7. Fejezet
Plusz egy Black
a kastélyban
Az elmúlt két hétben nem
beszéltünk egymással. Eleinte úgy tett, mintha mi sem történt volna, próbált
beszélgetést kezdeményezni, de én meg elengedtem mindent a fülem mellett. Egy
idő után már nem próbálkozott, rövid ideig még szomorú és megbánó pillantásokat
vetett rám, aztán amikor levegőnek néztem, lemondott róla. Mintha idegenek
lettünk volna.
– Josie, vigyázz! – Flora
üvölt rám, és épphogy el tudok hajolni a felém száguldó kvaff elől.
– Ne ütesd ki magad, Mason!
– kiabál rám Higgs. Látom, hogy előttem zuhanni kezd, gyorsan lefékezek.
Elkapja a cikeszt, majd újra elengedi minden elégedett kiabálás és örömujjongás
nélkül.
– Ébren vagy még, Jo? –
Hestia érkezik mellém és elüti helyettem a gurkót. Elnyomok egy ásítást és
megrázom a fejem.
– Bocsánat, tegnap
éjszakáztam – mentegetőzök. – Átváltoztatástanra kellett tanulnom.
Higgs elém lebeg és
farkasszemet nézünk. A szél kavarog körülöttünk, faleveleket sodor körénk. Lóg
az eső lába – szép lesz így a holnapi nap Roxmorstban.
– Fontos a tanulás, főleg
az idei évben – kezdi lassan. – De ha ez a játékod rovására megy, Merlinre
esküszöm, elzárom előled a tankönyveid.
– Értettem, Higgs –
dünnyögöm.
– Hé, hé! – Deneb felé
kapom a fejem, aki a lelátóról kiáltozik felénk. – A Carrow ikreket kéreti
Deneb Holloway! – Tölcsért formál a szája elé a kezével, hogy jobban halljuk.
– Mit képzelsz? – csattan
föl Higgs és a lányok nyomában a lelátóhoz suhan, ahol ott ül a korláton
áthajoló Deneb mögött Daphne, a könyveibe mélyedve és Draco Malfoy, felkötött
karral figyelve az edzést. Jó régen volt már a balesete a hippogriffel, nem
értem, minek teszi még mindig az agyát.
Én is odaröppenek, kíváncsi
vagyok, mit tol az ikrek orra alá Deneb, mi az, amin ennyire mosolyognak és
nevetgélnek.
– Holloway, nem tűröm,
hogy…
– Terence, nézd meg,
mindjárt lehullanak a seprűről – szólal meg finoman Daphne és leteszi maga
mellé a könyvét. A szél belekap szőke hajába, ahogy a palánkhoz sétál. – A
meccsig még van egy kis idő, csak novemberben lesz.
– Hosszú hét volt – bólogat
vadul Hestia.
– Órák óta seprűn vagyunk –
teszi hozzá Flora.
– De hétvégén dupla annyit
edzünk – biztosítja Selly-Anna. Higgs arca enyhülni kezd. Ő is fáradt lehet
már.
– Kérlek! – Hátra dobom a
vállam fölött a copfom. – Ráadásul az eső is esni fog.
– Na jó. De csak most az
egyszer – adja be nagy nehezen a derekát Higgs. Fáradtan rámosolygok,
visszamosolyog. Elkapom a tekintetem, eszembe jut, amit Black mondott róla. Rólunk.
Kiráz a hideg.
– Nézd, Terence! – Flora
odarepül Higgs mellé és megmutatja neki, amit Denebtől kapott.
– Ezek mi vagyunk! –
büszkélkedik Hestia. – Deneb elképesztő tehetséges, nem? Teljesen egyformák
vagyunk! – bök a képre. Higgs felvonja a szemöldökét.
– Ó, Holloway, csak nem
udvarolsz? – kérdezi gúnyosan. Próbálok belelesni, mire felém nyújtja. Egy
tökéletes tollrajz Carrowékról. Egymás mellett állnak, átölelik a másik vállát
és mosolyognak. Minden vonásuk feketével van rajzolva, de annyira nyilvánvalóan
látszik, hogy ők azok… És még meg is lehet különböztetni őket: Hestia csípőre
teszi a kezét, szemöldökét gúnyosan, kihívóan felvonja, Flora arca békés, kezét
szoknyája redőin nyugtatja.
– Ilyet nekem is
csinálhatnál – közlöm vele és visszaadom a műalkotást.
– Vettem – biccent vigyorogva. Higgs zsörtölődik még
egy kicsit a befejezett edzés miatt, de miután szembe kerül egész csapatával – pontosan három labdát markoló
hajtóval és kettő faütőt szorongató terelővel, plusz egy őrzővel, aki dühösen
villogó szemekkel néz – végül enged, és diadalmasan leszállunk a pályára, hogy
aztán az öltözőben levedeljük ezeréves egyenruhánkat.
Az öltözőnk
három részre van osztva: egy az előtér, ahol van három láda tele labdákkal, egy
seprűtartó, ahol régi seprűk sorakoznak, hogyha valakinek nem lenne, akkor
használhassa; aztán innen két ajtó vezet két irányba, a lányok szűk
szobácskájához, ahol át tudunk öltözni (bár kettőnél többen nem férünk el itt).
A falakon zöld a festék, a padlót koszos és ősöreg szőnyeg takarja. A fiúk
öltözőjéről nem tudok sokat mondani. Még nem voltam ott. De szerintem büdös
lehet.
Amint újra
hosszúujjú pólóban és ráhúzott rövidujjúban meg fekete farmernadrágban vagyok,
kimegyek, seprűmet és egyenruhámat a hónom alá szorítva elindulok Daphne-val a
kastélyba. Deneb már előre ment, Higgs rángatta magával, mondja Daphne, hogy
megbeszélje vele a ma történteket. Megforgatom a szemem.
– Tényleg
ennyire komolyan veszi?
– Ja, nagyon
úgy fest – bólogat Daphne. Könyvét és egy rásimuló sárgás pergamenlapot tart
maga előtt, amire fekete tintával írtak szép, kacskaringós betűket. Szeretem
Daphne írását – szép és különleges. Ezer közül is megismerném. – Azt hiszem,
úgy érzi, árulást követtek el ellene.
– De még
mekkorát – dünnyögöm és a kastély felé vesszük az irányt. Már estefelé jár az
idő, kezd sötétedni.
/*/
A Három
Seprűben egy ablak melletti asztalnál foglaltunk magunknak helyet. Madam
Rosmerta harmadjára fordul meg nálunk, mert Deneb külön kért minden dolgot,
amit szeretett volna. Nem értem, mit esznek a srácok ezen a Madam Rosmertán.
Nem olyan fiatal, harmincas évei felé járhat. Ha ehhez képest nézzük, akkor
valóban nem semmi: göndör szőke angyalfürtök keretezik csinos arcát. Zöld szemekkel
pislog jóképű vendégeire, rebegteti hosszú, fekete szempilláit, rúzsozott
száját mindig enyhén elnyitja. Ruhája kiemeli domborulatait. Kezében
jegyzetfüzetet tart, abba kaparja a rendeléseket, körmei veszedelmesen
hosszúnak tűnnek.
– Egy tányér szárított
almaszeletet kérnénk – íratja föl Deneb, le sem véve a szemét a hölgyről.
Daphne a szemét forgatja és kortyol a vajsöréből.
– Ezért aztán
érdemes volt lejönnünk – zúgolódik. Vastag fekete, arany szegélyes köpenyét az
asztal mellett álló fogasra akasztotta. Ott lóg mellette Denebé is. Én a
sajátomat magamon hagytam, belebugyolálom magam, mert hűvös van.
– Mikor fogod
megkérni a kezét? – kérdezi Daphne gúnyosan Denebtől, miután Madam Rosmerta
eltipeg magassarkújában. Deneb ügyet sem vet rá, derűsen néz a nő után.
– Nem tudom, de
lehetsz az egyes számú koszorúslány.
Daphne fújtat
és megigazítja a haját az ablakból visszatükröződő Daphne-t figyelve.
Sötétszőke hajából két tincset font hátra előlről, ahogy szokta. Ez olyan Daphne-s
hajviselet. Hátul fekete-zöld bársonyszalaggal köti össze, néhány ékkő
kicsillan róla, pedig mindig igyekszik befordítva használni.
Csöndben
hallgatom a szócsatájukat. Madame Rosmerta szakítja őket félbe, amikor
megjelenik a szárított almaszeletekkel.
– Nézd csak –
bök oldalba Daphne, amíg Deneb bókolva megköszöni az édességet. Arra nézek,
amerre a lány biccent. Sagitta Black felé mutat, aki griffendéles barátaival ül
mellettünk. Széke támlája Denebét súrolja. Ott ül a lány húga, Azura, Ackley
Lewis, Oliver Wood és a Weasley-ikrek is Lee Jordannel. – Corvus nem jött le –
suttogja a fülembe. Madame Rosmerta arra felé fordul, amerre mi nézünk.
– Á, a hölgyek
csak nem Corvus Blacket hiányolják? – kérdezi, körmeivel kopog az asztallapon.
– Csinos fiú, csinos fiú – töpreng, majd hirtelen sarkon fordul és elindul egy
idős varázslókból álló csoport felé, akik integetnek neki.
– Nem is az –
jegyzi meg savanyúan Deneb.
– Attól még,
hogy neked nem tetszik, lehet jóképű – oktatja ki Daphne. Ahogy Deneb előre
hajol, érzem, hogy ebből megint összeugrás lesz, úgyhogy inkább megpróbálok
témát váltani. Meglátom Higgset, és be is ugrik, miről lenne jó beszélnem
velük. Hisz ők a legjobb barátaim, azért vannak, hogy segítsenek – és hogy
megnyugtassanak, hogy a kedves csapatkapitányom nem szerelmes belém.
– Nézzétek,
valamiről szeretnék veletek beszélni…
– Házasság? –
kérdezi Deneb, mire felhorkanok.
– Nem! Nem
érdekel, kit veszel el feleségül vagy kit nem…
Félbeszakít. –
Rád és Blackre gondoltam.
– Merlinre,
dehogy! – csattanok föl.
– Akkor halljuk
– áll Deneb oldalára Daphne. – Mostanság miért nem vagytok annyit együtt?
– Miért
következne abból a tényből, hogy már nem vagyunk annyit együtt, hogy
összeházasodunk…? – Belezavarodok a logikájukba, de látszik abból, ahogy
összenéznek, hogy beszéltek már párszor erről a dologról.
– Titkos
kapcsolat? – vonja föl a szemöldökét kérdőn Deneb és hátra dől. – Mondjuk azért
nekünk elmondhattad volna. Ki tudja hol és mivel töltötted azokat az órákat,
amíg nem voltál velünk? A kivel egyértelmű, és némi aggodalomra ad okot.
– Meghökkent a kimértség a hangjában.
– Nem történt
semmi köztem és Corvus között, oké? – szögezem le minél előbb.
– Corvus? – kérdez
vissza gúnyosan Deneb.
– Ez a neve –
förmedek rá és a tenyerembe temetem az arcom. – Na jó – szűröm ki a fogaim
közül –, tényleg történt valami. – Deneb már levegőt is vesz a
szörnyülködéshez, sietve folytatom: – Amiért összevesztünk. Semmi komoly.
– Mit csinált?
Ha bármi olyat, én….
– Nyugalom! – A
kézfejére teszem a kezem. – Nem csinált semmi olyat. Vagyis…
– Johanna! –
kiáltanak rám egyszerre ketten. Eddig azt hittem, Daphne nem haragszik rám
annyira, hogy nem beszéltem nekik.
– Na jó,
menjünk el innen, itt vannak a barátai, így nem tudok róla beszélni – jelentem
ki és kitolom a székem.
– De Madame
Rosmerta… – ellenkezik Deneb.
– Senkit sem
érdekel a nőd, Deneb – közli vele Daphne. Embereket kerülgetve kilépek a kocsma
fülledtségéből a kellemes őszi hűvösbe. Nemsokára Deneb és Daphne is követnek,
előbbi még mindig morgolódik, amiért ott hagytuk a csinos kocsmárost.
– De az alma
legalább megvan – jegyzi meg vidoran és felénk tart egy szalvétát, amin
kicsente a szárított almát. Daphne hitetlenkedve ingatja a fejét.
A
Szellemszállás felé megyünk. Még régebben találtunk ott egy viszonylag
elhagyatott helyet, egy odvas és egy kidőlt fával, meg egy tönkkel, így hárman
pont le tudunk ülni egy körben. Én választom a fatönköt, Deneb befészkeli magát
a széles odúba, Daphne pedig a kidőlt törzsön foglal helyet. Fekete, finom
bőrcsizmájának orra az enyémhez ér.
– Szóval mi
történt pontosan közted és Corvus között?
