Erdő és Magány ~ 6. fejezet

6. fejezet

Thesztrálok és égszakadás

 

Október közepe van, és Perselus Piton már most stresszeli a másodikosokat az évvégi vizsgafeladatokkal.

– Nézd, Amy, ez így nem jó. Ha ennyi békaszemet morzsolnánk a főzetbe, akkor felrobbanna ahelyett, hogy a kívánt hatást érné el.

Amanda Vitrolnak magyarázok bájitaltant. Eddig Daphne korrepetálta, de mivel Daphne most minden szabad percét az RBF-re való felkészülésnek szenteli, megígértem a lánynak, hogy foglalkozom vele. De akkor, amikor ez történt, még nem gondoltam, hogy ennyire nem megy neki.

A szomszéd asztalnál ülő harmadikos griffendéles lány (orra előtt egy vaskos számmisztika kötet) rosszalló pillantásokat lövell felénk, akárhányszor kicsit hangosabbak vagyunk a kelleténél – ami sokszor előfordul, mert akármilyen fárasztó, egyben nagyon is mulatságos Amanda Vitrolnak bájitaltant magyarázni. Jókat nevetünk közben. De vannak ám mélypontok is.

– Johanna, én ezt sohasem fogom megérteni – fejeli le a padot Amanda. Csütörtök este van, a holnapi számonkérésre készülünk. Pitonra vall, hogy máris ilyen nehéz feladatokat oszt ki. Mintha meg akarná gyilkolni a diákokat, mielőtt hazamehetnének karácsonyozni. Vagy megünnepelhetnék a Halloweent.

– Akkor ne értsd meg, csak magold be – tanácsolom, igyekezve elsimítani a türelmetlen élt a hangomban. Három órája ülünk itt, a nevetős-rész lezárult, most a szenvedős jön, utána a kapkodós puskagyártás meg hasonlók. – A recepteket nem kell megérteni, elég, ha megtanulod, rendben?

– De Piton akkor sem ad jó jegyet, ha kívülről fújom a hülye receptjeit – dünnyög Amanda, és oldalra fordítja fejét. Vörös tincsei alól rám emeli kék szemeit.

– Piton senkinek sem ad jó jegyet, aki nem az ő házába jár – jegyzi meg a griffendéles lány. Barna haja az arcába hull, nem néz ránk, orra belelóg a könyvbe.

– Szólt hozzád valaki? – kérdezem tőle mogorván. A lány végre megtisztel azzal, hogy rám néz, és ellenségesen végig mér.

– Johanna Mason, igaz? – vonja föl a szemöldökét. – A Mardekár egyik terelője.

Unottan biccentek.

– Te pedig…? – Úgy teszek, mintha nem tudnám, de még csak nem is érdekelne a neve. Pedig tudom, hogy hívják, nagyon is jól. Sokat ismételgetik a nevét a klubhelyiségben.

– Hermione Granger vagyok. A fogótok legutáltabb sárvérűje.

Egy pillanatig értetlenkedek – Higgs nem utál senkit, főleg nem a sárvérűeket. Aztán leesik a lényeg és vigyorra húzom a szám.

– Granger, az évfolyamelső a harmadikban, nem? A „sárvérű”. – Idézőjelet mutatok az ujjaimmal, és hozzá gúnyosan megforgatom a szemem. Aztán elmosolyodok és máris szimpatikusabbá válik Hermione a szememben. Malfoy sokszor emlegeti Potter nevével „a sárvérűt”.

– Kedvellek – közlöm vele. Hermione meghökkenten dől hátra a székében. – Draco Malfoyt elképesztő mértékben idegesíted. Az eszeddel. A jellemeddel. Hadd kérjek valamit – hajolok előre –, idegesítsd addig, amíg ki nem dől!

Amanda kuncog.

– Egyébként, Granger, honnan tudod, hogy a fogónk lett? – érdeklődöm.

– Folyton ezzel dicsekszik – vonja meg a vállát Hermione.

– Kiállhatatlan egy alak – jelenti ki Amanda.

– Ha nem lennék én is a csapatban, biztos, hogy szurkolnék Potternek – biccentek Hermione felé. – Ők riválisok, ha jól tudom.

 – Ó, mindenki tudja – szólal meg egy hang a hátam mögül. A szívem a torkomba ugrik. Corvus Blackkel az utóbbi időben meglepően sok időt töltöttem. Elvitt sétálni, megmutatta, hogy kell egyszarvúháton lovagolni – zuhanás nélkül –, megnéztük a hippogriffeket, sokat nevettünk, ugrattuk egymást és csak eljutottunk odáig, hogy a keresztnevén szólítsam. Hátra fordulok és meglátom őt, ahogy lazán félvállal nekidől egy szekrénysornak. Kezei kabátja zsebébe süllyesztve, feje előre biccentve, sötét haja a szemébe hull, száján vigyor ül.

– Nem tudjátok, merre van a húgom? – kérdezi.

– Melyik? – kérdez vissza kórusban Amanda és Hermione.

– Azura.

– Hogy tudod mindig elhagyni őt? – vonom fel a szemöldököm.

– Többnyire ő hagy el engem, illetve elszökik mindenfelé. Kalandos Azurával az élet. De Sagittéra sem panaszkodhatok – töpreng Corvus, a plafon felé pillantva. A gyér gyertyafényben sápadtabbnak tűnik a szokásosnál, ami kicsit megijeszt.

– Ha Azura nincs a klubhelyiségben, márpedig a kérdésedből ítélve nincs, akkor talán az ikrekkel lófrál valahol az épületben. Bár erre magadtól is rájöhettél volna, Corvus – jelenti ki Hermione.

– Abban reménykedtem, hogy te talán többet tudsz az ikrek hollétéről – jegyzi meg a fiú.

– Miért tudnék többet? – Hermione összehúzza a szemöldökét. Corvus szája a füléig ér, Hermione elpirul.

– Nem érdekes. – Amandára és rám hunyorít. – Mit tanultok ilyen vehemensen? Ames mindjárt elalszik. Johanna ilyen rossz tanár lenne?

Elengedem a fülem mellett a megjegyzését.

– Az nem érdekel, hogy Hermione mit tanul? – kérdezek vissza.

– Valószínűleg számmisztikát, az a tankönyv szokott csak ilyen vastag lenni. – Kedves mosolyt villant a lány felé, aki visszamosolyog rá. – A nővérem is vizsgázott belőle, tele vagyunk otthon hatalmas méretű számmisztika könyvekkel.

– Bájitaltan – válaszol Amanda az előző kérdésére és fölemeli a fejét. – De szerintem fölösleges. Meg fogok belőle bukni – panaszkodik, lassan mondva a szavakat, belesűrítve a világ összes fájdalmát. Corvus előre lép, Amanda vállára támaszkodva belenéz a jegyzetekbe.

– Ez egy recept, Amy – mondja furcsállva.

– Tudom – bólint szomorúan a lány. – De nem tudom megjegyezni. Túl fáradt vagyok hozzá.

– Nem csodálom, este kilenc van – nézi meg az óráját Corvus.

– Mennyi? – hápog a döbbenettől Amanda. Megsimogatom a térdét.

– Tudod, hogy csináld? A hozzávalók kezdőbetűit olvasd össze és alkoss belőle egy szót, amit meg tudsz jegyezni – tanácsolja Corvus. – Nekem Pyxis tanította ezt a módszert, és kitűnővel vizsgáztam.

– Nem ér dicsekedni – dörmögi Amanda, mire Corvus nevetve, szeretetteljesen megborzolja a lány vörös haját.

– Na, nyomás aludni, mindenki! Granger, te is!

– Figyelmeztetnélek, hogy mi nem vagyunk a húgaid, nem kell ránk vigyázni. Ellenben Azurát megkeresném a helyedben – közli Hermione, és leír még valamit a lapjára. Látszik, hogy fáradt, de úgy fest, nem törődik vele. Tökéletes páros lehetnének Daphne-val.

– Azura tud vigyázni magára, és nem engedi, hogy én vigyázzak rá. De titeket babusgathatlak, nem? – vigyorog és megölelgeti hátulról Amandát, aki nevetve bújik hozzá. Szeretem Corvust ilyennek látni. A torkom mégis elszorul a gondolatra, hogy engem is húgaként szeret. Megrázom a fejem, hátha kipottyan belőle a gondolat. – Nos, mire vártok? Sipirc! Hermione, ha nem alszol, nem tudsz koncentrálni holnap az óráidon, és nem fog menni az átváltoztatástan számonkérés.

– Ezt pont te mondod? Vicces, mert mintha te kevesebbet aludnál, mint én – kötözködik Hermione hátra dőlve, karba tett kézzel. Corvus ott hagyja Amandát, ahogy elmegy mögöttem, ujjai súrolják a hátam. Összerezzenek és igyekszem árnyékba húzódni, mert érzem, hogy pír kúszik az arcomra. Corvus lendületesen becsapja Hermione könyvét.

– Majd a hétvégén tanulsz.

