Erdő és Magány ~ 15. fejezet

 

15. fejezet

Deneb és a nátha

 

Daphne szólt, hogy a könyvtárba megy, de a másik jómadárról nem tudom, merre lehet.

– Hol van Deneb? – kérdezem Florától, aki a kandalló mellett ülve olvassa a mai Szombati Boszorkányt. Hestia a nővére combján nyugtatja a fejét és alszik. Higgs és Peter seprűket nézegetnek egy magazinból, Selly-Anna Ella Wilkinsszel tanul. – Sehol nem találom.

– A szobájába ment, azt mondta, nem érzi jól magát.

– Köszönöm – mondom, és a fiúk hálószobáit veszem célba. Ezt elképzelhetőnek tartom, miután reggel késett bájitaltanról.

– Daphne? – kiált utánam Flora.

– Könyvtár.

Sóhajtva visszamerül a napilapjába. Az ötödikes fiúk hálószobája előtt megállok, és bekopogok. Senkit nem akarok ruha nélkül látni.

– Mi az? – dugja ki a fejét David Benston, az osztálytársam. Barna haja kócos.

– Deneb bent van?

– Bent. Miért?

– Beszélni akarok vele. Kimennétek, kérlek?

Benston elvigyorodik.

– Hát hogyne! Eric, gyere ki, Masonnek és Hollowaynek sürgős megbeszélnivalója van!

– Gyerekes vagy – forgatom a szemem. A két fiú elvonul mellettem, táncoltatják a szemöldöküket. Mindkettőt meglököm a vállammal. Belépve a szobába azonnal tudom, hogy baj van. Deneb ágyánál a zöld függönyök behúzva. Pár lépéssel átszelem a szobát és egyetlen mozdulattal szétrántom. Deneb fájdalmasan felkiált és a szemére tapasztja a kezét. Fekete pólót visel, ami felgyűrődik a hasán. Eltűnődöm, vajon hány lány tudna akár gyilkolni is azért, hogy a helyemben legyen. Ezeréves, kopott fekete farmer van a srácon, zokni hiányában érzem, hogy jéghideg a lábfeje, amikor arrébb próbálom tolni a lábát.

– Ó, de jó meleg a kezed – csodálkozik. – Nem akarod felmelegíteni a lábam? – Elhúzza az arca elől a karját és nagy, csillogó bociszemekkel néz rám. Szája fehér és remeg.

– Sokat segítene mondjuk, ha betakaróznál vagy zoknit húznál – jegyzem meg. Leveszem a pulóverem és bebugyolálom a lábát.

– Ez igaz. Eszembe se jutott – mondja elgondolkodva. – Olyan okos vagy, Johanna! – dicsér meg ragyogó tekintettel.

– Na jó, ha eddig nem lettem volna biztos benne, hogy beteg vagy, most már az lennék – jelentem ki. Kinyújtom a kezem, hogy a homlokára simítsam, de elhúzódik tőlem.

– Ne érj hozzám! – nyüszít. – A kezed rohad, tiszta fekete!

Megnézem a tenyerem: tintafoltos.

– Csak tinta – nyugtatom meg. Mellé kúszok, és a válla mellett törökülésbe helyezkedem. Hosszú procedúra lesz Denebet rávenni, hogy elmenjen a gyengélkedőre – az állapotából ítélve reggel nem volt ott, de egyelőre nem teszem szóvá, hogy lódított nekünk és Pitonnak is. Amikor Deneb beteg, olyan mintha kicserélték volna. Vagy minimum az ötéves énjévé varázsolták volna, bár talán az nem volt sose annyira hisztis és nyűgös, mint a beteg-Deneb.

Közelebbről látva feltűnik, hogy fölsője izzadtan tapad a mellkasához, haja édesen kunkorodó tincsei az arcára ragadnak a verítéktől. Nem csodálkozom, amikor az ujjaimmal kisimítom a haját a homlokából, hogy tűzforró a bőre. El kell vinnem Madame Pomfrey-hoz, ez tény. Már csak azt kell kitalálni, hogy csináljam. Deneb mintha olvasna a gondolataimban.

– Nem fogok orvoshoz menni – szögezi le. Megvonom a vállam. Összehúzza a szemöldökét és morcosan folytatja: – Tudom, mit akarsz tenni, de én jól vagyok. Csuda jól érzem magam! Jól vagyok, látod? – Mondata vége köhögésbe fullad. Felvont szemöldökkel vizslatom, szabadkozva füllent:

– Csak félrenyeltem!

– Persze – hagyom rá. Elnyúlok mellette és a megtámasztom a fejem, hogy lenézhessek az arcára. – Hogy vagy mostanság? – érdeklődök. Valahogy el kell csalnom a gyengélkedőre, vagy valahogy beláttatni, hogy tényleg beteg.

– Pompásan, köszönöm kérdésed – mosolyog angyalian, örülve magának, hogy sikerült rászednie. – Sose voltam még ilyen jól! Úgy érzem, majd kicsattanok!

Nehezemre esik nem gúnyolódni rajta, de visszafogom magam.

– Hogyhogy szakítottatok Hestiával? – kérdezem inkább. Deneb felhúzza az orrát.

– Nem illettünk össze.

Tudom, hogy hazudik. Nem szoktam hozzá, hogy nem mond el nekem valamit, úgyhogy kicsit bántva érzem magam. De biztos jó oka van rá, hogy ne mondja el nekem…

– Értem.

– És te hogy vagy? – Elnyom egy ásítást. Megpaskolja a vállát. – Nyugodtan dőlj ide, ha szeretnél.

Elmosolyodom és megrázom a fejem. Ha nem bújnék oda, talán megsejtené, hogy tartok attól, hogy elkapok tőle valamit, és akkor megsértődne. Elég egészségesnek tartom magam ahhoz, hogy ne fertőzzőn össze egy kis bacilussal. A teste izzik, szinte lángol. Megsimogatom a mellkasát és lehúzom a derekára a pólót. Hosszú ideig csak hallgatunk. Behunyom a szemem, beszívom az illatát. Deneb teste remeg, hátamra fonódó keze még a pólómon keresztül is hideg.

– Nem fázol, Dennie? – kérdezem halkan.

– Nem.

– De hiszen vacogsz.

– Az nem azért van.

– Hát akkor?

Morgolódik és nem válaszol. Sóhajtok. Megfogja a kezemet és cirógatni kezdi a bőrömet. Reszketve lélegzik.

– Nem kell féltened.

– Már hogy ne kéne?

– Ennyire fontos vagyok neked? – kérdezi csöndesen. Átlendítem a lábamat az övén, és a vádlija köré fonom.

– Persze.

– Daphne nem félt – jegyzi meg alig hallhatóan. Valószínűleg magának mormolta, mert összerezzen, amikor válaszolok.

– Nem tudja, hogy beteg vagy. Egyébként meg az utóbbi időben inkább tőled félt.

– Miért? Én mi rosszat tettem? – háborog Deneb. Letol magáról és felül.

– Na és ő? Ő mi rosszat tett? – nézek föl rá. A hold fénye besüt az ablakon, megcsillan szőke hajtincsein. Jó későre járhat már.

– Túl sok rosszat ahhoz, hogy ezt neked most elmondhassam – feleli Deneb komoran. Összehúzom a szemöldököm és én is felkelek. Mellé húzódom és átkarolom. Nekem dől. Teljesen el van gyengülve.

– Mit csinált veled, Dennie? – kérdezem finoman, és hagyom, hogy rám nehezedő súlya újra hátra döntsön az ágyon. Feje a vállamon pihen és hozzám bújik, karját átveti a hasamon, lábfejét befúrja a lábam alá. Tényleg kellemetlen érzés, nem csodálom, ha nem szereti, ha én csinálom vele ugyanezt. Nem engedi, hogy betakarjam, úgyhogy próbálom minél nagyobb területen simogatni a hátát. Forró leheletét a nyakamba fújja, ami csiklandoz. Fészkelődök kicsit – nagyon nehéz a feje –, majd megismétlem a kérdésem.

– Mit csinált veled Daphne?

Most Deneb mocorog, nem kényelmes neki a csontos vállam. A mellkasomra illeszti az állát, de eltolom magamtól.

– Kérdeztem valamit, Deneb.

– Halottam ám, nem a fülem fáj – dünnyögi, és végül helyet talál buksi fejének a vállam, a felkarom és a mellem közt bezárt szögben.

– Akkor válaszolj!

Nagy levegőt vesz, izmos válla megemelkedik a kezem alatt.

– Eldred Woprle barátnője lett – böki ki. Nem tehetek róla, kibuggyan belőlem a nevetés.

– Ugyan már! Ez ostobaság!

– Akkor elmondanád, miért láttam őket csókolózni? – kérdezi sértődötten.

– Édesem, az kizárt, hogy őket csókolózni láttad – mondom kedvesen. – Ez még viccnek is rossz. Daphne ki nem állhatja a srácot.

– Nem hiszel nekem! – vádaskodik Deneb.

– Csak azt mondom, hogy nem reális dolgot állítasz.

– Ez nem igaz! Nincs baja a szememnek! – bizonygatja egyre mérgesebben.

– Jó, akkor írd le a jelenetet – adom meg magam. Ujjaival vonalakat kezd rajzolni a hasamra. Csiklandoz, de nem szándékosan teszi, egyszerűen csak így gondolkozik.

– Hát… én éppen kerestelek titeket vacsora után. Te valahol Blackkel szaladgáltál, Daphne pedig azt mondta, elmegy a könyvtárba. Úgyhogy én is elindultam a könyvtárba, de útközben, egy ablak beugróban ott ölelkeztek nagy hevesen. – Teljesen elszomorodik az emlékre, még a köldököm körüli képzeletbeli rajzolgatást is abbahagyja. Szipog egyet, és megijedek, hogy esetleg sírni fog. Még egyet szipog és már attól félek, hogy a taknyát bele fogja törölni a fölsőmbe.

– Kérsz zsebkend…

Nem tűnik föl neki, hogy egy kérdés közepén vagyok, folytatja a mesélést:

– Daphne a falnak dőlt, Worple pedig teljesen rá volt mászva – panaszolja. – Worple folyamatosan suttogott Daphne-nak meg minden, és úgy simogatta… ahogy nem illik. Én sose simogatnám így, ilyen durván Daphne-t, főleg nem a folyosó közepén. Nem érdemli meg, ahogy azt sem, hogy úgy passzírozzák neki a falnak, ahogy Worple tette. Daphne törékeny lány, vigyázni kell rá…

Ledermedek, majd lassan följebb emelkedek és hagyom, hogy Deneb a hasamba fúrja az arcát. Szegény drágámnak hozzá kell szoknia, hogy más fiúk is be fognak jönni az életünkbe, akik egészen máshogy lesznek fontosak a számunkra, mint ő.

– Vigyázni kell Daphne-ra, Johanna! – suttogja keservesen. – Én nem tudtam rá vigyázni! Nem védtem meg attól a…attól a… attól a hálátlan alaktól!

– Semmi baj, Deneb, nem a te hibád – simogatom a haját, de nem tudom lenyugtatni. Egész testében reszket és önmarcangolón motyog. Már csak egy dolgot nem értek. – Ezért haragszol rá? Mert Daphne-t letámadta valaki és te nem tudtál neki segíteni?

Mozdulatlannál merevedik. Aztán beszélni kezd, álla mozog a hasamon.

– Daphne élvezte.

Oké, én elvesztettem a fonalat.

– Honnan tudod? Beszéltél vele?

– Miután eltörtem Worple karját, akkor mondta nekem.

Felhorkanok.

– Hogy mit csináltál?

– Szerinted miért nem volt az elmúlt egy hétben Worple órákon?

– Nem tudom, talán esetleg úgy gondoltam, hogy beteg.

– Hát, rosszul gondoltad. Egyébként már az, ha jól tudom, elkapott valami betegséget. Daphne elvileg sokat jár be hozzá őt pátyolgatni.

– De Daphne nem szereti a srácot – gondolkodom fennhangon.

– Ezek szerint mégis. – Böködni kezdi a hasamat.

– Ne csináld! – szólok rá, mire kuncog és csókot nyom a kezemre, amivel el akarom tolni magamtól a fejét. Nem hagyja magát, én pedig meglököm a vállát. Azt hiszi verekedni akarok, ezért újra oldalba bök.

– Hagyj békén! – mordulok rá, mire megijedve elhúzódik.

– Te is itt akarsz hagyni, mint Daphne? – kérdezi szomorúan. Könnyek gyűlnek a szemében, és egy pillanatra engem is elfog a sírhatnék.

– Dehogy, drágám, dehogy! – Lecsúszok az ágyról és fölkapom a pulóverem. Kitaláltam a tökéletes indokot. – Na, gyere, menjünk a gyengélkedőre!

 

/*/

 

A klubhelyiségben jó páran utánunk fordultak, de Denebnek hirtelen nagyon sietős lett odaérni a gyengélkedőbe.

Most azonban, hogy itt állunk Madame Pomfrey előtt, már nincs túl jó kedve.

– Azt mondtad, itt lesz Worple és eltörhetem a másik kezét! – méltatlankodik. Elpirulok a javasasszony pillantásától.

– Nem mondtam biztosra, hogy itt lesz! – mentegetőzöm. Deneb durcásan összefonja a mellkasán a karjait és elfordul tőlem. Kihasználom az alkalmat és Madame Pomfrey-hoz lépek.

– Deneb beteg, kérem, mérje meg a lázát és hozzon neki valamilyen gyógyszert! – könyörgök, amíg Denebet lefoglalja egy gyertyatartó nézegetése.

– Ne haragudj, tényleg nem tudtam, hogy nem lesz itt Worple. – Átkarolom. Jó jelnek veszem, hogy nem ráz le magáról. Még egyszer megforgatja az ezüst gyertyatartót a kezében, és miután kiejtette belőle a gyertyacsonkot, visszateszi a tárgyat a helyére. Gyorsan leguggolok és eltaposom az apró lángocskát, majd visszateszem a maradék viaszkupacot a polcra.

– Egyébként meg, nem volt elég az egyik karját eltörni?

Deneb hevesen rázza a fejét.

– Mindkét kezét el kell – magyarázza –, mert mindkettővel tapogatta Daphne-t. Ez megbocsáthatatlan.

– De Deneb – kezdek bele óvatosan. – Ha Daphne élv…

– Nem érdekel, akkor sem tehet ilyet! – zárja le az ügyet haragosan Deneb. Madame Pomfrey szakítja félbe a vitánkat, leülteti Denebet egy székre és a hóna alá dug egy lázmérőt. Deneb a másik kezével az enyém után nyúl és megfogja.

– Reggel sem néztél ki jól, akkor nem voltál lázas?

Deneb nem néz rám, és visszahúzza a kezét, hogy az ölébe ejthesse. Megforgatom a szemem.

– Nem jöttél ide, igaz?

Lejár a lázmérő ideje, és így szól a javasasszony:

– Itt kell maradnia éjszakára, és attól függően, hogy hogy lesz reggel, eldöntöm, mi lesz vele. – Deneb az ablakon bambul kifelé. Láthatólag csodálkozik azon, hogy beteg. Tűnődve bámulja a holdat.

– Van eperízű gyógyszere, Madame Pomfrey? – kérdezi egyszer csak Deneb.

Mindketten meglepve nézünk rá.

– Hány fokos láza is van? – kérdezem a javasasszonyt, és megtapogatom Deneb homlokát.

– Harminckilenc. Az nem számít olyan soknak…

– Na, akkor most van, vagy nincs? – türelmetlenkedik Deneb.

– Lázad? Az van, ifjú Holloway – simogatja meg Deneb szőke haját Madame Pomfrey.

– Nem – rázza meg hevesen a fejét Deneb, a haja úgy ugrál körötte, mintha egy loncsos kutya lenne. Dühösen összeszorítja a száját. – Eperízű gyógyszer!

– Ne követelőzz, Deneb, nem illik! – szólok rá, és mögé lépek. Megpaskolom a vállát.

– Madame Pomfrey, válaszol még ma? – förmed rá a vörös hajú boszorkányra Deneb. Megszorítom a vállát, de csak megrázza magát, és megint egy kutya jut róla eszembe. Madame Pomfrey nagyot sóhajt.

– Igen, van. – Elindul a gyógyszeres kamrába. – Az elsősöknek – teszi hozzá morogva. Nagy nehezen megállom, hogy ne nevessek föl hangosan és inkább hátulról megölelgetem Denebet. Hagyja magát, de csiklandósan összerándul, amikor játékosan ráfújok a nyakára. Sose szerette ezt, és amikor nagyon kicsi volt, sírva fakadt ilyenkor. Idősebb korunkban csak megkergetett.

– Sajnálom – mondja Deneb.

– Mit? – kérdezem, és a haját kezdem igazgatni.

– Hogy hazudtam.

– Előfordul.

Fonni kezdem a haját. Irigylem tőle – olyan puha és könnyen fésülhető. Az enyém meg… semmilyen.

Elrántja a fejét, és szétszedi a piciny fonatot.

– Hol van már Madame Pomfrey? – kérdezi türelmetlenül. – Mindjárt belehalok a lázba!

Felhorkanok.

– Eddig mintha nem zavart volna túlságosan – jegyzem meg, de Deneb nem zavartatja magát.

– És az orrom is mindjárt elfolyik – panaszolja, és hogy bizonyítsa, amit az előbb mondott, szörcsögni kezd az orrával.

– Fúj, Deneb, ez gusztustalan! – Megütöm a vállát. Elhúzódik.

– Most meg minek csapkodsz?! Ki kell pihennem a betegségem…

A plafonra emelem a tekintetem.

– A fiúk és a nátha…

– Tessék, Holloway! Hoztam neked eperízű gyógyszert – halljuk a javasasszony gúnyos hangját közeledni a kamrája felől.

– Köszönjük, Madame Pomfrey! – mondom Deneb helyett. Ő csak elveszi az üvegpohárba öntött pirosas színű italt, és felhajtja. Elégedetten nyammog.

– Ez finom. Van még ilyen?

– Deneb…!

– Úgy értem, köszönöm. Nagyon jólesett. De most azt hiszem, aludnom kell. Túlságosan beteg vagyok ahhoz, hogy fennmaradjak ilyen sokáig.

 – Den, fél tíz van, máskor még bőven ébren vagy ilyenkor.

– Ha jól tudom, kilenckor van takarodó – jegyzi meg Madame Pomfrey felvont szemöldökkel.

– Fél tízet mondtam volna? – csapom össze hitetlenkedve a tenyerem. – Pedig fél kilencre gondoltam. Akkor még legálisan ébren lehet lenni, nem?

– Hogyne – morogja a gyógyító. – Na, de most már Masonnak sipirc van, Hollowaynek meg alvás! Jó éjt! – Ezzel bevonul a szobájába.

– Akkor én megyek is – fordulok szembe Denebbel, aki feláll a kis székről, amin eddig ült.

– Jó. Hagyj csak itt egyedül – dünnyögi sértetten.

– Deneb, amikor beteg vagy, olyan, mintha az ötéves éneddel beszélgetnék.

– Lehet, hogy a betegség rám időutazó hatással van – vonja meg a vállát.

– Hát akkor… jó éjt, Deneb! – mondom, és megölelem. Tiszta forróság árad belőle, attól tartok, menten lángra lobban. Ő is átölel, megveregeti a hátam és megsimogatja a hajam.

– Menj, nem akarom, hogy elkapd. Szörnyű érzés. Kibírhatatlan.

Az ajtóból azért visszahív.

– Ne menj el! – rimánkodik. Egyik pillanatról a másikra változik át rettegővé a hangja. Azt hittem, kinőtte már, hogy fél a sötétben. – Ne hagyj itt, Johanna! – kéri halkan.

Visszasétálok hozzá.

– Ne hagyj itt, mint Daphne… – motyogja. Fáradtan mosolyogva keresek neki egy ágyat, és megígérem neki, hogy itt maradok éjszakára. Bebújok mellé és magunkra húzom a vastag paplant. Deneb reszketve összegömbölyödik mellettem.

– Ne bújj hozzám, nehogy elkapd – suttogja. Bólintok, és addig simogatom az elém tolt kézfejét, amíg a légzése egyenletessé nem válik.