22. fejezet
Valentin-nap, második felvonás
„A
lánynak, aki kétszer is felpofozott:
Johanna…
most szándékosan nem írok semmi olyat, hogy drágám meg kedvesem, mert tudom,
hogy akkor felrobbannál, és sosem érnél a levél végére.
Azt
szeretném mondani, hogy sajnálom. Mindent. Sajnálom, hogy Pimpát majdnem a
halálába röptettem. Sajnálom, hogy teljesen belebetegedtem a Sirius Black
ügybe, és elhanyagoltalak Téged. Felfoghatatlan hiba volt ez tőlem – most,
mintha hideg vízzel öntöttek volna nyakon, tisztán látok mindent. Az elmúlt
időszakra úgy emlékszem vissza, mintha lázálomban lettem volna.
És
ami pedig talán rosszabbul érinthet Téged… Hát igen, a legilimencia. A nyáron
sikerült elsajátítanom ezt a tudományt, és az utóbbi napokban, hetekben,
hónapokban rengeteget próbálkoztam, hogy távolról is bele tudjak látni az
emberek fejébe. Tudtommal ez még nem lehetséges. De ismersz, kitartó vagyok.
Megígértem
magamnak, hogy nem használom akkor, ha az érzéseid akarom kitalálni – jó, ezt
most csak szépítem. Legtöbbször annyira izgatott voltam és zavarban éreztem
magam, hogy nem tudtam koncentrálni semmire. Az öcséd halálának körülményeit
több részletben tudtam meg. Amikor az egyszarvús baleseted után sétáltunk az
iskolába, amikor a thesztráloknál beszéltünk és még sok-sok pillanatban.
Ilyenkor a páncélod egy helyen mintha feltört volna, és amikor a szemedbe
néztem, egyszerűen csak láttam az emlékeid.
Ez
persze nem ment föl az alól, ahogy viselkedtem veled a bagolyházban. Nem is
értem, mi ütött belém, hogy ezeket vágtam a fejedhez. Hiszen a te titkod csupán
egy baleset volt, egy haláleset. De én…Én nem vagyok jó ember, Johanna. A
fejemhez vágtad, hogy nem is ismersz olyan jól és hogy hazudtam neked.
Igen,
mindkét állítás igaz.
Eltitkoltam
előled a családomról az igazságot. Bár gondolom, Sagittától már tudod – a
szüleim nem haltak meg. Az Azkabanban ülnek, tökéletesen távol tőlem. Lyra
Black az édesanyám. Őtőle kaptuk a nevünket. Lyra kemény és erőszakos nő – ezt
tudtad –, ránk és apámra is ráerőszakolta a nevét, ami fekete bélyegként
nyomódott, nyomódik a lelkemre. Anyám Sirius Black unokatestvére.
És
igen, anyám halálfaló volt – vagy még most is az, nem tudom, és nem is akarom
tudni. Évente egyszer muszáj meglátogatnunk őket, Pyxis ragaszkodik hozzá. Mert
apa szerinte nem is olyan rossz. Hát, én nem tudom, őszintén szólva. Erről a
témáról nem szeretek annyit beszélni. Ha mégis bármi kérdésed lenne, tedd föl
bátran. Úgy érzem, már nincs jogom bármit is titokban tartani előtted.
Miután
a szüleinket bezárták az Azkabanba – ekkor én ötéves voltam –, egy másik
országba kerültem át. Ugyanolyan varázsátjárón, mint ahogy te és Holloway
jártok át Anglia és Panem között. (Panem, igaz?) Szóval, igen, Araluenben
éltem, amíg nem jött a roxforti levelem tizenegyéves koromban.
Hétéves
koromban kezdődött a kiképzésem, a helyi várúr kardvívómester barátja
személyesen tanított. Amikor roxfortos lettem, bizonyos időközönként ki kellett
szöknöm az erdőbe, ahol számot adtam folyamatos fejlődésemről. Elsős koromban
kerítettem magamnak a Szobát. Itt gyakoroltam a kardvívást.
