Erdő és Magány ~ 11. fejezet

 

11. fejezet

Kételyek

Az ágyamon ülünk hárman. Adelaide és Tracey a kérésünkre levonultak a klubhelyiségbe. Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar lezavarjuk ezt, Tracey-nél hisztisebb lányt még nem hordott hátán a Föld. Amikor elvonul, kihasználja a szűk részt Deneb és az ajtófélfa között és nekisimul, angyali mosolyt villantva a fiú felé. Daphne-val egyszerre küldünk gyilkos pillantást a lány felé.

Miután elmennek, letelepszünk az ágyra és eléjük teszem a dobozt.

– Ez a konyhapult fölött volt nálatok – jegyzi meg Deneb, ahogy szemügyre veszi. Ráfekteti a tenyerét a tetejére. – Azt hittem teafüvek vagy ilyesmik vannak benne…

– Hát, nem – jelentem ki, és kinyitom. Daphne ámulva simít végig a parfümök, szalagok, ékszerek és a könyvek felületén.

– A mamádé volt mind…? – suttogja.

– Igen. A naplót végig olvastam, mielőtt idehívtalak volna bennetek – mondom. – Sok minden érdekes dolgot találtam benne…

Elmondok nekik mindent. Most már tényleg mindent: Higgstől elkezdve Corvus varázsszobáján keresztül McGalagony híréig mindent. Mindenről mindent. És rettenetesen megkönnyebbülök tőle.

Na jó, egy kis bűntudatom marad – Siriusról nem szólok nekik semmit.

– És írtál az apádnak arról, hogy hogyan került az anyád, Syren Trelawney Panembe? – kérdezi felvont szemöldökkel Deneb. Daphne fészkelődik, szoknyája redőit simítgatja le. Mindig zavarba jön, ha az otthonunkról van szó.

– Persze. Tudnia kell. Vagyis, remélem, hogy tudja. – Megkocogtatom a napló fedelét. – Ebben nem volt benne. Roxfort utáni jegyzet nem sok van, de arról a balesetről, amiről Trelawney beszélt, nem ír semmit.

– És gondolod, hogy a papád tudja.

– Ajánlom, hogy tudja. Más esélyem nagyon nincs, hogy meg tudjam…

– És Dumbledore? Dumbledore mindenről tud, ami a varázsvilágban történik – gondolkozik fennhangon Daphne.

– Ha apám nem tudja a választ, akkor hozzá fordulok segítségért – bólintok.

– És komolyan használja a Szükség Szobáját? Elképesztő – csóválja a fejét Daphne.

– Nem értem, mit esztek a srácon – morgolódik Deneb.

Mielőtt replikázhatnánk, nyílik az ajtó, és Hestia Carrow fekete hajzuhataga jelenik meg.

– Bejöhetek? Vagy valami titkosat csináltok? – Beljebb lép, invitálás nélkül. – Démonidézés meg hasonlók? – érdeklődik és körbe néz, gondolom gyertyák meg pentagramok után kutatva.

– Mit akarsz, Hestia? – kérdezem élesen. Felvonja a szemöldökét.

– Valaki vár rád a klubhelyiség ajtaja előtt – közli és elvonul. A szívem a torkomba ugrik.

– Corvus? – kíváncsiskodik Daphne előre hajolva. Deneb gúnyosan megforgatja a szemét.

– Fogalmam sincs – suttogom. Kilépek a szobánkból és lesietek az ajtó elé. Megigazgatom az ingem gyűrődéseit, beletúrok a hajamba.

A folyosón először nem látok semmit és senkit.

– Johanna Mason? – Azura Black hangjára ismerek, de nem tudom, honnan szól. Aztán előlép a félhomályból. Hátrálok egy lépést rémültemben.

– Az előbb még nem voltál ott – mondom vádlón. Veszek egy nagy levegőt, hogy megnyugodjak. Stresszes időszakban vagyok, ilyenkor jobban hajlok erőszakosságra, pedig alapvetően nem tartom magam annak. Csak ritkán.

– Mit akarsz, Black? – kérdezem mogorván. Azura felvonja a szemöldökét.

– A bátyámat is így szoktad köszönteni? Ezért bír téged annyira? – A hangjából árad a gúnyosság. Karba fonja a kezét a mellkasán és dühösen mered rám, kék szemei villognak. Fekete köpenybe bugyolálta apró testét, de látom az idegességtől megfeszülő izmokat a vállán. Semmi kedvem nincs összemérni vele az erőmet; a hátam nekidöntöm a folyosó hideg falának.

– Mit akarsz? – teszem fel újra a kérdést.

– Corvusról akarok beszélni.

– Hallgatlak.

Azura sóhajt és ő is nekidől a szemközti falnak. Árnyékok barázdálják arca fehérjét. A sötétben szinte hullámzónak tűnik az alakja, néha látom teljes egészében, néha csak az arca és a nyaka fehér bőrét.

– Nem tudom, pontosan mi van köztetek – kezdi. – És őszintén annyira nem is érdekel. Azt tudom, hogy beavat a titkaiba, megmutatta neked a szobát, tudod, mit csinál már nyár óta.

– Nyár óta? – hüledezek.

– Amióta Sirius megszökött. – Még egyszer sóhajt. Elhúz egy barna tincset az arcából.

– Azura, hát itt vagy! – Összerándul az arcom Sagitta Black éles hangja hallatára. – Sejthettem volna…

– Hogy van a nővéretek? – kérdezem előzékenyen. Sagitta megáll a húga mellett és átkarolja a vállát. Az arca beesett és sápadt.

– Rosszul – közli Sagitta. – Ahogy a bátyánk is.

– Mi baja van Corvusnak? – Remegő kezemet a hátam mögé rejtem.

– A gyengélkedőn van. Semmi komoly, ne félj, nem okoztad a halálát.

Hitetlenkedve kapok levegő után.

– Hogy mondtad, Black?

– A gyengélkedőn van, de egyértelműen nem Pyxis sárkánybalesete miatt borult ki ennyire. Persze az is felkavarta, de előtte sem volt már jó bőrben – magyarázza keményen Sagitta.

– Mondhatni Sirius szökése óta megváltozott.

– Felfordult a világa.

– És te pedig adtad alá a lovat.

– Hogyan? – Alig hiszek a fülemnek. – Ez ostobaság, miért tettem volna ilyet?

Sagitta gúnyosan felhorkant.

– Csak nem hitted, hogy komolyan érez is valamit irántad?

Érzem, hogy ég az arcom. Diadalmas, gonosz vigyor kúszik az övére.

– Bizony…Corvus bizony csúnyán kihasználta a pici Johannát – gügyögi közelebb hajolva.

– Sagitta… – Azura nővére vállára teszi a kezét, de az nem hagyja abba. A kezem egyre jobban remeg, a légzésem felgyorsul.

– Kapcsolat fűz téged Sirius Blackhez, az anyádon keresztül. – Hangja érdes, rekedtes a maró gúnytól. Csöpög belőle a gyűlölet. – Ugye nem gondoltad, hogy ebből lehet is valami, édesem? Corvus Black csak játszott veled! Csábítgatott, elbűvölt, hogy megbízz benne és kiszedjen belőled mindent, amire csak szüksége lehet. Te pedig bedőltél neki! Nem jelentesz neki…

– SAGITTA! – kiált rá Azura, de a kezem gyorsabb a hangjánál. Olyan erővel vágom pofon, hogy belesajdul a tenyerem. Sagitta szemébe könny szökik a hirtelen fájdalomtól. Elkapja a fejét, megtántorodik. Utána lassan rám emeli a tekintetét, szemében rémisztő tűz ég. Nem lépek hátrébb, kihúzom magam. Alacsonyabb vagyok nála, de erősebb. Mielőtt Sagitta a torkomnak ugorhatna, Azura elé lép és megragadja a felkarját.

– Higgadj le, Sagitta! – mondja ellentmondást nem tűrő hangon. – Nem az ő hibája, hogy Corvus úgy van, ahogy. Menj és látogasd meg a gyengélkedőn. Jót fog tenni. – Ridegen utasítja nővérét, aki dühösen elvonul. Lábát minden lépésnél a földhöz vágja. Azura ott marad még velem szemben, de legszívesebben megmondanám neki, hogy követheti a nővérét, semmi kedvem a társaságához.

– Mindannyiunkat… megviselt, ami Pyxisszel történt – szól halkan. – Én csak… annyit szeretettem volna még hozzáfűzni a dologhoz… – Nagy levegőt vesz és elhallgat, keresi a megfelelő szavakat. A fejem zúg, a fülem sípol. Nincs erőm ráfigyelni, mégis megpróbálom. – Corvus őszintén hisz abban, hogy Sirius büntetlen. Amikor kicsi volt, Sirius vigyázott rá. Azt mondja ismeri, és tudja, hogy ártatlan. Ebben megerősítették. Akinél a nyarat töltöttük Brooklynban, ismerte Siriust és meglehetősen jó emberismerőnek tartja magát, úgy gondolja, elég régóta él a föld színén hozzá. Csak… kérlek, te ne bíztasd, hogy…hogy bármi butaságot csináljon, rendben? – A kezdeti ellenségeskedés megtörtségre vált. Csak bólintok és visszafordulok a klubhelyiségbe.

