Bökött csokoládé ~ 3. rész

 Bonnie és Newt rögtön felkapta a fejét. Futárok szaladtak az Útvesztő kapujából, egy testet cipeltek úgy négyen.

– Mi a franc? – motyogta, és ledobta a kést meg a fenőkövet.

– Ez Gally – rebegte Bonnie, és a pad lapjába vágta a bicskát. A penge alig kerülte el pár centivel a lány combját. Mindketten felpattantak és futásnak eredtek.

– Mi történt? – kiáltott oda útközben a tisztársaknak Newt. – Mi van Gallyvel?

– Megszúrták! – hangzott a felelet a ziháló Bentől. Bonnie lábai egy pillanatra megrogytak, Newt utánakapott, de a lány végül zökkenés vagy esés nélkül szaladt tovább. Newt agyán akaratlanul is átfutott a gondolat, hogy Bonnie-ból talán jó Futár lehetne, de gyorsan megrázta a fejét és a jelenlegi problémára koncentrált.

– Megbökték? – Alby hangja harsant valahonnan a Tisztásról. Newt és Bonnie lefékeztek a Futárok mellett, akik körbeállták Gally vonagló testét. Kóroncok rohantak feléjük. Bonnie a szájára tapasztotta a tenyerét és némán zokogott. Newt átkarolta a vállát, és közben odaintette magához Minhót.

– Mi a fene történt vele? – kérdezte halkan. Azért hallotta, hogy Bonnie visszafojtja sírását és figyel.

– Franc tudja – vágta rá Minho, nem igazán ügyelve rá, hogy csöndesen beszéljen. Többen pillantottak felé és hallgatták. – Gondolom, kiszökött…én megyek,megyek, aztán egyszer futás közben mit hallok? Üvölt a vacadék. Siratók bökhették meg.

– De minek ment ki? – tette föl valaki a kérdést, ami Newtot is foglalkoztatta. Elméletek kezdtek röpködni, hangok folytak össze. Bonnie egyszer csak meghúzogatta Newt vállán az inget és fölemelte az állát. A fiú füléhez hajolt.

– Mi lesz azzal, akit megszúrnak, Newt?

Newt beleborzongott abba, ahogy a lány lehelete a bőrét csiklandozta.

– Visszatérnek az emlékei… – suttogta Newt, és inkább nem mondta el a Sirató-szúrás többi következményét. Bonnie válla megremegett és a fiú nyakhajlatába fúrta az arcát. Newt érezte, hogy a könnyek megnedvesítik a bőrét és az ingét. A szíve majd összetört, ahogy a keservesen síró lányt ölelte.

– Bonnie, Bonnie… – Egyre csak a nevét tudta hajtogatni. Bonnie ettől ugyan nem sírt kevésbé eleinte, de percek múlva elcsendesült. Gallyt bevitték a gyengélkedőre, Newt pedig csak bámult utána, Bonnie-val a karjaiban.

/*/

– Be akarok menni hozzá – mondta követelőzőn Bonnie. A szemei még mindig pirosak és dagadtak voltak kicsit, úgyhogy talán ez volt az, amiért végül a srácoknak megesett rajta a szívük.

– Még nem ébredt föl – mondták neki, de ez sem hatotta meg. Newtot igazából az lepte volna meg, ha meghatotta volna a dolog.

Bonnie Newt kezét szorongatta, és kérdés nélkül behúzta maga után. A fiú zavarban volt, de Bonnie mellett kellett lennie, ezt tisztán érezte. Hiába ellenkezett, hiába mondta a lánynak, hogy semmi értelme bemenni, Bonnie nem hallgatott rá. Csak dörmögött és megvádolta, hogy utálja Gallyt. Ami, mondjuk, részben igaz is volt.

– Szerinted miattam csinálta? – kérdezte halkan a lány. Newt megvonta a vállát. A kis faházikóban Gally ott feküdt egy ágyon, fehér paplanok között.

– El tudom képzelni – mondta Newt elgondolkodva. Tényleg el tudta képzelni – más oka nem igen lehetett a bököttnek, hogy megszúrassa magát.

Bonnie a fejét csóválta, és elengedte Newt kezét, hogy a sajátját ökölbe szoríthassa maga mellett.

– Ez nem igaz. Te nem akarod és nem is tudod elképzelni. Azt hiszed, bolondság az egész, hogy csak kitaláltam! Hülyének gondolsz! – Egyre hangosabb beszélt, Newt pedig egyre kevésbé értette, miről van szó. A lány egyre fagyosabb és dühösebb hangja őt is felmérgesítette, de megvárta, amíg Bonnie befejezi a kiabálást. – Szerinted Gally csak öngyilkos akart lenni, amiért én így rászálltam… sőt, talán még titkon örülsz is neki, hogy Gally meghal!

Newt elképedt a lány vöröslő képén.

– Miket nem mondasz?! – Bonnie válaszra nyitotta a száját, de Newt kinyúlt és ujját a lány ajkára téve megakadályozta a feleletadást. Mérgesen, de visszafojtott hangon folytatta: – Valóban gőzöm nincs, honnan az égadta fenéből szedted azt, hogy Gally a bátyád, de nem is érdekel! És azt sem tudom, mi a francért rohant ki az Útvesztőbe az a bökött. Hogy láthatnék a fejébe?! Szó sincs róla, hogy örülnék a halálának, oké? Nem csípem a vacadékot, de azért a halálát nem kívánom! – A következő témát direkt hagyta utoljára; beszéd közben az ajtóig hátrált. – Csak azt tudom teljesen biztosan, hogyha öngyilkos akart volna lenni, sokkal jobb módszereket is találhatott volna.

Megpördült a jó lábán. Még hallotta, de nem látta, hogy elakad Bonnie lélegzete. Feltépte az ajtót és kirohant a levegőre.

/*/

A fák közé menekült a többiek elől. Szomorú volt és mérges – magára és Bonnie-ra egyaránt. No meg persze Gallyre. Nem akart sírni, mégis úgy érezte, könnyek marják a szemeit. Tartott tőle, hogy a düh üvöltés kíséretében akar kiszakadni majd belőle, ezért inkább belevágta az öklét egy fába. Fájdalom hasított belé, és eszébe jutott az a nap, amikor levetette magát a falról. Nem akarta elárulni a lánynak, hogy megpróbálta megölni magát, de már késő…

– Tarajos gőte? – Egy megszeppent hang szólította valahonnan a sötétből. Nem tervezett felelni rá, mégis kiszakadt belőle:

– Ne szólíts így.

– Newt, én…sajnálom.

Newt nem felelt. A lány a háta mögött lehetett. A fű zizegett, ahogy Bonnie letaposta. Már a légzését is hallotta, és tisztán érezte a kisugárzását. A bensője bizseregni kezdett, mint mindig, ha a lány a közelében volt.

– Ritkán nem jutok szóhoz – folytatta Bonnie bizonytalanul.

– Rohadtul sajnállak emiatt – gúnyolódott Newt. Fájt, hogy ilyen bántó szavakkal szól Bonnie-hoz, de valami egyszerűen kimondatta vele a szörnyű szavakat.

– Newt, én csak… Teljesen megbolondultam, mert aggódok Gallyért! – sóhajtotta Bonnie. Newt megint nem válaszolt. Ez persze felidegesítette Bonnie-t.

– Na jó, bocsánatot kérek!

Newt nem tudta, a lány mennyire gondolja komolyan. Szeszélyes volt és kiszámíthatatlan, mint a tavasz.

– Oké, ha nem érdekellek, akkor bökd ki, haver, és lekopok! Bocsánatot kértem, mit vársz még?

– Nem várok semmit – felelte Newt csöndesen. Nem szerette a konfliktusokat, nem szeretett a szeretteivel kötekedni vagy veszekedni.

– Akkor meg…? – Bonnie könyörögve szólt hozzá, ami Newtot meglepte. A lány mellé lépett és megragadta a kezét.

– Te…ugye nem?

– Mi ugye nem? – kérdezett vissza Newt, Bonnie elé került, de olyan közel állt hozzá, hogy Newtot kezdte szétmarcangolni a lángoló érzés a mellkasában.

– A…nem érdekes – súgta Bonnie, és lesütötte a szemét. Newt nagy levegőt vett. Valahogy sejtette, mire akar rákérdezni a lány.

– Régen volt. Vagyis… azóta megváltoztak a dolgok. Már van miért maradnom. Már van kiért maradnom – tette hozzá halkan, és… és nem is tudta, mire számított. De nem erre, az biztos – Bonnie előrehajolt, és a fiú szájára tapasztotta a száját. Newt csak egy egészen kicsit habozott, aztán a lány dereka köré fonta a karját. Olyan törékenynek és mégis egyben annyira erősnek találta a kezei közt! Bonnie az ujjaival finoman, szinte szórakozottan húzkodta kissé kócos, és tusolástól még picit nedves haját. Amikor elhúzódott, a fiúra mosolygott.

– Csokoládé – mondta. Newt halkan fölnevetett.

– Tessék?

– Csokoládé ízű vagy – magyarázta Bonnie. A szeme és ajka csillogott a hold pislákoló fényében.

– Azt ettem vacsorára – felelte Newt mosolyogva. Aztán elkomorodott. – Én is elképesztően sajnálom, Bon. Nem lett volna szabad azt mondanom, amit…

Bonnie előrehajolt és újból megcsókolta.

– Felejtsük el ezt az egész dolgot, oké? – kérte. Lecsücsült a földre és maga mellé húzta Newtot is. – Clint szerint Gally felépül, és akkor majd beszélhetek vele. – Újabb csók. Newt ezt határozottan meg tudta volna szokni. Bonnie az arcára is nyomott egy puszit, és ajkát a fiú bőréhez simítva ezt mondta: – Addig… szerintem ne beszéljünk róla.

Newt ezzel egyetértett.

/*/

Nem akarták a tisztársak orrára kötni bimbózó kapcsolatukat, ezért igyekeztek úgy viselkedni, mint eddig, és csak éjjelenként kiszökni a fák közé, hogy lopott perceket tölthessenek együtt úgy, ahogy Newt legszívesebben minden nap minden percét töltötte volna.

– Tudod, Newtie – mondta egy éjjel Bonnie, miután elszakadt Newt ajkától. Egymás mellett feküdtek a fűben, és a csillagokat bámulták. – Vicces, hogy pont te nyerted a fogadást.

– Nem Newtie a nevem, Bon – ismételte Newt ezredjére is. Bár, be kellett vallania, veszettül aranyos volt, ahogy a lány kimondta a fura becenevet. – Miért? Mert annyira elleneztem a francos „versenyt”?

– Nem, mert én elleneztelek téged – vágta rá Bonnie. Felkönyökölt, és Newt fölé hajolt, de a fiú nem engedte, hogy megcsókolja, a hajába túrva eltartotta a lány arcát a sajátjától.

– Ezt meg hogy értsem, kis bökött?

Bonnie kuncogott, és belepuszilt Newt tenyerébe, amitől a fiú teste bizseregni kezdett.

– Nem csíptelek – vallotta be szórakozottan. Ujjait Newt homlokára simította, majd végigvezette ujjbegyét a fiú járomcsontján.

– Miért? – Newt nem akadékoskodott, egyszerűen csak érdekelte, mi volt a probléma.

– Olyan tökfejed volt – felelte Bonnie. Most Newton volt a kuncogás sora.

– Most már nincs?

– Ezt nem mondtam. Csak most már csípem a tökfejed – vigyorgott le rá Bonnie. A hold glóriát rajzolt a lány gubancos haja köré. Sötét szemei csillogtak, arca és elnyíló ajka vöröslött. Olyan gyönyörű volt, hogy Newt szíve szinte belesajdult. Felnyúlt, és a lány tarkóján összefonva az ujjait közelebb vonta magához. Ajkuk puhán simult egymáséhoz. Bonnie keze a fiú inge foszladozó szegélyével játszadozott, és ahogy egymáshoz bújtak, Newt újra megbizonyosodhatott afelől, hogy Bonnie volt az a dolog, ami hiányzott az életéből akkor, amikor – nem is annyira rég – el akarta azt dobni.

/*/

Bonnie Futár lett – Newt alig bírta elviselni a gondolatát, hogy kedvese ekkora veszélyeknek tegye ki magát.

– Minho, ezt nem engedheted – próbált barátja lelkére beszélni, de az csak vigyorgott.

– Félsz, hogy megszúrják szíved hölgyét?

Newt érezte, hogy felforrósodik az arca.

– Ugyan…dehogy…mi a francról beszélsz? – hebegte összevissza. Szánalmasan hangozhatott. Minho jól ki is röhögte.

– Szerinted senki nem veszi észre, hogy éjjelente abba a francos ligetbe szöktök, ki tudja miket csinálni? – biccentett a fák felé a srác, fülig érő szájjal. Newt az ajkait összeszorítva hallgatta – tudta, hogy ez elől nem menekül el. – Jaja, hangok is szűrődnek ide...néhányan panaszkodnak is rátok, nem tudnak aludni. – Minho szája konkrétan majdnem körbe érte a fejét. Newt csak azért rimánkodott magában, hogy legalább a hangját ne emelje föl ennél jobban. – Meg ahogy egymást lesegetitek egész álló nap! Ember, néha én érzem magam kínosan azoktól a tüzes pillantásoktól…

– Jó, ennyi elég… – szakította félbe Newt idegesen. – Tényleg féltem őt, na és?

– Szóval igaz? – vihogott Minho. Newt a homlokát ráncolta.

– Ja, együtt vagyunk vagy nemtom, valami ilyesmi, igenigen. – Nevetséges. Annyira nevetséges volt ezzel a dadogással! Minho röhögcsélve hallgatta.

– Röpködtek ám a fogadások, tesó!

Newt horkantott.

– Már megint miről?

Minho az ujjait hívva segítségül sorolni kezdte:

– Hogy tényleg fölszedted-e, mik történnek éjjelente a ligetben, hogy becézitek egymást, miért titkolóztok, hogy csókol Bonnie és hogy csókolsz te…

Newt feltartotta a kezét. A feje marhára vörös lehetett.

– Oké, oké, elég!

– És hogy honnan jön a csokoládé mániátok – tette még hozzá gyorsan Minho. Newt mérges pillantást vetett a srácra.

– Pofa be!

Minho átkarolta barátját.

– Ne aggódj, kis gőte, vigyázok a barátnődre – ígérte. Newt legszívesebben pofon vágta volna. Baromi kíváncsi volt, hogy ezeket az infókat honnan szedte, de ugyanakkor mégsem akarta tudni, honnan szerezte őket.

– Mást nem is várok el – mondta végül sóhajtva, és megveregette Minho hátát.

/*/

– Nem mentünk be annyira mélyre – mesélte Bonnie az este. Bár kapcsolatuk már nyílt titoknak számított, ugyanúgy kijártak a fák közé. Egymás mellett ültek a falak tövében, combjukon egy kis csomagban csokoládét egyensúlyoztak. – És nem volt annyira fárasztó sem. Bírtam. Meg Minhót is. Nagy arc.

– Igen, az tény, hogy Minhóval jó dolgod van. Ő az egyik legrégebbi itt a Tisztáson – bólogatott Newt. Bonnie letört egy darabot a csokoládéból és Newt szája elé emelte. A fiú ráharapott az édességre, és várta a folytatást.

– Holnap megint kimegyünk. A Térképes hely nagyon tetszett.

Newt hümmögött és a lány fejének döntötte a sajátját.

– Szerinted meg lesz a kiút? Meg fogjuk találni? – kérdezte Bonnie halkan. Newt nem válaszolt. Személy szerint nem hitt ebben. Nem véletlenül akart öngyilkos lenni annak idején. Csodára lenne szükség ahhoz, hogy megtalálják a kivezető utat ebből a vacadék Útvesztőből. De ezeket a gondolatait nem kötötte a lány orrára.

– Clint azt mondta, holnap bemehetsz Gallyhez – jutott eszébe.

– Tényleg? – örvendezett Bonnie. – Marhára érdekel, milyen emlékei jöttek vissza rólam…

– Biztosan csak jók – súgta Newt, és oldalra fordította a fejét, hogy arcon csókolhassa a lányt. – Biztos csak jók… – ismételte, és amikor Bonnie is felé fordult, a szép ívű ajkakra is nyomott egy csókot.

– Remélem – mormogta Bonnie, és letette a földre a csokoládét. Ujjait a fiú arcára simította. Newt elhúzódott és fölnézett az égre, ahol csillagok virítottak, annak ellenére, hogy a napot általában nem szokták látni.

– Gyönyörű az éjszaka – mondta. Bonnie követte a fejével és orrával eszkimópuszit adott Newtnak, mielőtt megcsókolta volna.

– Tényleg az – lehelte Bonnie.

– Tényleg az – ismételte Newt és a lány hajába túrt. Boldog volt, hogy Bonnie-val lehet és egy kicsit elfeledheti a problémáit. Bonnie módszeresen ki tudta űzni elméjéből a gondokat.

 

/*/

– Én Isaac Newtonról kaptam a nevem – töprengett fennhangon Newt. Újabb rönköt állított maga elé és keményen lesújtott a baltájával. Fölegyenesedett, megtörölte a homlokát és a mellette lihegő Bonnie-ra pillantott. – De vajon te ki a frászról kaptad a neved?

A lány vállat vont, miután kettévágott egy fát.

– Anne Bonnyra tippelek.

– Hogy kire? – kérdezett vissza Newt. – Nem ismerek ilyen nevű feltalálónőt.

Bonnie bólintott.

– Mert nem is volt az. – Elvigyorodott és a vállára hajtotta a baltát. – Kalóz volt.

– Kalóz? – Newt szeme előtt megjelent a lány szemkötővel és kampós kézzel. – Miért neveztek volna el egy kalóz után?

– Mert Anne Bonny király volt! Illetve, királynő. Igazi legenda – magyarázta Bonnie. Az arckifejezéséből Newt tudta, hogy hosszas szónoklat veszi kezdetét. – A tengereket járta, kalózhajókon utazott, a szél belekapott a hajába, sós permet csípte pirosra bőrét…elképesztő élet lehetett! Ő volt az első, vagy ha nem is az első, de legalább a leghíresebb női kalóz. Egyszer ugyan elkapták…és „dús keblének látványából” – idézőjelet rajzolt az égbe az ujjaival – rá is jöttek, hogy nő. De végül nem végezték ki és nem akasztották föl, mert terhes volt. Lelépett, és máshol új életet kezdett.

Newt csak ámult.

– Honnan a francból tudsz ennyi mindent erről a nőről?

– Hát, róla kaptam a nevem.

– Nem semmi – ismerte el Newt. – Én Newtonról csak annyit tudok, hogy fizikus volt és hogy szerette az almát.

– Te is szereted az almát?

Newt nevetve bólintott.

– Ja, Serpenyő mindig félreteszi nekem a legszebbeket.

Rövid hallgatás és néhány csapás után Bonnie folytatta.

– Tudod, amikor futok az Útvesztőben, néha lehunyom a szemem, és…

Newt nem bírta megállni kuncogás nélkül.

– És neki futsz a falnak?

Bonnie mérgesen pillantott rá.

– Fogd be, tarajos gőte! – Megköszörülte a torkát és visszatért a hosszasan-beszélő-állapotába. – Szóval, néha lehunyom a szemem és azt képzelem, hogy hajózom. Hogy a tengerről fújó szelekkel futok szembe, hogy bármikor nekifuthatok egy zátonynak…

– Bon, nem elég meghódítanod a földet, neked a víz is kell? – Newt a fejét ingatta. Bonnie is.

– Ezt nem érted, Newt! Elképesztő szabadság lehet ott kinn a nyíltvízen! Gondolj csak bele…

– A saját szíved sajdítod – korholta Newt. – Előbb jussunk ki az Útvesztőből, aztán majd megkeressük az óceánt, okés?

Bonnie lehangoltan bólintott.

– Ja.

Erőteljes lendítéssel kettéhasított egy farönköt. Newt elégedetten nyugtázta, hogy jól fogja a szerszámot.

– Azt hiszem, többet nem kerülsz fogságba a gyengélkedőn – vélekedett.

– Úgy gondolod? – Bonnie fáradt vigyort villantott rá. Newt visszavigyorgott.

– Feltéve, ha befejezed a csukott szemmel rohangálást. Az sokat ront az esélyeiden.

Bonnie nevetve-fújtatva csapta meg a fiú vállát.

/*/

Bonnie pityeregve jött ki Gallytől.

– Na, mit mondott? – sürgette a válaszadással Newt. Odalépett a lányhoz és átkarolta.

– Emlékszik – szipogta. Newt nem tudta, ennek örüljön-e vagy sem.

– Mire? – kérdezte óvatosan.

– Mindenre. Tudja, hogy a bátyám – dünnyögte Bonnie Newt vállába. – Emlékszik a szüleinkre. És… – halkan elnevette magát – hajósok voltak. Tengerészek. Felfedezők! El tudod ezt képzelni?

Newt mosolygott, és próbált nem venni tudomást arról, hogy a szülei csak „voltak”.

– Ez csodálatos, Bonnie! – Newt fölemelte a kezét és ingujját feltűrve letörölte, a lány könnyeit. – Akkor…szent a béke köztetek?

– Háát…azt nem mondanám – rázta a fejét Bonnie. Newt tanácstalanul pillantott rá.

– Hogy érted?

Bonnie elkeseredetten vállat vont.

– Azt mondta, én hoztam őt a VESZETT-hez. Pedig azt sem tudom, pontosan mi is az. Lehet, nekem is meg kellene szúratnom magam…

Newt szembepördült a lánnyal és megragadta a vállait. Mélyen a szemébe nézve mondta:

– Ezt meg ne halljam még egyszer!

Bonnie megforgatta könnyes szemeit.

– Mama, tudod, hogy nem beszélek komolyan.

Newt rászorított a vállára.

– Bonnie, fogd föl, ez nem vicces! Bele is halhatsz!

– Hű, csak azt nee – felelte affektálva a lány. Newt mérgesen hátrébb lépett. Nagy levegőt vett, hogy lehiggadjon.

– Hagyd abba! Csak kikészített téged Gally vádja. Legjobb lenne, ha vennél egy hideg zuhanyt és lenyugodnál.

Bonnie összeszorított szájjal sütötte le a szemét.

– Ja – mondta, azzal kikerülve Newtot elhagyta a házat.

/*/

Este Bonnie nem jött. Newt hiába várt rá órákig a fánál, ami alatt ülni szoktak. Bonnie nem jött. Végül a fiú szeme álomra hunyódott…

Másnap reggel Minhóra kelt.

– Mi történt a csajjal, Newt?

– Hogy érted, hogy mi történt? – ijedt meg rögtön a fiú. Alig tudta kinyitni a szemét, a hirtelen jött fény elvakította. Barátja a Futár felszerélésében állt előtte, aggódva ráncolta a homlokát – pedig Minho nem az a kifejezetten aggódós típus.

– Nincs sehol. Azt hittem, veled van.

– Nem, nincs – vágta rá Newt. Felpattant, és zaklatottan a hajába túrva körbefordult. – Nem jött ide az este sem. Utoljára annál a baromnál láttam.

– Melyiknél?

– Gally – suttogta Newt. – Ó, ne…

Nem gondolhatta komolyan, amit tegnap este mondott – nyugtatta magát a lelke egyik fele. A másik pedig keserűen belátta: de még mennyire, hogy komolyan gondolta!

– Adj egy futócipőt és táskát! – utasította Newt. Minho kérdezősködés nélkül engedelmeskedett. Newt Serpenyő birodalma felé vette az irányt. A srác aggódó pillantást vetett rá, és szó nélkül a kezébe nyomott egy tábla csokoládét, és Newt intésére egy palack vizet és előre csomagolt élelmet is.

Newt a Kapuk egyikéhez sétált, és bevárta Minhót, aki a holmija nélkül érkezett.

– Mit művelsz? – sziszegte Newt mérgesen, végigmérve barátját.

– Haver, sánta vagy! – mutatott rá a nyilvánvaló tényre Minho, és a szőke fiú vállára tette a kezét. – Ne aggódj, visszahozom neked a csajt, ha belegebedek is!

/*/

De Minho este egyedül tért vissza. Newt egész álló nap a Kapuk előtt strázsált, mindegyiket végigjárta, szépen sorjában, órákat töltött előttük. De semmi jel. Bonnie nem érkezett meg, Newt nem hallotta a távolból a zihálását, de még a sikítását sem. Serpenyő hozott neki ételt, de nem kívánt semmit. Az evésről a zsebébe rejtett csokoládé jutott az eszébe, és hogy mennyire szívesen csámcsogna rajta most Bonnie-val az oldalán. Egy fa alatt ülve, vagy az erdőben sétálva, arról vitatkozva, hogy miért bőgnek olyan szomorúan Winston tehenei. Vagy Bonnie épp azt ecsetelné, mennyire jó lehet repülni, tengerben úszni, kaméleont simogatni, hamburgert enni...

– Sajnálom, Newt – mondta most Minho, a fiú vállára téve a kezét. – Meg sem álltam egész nap… de Bonnie-nak nyoma sincs.

Newt legszívesebben szájon vágta volna Minhót, de nem tette. Átgondolta, hogy szóljanak-e Albynek, aki valószínűleg a még mindig eszméletlen Nicknél lehetett, de végül rájött, hogy nem feltétlenül van rá idejük.

– Mikor csukódnak a kapuk? – kérdezte, próbálva leplezni hangja remegését.

– Tizenöt percen belül – felelte az órájára pillantva Minho. Newt bólintott.

– Reggel ennél a kapunál látta az egyik bökött – mondta Serpenyő, aki időközben csatlakozott hozzájuk.

– Akkor reméljük itt is jön vissza – bólogatott Minho. Átizzadt pólóban és látványosan fáradtan is ott maradt barátja mellett. Newt marhára értékelte volna a gesztust, ha Bonnie épp mellette ácsorgott volna, a kezét fogva vagy akár gúnyolódva.

– Tíz perc – suttogta egy idő elteltével Minho. Newt elkeseredve állt a küszöbön, előrebámult, és várta a lehetetlent.

– Vissza fog jönni – mondta Serpenyő. Newt nem hitt benne. Magában számolt – öt perc.

Már épp hajlandó lett volna feladni és teljesen összetörve visszamenni a táborba kitalálni valamit, amikor távoli, halk zajt hallott – ismerős ritmusban dobogó lábak zaját.

Összeszorította a száját, és gondolkodás nélkül átlépte az Útvesztő küszöbét.

/*/

Minho persze rögtön utána lendült.

– Maradj, Minho! – utasította Newt.

– Tessék? – kérdezett vissza a srác közvetlenül mögüle.

– Azt mondtam: maradj! Tűnés! Elég lesz csak nekünk visszapréselődnünk Bonnie-val. – Amikor Minho továbbra sem mozdult, Newt keményen rárivallott. – Nyomás innen! Rangban fölötted állok, úgyhogy most rögtön húzzál vissza!

Minho végül nagyon lassan, komoly arccal bólintott.

– Maradj, akármi történjék is! A tisztársak nem veszíthetnek el téged, Min.

A srác kelletlenül bár, de visszafordult. Közben Newt egyre hangosabbnak érzékelte a lábdobogást.

– Két perc, Newt! – szólt a Tisztásról Serpenyő. Newt a tisztársak zúgolódását hallotta.

– Valaki szóljon Nicknek vagy Albynak…

– Ő Gallynél van…

– Mit csinál ez a bökött?

– Meg fog halni…

Newt nem törődött velük, bicegett tovább az első elágazás felé.

– Egy perc! – figyelmeztette reszkető hangon Serpenyő. Newt az ajkába harapott. Nem fog visszafordulni.

– Fél perc! – kiáltotta kétségbeesetten valaki. A hangot nem tudta beazonosítani, mert elvonta a figyelmét a sarok, ami mögül hirtelen előbukkant ő – kócosan, koszosan, kicsit sántítva és rém bosszús kifejezéssel.

Az ajtók szörnyű hang kíséretében záródni kezdtek, de Newt és Bonnie egy pillanatig még bámulták egymást.

– Fuss – lehelte Bonnie, Newt sarkon fordult, hogy fusson, de látta, hogy a lány nem követi és hang nélkül, erőtlenül térde rogy.

/*/

– Nélküled nem megyek sehova – mondta Newt, de hangját elnyomta a falak éles csikorgása. Tompán hallotta a tisztársak kiabálását, hogy hagyja ott Bonnie-t, de határozott léptekkel visszament a lányhoz. Nem rohant, hogy visszarángassa a Tisztásra – tudta, hogy már reménytelen a dolog. Nem érnek vissza időben, túl messze van, ráadásul egyikük sánta, a másik meg holtfáradt.

– Szép munka. Kinyírtad magad – morogta Bonnie, amikor a fiú letérdelt előtte. Newt fáradtan rámosolygott és a lány cserepes, kiszáradt ajkához érintette a sajátját.

Az ajtók hangos csattanással bezáródtak mögöttük. Bonnie a fiú karjába borult, az arcát Newt nyakába temette.

– Semmi baj nem lesz – suttogta Newt.

– Nem lett volna szabad visszajönnöd – dünnyögte a lány. Newt erősebben szorította magához. Az ég sötét volt, a levegő lehűlt.

– Semmi baj nem lesz – ismételte hangosabban, és eltolta magától Bonnie-t.

– Ja, csak agyonszúrnak és fölfalnak a Siratók – hunyorgott rá a lány.

– Úgyis elegem volt a bökött tisztársakból – húzta erőltetett vigyorra a száját Newt. Bonnie erőtlenül megcsapta a vállát.

– Nem sikerült megszúratnom magam – újságolta Bonnie. Newt megpaskolta a hátát.

– Azt hiszem, történtek ennél rosszabb dolgok is az életedben.

Bonnie a fejét csóválva halványan felnevetett.

– Illetve, történni fognak – tette hozzá elszontyolodva, ujjait a fiú ujjai közé fonva.

– De legalább van nálam csokoládé – húzta elő az említett csomagot Newt, és keserűen nevetve Bonnie orra alá dugta.

– Marhára klassz! Itt vagyunk az Útvesztőben, de legalább van velünk egy kis bökött csokoládé…

– Csak hogy ízesítse az utolsó csókokat – vigyorgott rá Newt, és felhúzta a lányt a földről, aki már ki is bontotta az édességet.

– Sajnálom, Newt – mondta, és elfordult tőle. Sántítva ért el a Kapu Útvesztőn belüli falához, és leült a tövébe. Newt követte és mellé ült. A lány térdére simította a kezét, jelezve, hogy nem haragszik.

– Tudod, tarajos gőte…ezt bököttül elszúrtuk. – Bonnie a vállára biccentette a fejét, szerteszét álló haja csiklandozta Newt nyakát és fülét. A fiú viccesnek találta Bonnie szájából hallani a tisztársak szójárását, mert a lány alapból nem szerette használni azokat a szavakat.

– Ja. Ezt bököttül – értett egyet Newt, és a fejét Bonnie-énak támasztotta. Örült, hogy Bonnie-val van, még ha ez kint az Útvesztőben történt is.

Egymáshoz bújva ültek, egy emberként lélegeztek; a csokoládét elfelezve csöndben falatoztak, némán kiélvezve egymás társaságát – és vártak a Siratókra.

~ Vége ~

Bökött csokoládé ~ 2. rész

Másnap reggelre már mindenki tudta, hogy a lányt Bonnie-nak hívják és hogy Newt nyerte meg a versenyt. Különböző történetek és elméletek keringtek arról, Newtnak vajon hogy sikerülhetett szóra bírnia a hölgyet. A fiú reggel nyolc körülre tíz féle valószerűtlenebbnél valószerűtlenebb sztorival került szembe. Az összeset megcáfolta, de egyik tökfej sem hitt neki.

– Newt fölszedte a csajszit! – hallotta valaki kurjantását, miközben Alby felé igyekezett. Lába aznap a szokásosnál jobban sajgott.

– Hallom, sikerrel jártál – vigyorgott rá a sötét bőrű fiú. – Tényleg úgy…?

Newt savanyúan vágta rá:

– Csokoládé. Ennyi történt. Csokoládé, Alby, mindössze egy kis francos csokoládé!

– Hé, hé, nyugi, haver! – emelte föl a kezét védekezőn a vezér.

– Nyugi?! Rohadtul nincs nyugi! Mindenki elméleteket gyárt, hogy kényszerítettem ki szegény lányból a választ… – fakadt ki Newt, a hajába túrva. Nem volt hozzászokva, hogy a fiúk szörnyetegként tekintsenek rá.

– Newt, egy kibökött lány van itt. A srácok megőrültek, ráadásul most már a nevét is tudják. Dupla őrület. De egyet se félj, tesó, pár nap alatt lecseng a dolog. Nem fogja őket érdekelni, hogy csokoládéval vagy más módszer segítségével szedted ki a csajból a nevét. Sokkal inkább az fogja őket izgatni, ők miként tudnak majd közelebb kerülni hozzá.

– Szerinted hagyni fogja? – horkantott föl Newt. – Fogadni mernék, hogy fél perc alatt laposra veri az egész bökött bagázst!

– Ja, ezt el is hiszem.

Olyan hujjogatás és kiabálás kezdődött, hogy Newt nem tudott válaszolni Albynek.

– Mi van, még egy francos Zöldfül jött? – kapták a zaj felé a fejüket.

– Csak a kis barátnőd hagyta el kuckóját – jött rá Alby, és vigyorogva hátba veregette Newtot. A szőke fiú tudta, hogy barátja csak ugratja, de attól még hirtelen kedve támadt megszorongatni a torkát.

Newt csöndben, hunyorogva figyelte, ahogy a lány – még mindig kicsit furának tartotta a nevén hívni – kibiceg az erdőből. A kezét a hátára szorítva, fájdalmas arckifejezéssel tipegett Alby és Newt felé. Útja közben sok tisztárs kiabált felé, sőt néhányan oda is szaladtak hozzá, de ő mindegyiküket elküldte. Newt már épp indulni akart felé, mert nem bírta nézni, ahogy szenved, de ekkor előbukkant a fekete hajú Gally, akinek végül Bonnie hagyta, hogy segítsen neki. A magas srác átkarolta a lány vállát és úgy mentek tovább.

– Van még kenőcs, tarajos gőte? – kiáltott Bonnie, amikor közel kerültek Newthoz és Albyhez.

– Mit csináltál azzal, amit tegnap kaptál? – kérdezett vissza Newt.

– Elhagyta – válaszolt a lány helyett Gally.

– Nem téged kérdeztelek – közölte Newt. Gally felvonta szemöldökét, és átadta Albynek és Newtnak Bonnie-t.

– Nekem mennem kell, különben a vacadékaim leborítják a vázat – mondta, azzal elkocogott abba az irányba, ahonnan jött.

– Rohadtul igazi hős lovagokkal vagy körülvéve, kislány – vigyorgott Alby. Newtnak megint pofozkodhatnékja támadt, pedig isten a tanúja, meglehetősen kedvelte ezt a bököttet.

– Ja, baromira el vagyok kényeztetve – dörmögte Bonnie, és nekitámaszkodott az ülésező ház külső falának.

– Nem kented be a hátad? – találgatott Newt, és végigmérte a lányt. Gally tényleg úgy pillantott rá?

– Mondtam már, hogy elhagytam azt a hülye kencét – fújtatott Bonnie és karba fonta a kezét. – Alig tudok mozogni! – panaszkodott.

– Nem is te mondtad – emlékeztette Newt. Miközben ezt mondta, nem nézett a lányra, Gally távolodó alakját fixírozta.

– Most bezzeg tanácskozol a tisztársakkal, mi? – vetette oda Alby. – Amikor neked kéne valami.

Bonnie mérgesen nézett rá.

– Meglennék én kence nélkül is, nehogy azt hidd! Csak épp eldöntöttem, hogy beszállok közétek és abbahagyom az értelmetlen tartózkodást – tette hozzá csöndesen, lesütött szemmel. Newt feléje kapta a fejét és csodálkozva pislogott. Jól hallotta? Valóban azt mondta a lány, amit mondott? És jól látta – Bonnie tényleg elpirult?

– Szóval Newtnak tényleg sikerült megtérítenie. – Alby megveregette a lány hátát. – Na, haver, kenegesd be a hölgyemény hátát, utána meg találjátok ki, melyik Elöljáróhoz kíván csatlakozni a hercegnő.

– Ne hívj így! – förmedt rá Bonnie, és megtapogatta a vállát, ahol Alby széles tenyere hozzáért. – És csakhogy tudd, ez rohadtul fájt.

– Bocs. Majdnem két hónapig ignoráltad, hogy én vagyok az egyik francos vezetőd, úgyhogy ez a legkevesebb. – Alby elvonult. Newt és Bonnie nagyokat pislogva nézett utána.

– Tényleg elhagytad, amit adtam neked? – törte meg a csöndet Newt. Bonnie olyan pillantást vetett rá, amitől a fiú gyomra szinte kiugrott a helyéről.

– Nem hallottad? Pedig legalább háromszor mondtuk ki, ha összeszámol…

– Nem matekórán vagyunk! – csattant föl Newt.

– Óó, valaki két ballábbal kelt a reggel? – szurkálódott Bonnie. Newt válaszként morgott valamit az orra alatt.

– Kérek még kenőcsöt Clinttől – mondta végül hangosan, és magára hagyta a dünnyögő Bonnie-t.

/*/

– Hagyd abba, ez marhára fáj! – szitkozódott Bonnie.

– Mondtam, hogy megmutatom, hogy fogd azt a francos baltát, vagy nem?! – csattant föl Newt. Kicsit – na jó, nem kicsit – meghökkenve fogadta, hogy Bonnie nem engedte a kóroncokat közel magához, és Newtra hagyta, hogy bekenje a hátán azt a felületet, amit ő nem ért el a saját kezével.

Bonnie nem válaszolt, csak morgott és sziszegett. És ficánkolt, folyton mocorgott.

– Így órákig fog tartani, amíg rád kerül ez a nyavalyás krém! – dörmögte Newt. Bonnie nem volt hajlandó lefeküdni Clinték betegágyára, ezért az nagyban megnehezítette az ápolást, hogy a lány egy széken csücsült, miközben Newt próbálta a lehető leghatékonyabban a leggyorsabb munkát végezni.

Az igazat megvallva, borzasztó zavarban volt. A lány bőre selymes volt. Selymes, meleg és annyira puha. Igyekezett a lehető legkevesebbszer érinteni, de hát ez nehéz volt, ha egyszer krémmel kellett befednie Bonnie hátát. A szegény lány izmainak nem tett jót az éjszaka – Bonnie szinte minden apró mozdulatra feljajdult.

– Kész is – közölte Newt, amint elegendőnek találta a kencemennyiséget, és gyorsan hátrébb lépett. Nem értette és nem is akarta megérteni, miért kezdett el mocorogni valami a mellkasában. Valami fura állatnak tűnt, ami belülről kapirgálta éles körmeivel, és amikor a lány megszólalt, hozzáért vagy mosolygott, teljesen megkergült és ide-oda dobálta magát, mintha ki akarna szakadni Newt mellkasából.

– Kösz, tarajos gőte – motyogta Bonnie, és megigazította magán a fölsőjét.

– Semmiség – biccentett Newt. A különös bestia a mellkasában dorombolni kezdett a „tarajos gőte” megnevezésre. – Clint azt mondta, pihentesd egy darabig.

– De nem akarom – válaszolta dacosan a lány. Newt a szemét forgatta. Bonnie talpra kecmergett és kihúzva magát a fiú szemébe nézett. Ez nem ment neki könnyen, ugyanis Newt jóval magasabb volt nála.

– Bonnie, ha erőlteted, a kúrád akár egy vacadék hétnél is tovább tarthat.

A lány kicsit meggörnyedt és lesütötte a szemét.

– Clint biztosít neked egy külön zugot – ígérte Newt, és rámosolygott Bonnie-ra. – Veszettül gyorsan rendbe jössz, ha mindent úgy csinálsz, ahogy az a bökött mondja!

Bonnie húzta ugyan a száját, de végül beleegyezőn bólintott.

– Igyekszem majd.

/*/

Bonnie továbbra sem engedte túl közel magához a fiúkat – Newt ez alól kivételt képezett, bár a hét utóbbi napjaiban őt is csak akkor engedte be függönnyel elkerített birodalmába, ha csokoládét is hozott.

– Mondták már, hogy irtóra falánk vagy? – kérdezte Newt, amikor a lány gyengélkedőfogsága utolsó napjának utolsó krém adagját vitte föl a fájó hátra. Bonnie kényelmesen elnyújtózott az ágyán, és az állát a kezébe támasztva szopogatta az édességet.

– Előző életemben biztosan – felelte a lány. – Na meg persze te, az elmúlt napok során. Egyszer-kétszer-ötször-százszor.

Newt mosolyogva csóválta a fejét.

– Ez az igazság! – folytatta Bonnie drámaian. – Így kell elfogadni, így kell szeretni. Mindenkinek van hibája, egy végzetes hibája. Ez az én hübriszem, ami egyszer majd a vesztemet okozza…

Newt hamar belezavarodott abba, amiről a lány beszélt, de szívesen hallgatta. Bonnie-nak szoktak lenni percei, amikor szónokol és csak úgy ömlenek belőle a szavak – ez ritka volt, mert többnyire hallgatott, és ha megszólalt, akkor is csak gúnyos csipkelődésre futotta. Newt szerette azt képzelni, hogy a lány csak neki nyílik meg ennyire és senki másnak.

– Na és neked, Newt? Neked mi a hübriszed? – érdeklődött Bonnie, miután befejezte a szövegelést, harapott egy nagyot a csokoládéjából és vett egy nagy levegőt.

Newt nem tudta, mit feleljen, mert elvonta a figyelmét a lány beszédének dallamossága, így inkább a kérdés egy másik részére reagált, miközben óvatos mozdulatokkal masszírozta Bonnie – már csak kicsit fájó – hátát a gerince mentén.

– Ritkán hívsz a nevemen. Valami baj van? – kérdezett vissza. Bonnie kuncogott (Newt beleborzongott), és kicsit mocorgott.

– Dehogy, csak belemelegedtem a beszédbe és elfelejtettem, kivel is dumálok – felelte. – De, ha tetszik: tarajos gőte...

Newt, csak úgy mellékesen, a lány bordái közé bökött.

– Hé! – sikkantott Bonnie.

– Kész vagy ám, hölgyemény. – Newt megpaskolta a lány hátát, és arrébb tolva Bonnie lábát az ágyon, leült mellé. A lány összehúzta magát és ülésbe gömbölyödött.

– Kösz – mondta, és a fiú felé nyújtotta a kis csomagját. – Kérsz?

Newt elfogadott egy kis szeletet. Csöndben csámcsogtak.

– Holnaptól kiszabadulsz, bökött – jelentette be ünnepélyesen Newt. Bonnie bólogatott.

– Előre félek Albytől.

Newt vállat vont. Nem jegyezte meg, hogy Nick a legfőbb főnök – de hát szegény srác jelen pillanatban valószínűleg a saját nevére és rangjára sem emlékszik, csak az kéne még neki, hogy egy makrancos exZöldfüllel szórakozzon.

– Nem kell. Alby jó fej.

– Szerinted hova fog beosztani?

Newt megint csak a vállát tudta vonogatni. A padlót bámulta, mert általában, ha ránézett Bonnie-ra, elterelődtek a gondolatai és nemigen tudta követni a beszélgetés fonalát.

– Hova akarsz menni? Mihez értesz?

Bonnie láthatóan elgondolkodott – még a rágásban is megállt.

– Fogalmam sincs mihez értek – kezdte. – De szívesen megnézném az Útvesztőt.

Newt félrenyelte a csokoládéját.

– Hogy mi? Futár akarsz lenni?

Bonnie a vállát vonogatta.

– Te is az voltál, nem?

Newt sebesült lábára mutatott.

– Az Útvesztőben sántultam le, Bonnie. Baromira veszélyes ez a hely. Nem puszta kíváncsiságból járnak oda a bökött Futárjaink.

Bonnie Newt lábát bámulta.

– Sosem akartam rákérdezni – suttogta. Előrenyúlt és Newt combjára simította a kezét. A fiú örült, hogy épp nem rág, mert biztos, hogy félrenyelt volna.

– Nem nagy ügy – mondta könnyedén. – Baleset volt – hazudta, és továbbra is kerülte Bonnie pillantását. A lány visszahúzta a kezét és szerencsére nem lovagolt tovább a témán.

– Akkor talán a Konyhára megyek – mondta végül. Newt fellélegzett, és úgy döntött, mára eleget kínozta a szívét és a mellkasában szenvedő kis társát.

– Nekem most indulnom kell. Van még valami elintéznivalóm. – Ez persze nem volt teljesen igaz, de ezt a lánynak nem is kellett tudnia.

– Oké. Holnap találkozunk, tarajos gőte! – búcsúzott a lány, és a takarót maga köré tekerve fészket csinált, úgy majszolgatta tovább a csokoládét.

/*/

Newt a múltkori beszélgetésük alkalmával fellélegzett, hogy a lány meggondolta magát az Útvesztővel kapcsolatban – de amikor vacsoránál hallotta, hogy a lány mégiscsak jelentkezett Futárnak, rögtön félrenyelte a sült krumpliját.

– Nem ízlik, haver? – kérdezte Serpenyő és megveregette a hátát. Newt elhessegette.

– Mi a francot mondtál, Minho? – fordult barátja felé.

– A kiscsaj Futárkodni akar az Útvesztőben – ismételte meg a srác. Newt eltolta magától a tányért.

– Hol van a kiscsaj? – kérdezte. Serpenyő vállat vont.

– Láttam bemenni az Építők fenségterületére.

Newt köszönetet mormolt, azzal az új, épülő ház felé vette az irányt. Már majdnem készen volt, a tetőből már csak kevés hiányzott, a falak már a helyükön álltak.

– Bonnie! – szólongatta Newt a lányt. Fellépett a verandára, és rögtön meg is torpant. Ajtó még nem volt a zsanérokon, így tökéletesen belátott a szobába.

Elakadó lélegzettel meredt a szeme elé táruló jelenetre. Gally épp a falhoz préselte a könnyes arcú Bonnie-t, és a lány pólóját felgyűrve, hallhatóan visszafojtott hangon kiabált vele.

– Megszúrtak?! Valld be!

– Az igazat mondom, Gally! Az igazat! – hajtogatta sírva Bonnie. – Nem szúrtak meg, semmi bajom nincs!

Newt leesett állal bámult. Két pillanatba telt, mire összeszedte magát és a dühe legyőzte a döbbenetét.

– Mi a francot művelsz?! – üvöltött az Építők Elöljárójára és pár hatalmas lépéssel átszelte a szobát, majd megragadva Gally pólóját, hátrarántotta a srácot.

– Megszúrták! – kiabálta az. Newt pofon vágta. Gally nem támadott vissza, így Newt újabb ütésre emelte a karját, de Bonnie rácsimpaszkodott és a fülébe suttogta:

– Ne bántsd! Kérlek, Newt, kérlek! Hagyd őt békén! – rimánkodott a lány. Newt hitetlenkedve pillantott rá.

– De hát ő bántott téged!

Úgyhogy lerázta magáról Bonnie-t és tenyéréllel fültövön találta Gallyt, aki viszont továbbra sem mozdult a földről.

– Én most elmegyek – nyögte Gally. Newt utánanyúlt, nem akarta, hogy csak úgy elmenjen, de Bonnie újból megakadályozta.

– Én rohadtul nem vagyok egy agresszív vacadék, de…

– Newt… – szipogta Bonnie, és a fiú lapockájához szorította nedves arcát. Gally elhagyta a kunyhót, és Newt magára maradt a lánnyal.

– Ez meg mégis mi a franc volt?! – förmedt rá Bonnie-ra. A lány ellépett tőle és a szemét törölgetve motyogni kezdett:

– É-én…egy e-e-emlékkép…vi-visszajött… – dadogta. Newt nem bírta nézni, hogy sír, és hirtelen ötlettől vezérelve magához húzta.

– Emlékkép? – kérdezte halkan, és ahogy a lány közelebb lépett hozzá és a mellkasához bújt, simogatni kezdte a nemrég még fájó hátát. Bonnie kapkodva szedte a levegőt.

– A-aha…

Newt várta, hogy Bonnie folytassa vagy mondjon valamit.

– Azt hiszem, ő a testvérem – mormolta Newt ingébe. A lány olyan gyorsan, halkan és artikulátlanul beszélt, hogy Newt nem volt benne biztos, hogy jól értette.

– Parancsolsz?

Bonnie elhúzódott a fiútól, fölemelte az állát és a másikéba fúrta a tekintetét. Newt összeszorította a száját. A lány kegyetlenül szép volt – barna szeme csillogott, arca még könnyesen is varázslatosan festett.

– Azt hiszem, hogy ő a testvérem – ismételte mérgesen, minden szót megnyomva.

– Ezt meg honnan a fra…

– Emlék. – Bonnie lesütötte a szemét. – Álmodtam.

Newt nem tudott erre mit mondani.

– A testvéred?

– Nem hiszi el – szipogott Bonnie és újból megdörgölte az arcát. Newt nem válaszolt. Előre hajolt és ajkát puhán a lány homlokához érintette. Bonnie lélegzete hallhatóan elakadt és megremegett Newt karjában.

– Nem lesz semmi baj – ígérte halkan, ajka a lány bőrén mozgott. – Egy ideje ismerem őt. Meg tudjátok majd beszélni. – Habár nem hitt ebben túlságosan, valahogy muszáj volt lenyugtatnia a lányt.

– Köszönöm, Newt – susogta Bonnie. Karját a fiú köré fonta. Newt vele maradt, amíg teljesen le nem higgadt.

/*/

Másnap Bonnie úgy tett, mintha semmi nem történt volna. Egész délelőtt gúnyolódott és csipkelődött, de nem úgy, ahogy eddig tette, kedvesen és szórakozottan – most sértő volt és gonoszkodó. Newt egyre elkeseredettebben hallgatta, ahogy a lány piszkálta. Belekötött a szőke hajába, az akcentusába, az öltözködési és tisztálkodási szokásaiba…Nagyjából mindenbe, amibe csak lehetett. Newt nem akarta közölni vele, hogy menjen a búsba és hecceljen mást…így inkább megpróbálta udvariasan elkerülni a kommunikációt.

Bonnie a nap első felében a Vérházat szemlélte meg – Newt vele tartott, mert a lány ragaszkodott hozzá, és leszögezte, hogy nélküle nem megy sehova. Ennek ellenére végig cukkolta, és délre Newtnak elege lett belőle. Bonnie épp azt kritizálta, hogy hogyan fűzi be a cipőfűzőjét, amivel nem lett volna nagy baj – Newt talán még nevetett is volna rajta –, ha nem idegesíti föl már órákkal előbb.

– Na ide figyelj, te bökött – fordult Bonnie felé, miközben Serpenyő ebédlőasztalához igyekeztek. A lány riposztra nyitotta a száját, de Newt belé fojtotta a szót. – Fogalmam sincs, mi a franc bajod van velem, viszont marhára szeretném tudni! Ha a tegnap esti Gally-balhé az oka, akkor tessék, menj oda ahhoz a vacadékhoz és beszéld meg vele! Rólam szállj le.

Bonnie megtorpant, és keresztbe fonta a karját.

– Nem lett volna szabad tegnap este bejönnöd – közölte jeges hangon. Newt felhorkantott.

– Ó, elnézést! Hagynom kellett volna, hogy…

– Semmi baj nem lett volna, ha nem jössz oda, hogy te most péppé vered a testvéremet!

Newt a fejét ingatta.

– Te komolyan elhiszed ezt a vackot? Csak mert azt láttad egy hülye álomban, hogy a bátyád?

Bonnie mérgesen ráncolta a homlokát.

– Én tudom, hogy a bátyám! – javította ki. Newt hitetlenkedve rázta a fejét. – Tudom, mert érzem! Ez egy…ez egy érzés. Egy ösztön!

– Bonnie…

– Mi van? – förmedt rá a lány. Newt sóhajtott, lépett egyet előre és Bonnie vállára tette a kezét. Akaratlanul is eszébe jutott, előző éjjel hogyan simult hozzá a lány, és erősen kellett koncentrálnia, hogy a jelenben maradjon.

– Ha az a tökfej valóban a testvéred lenne… ő is érezné, nem?

Bonnie nem felelt. Lesütötte a szemét és leeresztette eddig feszesen hátrahúzott vállait. Olyan gyengének és sebezhetőnek tűnt, hogy Newt szíve belesajdult.

– Beszélj vele, Bon – mondta halkan, kedvesen.

– Szeretem, amikor így becézel – motyogta Bonnie a földet nézve. Newt az ajkába harapott és visszarántotta a kezét a törzse mellé. Bonnie erre megijedt és felpillantott, tekintete a fiúéba fúródott. Halvány rózsaszínre pirult az arca. – Nem úgy értettem, Newt… csak azt akartam mondani, hogy köszönöm, hogy velem vagy. A legjobb barátom vagy. – Kis hallgatás után halkan elnevette magát: – Igazából, az egyetlen barátom.

Newt is mosolyra húzta a száját, de a bensője égett és tombolt a „barát” megszólítás nyomán. Serpenyőék felé biccentette a fejét.

– Lemaradunk a francos ebédről.

– Akkor menjünk a francos ebédlőbe – vigyorgott a lány, utánozva Newt akcentusát, és a fiú mellé lépett. Belekarolt Newt könyökhajlatába, amitől a fiú szívverése kétszeresére gyorsult, és elindultak, hogy végre elfogyaszthassák francos ebédjüket.

/*/

– Gally nem hajlandó velem beszélni.

Három nappal később Bonnie ezzel a mondattal huppant le Newt mellé egy padra, ahol a fiú épp pengéket és szerszámokat javítgatott és élesítgetett.

– Ha azt mondom, baromira megértem, megharagudnál? – gúnyolódott Newt, majd felnézve rávigyorgott a lányra, jelezve, hogy nem komoly sértésnek szánta. Bonnie egy kés után nyúlt. Newt letette a kis baltát, amit a kezében fogott, és a lány szerzeményét azzal a lendülettel kivette a hosszú, vékony ujjak közül.

– Na! – morgolódott Bonnie.

– Még a végén megvágod magad – intette Newt. Nem örült volna neki, ha Bonnie megsebesítené magát. Nem akarta, hogy rossz legyen neki. Nem szerette nézni, hogyha a lány lógatta az orrát – ilyenkor valami esetlen viccel mindig megpróbálta jobb kedvre deríteni. Azt pedig egyenesen utálta nézni, ha a lánynak fizikai fájdalmai voltak – biztosra vette, hogy az egyhetes hátfájás neki is annyira rossz volt, mint magának Bonnie-nak.

– Bocs, mama – forgatta a szemét Bonnie. Newt éles pillantást vetett rá és visszatette a kést a helyére.

– Na, mesélj, kicsikém – mondta, és visszafordult az élezéshez. Bonnie keze megint a pengék felé kalandozott, és Newt ezúttal hagyta, hogy elvegyen egy bicskát és nézegesse. Persze jó párszor a frász jött rá, amikor kattogtatta a kis szerszámot, és százszor látta lelkiszemei előtt, ahogy a lány ujja éles sikolyok kíséretében lepottyan. Megborzongott és inkább figyelt Bonnie beszédére.

– Gally mindig lelép – mesélte a lány lebiggyesztett ajkakkal.

– Hát, Gally gyökér – vont vállat Newt. Bonnie horkantással próbálta leplezni nevetését.

– A tesóm! – hangsúlyozta.

– Hogyne – forgatta a szemét Newt. Tudta, hogy a lány szentül meg van győződve az igazáról, és kedveskedő szurkálódásnál nem akarta jobban elmélyíteni a vitát.

– Nem bírod őt – állapította meg Bonnie.

– Ez így van – értett egyet Newt. Bonnie sóhajtott.

– Nem baj, ő a bátyám, te a barátom. Nem kell egymást bírnotok – mondta töprengve. Newt keze megállt élezés közben, aztán gyorsan összeszedte magát és folytatta a munkát. Nagy levegőt vett, hogy rákérdezzen a mondat „barát” részére, de kiabálás szakította meg az el nem kezdett cselekedetet:

– GALLY!

Bökött csokoládé ~ 1. rész

Newt csodálta a lány kitartását – a hölgy igyekezett a lehető legjobban kihúzni magát a társaságból, és emellett kőkemény munkával akarta bebizonyítani, hogy abból, hogy a gyengébb nemhez tartozik, nem feltétlenül következik a tény, hogy valóban gyenge is.

Még Newt háta is belefájdult volna abba a sok munkába, amit a lány erőltetett magára. Egy perc pihenőt sem hagyott magának – egész álló nap kapált, ásott, talicskát tologatott, dolgozott. Pedig nem volt az a kifejezetten izmos típus. Newt inkább az akaraterejére tippelt nagy mértékeket.

Már lassan másfél hónapja lakott a Tisztáson a fiúkkal, de nem alakított ki senkivel mély barátságot. Sőt – beszélni is csak akkor beszélt, amikor muszáj volt.

– Bele fog betegedni – szólalt meg egy hang Newt mögött. A fiúnak hátra se kellett néznie, tudta, hogy Alby áll mögötte. A fekete bőrű fiú helyettesítette Nicket, a vezért, aki épp a gyengélkedő egy elzárt szobájában szenvedett, miután egy Sirató megszúrta.

– Megpróbálhatnál beszélni vele – tanácsolta. – Úgy fest, egyedül rád hallgat ezen az egész kibökött Tisztáson.

Alby csak a fejét ingatta.

– Elküldött a francba, amikor tegnap este megkerestem vacsora után.

Newt figyelte, ahogy a lány a talicskájával belehajt egy gödörbe, majd fejét rázva próbálja visszahúzni.

– Miért nem segít neki egy vacadék sem? – kérdezte Newt összevont szemöldökkel, amikor látta, hogy több tisztárs is szemtanúja a lány szerencsétlenkedésének.

– Mert nem engedi, hogy segítsenek neki – mondta Alby vontatottan.

– De miért?

– Mert neki nem kell srácok segítsége – idézte a vezér affektálva a lányt.

– Ostobaság! – mérgelődött Newt, azzal elindult. Érezte, hogy több szempár kíséri, ahogy bicegve a lányhoz megy, aki viszont nem vette észre, mert el volt foglalva a talicskája ráncigálásával és emelgetésével.

– Hé! – kiáltott rá Newt, mire az felkapta a fejét. A nevét, ha tudta is, nem árulta el senkinek, ezért nem igen szólították sehogy, főleg miután jött utána még egy Zöldfül.

– Mi van? – mordult a lány.

– Segíthetek? – kérdezte Newt kedvesen. A lány ellenséges pillantással ajándékozta meg.

– Megoldom egyedül is.

– Tényleg?

– Persze! Nem látod? – A lány dühösen rántott egyet a talicskán, mire az kiszabadult a gödörből. Newt felvont szemöldökkel nézte, de a lány minden további nélkül folytatta útját a taligával.

– Ezzel rohadtul nem lehet mit kezdeni – morogta Newt és megvakarta a fejét.

– Látod? – ért mellé Alby.

– Ja – bólintott elégedetlenül a másik fiú.

– Valamit csinálni fogunk vele – ígérte Alby. Tanácstalannak tűnt – még sosem volt olyan, hogy valaki ennyire megtagadta volna a közösség és a Tisztás szabályait.

– Helyes – értett egyet Newt, azzal fejét ingatva visszabicegett a saját elvégzendő feladatához.

/*/

Alby este összehívta az Elöljárókat, hogy találjanak ki valamit közösen. Newt szerint nem sok értelme volt az ülésnek – ugyanazt tudták csak mondani, mint eddig. Azért abban maradtak, hogy sorban mindegyikük próbálkozik a lánynál, hátha tud vele valaki valamit kezdeni. Bármit kezdeni.

Newt hallotta, hogy ülés után Gally odamegy Albyhez.

– Tudod, akár ki is küldhetnék az Útvesztőbe – ajánlotta a fiú. Newt a szeme sarkából látta, hogy vezetőjük a fejét rázza.

– Mégis csak egy lány!

– Aki nem tiszteli a szabályainkat – egészítette ki Gally. Newt hallotta, hogy sóhajt. – Egyenlő félnek kéne tekintenünk. Szerintem amúgy is arra hajt – nem engedi, hogy segítsünk, például…

– Szerintem egyszerűen csak kellemetlenül érzi magát. – Newt nem bírta megállni, hogy ne szóljon közbe. Gally és Alby felvont szemöldökkel, érdeklődve pillantott rá. – Kellemetlenül érzi magát annyi fiú között. Kitaszítottnak. Gyengének. Magá…

– Oké, oké, felfogtuk, hogy te ennyire megérted a csajok érzéseit, de a tények felsorolásával nem megyünk semmire – emelte föl a tenyerét Gally. Newt elvörösödött, és mérges visszavágásra készült, de Alby gyorsan közbeszólt:

– Ha mindenki kudarcot vall nála, akkor tartunk egy újabb ülést – döntött. – Különlegesnek kell lennie, ha a VESZETT felküldött hozzánk egy lányt. Lehet, hogy változások fognak bekövetkezni.

– De hát még a nevét sem tudjuk – emlékeztette Newt.

– Extra adag desszertet kap Serpenyőtől, aki kideríti – mondta Alby, és elfordult a másik két tisztárstól.

/*/

Newt kíváncsi volt, Gally sikerrel jár-e. Már a harmadik Elöljáró adta föl a „Játékot”, ahogy a tisztársak maguk között nevezték a kihívást. Mindenki egy napot kapott, de eddig senki nem járt sikerrel.

Az Építők Elöljárója késő este kereste föl a lányt, aki magányosan üldögélt egy fa alatt, és a Serpenyőtől kapott vacsoráját majszolta. Newt az asztalnál ült Serpenyő és Minho társaságában. Alby fejfájásra panaszkodva hamar elment lefeküdni.

– A csaj tuti kiüti – jegyezte meg Minho teli szájjal.

– Két mondat után – fűzte hozzá Serpenyő, és az asztallapra könyökölt. Newt nem szólt semmit, csak figyelte, ahogy Gally letelepszik a lánytól nagyjából másfél méterre. Nem szólt hozzá, csak ült, majd nekilátott a saját vacsorájának. Egy kenyeret és szalonnát rágcsált. A lány eleinte figyelte, ahogy a közelébe jön és helyet foglal, de aztán ahogy látta, hogy nem zavarja konkrétan, visszafordult a saját vacsorájához.

– Mit csinál? – vonta össze a szemöldökét Minho.

– Franc tudja – morgott Newt és elővette a kését a tartójából, hogy megélezhesse. Persze a pengének semmi baja nem volt, de a megszokott mozdulatsor, ahogy a fenőkövet húzta végig a kés lapján, lefoglalta és megnyugtatta.

– Szerintem megpróbálja telepatikus úton elérni – találgatott Serpenyő. Newt és Minho rámeredt, mire a nagydarab srác megvonta a vállát.

– Miért ne?

Newt sóhajtott. A következő próbálkozó ő lesz, őt pedig Minho követi majd. Még nem tudta, mit találjon ki, hogy a lány bizalmába férkőzhessen.

– Nézzétek! – suttogta egyszer csak Serpenyő. Olyan elképedten meresztette tágra a szemeit, mintha torták kezdtek volna hullani az égből. De csak a lány fordította Gally felé a fejét, aki viszont úgy tett, mintha nem venné ezt észre – továbbra is a földet szuggerálta maga előtt és békésen nyammogott a vacsoráján.

– Hú! – ámult el Minho is. A lány megszólította Gallyt

Aki viszont semmit sem reagált.

– Miért nem válaszol neki? – kérdezte rekedten suttogva Serpenyő. Newt kétkedve ráncolta a homlokát.

– Mi a franc baja van? – értetlenkedett ő is. Minho az asztalra csapott a tenyerével.

– Nem értem a bököttet! – mérgelődött, és megrázta a fejét. Newt sem értette Gallyt, és tartott tőle, hogy nem is fogja. Pedig nem tartozott a gyengeségei közé a jó észjárás.

/*/

Gally és a lány legalább három órán keresztül ült egyhelyben. Newt többször is látta, hogy a lány beszélgetést kezdeményez, vagy legalábbis megszólítja őt, de a fiú sosem válaszolt neki. Végül a lány megelégelte a dolgot, felállt és Gally elé állva rámordult a srácra, de az ebédlőnél ülő tisztársak nem értették, hogy mit. Akkor a fiú fölemelte a fejét és mondott neki valamit, mire a lány megpördült és dühösen bevágtatott a fák közé, ahová még másfél hónapja beköltözött.

– Bököttek – dünnyögte Newt, és ő is elvonult aludni.

Jobban mondva lefeküdni, mert aludni azt nem tudott. Százszor végiggondolta fejben, vajon ő mit fog csinálni holnap. Egy egész napja lesz rá, hogy megnyerje magának a lányt – de hogy fogja ezt elérni? Elege volt már abból, hogy nem tudnak vele mit kezdeni. Egyszerűen nem tudott rá jobb kifejezést találni: be kellett őt törni.

Végül, órák múlva lehunyódott a szeme. Szerencsére nem álmodott semmit – utálta az álmokat.

Korán fölkelt, mert tudta, a lány is mindig így tesz. Serpenyő ételraktárhoz lopózott, nehogy felébressze alvó társait. A konyháért felelős fiú pakolászott, készülődött a reggelihez. Halkan fütyörészett, és amikor meglátta belépni Newtot, vidáman köszöntötte.

– Ma van a kibökött nagy napod, mi? Szurkolok ám neked, haver.

– Kösz, Serpenyő – bólintott keserűen Newt.

– Kérsz? – nyújtott neki egy csomagot a konyha vezetője. Newt kíváncsian kicsomagolta, és rámeredt a benne lévő barna lapocskára. Valahonnan a múltjából felderengett egy szó: csokoládé.

– Mióta van nekünk ilyen? – kérdezte döbbenten.

Serpenyő vigyorgott.

– Én csináltam – felelte büszkén kihúzva magát. Newt fáradt mosolyra húzta a száját.

– Rohadtul nem vagy semmi, öregem.

Letört egy darabot a csokoládéból és gyanakodva megkóstolta. Nem tudta, pontosan mire számított, de ennyire ízbimbót gyönyörködtető édességre biztos nem.

– Mhmm, Serpenyő, ez isteni! – mondta teli szájjal, és még egy darabot letört, ezúttal kicsit nagyobbat.

– Kösz a bókot, de ezt a csajnak tartogattam! – nevetett Serpenyő és hátba veregette a csokoládét szopogató Newtot.

– Igen? Akkor hogyhogy nem adtad neki? – kérdezte a fiú, és nagy erőfeszítések árán letette az édességet. Serpenyő megvonta a vállát.

– Két napja, amikor rajtam volt a sor, még nem volt kész. Aztán meg úgy gondoltam, akkor már neked adom, hogy te nyerhess a versenyben. Te vagy az egyik legjobb haverom ezek közül a bököttek közül – intett a még alvó tisztársakra.

– Ez nem verseny – csóválta a fejét Newt. Serpenyő felvonta a szemöldökét.

– Nem-e? Fogadásokat kötnek, tesó. Szurkolnak a kedvenc Elöljáróknak…

Newt elszörnyedve meredt rá.

– Mi a franc?

Serpenyő megvonta a vállát.

– Az ember hall pár dolgot kajáltatás közben.

Newt hümmögött. Hát idáig jutottak – játékot csináltak abból a szerencsétlen lányból?

– Én rád fogadtam, haver, hadd ne kelljen csalódnom!

Newt a fejét ingatva hagyta el a konyhát.

– Baromság – dünnyögte magában, és a zsebébe dugta a csokoládét.

/*/

A lány fát vágott. Jó messzire bement az erdőbe, így az alvó tisztársak nem ébredtek föl az ütemes baltacsapkodásra. Newt eleinte nem ment közel hozzá, csak figyelte. Sötét haját kócos kontyba fogta a feje tetején, hogy ne zavarja a munkában. Ingujját feltűrte, ruhája igencsak koszos volt. Mintha a földön fetrengett volna. Verejték csorgott az arcán és látszott, hogy már eléggé fáradt, de nem hagyta abba. Még a homlokát megtörölni sem szakította félbe a munkát.

Newt egy fának dőlve próbálta kitalálni, hogy kéne úgy megszólítani, hogy ne ijessze el és ne haragítsa magára.

– Mit akarsz? – szólalt meg a lány, mire Newt összerezzent. Nem hitte, hogy a háttal álló lány látja őt. Újabb farönköt hasított ketté, a darabok elrepültek.

– Én… – Newt megköszörülte a torkát. – Csak beszélgetni.

Na, ezt jól elszúrta.

A lány letette a baltát, fölegyenesedett és hátrafordult. Csípőre tette a kezét és szúrós szemmel mustrálta a fiút.

– Azt hiszitek, nem tudom, mi folyik itt?

Newt hirtelen nem tudta, erre mit válaszoljon. A lány mintha fel akarta volna nyársalni a nézésével.

– Hogy érted? – hebegte. A lány felvonta a szemöldökét, sötét szemei villogtak.

– Mindenki megpróbálja elérni, hogy közétek olvadjak. Akinek sikerül, mit kap? Jutalomfalatot? Plüssállatot?

Newt a homlokát ráncolta. Plüssállat? Halvány emlékei voltak a szóval kapcsolatban.

– Figyelj…

A lány mérgesen félbeszakította.

– Ne! Ne tagadd! Kihallgattam az üléseteket, tudom, mit akartok.

Newt idegesen vágta rá:

– Mit jelentsen az, hogy kihallgattad? Bököttül vonatkoznak rád is a szabályaink…

A lány megvonta a vállát.

– Rólam beszéltetek, jogom volt hallani.

Newt a fejét csóválta.

– Tényleg mindenkinek próbát kell tennie nálad, de ez a versengés nem volt benne a dologban eredetileg. Alby és Nick sem értékelné, ha megtudná, hogy a bököttek fogadnak az Elöljárókra…

– Na hát ez már tényleg marha jó! – csattant föl a lány. – Na és te melyikre szavaztál?

Newt megvakarta a tarkóját.

– Én az Elöljárókhoz tartozom…

– Nem is vagy Elöljáró.

– Honnan tudod? Azt hittem, rohadtul nem érdekelnek a mi dolgaink – mérgesedett be Newt is.

– Különösebben nem is – adott a fiúnak igazat a lány. Newt horkantott.

– Akkor ne szólj bele olyanba, amit veszettül nem értesz!

– Igyekszem a lehető legkevesebb dologba beleszólni – hangzott a felelet. Newt sóhajtott. Kezdett kivilágosodni, és hallotta, hogy néhány tisztárs már indul a dolgára. Taktikát kell változtatnia. Civakodással nem megy semmire.

– Ki volt az a srác tegnap? – A lány törte meg a csendet. Newt kimeresztette a szemét.

– Mármint melyik az ötven tökfej közül?

A lány felhorkantott és oldalra tolva a csípőjét karba fonta a kezét a mellkasán.

– Amelyik este próbálkozott. Illetve, nem próbálkozott.

– Gallyre gondolsz? – értette meg Newt.

– Ha ő volt az, akkor igen – bólintott a lány. Newt oldalra biccentette a fejét.

– Mi van Gallyvel?

A lány megvonta a vállát. Newt összehúzta a szemét. A hölgy tényleg elpirult?

– Mi lenne?

– Te kérdeztél rá – emlékeztette a fiú. Átsuhant egy gondolat az agyán, de inkább nem mondta ki hangosan. Vajon mit szólna hozzá a lány, ha rájönne, azzal gyanúsítja, megtetszett neki az Építők Elöljárója?

– Na és! – morgolódott a lány. – Ha megbocsátasz, folytatnám a munkát! – Megpördült, és újra megragadta a baltát, majd lecsapott a sorban következő rönkre.

– Rosszul fogod – csúszott ki Newt száján. A lány nem fordult meg, csak újra lesújtott. Newt látta, hogyha máshogy tartaná az eszközt, jóval kevesebb erőt kéne kifejtenie. – Így meg fogod húzni a hátad – figyelmeztette.

– Befognád? – egyenesedett ki újra a lány és csúnyán nézett hátra a válla fölött. Newt megvonta a vállát.

– Ha azt akarod, hogy a Kóroncoknak kelljen kikúrálniuk a hátad, akkor csináld csak.

A lányt láthatólag elrettente a gondolat, hogy a tisztársak gondozzák – nem fordult vissza rögtön a favágáshoz. Láthatóan nagy erőfeszítésbe került, hogy kimondja:

– Hogy kell?

Newt elégedett mosolyra húzta a száját – nem nagy győzelem, de elsőre épp elég. A lány meglátta a mosolyt, és olyan ellenséges képet vágott, hogy Newt kezdte azt hinni, jobban kell tőle félni, mint a Siratóktól.

– Jól fogom, igaz? Csak közel akarsz jönni hozzám! – vádolta a fiút, és maga elé tartotta a baltát. Newt hitetlenkedve elnevette magát.

– Ne röhögtess, bökött. Segíteni akartam.

– Aha.

– Jó, akkor szólok Clintnek, hogy estére készítse elő számodra a kenőcsöt…

– Ki az a Clint? – kérdezte a lány összevont szemöldökkel. Newt a szemét forgatta.

– Tényleg nem tudod egy vacadéknak sem a nevét?

– Albyén kívül nem nagyon – vallotta be a lány.

– És most már Gallyét is – tette hozzá Newt. A lány morcosan elfordította a fejét.

– A tied sem tudom – jegyezte meg. Newt vállat vont.

– Én sem a tied. Kvittek vagyunk.

– Nem is érdekel – közölte a lány, azzal újabb fadarabokat hozott egy nagy rakásból. Newt csak a vállat húzogatta.

– Ezzel hasonlóképp vagyok.

– Nem érdekel a saját neved? – szólt vissza a lány. Newt fújtatott, de nem reagált.

– Akkor kell a segítségem, vagy nem?

A lány intett.

– Kösz, nem.

Newt biccentett, azzal ott hagyta.

/*/

A lány csak késő délután hagyta el az erdőt, és Newt látta, hogy bizony sántít és óvatosan mozog. Elvette Serpenyőtől a kikészített ételt és elvonult a szokásos fájához. Newt már befejezte a saját vacsoráját és elindult megkeresni Clintet. Bekiabált az ajtón.

– Hé! Van húzódásra kenőcsöd?

A srác nem volt ott, de kóronctársa, Jeff épp a tégelyek között pakolászott, rendezgette a holmikat. Egyetlen beteg vagy sérült sem volt a helyiségben. Nicket valószínűleg fent ápolta a Kóroncok Elöljárója.

– Fáj valamid? – nézett föl Jeff a dobozokból. Newt nem is bánta annyira, hogy Clint nincs itt. Nem biztos, hogy szívesen segítene neki – jó pár nap múlva kerül rá a sor a lánynál.

– Nem nekem. – Newt az ablak felé intett, és megmutatta, hol ül a lány egyedül, tisztes távolságra a fiúktól. – Vigyél neki egy adaggal, kérlek.

Jeff láthatóan nem értette.

– De nem…

– Csak vigyél neki, te bökött – mondta Newt és vigyorogva megveregette a srác hátát. – És egy adagot nekem is adj, légyszi.

Jeff a fejét ingatta, de adott egy kis tégely kenőcsöt Newtnak.

– Mondjak neki valamit? – kérdezte, amikor kiléptek az ajtóból.

– Amit gondolsz. Rád hagyom – felelte Newt és visszabicegett Serpenyő asztalához. A lány tökéletesen ráláthatott a helyéről, és ő is a lányra. Látta, ahogy Jeff odalép hozzá és felé nyújtja a kenőcsöt. A lány a fejét rázta. Jeff hátraintett Newt felé, a lány is arra nézett. A szőke fiú úgy tett, mintha nem venné ezt észre.

Végül majdnem tíz perc fölösleges próbálkozás után Jeff föladta, és Newthoz sétált, de a fiú intett, hogy ne jöjjön oda hozzá. Jeff megint értetlennek tűnt, de elfogadta, hogy már nem is fogja megérteni őt, így visszabattyogott a feltúrt gyengélkedőhöz.

Newt a zsebébe nyúlt és kitapintotta a már olvadt csokoládé mellett lévő tégelyt. Fölállt és a lányhoz bicegett. Az követte tekintetével.

– Mit akarsz? – ismételte meg az kora reggeli mogorva kérdését, ezúttal extra adag ellenséges hangnemmel. Newt nem válaszolt, csak leült vele szemben. Így legalább nem látta a kíváncsi leskelődőket, akik vacsora közben a „versenyt” figyelték.

A lány a hátát a fatörzsének döntötte és nem nagyon mocorgott, amiből Newt arra következtetett, hogy jól tippelt reggel, a leányzó tényleg elég rosszul fogta azt a baltát.

– Egész nap fát vágtál?

Ezúttal a lány nem felelt, csak harapott egyet egy kenyércsücsökből. Percekig hallgattak, amíg Newt gondolkozott, mivel kéne belecsapnia a kenőcs-dologba, de a lány hamar megszólalt.

– Tarajos gőte.

– Parancsolsz?

– Tarajos gőte – ismételte a lány, és betömte a szájába a maradék kenyeret. Lerázta a kezéről és a ruhájáról a morzsákat és Newtra szegezte a tekintetét.

– Igen, hallottam – bólintott a fiú. – De…

– Tarajos gőtének neveztek el – mondta a lány. Newt hitetlenkedve fölnevetett.

– Téged? Így hívnak?

A lány szája mosolyba ugrott, de gyorsan rendezte a vonásait.

– Téged hívnak így. A neved tarajos gőtét jelent.

Newt hümmögött és a homlokát ráncolta.

– Honnan hallottad…?

– A srác, aki krémet akart adni, ő mondta, hogy te küldted. Newt. Newt küldte.

– Értem – bólogatott Newt. – De nem fogadtad el.

– Mert nem fáj semmim – vágta rá a lány. Newt felvonta a szemöldökét. – Jó, talán egy kicsit a hátam – vallotta be lesütött szemmel. – De az igazán semmiség! – tette hozzá gyorsan. Newt nem törődve vele a zsebébe nyúlt és elővette a tégelyt. Szitkozódott egy sort, mert ragadt az olvadt csokoládétól. Azért a lány felé nyújtotta.

– Ez meg mi? – kérdezte az gyanakodva.

– Kenőcs. Ööö… csokoládéba csomagolva.

A lány elvette, megnézte, forgatta az ujjai közt és megszagolta.

– Ez tényleg csokoládé. Nem emlékszem, hogy milyen az íze.

Newt elővette a csomag többi részét.

– Kicsit megolvadt a zsebemben napközben, de…az íze ugyanolyan.

A lány az édességért nyúlt, de nem vette el Newt kezéből. Óvatosan beledugta az ujját a barna masszába, majd nyelve hegyét hozzáérintette.

– Ez isteni! – sóhajtott, azzal kiragadta a fiú markából a csomagot és nekilátott. Newt nevetve nézte.

– Megtört a jég? – kérdezte, mire kapott egy szúrós pillantást a lánytól, de ha jobban megnézte, a hölgy szeme pajkosan csillogott.

– Nehogy azt hidd, hogy csokoládéval le tudsz fizetni, tarajos gőte!

– A te neved meg mit jelenthet? Makrancos, makacs…

– Jó – vágta rá. A lány a szájához emelte a csokoládés csomagot és nyalogatni kezdte. Rövid nyammogás után újra megszólalt:

– Ha eddig senkinek sem mondtam el a nevem, miért pont neked áruljam el?

Newt vigyorgott.

– Mert hoztam neked csokoládét. – Aztán leolvadt a szájáról a mosoly és vállat vont. – Nem kell elmondanod, ha nem akarod. De ezzel mindkettőnknek megkönnyítenéd az életét…

– Mivel? – vonta össze a szemöldökét a lány. – Te kapnál plusz kaját a szakácstól, nekem meg mindenki tudná a nevem.

– És senki nem zaklatna ugyanezzel a dologgal – tette hozzá Newt. Sóhajtott. – Figyelj, ezen a francos Tisztáson vagy, és az a francos VESZETT küldött. Ugyanazokkal a problémákkal küzdesz, mint mi, és ugyanonnan jössz, mint mi valamennyien. Nem vagy más, csak azért, mert lány vagy. Tulajdonképpen az…

– Bonnie.

Newt először nem hitt a fülének.

– Bonnie?

– Ez a nevem – bólintott a lány. Bonnie. – Remélem, most örülsz, tarajos gőte!

Kinyújtotta lábait és nekiállt feltápászkodni, de félúton fájdalmas nyögéssel visszaroskadt a földre.

– Kenőcsöt, Bon?

– A nevem Bonnie – javította ki sziszegve a lány. Newt mosolyogva ingatta a fejét. – Ha most a győzelmednek örülsz, akkor közlöm veled, hogy amint meggyógyul a hátam, lecsapom a tökfejed a helyéről!

– Eszemben sincs. Nem a győzelemért akartam segíteni neked…

– Hát persze – dünnyögte Bonnie. – Egyébként meg nem a beszéded hatott meg.

Newt a fejét ingatva sütötte le a szemét. Ismeretlen, szívmelengető érzés volt látni, ahogy a lány próbálja a lehető leghatékonyabban megenni a csokoládét, de a massza összekente az egész arcát. Miközben a fölsője ujjával próbálta megtörölni az orrát, Newt rádöbbent, hogy milyen szépek is a vonásai: aranyos, pisze orr; szépívű ajkak; szinte láthatatlan szeplők. De a szemei voltak a legelképesztőbbek – sötétbarnák, és ha bárki belenézett, úgy érezte, végtelen mély kútba zuhan. Legalábbis Newt újonnan így érezte magát, amikor összeakadt a tekintete a lányéval. Bonnie-éval.

Bökött csokoládé ~ fülszöveg

A lány lassan másfél hónapja él a Tisztáson, próbálva úgy tengetni napjait, hogy egyáltalán nem törődik a tisztársakkal. Amit persze a fiúk egyáltalán nem értékelnek – a sokadik visszautasítás és vita után ülést tartanak, és új tervvel állnak elő, hogy megszelídítsék a makacs hölgyeményt, akinek még a nevét sem tudják. Newt ugyanannyi eséllyel indul, mint társai, mégis akad valami, aminek segítségével meg tudja győzni a leányzót, hogy a tisztársak mégsem olyan gonosz vademberek, mint aminek hiszi őket.

A könyv önálló történet, egy Útvesztő fanfiction. Ez az eredeti történések előtt játszódik, így Thomas, Teresa és Chuck sem szerepel benne.

A könyv elérhető Wattpadon is, ahol azonban sok, apró fejezetre van osztva. Itt egyszerűbb volt három nagyobb részre szakítani a sztorit:)

Erdő és Magány ~ 30. fejezet

30. fejezet

B a sokadikon – Blackek, Brooklyn meg Büszkeség és Balítélet

 

Augusztus elsején reggel a Holloway ház előtt állunk, felszerelkezve mindennel, ami a Roxfortba kellhet – plusz Deneb festményeivel –, és várunk Ragnorra. A kabátzsebemben ott lapul a végtelen oldalú kis füzet, amibe a D&D tervet részletezzük, illetve amibe Tarira történetét írtuk. Nem lett részletes, de a célnak megfelel. Megemlékezünk róla.

– Nem kéne gyászolnod – mondja Deneb, már sokadjára az elmúlt pár napban. Fáradtan bólintok.

– Tudom.

És tényleg tudom – Tarira azért jelentkezett a Viadalra, hogy meghaljon és a halálban találkozhasson szeretett öccsével. Bűntudatom támad – én sose gondoltam öngyilkosságra, hogy Remusszal vagy Siriusszal találkozhassak a halál utáni világban.

– Akkor vegyél egy nagy levegőt, és nyugodj meg! – mosolyog rám óvatosan Deneb. – Nemsokára találkozol Daphne-val és Corvusszal. Mi kéne még?

Sóhajtok, és igazat adok neki.

Halljuk, hogy Nick fölkel. Zörgés, dörömbölés, csörömpölés. Kérdőn nézünk össze Denebbel.

– Biztos leesett az ágyáról – von vállat a fiú. Elmosolyodok. Jól esik, hogy megpróbál jókedvre deríteni egy kis viccelődéssel.

Nick félmeztelenül támolyog ki a szobájából.

– Ledobott az ágy. Elvarázsoltátok? – néz ránk mogorván, egyértelműen az álom ködén át.

– Lehet a sok alkohol volt – szólal meg egy ismeretlen hang az előszobából. – Ki ez az izmos, félmeztelen csoda?

Denebbel megint összenézünk.

– Ki az? – kérdezem gyanakodva, és felpattanok. A nappaliba egy fiatalember lép be. A bőre napbarnított, haja sötét, szinte fekete, de rózsaszín csillámpor borítja. Jóképű arcából két macskaszem mér végig hármunkat. Ezüst mellényt és karmazsinpiros inget visel, fekete bőrnadrággal és ezüst papuccsal.

– Helló, fiatalok – köszönt minket.

– Helló? – vonja föl a szemöldökét Deneb. – Ki az ördög vagy?

– Több tisztelet, kérem! – A fickó elnyújtja a „kérem” e betűjét. Széttárja a karjait. – Hát így kell bánni Brooklyn főboszorkánymesterével?!

Kinyitom a szám, majd becsukom. Ugye nem…

– A nevem Magnus Bane, napsugaraim! – jelenti be ünnepélyesen a váratlan jövevény. Deneb bólint.

– Aha. Üdvözöllek, űrlény – mered rá. Majd rám sandít. – Ittunk mi valamit tegnap este, Jo? – kérdezi hunyorogva.

– Nem – sütöm le a szemem.

– Te ismered? – ámul el Deneb.

– Corvus barátja…

– Az ördögbe, tudnom kellett volna, hogy annak az ostoba Blacknek köze van ehhez az űrlényhez…

– Nem vagyok űrlény, szőke tulok – néz rá jelentőségteljesen Magnus Bane.

– Ki ez a vásári majom? – szólal meg most Nick, és a boszorkánymester felé int, aki úgy fest, kezdi elveszíteni a türelmét.

– Néha elegem van a mondénokból – csóválja a fejét. – Pedig alapvetően kedvelem őket…

– Mit keres itt, Mr. Bane? – kérdezem óvatosan. Nem kérdezek rá a „mondén” szó jelentésére. A fickó nagyokat pislogva néz rám.

– Végre egy udvarias emberi lény! Köszönöm, hölgyem, köszönöm!

– Johanna udvarias? Hagyjál már! – röhög ki Deneb. Magnus Bane nagyot sóhajt.

– Corvus küldött ide, hogy vigyelek titeket a brooklyni lakásomra – közli, nekem pedig a torkomba ugrik a szívem.

– Corvus? – kérdezem reménykedve.

– Nem úgy volt, hogy Ragnor visz el minket, és a Greengrass-kúriába megyünk? – kérdezi savanyú képpel Deneb. Magnus Bane elvigyorodik.

– Hát, Ragnor most nyaral. Peruban. Nélkülem. – Savanyú képet vág, majd látványosan dramatikusan nagy levegőt vesz, és folytatja: – Úgyhogy gyerünk, gyerekek, mindenetek megvan? – csapja össze a tenyerét.

Deneb rám pillant.

– Johanna, csinálj valamit. A te bolond fiúdnak a bolond ismerőse akar minket elvinni. Nem tetszik, határozottan nem tetszik.

Sóhajtok, és felállok a kanapéról.

– Legalább tudjuk tökéletesíteni a D&D tervet – paskolom meg a vállát. Deneb biccent, és fájdalmas arckifejezéssel föl áll.

– Hát jó. Vezess minket, Csillámpor Lovag – fordul Magnus Bane felé, aki rezzenéstelen arccal bámulja Denebet. Aki nyilván kezdi ettől kényelmetlenül érezni magát, feszengve rám pillant a válla fölött. – Most meg mi baja? – sziszegi nekem.

– Lehet, hogy nem tetszik neki a Csillámpor Lovag megnevezés – mondom vállat vonva. Végül Magnus vesz egy nagy levegőt, és csettint. Kék szikrák pattannak elő az ujjaiból.

– Indulás, drágáim! – mondja unottan. Nick odalép hozzánk, megpaskolja fia vállát, és alkoholbűzös csókot nyom az arcomra.

– Na, menjetek, csodabogarak – búcsúzik el, és visszafordul a szobájába. Magnus Bane addigra már kész is a varázslattal: egy ajtóméretű hullámzó valamit rajzolt a levegőbe.

– Kész a hajó – hajol meg felénk. – Én megyek előre, utána te, Mrs. Black, utánad meg a félnótás, ha képes lesz nem itt felejteni magát.

Bólintok, és megpróbálom visszafojtani a kitörni készülő nevetésem. Deneb csak hápogni tud a méregtől, de Magnus nem törődik vele. Csettint, és a holmijaink berepülnek a hullámzó masszába. Ő is belép, őt követem én. Még hátra pillantok Denebre, és biztatón rámosolygok.

– Várlak – mondom, és belépek az ajtón. Hideg simít végig a bőrömön, megborzongok. Évente kétszer szoktunk ezzel a módszerrel utazni – a King’s Crossra és vissza onnan, ide.

Amikor kilépek a fura ajtóból, egy folyosót pillantok meg, fapadlóval és rajta lila hosszúszőnyeggel. Vaj színű falakat, rajtuk indián fejdíszekkel. Teszek pár lépést. Magnust már nem látom, eltűnt valamerre. Egy visítást hallok, és valaki nekem ütközik.

– JOHANNA! – üvölti a nevem egy ismerős hang. Daphne az. Fogalmam sincs, mit keres itt, de nem is törődök vele, csak örülök, hogy itt van. Amennyire a nyakamban csimpaszkodó lányt szemügyre tudom venni, látom, hogy mugliruhákba, fekete farmernadrágba és bő, sötétzöld pólóba öltözött. Arcon csókol, aztán eltol magától. – Aggódtam ám érted – mondja, és eszkimópuszit ad az orromra. Kinyitja a száját, hogy elkezdjen mondani valamit, de végül nem szólal meg, oldalra biccentett fejjel elnéz a vállam felett. Hátra sandítok, és látom, hogy Deneb akkor lépi át szitkozódva a fura ajtó küszöbét. Amikor meglátja Daphne-t, elkerekedik a szeme, és gyorsan beletúr kócos hajába. Daphne őt is lerohanja; a nyakába veti magát, de ahelyett, hogy a fiú mellkasába fúrná a fejét, felnyúl, és Denebet a tarkójánál fogva a szája fölé húzza, és összeforrasztja az ajkukat. Tátott szájjal bámulom, ahogy az elmúlt hetek D&D terv részletezése, tökéletesítése tönkremegy egyetlen pillanat alatt. Aminek persze örülök, de a kedves bókok és udvarias megjegyzések helyett most úgy fest, mintha ki akarnák szorítani a másokból a szuszt. Eszembe jut, hogy amikor még suli közben Deneb beteg volt, azt mondta, Daphne-val finoman kell bánni, nehogy összetörjék. Erre most mindjárt összeroppantja a lányt, annyira szorítja magához. Leesett állal meresztgetem a szemem.

– Nem hiszem el – szólal meg egy töprengő hang a hátam mögött. – Pedig mennyi ideig terveztük, hogy hogyan csábítsuk el Hollowayt!

– Corvus? – pördülök meg azonnal. Ott áll, a falnak támaszkodva, vigyorogva. Fehér inget és fekete farmernadrágot visel, fekete haja selymesnek tűnik, bogárszemei csillognak. Vigyorog, de amikor a szemembe néz, elkomorodik. Kitárja a karját, én pedig egyszerűen csak hozzábújok. Magához szorít, minden szenvedély nélkül.

– Megijesztettél – súgja a fülembe, én pedig válaszként erőteljesen a mellkasába fúrom az arcom. Én is megijedtem – ha elvisznek a Viadalra, soha, de soha nem ölelhetném őt. Egy ideig csak állunk, és öleljük egymást, halljuk, ahogy Deneb és Daphne hevesen csókolóznak, ahogy levernek egy-két indiánmaszkot. Ekkor Corvus rájuk szól.

– Ne már, gyerekek, ezt nem a folyosón kéne…

Megfordulok karjai szorításában, a mellkasának dőlök, úgy nézem vigyorogva, ahogy a D&D terv alakul. Daphne tökéletesen sima haja kócosan áll mindenfele, pólója a derekán felgyűrődve. Zihálva nevet, és most minden hév nélkül karolja át az ábrándosan pislogó Denebet, aki gondolkozás nélkül magához szorítja újdonsült kedvesét.

– Van reggeli, kértek? – kérdezi Corvus, és kézen fogva bevezet a nappaliba. Az ajka elé emeli a mutatóujját. – A kicsik még alszanak!

– Kicsik? – kérdezem, és ujjaim az övéi közé kulcsolom.

– Kicsik – bólint, és állával egy csukott ajtó felé int. – Azura meg Sagitta – magyarázza. – Kicsik.

– Nagyon kicsik – mondom szemforgatva. Rávigyorgok Corvusra. Olyan jó érzés újra látni. Ilyen hosszú ideig még nem voltunk távol, mióta együtt vagyunk.

– Igen, ez így van. És közben ráadásul ki is húztak meghalatni – mondja Corvus. Meglököm a vállát.

– Nem arról volt szó, hogy többet nem nézel bele a fejembe? – érdeklődöm. Rám vigyorog.

– Sajnálom, de olyan régen hallottam a hangod, hogy nem tudok ellenállni annak, hogy a gondolataidat is…hát, lássam vagy halljam, ahogy jön.

– Ez remek, de engem zavar, hogy én meg nem tudom, te mit gondolsz – pislogok ártatlanul. Corvus megáll, elengedi a kezem, majd közelebb lép hozzám. Két tenyere közé fogja az arcom, és megcsókol. Lágyan és lassan. Egyik kezével átkarolja a derekam, és magához húz.

– Ne már, gyerekek, ezt nem a nappaliban kéne – hallom Deneb elvékonyított hangját.

– Hagyd már őket – nevet rá Daphne. Corvus elhúzódik, és mosolyogva nyom még egy utolsó csókot a számra.

– Szóval, kértek reggelit? Van itt nagyjából minden – lép oda a konyhapulthoz.

– Igen? Én semmit sem látok – nyújtogatja a nyakát Deneb. Látom rajta, hogy az egész arca, de még a nyaka is piros. Daphne hozzábújik oldalról, zöld szeme csillog. Ő is ki van pirulva rendesen.

– Inkább magyarázzátok meg, mi volt ez – teszem csípőre a kezem. Deneb sóhajt és megvakargatja a tarkóját.

– Igazából nekem fogalmam sincs. Daph? – pillant segítségkérőn a lányra, aki csak kuncog. Vállat vonva ezt mondja:

– Hát, Corvus tartott nekem párkapcsolati órákat – villant a fiúra egy széles vigyort, aki biccentve vigyorog rá vissza. Denebbel csak kapkodjuk a fejünket közöttük. Valamiről rendesen sikerült lemaradnunk.

– Persze nem azt mondtam, hogy rögtön rohanja le Hollowayt, az rosszul is kijöhetett volna – teszi hozzá Corvus. – De szerencsére nem így történt.

– Hát nem – bólogatok. – De mit keres itt Daphne? És mi mit keresünk itt egyáltalán? Greengrassékhoz szólt a meghívónk.

– Ha akartok, mehettek a kúriába is, a szüleim meg Astoria biztos szívesen fogadnak – mondja vállvonogatva a lány.

– De mit keresel itt, kislány? – csóválja a fejét Deneb. Daphne mosolyogva megérinti az arcát. Innen látom, hogy Deneb beleremeg az érintésbe.

– Leveleztünk. Megírta, hogy nézni szeretné majd az idei Bajnokságotokat…

– Viadal – javítom ki. Daphne biccent.

– Viadalotokat. Felajánlotta, hogy jöhetek ide, úgyhogy jöttem, és annyira megtetszett a hely, hogy itt maradtam. Magnustól rengeteg mindent tanultam! – mondja csillogó szemekkel.

– Az klassz – pislog Deneb. Látom, ahogy végigfuttatja a fejében a lehetséges válaszokat, mi tetszett meg annyira Daphne-nak Magnus Bane lakásában, hogy maradjon. Nevetnem kell a gondolatra, hogy esetleg Corvus miatt – Deneb arca erről a gondolatmenetről árulkodik. Daphne is észre veheti, mert lábujjhegyre áll és arcon csókolja a fiút.

– Nyugi, drágám – súgja a fülébe olyan hangosan, hogy még én is hallom. Deneb vállat von, és szembe fordítja magával Daphne-t, hogy újra megcsókolhassa. Corvus mosolyogva sóhajt, és felém fordul.

– Te kérsz enni, Johanna?

Bizsergés fut végig a gerincemen, ahogy kimondja a nevem.

– Farkaséhes vagyok.

Corvus ragyogó mosollyal biccent, és sürgölődni kezd a konyhácskában.

Fél óra múlva, nyolc körül már a „kicsik” is felébrednek. Illetve csak Azura, Sagitta még húzza a lóbőrt az ágyban.

– Jó reggelt! – köszönt nagyot ásítva. Ránk mosolyog. Az arckifejezése annyira a bátyjáé, hogy nem tudok nem visszamosolyogni. A következő mondatától persze hamar lelohad a jókedvem. – Örülök, hogy egyikőtök sem halt meg.

– Ööö…kösz – pillant rá Deneb elkerekedett szemmel. Corvus kenyérszeletet vág, közben ránk néz.

– Ne vegyétek komolyan, egy percig sem hittük, hogy bármelyikőtöknek baja eshet.

– Pedig nagy eséllyel lehetett volna – mondom színtelen hangon, visszaemlékezve arra a szörnyű pillanatra, amikor Lucia Grandanova felolvasta a nevem.

– Semmi baj – nyugtatgat Deneb, és a kézfejemre teszi a kezét. – Semmi baj nem történt, és nem is fog.

Összemosolygunk. Elkapom a szemem, nem akarom látni az arcán annak az ijedelemnek a nyomát, ami Aratás óta ott van.

– Mikor is lesz a kviddics kupa? – kérdezem, Corvusra kapva a tekintetem.

– Másfél hét múlva.

– Hogy jutunk oda? – faggatom, hogy eltereljem a gondolataim.

– Egy hét múlva elutazunk az Odúba…

– Az mi? – szúrja közbe Deneb.

– A Weasley-család otthona – hangzik a felelet. Denebbel és Daphne-val összenézünk.

– Biztos jó ötlet ez? – kérdezem óvatosan.

– Hogy érted? – hunyorog rám Corvus.

– Hát, Weasley-ékkel…Nem feltétlenül ápolunk olyan jó kapcsolatot… – Próbálok úgy fogalmazni, hogy a lehető legkevésbé sértsem meg őket.

– Ne aggódj, nem lesz semmi baj – mosolyog Corvus, és nekem nincs szívem tiltakozni.

A napot többnyire semmittevéssel töltjük. Egész nap beszélgetünk és játszunk. Sok mugli társasjátékot kipróbálunk, amiknek eleinte nem nagyon értem a szabályát, de aztán egyre jobban megy. Végig nevetjük az egészet, vicces dolog a Black-testvérekkel közös játék. Corvus már nagykorú, szóval suttyomban varázsolgat.

– Csaló! – rikoltja Sagitta, és a bátyja hátára ugrik. A mozdulattól felborul az asztal, a tábla és a bábuk szétszóródnak. Kuncogva dőlök hátra, és nézem, ahogy Sagitta és Corvus gyilkolják egymást a kanapén. Deneb és Daphne kihasználják a pár percnyi nyugalmat, és egymásba feledkeznek. Magnus valahol a városban mászkál, Azura pedig összegömbölyödve alszik egy bársony fotelben, karja alatt Magnus macskájával, Miau Ce-tunggal.

Este, amikor Magnus hazaér, vacsorát készít, és szinte a Roxfortban érzem magam. Összefut a nyál a számban, amikor megpillantom a különféle ételek sorát. Jóízűen eszünk, Denebbel szinte meg sem szólalunk, csak hallgatjuk a többiek diskurzusát.

– Pyxis odajön majd – újságolja Magnus. A Black-testvérek összevigyorognak.

– Meg is oldódtak a problémák közte meg Charlie között? – kérdezi Azura, ártatlanul pislogva.

– Remélem – mondja a boszorkánymester. – Örülnék, ha boldog lenne.

– Ugye te már nem érzel semmit iránta? – kérdezi óvatosan Corvus, felfigyelve Magnus bánatosságára. Deneb, Daphne és én a tányérunkba feledkezünk – ez túl családias beszélgetés ahhoz, hogy hozzászóljunk.

– Nem – mosolyog rá Magnus. A szemében aggodalom csillan. – Csak rossz előérzetem van.

– Charlie miatt? – vonja föl a szemöldökét Sagitta. Magnus nem válaszol, csak a fejét csóválja.

– Még csirkét? – kérdezi Denebtől, és ezzel le is zárja a beszélgetést Pyxisről és a szerelmi életéről.

Vacsora után Magnus és Corvus berendezi a nappalit.

– Mit fogunk csinálni? – kíváncsiskodom, kilépve a fürdőből. A hajam még vizes, odalépek Corvus elé, aki szó nélkül int a pálcájával, megszárítva ezzel a tincseim. Köszönetképp arcon csókolom. Mosolyogva megsimogatja a hajam.

– Mekkorára növeszted? – kérdezi, a végénél fogva megcsiklandozza vele a nyakam.

– Még nem tudom – vonom meg a vállam. Az összetolt kanapékra intek. – Mi lesz itt?

– Tartozom még neked Miss Elizabeth Bennett bemutatásával – feleli Corvus, és elvigyorodik. Nevetve lököm meg a vállát.

– Úgysem fogod tudni megszerettetni velem – vágom rá. – Nem szimpatikus a lány.

– Csak azért, mert Cornak bejön, igaz? – szól közbe Sagitta. Egy kanapén fekszik, feje és lába lelóg két oldalt a karfákról.

– Már más jön be – javítja ki a húgát Corvus, és rám mosolyog. Visszamosolyognék, ha nem folytatná a vitát Sagitta.

– Kicsoda? Jane Eyre? – vág vissza a lány.

– Eyre? Jane Eyre? Az meg kicsoda? – kapkodom a fejem összevont szemöldökkel. Corvus nagyot sóhajt.

– Senki – mondja legyintve, amitől csak még jobban fölmegy bennem a pumpa, és egy pillanatra nagyon megijedek.

– Az sose jó, ha egy lányra azt mondják, hogy senki – közlöm, csípőre tett kézzel.

– Ez most feminista vagy féltékenykedő szöveg? – vihog Sagitta. Gyilkos pillantást vetek rá.

– Drágám, Jane Eyre egy könyvszereplő – mondja Corvus, és látom rajta, hogy alig bírja visszatartani a nevetését. Meglököm a mellkasát.

– Nem vagy vicces, Black – jelentem ki, és lehuppanok a kanapéra. Corvus hátulról lehajol, és nevetve végig húzza az ujját a felkaromon.

– Naa, csak nem haragszol most meg – mondja, és belecsókol a nyakamba. Csiklandósan összerándulok.

– Hát, őszintén, nem tudom – felelem incselkedve, és hátra hajtom a fejem, hogy felnézhessek rá. – A helyedben megpróbálnám magam kiengesztelni…

– Ó, te jó ég, ne itt éljétek ki minden romantikus életetek – könyörög Sagitta. Corvus fölnevet és beül mellém. Átkarol, én pedig oldalról hozzábújok.

Jó félórába telik, mire mindenki elhelyezkedik. Magnusnak egy új fotelt kell varázsolnia, hogy mindannyian elférhessünk. Azura és Sagitta egy-egy székben terülnek el, Magnus a földön ül, ölében Miau Ce-tunggal, mi Corvusszal elfoglaljuk a kanapét. Deneb és Daphne bejelentették, hogy ha nem bánjuk, akkor ők most inkább elvonulnának megbeszélni a dolgaikat. Mondjuk fene tudja, ebből mennyi lesz a beszélgetés.

Amikor megpillantom a muglihölgyet, Corvusra pillantok.

– Komolyan, ez Elizabeth Benett? – kérdezem felvont szemöldökkel. – Csúnyább, mint amilyennek elképzeltem.

Corvus nevet, és nem válaszol, még akkor sem, amikor kommentálni kezdem a filmet. Úgy fest, élvezi a folyamatos narrációmat. Egy idő után bökködni kezd, de szavakkal nem mondja ki, hogy hagyjam abba.

– Fogd már be! – ripakodik rám Sagitta, úgy a film felénél. Utána már csak Corvus fülébe sugdosom a megjegyzéseimet, aki halkan föl-fölnevet.

– A panemiek tudnak filmezni? – érdeklődik Magnus, amíg várok arra, hogy Sagitta kijöjjön a fürdőből. Későre jár, csak ásítozni tudok. A film nagyon hosszú volt – több részből állt.

– Nem – felelem.

– Az látszik – kuncog Corvus. Mögém áll és átkarol, állát a vállamra illeszti. Felemelem a kezem, hogy beletúrhassak kócos sötét tincseibe.

– Probléma állt föl – lép ki a fürdőszobából Sagitta. Fehérköntöst visel, haja besötétedett a víztől.  

– Na mi történt? Elfogyasztottad a meleg vizet? – kérdezi Corvus. Nem kell látnom, hogy tudjam, fintorog. A hideg víz a gyengéje.

– Nem – rázza a fejét Sagitta. – Hogy fogunk aludni? – Csípőre teszi a kezét, és végig mér minket, a fotelben olvasgató húgát és Magnust.

– Hogyhogy hogy? Hát, fogod magad, lefekszel, betakarózol és…

– Imádom, amikor humorzsákot játszol, Corrie – grimaszol Sagitta. – Na, de komolyan beszélek! – Átdobja szőke haját a válla fölött. – Deneb és Daphne abba a szobában vannak, ahol Johannának is aludnia kéne, de ők bealudtak és nincs szívem kirobbantani őket onnan…

– Milyen jó fej lett a kishúgom, figyeled? – kötözködik Corvus. Sagitta gyilkos pillantást vet rá.

– Magnus, nem tudsz több szobát csinálni? – fordul a boszorkánymester felé a lány.

– Amíg mindenki bent van, nem – rázza a fejét a fickó. Sagitta fújtat.

– Oké, mi Azurával alszunk a szobánkban, ti pedig Johannával alhattok itt kint – osztja föl az alvóhelyeket. Corvus persze rögtön visszavág.

– Miért mi alszunk kint? Idősebbek vagyunk! – érvel.

– Csak te vagy idősebb nálam – tiltakozik Sagitta.

– De nagyobbak vagyunk nálatok – méricskél Corvus.

– Dehogyis. Magasabb vagyok Masonnél!

– Jó, de én magasabb vagyok nálad, Johanna meg Azuránál. Tehát mi vagyunk a nagyobbak…

– Hagyd, Corvus, elférünk a kanapén is – csitítom, de Corvus már rég elengedett, felkészül a csatára a húgával. Szemforgatva várok. Végül Magnus megelégeli a szócsatát és igazságot oszt:

– Majd én alszok a kanapén Miau Ce-tunggal, rendben? Corvus és Johanna alhatnak az én ágyamban, Sagittáék maradnak a Black-szobában.

Még be sem fejezi a mondatot, amikor a két testvér egyszerre kezd ellenkezni.

– Majd alszunk mi a kanapén – mondja Corvus. – Te vagy a vendéglátó, nyugodtan aludj a szobádban.

– Nem, nem, mi majd alszunk kint Azuval, ti meg nyugodtan össze tudtok bújni a nagy ágyon – ajánlja Sagitta. A fejem fogva próbálok kiigazodni rajtuk. Nehezen megy.

Végül mi alszunk a Black testvérek szobájában. Az ágy nagy, de mégis hatalmas hely marad üresen, mert Corvusszal csak a kis részét foglaljuk el. A lábam az övé köré fonom, hogy ne fázzon. Kuncogva húz magához egy csókra.

– El is felejtettem a lábfej-fázós problémádat – mondja, miután elenged.

– A húgaid nem szokták ezt csinálni? – érdeklődöm, és felkönyöklök. A függönyök nincsenek rendesen behúzva – aminek reggel egészen biztosan meg fogjuk inni a levét –, a holdfény megvilágítja elnyűtt pólójából előbukkanó kulcscsontját, fehér nyakát és arcát, megcsillan szinte fekete haján, sötét szemén. Vékony ajkai elnyílnak mosolygás közben.

– Ha velük alszom, örülök, ha egyben az ágyban maradok – feleli. Halkan fölnevetek. Felnyúl, végig vezeti a hátamon a kezét, majd ujjait a hajamba fúrja. – Amilyen vadak ébren, legalább olyan vadak álmukban.

Lehajolok, hogy megcsókoljam. Corvus simogatja a karom, az arcom, és bókokat súg a fülembe.

– Ez hiányzott – motyogja. Visszafordulok az oldalamra, és hozzábújok. A mellkasán összefonódó kezünket figyelem, és hallgatom a lélegzetvételét.

– Tudod, Johanna Mason, nem élném túl, ha téged beküldenének a Bolondok Viadalára.

– Lehet, hogy én sem – felelem. Corvus átkarol, és megpaskolja a derekam.

– Úgyis legyőznél mindenkit, kedvesem – mondja.

– Remélem.

Többet nem szólunk, csak egymás légzését hallgatva élvezzük a másik társaságát és hogy nem kell már aggódnunk.

Legalábbis még egy évig.