Később
fegyverhordozóként el kellett kísérnem a hadurat, Sir Rodney-t egy ütközetbe.
Nem volt túl nagy, csak egy kis összezörrenés a szomszédos országgal. De Sir
Rodney kivitt, és én… Nekem muszáj volt embert ölnöm, Johanna. Gyilkos vagyok.
Álmatlan éjszakák sorozatát okozta az az egy küzdelem. Jómagam is
megsebesültem, hetekig csak vergődtem a betegágyban. Magnus és Pyxis
gyógyítottak. Az oldalamon még mindig ott van a heg.
Ezek
az én múltam legsötétebb titkai. Úgy gondoltam, ha már én is tudom a tied, te
is tudd meg az enyém. Szívesebben mondanám neked ezt szemtől szembe, de sejtem,
hogy nem fogsz hagyni beszélni – az csak egyszeri alkalom volt karácsonykor, és
csak az isteneknek köszönhetem, hogy akkor nem rúgtál rögtön gyomorszájba.
Nem
tudom, hogy kéne lezárnom ezt a levelet.
Annyit
tudok mondani, hogy szeretlek.
És
hogy csinos vagy. Biztos vagyok benne, hogy csinos leszel, amikor idejössz.
Daphne Greengrass nem fog úgy kiengedni a klubhelyiségből, hogy ne öltöztessen
föl hercegkisasszonynak.
És
még egyszer leírom:
Sajnálom.
S-A-J-N-Á-L-O-M
Mivel
meggyőzőnek tűnik a betűre bontás:
SZ-E-R-E-T-L-E-K
De
tényleg, komolyan.
Szeret
Téged örökkön-örökké és még azután is:
Corvus
R. Black
UI:
sajnálom, de egy titkot nem fedhetek el. A jó bűvésznek mindig megmarad
legalább egy trükkje. Én nem vagyok jó bűvész, így hát akadály nélkül
bevallhatnám ezt is…de szerintem még nem készültél föl rá, hogy megtudd, mit
csináltam a kabátommal.
UI2:
csak azért sem írom ki, mit jelent az R. a nevemben. Tudom, hogy idegesíteni
fog, hogy nem tudod, és idejössz hozzám, hogy megkérdezd.”
Egy
padon ülök a folyosón, remeg a kezem. A szívemhez szorítom a levelet, és
szégyenkezve hagyom, hogy hulljanak a könnyek a szememből. Corvus leírt szavai
egyszerre sirattatnak és nevettetnek. Megtörlöm az arcom, és útban a Szoba felé
beugrom egy mosdóba, hogy megmossam az arcom. Vizes lesz Daphne szép blúza is,
amiért majd bocsánatot kell kérnem. Kisietek a folyosóra, és elhatározom, hogy
márpedig én futni fogok. Könnyedén lekapom a lábamról a cipőmet, és harisnyában
csúszkálva iramodok a Szoba felé.
Az
ajtó tárva nyitva áll. Az ajtófélfának dőlve belesek. Corvus még mindig az
asztalnál ül. Nyelve hegye kikandikál a szája sarkából, összevont szemöldökkel
koncentrál, hogy tökéletesen kösse össze a sárga és a kék rózsaszálat.
–
Hé, Black! – szólítom meg, és meglengetem felé a levelet. Fölnéz, nem szól,
csak várakozón pillant rám. Elvigyorodok. – Bocs a zavarásért, de nem tudom,
mit jelent az R…
Corvus
nevetve megrázza a fejét. Feláll, és hozzám lép. Elkomolyodva néz a szemembe.
Arca olyan közel van hozzám, hogy érzem lehelete melegét az arcomon.
–
Meg tudsz bocsátani?
–
Én… sajnálom, én is. Mennyi bajt megelőztem volna, ha elmondtam volna neked én
is Siriusról az igazat… – Nem tudom befejezni a mondatot, Corvus csókokkal
fojtja belém a szavaimat. A nyakára kúszik a kezem, és a hajába fúrom az
ujjaim. Két pillanat alatt kiderül, hogy összekócolni szeretném jobban. Corvus
karja a derekamra fonódik, és magához szorít, szája mohón tapad az enyémre.
–
Szeretlek – mormolja. Nem válaszolok, csak végig simítok a hátán. Izmos – ha
tényleg kardvívást tanult, akkor nem is lenne szabad csodálkoznom rajta. Nem
tudok rajta sokat gondolkozni, minden gondolat kihullik a fejemből, csak
Corvusra tudok és akarok figyelni.
/*/
–
Robert?
–
Nem talált.
–
Akkor… Ross.
–
Úgysem fogod kitalálni.
–
Rosalia.
–
De hát ez női név!
–
Lehet, hogy pont ezért akarod titkolni.
Corvus
oldalba bök.
–
Fogadjunk, hogy nem jössz rá – pillant rám kihívóan.
–
Úgyis rájövök – erősködöm. – Roxanne.
–
Nem női név, ha ez segít – vigyorog Corvus. Grimaszolok.
–
Ilyenkor jól jönne a gondolatolvasás – elmélkedek.
–
Legilimencia – javít ki mosolyogva. Arcon csókol. Fürgén felpattan, és az
asztalához lép. Elterülök a takarókon, és követem a tekintetemmel.
–
Megvan! Raccoon!
Zavartan
összehúzza a szemöldökét.
–
Miért hívnának mosómedvének?
–
Miért hívnak hollónak? – vágok vissza.
Elneveti
magát.
–
Most megfogtál.
–
Tudod mit, Corvus? – fordulok a hasamra. Felkönyöklök, és vigyorra húzom a
szám. – Szerintem nincs is második neved, csak cukkolni akarsz.
–
Bármi előfordulhat – vonogatja a vállát Corvus, és titokzatos pillantást vet
rám.
–
Idegesítő vagy, remélem tudod – közlöm vele.
–
Szerinted, ha valaki Sagitta és Azura testvére, lehet másmilyen is?
–
Pyxis nem idegesítő?
Corvus
bárgyú mosollyal az arcán rázza a fejét.
–
Pyxisnek hamar föl kellett nőnie, hogy számíthassunk rá. Sosem szekált minket,
inkább csak féltett és aggódott. Ami persze néha sok, de a kicsik akkor is
sokkal energikusabbak és erőszakosabbak, mint Pyxis.
–
Hát igen, gondolom ez a kicsiknél gyakran előfordul.
Nekitámaszkodik
az asztalának, és karba fonja a kezét.
–
Meg az is közre játszhat benne, hogy nem emlékeznek annyi sok szörnyűségre,
amitől megkomolyodtak volna. A házunkat felgyújtották, nem volt túl jó érzés
ezt látni. De egyébként elég hamar kihevertem. Csak egy menedék volt, miután
anyám kinyírta a falu egyik főemberét, és nem akarta apánk, hogy ránk
találjanak az emberek. Hát, nem volt sok értelme elbújni. – Tárgyilagosan
beszél, úgy fest nem érintették meg túlságosan ezek az emlékek, vagy csak nem
akarja, hogy lássam rajta.
–
Szóval úgy gondolod, ezért komolyodtál meg?
–
Mi? Ugyan, dehogy. Komolynak látszom? – kérdezi tettetett aggodalommal.
Fölnevetek.
–
A világért sem. Te vagy a legkomolytalanabb ember, akit csak ismerek.
–
Ez megnyugtat – vigyorog. Megpróbálok úgy fölkelni az ágyból, hogy a szoknya ne
mutasson semmit, és odalépek Corvushoz.
–
Sajnálom. – Hozzábújok, és a mellkasára fektetem a fejem. Összekulcsolt kezeit
a derekamra teszi.
–
Mit?
–
Ami a családoddal történt. Meg veled. – A kezemet az oldalára simítom, próbálom
kitapintani ingen és mellényen keresztül a sebhelyét.
–
Nem kell sajnálni. Én se sajnálom.
Megsimogatja
a hátamra hulló hajam.
–
Megmutatod? – kérdezem hirtelen.
–
Mit? – vonja össze a szemöldökét.
–
Hát a sebhelyet – felelem. Megbökdösöm a hasát. – Mi az, kikapcsolt a
telepátiád?
–
Másra koncentráltam – közli Corvus, és ujjait az állam alá téve megemeli a
fejem. Csókot lehel a szám sarkába. Megborzongok. A derekamra téve a kezét
eltol magától, az asztalra ejti a mellényét, és kigombolja az ingét. Ahogy
sorra következnek a gombok, úgy lesz az arcom egyre vörösebb. Elhúzza az
anyagot a baloldaláról, és egy hosszú forradásnyomra mutat.
–
Dárda. A páncélinget áttörte. Szerencsém volt, hogy szinte csak súrolt.
–
Csak súrolt? – Elszörnyedve bámulom a heget. Végig vezetem az ujjam a vonalán.
Corvus összerezzen az érintésemtől.
–
Hát, túléltem, nem? – A derekamra vezeti a kezét.
–
Rossz duma.
Lehajol
hozzám, és az ajkát finoman az enyémhez érinti. Türelmetlenül állok
lábujjhegyre, hogy a lehető legszorosabban bújhassak hozzá.
–
Raphael? – dünnyögöm a fülébe, amikor az ajkát a nyakamra szorítja.
–
Akkor már inkább Raziel – feleli, és eltol magától. Kelletlenül húzom vissza az
oldalam mellé a kezem izmos hasáról.
–
Mi az?
–
Úgy döntöttem, hogy félbe hagyom a Sirius Black-nyomozást – jelenti be,
miközben begombolja az ingét.
–
Komolyan, Mr. Detektív úr?
Corvus
a fal elé áll, ami tele van aggatva cetlikkel. Újnak tűnik a felakasztott
Roxfort térkép is, amin különböző színű fonalakkal és filcekkel vannak behúzva
a lehetséges menekülési irányok.
–
Majd, ha előkerül, akkor ráérek őt tisztázni – vonja meg a vállát.
–
Értem, Rudolf. – Arcon csókolom.
/*/
–
Este fél kilenc van, drága egyetlen szépséges aranybogaram – köszönt Deneb,
amikor megállok a kanapéink mellett. Daphne mellette ül, szórólapokat
pakolgatnak a kisasztalon.
–
Most nem tudom eldönteni, hogy mérges vagy-e, vagy csak Valentin-nap miatt vagy
valami ilyen különösen tündérien bájos.
–
Abba hagynátok ezt, napsugaraim? – szól közbe Daphne, mielőtt kialakulhatna egy
szócsata.
–
Csak a te kedvedért, mézesmázas cukorborsókám – vigyorog Deneb.
–
Fúj, ettetek valami olyat a Mézesfalásban, amitől bekattant az agyatok? –
érdeklődöm, és lerúgom magamról Adelaide csizmáit.
–
Nem voltunk Roxmortsban, aranyhalacskám – közli Deneb.
–
Á, értem. Akkor visszaszabadult ide Gilderoy Lochart? – kérdezősködöm tovább.
–
Nem talált, kiscsillag.
Felhorkanok,
és közelebbről is megnézem az asztalkát. Mindenféle hirdetmény a
továbbtanulásról.
–
Gondolom kibékültetek Corvusszal – találgat Daphne.
–
Ne már! – rökönyödik meg Deneb. – Visszavonok minden aranyos dolgot, amit most
mondtam neked.
–
Ezek nem aranyos dolgok voltak, Dennie, hanem röhejesek – árulja el neki
Daphne. Deneb oldalba böki.
–
Azért valld be, hogy élvezted itt a nagy hízelgést, pamacsvirágom.
–
Jo, kérlek, ments meg, a srác bekattant – könyörög Daphne. A szeméből azonban
kiolvasom, hogy fantasztikusan szórakozik. Kuncogok, és úgy döntök, beszállok
Deneb kis játékába, aki boldogan fogadja.
–
Na és meséljetek, mivel töltöttétek a napot, szőke fürtős angyalkáim?
–
Délelőtt Daffy befagyasztott egy kis részt a tavon, és koriztunk! – meséli
lelkesen Deneb.
–
Az azért túlzás, hogy korcsolyáztunk, szemem fénye – mondja szárazon Daphne, és
felhúzza az alkarján a ruhája ujját, felfedve a bőrén a nagy lila és zöld
foltokat. – Dennie esett-kelt. Nem korcsolyázott.
Vihogok.
–
Hogy ezen miért nem lepődök meg?
–
Hivatalosan is megsértődtem rád – közli velem Deneb.
–
Csináltunk fényképeket Astoria fényképezőgépével. Megnézed?
–
Persze – bólintok mosolyogva. Daphne felpattan, és fölszalad a húga szobájába.
– Hol vannak a többiek? – kérdezem Denebtől, aki ábrándos arccal bámul Daphne
után. Összerezzen, amikor megbököm.
–
Hát, Hestia és Higgs nem tudom hol vannak és nem akarom tudni, mit csinálnak,
Flora és Peter sétálnak az udvaron, Selly-Anna pedig Ellával tanul.
Biccentek.
–
Örülök, hogy kibékültetek.
–
Daphne-val? – Deneb nem néz a szemembe. – Igen, én is. Képzeld, mesélte, hogy
ma elhívta randizni Worple.
–
És nem ment el vele?
–
Nem – bólint Deneb, és büszkén kihúzza magát, mintha ez az ő érdeme lenne.
Daphne meglepő könnyedséggel szökdécsel le a lépcsőkön, szoknyája csak úgy
libeg körülötte, mintha tényleg valami tündérke lenne. Lehuppan Deneb mellé, és
felém nyújt öt képet.
Értük
nyúlok, s mielőtt alaposabban is szemügyre venném őket, nem kerüli el a
figyelmem, hogy Deneb milyen bensőséges mozdulattal simítja Daphne combjára a
kezét. A lány közben előrehajol és egy lapot mutat Deneb felé. Összebújva
tanácskoznak. Megkönnyebbülök, ahogy tudatosul bennem, hogy most már tényleg
elválaszthatatlan hármassá nőttük ki magunkat.
Úgy
fest, Daphne korcsolyázáshoz átöltözött: egy fekete farmernadrágot visel a
képen, fekete, vastag anyagú kabáttal. Deneb egy barna bőrdzsekiben álldogál,
átkarolja Daphne-t, és mosolyognak a kamerába, amit valószínűleg egy
szikladarabra vagy valahova állítottak fel. Daphne képmása nevet, amikor Denebé
a bordái közé szúrja az ujját.
A
második képen Deneb egyik esése rögzült. Daphne alakja irányítani próbálja a
fiút, akinek viszont összeakadnak a lábai, és ráesik a lányra. Valahol itt
szerezhette Daphne a kék-zöld foltokat.
A
harmadik képet Deneb készíthette, mert ő nem szerepel rajta. Daphne siklik
könnyedén a jégen, néha felugrik, néha megperdül. Olyan kecsesen mozog, akár
egy balerina.
A
negyedik felvétel a kidőlt Denebről készült: a fiú hanyatt fekszik a hóban,
haja tiszta víz, ahogy a ruhája is. Aggódok, hogy esetleg újra beteg lesz.
Karjai mozognak, hóangyalt alkot.
Az
ötödik képet Daphne és Deneb közösen készítette el, a lány oda feküdt a fiú
mellé, a feje Deneb vállán, mindketten egy-egy kézzel tartják a magasba emelt
készüléket.
–
Igazán művésziek – mondom végül, és mosolyogva visszaadom őket Daphne-nak.
–
Sajnáltuk, hogy nem jöttél – mondja szomorúan a lány.
–
Lesz még tél – vonom meg a vállam. – És ne aggódj, semmiképp sem akarok
lemaradni Deneb szenvedéséről.
–
Mintha te olyan jól tudnál korcsolyázni, tökfej.
–
Hogy mondtad, jégkirálynő?
Daphne
lép közbe újból.
–
Johanna, ezt nézd meg, hátha érdekel – nyújt felém egy lapot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése