28. fejezet
Tarira Quinnell
Érzem, hogy minden levegő kiszakad a tüdőmből. A
lányok elszakadnak mellőlem, sorfalat alkotva állnak egy folyosó szélén, ami a
színpadig vezet.
– Nem engedem! – hallom valahonnan messziről Deneb
üvöltését. Lehajtom a fejem, veszek egy mély levegőt, és elhatározom, hogy nem
mutatom gyengének magamat. Már épp elindulnék, amikor valaki csendesen szól
valahol a lányok tömegében, mégis mindenki hallhatja, aki itt van valahol a
téren.
– Önként jelentkezem! – A hang irányába fordulok, és
meglátom azt a lányt, akit az előbb akartam megvigasztalni, hogy nem lesz semmi
baja.
– Hé, ne csináld! – szólok rá, és megérintem a karját.
Ő a szemembe néz, és mosolyra húzza a száját. Egy farkas jut róla eszembe.
– Én menni akarok a Viadalra. Te nem. És különben sem
rajtad múlik, hogy megyek-e – mondja, és hangosabban megismétli magát: – Önként
jelentkezem Johanna Mason helyett!
A színpadon Lucia Grandanova összevonja homlokára
kacskaringózó szemöldökét.
– Önként jelentkezel Johanna Mason helyett? –
visszhangozza a lányt. Ő bólint, és kilép az előttem nyílt folyosóra.
– Önként jelentkezem Johanna Mason helyett.
Lucia arca felragyog, és még egyszer elismétli a barna
bőrű lány mondatát. – Önként jelentkezik Johanna Mason helyett! – Várja, hogy a
tömeg taps rivalgásba kezdjen, de hát arra várhat. A lány magabiztosan,
peckesen, lassan lépdel a színpad felé. Olyan… fenséges a járása.
Akárcsak egy oroszláné, amikről az iskolában tanultunk – mármint az itteni mugli-iskolában.
– Hogy hívnak, önként jelentkező? – fordul kedvesen
Lucia a lány felé, aki már ott áll előtte.
– A nevem Quinnell. Tarira Quinnell.
– Pompás! – ujjong a mikrofonba Lucia, és kinyújtja
Tarira felé kék kesztyűs kezét, amit Tarira meg is ráz. A tömeg felé fordul, és
békés mosollyal az arcán néz ránk.
Igazából csak most esik le, mitől mentett meg ez a
lány. Behunyom a szemem, és elképzelem, hogy most eredetileg nekem kéne ott
állnom Tarira Quinnell helyén. Nekem kéne a Kapitóliumba utaznom. Nekem kéne
felvonulnom a hintóban a társammal. Nekem kéne edznem a Viadalig. Nekem kéne az
interjút végigbeszélni. Aztán nekem kéne a Hetvenedik Éhezők Viadalán
megküzdenem a másik huszonhárom kiválasztottal. Megborzongok, és olyan heves
remegés lesz úrrá rajtam, hogy a mellettem álló Békeőrnek meg kell tartania. Oldalra
pillantok, és látom, hogy ez az a fickó, aki feltehetőleg anyám szeretője volt.
– Beszélni akarok vele, mielőtt elmegy – suttogom
neki. A hangom ugyanúgy remeg, mint a kezem. A férfi rám néz barna szemeivel,
és aggódó fényt látok megcsillanni benne.
– Jó. Úgy lesz – bólint, és megveregeti a vállamat. Tényleg
tudja, ki vagyok. Vicces, sose gondoltam volna, hogy egy Békeőr lehet jó fej
is. Ez új. És jó.
Sokkal jobb, mint egy dementor.
– …Citrad Bobal! – hallom Lucia Grandanova kiáltását.
Tehát Citrad megy még a Viadalra. Klassz srác: kedves, és mindig mindenkire
mosolyog. Háta közepéig ér aranyszőke haja, szeme pedig olyan kék, mint a kék
ég a fejünk felett. Magas és izmos, sőt, még ezekhez okos is. Jó esélye van
győzni, ezt be kell látni.
Citrad már az emelvényen áll, és megrázza Tarira
kezét. Barátságos mosoly ül az ajkán, Tarira pedig megvillantja fogsorát, ezzel
megmutatva mindenkinek csorba szemfogát, amitől csak még jobban hasonlít egy
farkasra.
Amíg rajtuk gondolkodom, megint lemaradok Lucia
szövegéről, és újból csak a végét kapom el: – … és sose hagyjon el bennetek a
remény!
Felhorkanok. Amint a versenyzőink elindulnak lefelé a
színpadról, a mellettem álló Békeőr megragadja a felkarom.
– Ha tényleg beszélni akarsz vele, akkor most gyere!
– Hogy hívják? – kérdezem útközben. – Hálás vagyok, a
segítségéért.
– Dennis vagyok. És imádtam anyádat, úgyhogy semmiség.
Dennis kocogva vezet át a tömegen, és megáll a
Polgármester háza előtt, vált pár szót az ajtót őrző Békeőrökkel, és pár perc
múlva már a benti agyon díszitett folyosókon bolyongunk. Amikor megtaláljuk az
ajtót, Dennis rám néz.
– Nem akart senki sem beszélni vele. Addig maradsz,
ameddig csak akarsz.
Bólintok. Érzem, hogy elszorul a torkom. Belököm a
sötét fából ácsolt ajtót – a lapot szép faragások ékesítik –, és meglátom,
ahogy Tarira az ablak előtt áll, és a haját igazgatja az üveget használva
tükörnek. A szoba egészen apró. Egyik falát – melynél Tarira áll – ablakoknak
szentelték, a többi falon halványsárga és sötétarany tapéta van, és
festményeket függesztettek föl. A helyiséget a csillár halvány, pislákoló fénye
és a déli nap élénk sugara világítja be. A deszkázott padlón ócska, koszos,
bordó szőttes szőnyeg fekszik. Bútorok nincsenek – a nagy, szintén bordó
kanapét, ami uralja a szobát, és az előtte álló kormosbarna kisasztalkát
kivéve.
– Szia – mondom csöndesen. Tarira az ablaküveg felé
fordulva áll még mindig, s csak a tükörképéből látom, hogy megemeli ugyanolyan
fekete szemöldökét, mint amilyen fekete a haja.
– Miért jöttél ide, Johanna Mason? – kérdez. A
hangjában nincsenek érzelmek; sem ellenségeskedés, sem kedvesség, sem utálat,
irigykedés, féltékenység, öröm, szomorúság, félelem, magabiztosság, gyász,
izgalom. Csak frusztráló semlegesség, mint aki csak úszik az árral, és
egyáltalán nem érdeklik a történések. Gondolom, majd én emlékeztetem:
– Önként jelentkeztél az Éhezők Viadalára. Helyettem.
– Nem mondod? – Végre felém fordul. A szemöldöke még
mindig magasan van sötét homlokában.
Egy kis ideig csak hallagatok. Nem tudom, mit
mondhatnék. Elbizonytalanodom. Minek jöttem ide egyáltalán? Nagyot sóhajtok.
– Miért? – kérdem végül.
Szemöldökei lassan visszaereszkednek a helyükre,
fekete bogárszeme szórakozottan csillan.
– Hogy miért? – Széttárja a karjait, és megfordul a
tengelye körül. – Látsz itt valakit?
Óvatosan felelek. – Nem.
– Hát pont ezért megyek – közli, továbbra is tartva a
színtelen hangot.
– Én ezt nem értem – mondom. Tényleg nem értem. – Hány
éves vagy?
– Tizenhat.
– Akkor…?
Elmosolyodik. Ajka bőrével és hajával ellentétben
halvány barackszínű. Vagy inkább deszkaszínű. Nem tudom megállapítani.
– Tudom, mi jár a fejedben – mondja. – Az, hogy eddig
miért nem jelentkeztem, mikor megtehettem volna?
Némán bólintok. Tarira folytatja.
– Eddig is mentem volna. Ha nem lett volna Tatenda. Az
öcsém. Idén télen halt meg. – Halkabban beszél tovább, mintha tartana attól,
hogy valaki meghallja. – Munkában. Kint volt az erdőben, valamiért
felküldték egy fára… – Elcsuklik a hangja. – Megcsúszott… a fa ága jeges volt…
leesett… – Nagy levegőt vesz, és egy szuszra kiböki a maradékot: – És nyakát
szegte. Alig volt tizenhárom éves.
Elborzadva hallgatom.
– Én… nagyon… sajnálom… – makogom össze-vissza. Ő
szomorúan mosolyogva néz rám, és a vállamra teszi a kezét.
– Nem kell sajnálnod. Sokkal jobb helyen van már, ha
nem is velem. Legalább nem kell többé szenvednie, éheznie és rettegnie. – Kis
hallgatás után ezt mondja: – Nekem már nincs senkim, aki miatt nem kéne nekem
meghalni az arénában. Terád vár a családod, a szüleid, és a fiúd, aki
tiltakozott, amikor kihúzták a nevedet.
Megrázom a fejemet.
– Deneb és én köztem nincsen semmi – javítom ki. – És
nincsenek szüleim. Csak az apám él, anyámat elvesztettem, amikor pár éve
belehalt szülésbe.
Most Tarirán a sor, hogy együttérzőn pislantson felém.
– Ne haragudj, nem tudtam.
– Nem tudhattad – nyugtatom meg, és leülök a szoba
közepén lévő bordó kanapéra. – Nincs kedved elütni valamivel az idődet? A
Békeőrök azt mondták, senki nem akar jönni… – Eszembe jut, hogy ez milyen
gorombán hangozhatott, és elvörösödöm. De Tarira csak nevet, és lehuppan
mellém.
– Miről akarsz beszélgetni?
– Hát… – Hirtelen nem is tudom, mit mondjak. Hogy
szurkolok neki? Nyilván szurkolok, hisz megmentett. Hogy hiányozni fog? Ez nem
lehet teljesen igaz, hisz eddig soha életemben nem láttam még. Sok sikert,
maradj életben? Mindenki ezt mondaná…
– Tudod, én nem félek a haláltól. Már nem. – Örülök,
hogy Tarira kezd beszélni, és nem nekem kell. – Ha meghalok, legalább viszont
láthatom Tatendát. Nézd csak, itt van egy kép róla – mondja, és belenyúl
szövetruhája mellzsebébe. Most nézem csak meg jobban a ruháját: olyan színű,
mint az ajka, halvány barna; a derekánál szűkített, öv fogja össze, hogy ne
essen le Tarira sovány testéről; gyöngyöket varrtak az anyagra, színeseket, csak
nem olyan neonosakat, mint amilyen Lucia Grandanova ruhája és haja.
Tarira egy fényképet húz elő, és a kezembe nyomja. Egy
ötéves forma sötétbőrű kisfiú és egy talán nyolcéves kislány – akinek szintén
sötét a bőre –, szerepel rajta. Süt róluk, hogy testvérek. Ugyanaz a
koromfekete, fonatokban hordott haj, ugyanaz a katicaszempár, ugyanaz a
mosolygó száj, pisze orr, apró fül…
– Tatenda és én, kiskorunkban – mondja réveteg
mosollyal az arcán Tarira. – Ő volt a mindenem. A saját életemnél is fontosabb
volt nekem. És ezért nem számít már semmi sem.
– Lehettél volna… – Megint elharapom a mondatom végét.
Tarira szórakozottan felvonja a szemöldökét.
– Öngyilkos? Persze hogy lehettem volna. De az olyan
lenne… szóval nem lenne tisztességes a földanyával szemben. Ha már életet adott
nekem, ne vesztegessem el, nemdebár? Így jelentkeztem a Viadalra. Remélem, nem
éhhalálban lelem a végzetem. Harc közben szeretnék meghalni.
– Ezek… olyan szép gondolatok – bököm ki. Feszélyezve
érzem magam egy ilyen tiszta lélek mellett. Mardekáros vagyok. Ők pedig
köztudottan sunyik, gonoszak, önzők…
– Ezek tények – fordítja felém a fejét Tarira, és
fekete bogárszemei mintha a lelkem mélyéig el akarnának látni. – És a
halálommal nem lesz kevesebb a világ. És Snow is megkapja, amit akar. Halált.
Biccentek. Snow tényleg nem akar túl sok jót.
– Most már menned kéne – mondja Tarira hosszú
hallgatás után. Felé nézek, de ő a térdén heverő képet bámulja. – A barátod és
az apád biztos keres már téged.
– Igen. – De nem akaródzik elmennem. Én is a képet
nézem, és arra gondolok, hogy tehetnék-e valamit őérte, mielőtt elviszik.
– Bármit megadnék, ha még egyszer nevetni láthatnám
Tatendát… – motyogja magának, mintha én nem is ülnék mellette.
Én pedig segíteni akarok neked, mert te is segítettél
nekem, gondolom. Lenézek a lábamra. Anya szoknyája pont
középhosszúságú; csak a combom egy egészen pici része, a térdem és a vádlim
eleje látszik ki, barna csizmám eltakarja a lábam többi részét. És ez a csizma
tökéletesen alkalmas arra, hogy dolgokat rejtsünk el benne. Mint például egy
tíz és félhüvelyk hosszú magyalpálcát.
– Én pedig bármit megadnék, hogy megháláljam, amit
értem tettél. – Lassan előveszem a pálcát a csizmámból. Tarira kíváncsi
tekintetét magamon érzem. Érdeklődve pislog a pálcámra.
– Egy hajtű?
Megrázom a fejemet.
– Nem. Varázspálca. – Most, hogy ezt kimondtam, sokkal
nagyobb súllyal nehezedik a mellkasomra a bűntudat. Nem lenne szabad muglik
előtt varázsolnom, még Panemben is ellenőrzik a kiskorúak mágiagyakorlását.
Tarira felkacagott.
– Köszönöm, Johanna, hogy megpróbálsz felvidítani. Jól
esik.
A képért nyúlok, és felém húzom. Tarira bal combján
egyensúlyozik a kis papírdarab. Megbököm a pálcámmal a képet. – Mozogj! –
parancsolom, mire a fényképen lévő két gyerek megmozdul, és azt a nevetést
folytatják, amit a kamera megörökített és kimerevített erre a képre. Hallom,
hogy Tarira lélegzete elakad, és a fényképe után kap.
– Varázslat – nyögi, és megbűvölten nézi az ajándékát.
Lassan emeli föl a fejét, fekete szemeiben könnyek csillognak. Ahogy a
homályfüggönyön keresztül engem néz, egyszerre látok benne félelmet,
csodálatot, tiszteletet és hálát. – Köszönöm – susogja. Alig hallom a hangját,
lágyabb, mint az itthoni ritka nyári szellők az erdőben.
– Nem. Én köszönöm – mondom, és megölelem. Hagyom,
hogy egy kicsit hüppögjön a ruhámba és a hajamba, majd óvatosan, gyengéden
eltolom magamtól, és az ajtóhoz szökkenek. – Viszlát, Tarira. Remélem, eléred,
amit szeretnél.
– Köszönöm, Johanna Mason – kiáltja, és a szívére
szorítja a képét.
– Végig rajtad tartom a szememet, Tarira Quiennell,
ígérem! – Nem bírok többet a könnyes szemekbe nézni, kiperdülök az ajtón, és
Dennisbe botlom.
– Na? Mi volt? – kérdezget. Legyintek.
– Semmi különös. – Magam köré fonom a karom, és
feszengve körbe nézek a félhomályba burkolózott szűk folyosón. Van itt két nagy
ablak, de mind a kettő előtt súlyos, bordó bársonyfüggönyök lógnak. Csak a
plafonról lógó csillár világítja meg Dennis aggódó tekintetét.
– Nem megyünk? Van valami… hátborzongató ebben az
épületben. Az embert egyszerűen kirázza tőle a hideg. – Megborzongok, hogy ezt
bizonyítsam. Dennis felajánlja a kabátját, miközben egy gonosz kis hang egyre
csak suttogja a fejemben: nem lehet, hogy a Minisztérium büntetésétől tartasz
inkább, Mason?
Ha kicsapnak a Roxfortból, borzasztóan ki fogok
akadni.
Sebes léptekkel hagyjuk el a polgármesteri házat, és a
szabad napfényben állva visszaadom Dennisnek a fehér egyenruháját. – Köszönöm. Köszönök
mindent. És sajnálom anyámat.
– Ugyan – rázza meg a fejét, amitől tincsei
ide-odaröpködnek a feje körül. – Gyere – ragadja meg a kezem –, a barátodék már
biztosan izgulnak, hogy hol lehetsz.
Az
nem kifejezés, mennyire. Apámat sehol nem látom, de Deneb ott lépdel fel-alá a
polgármesteri ház előtt. Nagyon-nagyon dühösnek látszik.
–
Sziaa, Dennie – köszöntöm. A fiú megfordul, és rám szegezi mérgesen villogó
szemeit. Mintha csupán a tekintetével akarna leszidni. Sikerülne is neki, ha
nem lenne olyan heves természete. Szó nélkül átszeli a köztünk lévő pár méter
távolságot, megragadja a csuklómat, és behúz az épület mögé, mert a főtéren még
nyüzsögnek a Békeőrök és biztos nem akar kapitóliumi közönség előtt balhézni.
Az
épület mögött fás liget van, odalök.
–
Te meg mégis mit képzeltél? – üvölti le a fejem. De úgy isten igazából. Szinte
beszakad a dobhártyám.
–
Ne most akard utánozni Higgset, kérlek – próbálok viccelődni, de Deneb most nem
vevő rá. Az arca és az ajka fehér a méregtől. Lassan, dühtől remegő kézzel
előhúz valamit az inge zsebéből. Egy sárgás színű papírlapot lobogtat meg az
orrom előtt.
–
MEG VAGY HÚZATVA?! – kel ki magából. Nem válaszolok. Lesütöm a szemem, és
mardosó bűntudattól mozdulatlanul hallgatom, ahogy felolvassa a levelet.
–
Kedves Mason kisasszony! Titkos forrásokból értesültünk róla, hogy…
És innentől kezdve megszakad a figyelmem. Nem tudok
koncentrálni. Hallom Deneb ismerős hangját, ami most néha megremeg, csak úgy
árad belőle az elfojtott indulat.
–…Szívélyes üdvözlettel Mafalda Hopkirk, Mágiaügyi
Minisztérium, Varázshasználati főosztály – fejezi be Deneb, és megint
meglóbálja az orrom előtt a szidalmazó levelet. – Mondd csak, Johanna, mégis
mit képzeltél? Ki is csaphattak volna! De mit…? Az a lány… azért jelentkezett
helyetted, mert elbűvölted?
Erre már felkapom a fejem. A fiú őszinte kékeszöld
szeme az enyémbe fúródik, és én nem tudom elhinni, hogy teljesen komolyan
gondolta, amit mondott. – Hogy mi? Deneb, neked teljesen elment a józan eszed?!
– Hogy nekem? – Hitetlenkedve fölnevet. – Te –
bök felém a mutatóujjával – varázsoltál a tilosban, nem én – most a
saját mellkasát bökködi.
– Nem varázsoltam semmit, értsd meg! – csattanok föl,
de elcsuklik a hangom.
– Nem?! – Újra megrázza a kezét és a benne tartott
papírlapot. – Csak mert ezek szerint mégis…
– Jó, igen, egy… – Elhallgatok. Sóhajtok, és látom,
hogy kitágult orrlyukakkal várja a magyarázatot. – Tarirához mentem…
– A csajhoz, aki önként jelentkezett? – szakít félbe
Deneb. Bólintok. Súlyosnak érzem a fejem.
– Igen.
– És mit…
– Elmondanám, ha nem szólnál folyton közbe! –
csattanok föl. Deneb megragadja a vállam. Jó erősen.
– Most nem te vagy abban a helyzetben, hogy dühöngj –
közli, de nem enged el. Megadón sóhajtok.
– Ja, igazad van – morgom, és egy szuszra befejezem: –
Elmesélte, hogy meghalt az öccse én meg életre keltettem egy nyavalyás képen
őket. Ennyi!
– Ennyi? – tátja el a száját Deneb.
– Igen – biccentek. – Ennyi. És most már igazán
elereszthetnél – rázom meg a karom. Deneb szó nélkül leengedi a kezét. Komoran
bámulja a kezében tartott levelet. Legalább már nem tűnik dühösnek. A válla
viszont egyre hevesebben remeg.
– Dennie, jól vagy?
Deneb levegő után kapva dől neki az egyik fának, és
ekkor jövök rá, hogy a zokogástól rázkódik a válla. Szó nélkül odaugrom hozzá,
és hozzábújok. Simogatom a hátát, végig húzom rajta a tenyerem újra meg újra. A
nyakamba fúrja az arcát, és nem érdekel túlságosan, hogy csak könnyekkel és nem
a taknyával nedvesíti be a bőröm. Nekem is sírhatnékom támad, a térdem
megremeg. Lerogyunk a földre, összebújva, szipogva.
Besötétedik, mire lenyugszunk valamelyest.
– Éhes vagyok – mondja Deneb halkan, rekedtesen.
Zihálva fölnevetek.
– Haspók – legyintem meg a felkarját.
– Menni kéne.
– Ja.
– Megyünk?
– Még ne.
Hallgatunk egy ideig, aztán Deneb hisztérikus
nevetésben tör ki.
– Majdnem elvittek! – hahotázza. – Téged! Majdnem te
mentél a Viadalra!
A hasát fogva, könnyeit törölgetve röhög. A szemem
meresztgetem a sötétben.
– Deneb… jól vagy? – kérdezem óvatosan.
– Persze! – kacag tovább.
Jó időbe telik, amíg felkászálódunk. Deneb még mindig
kuncog, mintha részeg lenne. Gondolom, így vezeti le a feszültséget. Az ő
házukba megyünk. Deneb apját ezerszer jobban kedvelem, mint a sajátomat.
Az ajtón belépve Nick Holloway felénk kiált,
valahonnan a konyhából.
– Sziasztok, kölykök!
– Képzeld, apa, Annit majdnem elvitték harcolni –
újságolja vidoran Deneb. Nick elénk lép és nekidől a konyha ajtófélfájának.
Kockás inget visel, sötétszőke haja kócos, borostája gondozatlan.
– Igen, igen, láttam – bólint Nick. Nem tűnik
józannak. – Bodzaszörpöt? – Bizonyítékként meghúz egy üveget, amiben
feltehetőleg nem bodzaszörp van, hiába olyan színű az ital.
– Kérek! – csap le rá Deneb. Mielőtt
megakadályozhatnám, nagyot kortyol belőle. – Ezt a napot örökre el akarom
felejteni – mondja, és a szemembe néz.
– Igen, én is – bólintok. Felém nyújtja az üveget, de
elutasítom. – Meg akarom nézni Tarira ellenfeleit.
Bekapcsolom a tévét, és leülök a kanapéra. Sorra végig
adják az összes kiválasztott kihúzását. A két Holloway két oldalt helyet
foglal. Deneb egy idő után nem kéri többször az üveget, ami megnyugtat. A
vállamra hajtja fejét, és megfogja a kezem.
– Nem hagytam volna, hogy elmenj – súgja a fülembe.
Izzadságtól csatakos haja csiklandozza a bőröm.
– Tudom – suttogom vissza, és megszorítom az ujjait. –
Annyira bűntudatom van… – mondom, miközben a Negyedik Körzet húzását ismétlik.
Egy szőke hajú lány, Annie Cresta és egy sötét hajú fiú, Uriah Helldorn állnak
föl az emelvényre. Cresta vékony és alacsony, nem lehet nagy ellenfél, míg
Helldorn izmos és magas, viszont nem tűnik okosnak.
– Vezethetnénk naplót – tanácsolja Deneb.
– Hogy érted? – Nem veszem le a képernyőről a szemem.
– Leírjuk, ami Tarirával történik. Ezzel megőrizzük az
emlékét, és…
– Győzni fog – közlöm. Elnyomom a kis hangot fejemben,
hogy Tarira egészen pontosan meghalni ment oda.
– Rendben. Akkor napló kihúzva?
– Nem – felelem.
Másnap még hajnalban beosonok apám házába. A szobámban
van a ládám. Felnyitom, halkan, hogy apám ne hallja meg. Kotorászok, és
megkönnyebbülten felsóhajtok, amikor megtalálom azt a kis különleges füzetet,
amit még Deneb és Higgs ajándékoztak nekem közösen, szülinapom alkalmából.
Miután végzek „itthon”, kiszökkenek az ablakon,
és az erdő felé veszem az irányt, a kis faházunk felé. Fent már vár rám Deneb.
A madarak csicseregve köszöntenek, a levegő még nyirkos.
– Kezdjünk neki! – dobom az alvó fiú mellkasára a
könyvet.
– Merlin szakállára! – riad föl. Felkönyököl,
folyamatosan pislogva ki a szeméből az álmot. – Bekattantál – állapítja meg.
– Feljegyezzük, mi történik Tarirával – kezdem el
ismertetni a tervet kómás barátomnak. – És – teszem hozzá – megtervezzük, hogy
vallj be Daphne-nak mindent.
Deneb szeme rögtön felpattan.
– Tényleg segítenél benne?
A szemem forgatom.
– Persze, miért ne tenném? A barátaim vagytok, mindent
megteszek azért, hogy boldogok legyetek.
Deneb halványan mosolyog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése