Erdő és Magány ~ 2. fejezet

2. Fejezet

Remus és Sirius

A vonatról leszállva a szokásos kiabálást hallom: a hústorony Hagrid üvöltözik az elsőéveseknek, akiket majd csónakokba pakol és átvisz a tavon a kastélyba. Felejthetetlen élmény. Jómagam megfürdettem Denebet a vízben, annak idején.

Daphne a peronon állva ölelgeti a húgát. Homlokon csókolja és megigazgatja a vállára és fejére csavart kendőt. Az eső még mindig szakad, mintha dézsából öntenék, a szél a fülembe süvölt. Deneb Astoria fekete kandúrját tartja a karjában, baljában egy kalitkát fog: Daphne hatalmas baglya, Pandora huhog benne. Nem figyelnek rám, hárman vitatkoznak. „Hagyjál már”, „Daphne, hagyd már” és „Mindketten maradjatok csöndben” kiáltások ütik meg a fülem, mégsem megyek oda kibékíteni őket.

Lepillantok a sok száz fiákerre és az eléjük befogott lényekre. Amikor elsős voltam, még én is úgy hittem, mint mindenki más a Roxfortban: láthatatlan lovak húzzák a kocsikat. Mert mi más magyarázat lett volna arra, hogy azok maguk mennek? Ám amikor másodikba mentem és nekem is fiákerbe kellett szállnom, rájöttem, hogy tévedtem előző évben. Valószínűleg nem néztem meg a kocsikat rendesen: mágikus teremtmények álltak előttük.

– Baj van? – kérdezi valaki. A mellém kerülő Amanda az. Köpenye kapucniját a homlokába húzva áll és engem bámul. Mögötte egy szőke fiú, egy szőke és egy vörös hajú lány vár rá.

– Semmi – rázom meg a fejem, és visszafordulok a kocsik felé. Szemem sarkából látom, hogy egy darabig még engem figyel. – Menj csak, Ames, jól vagyok, tényleg – villantok felé egy biztató mosolyt, mire végre biccent és elindul a barátaival. Én is elindulok, kicsit lemaradva mögöttük.

Bóklászni kezdek a sötétben, kerülgetve a diákokat, csomagokat, a kocsik és a fekete sovány állatok – állatok? – között. Különösen néznek ki, de még egy legendás lények gondozása órán sem találkoztam velük. Mint már említettem, soványok, de nem úgy, ahogy én vagy Deneb, hanem úgy isten igazából. Lovakra hasonlítanak, de az összes csontjuk tökéletesen kivehető, fekete bőrük lazán tapad testükhöz. Most biztos nyirkosnak érződhet az eső miatt. Lapockájuknál egy pár csontos, bőrhártyával borított szárny nő ki, de még sosem láttam őket repülni. Még sosem láttam, hogy egyikük is kitárta volna ezt a testrészét. Biztos fantasztikus látvány lehet. Ami azt illeti, mindig be van hajtva a szárnyuk, a hátukra, oldalukra lapul, alattuk húzódnak a hevederek. Fejük sárkányszerű, de tüzet nem fújnak, bár orrlyukaik hatalmasak. A szemük egészen tejfehér, pupilla nincs benne. Amikor először farkasszemet néztem egy példánnyal, úgy éreztem, muszáj onnan elmenekülnöm. De, amikor a két, rövid szarv között a lény homlokára simítottam a kezem, és az szelíden lehajtotta a fejét, beletolta homlokát a tenyerembe, tudtam, hogy nincsen baj, nem fog bántani.

Amikor szembe találkoztam azzal a példánnyal – azóta elneveztem: Lilithnek kereszteltem –, megilletődtem és Denebékhez fordultam, de ők közölték, hogy biztosan fáradt vagyok és hallucinálok. De nem, az a sárkányfejű varázslény igenis ott állt és engem figyelt, az arcomba szuszogott.

Megismerem Lilithet, egyszerűen összetéveszthetetlen. A kocsival van csak baj, mindig másikat adnak mögé. Mire megtalálom, látom, hogy valakik már kinyitották az ajtaját és épp másznak be.

– Hé! – kiáltok rájuk. Hárman vannak: egy vékony, szőke fiú meg két nagydarab monstrum. Rögtön megismerem őket – Draco Malfoy a csatlósaival.

– Pansy mindjárt jön – közli a sötétebb hajú srác Malfoyjal.

– Hé! – Melléjük lépek. Lilith dobogni kezd a patájával, mocorog és fújtat. Megérzi a jelenlétem.

– Mi hé? – kukkant ki Malfoy az ablakon. Haja ízléstelenül lenyalt, mintha egy kilónyi hajzselét borítottak volna rá. Hihetném azt is, hogy az esőtől ilyen, de láttam ám az elmúlt két évben eleget. Talán túl sokat is.

– Ez az én kocsim – jelentem ki, mire a srác gúnyos vigyorra húzza a száját.

– Hallottátok, fiúk? Ez az ő kocsija – néz hátra barátaira. Az övembe dugott pálcámért nyúlok.

– Ahogy mondod. Úgyhogy tünés, kisfiú. – Ellenséges pillantásokat váltunk.

– Nem vagyok kisfiú! – dörren rám Malfoy. Elhallgat, pálcája hegyéből szikrák pattognak. Tudja, hogy nem varázsolhat még. – Nem megyünk sehova – mondja végül. Én lassam fölemelem a pálcám.

– Nagykorú vagyok, én varázsolhatok, te nem – mutatok rá a hamis tényre, amit ő nem tudhat. Végül is, csak két év, és valószínűleg annyit nem foglalkozott velem az elmúlt időben, hogy a születési dátumomról vagy az évfolyamomról tudjon. – Akarod, hogy kipróbáljam rajtad az új varázsigét, amit tanultam a nyáron?

Malfoy morog, nem hallom mit.

– Na, nyomás! – szólok rá újra.

– Draco! – Egy magas, vékony hang sápítozik mögöttem. – Gyertek, Blaise-zel már foglaltunk helyet!

– Na látod, a barátnőd is tudja, hol a helyed: nem itt. Na, pattanj – lengetem meg előtte a pálcám. Malfoy és haverjai kelletlenül ugranak le a sárba. Egytől egyig meglöknek a vállukkal, de nem törődöm velük. Előre megyek Lilithhez. Amikor elé állok, az arcomba prüszköl, én pedig felnevetek. És csak nevetek és nevetek, az esőtől az arcomra tapad a hajam, a testemre a ruhám. Nem érzékelem a hideget, bár észlelem, hogy a fogaim össze-összekoccannak, miközben gurgulázó hangok törnek föl a torkomból. Megkönnyebbülten a sovány lény nyakába borulok, az arcom ázott bőrébe fúrom. Beszívom a teremtmény tömény füstillatát, és az a súly, amit a dementor érkezése rakott a mellkasomra, szép lassan súlytalanná válik és eltűnik, csak a nyoma marad.

A dementor borzasztó és Malfoy fölösleges, idegesítő jelenléte után Lilith megnyugtató közelsége jó hatással van rám. Elhúzódom a nyakától, és mélyen belenézek a végtelennek érződő fehér, pupillátlan szempárba. Olyan, mintha vak lenne, de tudom, hogy lát. A pillantása dermesztően hat rám, de megnyugszom tőle. Egy ilyen csodalény, aki már harmadik éve jelenik meg előttem, sokkal több biztonságot nyújt, mint egy hörgő, gyermeksírást hozó dementor.

– Mit csinálsz, Johanna? – kiált felém Deneb. Nem is vettem észre, hogy mögém ért. A hangja aggódó. Nem szeretem, ha aggódik értem. – Nincs ott semmi. – A karomnál fogva elrángat a csontvázló mellől, és a fiákerhez lép, ami elé a lény be van fogva. Még egy utolsót intek az én Lilithemnek, aztán elnyel a fiáker.

A kocsi belsejében még érződik kicsit a teremtmény füstszaga, de széna- és földillatot is érzek. Deneb velem szemben ül, a kastélyfelé néz. Még várjuk Daphne-t. Látom, ahogy szalad felénk, haja sötétebbnek tűnik az esőtől, az arcára tapad. Vadul integet, hogy várjuk meg. Lilith okos, nem megy sehová, ameddig a harmadik utasunk meg nem érkezik. A többi lényt bámulom, a diákok egyike se veszi észre őket. Néha simán nekik mennek, akkor azt gondolhatják, az esőtől nem láttak valamit. De ők nem csak az esőtől nem látják őket, én tudom.

A kocsi rándul egyet, ahogy Daphne feltépi az ajtót és beugrik mellém. Legalább egy vödörnyi vízzel jár a mozdulat, de nem érzem jelentőségét, hisz amúgy is csuromvizes vagyok.

– Merlinre, Daffy – panaszkodik Deneb, pedig ő sem száraz.

– Baj van? – mordul rá Daphne, miközben a hajából, az ingéből és kabátjából a földre csavarja a vizet.

Hosszú ideig csak hallgatunk, a függönyöket behúztuk, a padlót bámuljuk.

– Dementorok őrzik a kapukat – jegyzi meg Daphne egy idő után. – Láttam, amikor jöttem. – Féltő pillantást vet rám, meg se mozdulok, arcom egy izma sem rezzen. Az ölemben összefűzött ujjaimat bámulom. Tudom, hogy rosszul fog érinteni, ha elérünk a kapuhoz, úgyhogy inkább felteszek egy kérdést, hogy másra tereljem a gondolataim.