– Nem
feltétlenül biztos, hogy minden részletet hallani akarok – jegyzi meg morcosan
Deneb. Szerintem kezdi rosszul viselni, hogy nem ő marad az egyetlen fiú az
életemben, apámon kívül.
– Megcsókolt –
mondom ki hirtelen. Szinte hallom, ahogy legördül a kő a mellkasomról.
– Hogy mi?! –
csattan föl Deneb.
– Ez pompás! –
ujjong Daphne és megragadja a kezem. – Mikor és milyen volt? Azóta vagytok
együtt?
– Nem,
egyáltalán nem pompás – sütöm le a szemem. – Akkor délután, amikor a tanárok
üléseztek Sirius Blackről meg az óvintézkedésekről, és elmaradtak órák. –
Daphne biccent, hogy tudja, mikor, Deneb mogorván méreget. – Elhívott sétálni…
és aztán elkezdett esni az eső és futottunk… megcsúsztam… és akkor.
– Milyen
romantikus – sóhajtja ábrándozva Daphne. Deneb rámordul.
–
Egyáltalán nem az!
– Féltékeny vagy, Holly? – vonja föl a szemöldökét
gúnyosan Daphne. Tudja, hogy Deneb nem szereti, ha rövidítik a vezetéknevét.
– De akkor nem értem. Most pontosan mi is van
köztetek? – értetlenkedik a lány felém fordulva.
– Semmi. Felpofoztam és ott hagytam.
– Ez az! – kiáltja Deneb, elnyújtva az a betűt.
– Ez az én Johannám! – Büszkén megborzolja a hajam.
– De mégis miért? – tárja szét a karját Daphne. – Ez
egy tökéletes első-csók helyzet volt, ő pedig nagyon ügyesen ki is használta.
– Ó, mert te olyan sokat tudsz az első-csók
helyzetekről – korholja Deneb.
– Egészen biztosan többet, mint te…
Sóhajtva a tenyerembe temetem az arcom. Igen, tényleg
tökéletes első-csók helyzet lehetett volna, ha mindkettőnk felől meg lettek
volna a megfelelő érzések hozzá.
/*/
Végül nem mondtam el nekik Higgsről semmit. Nem volt
hozzá erőm. Elég volt csak Corvusról beszélnem, máris az energia minimumára
csökkent az életkedvem. Rosszmájú megjegyzésekkel tűzdeltem tele a
beszélgetésüket. Tökéletes volt a hazafele út: én ideges voltam rájuk, mert nem
voltak képesek végig hallgatni, mert egymással veszekedtek; Daphne dühös volt
Denebre, mert az gonoszan beszélt Corvusról és rólam; Deneb pedig berágott
Daphne-ra, amiért szerinte Corvus pompás pár lenne a számomra. Utóbbi miatt még
rosszabb lett a kedvem és háromszor is ráléptem véletlenül Daphne
köpenye sarkára.
A díszvacsorán mindannyian külön ülünk. Én Hestia és
Peter között foglalok helyet, Daphne átlósan szemben Florával beszélget, tőlük
balra Higgs és Deneb ugratják egymást.
– Mi történt? Árad belőletek a feszültség – érdeklődik
Peter. Fekete haja copfban a hátára hull, hogy ne menjen bele a vacsorájába.
– Igen, valami van – bólogat Hestia teli szájjal. –
Most mintha nem akarna kifolyni a szádból a kaja…
– Te komolyan nem tudsz úgy viselkedni, mint egy lány?
– kérdezi az ég felé emelt tekintettel Peter.
– Nem – rázza a fejét a lány, és miután lenyelte a
falatot, vigyorogva összekoccintja a tökleves kupáját az enyémmel. – Na de:
Johanna, mesélj!
– Miért mindenki tőlem akar mesét? – kérdezem
dramatikus hangsúllyal. – Nem szeretek mesélni.
– Pedig fogsz. – A kését lóbálva gesztikulál. – Nem
hagyom, hogy rosszkedved legyen.
Ezen az elven vannak a többiek is. Összegyűjtenek
hármunkat vacsora után a klubhelyiségben a kisasztal körül, és kártyákat
osztanak. Peter, Flora, Hestia és Higgs
kétségbeesett pillantásokat vetnek egymásra, mi pedig csak nem akarunk
egymáshoz szólni.
– Pete, odaadnád azt a dámát? – kérdezem. A fiú
sóhajtva nyújtja felém. Sötét haja az arcába hull most, hogy nincs összekötve a
vacsora miatt.