Az éjjel Sagitta szavai körül forognak a gondolataim. Éberen fekszek, az ágyam tetejét bámulom. Elgondolkodtatott. Corvus vajon tényleg csak érdekből nyitott felém? Meglehet. De nem szállhatok ki most – muszáj meg tudnom mindent az anyámról.

 

/*/

 

Reggelinél egy bagoly talál meg és pottyant egy levelet az ölembe. Kinyitom.

– Apád írt? – érdeklődik Deneb.

– Ahogy mondod – bólintok. – Majd elolvasom mágiatörténeten.

Nem törődök Daphne megvető pillantásával. Aggódva figyelem a Griffendél asztalát: egyik Blacket sem látom. Nem szabadna aggasztania, mégis így van. Sagitta a nap folyamán nem bukkan föl, pedig sok óránk van a griffendélesekkel.

Gyógynövénytanon George-dzsal kerülök egy csoportba, tőle puhatolózom. Sápadtabbnak tűnik a szokásosnál.

– Odaadnád azt az ollót? – intek az asztal másik oldala felé. – Mi történt Sagittával? – kérdezem, csak úgy mellékesen. Felszalad a szemöldöke.

– Hiányzik?

– Csak… különös, hogy nincs itt – vonom meg a vállam.

– A gyengélkedőn van. A nővére balesetet szenvedett, a bátyja pedig kissé kiborult miatta. Őt ápolgatja. – Furcsálló pillantást vet rám.

– Tudod, mi történt pontosan a nővérével?

George sóhajt, leveszi kertészkesztyűjét és beletúr a hajába. A vörös tincsek ezer irányba állnak.

– Miért fontos ez neked?

– Corvusszal barátok vagyunk.

– Hát hogyne, barátok, mi? – kérdezi szórakozottan. Mogorva pillantást vetek rá. Megrázza a fejét. – Pyxis Romániában dolgozik, a bátyámmal…

– Melyikkel? – szúrom közbe kíváncsian.

– Charlie-val. Kviddicsezett.

– Igen, igen, így már tudom, köszönöm. Kérlek, folytasd! – intek türelmetlenül. George elnyom egy ásítást.

– Egy sárkányrezervátumban ténykednek, és hát… egy sárkány elszabadult, és Pyxis súlyosan megsérült. Remélhetőleg nem lesz semmi baja – mondja komoran. Döbbenten meredek magam elé. Elszabadult sárkány…túl lehet ilyet élni egyáltalán? Megborzongok.

– Corvus nagyon szereti őt. Pyxist. Nagyon fél, hogy bármi rosszul sül el – teszi hozzá hervadtan.

 

/*/

 

Ebédszünetben a gyengélkedő felé settenkedek. Amikor bekopogok és Corvus után érdeklődök Madame Pomfrey azt mondja, alszik. Azért bemegyek mellette. Nem sokan vannak bent, páran betegek lehetnek, egy lány pedig törött karral fekszik egy ablak alatt. Corvus a fal melletti ágyon alszik. Nem túl békésen: homloka összeráncolva, szeme alatt karikák, arca beesett és viaszos, szája ki van száradva. Állán nyálcsík csillog. Haja kócosan terül szét az arca alá nyomódott fehér párnán. Takaróba van bugyolálva, mintha elviselhetetlenül hideg lenne.

Mellé lépek. Legszívesebben megsimogatnám őt, megérinteném a vállát, hogy tudja, itt vagyok mellette, és nem hagyom magára. Sagitta tegnap esti szavai elhalványulnak az emlékezetemben, ha az előttem fekvő elgyötörten pihenő, megtört, szuszogó fiúra nézek.

Előveszek a táskámból egy cetlit és üzenetet firkantok rá.

 

Találkozzunk a Szobában délután. Találtam valamit. J.M.

 

Nem írok olyasmit, hogy jobbulást, sem azt, hogy sajnálom, ami történt. Pedig lehet, hogy kellene, a barátok ilyet csinálnának.

 

/*/

 

Az utolsó óra után a Szükség Szobája felé veszem az irányt. Az ajtó kinyílik nekem, és minden ugyanúgy néz ki, mint amikor pár napja itt jártam. Letelepszek egy ablak melletti padhoz. Az asztallapra fektetem a könyvet, amit a könyvtárból vettem ki, és rádöntöm a fejem. Az éjszaka alig aludtam valamit, fáradt vagyok. Kibámulok az üvegen, az udvart látom. Az ég felhős, de egyre sötétebb és sötétebb lesz, míg már a szobába is bekúszik, elnehezült szemhéjaim pedig lecsukódnak…

Arra ébredek, hogy valaki a hajamat birizgálja. Amikor kinyitom a szemem, Corvus Black arcát látom közvetlenül az orrom előtt. Ettől megijedek és hátrálni próbálok, de a környezetem elárul, a szék, amin elaludtam, kiszalad alólam és én a földre pottyanok.