– Szerintetek ki lesz idén a sötét varázslatok kivédése tanár? – Erőltetett mosolyba ugrik az arcom, megfájdul az állkapcsom. – Valami olyasmi bájgúnár, piperkőc híresség, mint tavaly Lochart?

– Szerintem az a figura lesz, akivel összefutottam a vonaton – elmélkedik Deneb, direkt sietve vágva rá a válaszát, nehogy Daphne nekem ugorjon Lochart miatt.

– Mikor? – vonja föl a szemöldökét Daphne. Megpróbálja átfésülni nedves haját, de nem sokra jut. Deneb válaszol, aztán Daphne ellenkezik, majd összevesznek, de nem figyelek rájuk, hideg csap meg. Összeszorítom a szemem, és próbálom kizárni a külvilágot.

– Johanna! – Nem tudom hány perc telt el azóta, hogy kivontam magam a társalgásból, de érzékelem, hogy a kocsi megállt. Daphne keze a vállamon van, hatalmas zöld szemeivel bele bámul az arcomba.

– Elszundítottam – mondom mogorván, azzal felállok és leugrom a kocsiból. Intek egyet Lilithnek, aki megrázza a fejét, és megkaparja a sarat a patájával. Halványan elmosolyodok. Felnézek egy pillanatra, de hamar elkapom a fejem, amikor a távolban két csuklyás alakot látok meg.

A nagyteremben végig hallgatom a Teszlek Süveg beosztását, figyelek, mint a jókislányok, le sem veszem az újoncokról a szemem. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy ne kelljen a vonatúti tapasztalataimra gondolni.

Dumbledore professzor szólásra emelkedik, miután McGalagony és még két alsóbb éves megérkeznek a terembe. Az egyikük a fekete hajú, sebhelyes Harry Potternek tűnik, a másik pedig a harmadikosok évfolyamelsője, a mugliszületésű Hermione Granger. Dumbledore-ra pillantok, és megpróbálom elfelejteni a bajaimat és csak őrá meg a szavaira koncentrálok.

Kedvelem Dumbledore-t. Ő segít nekem és Denebnek abban, hogy minden évben megjelenhessünk a King’s Crosson. Lila selyem talárt és süveget visel, ezüstös szakálla és haja a hátára, illetve a mellkasára omlik. Görbe orrán félhold alakú szemüveg ül, mögüle néz ránk átható tekintetével.

– Isten hozott mindenkit! – kezdi és végig hordja tekintetét a négy ház tanulóin. – Boldog új tanévet kívánok! Mondanom kell nektek néhány dolgot, s mivel van köztük egy komoly téma is, jobb lesz, ha túlesünk rajta, mielőtt fényűző lakománk megrészegíti a tisztelt társaságot.

Megköszörüli a torkát, összefűzi ujjait és folytatja:

– Amint azt a Roxfort Expresszen lezajlott razzia után kitalálhattátok, iskolánk átmenetileg vendégül lát néhány azkabani dementort, akik a minisztérium megbízásából érkeztek ide.

Összevonom a szemöldököm, és érzem, hogy a hányinger kerülget. Deneb biztatón az egyik combomra teszi a kezét, Daphne a másikra. Jól esik az érintésük. Úgy érzem, mintha bámulnának, de megrázom a fejem és várom, hogy folytassa az igazgató.

– Dementorok őrködnek a park összes bejáratánál – fűzi tovább a szót Dumbledore. – Amíg itt vannak, senki nem hagyhatja el engedély nélkül az iskola területét. A dementorokat nem lehet kijátszani se furfanggal, se álruhával… de még láthatatlanná tévő köpennyel sem. A dementorokat nem hatja meg semmilyen könyörgés vagy kifogás, ezért nyomatékosan kérem: ne adjatok okot rá, hogy bántsanak titeket. A prefektusok és új iskolaelsőink tegyenek meg mindent, hogy egy diák se kerüljön összeütközésbe a dementorokkal.

Deneb vigyorogva biccent Daphne felé, aki homlok ráncolva hallgatta az igazgatót, aki most komolyan végig néz diákjain. Egy pisszenést sem lehet hallani.

– Most pedig térjünk át egy kellemesebb témára – szólal meg újból Dumbledore, sokkal könnyedebben, mint az előbb. – Tantestületünk az idén két új taggal gazdagodik.

Deneb kíváncsian előre hajol. Daphne kihúzza magát.

– Fogadást kötöttünk, kinek lesz igaza – suttogja magyarázatként Deneb, amikor kérdőn feléje fordulok.

– Először is bemutatom Lupin professzort, aki volt olyan szíves és elvállalta a sötét varázslatok kivédése tantárgy oktatását.

A fickóra pillantok, aki most hátra dőlve hallgatja a gyér tapsot, amit a diákoktól kap. Elnyűtt, régi ruhákat visel, arcvonásai idősebbnek mutatják, mint amennyi valóban lehet. Deneb lelkesen, hangosan veri össze a tenyerét és Daphne felé kacsingat, aki kelletlenül elé tol három galleont.

– Piton nagyon nézi – jegyzi meg Daphne. A házvezetőtanárunk valóban kivételesen ellenségesen pislog felé. Tény, hogy az ürge azt az állást foglalta el, amire ő pályázik, de ilyen tömény undort még nem láttam Piton arcán senki iránt sem.

– Ami a másik tanárcserét illeti – folytatja Dumbledore –, sajnálattal kell tudatnom veletek, hogy Ebshont professzor, aki diákok nemzedékeit oktatta a legendás lények gondozására, a múlt tanév végével nyugállományba vonult, hogy végre kinyújtóztathassa maradék végtagjait. – Föl se tűnt, hogy nem ül itt a vén Silvianus Ebshont professzor. Kedveltem az öreget, élveztem vele az órákat, mindig kiválóra vizsgáztam nála. Dumbledore utolsó megjegyzése igaz volt: Ebshontnak az egyik lábát leharapta egy sárkány, egy másik balesetben pedig a jobb karja égett meg olyan súlyosan, hogy később le kellett azt vágni. Veszélyes szakmát választott, az biztos, de legalább szerette – és nem halt bele, ahogy sokan mások.

Dumbledore mosolyogva int a tanári asztal végén ülő nagydarab alakra, Rosszat sejtve rázom a fejem. – Örömmel jelenthetem viszonyt, hogy utódja nem más, mint Rubeus Hagrid, aki így ezentúl vadőri teendői mellett tanári feladatokat is ellát majd.

Deneb felnyög és Hagridra mered, aki teljesen elérzékenyedve fogadja a kitörő tapsvihart – ami szinte kizárólag a Griffendél felől jön. Ők tombolnak, köztudottan velük szimpatizál a legjobban. Daphne kétségbeesve suttogja:

– Hogy fogunk így RBF-et letenni?

– Hogy fogunk így életben maradni? – kérdez vissza fojtott hangon Deneb. – Ez az ember diákkorában óriáspókokat nevelt az iskolában!

Egyet kell értenem velük. Hagrid köztudottan rajong a legendás lényekért, ami nagyszerű, de csekély felelőségtudatának hasznosságáról vitatkoznék.

– És még mennyit tart az erdőben – fintorgok. Daphne teljes pánikba esve kezdi rágni a körmeit.

– Hé, hé, hé, nyugalom, kislány, nyugalom – húzom el a kezét a szája elől. – Megoldjuk, rendben? Higgs például biztos szívesen segít. – Terence Higgs a kviddicscsapat kapitánya, két évvel fölénk jár, már letett egy sikeres RBF vizsgát ebből a tananyagból.

– Ezzel el is mondtam minden fontos dolgot – zárja le a beszédét Dumbledore. – Kezdődjék a lakoma!

Még be se fejezte a mondatot, Deneb már rá is veti magát a megjelenő vacsorára. Olyan gyorsan eszik, lapátolja magába az ételt, mintha három kézzel tenné. Daphne grimaszolva néz rá; ő úrikisasszony módjára szeleteli föl a vacsoráját, én pedig csak bámulom az üres tányéromat.

– Egyél már valamit – szól rám anyáskodón Daphne. Kelletlenül elveszek egy vajas kiflit és letépem a sarkát. Lassan a számhoz emelem, mialatt ő szigorú szemekkel szuggerál.

– Azt csinálom – lóbálom meg a kiflit, hogy mindenki jól lássa. Egész este ennyit erőszakolok magamba, még Daphne utasítására sem eszek többet. A vacsora vége csak soká jön el, addig a többieket figyelem, ahogy esznek. Deneb rám szól, hogy ez idegesíti, így nem tud enni, úgyhogy inkább a megjelenő és eltűnő ételeknek szentelem a figyelmem.

A hálókörlet felé menet nem beszélünk. A mardekáros tömeg elején haladunk, mégsem lökdösődnek az emberek, mindenki látja Daphne ingén villogó vadonatúj prefektus-jelvényt. Minél lejjebb érünk, a folyosók annál hűvösebbek, de kellemesnek érzem őket a vonatút borzongós hidege után.

– A jelszó: Kígyóméreg – jelenti be Daphne jó hangosan, amikor megérkezünk. Szeretem a bejáratunkat. Trükkös. Belülről látni lehet az ajtót – sötét fa, amire Mardekár Malazárról és a kígyójáról festettek képet –, kintről viszont csak a hideg, szürke kőfal látszik. Egy mardekáros zászló függ kint a titkosított ajtó fölött az elsősök kedvéért, akik még nem jegyezték meg, hogy a földön lévő hosszú repedéstől csak két lépést kell menni, és már ott is vagy a klubhelyiség ajtaja előtt.

A bejárat kinyílik, és a mardekáros diákok hagyomány szerint beözönlenek az ajtón – lökdösődve, tolakodva. A lyuk, amin be lehet jutni, igencsak szűk. Mi hárman, a sokat tapasztaltak előnyével hátrébb állunk meg, hátunkat a hideg, érdes falnak vetjük, és várjuk, hogy leüljön a tombolás.

Persze vannak, akik már sokat tapasztaltak, és már csak élvezetből verekszik be magukat a klubhelyiségbe, versenyezve, hogy kinek sikerül hamarabb.

– Hestia formában van – jegyzi meg az említett lány ikernővére, Flora Carrow, mellénk érve. Ő is prefektus, bár a jelvénye kopottabb már, mint Daphne-é. Hüvelykujjával a háta mögé bök, ahol a testvére épp két hetedikes között próbál befurakodni. Az egyiknek az oldalába vágja a könyökét, mire az elkapja a vállánál a fogva, a másiknak a lábára tapos.

– Ijesztő, mennyire meg tud vadulni ilyenkor – csóválom a fejem. A lány aprótermetű, sovány, mozgékony. Derékig érő fekete tincsei egy részét vörösre festette a nyáron, fekete szeme villog. Emlékszem, tavaly ilyenkor micsoda balhéba került pár idősebb növendékkel. Még szinte el se kezdődött a pontszámlálás, a prefektusok máris negyven pontot vontak le tőlünk, amiért annyian benne voltak.

– Ezt nevezik harci hévnek – vigyorog Deneb. Hestia megbotlik, az ellenfele már szinte bent van a klubhelyiségben. Megragadja hátulról és ráveti magát, így együtt esnek be.

– Néha én is megijedek tőle – dünnyögi Flora. Hestia és a srác, akivel bezuhantak, barátok lehetnek, nevetve, egymásba kapaszkodva tápászkodnak fel. Névről ismerem a fiút, John-Ryan Richards, de különösebben sosem beszélgettem el vele.

– Látod, Florry? Én győztem, győztem! – Testvére büszkén dülleszti ki a mellkasát, és vigyorog. John-Ryan megpaskolja a hasát, majd az oldalába bök, mire Hestia felsikkant és megcsapja a karját. Aztán fogja magát és kijön hozzánk a folyosóra – közben félrelök két megszeppent elsőst.

– Mint egy élő gurkó – rázza a fejét Flora. – Erről jut eszembe, Josie – fordul felém. – Higgs üzeni, hogy holnap negyed héttől gyűlést tart, halaszthatatlan dolgot kell bejelentenie.

– De hát a szezon első meccse csak novemberben lesz! – nyögök fel elkeseredetten. – Negyed hét! – sopánkodok.

– Bizony – nem alhatunk, mi? Tomboló Álomszörny kisasszony nem alhatja ki magát – érkezik meg Hestia.

– Minek jöttél ki, ha…? – mered rá Daphne.

– Beszélni akartam veletek – vonja meg a vállát Hestia. Vigyorra húzza a száját és belebokszol a hozzá legközelebb álló vállába, vagyis Denebébe. – Jó újra látni titeket, srácok!

Deneb a vállát tapogatva szólásra nyitja a száját, de az évfolyamunk másik új prefektusa, Cassius Warrington lép mellénk. Nagydarab srác, kék szemei és szőke haja ártatlanságra utalnak, de ez megtévesztő: Warrington egy iszonyú alak.

– Piton professzor fél nyolckor beszélni akar velünk – közli, azzal bemegy a klubhelyiségbe és harsogva megismétli, amit nekünk mondott.

– Hét óra húsz van, keressünk helyet – tanácsolja Flora az órájára pillantva.

– Prefektusok – morogja Hestia. – Mind olyan kis fontoskodók – löki meg a vállával Daphne-t, és rávillantja fogsorát. Nem tudom elképzelni, hogy lehet ennyi energiája egy dementor-razzia és egy vacsora után.

Belépek és körbe nézek az ismerős helyen és elönt a melegség. A kőpadlók láttán, melyet sötétzöld szőnyegek borítanak; a nagy ablakok mögötti vízivilág újra és újra és újra elvarázsol. Szeretek ülni az ablakban és bámulni kifelé a zöld víz mélyére. Most mindenütt diákok nyüzsögnek.

Piton néha szokott beszélni velünk. Szeretem az ilyen alkalmakat, havonta elmondja a fontos tudnivalókat. Ilyenkor mi, mardekárosok leülünk az összes fellelhető helyre: a kanapékra, a fotelokba, az asztalokra, a székekre, letakarított kandallópárkányokra, lépcsőkre és ablaklyukakba. De jó páran a szőnyegeken terülnek el vagy az asztalok alatt. És úgy hallgatjuk őt. Piton a legnagyobb kandalló előtt áll, a párkánynak támaszkodva és úgy folyik a beszélgetés.

A hír már elterjedt – az összes jó helyen van már valaki.

– Hé! – integet valaki a túloldalról. Felismerem a hangját, Terence Higgs az. A pályán is ilyen hangerővel tud üvölteni. Ha közvetlenül mellette vagy, szinte beszakad a dobhártyád. Átvágunk öten a diáktömegen, vigyázva, nehogy rálépjünk valakinek valamilyen útban lévő végtagjára. Nem semmi feladat, de azért nagy nehezen megbirkózunk vele. Higgs az egyik ablakülést foglalta el – a háta mögött a zöld, nyálkásnak tűnő vízben hínár hullámzik, halak úszkálnak benne – és az előtt lévő egyszemélyes fotelt. Na már most: a szűk ablakülésben legfeljebb ketten férnek el. Az utolsó pár métert versengve tesszük meg. Hestia és Deneb egymásra néz, és előre törnek. Hestia ér el az ablakhoz elsőnek – ki gondolta volna? –, és Higgs ölébe ugrik. A fiú magához öleli és nevetve nyom egy csókot a homlokára. Hestia édesen felmosolyog rá.

– Kis gurkó – húzza meg a lány haját, mire az játékosan vicsorogni kezd. Deneb nem próbálja meg lehúzni a megszerzett helyéről Hestiát, biztos fáradt már. Addig mi, a kevésbé-erőszakos-hármas szemügyre vesszük a fotelt.

– Valaki be tud ülni középre és ketten a karfákra – méricskél Flora hunyorogva.

– És én leszek az, aki középre ül – jelenti be Deneb és nemes egyszerűséggel letelepszik a fotelbe.

– Nana! Ez nem szabályos! – szidja meg Flora. Lassan elcsöndesülnek a mardekárosok, ami Piton közeledtét jelzi. Gyorsan felosztjuk a helyeket magunk közt: Flora az egyik karfára ül föl és úgy gömbölyödik össze, akár egy macska; én a másik karfán foglalok helyet; Daphne pedig Deneb mellé fészkeli be magát, aki morcosan arrébb húzódik. Fészkelődnek még egy darabig, kétszer is majdnem lelöknek. Végül Daphne félig fölkerül a karfámra, lábai Deneb lábán átvetve Florához érnek. Deneb átkarolja Daphne derekát, ujjaival a lábujjaim piszkálja – fekete cipőm a földön hever.

– Ne csináld – húzódom el. Majdnem leszédülök, de Deneb vállába megkapaszkodva megtartom magam.

– Mindenki a helyén van? – Piton hangja zengi be a klubhelyiséget. A kandalló előtt áll – hop-porral szokott eljönni hozzánk, nem vállalja be, hogy fekete földig érő köpenyében átmásszon a házába tartozó nebulókon.

– Tanár úr, kérem, mi nem vagyunk a helyünkön, mi utoljára kanapékon ültünk! – jelentkezik bőszen Hestia. Piton rávigyorog a kis energiabombára.

– Akkor ideje, hogy mást is tapasztaljatok, Carrow.

Nevetés követi szavait, Higgs megborzolja Hestia haját és közelebb vonja magához.

– Kezdhetem a beszédem, vagy valaki más is szeretne panaszkodni a helyét illetően? – kérdezi álgúnyosan Piton és végig hordozza a tekintetét rajtunk. Többen kuncognak és „nem” -eket kiabálnak vissza.

– Nos, akkor elkezdem. – Megköszörüli a torkát, a kezeit karba fonja. – Gratulálok az elsősöknek, akik a házamba kerültek, én lennék a házvezető tanáruk, Perselus Piton. Bájitaltant tanítok – teszi hozzá egy gyors grimasz kíséretében. – De nem ezért vagyok most itt. Elsején általában nem ilyen gyűlések keretében szoktam összeismerkedni az új diákjaimmal.

Összenézünk a kitekeredett nyakú Daphne-val. Mit akarhat a professzor?

– Figyelmeztetni szeretnélek bennetek.

– Mire? – forgatja a fejét Flora. Piton nem néz senkire, a földet szuggerálja a cipője orra előtt. Zavartan ráncolom a homlokom.

– Az új sötét varázslatok kivédése tanárról van szó, Remus John Lupinról. – Összerezzenek a keresztneve hallatán. Eszembe jut a vonatút és érzem, hogy újra hideg vesz körül. Deneb a kezem után nyúl. Senki nem szól, várjuk, hogy folytassa a professzor, aki most fölemeli a fejét és körbe néz. – Azt beszélik, roxfortos korában Sirius Black barátja volt.

Levegő után kapkodok, de igyekszem ezt nem kimutatni – nem jó, ha az emberek gyengének látnak.

– Ki az a Sirius Black? – kérdezi suttogva Deneb Daphne-tól.

– Majd elmondom – súgja vissza Daphne, és elhúzza a fiú nyaka mögé tett kezét, hogy szembe fordulhasson Pitonnal.

– Szóval úgy gondolom, nem lenne okos dolog dühíteni – vigyorog hamisan Piton, majd megfordul és port szór a magasra csapó lángokba, amik zöldre színeződnek. – Jó éjszakát! – Ezzel belép a zöld tűzbe és eltűnik. Mindenki egyszerre bolydul fel, úgyhogy mi előző taktikánkhoz híven a helyünkön maradunk. Higgs egy laza pálcaintéssel feléjük fordítja a fotelünket. Megremeg alattam a karfa, és ismételten majdnem lepottyanok.

– Na, mesélj, Daffy – fordul újra Deneb az ölében ülő lányhoz. – Ki az a Sirius Black?

– Aki miatt a dementorok itt vannak – mondja az szűkszavúan. – Egy bűnöző, aki a nyáron megszökött Azkabanból.

Egyike a sok hátrány közül a Hetedikben való életnek, hogy nem jutnak el oda az ehhez hasonló varázsvilági fontos hírek. Mielőtt további kérdéseket tehetnénk föl, Daphne felpattan és felhúzza a cipőjét.

– Muszáj megnéznem valamit a könyvtárban – közli, és a diákokat kerülgetve kiszalad az ajtólyukon.

– Még el se kezdődött a tanév – dörmögi Deneb és ő is feláll. Nagyot nyújtózkodik. – Azt hiszem, én megyek aludni. – Jó éjt, Josie. – Csókot nyom a hajamba és megszorongatja a vállam. A homlokomnak dönti a homlokát, érzem a leheletének melegét az arcomon. – Rendben leszel az éjjel? – kérdezi halkan, hogy más ne hallja.

– Persze – húzódom el és lesütöm a szemem. Én is a cipőm után nyúlok. Deneb elköszön Hesitáéktól is, majd feldobog a fiúk hálókörlete felé vezető lépcsősoron. – Én is lefekszem – mondom, és a cipőt a kezemben tartva zokniban felbaktatok a hálószobánkhoz. A zöld szőnyegen nem fázik a lábam. Az ikrek és Higgs még ott maradnak egy darabig, elfoglalták a kanapét, a lányok két oldalról bújnak a fiúhoz. Terence a bátyjuk jó barátja, Aidan Carrow tavaly végzett. Még ezeréve ő vette föl a saját kviddics csapatába Higgset. Ha jól tudom, a nyarat is a Carrow-kúrián szokta tölteni, egy nagy birtokon valahol az Egyesült Királyságban.

A szobában Adelaide Murton és Tracey Davies épp lefekvéshez készülődnek. Tracey fejére törülköző van csavarva, fogkefe lóg a szájából. Adelaide már pizsamában, fejére tűzött konttyal olvas valamit. Adelaide mindig olvas valamit.

– Helló – köszöntöm őket egy biccentéssel, és az ablak melletti ágyhoz lépek, a sajátomhoz. A baldachin nincs behúzva, a függöny vége az üres éjjeliszekrényem súrolja, a másik oldalon az utazóládám fedelét. Elhúzom a szám üres szekrényem láttán. Végül úgy döntök, holnapra halasztom a kipakolást. Ledobom magam az ágyra ruhástól, és az ágy fatetejét bámulom. Hamarosan Tracey és Adelaide leoltják a lámpákat és bemásznak a takaró alá. Sutyorogni kezdenek, majd elhallgatnak, de Daphne még mindig nincs itt. Oldalra fordítom a fejem és a Fekete tó mélyére szögezem a tekintetem. Néhány hal úszkál, és mintha az óriás tintahal egyik csápját is láttam volna felénk nyúlni.

A vonatút jut az eszembe. Az a fiú, aki elkergette a dementort. Nem is tudom a nevét. Talán jobb is így – akkor az adósa lennék, és én nem szeretek valakinek az adósa lenni. A halacskákat figyelve próbálom elterelni róla a gondolataim.

A fiúról sikeresen el is terelődnek. Helyette két név visszhangzik a fülemben: Remus és Sirius, Sirius és Remus, Remus és Sirius, Sirius és Remus, Remus és…

Nyílik az ajtó és én fölkönyöklök.

– Sirius – lehelem szinte öntudatlanul, teljesen belegabalyodva a két névbe.

– Nem talált. – Daphne felel. Az ágyához lép, szét húzza a függönyt és három könyvet pakol az ágyra. – Hogy vagy?

Szedelődzködni kezdek, a hasamra fordulok és kinyitom a ládám. Keresni kezdem a hálóingem.

– Pompásan, köszönöm.

– Hova mész?

– Valamit lent hagytam – füllentem és magamra kapom a zöld selyem hálóinget, amit Flora adott nekem, miután ő kinőtte. Daphne letelepszik az ágyára és inkább a szekrényére pakolja a könyveket. Majd új sorrendet állít fel köztük, de még mindig kritikusan méregeti a tornyot.

Már az ajtónál járok, amikor megállít.

– Jo! – suttogja. – Majd’ el is felejtettem. Corvus Black kérdezi, jobban érzed-e magad.

Nem fordulok hátra. Összeszalad a szemöldököm. Nem értem, Daphne miről beszél. Corvus Black egy hetedikes griffendéles, teljesen más társaságokban mozgunk. Híres arról, hogy sok lányt szédít el – mondhatni a Roxfort nőcsábásza. Miért érdekelné, hogy érzem magam?

– Na és miért érdekli? Újabb barátnőt akar? Csak mert akkor rossz helyen jár – gúnyolódom.

– A vonatút miatt.

Még mindig nem fordulok meg, de hátra lesek a vállam fölött.

– Hát ő volt...?

– Igen, igen, ő. – Hallom a hangján, hogy szórakozott és csak félig figyel. A surrogásból ítélve újra rendezi a könyvkupacát.

Nem örülök neki, hogy meg tudtam, hogy Ő volt az. Sosem kedveltem a srácot különösebben.

Nem kérdezem, Daphne hol találkozott vele, mégis elmondja.

– A könyvtárban futottunk össze. Aranyos volt.

– Hogyne – morgom. Nem adok választ Black kérdésére. Kinyitom az ajtót, óvatosan, de már nem nyikorog, mint tavaly. Kilépek a hét évfolyam lányhálóinak ajtajai elé, lesietek a lépcsőn és megcélzom az ablakülést, amit nemrég még Higgs és Hestia foglaltak el. Már senki nincs a klubhelyiségben. Sötét és kihalt. Összehúzom magamon a köntöst. Már épp lehuppannék a zöld párnákra, amikor egy váratlan, éles visítástól megugrok.

– Mi a franc… – Házimanók. Ketten állnak előttem, törékeny testük előtt összefont csontos karokkal. Házimanóhoz képest jó minőségű és kényelmes rongy lóg rajtuk. Ismerem őket, az eddigi években – főleg vizsgaidőszakban – számtalanszor vitatkoztunk velük arról, hogy meddig szabad fent maradni.

– Mízön kisasszony, még el se kezdődött a tanulás – sipítja Wicky, akin kék párnahuzatból készült ruhácska van.

– Menjen csak vissza aludni, kisasszonka, Grígrassz kisasszonyhoz – ért egyet sebes bólogatással és fülrázással a mellette álló Eikki.

– Hadd maradjak – kérem őket szépen, mert tudom, hogy az erőszakos ellenállást nem kedvelik.

– Muszáj gondolkodnom, és nincs szükségem arra, hogy Daphne vigasztaljon. – Talán a kelleténél szomorúbbnak hat a hangom, mert Wicky sírva fakad. – Ne, ne, ne, ne! – emelem föl a kezem. – Semmi baj. Csak gondolkodnom kell. De holnaptól kezdve ígérem, hogy rendesen a helyemen alszom – fogadkozom. – Ráadásul holnap hajnalban kviddicsgyűlés. Nehezen lehet korán fölébreszteni, egyszerűbb, ha már eleve itt alszom – magyarázom nagy tudományosan.  Eikki idősebb és régebb óta ismer – elsős korom óta, míg Wicky csak tavaly jött –, bólint.

– De holnaptól a helyén alszik, kisasszony! – integet felém görbe ujjával a házimanó.

Magamra hagynak. Én pedig a hűvös ablaküvegnek döntöm a fejem. Lehunyom a szemem és hallgatom, ahogy a házimanók köröttem sertepertélnek. Még akkor is ébren vagyok, amikor abbahagyják a takarítást.

Néhány halacska megkopogtatja az üveget – vagy a tintahal volt? Hamarosan elnyom az álom.