Erdő és Magány ~ 4. fejezet

4. fejezet

Az egyszarvú

Alig várom már az első jóslástant. Denebbel mindig jól elszórakozzuk az órákat. Sybill Trelawney professzor órái rendkívül mulatságosak tudnak lenni. Néha azért rémisztőek is – amikor besötétít és váratlanul felbukkan, hatalmasra nagyított szemeit rád szegezi, száz meg száz ékszere csillog és zörög, és fátyolos hangon megjósolja, hogy a következő percben mit fogsz csinálni.

– A nyáron halt meg valaki? – érdeklődik most Trelawney, egy hatalmas bársonypuffra telepedve. Selyemkendők borítják a testét. A toronyterem ablakai előtt a hatalmas függönyök behúzva, a helyiséget bódító illatgyertyák világítják meg.

– Nem, tanárnő – nyugtatom meg –, nem halt meg senki.

Összevonja szemöldökét, homlokába V alakú mélyedések süllyednek.

– Gyermekeim, azt állítjátok, senki nem okozta társa halálát? – Minden egyes arcon elidőzik a tekintete. Sokan állják a tekintetét – néhányan csak nehezen, nehogy elnevessék magukat. Számtalanszor feltette már ezt a kérdést nyári szünet, téli szünet, húsvéti szünet, de még a hétvégék után is.

– Nem történt semmi ilyesmi – biztosítja Fred Weasley nagy komolyan bólogatva. A mellette ülő Angelina Johnson az arcára szorítja a kezét, és rázkódik a válla.

Nagy levegőt veszek és belesüppedek a puffomba.

– Látom, hogy a mai órán mivel fogunk foglalkozni… – kezdi remegő hangon Trelawney. A homlokához illeszti két ujját és lehunyja a szemét. Hatásszünetet tart, majd csukott szemmel folytatja: – A tenyérjóslás!

– Zseniális, hogy látja, mit fog tanítani a saját óráján – dörmögi a fülembe Deneb. Elvigyorodok és megcsapom a karját.

– Csitt már!

– Párokban fogtok dolgozni, gyermekeim, egymás tenyeréből olvassátok ki a jövőt. Minden asztalra jut egy-egy feliratos tenyér, hogy tudjátok, melyik vonal mit jelent. Jó mun…

– Tanárnő, ezt már tanultuk tavalyelőtt! – jelentkezik Megan Jones. Trelawney a porcelánkezeket viszi körbe a teremben, és sorban minden asztal közepére óvatosan letesz egyet.

– Nem emlékszem rá, gyermekem – felel higgadtan.

– Klassz, hogy a jövőt ismeri, de úgy tűnik a múltat annál kevésbé – kommentálja Deneb. Trelawney épp hozzánk ér, de elengedi a füle mellett a megjegyzést.

– Gyermekem, te kezdesz – mondja Denebnek, aki nyel egyet.

– Én? – bök a saját mellkasára. Visszafojtom a nevetésem.

– Fogd meg a barátnőd kacsóját, és jósolj neki valamit! – utasítja Trelawney és visszaül kendőfészkére. A kezem nyújtom Deneb felé, aki megragadja a csuklóm és nézegetni kezdi. A teremben néma csend honol, minden szem rajtunk függ. Úgy tűnik, élvezik a többiek Deneb bénázását. Nem csodálom – tényleg vicces.

– A másik kezedet kérem, ez nem az, amin a feliratok vannak – közli, én pedig kuncogva elé teszem a jobbomat. A szeme felé fordítja a tenyerem, és végig vezette ujját az életvonalamon. A finom, súroló érintéssel szándékosan csiklandoz, muszáj az ajkamba harapnom.

– Azt látom… – Más szögből is megnézi a kezem. – Hogy az este odaadja nekem az átváltoztatástan házidolgozatát, amit McGalagony professzor a következő órán fog feladni.

Tracey Daviesből prüszkölve tör ki a nevetés, ő szakítja meg a csöndet, aztán egyre többen csatlakoznak hozzá, ahogy Trelawney érdeklődve pattan föl a helyéről és Deneb mellé lép.

– Nagyszerű! Melyik vonalból olvastad ki, gyermekem? – Mindketten a tenyerem bámulják.

– Ebből – bök Deneb véletlenszerűen egy vonalra. Trelawney is megnézegeti a kezem, majd arra jut, hogy Deneb minden valószínűséggel valamit elnézhetett, mert az életvonalamat nézte, az pedig meglepően rövid, ezt hihette a „ma estének”.

– Szerintem – fejtegeti Deneb, miután elhagytuk a jóslástantermet és beleharap egy almába tízórai gyanánt –, azért látta olyan rövidnek az életvonalad, mert a délután lesz óránk Hagriddal. Lehet, hogy halálos lesz – tűnődik.

– Ne légy pesszimista, csak adod a nő alá a lovat.

– Á – legyint lemondóan.

 

/*/

 

Ebéd közben Daphne elmeséli, mi mindent tanult számmisztikán.

– Hát ez rettentő izgalmas, Daph – bólogatok, és bőszen kanalazom a számba a levest. Egyáltalán nem figyelek rá, azon gondolkozom, vajon hogyan tudnám a lehető leghamarabb lemásolni a sötét varázslatok kivédése házit. Tegnap elég hamar elaludtam, pedig tanulni akartam.

– Nem érdekel, hogy Sirius Blacket itt látták valahol a közelünkben? – von kérdőre Daphne. Félre nyelem a levest.

– Ki? – Deneb megveregeti a hátam.

– Egy mugli nő. – Daphne beszéd közben hadonászik a villával.

– Mikor? – törölgetem meg a szám egy szalvétával.

– Tegnap este. De mire a rendőrség meg az aurorok kiértek, természetesen már nyoma sem volt.

Megrázom a fejem és eltolom magam elől a levest.

– Nincs étvágyam.

– De Josie, nyugodj meg, nem tud átjutni a Roxfort védekező bűbájain. Dementorok is vannak itt, plusz Dumbledore az igazgató. Sirius Blacknek konkrétan semmi esélye – magyarázza Daphne.

– Mindegy – rázom meg újra a fejem.

– Nicsak – bök Deneb az ebédlő másik vége felé. Odafordulok. – Mi lett az új fogótokkal?

Draco Malfoy szenvedő arccal sántikál be a terembe, oldalán kíséretével. A keze a nyakába kötve. Úgy fest, mint aki mindjárt meghal.

– Fogalmam sincs. De remélem kitart a griffendéllel való meccsünkig.

Deneb horkantva fölnevet, Daphne megrovón csóválja a fejét.

– Mi történt vele? – kérdezi a szemben ülő Flora.

– Higgs oda meg vissza lesz a boldogságtól – vigyorog Hestia. Pacsira nyújtom a kezem, ő pedig a tenyeremhez csapja a tenyerét.

– Egy hippogriff megtámadta – meséli Daphne –, tegnap, Hagrid óráján.

– Legendás lények gondozásán? – szörnyed el Deneb.

– Igen vad hippogriff okozhat olyan sebesülést, amit még Madame Pomfrey sem tud egyik pillanatról a másikra begyógyítani – mondja Daphne kimérten. Finoman ráncolja a homlokát, amikor húga felpattan és Dracóhoz ugrik, aki hősiesen leül mellé és elregéli, mi minden történt vele. A gyomrom felfordul tőle.

 

 

/*/

 

Ezután nekünk is sok kedvünk van Hagrid órájára menni. Deneb szinte reszket.

– Már nem lehet leadni a tantárgyat? – kérdezi hisztérikusan. Daphne hiába próbálja nyugtatgatni, de Deneb már látja is lelki szemei előtt a halálunkat.

– Ha bármi baj állna föl, megvédelek, Dennie – mondom, és a derekamra kötöm a kabátom. A nap ragyog, az ég kék, madarak csivitelnek. Kellemes, meleg, őszeleji nap van. Imádom. Az utolsók vagyunk, akik odaérnek az erdő szélére, mert Deneb miatt kerülőt kellett tennünk a Fekete-tó felé. „Hogy még egyszer utoljára láthassa, mielőtt elveszti a szeme világát.”

– Ne pánikolj – súgja Daphne a fülébe, amikor megérkezünk. A diákok az erdő első fái gyűltek össze, a hatalmas lombkoronák árnyékában üldögélnek. Hagrid téglaházát látom nem messze innen, a kiskertjének vége a tölgyek alatt húzódik. Egy kerítés határolja el tőlünk, amin pár idősebb, hetedikes fiú üldögél vagy neki dőlve beszélgetnek, de Hagridot sehol nem látom. Deneb oldalba bök és vigyorog.

– Látod, kik vannak itt? – Táncoltatja a szemöldökét, mire egy nyaklevessel jutalmazom.

– Szép ütés volt, Mason, már csak az ütő hiányzik a kezedből – rikkant felénk a hetedikes társaság egyetlen mardekáros tagja, Terence Higgs. Vigyorogva török át az ötödikesek tömegén, Deneb és Daphne követnek.

Terence alkarral támaszkodik a farúdon, összekulcsolt ujjai lelógnak.

– Hogy vagy, Josie? Jósolt valamit Trelawney a meccsről? – vigyorog.

– Ó, azt nem tette meg. Viszont azt már tudjuk, hogy ma megírom az átváltoztatástan házim – vonom meg a vállam, és Deneb felé bökök. Aki nem áll mellettem, mert leragadt Tracey Daviesnél és Adelaide Murtonnél.

– Deneb csak annyit jósolt, hogy odaadod neki, nem azt, hogy meg is írod – emlékeztet Daphne.

– Jogos – bólintok, és nekidőlök én is a kerítésnek. – Nézd meg, jobban tudja, mint én, pedig ott sem volt.

– Amilyen okos, azon se lepődnék meg, ha feltalálná, hogy lehet egyszerre két helyen lenni. – Higgs elismerőn Daphne felé biccent, aki szerényen mosolyogva lesüti a szemét.

– Hallottad, mi történt Malfoyjal? – kérdezem Higgstől. Lassan bólint.

– Hagrid mesélte. Elvileg nem olyan súlyos.

– De azért reménykedjünk – ábrándozok. Daphne megforgatja a szemét. Visítozás üti meg a fülem:

– CORVUS BLACK, AZONNAL TEGYÉL LE, KÜLÖNBEN ÍROK PYXISNEK!

Oldalra pillantva látom, ahogy Sagitta Black a bátyja vállán rugdalózik, aki azonban erősen tartja és nem engedi leesni.

– Romániában van, drágám – nevet a fiú. Háttal áll nekem, így csak a vállán lógó lány vörös fejét látom.

– Nem érdekel, tegyél le! – parancsolja higgadtságot erőltetve magára, de Corvus helyette vigyorogva megfordul a tengelye körül. Kigombolt kabátszárnyai a levegőbe emelkednek, a hatalmas zsebekből jegyzetfüzetek, a pálcája, sárkánybőr kesztyűk, üvegcsék, tollak, karmok, csipeszek, kések markolatai kandikálnak ki.

Az őket körülvevő társaság borzasztó hangosan nevet.

– Hajrá, Saggie, szabadulj ki, te vagy a jobb! – szurkolnak a Weasley-ikrek.

– Hagyd már szegény lányt, Cor – mondja vigyorogva Oliver Wood. Ő a griffendéles kviddicscsapat kapitánya, már évek óta. Őrző, talán egy fokkal jobb, mint Peter, de ezt hangosan soha nem ismerném be.

– HALLGASS A RÖPKÖDŐRE, HAGYJÁL! –  üvöltözik Sagitta. – Ezt még megbánod – fenyegetőzik hátra vetett fejjel. Deneb mellénk lép.

– Kínozzák, vagy mi van?

Hanyagul, céltalanul intek egyet a levegőben.

– Fogalmam sincs. Rájuk jött az ötperc.

– Vagy rámozdult a húgára – jegyzi meg mogorván Higgs. Felvont szemöldökkel pillantok rá. Daphne pedig vadul rázza a fejét.

– Corvus Black nem olyan.

– Érdekes, Flora mesélt róla egyet s mást… – kötözködik tovább Higgs. – Három lánytestvére van, szerintetek…?

– Kiállhatatlan alak vagy – veti oda Higgsnek Daphne. – Corvust egészen másmilyennek látod, mint amilyen.

– Áá, szóval egy kis rajongóval állok szemben – gúnyolódik Higgs. Meglepődök, általában nem szokott így viselkedni. Deneb tűnődve nézi a griffendéles csőcseléket. Úgy tűnik, kicsit elkalandozott, de Higgs utolsó mondatára odakapja a fejét.

– Daphne-nak is bejön Black? – Szemöldöke majdhogynem haja vonalát éri.

– Miért, még kinek? – kérdez vissza Higgs, meg se hallva Daphne tiltakozását.

– Corvus, tedd le a húgodat – lép ki a házból Ackley Lewis, egy szintén hetedikes griffendéles fiú. Az ajtó túloldalán Hagridot pillantom meg. A vadőr most is vakondbőr kabátot visel, haja és szakálla ápolatlan nagy csigákban hullik alá, fekete szemei bizonytalanul csillognak.

Corvus barátja felé fordul, meglátja Hagridot is, és felvidulva lehajol és leteszi Sagittát.

– A mai repülésóra is megtörtént – vigyorog és megborzolja a lány már így is kócos haját. Sagitta dühös pillantásokat vet rá, és úgy tűnik, menten neki ugrik, de Wood óvatosan átkarolja és hátrébb húzza.

– Ne balhézz – tanácsolja. Lewis megvakarja a fejét.

– Na, az is biztos, hogy ti nem lesztek egy csapatban. –  Segítségkérőn pillant le a kezében tartott pergamenlapra. Sötét, hosszabb tincseit kontyba kötötte a feje tetején, hogy ne hulljanak a szemébe. Deneb is kezdhetne valamit a hajával, így elég veszélyes legendás lények gondozásán. Elnyűtt szalagot nyújtok felé, de fintorogva elhúzódik előlem.

– Gondolj a rövid életvonalra – lengetem meg az orra előtt a zöld hajszalagot, mire kelletlenül megfordul és hagyja, hogy összekössem bozontját a tarkóján, amíg Lewis a jegyzeteikbe merül és firkál valamit.

– Na! – tapsol Lewis, amikor befejezi a pergamenek olvasgatását. A távolabb üldögélő, vihorászó diákok nem hallják, úgyhogy Woodra bízza a diákok összecsődítését, aki amúgy is sokat üvöltözik a pályán. Higgs is ugyanezt csinálja, ugyanerre képes, mégse kéri senki a segítségét – mert ő mardekáros. És egy büszke griffendéles pedig nem kér segítséget egy mardekárostól. A hetedekies fiúk csoportja felsorakozik előttünk a kerítés túlsó oldalán.

– Hagridnak dolga akadt, így nem tud ma jelen lenni az órán – kezd bele Lewis.

– Lehet rátámadt valami az óra előkészítése közben – morogja Deneb. Daphne a combjára csap. Deneb csodálkozó pillantást vet rá, mintha nem lenne egyértelmű, amit az imént mondott.

Lewis megköszörüli a torkát, hogy elcsöndesítse a zúgolódókat.

– Minket kért meg, hogy segítsünk nektek feleleveníteni az elmúlt években tanultakat. Idén teszitek le az RBF vizsgát, amin mi már két éve sikeresen túl vagyunk, tehát tudjuk, mire kell nektek számítanotok idén.

A beszédét egy fájdalmas kiáltás szakítja félbe.

– Bart megérkezett – kuncog az idősebbik Black. Hátra fordulok, amerre a fiú néz: Bartholomew Tonks, egy hugrabugos srác tart felénk, de úgy látszik, ebben megpróbálta megakadályozni egy… gyökér.

– Nézd, legalább olyan szerencsés, mint te, Dennie – bököm oldalba Denebet, aki megforgatja a szemét és meghúzza gondosan lófarokba kötött hajamat.

– Szóval – folytatja Lewis –, öt négyfős csoportra osztunk bennetek.

Hűha, nagy meglepetés – idáig is eljutott volna a hír, hogy velünk nem lehet bírni?

– Aki hallja a nevét, menjen a kijelölt hetedikeshez, rendben?

Tonks átbotorkál közöttünk, átbújik a kerítés alatt, beveri a fejét, és beáll a segéd-fiúk sorába. Wood vigyorogva megveregeti a hátát.

– Oliver Woodhoz – rámutat a fiúra –, menjen Cassius Warrington, Sagitta Black, Eldred Worple és Nanette Desford.

– Bart Tonkshoz, ez ő – bök Tonks felé – Adelaide Murton, Angelina Johnson, Kewin Whtiby és Robart Hilliard.

Szóval a felállásnak két fiú-két lánynak kell lennie, és mindenki más házból jön. Tehát mi nem kerülhetünk együtt Daphne-val és Denebbel. Keserűen nézünk össze. Más házakból nagyon nincsenek barátaink – egyedül talán a kis Amanda Vitrol, de vele ilyen helyzetekben nem megyünk sokra.

– Terence Higgs csapatába Deneb Holloway, Alicia Spinnet, Laura Madley és Stewart Ackerley tartozik. – Deneb megpaskolja a fejünk búbját és vigyorogva lepacsizik Higgsszel, ahogy besorol mögé. Lewis Black vállára teszi a kezét. Meglepően hasonlítanak egymásra, sötét hajuk, sötét szemük és fehér bőrük éles kontrasztja szembe tűnő.

– Johanna Mason, Fred Weasley, Elenaor Branstone, Roger Davis Corvus Blacké. – Fújtatva tápászkodok föl, Daphne megszorítja a kezem. Nehéz az elválás. Átvágok a maradék ülő diák között, lebukok a kerítés alatt és beállok a Corvus Black-sor végére.

Lewis a mellkasára csapja a tenyerét és elmosolyodik. – A többiek jöjjenek hozzám.

Megnézem, Daphne kikkel kerül egybe: a szobatársunkkal, Tracey Daviesszel – tehát megborul a négy-ház rend – Owen Claudwell-lel és Arnold Streetonnel. Egymásra mosolygunk és várjuk az instrukciókat.

– Most mindenki menjen a maga kapitányával! – utasít bennünket Lewis, és elindul a kerítés mentén az erdőbe.

– Mi is az erdőbe megyünk? – tudakolom. Black rám néz és oldalra biccenti a fejét.

– Aki kíváncsi, hamar megöregszik – jelenti ki és vigyorra húzza a száját. Sokkal jobb passzban van, mint amikor tegnap reggel felébresztettem a hangos lépteimmel meg a hangos lélegzetvételemmel.

– Na de tényleg – Corvus, mit fogunk csinálni? – kíváncsiskodik Weasley is. Megragadja a korlátot és hátra dől.

– Majd meglátjátok – feleli titokzatosan. Már csak mi állunk Hagrid tökágyásában, az utolsó diákok is eltűntek a fák között. – Na, most már mi is indulhatunk! – csapja össze a tenyerét Black, és lendületes hátra arcot csinál, hogy bevezessen minket egy másik ösvényen a fák közé.

Nem kérdezem meg hova megyünk, mert tudom, hogy fölösleges lenne, úgyse válaszolna, az eddig tapasztaltak alapján. A fák egyre sűrűbbek lesznek, de a nap sugarai még mindig besütnek az ágak között. Kellemesen hűvös van az árnyékban. Én ballagok a sor végén, a lábam orrát bámulva lépdelek. Kicsit lemaradok, élvezem a természetet. Annyira más a Tiltott Rengeteg, mint az odahazai erdőségek. A Hetedik Körzet erdei változatosak, ahova minket szoktak kiutalni dolgozni, ritkásabb – az emberek megtizedelték a fák számát. Fafeldolgozásból élünk, mi készítjük a bútorokat, fajátékokat és hasonló szükséges dolgokat.

Csilingelésnek hangzó nyerítés szakítja meg a gondolatmenetem, majd Corvus Black elégedett harsogása.

– Az első ismétlő óra tananyaga nem más, mint az egyszarvúak!

Ahogy fölemelem a fejem, egy karámot látok a fák között, a hátsó falat sziklák alkotják, egy kis tavat is látok, amiből a karámban tartott lények ihatnak. A kis helyen öt, hófehér-ezüstös szőrű gyönyörűszép, unikornist számlálok, plusz két kicsit, akiknek arany a szőre, és össze-vissza ugrándoznak a békésen legelésző kifejlett példányok körül. Corvus Black széttárt karokkal, elégedett mosollyal az arcán áll a karám előtt és a reakciónkat fürkészi.

Én is megnézem a többieket: Elenaor leesett állal bámulja a teremtményeket, Weasley vigyorog, egyértelműen tetszik neki, Davis hitetlenkedőn rázza a fejét.

– Nem is tudtam, hogy a Roxfortnak vannak unikornisai – mondja.

– A Roxfort egyfajta rezervátumként is szolgál az olyan lényeknek, amelyek a muglik miatt nem tudnak a természetes élőhelyükön élni – magyarázza Black, azzal vetkőzni kezd, a kabátját felakasztja egy fa alacsonyabbra nőtt ágára, a csizmáját és a zokniját is lehúzza, majd ott hagyja a kabát alatt. Az inge ujját feltűri, meglepően izmos a felkarja. Pedig olyan véznának tűnik abban a nagykabátban.

– Miért vetted le a cipőd? – kérdezi Weasley. Elenaor leplezetlen csodálattal méri végig Blacket tetőtől talpig.

– A fű selymes a karámban – válaszol gúnyosan. Nevetve megrázza a fejét. – Ráadásul, ha fel akartak ülni a paripákra, nem árt megszabadulni a bakancsoktól. Az egyszervúak rettentő érzékenyek tudnak lenni ilyen finomságokra – taglalja. Csillog a szeme – egyértelműen látszik, hogy imádja a legendás lényeket.

– Mi lesz már? Dobjátok le, ami nem kell, aztán végre kezdhetünk! – sürget minket izgatottan. Elenaor vihog, és felakasztja Black kabátja mellé a talárját, drága cipellőibe ejti fehér zokniját. Lábujjkörmei rózsaszínre vannak lakkozva. Elhúzom a szám. A földre dobom a kardigánom, és lehúzom elnyűtt csizmáim. A zoknim felemás, a reggeli kapkodásban nem találtam meg a kedvencem párját. A talpam kérges, hozzá szokott már az érdes talajhoz. Élvezem, ahogy a föld, ágak, fű, kövek piszkálják a lábam, nem tipegek olyan esetlenül, mint Elenaor. Amikor Weasley és Davis is elkészülnek, Black átveti magát a kerítésen, és int, hogy mi álljunk meg kint.

– Vannak egyszarvúak, akik arra is érzékenyek, hogy ki ér hozzájuk, sokan nem kedvelik a varázslók közelségét, csak a boszorkányokat tűrik meg maguk mellett. Ezek a példányok már hozzá szoktak az emberek közelségéhez, mindenkit közel engednek magukhoz, nincs baj, fiúk. – Az egyszarvúak észreveszik, és odaügetnek hozzá. Black nevetve végig simogatja őket. Elvarázsol, hogy hogy tud valaki ilyen közel kerülni egy varázslatos lényhez. Felemelő élmény lehet. Az unikornisok érezhetően nem csak kedvelik és tisztelik, hanem szeretik is ezt a fiút. Egy idő után Black ránk néz és vigyorogva int.

– Gyertek be, egyesével! Davis?

A hollóhátas fiú idegesen toporog, aztán átszenvedi magát a korláton.

– Gyere! – inti magához közelebb a fiút Black. Érdeklődve figyelem, ahogy elhúzódnak Davis elől a teremtmények. Black suttog Davisnek valamit, aki erre kinyújtja a tenyerét és megvárja, amíg az egyszarvúak közelebb lépnek hozzá és megszagolgatják. Izgatottság helyett rémületet látok az arcán. Összeszorítja a szemét.

– Corvus, én félek a lovaktól – böki ki, és Black mögé húzódik. Az nagyot sóhajt és megvakarja a fejét.

– Akkor távolról szeretnél részt venni az órán? – kérdezi végül gyengéden. Nem is gondoltam volna, hogy Corvus Black tud gyengéd lenni, az alapján, amit hallottam róla. Bár a vonaton is…

Fred élvezi az unikornisok közelségét, nevet, amikor az egyik aranyszőrű csikó döfködni kezdi az oldalát tompa szarvával.

– Maradj itt, te pedig, Elenaor, gyere! – hívja be a hugrabugos lányt. Elenaor izgatottan pillant rám.

– Tudja a keresztnevem – suttogja kipirulva.

– Isteni memóriája lehet, négyen vagyunk összesen – súgom vissza gúnyosan, mire megvetően mordul egyet, de az arcáról nem törlődik le a kedves, angyali mosoly.

Lábujjhegyen eltipeg Blackig, aki türelmesen vár. Ő is megcsinálja, amit Fred és boldogan ölelgetni kezdi a teremtményeket. Black hátra les a válla fölött, tudom, hogy most én jövök, de megvárom, amíg hív.

– Johanna Mason! Mire vársz? – vigyorog, én pedig elindulok, a talpamat kövek és botok szúrják, de élvezem. Felülök a korlátra, és átlendítem fölötte a lábaim. A karámban valóban sűrűbb és selymesebb a fű, egy pillanatra megállok, hogy lábujjaimmal belemarkolhassak. Lehunyom a szemem, lágy szellő simít végig az arcomon. Imádom a természetet.

– Gyere – hív Black. Útközben elmegyek Elenaor mellett. Vigyorogva meglököm a csípőmmel.

– Na, mit szólsz? Nekem a vezetéknevem is tudja – hencegek, mire Elenaor elvörösödik a dühtől.

Megállok Black mellett és várom, hogy mondja az utasításokat. Mögém lépve a vállamra teszi a kezét.

– Nyújtsd ki a kezed – mondja, az ujjai a vállamon maradnak akkor is, amikor kinyújtom a jobbom. – Az ujjaid kicsit tárd szét, mintha hártya feszülne köztük.

Megteszem.

– Jó – suttogja a fülembe, hogy ne zavarja meg a hangjával a kíváncsian felém pislogó egyszarvúkat. – Most pedig próbálj meg ne úgy feléjük nézni, ahogy mindenkire szoktál. Igyekezz ne ellenségesen pislogni rájuk. Menni fog?

– Hé! –  hördülök föl, amire pár unikornis hátrálni kezd.

– Mondom, hogy nyugalom, erre te itt kiabálsz – mérgelődik Black.

– Ha sértegetsz, persze, hogy így reagálok – zsörtölődök.

– Nem sértegettelek, kérdeztem valamit, abszolút segítőkészen – közli.

– Hát hogyne – dünnyögöm. Hallom, hogy Black nevet, a könyökömmel a bordái közé bökök, mire felhorkant.

Pár percig hallgatok és csak nézem a lényeket. Az egyik csikó jön oda hozzám a leghamarabb, és lehajolva megbökdösi a térdem.

– Gyerünk, Mason, simogasd meg – biztat Black, én pedig leguggolok és hagyom, hogy a kiscsikó hozzám bújjon. Megnyalintja az orrom, mire fenékre huppanok.

– Megpuszilt! – kacarászik Black. – Kedvel téged – teszi hozzá kedvesen. A csikó közben letámad, mint egy kutya, vadul nyalogat.

– Merlinre, Black, mi ez a lény? Valami kutya-unikornis keresztezés? – próbálok elhátrálni a csikó elől.

– Ó, őt Blökinek hívom. Pont emiatt – válaszol szórakozottan Black. – Na, kelj föl! – A kezét nyújtja, hogy fölsegítsen, de nem fogadom el. Megtörlöm az ingemmel az arcom, ami ragad a nyáltól. Felhúzom az orrom.

– Meg akartak enni, Mason? – kiabálja felém Weasley. Ezúttal nem hallom gúnyosnak a hangját – mintha a közös élmény oldaná a feszültséget köztünk.

Még több unikornis gyűlik körém, és én beletúrok az ezüstös, selymes sörényekbe.

– Gyönyörűek – suttogom álmodozó hangon.

– Tudom – biccent mosolyogva Black. Felvont szemöldökkel fordul felém. – Na, felülsz egyre?

Zavartan megrázom a fejem.

– Nem hiszem, hogy…

– Nem mersz? Na, gyerünk! – biztat Black, és én nem kéretem magam tovább. Kihívás elfogadva. Black kinéz egy unikornist nekem és magához inti. Az szelíden odaüget hozzá és az arcához nyomja a fejét – ezzel majdnem kiszúrva szegény srác szemét.

– Bakot tartok neked – mondja Black. – Túl alacsony vagy, hogy egyszerűen fel tudj szállni rá.

Mogorván nézek rá és visszavágásra nyitnám a számat, de mentegetőzni kezd:

– Ezt nem sértésnek szántam, csak a tényeket közöltem.

– Ezt – hangsúlyozom, mire vigyorra húzza a száját. Letérdel, összefűzi az ujjait, kosarat tartva a bal lábamnak, amit bele is illesztek. Megkapaszkodom az egyszarvú sörényében. Rugózom párat, majd átlendítem a jobb lábam a lény háta fölött. Meglepően könnyen sikerült felkerülnöm erre a magas varázs-lóra. Black megrázogatja a kezét poros, koszos lábam után és megkérdezi:

– Na milyen?

– Szokatlanul sok mindent belátok – mondom vigyorogva. Elképesztő jó dolog unikornis háton ülni. A nadrágom szára felhajtódott a térdemig, lábszáramon érzem az egyszarvú puha szőrét, ujjaimat belefúrom a nyakánál a sörényébe.

– Ha a sarkadat kicsit belemélyeszted az oldalába… – Meg se várom, hogy Black befejezze a mondatot, azt csinálom, amit mondott, az egyszarvú pedig megugrik alattam.

– HÉ! – üvölt utánam, amikor elrobogok mellette. Az unikornis nyakára hajolok – ha seprűvel akar száguldozni az ember, akkor is ezt kell tenni, hogy ne zuhanjon le. Áramvonalasság, Higgs legalábbis valami ilyesmiről magyarázott.

A lény patái vadul dobognak a földön. Vágtat, egyenesen előre, nem úgy fest, hogy el akar kanyarodni a karám kerítésétől.

– Fordulj, fordulj! – Black kiabál, de nem tudom irányítani az egyszarvút.

– Hajrá, Josie! – Deneb elismerően füttyög, én pedig nem értem, honnan szól, felemelkedek a paripa nyakáról, és arra kapom a fejem, ahol a fiú lehet, ezzel elkövetve a végzetes hibát: az egyszarvúm ezt a pillanatot választja ki arra, hogy átugorja a karám kerítését. Érzem, hogy a testem hátradől, már hiába kapaszkodom a lény nyakába. Tudom, hogy ebből esés lesz, megpróbálom még gyorsan egyik lábam átlendíteni egy oldalról a másikra, hogy a kettő egy helyen legyen, és amikor az egyszarvú kirúg a levegőben a hátsó lábaival, én lerepülök róla. Tudok esni – az egész életemet fáramászással töltöttem, még szép, hogy tudok. A karjaimmal tompítom az esést, így az orrom nem törik be. Összehúzom magam és gurulok párat, aztán a hátamon megállok. Levegő után kapkodok – beszorult a tüdőmbe egy adag, amikor estem le. Kinyitom a szemem, amit a földet éréskor csukhattam be, és a felülről megvilágított zöld levelekből álló lombkoronát látom, amit csak a barna ágak vonalai, csíkjai szakítanak meg. Érzem, hogy a föld dobog alattam, futnak felém, nem is kevesen. Amint visszanyerem a lélegzetem, felülök, és elkezdem leporolni magam.

– Neked elment az eszed? – kiabál rám valaki. Higgs az. Ő ér ide hozzám a legelőször. Letérdel elém. – Miért akarja megöletni magát az összes csapattagom?!

– Jól vagy, Josie? – Deneb hajol le elém vigyorogva. – Nagyobbat zakóztál, mint amit tavaly nyáron produkáltál.

Felnyögök és a hátamat tapogatom. Egyre többen gyűlnek körém, de elhessegetem a legyeskedőket.

– Jól vagyok, jól vagyok. Látjátok? – Felpattanok, és megrázom a karjaim. – Tökéletesen! Éppen, hogy csak lehuppantam arról a lovacskáról.

– Mondd csak, a tanárok nem várják el, hogy azt csináld, amit mondanak? – érdeklődik valaki élcesen. Megfordulok – Corvus Black az.

– Pontosan azt csináltam, amit te mondtál – közlöm vele. Nem állok neki vádaskodni, mert tudom, hogy nem az ő hibája volt az esés. Nem is hibáztatom.

– Nem fejeztem be a mondatot! A közepén nekiindultál! – dühöng a fiú, az arca és a nyaka egészen vörös a méregtől. – Meg is halhattál volna!

– Ne beszélj már hülyeségeket! – rivallok rá. – Meg se kottyant! Még csak meg se sérültem!

– De benne volt a pakliban! – vág vissza Black.

– Persze, ennyi erővel egy villám is belém csaphatott volna! Vagy egy meteorit zuhanhatott volna rám! Folyamatos életveszélyben élek, Merlin segíts! – hadonászok vadul, túldramatizálva a helyzetet.

– Johanna… – Daphne szól gyöngéden.

– Rövid életvonal – emlékeztet Deneb szórakozottan. A haja rég kibomlott a szalag masnijából, csupán két tincset tart még hátul. Megrázom a fejem és hitetlenkedve fölnevetek.

– Menjen a gyengélkedőre! – tanácsolja Lewis.

– Mondom, hogy semmi bajom – mondom lassan, tagoltan, de a fiúk hajthatatlanok. A szemem forgatom. Ha ezek a srácok is ott nőttek volna föl, ahol Deneb meg én, nem fecsérelnék a gyógyítók idejét egy olyasmi balesetre, minthogy valaki megütötte magát, mert leesett egy lóról.