– Meg vagy hibbanva? – csattanok föl. A pulzusom felgyorsult, igyekszem nagyokat lélegezni. Nem szerencsés ilyen váratlanul fölébreszteni. Deneb egyszer egy hétig bekötve hordta a karját emiatt.

Corvus arca még nyúzott kicsit. Most tátott szájjal mered rám, kezét a mellkasához kapta, miután leestem. Szeme kikerekedik, úgy néz rám, mintha most látna életében először.

Sóhajtok, és mosolyt erőltetek az arcomra. Nem teszem szóvá, hogy nem lép mellém fölsegíteni.

– Jobban vagy már? – kérdezem inkább. Némán bólint. Figyeli, ahogy leporolom magam. Különös, hogy nem szólt még semmit. – Elvitte Mrs. Norris a nyelved? – Nem mosolyodik el a viccemen. Összehúzott szemöldökkel, oldalra biccentett fejjel próbálja megfejteni. Varázsló…nem ismeri a muglik szólásait. – Most komolyan kérdezem, Corvus, jól vagy? Itt állsz legalább öt perce és még nem szólaltál meg. Kezdek aggódni.

Halovány mosolyra húzza a száját, de ez csak egy lenyomata annak, amit máskor produkál. Az az élénk vigyor, ami sokszor annyira idegesít, de most annyira hiányzik.

– Jobban vagy? – ismétlem meg a kérdésem.

– Azt hiszem – feleli csöndesen. Most nem tudok olvasni a tekintetéből, ismeretlenbe vezető fekete lyukká váltak szemei.

– Pyxis?

– Túl fogja élni, azt mondják – leheli a szavakat. Megköszörüli a torkát és a könyvre kapja a tekintetét, mintha égetné a látványom. – Azt mondtad, találtál valamit.

– Igen! – A kezembe veszem a könyvet, és felütöm ott, ahol előzőleg behajtottam egy lap sarkát. – Írtam apámnak azzal kapcsolatban, hogy az anyám hogyan érkezett Panembe – kezdek bele a mesélésbe nagy lelkesen. Corvus mögém lép és a vállam fölött kíváncsian belekukucskál a lapokba. Gondosan ügyel rá, hogy ne érjen hozzám, még csak ne is súrolja a teste az enyémet.

– Lapokat küldött, amiken anyám kézírásával vannak jegyzetek. Anya ezt a könyvet említette, ezen az oldalon kell lennie a dolog nyitjának. Azt találtam, hogy előfordulnak ilyen balesetek. Fogd meg egy picit a könyvet! – kérem, hogy a két tenyerem egymáshoz illeszthessem. Elfordítom kicsit az egyiket, hogy az ujjaim egymás mellett sorakozzanak. – Látod ezeket a réseket? – Megmozgatom az ujjaimat. – Ezek a határok, ahol a mágia fala vékony. Úgy fest, anyám kísérletezgető barátnője véletlenül talált egy ilyen helyet…és megtörtént a baj, Panembe kerültek. Azt hiszem, csak bizonyos varázslatok hozhatnak létre ilyet, de úgy fest, nekik véletlenül sikerült. Ha jól tudom, Kit Bellnél, a házánál ritka erősek voltak a spirituális és egyéb mágikus és különleges terek, így történhetett a véletlen utazásuk.

Corvus hümmög.

– Érdekes. – Belelapoz a könyvbe, megnézegeti a képeket, majd visszaadja. – Köszönöm, hogy elmondtad.

– Ennyi? – hökkenek meg. – Corvus, amit találtam az zseniális! Hol a korábbi lelkesedésed? Pörögj föl, Black! – Én a magam részéről teljes mértékben pörgök. Megrázom a vállánál fogva, de bágyadtan elhúzódik.

– Nagyon ügyes vagy, Johanna – dicsér meg ingerülten, és az ajtó felé veszi az irányt. – Nem láttad Sagittát?

– Nem – rázom a fejem elhűlve. Nem értem, mi történt vagy hogy mit rontottam el. Igaza lenne Sagittának? Már nincs rám szüksége a nagy terveihez és végzett velem? Könnyek futják el a szemem, homályosítják el a látásom. A saját reakciómra dühösen ökölbe szorítom a kezem, és belebokszolok a pad göcsörtös tetejébe.