Erdő és Magány ~ 5. fejezet

                                                                   5. Fejezet

                                                 Óra utáni séta, Friccsel fűszerezve

 

– Tudod, Johanna, nem így képzeltem az óra utáni sétánkat.

– A micsodánkat? – kérdezek vissza. Azt hiszem, rosszul hallok. A többiek már elindultak bűbájtanra, én pedig itt ballagok Corvus Black oldalán a gyengélkedő felé. Megvonja a vállát és szégyenlősen lesüti a szemét. A szája szegletébe mosolyt varázsol, de, gondolom, az egész csak megjátszott.

– Az óra utáni sétánkat – ismétli. – Inkább megkértelek volna, hogy tarts velem. Sokkal romantikusabb lenne, nem gondolod?

– Nem, nem gondolom – vágom rá ellenségesen. Fogalmam sincs, hova akar kilyukadni, és ez idegesít. Utálom a bizonytalanságot. Tartózkodón karba teszem a mellkasom előtt a kezem, és nem megyek tovább.

– Ennyire zavar, hogy griffendéles vagyok? – Megáll, és lemondóan szét tárja karjait. Szavaival és tartásával ellentétben vigyorra húzza a száját. Nyoma sincs a fél pillanattal előbb látott félénk fiúnak. Összevonom a szemöldököm.

– Nyugodj meg, nem csak az zavar – felelem kimérten. 

– Borzasztó, manapság mekkora gátat tud állítani két fiatal közé csupán az a tény, hogy más házba tartoznak – tűnődik. Hangja szórakozott, csak játszik, húzza az agyam. Farkasszemet nézünk.

– Te tényleg mindenkire ellenségesen nézel, vagy ezt csak én érdemeltem ki valamivel? – kérdezi végül nagy sokára. Hitetlenkedve felnevetek.

– Te meg tényleg nem akarsz leszállni rólam?

– Mint te Milláról? Kösz, inkább nem.

Pislogás nélkül meredek rá, aztán akaratom ellenére kirobban belőlem a nevetés. Elégedetten vigyorog.

– Azért komolyan jól vagy, ugye? – Fürkészőn néz rám, szája sarka felfelé görbül.

– Persze – legyintek. – Kiskorunkban mondhatni versenyeztünk Denebbel, ki mer a magasabb fáról leugrani meg hasonlók – mesélem. – Szóval hozzá vagyok szokva, ne aggódj, Black.

– Horzsolások lehetnek rajtad, de nem hiszem, hogy bármid megzúzódott volna, ügyesen estél – elmélkedik. – Kell lennie a könyöködön és az alkarodon, azokkal tompítottál, a térdeden és a lábszáradon, mert a nadrágot felgyűrődött, ahogy az inged is, szóval a hasadon is lehet egy aprócska. – Szünetet tart. – És az arcodon is van egy.

– Katona dolog – intek és tovább indulok. Kacagva jön utánam.

– Hogy mondtad? – Rázkódik a válla a nevetéstől, a szemét törölgeti. – Katona dolog? Hát ez fergeteges! Nem is vagy katona!

Felvont szemöldökkel pillantok rá. A nap fényében világosabb árnyalatú barnának hat a haja, néhány tincse szinte aranynak.

– Még sose hallottad? Pedig régóta élsz már a föld felszínén.

– Úgy érted, öreg vagyok? – vág vissza.

– Ugyan már, hisz alig bírsz járni, Black – vigyorgok, és elégedett intéssel nyugtázom, amikor majdnem orra esik egy kiálló gyökérben, miközben oldalra fordítva a fejét, engem figyel. – Vagy a szemed a rossz.

– Vagy csak megvakít a szépséged, Mason. – Most ő vigyorog, én pedig zavartan lesütöm a szemem. – Egyébként – mondja egy kis idő után, miután kiélvezte a helyzetet –, ha nem tudnád, a keresztnevem, Corvus. Azt jelenti, „holló”. Egy csillagképről kaptam – meséli. – Te pedig Johanna vagy. Az nem tudom, mit jelent. Biztos nem olyan különleges, mint a Corvus. – Kihívóan vigyorog, én pedig meglegyintem a vállát a kézfejemmel.

– Azt jelenti, legyőzhetetlen – füllentem, de úgy tűnik, Black beveszi. – Többet árul el rólam, mint rólad a Corvus. Vagy talán te is szereted összelopkodni a csillogó tárgyakat?

– Az a szarka, drága Johannám – mondja lesajnálón, de vigyorogva.

