Prológus #1
Amadé visszaszámol
.jpg)
Még huszonkilenc óra, harminc perc, negyvenkét másodperc.
Sose tartottam magam nagy géniusznak matekból, most azonban
mégiscsak úgy csüngtem a számokon. Türelmetlenül doboltam az ujjaimmal a padon,
és izgatottan néztem, ahogy az órámon a másodpercmutató szorítja, szorítja ki
az időt a jelenből.
Lyukasóránk volt, senki nem tudott bejönni helyettesíteni –
utoljára hetedik évvégén volt kémiám, de ezt nem is nagyon bánom. Az osztályom
nagyrésze hátul bandázott a teremben, én pedig elöl ültem az ablak közelében, bámultam
ki az utcára. Verset próbáltam írni, de túl nagy volt a hangzavar, a tinta a
tollamból mintha inkább az ereimbe folyt volna vissza, ahelyett, hogy szavak
formájában papírra hullt volna.
Valaki hátulról megdobott egy papírgalacsinnal, de nem
törődtem vele, tudtam, mi szerepel benne: nyilván egy pár igencsak pajzán sor,
ami kiparodizálja a szerelmes verset, amit Réka táskájába rejtettem jó pár hete.
Még huszonkilenc óra, huszonhét perc, tizenkilenc
másodperc…
Mintha a gondolataim varázserejűek lettek volna, Ella lépett
be a terembe hűséges barátnőivel, akik inkább a ragyogása, mintsem személyisége
miatt követték mindenhova. Ebbe a csatlóskörbe tartozott Réka is. Mind az öt
lány megvető pillantást vetett rám, felhúzták az orrukat és fintorogtak.
Sóhajtottam és folytattam az ablakon való kibámulást.
Huszonkilenc óra, huszonöt perc, negyvennégy másodperc…
Ennyi idő van hátra addig, hogy átlépjek új életem kapuján.
Persze még nem teljesen (hiszen május van), csak a fél lábamat dughatom át
rajta, de az is valami.
Holnap megyek matekszintfelmérőt írni a Berzsenyibe. Az új
iskolám gondolatára kellemes borzongás futott végig a gerincemen, el is
feledkeztem az osztályom szörnyűségéről. Egy iskola, ahol hozzám hasonló
emberek lesznek, ahol megtalálhatom a közegemet, ahol megértenek, ahol nem
fognak kiszorítani.
Ahol talán megtalálom Életem Szerelmét – és nem úgy, ahogy
eddig sikerült. Beleszerettem Sziszibe, feleségül akartam venni, nem jött
össze. Volt az a kis ügy Ervinnel, de végül kiderült, hogy ő sem lesz Életem
Szerelme. Rékáról meg beszélni sem érdemes…
Ünnepélyesen ismét felemeltem a tollam: a Berzsenyi minden
szempontból pozitív változást fog hozni az életembe, ezt pedig most muszáj
megörökítenem egy versben, még ha nem is találom meg rögtön a legszebb
szavakat.
Nem törődve a hátamnak csapódó újabb papírgalacsinnal, írni
kezdtem. Közben az órámra lestem:
Még huszonkilenc óra, húsz perc, ötvenegy másodperc.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése