá Corvus. – De szerencsére nem így történt.

– Hát nem – bólogatok. – De mit keres itt Daphne? És mi mit keresünk itt egyáltalán? Greengrassékhoz szólt a meghívónk.

– Ha akartok, mehettek a kúriába is, a szüleim meg Astoria biztos szívesen fogadnak – mondja vállvonogatva a lány.

– De mit keresel itt, kislány? – csóválja a fejét Deneb. Daphne mosolyogva megérinti az arcát. Innen látom, hogy Deneb beleremeg az érintésbe.

– Leveleztünk. Megírta, hogy nézni szeretné majd az idei Bajnokságotokat…

– Viadal – javítom ki. Daphne biccent.

– Viadalotokat. Felajánlotta, hogy jöhetek ide, úgyhogy jöttem, és annyira megtetszett a hely, hogy itt maradtam. Magnustól rengeteg mindent tanultam! – mondja csillogó szemekkel.

– Az klassz – pislog Deneb. Látom, ahogy végigfuttatja a fejében a lehetséges válaszokat, mi tetszett meg annyira Daphne-nak Magnus Bane lakásában, hogy maradjon. Nevetnem kell a gondolatra, hogy esetleg Corvus miatt – Deneb arca erről a gondolatmenetről árulkodik. Daphne is észre veheti, mert lábujjhegyre áll és arcon csókolja a fiút.

– Nyugi, drágám – súgja a fülébe olyan hangosan, hogy még én is hallom. Deneb vállat von, és szembe fordítja magával Daphne-t, hogy újra megcsókolhassa. Corvus mosolyogva sóhajt, és felém fordul.

– Te kérsz enni, Johanna?

Bizsergés fut végig a gerincemen, ahogy kimondja a nevem.

– Farkaséhes vagyok.

Corvus ragyogó mosollyal biccent, és sürgölődni kezd a konyhácskában.

Fél óra múlva, nyolc körül már a „kicsik” is felébrednek. Illetve csak Azura, Sagitta még húzza a lóbőrt az ágyban.

– Jó reggelt! – köszönt nagyot ásítva. Ránk mosolyog. Az arckifejezése annyira a bátyjáé, hogy nem tudok nem visszamosolyogni. A következő mondatától persze hamar lelohad a jókedvem. – Örülök, hogy egyikőtök sem halt meg.

– Ööö…kösz – pillant rá Deneb elkerekedett szemmel. Corvus kenyérszeletet vág, közben ránk néz.

– Ne vegyétek komolyan, egy percig sem hittük, hogy bármelyikőtöknek baja eshet.

– Pedig nagy eséllyel lehetett volna – mondom színtelen hangon, visszaemlékezve arra a szörnyű pillanatra, amikor Lucia Grandanova felolvasta a nevem.

– Semmi baj – nyugtatgat Deneb, és a kézfejemre teszi a kezét. – Semmi baj nem történt, és nem is fog.

Összemosolygunk. Elkapom a szemem, nem akarom látni az arcán annak az ijedelemnek a nyomát, ami Aratás óta ott van.

– Mikor is lesz a kviddics kupa? – kérdezem, Corvusra kapva a tekintetem.

– Másfél hét múlva.

– Hogy jutunk oda? – faggatom, hogy eltereljem a gondolataim.

– Egy hét múlva elutazunk az Odúba…

– Az mi? – szúrja közbe Deneb.

– A Weasley-család otthona – hangzik a felelet. Denebbel és Daphne-val összenézünk.

– Biztos jó ötlet ez? – kérdezem óvatosan.

– Hogy érted? – hunyorog rám Corvus.

– Hát, Weasley-ékkel…Nem feltétlenül ápolunk olyan jó kapcsolatot… – Próbálok úgy fogalmazni, hogy a lehető legkevésbé sértsem meg őket.

– Ne aggódj, nem lesz semmi baj – mosolyog Corvus, és nekem nincs szívem tiltakozni.

A napot többnyire semmittevéssel töltjük. Egész nap beszélgetünk és játszunk. Sok mugli társasjátékot kipróbálunk, amiknek eleinte nem nagyon értem a szabályát, de aztán egyre jobban megy. Végig nevetjük az egészet, vicces dolog a Black-testvérekkel közös játék. Corvus már nagykorú, szóval suttyomban varázsolgat.

– Csaló! – rikoltja Sagitta, és a bátyja hátára ugrik. A mozdulattól felborul az asztal, a tábla és a bábuk szétszóródnak. Kuncogva dőlök hátra, és nézem, ahogy Sagitta és Corvus gyilkolják egymást a kanapén. Deneb és Daphne kihasználják a pár percnyi nyugalmat, és egymásba feledkeznek. Magnus valahol a városban mászkál, Azura pedig összegömbölyödve alszik egy bársony fotelben, karja alatt Magnus macskájával, Miau Ce-tunggal.

Este, amikor Magnus hazaér, vacsorát készít, és szinte a Roxfortban érzem magam. Összefut a nyál a számban, amikor megpillantom a különféle ételek sorát. Jóízűen eszünk, Denebbel szinte meg sem szólalunk, csak hallgatjuk a többiek diskurzusát.

– Pyxis odajön majd – újságolja Magnus. A Black-testvérek összevigyorognak.

– Meg is oldódtak a problémák közte meg Charlie között? – kérdezi Azura, ártatlanul pislogva.

– Remélem – mondja a boszorkánymester. – Örülnék, ha boldog lenne.

– Ugye te már nem érzel semmit iránta? – kérdezi óvatosan Corvus, felfigyelve Magnus bánatosságára. Deneb, Daphne és én a tányérunkba feledkezünk – ez túl családias beszélgetés ahhoz, hogy hozzászóljunk.

– Nem – mosolyog rá Magnus. A szemében aggodalom csillan. – Csak rossz előérzetem van.

– Charlie miatt? – vonja föl a szemöldökét Sagitta. Magnus nem válaszol, csak a fejét csóválja.

– Még csirkét? – kérdezi Denebtől, és ezzel le is zárja a beszélgetést Pyxisről és a szerelmi életéről.

Vacsora után Magnus és Corvus berendezi a nappalit.

– Mit fogunk csinálni? – kíváncsiskodom, kilépve a fürdőből. A hajam még vizes, odalépek Corvus elé, aki szó nélkül int a pálcájával, megszárítva ezzel a tincseim. Köszönetképp arcon csókolom. Mosolyogva megsimogatja a hajam.

– Mekkorára növeszted? – kérdezi, a végénél fogva megcsiklandozza vele a nyakam.

– Még nem tudom – vonom meg a vállam. Az összetolt kanapékra intek. – Mi lesz itt?

– Tartozom még neked Miss Elizabeth Bennett bemutatásával – feleli Corvus, és elvigyorodik. Nevetve lököm meg a vállát.

– Úgysem fogod tudni megszerettetni velem – vágom rá. – Nem szimpatikus a lány.

– Csak azért, mert Cornak bejön, igaz? – szól közbe Sagitta. Egy kanapén fekszik, feje és lába lelóg két oldalt a karfákról.

– Már más jön be – javítja ki a húgát Corvus, és rám mosolyog. Visszamosolyognék, ha nem folytatná a vitát Sagitta.

– Kicsoda? Jane Eyre? – vág vissza a lány.

– Eyre? Jane Eyre? Az meg kicsoda? – kapkodom a fejem összevont szemöldökkel. Corvus nagyot sóhajt.

– Senki – mondja legyintve, amitől csak még jobban fölmegy bennem a pumpa, és egy pillanatra nagyon megijedek.

– Az sose jó, ha egy lányra azt mondják, hogy senki – közlöm, csípőre tett kézzel.

– Ez most feminista vagy féltékenykedő szöveg? – vihog Sagitta. Gyilkos pillantást vetek rá.

– Drágám, Jane Eyre egy könyvszereplő – mondja Corvus, és látom rajta, hogy alig bírja visszatartani a nevetését. Meglököm a mellkasát.

– Nem vagy vicces, Black – jelentem ki, és lehuppanok a kanapéra. Corvus hátulról lehajol, és nevetve végig húzza az ujját a felkaromon.

– Naa, csak nem haragszol most meg – mondja, és belecsókol a nyakamba. Csiklandósan összerándulok.

– Hát, őszintén, nem tudom – felelem incselkedve, és hátra hajtom a fejem, hogy felnézhessek rá. – A helyedben megpróbálnám magam kiengesztelni…

– Ó, te jó ég, ne itt éljétek ki minden romantikus életetek – könyörög Sagitta. Corvus fölnevet és beül mellém. Átkarol, én pedig oldalról hozzábújok.

Jó félórába telik, mire mindenki elhelyezkedik. Magnusnak egy új fotelt kell varázsolnia, hogy mindannyian elférhessünk. Azura és Sagitta egy-egy székben terülnek el, Magnus a földön ül, ölében Miau Ce-tunggal, mi Corvusszal elfoglaljuk a kanapét. Deneb és Daphne bejelentették, hogy ha nem bánjuk, akkor ők most inkább elvonulnának megbeszélni a dolgaikat. Mondjuk fene tudja, ebből mennyi lesz a beszélgetés.

Amikor megpillantom a muglihölgyet, Corvusra pillantok.

– Komolyan, ez Elizabeth Benett? – kérdezem felvont szemöldökkel. – Csúnyább, mint amilyennek elképzeltem.

Corvus nevet, és nem válaszol, még akkor sem, amikor kommentálni kezdem a filmet. Úgy fest, élvezi a folyamatos narrációmat. Egy idő után bökködni kezd, de szavakkal nem mondja ki, hogy hagyjam abba.

– Fogd már be! – ripakodik rám Sagitta, úgy a film felénél. Utána már csak Corvus fülébe sugdosom a megjegyzéseimet, aki halkan föl-fölnevet.

– A panemiek tudnak filmezni? – érdeklődik Magnus, amíg várok arra, hogy Sagitta kijöjjön a fürdőből. Későre jár, csak ásítozni tudok. A film nagyon hosszú volt – több részből állt.

– Nem – felelem.

– Az látszik – kuncog Corvus. Mögém áll és átkarol, állát a vállamra illeszti. Felemelem a kezem, hogy beletúrhassak kócos sötét tincseibe.

– Probléma állt föl – lép ki a fürdőszobából Sagitta. Fehérköntöst visel, haja besötétedett a víztől.  

– Na mi történt? Elfogyasztottad a meleg vizet? – kérdezi Corvus. Nem kell látnom, hogy tudjam, fintorog. A hideg víz a gyengéje.

– Nem – rázza a fejét Sagitta. – Hogy fogunk aludni? – Csípőre teszi a kezét, és végig mér minket, a fotelben olvasgató húgát és Magnust.

– Hogyhogy hogy? Hát, fogod magad, lefekszel, betakarózol és…

– Imádom, amikor humorzsákot játszol, Corrie – grimaszol Sagitta. – Na, de komolyan beszélek! – Átdobja szőke haját a válla fölött. – Deneb és Daphne abba a szobában vannak, ahol Johannának is aludnia kéne, de ők bealudtak és nincs szívem kirobbantani őket onnan…

– Milyen jó fej lett a kishúgom, figyeled? – kötözködik Corvus. Sagitta gyilkos pillantást vet rá.

– Magnus, nem tudsz több szobát csinálni? – fordul a boszorkánymester felé a lány.

– Amíg mindenki bent van, nem – rázza a fejét a fickó. Sagitta fújtat.

– Oké, mi Azurával alszunk a szobánkban, ti pedig Johannával alhattok itt kint – osztja föl az alvóhelyeket. Corvus persze rögtön visszavág.

– Miért mi alszunk kint? Idősebbek vagyunk! – érvel.

– Csak te vagy idősebb nálam – tiltakozik Sagitta.

– De nagyobbak vagyunk nálatok – méricskél Corvus.

– Dehogyis. Magasabb vagyok Masonnél!

– Jó, de én magasabb vagyok nálad, Johanna meg Azuránál. Tehát mi vagyunk a nagyobbak…

– Hagyd, Corvus, elférünk a kanapén is – csitítom, de Corvus már rég elengedett, felkészül a csatára a húgával. Szemforgatva várok. Végül Magnus megelégeli a szócsatát és igazságot oszt:

– Majd én alszok a kanapén Miau Ce-tunggal, rendben? Corvus és Johanna alhatnak az én ágyamban, Sagittáék maradnak a Black-szobában.

Még be sem fejezi a mondatot, amikor a két testvér egyszerre kezd ellenkezni.

– Majd alszunk mi a kanapén – mondja Corvus. – Te vagy a vendéglátó, nyugodtan aludj a szobádban.

– Nem, nem, mi majd alszunk kint Azuval, ti meg nyugodtan össze tudtok bújni a nagy ágyon – ajánlja Sagitta. A fejem fogva próbálok kiigazodni rajtuk. Nehezen megy.

Végül mi alszunk a Black testvérek szobájában. Az ágy nagy, de mégis hatalmas hely marad üresen, mert Corvusszal csak a kis részét foglaljuk el. A lábam az övé köré fonom, hogy ne fázzon. Kuncogva húz magához egy csókra.

– El is felejtettem a lábfej-fázós problémádat – mondja, miután elenged.

– A húgaid nem szokták ezt csinálni? – érdeklődöm, és felkönyöklök. A függönyök nincsenek rendesen behúzva – aminek reggel egészen biztosan meg fogjuk inni a levét –, a holdfény megvilágítja elnyűtt pólójából előbukkanó kulcscsontját, fehér nyakát és arcát, megcsillan szinte fekete haján, sötét szemén. Vékony ajkai elnyílnak mosolygás közben.

– Ha velük alszom, örülök, ha egyben az ágyban maradok – feleli. Halkan fölnevetek. Felnyúl, végig vezeti a hátamon a kezét, majd ujjait a hajamba fúrja. – Amilyen vadak ébren, legalább olyan vadak álmukban.

Lehajolok, hogy megcsókoljam. Corvus simogatja a karom, az arcom, és bókokat súg a fülembe.

– Ez hiányzott – motyogja. Visszafordulok az oldalamra, és hozzábújok. A mellkasán összefonódó kezünket figyelem, és hallgatom a lélegzetvételét.

– Tudod, Johanna Mason, nem élném túl, ha téged beküldenének a Bolondok Viadalára.

– Lehet, hogy én sem – felelem. Corvus átkarol, és megpaskolja a derekam.

– Úgyis legyőznél mindenkit, kedvesem – mondja.

– Remélem.

Többet nem szólunk, csak egymás légzését hallgatva élvezzük a másik társaságát és hogy nem kell már aggódnunk.

Legalábbis még egy évig.