– Nem vagyok a Johannád, de még a drágád sem – emlékeztetem könnyedén.

– Szóval nem viseled jól, ha kijavítanak – jegyzi meg Corvus. Megtorpan, mire én is. Előkap egy jegyzetfüzetet a kabátjából meg egy ceruzát, és lefirkant valamit.

– Hogyan? – szalad föl a szemöldököm a homlokom közepére. Megrázza a fejét, összecsapja a füzetet és zsebre vágja.

– Kijavítottalak, de te csak a mondatom második részére reagáltál – magyarázza.

– Aha – hagyom rá furcsállva.

– Mindegy, az egész neves dologgal arra akartam kilyukadni, hogy nem muszáj ám idegenkedőn a vezetéknevén szólítani a másikat, Johanna – mondja meg kerek-perec. Megilletődöm az egyenességén.

– Nem vagyunk barátok, Black – hívom fel rá a figyelmét.

– De még lehetünk azok, nem? – biccenti oldalra a fejét. A haja a szemébe hull és hunyorog a vakító napsütéstől. Hitetlenkedve elnevetem magam. Erre nem tudok mit válaszolni. Szerencsére nem is kell. Megköszörüli a torkát és a szeméből eltűnik a szórakozott, jókedvű csillogás.

– Viccet félretéve, beszélni szerettem volna veled. – Komolyra vált a hangja.

– Miről? – kérdezem, és újra elindulok a kastély fele az ösvényen. Black követ.

– A vonatútról.

Hirtelen hűvösnek érzem a levegőt, és a távoli kapu felé vándorol a pillantásom, ahol sötét csuklyás dementorok járőröznek.

– Nem beszélek róla szívesen – mondom, és védekezőn átkarolom magam.

– Pedig azt hittem, tudni akarod. – Megáll. Nem értem, miért nem bír menet közben beszélni.

– Mit akarok tudni? – mordulok rá, és dühösen visszafordulok. Megállok pontosan az orra előtt és a tekintetébe fúrom a tekintetem. Fenyegetőnek érzem magam, de a határozottságom egy csapásra elszáll, amikor Black megszólal.

– Hogy mi volt rád olyan hatással a vonaton.

Lesütöm a szemem. – Azt tudom.

– Igen? – Közelebb jön, én ösztönösen hátrálok egy lépést.

– Egy dementor. – Leveszem a derekamról a pulóvert és a hátamra terítem.

– Azon nem gondolkoztál, hogy a Greengrass nővérek, Holloway vagy a kis Amy miért nem tört össze úgy, mint te? – teszi fel a kérdést, ami már napok óta foglalkoztat.

– Harry Potter is elájult – ellenkezem. Nem tetszik a szerep, amit a dementor osztott rám: a gyenge, akit pátyolgatni kell. Az esetlen, aki nem bír ki egy kis hideget meg sötét varázslatot.

– Te nem ájultál el – emlékeztet Black. – Egyébként pedig Harrynek borzalmas emlékei vannak kiskorából. Nem mindenki szüleit gyilkolták le brutálisan.

– Mit akarsz ezzel az egésszel? – förmedek rá fölemelve a fejem.

– Ne támadj nekem, Johanna, csak segíteni akarok – mondja gyengéden. Egy pillanatra el is hiszem, hogy így van. – Tudja valaki rajtad kívül, ki sírt a látomásodban?

Megdermedek. Honnan…?

– Ezt motyogtad – felel a kimondatlan kérdésemre, mintha kiolvasta volna a tekintetemből. – Folyamatosan, megállás nélkül. A többiek nem hallhatták, távolabb álltak vagy ültek tőled. De te ezt hajtogattad, csöndesen, szinte hangtalanul. Először azt hittem, magadhoz beszélsz, hogy te ne sírj, de aztán mondtál még valamit. Egy nevet…

– Corvus, kérlek ne – nyögöm. Rosszul leszek. Könnyfüggönyön keresztül látom az arcát. Lehajtom a fejem, és érzem, hogy újra rám törnek az emlékek. Az arcomra tapasztom a kezem, és nem tudom megfékezni a sírást, ami hangtalanul tör elő belőlem.

– Sajnálom. Nem akartam – mondja elhaló hangon. Érzem a vállamon a kezét, magához húz és átölel. Akármennyire is el akarok szabadulni az öleléséből, jól esik a meleg, gyengéd érintés, mintha otthon lennék és Deneb ölelne. Úgy érzem, muszáj kimondanom, ami bánt. Mindegy kinek, akár csak a nagyvilágnak.

– Az öcsém volt az – zokogom a mellkasába. Belekapaszkodom széles vállába, és teljes testemmel neki dőlök, alig bírok a lábamon állni. Simogatja a hátam, próbál megnyugtatni. – Meghalt, mielőtt kimondhatta volna az első szavát. Tél volt… Anyám belehalt a szülésbe, ő nem sokkal élte túl. – Levegő után a kapkodok. Elöntenek az emlékek. – A neve… a neve…

– Sirius – leheli a fülembe Corvus Black és magához szorít, amikor egész testemben remegni kezdek. Évek óta először beszéltem az öcsémről. Sokat gondoltam rá ez idő alatt. Egyedül Deneb tud róla, még Daphne-nak sem mondtam semmit. Nem voltam rá képes. Erre most egy féleszű griffendéles srác eléri, hogy csak úgy kitárulkozzak előtte és kiöntsem neki a lelkem és a múltam sötét részeit.

Hirtelen húzódom el tőle.

– Ne haragudj – mondom, és erőszakosan megdörgölöm az arcom és letörlöm róla a könnyeket az ingem földes szegélyével. Tudom, hogy koszos lettem tőle, de a legkevésbé sem izgat.

– Miért haragudnék? – nyúl utánam Black és megsimogatja a vállam. Elrebbenek az érintése elől. – Köszönöm, hogy megnyíltál, Johanna.

– Véletlen volt – közlöm vele mogorván. Újra megpróbál megérinteni, az arcomhoz libben a keze, ujjaival átfogja az államat. Nem mozdulok, megijeszt a szemében ülő mohó kíváncsiság. Mintha belekóstolt volna a titkomba, és még többet szeretne tudni róla. Az érintése nem lágy, finom vagy érzéki, ahogy az ember várná a híres Corvus Blacktől – úgy tart és úgy nézi végig az arcom minden részletét, mintha egy tárgy lenne és keresne benne valamit.

– Olyan… rettentő ismerős vonások – suttogja. – De kinek a vonásai…? Láttam már valahol… De hol? – Zavarba ejt a töprengése, amiből kizár engem teljes mértékben – úgy, hogy közben egyértelműen rólam beszél.

– Elég volt, Black – szólok rá, hangom még fátyolos a sírástól. De úgy fest, nem hall, továbbra is tűnődve forgatja a fejem ide-oda. Aztán a felismerés fénye gyúl szinte fekete szemeiben és megkönnyebbült sóhajjal elenged. Elmosolyodik, leengedi a karját és megsimogatja a kézfejem.

– Gyere, menjünk a gyengélkedőre, Johanna Mason.

– Mi volt ez, Corvus? – Összerezzenek, amiért a keresztnevén hívom. Alig bírom tartani vele a lépést, olyan gyorsan megy.

– Mi volt mi? – kérdez vissza szórakozottan.

– „Rettentő ismerős vonások…láttam már valahol…” – figurázom ki elmélyítve a hangom.

– Rögtön rá kellett volna jönnöm – rázza a fejét gondterhelten. – Annyira egyértelmű. Azok a szemek…meg a modorod, ahogy viselkedsz…

– Hagyd abba, Corvus Black – szólok rá.

– Mit?

Morgolódom, ő pedig némán húz maga után. Nem tetszik, hogy rajtam gondolkodik. Eszembe jut valami, és megtöröm a csöndet:

– Szóval Millának hívják.

– Tessék? – pillant rám és amikor elrántom a csuklóm, ő utána nyúl, de már nem éri el. Aztán mintha meghökkentené a mozdulata, a zsebébe süllyeszti.

– Millának hívják azt az egyszarvút, amelyik ledobott a hátáról.

Black felnevet.

– Nem ledobott a hátáról, te voltál az esetlen, drágám.

– Már mondtam, hogy nem vagyok a drágád, Black…

– Corvus – szúrja közbe.

–… és nem esetlen voltam, hanem nem kaptam meg a szükséges instrukciókat, hogy mitévő legyek abban az esetben, ha át akarna ugratni a kerítésen – magyarázom gesztikulálva. Már előttünk magasodik a kastély. Oldalra pillantva látom a hajlongó Fúriafűzt.

– Ha nem várod meg az instrukció végét, akkor ne lepődj meg, ha az történik, ami, Johanna – csóválja a fejét mosolyogva Black.

– Jó, ezt hagyjuk abba, ugyanazokat a köröket rójuk – emelem a magasba a kezem. Egy ideig némán ballagunk, aztán a cipőnk már kövön kopog. Felkaptatunk a lépcsőfokokon, Black nekifeszül az ajtószárnyaknak, amik kis nyílnak. A kinti meleg levegőhöz képest hűvös csap meg a kőépületbe lépve. Csönd honol, nincs erre Hóborc, hogy szórakoztasson bennünket. Nem sokáig élvezhetem ki a kellemes csöndet (meglep, hogy Black eddig kibírta beszéd nélkül), Argus Frics gondnok úrral kerülünk szembe. Gombszemei sötéten villognak ránk. Ösztönösen hátrébb húzódom tőle, Black nem mozdul.

– Mit kerestek itt, gerlepár? – gúnyolódik Frics. Visszataszítóan néz ki görnyedt hátával, kopaszodó fejével, de ami a leginkább riaszt benne, az a tekintete. Gonoszan és utálatosan méreget, akárhányszor csak meglát.

– Johanna megsérült, el kell kísérnem a gyengélkedőre – bizonygatja hősiesen Black, kidüllesztve a mellkasát. Széles terpeszben áll és kihúzza magát, próbál minél nagyobbnak és rettenthetetlenebbnek tűnni. Nem értem, mire megy vele Frics előtt, de úgy tűnik, régi vita ez már kettőjük között, hogy ki a jobb, mert a gondnok arca elsötétül.

– Nem tűnik úgy, mintha megsérült volna – mér végig Frics ellenségesen.

– Pedig alig tud járni – kötözködik tovább Black. Végül Frics mogorván bár, de beadja a derekát.

– Tűnjetek a szemem elől, ha jót akartok magatoknak – mondja halkan, lassan, fenyegetőn. – De ha meg tudom, hogy a gyengélkedőt elkerülve valahol máshol szerelmeskedtek, beszélek az igazgató úrral!

Érzem, hogy kipirulok.

– Hé! – csattanok föl, de Black leint.

– Arra nem lesz szükség – közli Friccsel, aki noszogatón biccent. – Mi van? – dörren rá Black.

– Induljatok csak! – biztat minket Frics, arcán gonosz vigyorral. Úgy nézek Blackre, mintha meg akarnám ölni, remélem, veszi az adást, hogy lehetséges, hogy az elkövetkező huszonnégy órában túl leszünk rajta.

– Gyere, Johanna – mondja Black, hozzám lép és átkarol, én pedig kelletlenül átlendítem a nyakán a kezem és belekapaszkodom a kabátjába. 

– Ezt még ezerszeresen megbánod, ugye tudod, Corvus Black? – sziszegem. Black elindul, én pedig esetlenül sántikálok mellette. Eleinte nem tudom eldönteni, melyiket fájlaljam, aztán a balnál maradok. Csak néhányszor vétem el a lépést. Frics a folyosó végéig kísér bennünket. Próbálok fájdalmas hangokat kiadni, a számat is összeszorítom és próbálom a lehető leghitelesebben előadni, hogy menten leszakad a lábam.

– Mi is történt veled, Mason? – akadékoskodik Frics, görbe orrával úgy szaglászik a levegőben, mintha szaftos pletykát szimatolna.

Kórusban adunk két különböző választ.

– Leesett egy unikornisról.

– Kibicsaklott a bokám.

Frics diadalmasan fölnevet.

– Hahá! Vihetlek titeket büntetőmunkára! Jobb volt órák alatt randizni, igaz? Olyankor kevesen zavarnak…

– Akkor bicsaklott ki a bokája, amikor leesett az egyszarvúról! – förmed rá a gondnokra Black. Erősebben szorulnak az ujjai a derekamra, ahogy egyre nő a dühe.

– Az előbb még unikornist mondtál! – pattog Frics, abszolút boldogan, amiért elkapott minket. Úgy dörzsöli össze a két tenyerét, mint egy légy. – Az első diákok az évben! Még a Weasley-ikrek meg a kis Black lány sem csináltak semmit…

– Vagy csak nem kapta el őket – dünnyögöm. Black figyelmeztetőn megszorít, de Frics szerencsére annyira belemelegedett a sikerébe, hogy nem hallja.

– … dupla adag büntetőmunkát szabok ki rátok!

– Frics, az unikornis meg az egyszarvú egy és ugyanaz! – forgatja meg a szemét Black türelmetlenül.

– Akkor sem hiszek nektek – jelenti ki Frics és csípőre teszi a kezét. A folyosó egyik padjára mutat, fölötte ablak nyílik a természetre. – Mason, ülj le, majd én megvizsgálom a lábát, vajon tényleg megsérült-e.

– Meg van húzatva?! Hozzám nem ér, az biztos! – kiáltok föl és hátra tántorodok. Black elkap, mielőtt a hátamra eshetnék, és gyorsan kijavítja, amit mondtam.

– Úgy érti, fél, hogy csak még nagyobb fájdalmat okozhatna vele. Hisz maga nem orvos – magyarázkodik Black. Frics hajthatatlannak tűnik.

– Leülni! – parancsolja, én pedig dühösen a padhoz bicegek. – Tedd föl a fájós lábad. Húzd le a cipőd!

Lerúgom magamról a bakancsom. Amíg Frics közelebb hajol a bokámhoz és méregetni kezdi, elhúzom az ujjam a nyakam előtt, Black pedig nyel egyet és szét tárja a kezét.

– Mit kellett volna mondanom? – tátogja.

– Nem azt, hogy fáj a lábam – felelem hangtalanul, csupán szájmozgással. Frics vidoran egyenesedik ki – már amennyire egy ilyen görbe hátú alak ki tud egyenesedni.

– Nem véres a lába! Hazudtatok!

Egy pillanat erejéig mindketten pislogás nélkül meredünk rá.

– A bokája kibicsaklott, uram – mondja lassan Black. – Nem kettétört. A szalag húzódott meg. A csontnak nincs baja.

Frics erre megragadja a lábfejem és mozgatni kezdi, figyelve a reakciómat. Black sürgetőn int, nyelek egyet, aztán üvölteni kezdek, mintha nyúznának.

– EZ FÁJ!

Black elégedetten vigyorog és felmutatja a hüvelykujját.

– Isteni! – tátogja gyönyörködve.

Frics úgy tűnik nem tud mit tenni. Még könnyeket is sikerült kierőszakolnom magamból. Biztos segít az összhatáson, hogy nemrégiben hullajtott könnyeim még az arcomra száradva látszanak.

– Vidd Madame Pomfrey-hoz, Black – mondja hanyagul és leejti a padra a lábam. Fájdalmasan feljajdulok.

– Vissza se bírom venni a csizmám – panaszolom Fricsnek. – Szólok Madame Pomfrey-nak, hogy tartson magának elsősegély órát, mert ez valami katasztrofális kínzásnak minősült – okoskodom. Frics morog valamit, azzal sarkon fordul és elcsoszog. Amint eltűnik a látóhatárról és már a cipőjének jellegzetes nyikorgását sem halljuk, kirobban belőlünk a nevetés.

– Micsoda színészi tehetség vagy te, Johanna! – kacarászik Black és lehuppan mellém a padra. Megveregeti a hátam. Én a térdemre hajolva nevetek, az arcom a tenyerembe temetem.

– Hát ez… – Nem jutok szóhoz, borzasztó roham jön rám. Hátra vetem a fejem és egyszerűen nem tudom abba hagyni a nevetést.

– Csss, óra van – csitít Black, de még ő is vihog.

– No lám, no lám, kik nincsenek órán!

Jókedvünk egy pillanat alatt lelohad, amikor meghalljuk az ismerős hangot. Hóborc. Nem látjuk, valószínűleg Frics miatt most láthatatlan.

– Nicsak, Black, új barátnőd van?

– Félre érted, Hóborc… – tiltakozik Black.

– Pedig a minap mintha egy hugrabugos fruskával láttalak volna – töpreng a kopogószellem, és megjelenik előttünk. Lassan rajzolódik ki a teste a levegőben: fejjel lefelé lóg, de úgy tesz, mintha ülne, és az állát fogja a nagy gondolkodásban. Szemei vadul villognak. Ennek nem lesz jó vége.

– Szegény lányok… elcsavarod a fejét az összesnek – gúnyolódik tovább Hóborc. Black kényelmetlenül feszeng mellettem. Sokat mondó pillantást vetek rá, mert eszembe jut Higgs és hogy mit mondott róla még az óra előtt.

A szellem közelebb reppen, a harangok a bohócsapkáján csak úgy csilingelnek.

– Jajjaj, már a csizmácska is lekerült a lánykáról! Mason… mit fog szólni hozzá a szőke herceged, a Holloway fiú? – csúfolódik.

– Hóborc, tünés innen – szól figyelmeztetőn Black. Amikor Hóborc továbbra sem tágít, csak heherészik fülig érő szájjal, felpattan és ráfogja a pálcáját. Fölveszem a csizmám.

– Jó, jó, magatokra hagylak bennetek! – Hóborc kinyújtja a nyelvét. – Csak nehogy összefussak egy tanárral… – sejtelmesen vihog, majd ellebeg.

– Utálom Hóborcot – dünnyögöm, felállok és elindulok a gyengélkedő felé. Black követ. – Tudom, merre van – közlöm vele.

– Igen? Sebaj, azért a biztonság kedvéért elkísérlek – von vállat.

– De nem kell – erősködöm. Még vagy két percig győzködöm, de úgy tesz, mintha semmit sem hallana, úgyhogy feladom. – Különben nincs neked órád?

– De van. Majd miután leadtalak a gyengélkedőn, megyek rá.

Fújtatok.

– Felejtsd el, hogy leadsz bárkinek is. Én magamtól megyek oda.

– Hát hogyne. Én voltam az, aki nem adott rendes instrukciót, nem? – teszi fel a kérdést vidáman. Léptei visszhangoznak a folyosón.

– Ugye tudod, hogy ezt még megkeserülöd? – fenyegetőzöm jókedvűen, és meglököm a vállammal a vállát.

A gyengélkedő faajtaja előtt állunk.

– Most már tényleg elmehetsz.

– De nem akarok – jelenti ki. Nem engedi, hogy folytassam az ellenkezést, belöki az ajtószárnyakat. – Madame Pomfrey, hoztam egy sebesültet! – harsogja drámaian. A gyengélkedő semmit nem változott tavaly óta. Ugyanazok a fehér falak, ágyak és paravánok. Most üres, csak a vörös hajkoronás javasasszony lépdel felénk csípőre tett kézzel.

– Csak pár horzsolás – tiltakozom.

– Mi történt? – kérdezi Madame Pomfrey és leültet az ajtóhoz legközelebb eső ágyhoz.

– Kis esés, semmiség – legyintek. Black vigyorogva dől az ajtófélfának. Összehúzom a szemöldököm. – Ha ad kenőcsöt, be tudom kenni a sebeim magam is. Most muszáj órára sietnem – hadarom. Madame Pomfrey furcsállva néz rám. Utálom az orvosokat, a kórházakat, bármi olyat, aminek a gyógyításhoz van köze. Kiráz a hideg a témától.

– Rendben – mondja lassan, és besiet a szobájába.

– Ez meg mi volt? – vonja föl a szemöldökét Black.

– Semmi – rázom a fejem.

– Nem erőltetem – biccent felém sokat sejtőn. Nem tetszik, hogy így néz rám. Mintha egy beteg lennék, akinek nem szabad megerőltetnie magát.

– Nem kell ám megvárnod – jegyzem meg.

– Tudom.

Ennek ellenére egy tapodtat sem mozdul, amíg Madame Pomfrey visszatér egy tégely kenőccsel.

– Elég csak egy vékony réteget fölkenni a sebre – teszi hozzá.

– Köszönöm – biccentek, és elhagyom a gyengélkedőt. Fellélegzek a folyosón. Black bezárja mögöttünk az ajtót. – Innentől már tényleg másfele megyünk – közlöm vele. Vállal neki dőlök a folyosó falának. Ő is így tesz és elvigyorodik.

– Valóban. – Lazán lerázza a csuklójáról a kabátja ujját, hogy megnézze az óráját. – Holnap délutánra van programod?

– Én nem… – kezdenék ellenkezni rögtön.

– Nos, remek, ha nincs, esetleg tölthetnéd velem az időt. Valami kevésbé veszélyes tevékenységgel. – Továbbra is idegesítőn vigyorog, amitől megőrülök, de amikor előrehajol és ajkát finoman az arcomhoz érinti, nem tudok elhúzódni, nem mozog a testem. Ellép tőlem és kikerülve órára indul.

– Nem megyek el veled holnap sehova, Corvus – kiáltom utána.

– Ó, dehogynem – kiabál vissza. – Tizenegykor a nagy tölgynél.

– Nem leszek ott – erősködöm. Nevetése visszhangzik a folyosón és én elindulok a másik irányba.

Alapvetően nagyon sok minden zavar Corvus Blackkel kapcsolatban, de most különösen kihúzta nálam a gyufát azzal, hogy pontosan tudja, mit nem akarok és hogy mit fogok ennek ellenére csinálni.