Van még új a Nap alatt ~ 4/1. fejezet

 4/1. fejezet

Legjobb csapatépítőprogram? Tanártüntetés!

(Ajánlott zene az olvasáshoz: What a life ~ fordításért, magyarázatért KATT!)

Takarókupacba burkolódzva kuporogtam az ágyban és gyertyafénynél próbáltam megtalálni a legtökéletesebb jelzőket Harangvölgyi Rita hajának színéhez – vörös, akárcsak a rézvezeték? Egyáltalán létezik olyan, hogy rézvezeték?

Az „Új Életem Nevezetes Első Napját” akartam egy versben megörökíteni, de a múzsa messzire elkerült.

A tollam végét rágcsáltam és a gyertya lángjába bámultam. Elképzeltem, hogy nem golyóstollat rágok, hanem lúdtollat, hogy pergamenre vetek szavakat, nem pedig egy füzetbe, és hogy köpeny borítja a hátamat, nem takarók. Hogy kintről nem az egyetlen égő utcalámpa világít be, hanem a csillagok és a Hold. Hogy azért gyertyát égetek, mert ebben a korban mindenkinél gyertya ég, és nem azért, mert a Nagyapa nem tudja fizetni az elviselhetetlenül magas számlákat.

A telefonom rezzenése rántott vissza a jelenbe, a huszonegyedik századba. Messenger üzenetem érkezett; megnyitottam az engedélykéréseket és láttam, hogy egy profilkép nélküli személy, bizonyos Pataky Dávid írt nekem.

A szívem nyomban a torkomba ugrott, de a gyertyalángba bámulva vettem pár nagy levegőt, hogy lenyugodjak.

Az online kommunikáció nem éppen az erősségem.

Nálam maradt a tollad – írta Dávid. Semmi köszönés, semmi elnézést a késői zavarásért. Semmi, csak a tény közlése. Az ajkamba harapva próbáltam kitalálni, mit lehetne erre válaszolni. Végül csak annyit írtam: Ó.

Majd visszaadom.

Köszi!

Három teljesen értelmetlen, fölösleges szó. De mégis Dáviddal beszéltem. Beszéltem. Nem, ezt túlzás beszélgetésnek nevezni.

Majd az angolszintfelmérőn – gépeltem. Nem küldtem el, még hozzáírtam, hogy: Ülünk ott is egymás mellett? De végül nem mertem elküldeni, bénán hangzott.

Ugráló pontocskák jelezték, hogy Dávid ír valamit, majd rögtön fel is bukkant egy új szövegbuborék:

Üljünk együtt megint, és majd utána visszaadom

Mondatvégi írásjel nélkül. Majd még egy üzenet, szintén abban a formában:

Tetszik a színe

Nekem meg a szemed színe, tört fel bennem a gondolat, és egy pillanatra felidéztem Dávid pillantását. Elgondolkoztam: a szeme nagyon feketének láttam, amikor a dolgozatot nézte, de fénylett, amikor nevetett és aranybarnának tűnt, amikor a napba nézett.

Megborzongtam és elhessegettem ezeket a képeket.

Megtarthatod – pötyögtem, és most végre el is küldtem. Dávid pár percig nem válaszolt, én pedig úgy harapdáltam az ajkam, hogy attól féltem, felhasad és sötétvörös vér ömlik a sárgás árnyalatú lapokra.

Utána mész a tanártüntetésre?

Hezitáltam, de végül igennel feleltem. Miért ne? Utoljára nagyjából két éve voltam tüntetéseken, akkor pedig többször is: Ervin elvitt az LMBTQ emberek jogaiért tüntetni, a tanárokért, és a meteorológusokért is – Ervin nagybátyját kirúgták a munkahelyéről egy meteorológiai tévedés miatt, én pedig akkoriban mindenhova követtem azt a fiút.

Azóta rossz élmények miatt nem mentem el egyre sem, de új élet, új iskola, új esélyek. A tüntetés meg remek csapatépítő lehet – összekapaszkodva nyomorogni a fullasztó tömeg kellős közepén –, és a Berzsenyibe is azért megyek, hogy tanuljak, azt pedig tanárok nélkül, ugyebár, nem lehet.

*

Ha az egyáltalán lehetséges, az angolszintfelmérő még rosszabbul ment, mint a matek. Most Dávid adta be legelőször a dolgozatot, egy feladatot sem nézett vissza, nem lapozott hátra, mindenhova magabiztosan beírt egy választ, és amikor a végére ért, visszatette a tolltartómba a tollát, mosolyogva sok sikert kívánt, és kiment a teremből. A múltkori felmérővel ellentétben most teljesen nyugodtnak tűnt – ette volna meg a fene.

Csak mikor elhagyta a termet, jutott eszembe, hogy a keze bámulása helyett a válaszait is nézhettem volna.

Ezúttal próbáltam kihasználni minden rendelkezésemre álló időt. Az ajkamat nyalogattam, még érződött rajta a vattacukorízű fagyi – Dáviddal megbeszéltük, hogy a dolgozat kezdete előtt egy órával találkozunk a cukrászdában, hogy biztosan odaérjünk és lemoshassuk magunkról a késős fiúk címet. Szóval megint fagyiztunk, ezúttal viszont elővigyázatos voltam, és tálkába kértem az édességet. Dávid természetesen kinevetett miatta, de legalább nem ettem le a kockás inget, amit a tüntetés miatt vettem fel.

Dávid nem vett fel kockásinget, csak egy kis kék kockás kendőt kötött a nyakába. Fehér pólójával és a kis kendőjével valamiért annyira francia beütést keltett, hogy már vártam, mikor kezd el franciául beszélni.

Megráztam a fejem, és próbáltam visszaterelni a gondolataimat az angol felé. Angol. Nem tudok angolul. Nagyapa latinra tanít ezeréve, nem angolra – miért is tanítana valami hasznosat?

Körbenéztem a teremben. Több emberen kiszúrtam kockás ruhadarabot – az országban felhívták az emberek figyelmét arra, hogyha az utcára nem is jönnek ki támogatni a pedagógusokat, napközben kockásat hordjanak, ezzel is jelezve a szolidaritást.

Így hát elégedetten vettem szemügyre az osztályt: Tekla rövid barna haját tűzte el egy kockás hajpánttal, Vil göndör angyalfürtjeivel és kockás flanelingével leginkább egy amerikai favágóhoz vagy farmerhez hasonlított. Lenke kockás ruhát vett fel, Kristófnak a nyakkendője volt kockás.

Eszembe jutott, hogy írhattunk volna az osztálycsoportba, van-e kedve valakinek tüntetni jönni velünk, biztos sokan összegyűltünk volna.

A dolgozat befejezte után kint csoportosultunk, mint múltkor is. Szandra, egy lány, fejére tűzött konttyal (és kockás holmi nélkül) szúrós szemmel nézett, amikor Dávid visszautasította a nevemben is az osztályos kocsmázást.

– Amadéval kimegyünk a tüntetésre. Akinek lenne kedve jönni, az jöhet – ajánlotta fel, én pedig egyetértőn bólintottam.

– Beírhattad volna az osztálycsopiba – jegyezte meg Szandra.

– Bocs – húzta fel a vállát Dávid. – Nem nagyon használom a Messengert.

– Na mindegy – pattant fel Tekla, aki az imént ült le egy asztal szélére. – Akkor most megyünk vagy nem?

Ez a lány egy óriási energiabombának tűnt. A múltkori osztálytalálkozón mellette ültem; be nem állt a szája, csilingelőn kacagott mindenen és hihetetlenül hangos volt.

– Hova? – fintorgott Szandra. Őt nem találtam túl szimpatikusnak, de reméltem, hogy ez meg fog változni, nem szerettem volna senkivel se rossz kapcsolatot az osztályban.

– Aki akar, a tüntetésre, aki akar, a kocsmába – csapott a térdére Vil, aki legalább olyan energikus volt, mint Tekla. A lány levezetett egy szavazást, ki-merre-hogyan, és egy jó tízfős csoport összegyűlt, akik a tüntetés mellett döntöttek, kicsit többen a kocsmába indultak, néhányan pedig egyikre sem értek rá.

A tüntetéses csapatból nem emlékeztem mindenki nevére, úgyhogy megkérdeztem Dávidot, kicsodák is baktatnak mögöttünk. Dávid tudta az útvonalat, így hát ő vezetett minket a Jászai Mari tér felé, ahová a tüntetés egyik főbb csomópontját hirdették.

– Kristóf, Arnold, Ditte, Ádám, Roni – magyarázta az ismeretlen személyeket. Kristófnak rövid haja volt, nagy szemüvege és mint már láttam, kockás nyakkendője; Arnold (aki megkért minket, hogy Torónak becézzük – a név a vezetéknevéből, a Torványiból eredt) tipikus deszkás srácnak tűnt bő ruháiban. Ditte rövid szoknyát és hosszú zoknit hordott, Ádám szájából meggyújtatlan cigaretta lógott, Roni pedig nagyon csinos volt hosszú hajával és meleg mosolyával.

– Elvileg a berzsenyisek már kint vannak – mondta Ádám, épp a telefonján pötyögött valamit.

– Hogy érted? – kérdezte Lujza Roni karjába karolva.

– Most írta Mesi – válaszolt a fiú. Dávid kíváncsian oldalra biccentette a fejét.

– Ki az a Mesi?

Ádám elvigyorodott.

– Szerintem az egyik legjobb csaj a suliban. Most tizedikes. A bátyám osztálytársa. – Újra a telefonjára pillantott, választ gépelt. – Már ott vannak a Margit hídon.

– Akkor siessünk, hogy elkaphassuk őket! – lendült bele Arnold, és lecsapta a gördeszkáját a járdára, hogy azon guruljon előre.

Még azelőtt kettészakadtunk, hogy elértük volna a legnagyobb tömeget. A Jászai Mari tér felé vezető utak tömve voltak emberekkel, akik kockás zászlókat lóbáltak, üvöltöttek, kreatív feliratokkal ellátott táblákat mutattak az arcukba mászó kameráknak.

Lujza most Tekla karjába csimpaszkodott, mivel Ronit sikerült elveszítenünk Ádámmal, Arnolddal és Dittével együtt. Kristóf durcás fejjel hallgatta Dávid és Vil pergő párbeszédét. Szívesen figyeltem volna rájuk, de túl hangosan kiabált mindenki körülöttem. Tekla széles vigyorral az arcán fordult hozzám, amikor látta, hogy egyedül botladozom mellettük.

– Na és, te szeretsz sportolni?

Próbáltam nem feltűnően fintorogni.

– A sakk nem rossz.

Lujza és Tekla jót nevetett rajtam, és olyan pillantással néztek össze, amivel nem tudtam mit kezdeni.

– Ti sportoltok? – jöttem rá, és ellenszegültem a kísértésnek, hogy zavartan beletúrjak a hajamba.

– Én tornázok – válaszolt Lujza.

– Én meg vízilabdázok – húzta ki magát Tekla.

– Jaj – bukott elő belőlem. Mindkét sport elég rémisztőnek tűnt számomra: a tornászok folyamatosan életveszélyes ugrásokat hajtanak végre, a vízilabdások meg roppant mély vízben kapálóznak és verekednek.

Mielőtt kifejthettem volna a véleményem, kicsit kedvesebben és elismerőbben, mint gondolatban, a fiúk megtorpantak és Kristóf megköszörülte a torkát.

– Köszi, srácok, hogy eljöhettem veletek, de én most hazamegyek.

– Ó – szomorodott el Tekla. Előreugrott és jó alaposan megölelgette a fiút, majdnem le is verte a szemüvegét. Lujza már sokkal gyengédebben ölelte meg, de utána Kristóf megint ölelésviharba keveredett, Vil zárta a karjaiba. Dávid csak lazán karolta át, én pedig esetlenül intettem neki, aztán kezet fogtunk.

Érdeklődve elemeztem fejben, ki hogyan búcsúzik, köszön, mutatja ki az érzéseit. Én annyira nem vagyok otthon a fizikai kontaktusokban! Rengeteget kell még tanulnom – és azt hiszem, a Berzsenyi erre is kiváló kiválóan meg fog tanítani.

Nagyjából hatkor sikerült elérnünk a híd feléhez. Rekedtre üvöltöttük magunkat, leizzadtunk, én személy szerint alig kaptam levegőt a tömeg közepén. Gyűszűnyi hely állt csak egy-egy ember rendelkezésére, és bár én elég kevés helyet foglalok el alapvetően a térből, most különösen összenyomottnak éreztem magam. Botladoztam, szédelegtem, de igyekeztem nem mutatni, hogy pocsékul érzem magam. Éhes voltam, a gyomrom korgott – egész nap csak két szelet kenyeret és egy gombóc fagyit sikerült ennem.

Az eget bámultam, aztán kicsit becsuktam a szemem, hogy elképzeljem: lélegzetet nyerek. Képzeletben nagy kortyokban nyeldekeltem a friss levegőt…

Majdnem megakadt a torkomon a képzelt friss levegő, amikor izzadt ujjak szorultak a tarkómra. Kétségbeestemben felpattant a szemem.

– Jól vagy, Amadé? – kiabálta Dávid a fülembe. A kiabálással nyálcseppek is éreztek. Guszta.

Pislogtam párat, hogy eltűnjenek a fekete és színes foltocskák a szemem elől.

– Persze – bólintottam aztán, de ettől csak megszédültem, az ujjaimnak kellett támasztanom a homlokomat.

– Itt fogsz elájulni – morogta, és erősen megmarkolta a vállamat, hogy maga felé fordítson.

– Csak kicsit éhes vagyok – dünnyögtem, de tudtam, hogy nem hallja meg senki a hangzavarban. Lujza aggódó pillantással fordult felénk, arca kipirult az ordibálástól.

– Minden oké?

– Amadé enni akar – kiabált Dávid előrehajolva, és Lujzát is közelebb húzta, hogy ne kelljen olyan hangerővel beszélnie.

– Ezt nem mondtam – tiltakoztam.

– Kupaktanácsoltok! – érkezett meg Vil is. – Kihagynátok?

– Téged soha – bökte meg Dávid.

– Mi a szitu? – mozgatta meg szemöldökét Vil, mire vettem egy nagy levegőt és mielőtt Dávid válaszolhatott volna neki, azt mondtam:

– Csak kicsit éhes vagyok, de minden rendben, énekelj nyugodtan tovább, angyali hangod van.

Vil a szurkálódásra nem válaszolt, úgy megörült a mondatom első felének.

– Menjünk Mekibe! Légyszi-légyszi-légyszi!

– Meki? – érkezett meg Tekla is.

– Inkább menjünk a Vega Világba – vetette fel Lujza, de Tekla és Vil rögtön letorkollták.

– A Meki sokkal jobb – szögezte le Tekla. – És most, ha jól láttam, király játékot adnak a Happy Mealhez.

– Most hanyadik osztályba is fogunk járni? – tette fel a kérdést gúnyolódva Dávid, de egy hirtelen felzúduló „Fizessétek ki a tanárainkat!” kórus elnyomta a hangját Tekla füle elől.

– Kérlek szépen, menjünk oda! – könyörgött Vil, álla alatt összefűzött ujjakkal. – Anyu soha nem engedi, mondván az nem egészséges.

– Mert nem is az – jegyezte meg Lujza.

Közben Dávid átkarolt engem és Lujzát, próbált velünk együtt utat törni kifelé a korláthoz, ahol kaphatnánk egy kis levegőt, és ahol talán kicsit hallhatóbban tudnánk kupaktanácsot tartani.

– Szóval, ki szavaz az egészségtelen, de kétségtelenül roppant finom McDonaldsba?

– Most nem tudom eldönteni, hogy mellette vagy ellene foglalsz álláspontot – pihegtem, és a korlátnak dőltem, amint eljutottam odáig. Dávid elvigyorodott.

– Nem is az a lényeg – kacsintott. Tekla és Vil határozottan feldobták a magasba a karjukat, Vil keze majdnem fülön talált.

– Ki szavaz az unalmas, de egészséges Vega Világra?

Csak Lujza jelentkezett. Én tartózkodtam, Dávid pedig bocsánatkérőn nézett Lujzára.

– Bocsánat, de a Big Macért bármit megtennék.

– Még egy választást is megbundáznál? – érdeklődtem. Hátradöntöttem a fejem, élveztem, ahogy a hajamba belekap a lusta májusi szellő.

– Figyelj, itthon mi mást tanulhatnék a nagyoktól? – biccentett a tüntető tömeg felé Dávid.

– Jogos.

Tekla összedörzsölte a kezét, majd a előrehajolt és a combjára csapta a kezeit, támadó pozíciót vett fel.

– Készüljetek fel a törtetésre!

*

Túlzás nélkül legalább másfél órát vett igénybe, hogy a Margit hídról eljussunk a Jászai Mari téren álló gyorsétterembe. Tekla határozottan tolakodott előre, a tömeg szétnyílt előtte, mintha ő lenne Mózes.

– Biztos érzik az agresszív kisugárzását – jegyezte meg kuncogva Dávid. Szerencséjére csak én hallottam a kommentárt, Tekla ugyanis biztos lecsapta volna.

– Csöndesebben! – figyelmeztettem, és hátraböktem a könyökömmel.

– Juj, hajolj le! – szólt rám hirtelen, felfelé mutatott és megrántotta a karomat, de úgy, hogy elvesztettem az egyensúlyomat, és a lehető legkevésbé filmes-lassított felvételes mozdulattal estem Dávid oldalának.

– Bicikli – böktem ki, amikor felnézve láttam, hogy egy kerékpáros, dühös férfi a feje fölé emelt járgánnyal tör utat magának. Dávid megpaskolta a vállamat és újra egyenesbe segített.

– Minden rendben, bicebóca? – kérdezte cukkolódva, és gyorsan követte a biciklis által vágott ösvényt, a csuklómnál fogva húzott maga után. A gyomrom apróra zsugorodott, de ezt a gyötrő éhség számlájára írtam.

– Minden, de persze csak miután megmentettél, én hősöm – válaszoltam, de elpirultam, amint kimondtam. Ezt ugye nem fogja flörtnek venni?

Dávid hátranézett és csak vigyorgott. Fogalmam sem volt, flörtnek vette-e.

A Mekiben hatalmas sor állt, az összes asztalnál ültek.

– A földre ülünk – döntötte el gyorsan Vil.

– Nekem mindegy, hol ehetek, csak legyen mit – vágta rá Tekla. Lujza elhúzta a száját.

– Én eszek bébirépát.

– Az finom – csillant fel Tekla. – És nagyon jó a neve. Bébirépa. Cuki!

– Jézusom – szaladt ki a számon. Tekla elég fura lány volt.

Mind a négyen rám néztek, én meg zavaromban a tarkómnál kezdtem csavargatni a hajam. Többször át kéne gondolnom, mit mondok, mielőtt kinyitnám a szám.

– Jézusom, mennyibe kerül a hamburger – folytattam gyors torokköszörülés és újrahuzalozás után. – Nekem nincs ennyi pénzem.

– Meghívlak – sietett a válasszal Dávid, mire rögtön a fejemet ráztam. A délutáni fagyizás során szóba kerültek az anyagiak is, és mindkettőnk számára egyértelművé vált, mekkora szakadék van kettőnk családja között e téren.

– Nem kell – vörösödtem el. – Már így is lógok egy fagyi árával.

Dávid legyintett.

– Ragaszkodom hozzá.

– De…

– Hagyjál már – húzta össze a szemét, és az orrát ráncolta. Meghökkentően aranyos volt így az arca, szerettem volna megtapintani az orra tövét, ahol olyan puhán gyűrődött össze a bőre a fintorgástól.

Megráztam a fejem.

– Na, Amadé, összedobjuk neked, csak mondd, mit kérsz! – bökött meg mutatóujjával Tekla. – Jó sokáig kell sorban állnunk, addig bőven kitalálhatjuk.

Végül a közösbe beadtunk mindannyian valamennyit, és vettünk mindenfélét – sültkrumplit, hamburgereket, szószt, üdítőt és bébirépát, ami (nehéz bevallani), finom volt.

A mosdóból jöttem kifelé, amikor csörögni kezdett a telefonom. A csapat egy sarokban, az ablak tövében telepedett le, ott tartottuk a lakomát.

A nővérem, Erika hívott, amitől azonnal a torkomba ugrott a szívem: ez semmiképpen sem jelenthet jó.

– Elmegyek itthonról, kiskölyök – szólt bele a telefonba. Hallottam, hogy kulccsal zörög, cipősarkak kopogtak a folyosó kőpadlóján.

– Hogy érted, hogy elmész? Úgy volt, hogy ott alszok ma este.

– Scusa, de nem fogsz tudni, muszáj elmennem itthonról.

Nagyapától örökölve-tanulva mindketten hajlamosak voltunk olasz szavakat beszúrni a beszédünkbe, ha idegesek leszünk. Nem akartam tudni, most mi húzta fel Erikát.

– Nincs kulcsom – mondtam lassan, hogy biztosan értse.

– Tudom – mondta hasonló tempóban. A hangjából csöpögött a gúny.

– Nagyapa sincs otthon.

– Sajnálom. Miért nem jöttél haza időben?

– Időben? – visszhangoztam. – Nincs még hétóra!

Hallgatás volt a válasz.

– Nem tudok mit csinálni – mondta szánakozva Erika. – Most legalább nincs hideg.

– Nem fogok egy parkban aludni – szögeztem le gyorsan.

– Kár, pedig kényelmesek a padok.

– Erika!

– Menj át egy barátodhoz!

– Mindketten tudjuk, hogy nincsenek barátaim.

Erőtlenül nekidőltem a falnak és égő arcomra szorítottam a hideg víz miatt nyirkos tenyerem.

– Mindegy, hagyjuk – motyogtam. – Jó munkát estére…

Erika még mondani akart valamit, hallottam, ahogy belekezd a nevembe, de kinyomtam a mobilt.

Visszanyeltem a könnyeimet, és kinyitottam a szemem. Azt láttam, hogy Dávid bámul az arcomba, már nem a többiekkel ült, itt állt, itt, előttem.

– Mi az? – kérdeztem, de elcsuklott a hangom a feszültségtől.

– Családi gubancok? – tette fel óvatosan a kérdést Dávid.

– Ja – mondtam és hanyagul felhúztam a vállam. – Mennyit hallottál? – kérdeztem, amikor rájöttem, nemcsak egy pillanattal ezelőtt teleportálódott ide.

– Hogy nem mehetsz haza, nem akarsz parkban aludni és hogy nincsenek barátaid.

– Ó.

Dávid arcán olyan tömény szánalom ült, hogy hihetetlenül megsajnáltam magam. Pedig általánosságban csak mérges vagyok Erikára, nem magamon siránkozok, de ettől a kiskutya tekintettől világossá vált, valójában milyen szánalomra méltó lehetek.

Azzal vigasztaltam magam, hogy még mindig jobb, ha mások sajnálnak engem, mintha én sajnálnám magam folyamatosan. Így egészen kibírható az élet addig, amíg el nem érek arra a pontra, hogy ezek az emberek csodáljanak és tiszteljenek.

Mondjuk, például, zseniális és egyedi költői munkásságom miatt.

– Kérsz ölelést? – kérdezte Dávid, ahogy összefonódott a pillantásunk.

– Nem tudom – motyogtam, mert soha senki nem kérdezett tőlem még ilyet, és nem tudtam, mit kellene rá reagálni. Szerintem az utolsó ember, aki megölelt, Ervin lehetett, ezeréve. Ez annyira megdöbbentett, hogy szinte nem is érzékeltem, ahogy Dávid közelebb lép, átkarol és végigsimít a hátamon.

– Ha nem tudsz hova menni, aludhatsz nálunk – vetette fel, és a vállamat átölelve vezetett vissza a többiekhez, akik mind aggodalmasan néztek fel rám.

– Minden oké – mosolyogtam rájuk.

– Mi majd leszünk a barátaid – mondta Vil, és nagyokat pislogott rám.

– Köszönöm – pislogtam vissza. Idáig elhallatszott a beszélgetésünk? Kínos.

Vil felnyúlt és megfogta a kezemet.

– Csináljak neked barátságkarkötőt? Jól állna a vékony kis csuklódon.

– Köszi! – Elnevettem magam, és megint könnyek szöktek a szemembe, de kipislogtam őket. Dávid a csípőjére tette a kezét.

– Tényleg aludj nálunk, Amadé, nyugodtan. Vil is nálunk fog.

– Fényévekre lakunk innen – mondta a fiú és hátravetette göndörke tincseit.

Tekla és Lujza hallgattak, minden bizonnyal arra vártak, hogy Dávid meghívja őket, vagy történjen valami.

Dávid megérezte a beállt csönd okát, és vigyorogva lenézett a lányokra.

– Csapunk egy pizsipartit, srácok? A testvéreim már nem laknak otthon, mienk lehet a lakás jórésze.

– Szuuuper! – derült fel még ennél is jobban Vil. Felpattant és felnyúlt, hogy megborzolja a hajamat, és Dávidét is. – Köszi, Dávid! Téged meg puszillak, Amadé!

Talán sokkot kaptam volna, ha tényleg megpuszil. Vil azért elég jól néz ki.

Dávidra sandítottam, olyan gondolatok kezdtek kergetőzni a fejemben, amiket mindenképp ki akartam űzni onnan. Vilre pillantottam, majd újra Dávidra. Melyikük néz ki jobban? Ezen tűnődtem, de nem mertem válaszolni a kérdésemre.

Amíg azon tanakodtak a többiek, mikor induljunk és melyik útvonalon menjünk, Teklára és Lujzára néztem. Ők is nagyon csinosak voltak, az ő esetükben még a kérdést sem tettem fel, melyikük lehet a szebb.

Miért ennyire gyönyörű mindenki ebben az osztályban?

Dávid kizökkentett a filozofálgatásból.

– Hozd a cuccod, bócabice! Hosszú út áll előttünk.