Tíz perc múlva már mind a négyen a folyosókat szeljük. Amanda szavakat kreál a recepthez, Corvus segít neki, Hermione a jegyzeteit lapozgatja, én pedig összehúzom magamon a taláromat és hallgatom őket. Szó nélkül fordulok a Mardekár pince lejárata felé, Amandának egy folyosóval később kell majd lefordulni. Kifújom a levegőt és nézem, ahogy a leheletem fehér felhőként kavarog előttem. Sebes lépteket hallok, majd a nevem.

– Johanna!

Megtorpanok. Corvus megkerül és elém áll. Kifúj egy kósza tincset az arcából.

– Holnap óránk lesz.

– Tudom. – A pénteki óráinkat már egy ideje a hetedikesek tartják. Elmondásuk szerint ezzel ők is készülnek a RAVASZ vizsgáikra, gondolom a tanárok ezért is engedélyezik. Hagrid jelen szokott lenni az órákon, de általában nem tesz hozzá semmi lényegeset.

– Én… arra gondoltam, hogy esetleg… – Nagy levegőt vesz, mintha zavarban lenne, de a szemében látom, hogy nem igazi a zavartsága és a szégyenlőssége. Megjátssza magát, már tisztán látom, de nem értem miért. Belesajdul a szívem, hogy ezt kell elviselnem, de tudnom kell, tudni akarom, miért csinálja. Csak a kíváncsiság hajt. Határozottan csak a kíváncsiság, bizonygatom magamban. – Sétálhatnánk holnap. Óra után.

– Ahogy szoktunk? – Eddig mondhatni az összes óra utáni időt sétával töltöttük, amíg nem kellett a következő órára szaladnunk.

– Nem, most mutatni szeretnék valamit. – Beletúr a hajába. – Holnap délután a tanárok értekeznek a biztonsági intézkedések minőségéről, a közelben újra felbukkant Sirius Black. – Különös áhítattal mondja ki a nevet, a szeme megcsillan. Még mindig nem sikerült fényt derítenem rá, hogy pontosan kicsodája lehet az őrült gyilkos. Vajon az apja? A testvére? Unokatestvére?

– És azt…

– Azt az időt veled szeretném tölteni, Johanna Mason – böki ki, én pedig akármennyire is tudom, hogy nincs rá garancia, hogy igaz, amit mond, elmosolyodok és a gyomrom ugrik egyet.

– Én is szeretném veled tölteni – suttogom. Nem mondanék ilyet, még ha életem szerelme állna előttem, akkor se, túl nyálas. De muszáj meg tudnom a kis titkát.

Corvus szégyenlősen elmosolyodik, bólint párat, végig simít mutatóujjával az arcomon, majd elrohan mellettem Hermione és Amanda után.

A klubhelyiségben rögtön meg akad a szemem a társaságunkon. A nagy kandalló előtti fotelokban ülnek és vadul kártyáznak. Muglikártyáknak tűnnek, Daphne imád velük játszani – annak ellenére, hogy nem igen tud.

– Nem értem, minek csináljátok – jelentem be és helyet foglalok Hestia foteljének karfáján. – Mindenki tudja, hogy Deneb fog nyerni.

A srác rám vigyorog és kacsint.

– Még szép!

– Nem, mert most kivételesen én nyerek – erősködik Higgs.

– Hogyne – forgatom meg a szemem mosolyogva. Egy ideig figyelem a játékot, aztán megunom és fütyörészni kezdek. Egy párnát kapok az arcomba Higgstől, egy gyertyatartót Hestiától, ami elől éppen, hogy csak el tudok hajolni.

– Hé, a gyilkossági kísérleteket nem tolerálják a Roxfortban – figyelmeztetem.

– Akkor fogd be – vágja rá dühösen a lány. A későbbiekben párszor látatlanban a füléhez hajolok és tanácsokat súgok neki. Amikor Daphne meglátja, mérgesen a szobánkba irányít tanulni, mert még úgyse csináltam meg a jóslástan házit, ha jól tudja.

– Felőlem maradhatsz, Josie – mondja Deneb és megpaskolja maga mellett a párnát. Lehajolok és arcon csókolom.

– Köszönöm, Dennie, de tényleg nincs kész a házim, ahogy neked se. Majd odaadom. – Azzal felvonulok a szobánkba, és nem törődve Tracey és Adelaide csacsogásával előszedem a jóslástan házim, és körmölni kezdek véletlenszerű balszerencsés fordulatokat az életben, ami a következő két hétben történhet a megadott tenyérrajz tulajdonosával.

 

/*/

 

A legendás lények gondozásán nem csinálunk túl sok mindent. Egyszerű férgeket kell etetnünk, kis csoportokban, körben ülve. Higgs mellettünk ül és figyeli, ahogy pakolgatjuk a leveleket a kukacoknak. Daphne-val kerültem egy csoportba, a két lány-két fiú, négy ház felállás hamar megbukott. Így Daphne-val csöndesen beszélgetünk, miközben salátával tömjük szegény férgeket.

– Jé, ezek nőnek! – kiált föl valahol Sagitta Black. Pár méterrel odébb egy nagy fa alatt foglalt helyet az ő csapatuk, Corvus a felügyelőjük.

– Zseni vagy, Saggie – csóválja a fejét. – Szerinted különben minek etetnénk őket?

– Hogy ne haljak éhen – vágja rá a válaszát rögtön a lány.

– Az enyém nem nő – jegyzi meg Eldred Worple mellettem. Hát igen, az övé meg elég kicsi maradt.

– Mekkorák lesznek? – kérdezem Higgst. Kártyákat nézeget, az én kártyáimat, amit ebédszünetben kerestem elő neki. Más minták vannak rajta, mint Daphne-én és más, mint az eredeti varázslókártyákon.

– Nem nagyok. Maximum ötven centi.

– Á, az tényleg nem nagy – jegyzi meg Daphne.

– Csak fél méter – teszem hozzá. – Igazán semmiség egy aprócska kukactól. Csak fél méteresre nő meg.

– Ne kötözködj a fölötted állóval – figyelmeztet Higgs, vigyorra húzva a száját.

– Na ne már, nem állsz fölöttem – rázom meg a fejem, és fellökdösöm a kis lényemet egy levéldarabra az ujjam hegyével.

– A csapatkapitányod is vagyok, plusz az alattvalóm is vagy jelen pillanatban. – Lerakja maga mellé a kártyát, én pedig a kukac orra elé lógatva egy újabb salátadarabot, felkészülök a szócsatára.

– A csapatkapitányom vagy, de bármikor kiléphetek a csapatból és akkor nem tartoznék többet alád – gondolkozom el.

– Hé, ha kilépsz, megnyuvasztalak! – fenyegetőzik vigyorra húzva a száját.

– Nem lennél hozzá elég gyors – vigyorgok rá vissza kihívóan. Feltápászkodik és mögém jön. Amennyire tudom, követem a szememmel.

– Azt hiszed? – hajol hátulról a fülemhez, és váratlanul a bordáim közé bök. Akaratlanul is felsikítok és hátradőlök. Egyik karjával átkarol, másikkal tovább csiklandoz, én pedig csak vergődöm és könnyesre nevetem magam.

– Kész, ez el is dőlt, kilépek – közlöm vele, miközben segítek neki elpakolni óra után. Szét tárja a karját és megölelget.

– Nem léphetsz ki, ti vagytok Hessie-vel a terelők koronázatlan királynői.

– Hát igen, az meglehet – dünnyögöm a mellkasába. Kiszabadítom a fejem az erős kar alól és a vállára fektetem. Higgs mindig olyan állandó volt a sulis éveim alatt. Mint egy báty. Kifújom az arcomból szőke tincseit és meglátom, ahogy Corvus Black zsebre vágott kézzel néz minket. Hirtelen zavarba jövök a nézésétől, de abban egy csöpp féltékenység nincs, ami kissé elveszi a kedvem a sétánktól.

– Jössz már, Mason, vagy még romantikáztok egy darabig? – A hangjában az él meghökkent. Nem találok kapcsolatot a metszőn gúnyos pillantása és a mondat féltékenységre utaló jelentése között. Összezavar ez a fiú.

– Hova mentek? – érdeklődik Higgs és elenged. Elkapom róla a tekintetem. Hirtelen fázni kezdek, hogy már nem bújok hozzá, a testéből áradó meleget fölváltja a csípős, őszi hűvös. Egy távolabbi fa alatt Deneb és Daphne várnak Higgsre. Meséltem nekik, hogy délután Corvus mutatni akar valamit, Daphne ujjongott, Deneb pedig morgott. Neki nem túl szimpatikus a srác.

– Valamit mutatni szeretne – felelem suttogva.

– Csak ne törd össze magad – figyelmeztet Higgs. – Holnap edzés!

– De hát esőt ígértek! – panaszkodok.

– Egy jó játékos akár tornádóban is jó játékos – vonja meg a vállát. Megszorítja a kezem és elindul Daphne-ék felé, útközben neki megy Corvusnak, ellenséges pillantásokat vetnek egymásra. Daphne beszökken a két fiú közé és beléjük karol, úgy indulnak el. Útközben hátra les a válla fölött, és vigyorogva kacsint. Halványan visszamosolygok rá, közben észre sem veszem, hogy Corvus itt áll mellettem.

– Ez mi volt? – kérdezi összevont szemöldökkel. Összerezzenek.

– Mégis mi?

– Te. Meg Higgs. Mi volt? – von kérdőre, mintha joga lenne hozzá. Kabátja gallérja felhajtva a nyakán, nem tudom, hogy hűvösebbnek akar tűnni tőle, vagy csak fázik a füle. Haja kócosan áll szerteszét, szája cserepesre száradt. Szeme kutatón fürkész.

– Semmi. Mi lett volna?

Nem szól semmit, csak néz, ami jobban zavar, mintha leszidna, amiatt, mert hozzá bújtam egy barátomhoz.

– Nézd, régóta ismerem Terence-t. – Megdörzsölöm az arcom. Kisimítok egy tincset a homlokomból. – És nagyon szeretem őt, ennyi az egész.

– Nyilván – mér végig. – A te oldaladról még akár el is lehet képzelni. De gondolod, hogy ő…?

– Viccelsz? – szakítom félbe. Fölemelem a tenyereim. – Ne szólj bele, rendben? Mutasd meg, amit akarsz, utána pedig mennék vissza tanulni, ha nem bánod.

– És ha bánom? – A mogorva arckifejezés eltűnik, újra vigyorogni kezd. A társalgás megint könnyedebb medrekbe terelődik, aminek kimondhatatlanul örülök.

– Akkor is muszáj lesz letennem az RBF-et – válaszolok, a hangom még mindig hideg, akaratom ellenére is. Nem tetszik, hogy olyasmikről beszél, amihez nincs köze. Nem tetszik, hogy elültette a bogarat a fülemben Higgsszel kapcsolatban. – Egyébként, hova megyünk?

– Meglátod. Most kövess! – Felém nyújtja a kezét, mosolyog. Tétovázok, de végül hagyom, hogy két ujjával átfogja az ujjaimat, és maga után húzzon az erdőbe. Az erőd egyre sűrűbb, a fák magasan nyúlnak fölénk, már majdnem teljesen kopasz ágaik összefonódnak fölöttünk. Az ég ólmos fellegektől nehéz, a levegő nyirkos.

– Nincs teljesen kitaposott ösvény, szóval vigyázni kell.

Megszorítja a kezem, de én csak azért is elhúzom az oldalam mellé. Újabb és újabb gondolatok keringenek bennem Higgsszel kapcsolatban, ami megőrjít.

– Erdőben nőttem fel – közlöm vele.

– Hát persze… – morogja.

Persze hamar megiszom a levét a makacskodásomnak – a tegnap éjjel esett az eső, a talaj sikamlós. A lábfejem megakad egy kiálló gyökérben, de nem tudom kitámasztani magam, megcsúszok a sárban. Corvus után kapok, de csak annyit érek el vele, hogy mindketten elterülünk és csúszunk pár métert le egy mélyedésbe. Elfojtott kiáltás szakad fel a torkomból, ahogy a hideg talaj mozog a hátam alatt. Újra és újra végig gördülök a tengelyem körül, mire leérek a mélyedés aljára. Corvus térde a hátamba áll, levegő után kapkod.

– Erdőben nőttél föl, mi? – rivall rám, aztán váratlanul nevetni kezd. Hanyatt fordul, az ég felé és nevet. Pislogás nélkül meredek rá.

– Szerinted ez vicces?

– Igen, szerintem az – kuncog és feltápászkodik. – És a nagy erdőjáró Johanna Mason mit gondol vajon a dologról? Azt, hogy nem szórakoztató, amikor két fiatal megcsúszik a sárban és lehenger-bucskázik a domboldalon?

Belegondolok, megrázom a fejem és elmosolyodok.

– Na jó, talán egy kicsit vicces. – Engedem, hogy felhúzzon. Bőrkabátja ragad a kosztól. – Sajnálom, igazán.

– Ó, egyáltalán nem kell. Tudod, nem csak te nőttél föl erdőben. A lányokkal otthon mindig sárban dagonyáztunk és lecsúszkáltunk dombokról. – Nosztalgikus mosoly villan az arcán, a szeme a múltba réved. Összerezzenek a „lányok” említésére, de aztán rájövök, hogy valószínűleg a testvéreiről beszél. Nehezen hinné az ember, hogy valakinek az a játék, hogy domboldalakról csúszkál, de a Black-testvérekből simán kitelik. Corvus rám néz és elvigyorodik. – Ha szeretnéd, akár újra eljátszhatjuk.

– Ragaszkodom hozzá… – ingatom a fejem. Amikor újra felajánlja a kezét, nem ellenkezem. Többször nem is esem el – ahányszor megcsúszom vagy -botlom, Corvus megtart erős karjaival. Egy-egy ilyen pillanat tovább tart a kelleténél, csak bámulok szép bogárszemeibe, aztán elhúzódok, mert zavar a reakció, amit kivált belőlem. Nem akarom, hogy megremegjen a térdem, táncolni kezdjen a szívem, szaltókat vessen a gyomrom.

Egy sziklatömbnél aztán megtorpanunk.

– Mássz föl rá – utasít finom hangon. – Segítek, csúszik.

Megragadok egy kiálló kődarabot, belevág a tenyerembe, de nem törődöm vele. A lábamat egy lyukba dugom, és felhúzom magam. Corvus a combomnál és az oldalamnál fogva segít, feltol a tetejére. A látványtól, ami a szemem elé tárul, majdnem visszacsúszok, Corvus éppen, hogy csak elkap.

– Sajnálom… figyelmeztetnem kellett volna téged, mielőtt…

– Nem, nem, nem – tiltakozom és visszakapaszkodok a szikladarabra. Térdelve bámulok magam elé, magamba iszom a látványt. – Hát itt vannak! Itt vannak mind! – kiáltok fel hitetlenkedve, végtelen boldogsággal. A fekete szárnyas csontvázlovak mindegyike az orrom előtt bóklászik. Felfordul a gyomrom, amikor látom, hogy egy páran mekkora véres húsdarabot falatoznak, de megnyugszom és felvidulok, amikor megpillantom az én Lilithemet: egy fa alatt fekszik, fehér szemeivel a többieket fürkészi. Mintha egy királynő gyönyörködne szeretett alattvalóiban.

– Tessék – nyújt felém egy pokrócot Corvus. Észre se vettem, hogy mellettem guggol. – Nehogy megfázz.

– Köszönöm. – Kiterítem, hogy mindketten ráférjünk. Lelógatom a lábaim. Kissé jobbra vízcsobogást hallok: patak zúdul le a közeli sziklákról a pontosan alattunk elterülő tavacskába. A két víz találkozása fehér habot ver, ami alatt három fekete lény áztatja magát. – Nem mehetünk le hozzájuk?

– Most rögtön nem, meg kell várni, amíg megszokják a jelenléted – mondja Corvus. Az ölébe ejtett kézzel nézi a teremtményeket.

– A tiedet megszokták már? – érdeklődöm, és a tekintetem újra Lilith felé vándorol, aki mintha méltóságteljesen felém biccentene.

– Persze. Sokat járok ide.

– Ezek… ők… – javítom ki magam, amikor Lilith megrázza sárkányfejét.

– Hogy micsodák? – fordul felém Corvus. – Thesztrálok – mondja szórakozottan.

– Thesztrálok? – Összevonom a szemöldököm, nem hallottam még ezt a szót. Biccent. – Mikor szokják meg a jelenlétem? – türelmetlenkedek.

– Olyan vagy, mint egy kisgyerek – szid meg nevetve. – Felkészülve érzed magad már?

– Én igen. Már késznek születtem – vágom rá. Felállok. – Ilyen gyorsan megszoktak?

– Nem, ezt csak én találtam ki – közli Corvus, összehajtogatja a takarót és berakja a gyanúsan mély zsebébe. – Hogy ne kapkodd el a dolgot, hanem előtte élvezd ki a pillanatot, szokj hozzá, hogy nem vagy egyedül.

Először azt hiszem, valami béna nőbűvölő szöveg ez, de amint beugrik az, hogy Deneb nem hitte el, hogy Lilith ott van, már tudom, miről beszél – ő is látja őket. Persze, hogy látja, hogy ne látná, amikor ő hozott ide?

Mutat egy kis ösvényt az apró vízesés mellett. Lebotorkálunk rajta és belépünk a thesztrálok fenségterületére. Corvus int nekik, majd bemutat:

– Ő itt Johanna Mason, lát bennetek. Nem ellenség.

A teremtmények békésen néznek rám, de nem mutatják jelét ellenszenvnek. Lilith feláll, újból megrázza a fejét és elénk üget. Körbe táncol bennünk, majd visszaindul a fa alá. Corvus felém pillant, bólintok.

– Menjünk vele! – kérem, és még az előbbi ösvényjárás miatt összekapaszkodó kezünknél fogva húzni kezdem őt az én thesztrálom után. Tudom, hogy elégedetten vigyorog, de nem törődök vele. Túlságosan lenyűgöz a tény, hogy itt vannak körülöttem a fiákerek csodalovai.

Lilith megáll, a tölgy ágai fölénk nyújtózkodnak. Néhány levél még libeg a levegőben. Felemelem a kezem és a teremtmény nyirkos bőrére simítom. Lassan összevonom a szemöldököm. Addig még rendben, hogy Corvus is látja őket. De honnan tudja, hogy…?

– Honnan tudom, hogy te is látod a thesztrálokat? – kérdezi, mintha a szájába adtam volna a kérdésem.

– Mondd csak, te gondolatolvasó vagy? – érdeklődöm szórakozottan. – De igen, ezt szerettem volna kérdezni.

– Valami olyasmi. – Vigyorra húzza a száját és Lilith orra alá tol egy kis húscafatot, amit egy kendőből varázsolt elő. Fintorgok, de nem veszi észre, belemerül a thesztrál szemeinek a tanulmányozásába. – Nos, a vonatút után… elkezdtél érdekelni. – Szégyenlősen, kisfiúsan lesüti a szemét. Tudom, hogy nem igaz, amit mond, de megpróbálom figyelmen kívül hagyni. – Így hát követtelek, amikor láttam, hogy ott hagyod Hollowayéket.

Szóval ott volt. Az emlékezetes furcsa érzés miatta volt. Különös, kis leselkedő. Ez azután volt, hogy kiderült, az öcsémet Siriusnak hívják?, kérdezném gúnyolódva, de nem teszem. Ez nem az a pillanat.

– Tudod, a többiek miért nem látják őket? – Unom már, hogy mindig kitalálja azokat a kérdéseket, amik foglalkoztatnak. Megrázom a fejem. Mellém lép, alkarjával rátámaszkodik Lilith hátára. Tekintetét az enyémbe fúrja, közelebb hajol.

– És tudod, hogy azok, akik látják őket, miért látják őket?

– Ennyi szóismétléstől egy nyelvtan tanár megőrülne – suttogom, emlékezve a hatéves koromban kezdett iskolára és a förtelmes, szigorú tanárnőkre. Ezúttal Corvus rázza a sörényét.

– Figyelj, ez nem vicces. Most kivételesen komoly témáról szeretnék beszélni veled. – Szavai súlyosan hullnak közénk.

– Hallgatlak.

– Csak és kizárólag az látja a thesztrálokat, aki már találkozott a halállal. – Szinte leheli a magyarázatot.

– Úgy érted, azért látom Lilithet… mert a kisöcsém a karomban halt meg? – Egyszerre mondom ki, nem gondolkozok, de a könnyeim elhomályosítják a látásom. Corvus a kezét az enyémre simítja, de én elkapom. Elkapom tőle és el Lilithtől, amiért az öcsémmel kellett fizetnem azért, hogy lássam ezt a…ezt a… thesztrált.

– Menjünk el, Corvus – rimánkodom. – Nem akarok most ezen a helyen lenni…

Szörnyen utálom, hogy ez a téma ennyire fel tud kavarni. Még dolgoznom kell azon, hogy megacélozzam magam. De… nem telt még el annyi idő, hogy elapadjon a szívemből szivárgó fájdalom. A bátyám halálának feldolgozása nem telt sok évbe, az gyorsan ment.

– Remus sosem szeretett – motyogom magamnak, de Corvus meghallja. A kezem a kezében, finoman húz maga után az erdei ösvényen. Számtalanszor megbotlom, de nem érdekel, egyszer sem esek el és egyszer sem nézek vissza Lilithre.

– Hogy mondtad?

– Az öcsém lehetett volna az, aki szeret. Aki elűzte volna az otthoni magányomat. A szüleim sosem szerettek engem, a bátyám sem – mesélem szomorúan. Kiszakadnak belőlem a szavak, amik a lelkem mérgezik nap, mint nap. De az lehetetlen, hogy a legszörnyűbb titkomat kiszedje belőlem, amiről még Deneb sem tud, pedig ő azt is tudja, hogyan alszom, ha zaklatott vagyok, és mikor ütött meg először az anyám.

Corvus megáll és fölemeli a kezét.

– Nana, megállj! Nem azért hoztalak ide, hogy megutáld őket, és nem is azért, hogy most felkavarjalak. Légy erős, Johanna! Mert az vagy, tudom. Ne hagyd, hogy a múltad befolyásolja a jelened! – Megráz a vállamnál fogva, kezd fölszállni nehéz szemhájamról a súlyos köd, kezd kitisztulni a látásom.

– Akkor mi befolyásolná a jelenem? – vágok vissza és meglököm a mellkasát.

– Te. Befolyásold te magad, rendben? Johanna Mason, te irányítsd a sorsod, nem szabad, hogy más valami tegye meg helyetted. – Mélyen a szemembe néz. Nagy levegőt veszek, bólintok és úgy döntök, könnyebb lenne a szívem, ha folytatnánk a szokásos civakodásunkat.

– Na és Black, te úgy érzed, magad irányítod a sorsod? – Kérdezem kihívó vigyort villantva felé. Nehezemre esett így mondani, de a válasza segít feloldódni.

– A sorsom igen, a szívem viszont azt hiszem, más – vonja föl a szemöldökét és a szájához húzza a kézfejem.

– Volt lány, akinél az bejött?

– Nem is tudod mennyi – mormolja a kezemre, amitől zavarba jövök és inkább a zsebembe süllyesztem. Erről eszembe jut valami.

– Hogy lehetnek ekkora zsebeid?

– Parancsolsz? – nevet föl. Már látom Hagrid házát, ami mellett az óránk is volt – mintha fényévek teltek volna el azóta.

– A zsebeid. Miért ekkorák?

– Kérdezd a szabót – vonja meg a vállát titokzatos vigyorral az arcán.

– Az előbb belesüllyesztettél egy egész pokrócot és előhúztál egy húsdarabot– mutatok rá a tényekre, ő pedig csak a vállát vonogatja.

– Mindjárt megered az eső – tér ki a válaszadástól az ég felé pillantva.

– Ugyan már – legyintek, de alig mondom ki az utolsó szót, a komor ég egyszerre szabadul meg terhétől és hideg víz zúdul ránk. A váratlan hideg zuhanytól felsikoltok és a fejem fölé kapom a karom. Nevetve fordulok Corvus felé, aki kibújik a kabátból és védőpajzsként fölénk emeli.

– Gyere – biccent mosolyogva és elindulunk az iskola felé.

– Így lassan haladunk – jelentem ki. – Vedd vissza nyugodtan a kabátod, nem kell a fölösleges hősködés, nem fogok belehalni egy kis esőbe.

– Csak nehogy tüdőgyulladást kapj, drágám – nevet és visszahúzza magára a varázskabátot. Nem emlékeztetem, hogy nem vagyok a drágája, mert már megtanultam, hogy abszolút fölöslegesen jártatom a szám ilyenkor. Inkább kacagva rohanni kezdek, Corvus meg utánam.

– Hé, hé, várj! – kiabál, érzem, hogy a karom után nyúl, úgyhogy lefékezek, nehogy újabb esés legyen belőle. Az ég megdördül, és örülök, hogy nem vagyunk a fák közt – voltak ebből otthon csúnya balesetek.

A satufék természetesen újabb csúszással jár, de Corvus utolért, és a karjába zárva óv meg az eséstől. Zihál, az arcomat fürkészi, én meg az övét. A szemei feketék, a szája résnyire nyílik. A számra szegezi a tekintetét, majd mélyen a szemembe néz. Váratlanul ér, hogy megcsókol. A száját puhán az enyémhez érinti. Én még soha nem csókolóztam, de azt rögtön érzem, hogy ezt az apró, lopott csókot nem szerelemből kaptam. A felismerés villámként hasít belém és mérgesen ellököm magamtól.

– Mit képzelsz? – mordulok.

– Hogyhogy mit képzelek? Te is akartad! – vág vissza dühösen. Pislogás nélkül meredek rá. Szinte nem is gondolkozom, ahogy fölemelem a kezem és pofon vágom. Hangos csattanással ér célba a tenyerem, és bizseregni kezd, ahol az arcához ért.

– Na, nem mondod! És ezt mégis honnan tudod? Kitaláltad a zseniális nagy eszeddel? – vitatkozom tovább. A szeme könnybe lábad, de nem az lep meg – előfordul váratlan pofonoknál –, hanem az arcán hirtelen átsuhanó rémület. A következő pillanatban újra düh tüze gyúl benne, szinte éget. Mintha az előző reakciója meg se történt volna. Talán csak a képzeltemben. Meg vagyok zavarodva, csak annyit érzek, hogy rettenetesen mérges vagyok.

– Láttam a szemedben, éreztem a kisugárzásodban – közli sziszegve, és összevonja a szemöldökét.

– Nem támadhatsz le csak így! – hadonászok. – Én nem egy lány vagyok a sok közül, akivel szórakozhatsz! – vágom a fejéhez, ami azóta fogalmazódik bennem, hogy először kedves volt velem az idegen, híres nőcsábász. Újra ütésre emelem a kezem, de az arca újból elsötétül, és inkább sarkon fordulok.

– Johanna! – kiabál, de ügyet sem vetek rá, lendületes léptekkel vágtatok a Roxfortig. Nem követ.