Van még új a Nap alatt ~ 6. fejezet

6. fejezet

Nekem minden

(Ajánlott zene az olvasáshoz: Il mondo che vorrei ~ fordításért, magyarázatért KATT!)

Az iskolai ballagás reggelén beteget jelentettem, a Nagyapa pedig úgy tett, mint aki elhiszi (lustán felajánlotta, hogy készít nekem teát), de csak azzal a feltétellel maradhattam itthon, ha cserébe egész nap pókerezek vele.

– Nemsokára utazok Monte-Carlóba, muszáj visszarázódnom a játékba – magyarázta, én pedig beleegyeztem bármibe, csak ne kelljen látnom, ahogy az osztályban körülöttem mindenki sír, ölelgeti és csókolgatja a másikat.

– Na és, találtál már lányt a kínálatból? – érdeklődött, miközben a kedvenc pakliját kevergette. Húztam a számat a pókerre, mert inkább a svindlire esüszöm, az sokkal jobb játék.

– Még nem – dünnyögtem. Neki is füllenthettem volna azt a lányt, akit Dávidnak, de az a helyzet, hogy azóta (másfél hét telt el) elfelejtettem az illető nevét. Csak annyi rémlik, Dávidot mennyire meglepte, hogy a hippi stílus jön be. Az évfolyamtalálkozón láttam a lányt, váltottunk pár szót, de nem rá figyeltem, inkább a hajába font gyöngyöket néztem, és micsoda véletlen, ahogy abba az irányba fordítottam a fejem, pont ráláttam Dávidra, amint Szandrával koccint egy sörösüveggel.

– Elég nyomorultul nézel ki pedig. Akkor szoktál ilyen fejeket vágni és ennyire belebújni a versekbe, ha megtaláltad az új igaz szerelmed. – Nagyapa gúnyolódott. Azt szokta mondani, hogy nem hisz az igaz szerelemben, pedig egyértelmű, hogy a nagymamám volt az ő igaz és egyetlen szerelme. Azóta se tartott ki senki mellett úgy, mint Nonna mellett. Akinek nem mellesleg még mindig nem tudom a keresztnevét, mert Nagyapa megtartja magának, mint valami édes kis titkot.

– Hát, pedig mégse találtam meg. Lehet, hogy Ervin volt az, csak annyira nyomorultul béna vagyok, hogy az igaz szerelmem nem szeret viszont. – Mondjuk ebben az esetben az is bökkenő lenne, hogy az én érzéseim is elmúltak a fiú iránt.

– Na igen, ha fiú az igaz szerelmed, az kellemetlen a mai világban – vélekedett Nagyapa nagy bölcsen, és kapkodó ujjakkal pergette ki a kártyákat. Úgy beszélt Ervinről, mintha ő jéghidegen tagadott volna engem. Úgy gondoltam, segítenem kell neki visszaemlékezni:

– Csókolóztunk. Nem is egyszer.

Nagyapa felvonta a szemöldökét.

– Mármint te meg én? Ne haragudj, de nem rémlik.

A szemem forgattam. Nem volt sok kedvem Nagyapa humorához.

– A csókhoz nem kell szerelem – lépett tovább a viccen Nagyapa.

– Te már csak tudod – szúrtam neki vissza, mire igen csúnyán nézett rám.

– Meg kéne tanulnod ebben a világban élni.

– Mármint az alvilágban?

– Magyarországon. Ha nem megy, lépj le. Vagy maradj és változtasd meg. Élhetsz álomvilágban, de annak csak akkor van értelme, ha az álomvilágod a földre hozod.

– Ezt csinálom – emlékeztettem. – Álomvilágban élek, és abból az álomvilágból tudok alkotni. Az álomvilág létezése a legjobb dolog, ami egy művésszel történhet.

Nagyapa összevonta a szemöldökét.

– Na jó, ezt a hasonlatot vagy micsodát ne folytassuk. Már habfelhőket és rózsaszín egyszarvúkat látok itt ugrálni.

Sóhajtottam, és megnéztem a kártyáimat. Csöndben játszottunk tovább, a gondolataim a szerelem, a csók, az igazi és az álomvilág körül forogtak. Indokolatlanul sokszor sejlett fel lelki szemeim előtt Dávid arca, de mindig gyorsan elhomályosítottam a képét. Inkább próbáltam eszembe idézni a hippi lány nevét.

Nagyapa megjegyzése az álomvilágra annyira felkavart, hogy úgy éreztem, muszáj valakivel megbeszélnem. Bármennyire is próbáltam legyűrni a késztetést, egyre csak Dávidra tudtam gondolni, mint lehetséges beszélgetőtársra.

A szobámban feküdtem az ágyon, a plafont bámultam, és felhívtam Dávidot. Sokáig csengett ki, már azt hittem, fel sem veszi, aztán amikor mégis megtette, nem bírtam megszólalni.

– Amadé? – szólt bele.

– Dávid – mondtam elszoruló torokkal. Mi az istent művelek?

– Amadé – ismételte a nevem. Rövid hallgatás után feltette a kérdést: – Minden rendben?

Válaszolni próbáltam, de elakadt a szavam, nem tudtam, mit mondjak, azt se tudtam, egyáltalán miért hívtam fel Dávidot.

Vagyis de, pontosan tudtam, vagy legalábbis erősen sejtettem. De ezt nem akartam az orrára kötni.

Dávid megköszörülte a torkát.

– Nos… Képzeld, a hétvégén itt volt a bátyám és kutakodtunk a régi holmik között… és megtaláltam az Oscart, Dorián szerint egy briliáns film. Pont most akartam megnézni. Van kedved átjönni?

Megint nem tudtam hirtelen válaszolni, de aztán nagy nehezen kinyögtem egy igent és egy köszönömöt. Gyorsan összekaptam magam, és szóltam Nagyapának, hogy elmegyek.

– Hát hova mész? – vonta össze a szemöldökét.

– Sose kérdezed meg – válaszoltam kitérően.

– Remélem, nem bántani akarod magad.

Oldalra biccentettem a fejem. Igazából eléggé biztos voltam abban, hogy a Dávidnál való filmezés inkább fog ártani, mint segíteni a lelkemnek, de ezt nem akartam részletezni.

– Miért tenném? Nem szokásom.

– A kamaszok mind ezt csinálják, amikor rájuk jön az ötperc.

– Egy új osztálytársammal fogok találkozni.

– Az előbb még azt mondtad, nincs lány a képben.

– Nem lány, hanem fiú, és nincs a képben – szögeztem le gyorsan, és már készültem is kipenderülni a lakásból. Láttam, hogy mondani akar valamit, szóval becsuktam az ajtót és nekivágtam a lépcsőháznak. Nem akartam tudni, mit gondol és mit hisz Nagyapa, csak Dávidra akartam koncentrálni. Vagyis a filmre, amit meg fogunk nézni.

Seperc alatt ott voltam a Pataky-rezidenciánál, ezúttal nem a házinéni nyitott ajtót, hanem Dávid. Pizsamában volt, rövid nadrágban és bő pólóban. A haja egy része kócosan lógott a szemébe, a másik része égnek állt. Szerettem volna megigazítani kusza fürtjeit, de igazából így is pompásan festett a srác.

– Hogyhogy nem vagy suliban? – kérdeztem.

– Tegnap volt a ballagás. Most már minek menjek? – vigyorgott, és átkarolt és megborzolta a hajam, amint beléptem. Kezdtem komoly butaságnak érezni, hogy itt vagyok. – Hivatalosan is osztálytársak vagyunk, Amadé!

– Éljen! – mosolyogtam vissza nagy nehezen.

Bár most hoztam váltóruhát, amikor a kezembe nyomta a saját holmijait, nem tiltakoztam és átöltöztem. Kellemetlenül éreztem magam, hogy az ő jelenlétében, a szobájában teszem ezt, de a tévéjével babrált és nem nézett ide. Hál’istennek, mert majdnem elestem a bokámba akadó nadrágomban.

– Készen állsz a nevetésre? – kérdezte Dávid és összedörzsölte a tenyerét.

– Készen hát.

– De mindenekelőtt… – Dávid átszelte a szobát és megállt velem szemben. Mélyen a szemembe nézett, amitől elpirultam. – Jól vagy?

– Tökéletesen. – A mosolyom szerintem egész őszintének és kellemesnek hatott. – Alig várom a filmet!

Dávid kétkedőn pislogott, majd megpöckölte az orrom és felugrott az ágyára. Mellé ültem, de jó sok helyet hagytam kettőnk között, az illendőség kedvéért.

Mintha csak az idióta tizennyolcadik században lettünk volna, és ellenkező neműnek születtünk volna… A fenébe is.

Elindult a film, az én agyam meg azonnal kikapcsolt. Illetve nem is, mert folyamatosan pörgött, mint egy ringlispíl, a gondolatokat egy-két körig a fejemben tartotta, aztán messzire repítette őket.

Harminc perc után Dávid felemelte a távirányítót és megállította a filmet. Én még a képernyőt bámultam, de aztán Dávid ujjai az államhoz értek és elfordították a fejem.

Mintha tűzijáték robbant volna a testemben.

Dávid arcán aggodalmon kívül nem látszott más, őt nem zaklatta fel ennyire, hogy a bőrünk egymáshoz ért. Mert Dávidnak egy érintés semmi, nekem viszont egy érintés minden.

– Mi az? – kérdeztem rekedten, a hangszínem hallatán elszégyelltem magam.

– Én is megkérdezem, most még egyszer: mi az? Jól vagy?

A számba haraptam, ahogy kerestem a gondolatokat. De ahogy a vér sem buggyant ki az ajkamból, úgy a válasz sem jött a nyelvemre.

– Amadé, harminc perc alatt én már izomlázig nevettem magam, de te kimeredt szemekkel bámulod a filmet. Egyértelmű, hogy valami nem oké.

Eltakartam előle az arcom, és hagytam, hogy kibukjanak belőlem a szavak, beszéltem neki a tüskékről, amik fájdalmat okoznak és amiket Nagyapa tudatosan vagy véletlenül szúrt a szívembe: hogy túl sokat álmodozok, hogy nem élek úgy, ahogy kellene.

Dávid bosszúsan ráncolta a homlokát.

– Amadé, ne tudd meg, milyen irigy vagyok a bátyámra azért, mert művészlélek.

– Melyik? – szipogtam.

– Mindkettő! – méltatlankodott Dávid. – A lányok mindig a művészfiúkra buknak.

– Eddig csak egy barátnőm volt – tettem szóvá. – És az is egy nagy semmi volt. Mármint nem ő, hanem a kapcsolat…

– Persze, mert egy béna iskolába jártál – intett Dávid. – Hidd el, ha olyan közegbe kerülsz, értékelni fogják azt, hogy édes vagy, álmodozó és ilyen…ilyen Amadé.

– Milyen közegbe? – kérdeztem vissza elkeseredetten. Most olyan mérges voltam magamra: pár hete még örültem, hogy nem sajnálom magam, most pedig itt tocsogok az önutálatban. Nehéz dolog egyszerre kamasznak és művésznek lenni.

– Például a Berzsenyibe. Itt egészen biztosan találni fogsz olyat, akit teljesen leveszel a lábáról. Már az osztályban is mennyien kedvelnek!

– Mennyien?

Dávid az ujjait hívta segítségül.

– Hát, Lujza, Tekla, Vil például biztosan. Meg a tanárnő is, ami nagy szó. Meeeg, őszintén több névre most nem emlékszem, de biztos mindenkit elbűvöltél. Ja, meg engem is, ki ne maradjak a sorból! Sőt, legelőre törekszem, hogy én ölelgethesselek meg először az Amadé-portréval ellátott rajongói pólómban.

– Mi? – értetlenkedtem, mert nem tudtam rájönni, mikor és hogyan jutottunk el A pontból B pontba.

– Mindegy – legyintett Dávid. – A lényeg az, hogy már tényleg a pozitív változás küszöbén állsz. Elhiszed nekem?

Olyan lelkesen beszélt, hogy egy kicsit rám is átragadt a jövőbe vetett vak bizalma.

– El – böktem ki, mire felborzolta a hajam. Amikor elhúzta a kezét, kicsit megigazgattam a frizurám és feltettem a kérdést:

– Na és Helga? Mi újság veletek? Sikerült szintet lépnetek? – Gúnyosabban mondtam ki a szavakat, mint akartam, Dávid ajka mintha kicsit meg is rándult volna. Láttam, hogy erőlködik, de így is mintha kicsit beborult volna az arckifejezése.

– Igen – válaszolta, szokásától eltérően szűkszavúan. Nem mertem pedzegetni a témát, de némi elégtétel azért oldalba szúrt, és akaratlanul is eljátszottam a gondolattal: Dávid épp Helga fedetlen vállát csókolja, amikor rájön, hogy nem is a lányokat szereti. Beletúr Helga hajába, és arra gondol, hogy „de jó lenne, ha rövidebb és bubibb haja lenne, mint mondjuk Amadénak!”

Elszörnyedtem a gondolataimon és gyorsan megráztam a fejem.

Dávid gyengéden a térdemre fektette a tenyerét, mire az összes gondolat visszatért, kicsit más szereposztással. Konkrétan fizikai fájdalmat éreztem.

– Folytathatjuk a filmet? Vagy kezdjük elölről?

Nagyokat pislogtam, próbáltam a jelenben maradni.

– Nézzük elölről! Szeretnék veled nevetni. Olyan szépen nevetsz – mondta, és a végére elvigyorodott. Hozzá akartam bújni, de mégsem. Végül ő ült közelebb hozzám, én pedig csak úgy véletlenül a vállára döntöttem a fejem. Nem húzódott el, mert neki egy érintés semmit nem jelent. Nekem viszont ez az apró gesztus jelentett mindent.