– Daphne-től is kérhetted volna – jegyzi meg Flora.
– Ahogy mondod – biccentek.
– Hessie, szívem, a királyt, ha ideadnád – paskolja
meg Hestia combját rajtam átnyúlva Deneb.
– Na jó, elég volt! – csattan föl a lány. – Ha nem
békültök ki nagyon gyorsan, halálosztás lesz itt! – Az orrlyukai teljesen
kitágultak, sötét szeme csak úgy villog.
– Nem vesztünk össze – közlöm.
– Persze, hogy nem – hagyja ránk Higgs. – Csak
beszéljétek meg. Ha kell, vonuljatok el, mi lejátsszuk nélkületek a partit.
– Persze, hogy most az egyszer ne én nyerjek. Még mit
nem! – jelenti ki Deneb.
– Olyan irtózatosan gyerekesek vagytok, hogy arra
nincsenek szavak – mondja lassan Flora.
– Oké, én kezdem: sajnálom! – Sejtettem, hogy Daphne
lesz az, aki elsőnek kezdi a békülést. Én következem, mert hármunk közül
egyértelműen Deneb a legmakacsabb és legérzékenyebb. Művészlélek…
Perselus Piton lép elő mellettünk a kandallóból,
mielőtt bocsánatot kérhetnék. Mindannyian meglepődünk, Hestia majdnem leesik a
karfáról. Flora megigazgatja nővérén a hálóingét, hogy minél többet takarjon
fehér lábaiból.
– Figyelem, prefektusok, hívjatok össze mindenkit ide!
Kaptok – Piton teátrálisan az órájára néz –, tíz percet! Akik a folyosóról
szedik össze a diákokat, nem mehetnek egyedül!
Értetlenkedve bámuljuk a hirtelen beállító professzort,
de ő még ezt látva sem szól semmit. Flora, Peter és Daphne felpattannak, és
elkezdik összegyűjteni a hálószobákban pihenő diákokat, egy-két prefektus a
könyvtárba indul. Nem kérdezősködnek, csak cselekszenek.
Tíz percbe telik bele, mire mindenki összegyűlik a
klubhelyiségben. Most nincs az a kellemes hangulat, ami az általános
bejelentésekkor szokott lenni – most mindenki idegei pattanásig feszülnek.
– Sirius Black bejutott az iskolába – jelenti be
minden kertelés nélkül Piton. Elszörnyedve pillantok rá. – Majdnem sikerült
bejutnia a Griffendél klubhelyiségébe, de szerencsére csak addig jutott el,
hogy felkarmolja a Kövér Dáma portréját. – A csönd súlyosan ülepszik le ránk,
és én csak Corvusra tudok gondolni, akármennyire is utáltam őt még a délután. –
Kérdéses, ki segített neki bejutni – teszi hozzá gúnyosan Piton. Megint Corvus
jut az eszembe. Jeges kéz markolja meg a szívem, amikor átfut az agyamon, hogy
nem volt lent Roxmortsban…
– A ma éjszakát minden tanuló a nagyteremben tölti. A
prefektusok és az iskolaelsők miután gondoskodtak arról, hogy mindenki ott
legyen, ahol lennie kell, bejárják a kastély minden zugát Black után, és
járőröznek.
– Daphne – suttogja Deneb, és fészkelődni kezd.
– Induljatok! – adja ki a parancsot Piton, majd
visszalép a még mindig zöld lángú tűzbe. Deneb rekordsebességgel veti magát az
emberek közé, Daphne után kutatva. Követem Denebet, elkapom a karját. Hamar
megtaláljuk barátnőnket, az élen vezeti a diákokat. Két oldalról szorosan közre
fogjuk, és megragadjuk a kezét.
Amikor a nagyteremnél búcsúzni kezd tőlünk, megölelem,
és a fülébe suttogok egy sajnálom-ot.
– Minden rendben lesz, tudod, ugye? – És megsimítom
ujjhegyemmel a kézfejét. Nyel egyet és bólint.
– Vigyázz magadra, Daphne – súgja Deneb a fülébe,
amikor magához húzza, és alaposan megszorongatja. Végig simít a hátára hulló
szőke haján, aztán kicsit eltolja magától és arcon csókolja. A tekintetében
félelem csillog. – De nagyon, rendben?
Daphne mosolyog, és a fiú arcához nyomja az arcát.
– Nem lesz baj, Deneb – mondja nyugtatón, majd még
egyszer ránk mosolyog és elmegy. Deneb utána kiáltja még:
– Ne haragudj!
Daphne megtorpan, hátra néz a válla fölött, bájosan
pislant, mosolyogva biccent, és tovább megy.
– És te se, Jo – nyúl a kezem után Deneb.
– Ugyan már – szorítom meg az ujjait. – Annyi minden
miatt haragudhatnék, emiatt a kis összekapás miatt nem kell aggódnod. – Borúsan
bámulja a padlót. – És Daphne miatt sem.
Fáradt, hálás mosolyt küld felém, de a szemében fénylő
aggodalmat nem tudja eltűntetni előlem.
/*/
Dumbledore pokrócokat és hálózsákokat varázsolt
nekünk, hogy azokon aludjunk. Denebbel készítettünk magunknak egy kis fészket
annak a mintájára, amit az erdő legmagasabb fájára épített faházunkba csináltunk,
még régen. A holdfénye bevilágítja a termet, de én még mindig nem alszok.
Denebhez bújok, hátam a mellkasához simul, keze a hasamon nyugszik. Fejem a
vállán, lábfejem befúrva a vádlija alá, hogy ne érje hideg. Érzem Deneb
egyenletes lélegzését, megemelkedik a mellkasa, tüdeje megtelik levegővel, majd
kifújja, visszasüpped a hasa. Próbálom hozzá igazítani a légzésemet, de ez sem
segít elaludnom. Nem fázok, a Deneb testéből áradó melegség elég ahhoz, hogy
csak egy vékony takaróval óvjam magam a nyitott ajtón befújó hűvös huzattól.
Dumledore áll meg a lábunknál, mellette Piton.
Egyenesen rájuk látok, a holdfény megvilágítja arcukat. Fojtott hangon
beszélnek, de tisztán hallok minden szót.
– Igazgató úr, sejti kire gondolok.
– Persze, de nem értek egyet a gondolatmenetével,
Perselus – jelenti ki higgadtan Dumbledore. Piton úgy fest, mintha fel akarna
robbanni.
Új szereplő bukkan föl a párbeszédben, amitől kihagy
egy ütemet a szívem és levegő után kapkodok. Sötét haja alól kivirít a sápadt
fehér bőr, két fekete bogárszemmel fürkészi a professzorokat. A kabátja nyakig
gombolva, gallérja felhajtva a nyakára.
– Mit akarsz? – mordul rá Piton.
– Hadd csatlakozzak azokhoz, akik földerítik a
kastélyt – kéri halkan Corvus. – Segíteni szeretnék.
– Elég prefektusunk van, hogy megkeressék Blacket, Black
– közli Piton.
– Igen, de mindannyian tudjuk, hogy mindegyiküknél
jobb vagyok – jelenti ki Corvus egyszerűen.
– Blackek… az összes ugyanolyan arrogáns, beképzelt… –
kezdi sorolni Piton.
– Tudsz újat is mondani, Per, vagy csak azt, amit az
elmúlt években hozzánk vágtál? – vonja föl a szemöldökét Corvus. Elakad a
lélegzetem, amikor hallom, hogy simán letegezi a bájitaltantanárt, ráadásul még
szemtelenkedik is.
– Elég legyen! – szól rájuk Dumbledore. – Olyanok
vagytok, mint két gyerek! – bosszankodik. – Corvus, nem bízol a
prefektusainkban és tanárainkban?
A fiú felé fordul.
– Egyáltalán nem így értettem, tanár úr. Csak…
– Ha Corvus mehet, én is menni akarok – szólal meg egy
új, az eddigiekhez képest igen vékonyka hang. Megijedek, nem hallottam a lány
lépteit. Azura az, kusza hajkoronája sötétbarna szénakazalra emlékeztet,
hatalmas kék szemei a három másik között jár. Corvushoz bújik oldalról, aki nem
tűnik meglepettnek érkezése miatt. Átöleli a lány vállát és magához szorítja.
– Csak mi? – Piton karba fonja a kezét, és újra a fiú
felé fordul.
– Perselus, ha bejutott a kastélyba, még itt kell
lennie. És én vagyok az, aki meg tudná őt találni.
– Miből gondolod? – mordul Piton.
– Ha Corvus mehet, én is menni akarok! – akaratoskodik
Azura. Átöleli Corvus hasát, de a szemei a két professzorra villognak.
– A bátyád nem megy sehova, te pedig pláne nem –
szögezi le Piton.
– Nem gondolja, Perselus, hogy esetleg Corvus
megtalálhatná? – gondolkozik el Dumbledore. Ezüstös szakállán megcsillan a
holdfény.
– Már miért találhatná meg jobban, mint bármelyikünk?
– Vérrokonok, lehet, hogy egy rugóra jár az agyuk. –
Dumbledore engedni fog, érzem. Idegesít, hogy nem részletezi a vérrokonságukat.
– Corvusnak tényleg nagyszerű képességei vannak. Csak egy esélyt adjunk neki,
drága Perselus. Szerintem megérdemli.
Piton dühösen fújtat.
– Perselus, ha te személyesen nem szeretnéd, nem
megyek sehova – mondja engedékenyen Corvus, de már ő is tudhatja, hogy a
professzort meggyőzték.
– Rendben! Corvus mehet, de Azura egy tapodtat sem
mozdul – dönti el Piton, bár nem értem, mi jogon dönthet felőlük.
– De Sirius Black nekem is ugyanúgy a vérrokonom, és
nekem is vannak jó képességeim! Ki tud rajtam kívül még láthatatlanul, hang
nélkül lopakodni, hm? – Azura türelmetlenül dobbant a lábával. Corvus letérdel
elé, így föl kell néznie húga holdsütötte, szintén sápadt arcára. A lány kék
szemeiben könnyek gyűlnek, a látványtól elszorul a szívem. Piton és Dumbledore
magukra hagyják őket, miután Piton és Corvus összebiccentenek. Fölszalad a
szemöldököm, amikor látom a bájitaltantanár tekintetéből sütő aggodalmat és
féltést. Azt üzeni a szeme: vigyázz magadra, a húgod ne engedd baj közelébe!
Corvus arcát nem látom, de szerintem elszánt lehet. Nagyon szereti a testvérét,
nem fogja elengedni.
– Kincsem, feküdj vissza aludni! – Corvus hangja olyan
lágy, hogy én is majdnem elolvadok tőle. Felnyúl és ujjaival megcirógatja Azura
arcát. – Nem lesz semmi baj.
– De én is menni akarok, Corvus! – erősködik Azura,
hangja megremeg. – Én is meg akarom őt találni…
– Figyelj, Azu…
– Ne Azuzz! – csattan föl, mire összerezzenek.
Corvus sietve lepisszegi, tekintete mintha oldalra rebbenne. – Menni akarok –
ismétli jéghideg hangon, lassan.
– Ha megtalálom Siriust, te leszel az első, akinek
szólok – suttogja Azura füléhez hajolva. Olyan halk, hogy hegyeznem kell a
fülem, ha hallani akarom. Rémület szorítja el a torkom. Tényleg ő juttatta
volna be a kastélyba…?
– De… – Corvus ujjára könnycsepp gördül. Kapkodva
próbálja letörölni húga arcáról. Majd megragadja a derekát és az ölébe húzza,
addig csókolgatja az arcát, a nyakát és a haját, amíg a lány szipogva-nevetve
el nem húzódik. – Ne nyálazz már össze! – Próbál kiszabadulni a szorításból, de
Corvus erősen tartja. Közel húzza az arcát és mélyen a szemébe néz.
– Meg kell ígérned, hogy itt maradsz. Nem szökhetsz
utánam, Azura – mondja lassan, tagoltan, őszinte féltéssel a hangjában. – A
dementorok…
– Ők rád is veszélyesek, Corvus, és nem akarom, hogy
bántsanak – motyogja elkeseredve a lány.
– Én elpusztíthatatlan vagyok, Azzie – nyugtatgatja
Corvus, óvatos vigyorra húzva a száját. – Nem tudnak bántani, rendben? Nincs
okod félni.
– Hát persze, Corvus Black, a nagy menő, mindenki hőse
– gúnyolódik Azura, és átkarolja bátyja nyakát. Sóhajt. – Itt maradok, de
cserébe vigyél a helyemre!
Corvus nevet és könnyedén megemeli. Nem csodálkozom,
én is simán a hátamra tudnám kapni ezt a sovány kislánykát. Corvus hangtalan
léptekkel elsétál. Suttognak még valamit Azurával, aztán lefekteti a
Weasley-ikrek közé, akik két oldalról védekezőn olyan hangosan horkolnak, hogy
idáig hallom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése