Erdő és Magány ~ 12. fejezet

 

12. fejezet

A szerelem fura

 

November utolsó hetében járunk, a levegő hűvös, csípi a bőröm. Oldalra pillantok: Corvus Black egy fának döntve a hátát alszik. Elszomorodok, és arra gondolok, hogy ez a srác csak az árnyéka annak az énjének, akit eddig felém mutatott. A szája véresre harapdálva, arca sápadt, szeme alatt sötét karikák. Kabátjába csavarja magát, még álmában is összetörtnek tűnik. Úgy tudom, a nővére folyamatosan gyógyul, bár azóta, hogy a Szobában beszéltünk, nem igazán szóltunk egymáshoz.

Legendás lényeg gondozásán Denebbel Wood csapatába kerültünk. Az óra nem túl megerőltető, csak feljegyzéseket kell vezetnünk arról, amit tudunk. Végig hallgatom, ahogy Sagitta Black és Wood édeskedve beszélgetnek. Felfordul a gyomrom. Denebbel el-elszórakoztatjuk egymást, de a tekintetem rendszerint visszatér a saját csapata mellett alvó Corvusra. Ackley Lewis feláll a helyéről és egy pokrócot terít barátja vállára.

– Beteg? – kérdezi Daphne halkan, aki az ő csapatába lett beosztva.

– Mostanában nincs valami jól – vonogatja a vállát Lewis.

Az óra elszalad, semmi lényeges nem történik. Amikor viszont vége van, meghökkentő dologgal kerülök szembe.

– Nem várjuk meg Daphne-t? – kérdezem hátra biccentve barátnőnk felé, aki Higgsnek segít elpakolni. Deneb megvonja a vállát.

– Ha akarod, megvárhatod, nekem sietnem kell.

– Mégis hova? – vonom össze a szemöldököm.

– Bárhova – morogja Deneb, amint Daphne óvatos pillantást vet felénk. Deneb megfordul és elindul a kastély felé. Úgy döntök, Daphne-val maradok, Denebbel ilyenkor nagyon nehéz szót érteni.

– Köszönöm, hogy segítettél, Daffy – simogatja meg a lány hátát Higgs.

– Ugyan, bármikor – mosolyog rá a lány. Fáradtnak tűnik a mosolya, a szeme sem csillog úgy, ahogy máskor szokott. Mellém lép, de nem karol belém, ami rosszul érint.

– Mi történt? – kérdezem elszomorodva.

– Deneb haragszik rám – von vállat. Az arca elsötétül.

– Miért?

– Honnét tudjam?

Fáradtan sóhajtok.

– Miért nem láttam eddig? Új dolog?

– Pár napos. És nem láttad, mert el voltál foglalva a saját kis dolgaiddal. Corvus Blackkel meg a családod kutatásával. –Türelmetlenül int egyet. Nagy levegőt vesz, végig szánt kibontott haján az ujjaival. Belém karol. – Ami nem baj, mert ezek a dolgok nagyon fontosak.

Hiába szorítja meg a kezem, amikor ezt mondja, bűntudatom támad.

– És tényleg ne érezd magad emiatt rosszul, Johanna! – erősködik Daphne. Látja az arcom. – Csak magányos voltam az elmúlt napokban, és rosszul viseltem. – Fújtat. – Ne haragudj, nem kellett volna felhoznom a témát…

– Semmi baj, Daphne – mondom, és megrázom a fejem. – Teljesen igazad van. Elhanyagoltalak titeket. Nem ér ennyit sem az anyám múltja, sem Corvus Black. Ti vagytok a legfontosabbak a világon. Hiba volt, hogy hagytam elvonni a figyelmem rólatok…

– Johanna Mason, meg foglak ütni, ha ezt nem hagyod abba! – szól rám Daphne.

– Jó, akkor mesélj Denebről, mi van vele.

– Majd meglátod – sóhajt gondterhelten.

 

/*/

 

Amikor meglátom, azt hiszem, megbolondult a világ.

Deneb Holloway egy fotelben ül, karjai közt Hestia Carrowval. Szenvedélyes ölelésben bújnak egymáshoz, ajkuk mintha össze nőtt volna.

– Itt meg mi a franc folyik? – kiáltok föl, és összeszedem lehullott könyveimet, amikor akkor potyogtak ki a kezemből, amikor beléptem a klubhelyiségünkbe. Daphne megpaskolja a vállam. 

– Mondtam, hogy majd meglátod…

– Az nem létezik, hogy Hestia meg Deneb… – Megvakarom a fejem szabad kezemmel. – Hiszen alig van valami, amiben egyetértenek!

– A szerelem fura – jelenti ki Daphne bánatosan.

– Az biztos – értek egyet vele. – A legfurább dolog a világon.

Daphne a hálószobánk felé fordul.

– Hova mész? – Utána sietek.

– Semmi kedvem nézni a műsorukat – közli fanyarul. Fájdalmas pillantást vet csókolózó barátainkra, és én úgy érzem, lemaradtam az eseményekkel, ide-oda kapkodom két legközelibb barátom közt a fejem, és semmit nem értek. Daphne közben eltűnik a szobánk ajtaja mögött, és úgy gondolom, talán jobb lenne most nem zavarni.

Zavarom inkább Denebéket.

– Mi a fészkes fene ez, Holloway? – kiáltok rájuk. Lecsapom a könyveim a kisasztalra. A közelükben olvasgató Flora morcosan pillant föl, de nem foglalkozom vele.

Hestia és Deneb nagy nehezen elszakadnak egymástól – bár Denebnek muszáj egy utolsó cuppanós csókra visszahúznia újdonsült barátnőjét –, majd rám emelik a tekintetüket. Deneb kezei Hestia derekán és combján, a lány Deneb ingét gyűri össze ujjai közt.

– Minek tűnik? – kérdezi gúnyosan Deneb.

– Nem tudom, minek akar tűnni – vágok vissza.

– Szerelem – siet a válasszal Hestia.

– Ne szórakozzatok! – horkanok föl, és keresztbe teszem mellkasom előtt a karjaim. – Ez nem lehet szerelem. Rendszerint nem bírtok megférni egymás mellett…

– Azért néha sikerül – jegyzi meg Hestia. Deneb csókot lehel az arcára.

– Most is egész jól meg vagyunk – replikázik Deneb.

– Azt látom… – Szúrósan nézek egyikükről a másikukra. Deneb fagyosan arckifejezéssel állja a pillantásom, Hestia sóhajt és fészkelődik Deneb ölében. aki vigyorogva a nyakába fúrja az arcát.

– És mi baja Daphne-nak? – kérdezem dühösen. – Miért rágtatok be egymásra?

– Honnét tudjam? – vonogatja a vállát Deneb. Beletúr Hestia hosszú hajába és az ujjai köré kezdi csavargatni a tincseit. Hestia kuncog és megpaskolja Deneb széles mellkasát. Azt hiszem, ki fog akadni az állkapcsom, ha ennyi ideig nyitva tartom a szám. Lassan becsukom, és ellenségesen méregetem a párocskát.

– Hol vannak a többiek?

– Mármint kik? – fuvolázza Hestia, tőle igencsak szokatlan hangon. Érzem, hogy felszalad a szemöldököm.

– Higgs, Peter, Selly-Anna…

– Daphne – szúrja közbe Flora. Türelmetlenül legyintek.

– Daphne felvonult tanulni.

– Selly-Anna a könyvtárban van, Peterről nem tudok semmit, Higgs pedig… róla szintén semmit – mélázik el Hestia. Megvillan a szeme.

– Komolyan szétkergettetek mindenkit ezzel a… ezzel a dologgal? – kérdezem fintorogva.

– Baj, ha boldogok vagyunk? – vonja föl a szemöldökét Deneb. Olyan mérgesen bámul, hogy elszorul a torkom és én is dühös leszek.

– Nekem mindegy, mit csináltok – közlöm velük, és kiviharzok a klubhelyiségből. A világ a feje tetejére állt! Deneb és Hestia… hogy a csudába történhetett ez?

 

/*/

 

Nem követem, merre visznek a lépteim. Meglepődök, amikor a Szükség Szobája előtt találom magam. Az ajtó látszik a falon, tehát vannak bent. Beletúrok gyorsan a hajamba, majd bekopogok. Nem tudom, mit akarok. Talán csak egy kis figyelemelterelést a barátaim vitájáról. Mindig annyira rossz, amikor ők ketten egymásnak esnek. Mintha választanom kéne közöttük – ilyenkor mindig attól tartok, hogy ketté szakadok.

– Bújj be! – hallom Corvus kellemes, mély hangját. Megborzongok, amint belépek. Corvus kabátja félredobva egy padon, könyökéig feltűrt fehér inget visel, ami kiemeli soványságát – elpirulva veszem észre karja megfeszülő izmait, ahogy dühösen pakolgatja a könyveket egyik kupacról a másikra.

– Mit ártottak neked azok a kötetek? Úgy csapdosod őket, hogy szinte hallom, ahogy feljajdulnak – lépek mellé. Elmosolyodva pillant rám, és amikor a szemébe nézek, elkapja a tekintetét. Összevonom a szemöldököm.

– Baj van?

– Semmi – dünnyögi. – Csak nem haladok sehova.

Fedetlen alkarjára teszem a kezem, összerezzen. Nagy levegőt vesz és lerakja az épp a kezében lévő könyvet.

– Miért vagy itt, Johanna?

A könyvesnek kinevezett melletti rozoga padra ülök föl, és mesélni kezdek.

– A barátaim összevesztek – panaszolom.

Mosolyra húzódik a szája és elmélyülten hallgat. Elgondolkozom, vajon most megjátssza-e a szemében csillogó érdeklődést.

– Mi történt? – Szemben velem nekidől a hatalmas tanári asztalnak. Füzetek, papírlapok, újságok, könyvek, tollak, fényképek vannak szét szórva a tetején.

– Deneb és Daphne jóformán nem állnak szóba egymással. – Nem akartam erről beszélni vele, de úgy fest, nem bánja. Karba fonja a kezét a mellkasán, és homlokráncolva összpontosít a szavaimra. Édes ez az arckifejezése. – És nem tudom, miért. Ötletem sincs. Persze, lehetne az a tény, hogy Deneb felháborítóan nyilvánosan van kapcsolatban Hestiával, de ahhoz túl erős a barátságunk, hogy egy ilyen aprócska, idegesítő nyáladzás szétszakítsa őket…

Corvusból kirobban a nevetés. Pislogás nélkül meredek rá.

– Mi van? Ez nem vicces!

– Aprócska, idegesítő nyáladzás? – vihog Corvus. – Feldobtad a napom, Johanna! Ez fergeteges!

– Mi fergeteges ebben? – nyöszörgök, mert nem tetszik, hogy ennyire szórakoztatónak találja Deneb és Daphne eltávolodását.

– Aprócska, idegesítő nyáladzás? – vonja föl a szemöldökét gúnyosan-kedvesen vigyorogva.

– Tudod, milyen nézni két barátodat, miközben a szájnedvüket cserélik? – fintorgok. Corvus erre még hangosabban hahotázik, én pedig mogorván várom, hogy csillapodjon a rohama.

– Sajnálom, Johanna – nyögi ki végül, a könnyeit törölgetve. Még mindig élénk vigyor ül a száján.

– Semmi baj – vonom meg a vállam, és remélem, könnyednek látja a mozdulatot. Úgy érzem, ideje témát váltani. – Egyébként, a húgaid megkerestek. – Talán nem ez a legjobb téma. Pír kúszik az arcomra, ahogy eszembe jut a ribillió, amit Sagittával csaptunk akkor a folyosón. Úgy gondoltam, azt a jelenetet inkább kihagyom a meséből. Corvus arcán rémület suhan át. Ezt leplezve megköszörüli a torkát, és a cipője orrát kezdi tanulmányozni.

– Ááá… – mondja. Továbbra sem néz rám. – Mikor?

– A nővéretek balesete után.

Megigazgatja az inge gallérját, de nem igen sikerül neki, összevissza áll. Szívesen felajánlanám, hogy hagyja csak, majd én megcsinálom, de az igencsak kínos szituációt szülne.

– És miről beszéltetek?

– Rólad.

– Rólam? – Élesen szakad ki mellkasából a levegő, és zavart, szégyenlős mosolyt erőltet az arcára. A farmernadrágom oldalsó varrását piszkálom, kezd rojtosodni. – És mit beszéltetek rólam?

– Hogy mennyire bele vagy bolondulva a Sirius Black-ügybe – kezdek bele a fejtegetésbe lassan és óvatosan. Elkomorodik az arca, karjai megfeszülnek.

– Hogy érted? – Vádlón szegezi nekem a kérdést. Összehúzza a szemeit, száját vékony vonallá préseli. A tekintetétől sarokba szorítva érzem magam, mintha egy tőrt szorítana a torkomnak.

– Hát… nézz csak magadra! – Leugrok a padról és járkálni kezdek az orra előtt, magyarázás közben hadonászok. – Tavaly, még ez az egész Sirius-dolog előtt nem ilyen voltál… teljesen megváltoztál. Most csakis ennek szenteled minden idődet, éjjel-nappal a jegyzeteiden csüngsz és próbálsz valami magyarázatot találni a múltad egy darabkájára. – Némán követ a tekintetével, figyelmesen, homlokráncolva hallgat. Egyre jobban belemelegszem a szónoklásba, megemelem a hangom. – Egy évvel ezelőtt még vígan, döngő léptekkel szelted a folyosókat a nagy haverjaiddal és beszólogattál a szerencsétlen kis mardekárosoknak, amilyen én is vagyok! Egy évvel ezelőtt még érdekelt a világ! Barátnőid voltak! Néha egyidőben több is… boldog voltál, mindig nevettél és megnevettettél másokat…

– Ááá, hogy ez a bajod! – neveti el magát. A fejét ingatja. Mintha megkönnyebbültség sugározna belőle, amit nem tudok hova tenni. Furcsállva várom, hogy folytassa. Amikor nem teszi meg, rákérdezek.

– Mi? – értetlenkedem. Közelebb lép és megfogja a könyökömet. Zavarba ejt a közelsége. Hát még a vigyora. Védtelennek érzem magam. Mintha egy nyúl lennék a vadászó farkassal szemben. 

–  Az a bajod, hogy most nincs barátnőm. – Beletelik pár pillanatba, míg másra is tudok gondolni hirtelen édessé vált mosolyán kívül. Amikor leesik, amit mondott, felhördülök.

– Te eszeveszett nőcsábász! – üvöltöm magamból kikelve. Meghökken, oldalra biccenti a fejét és elgondolkozva összehúzza a szemöldökét. – Meg vagy bolondulva? – förmedek rá még egyszer, a hatás kedvéért.

– Tisztára kivörösödtél – jegyzi meg, és mintha az ő arcát is pír borítaná. Viszket a tenyerem egy jó, kiadós kis pofonért.

– Persze, hogy ezt szeded ki az egész mondandómból – dünnyögöm mérgesen. Megbántva érzem magam. Corvus sikeresen elérte, hogy egy nagy semminek gondoljam magamat. Johanna Mason semmit nem ér. Sagitta fülei élesen visszhangoznak a fülembe. „Csak nem hitted, hogy komolyan érez is valamit irántad?... Corvus Black csak játszott veled!”

Elborzadva bámulok az előttem ácsorgó Corvus Blackre. Nincs a helyzet magaslatán. Tanácstalanul pislog. Aztán magára ölti a szokásos vigyorát és félig lesütött szemmel rám pillant.

– Szóval, azt hiszed, már nem érdekelnek a lányok… – búgja, a hangja megremeg, de édes és a szívemig hatol. Nem tudok mit felelni, gombócot érzek a torkomban. Corvus közelebb lép hozzám, szaporán emelkedő mellkasom az övéhez ér. Érzem, hogy még az eddiginél is jobban elvörösödök. Közel hajol, a lélegzetét érzem a nyakamon. Menten elájulok, a lábam már nem akar erősen kitartani, félek, hogy csalódni fogok benne. Megfeszítem combjaim, és nem hajolok el, amikor Corvus a fülemhez közelíti a fejét, hogy bele suttoghasson.

– Pedig nagyon is… ha gondolod, holnap megmutathatom. – A szívem felsikolt, félek, hogy ő is hallja. A gyomromban mintha forró labdácskák pattognának. –  Csak légy a könyvtárban, a hetedik sornál, fél nyolckor. Rendben? – Óvatos csókot lehel az arcomra, összeszorítom a szám és a szemem. Még mindig attól tartok, hogy összecsuklik alattam a lábam. Legszívesebben belekapaszkodnék erős vállaiba, de van bennem méltóság. Elhúzódom tőle és az ajtó felé indulok. Kicsit bizonytalan vagyok a lábaimmal kapcsolatban, de szerencsére nem hagynak cserben, lendületesen visznek el ettől a tündéri csodabogártól. Az ajtófélfába kapaszkodva azért nem bírom ki, hogy ne szóljak vissza.

– Tudod, Black, néha nem tudlak hova tenni.

Visszanézek rá. Az ablaknál áll, háttal nekem, de hátra sandít a válla fölött. Látom féloldalas mosolyát.

– Hogyha lehet, a szívedbe.

Elakad a lélegzetem, és friss levegőért rimánkodva szinte kirontok a szobából, becsapva magam mögött az ajtót. Daphne szavai járnak a fejemben – a szerelem fura.