6. fejezet
Nekem minden
(Ajánlott zene az olvasáshoz: Il mondo che vorrei ~ fordításért, magyarázatért KATT!)
Az iskolai ballagás reggelén
beteget jelentettem, a Nagyapa pedig úgy tett, mint aki elhiszi (lustán
felajánlotta, hogy készít nekem teát), de csak azzal a feltétellel maradhattam
itthon, ha cserébe egész nap pókerezek vele.
– Nemsokára utazok Monte-Carlóba,
muszáj visszarázódnom a játékba – magyarázta, én pedig beleegyeztem bármibe,
csak ne kelljen látnom, ahogy az osztályban körülöttem mindenki sír, ölelgeti
és csókolgatja a másikat.
– Na és, találtál már lányt a
kínálatból? – érdeklődött, miközben a kedvenc pakliját kevergette. Húztam a
számat a pókerre, mert inkább a svindlire esüszöm, az sokkal jobb játék.
– Még nem – dünnyögtem. Neki is
füllenthettem volna azt a lányt, akit Dávidnak, de az a helyzet, hogy azóta
(másfél hét telt el) elfelejtettem az illető nevét. Csak annyi rémlik, Dávidot
mennyire meglepte, hogy a hippi stílus jön be. Az évfolyamtalálkozón láttam a
lányt, váltottunk pár szót, de nem rá figyeltem, inkább a hajába font
gyöngyöket néztem, és micsoda véletlen, ahogy abba az irányba fordítottam a
fejem, pont ráláttam Dávidra, amint Szandrával koccint egy sörösüveggel.
– Elég nyomorultul nézel ki pedig.
Akkor szoktál ilyen fejeket vágni és ennyire belebújni a versekbe, ha
megtaláltad az új igaz szerelmed. – Nagyapa gúnyolódott. Azt szokta mondani,
hogy nem hisz az igaz szerelemben, pedig egyértelmű, hogy a nagymamám volt az ő
igaz és egyetlen szerelme. Azóta se tartott ki senki mellett úgy, mint Nonna
mellett. Akinek nem mellesleg még mindig nem tudom a keresztnevét, mert Nagyapa
megtartja magának, mint valami édes kis titkot.
– Hát, pedig mégse találtam meg.
Lehet, hogy Ervin volt az, csak annyira nyomorultul béna vagyok, hogy az igaz
szerelmem nem szeret viszont. – Mondjuk ebben az esetben az is bökkenő
lenne, hogy az én érzéseim is elmúltak a fiú iránt.
– Na igen, ha fiú az igaz
szerelmed, az kellemetlen a mai világban – vélekedett Nagyapa nagy bölcsen, és
kapkodó ujjakkal pergette ki a kártyákat. Úgy beszélt Ervinről, mintha ő
jéghidegen tagadott volna engem. Úgy gondoltam, segítenem kell neki
visszaemlékezni:
– Csókolóztunk. Nem is egyszer.
Nagyapa felvonta a szemöldökét.
– Mármint te meg én? Ne haragudj,
de nem rémlik.
A szemem forgattam. Nem volt sok
kedvem Nagyapa humorához.
– A csókhoz nem kell szerelem –
lépett tovább a viccen Nagyapa.
– Te már csak tudod – szúrtam neki
vissza, mire igen csúnyán nézett rám.
– Meg kéne tanulnod ebben a
világban élni.
– Mármint az alvilágban?
– Magyarországon. Ha nem megy, lépj
le. Vagy maradj és változtasd meg. Élhetsz álomvilágban, de annak csak akkor
van értelme, ha az álomvilágod a földre hozod.
– Ezt csinálom – emlékeztettem. –
Álomvilágban élek, és abból az álomvilágból tudok alkotni. Az álomvilág
létezése a legjobb dolog, ami egy művésszel történhet.
Nagyapa összevonta a szemöldökét.
– Na jó, ezt a hasonlatot vagy
micsodát ne folytassuk. Már habfelhőket és rózsaszín egyszarvúkat látok itt
ugrálni.
Sóhajtottam, és megnéztem a
kártyáimat. Csöndben játszottunk tovább, a gondolataim a szerelem, a csók, az
igazi és az álomvilág körül forogtak. Indokolatlanul sokszor sejlett fel lelki
szemeim előtt Dávid arca, de mindig gyorsan elhomályosítottam a képét. Inkább
próbáltam eszembe idézni a hippi lány nevét.
Nagyapa megjegyzése az álomvilágra
annyira felkavart, hogy úgy éreztem, muszáj valakivel megbeszélnem. Bármennyire
is próbáltam legyűrni a késztetést, egyre csak Dávidra tudtam gondolni, mint
lehetséges beszélgetőtársra.
A szobámban feküdtem az ágyon, a
plafont bámultam, és felhívtam Dávidot. Sokáig csengett ki, már azt hittem, fel
sem veszi, aztán amikor mégis megtette, nem bírtam megszólalni.
– Amadé? – szólt bele.
– Dávid – mondtam elszoruló
torokkal. Mi az istent művelek?
– Amadé – ismételte a nevem. Rövid
hallgatás után feltette a kérdést: – Minden rendben?
Válaszolni próbáltam, de elakadt a
szavam, nem tudtam, mit mondjak, azt se tudtam, egyáltalán miért hívtam fel
Dávidot.
Vagyis de, pontosan tudtam, vagy
legalábbis erősen sejtettem. De ezt nem akartam az orrára kötni.
Dávid megköszörülte a torkát.
– Nos… Képzeld, a hétvégén itt
volt a bátyám és kutakodtunk a régi holmik között… és megtaláltam az Oscart,
Dorián szerint egy briliáns film. Pont most akartam megnézni. Van kedved
átjönni?
Megint nem tudtam hirtelen
válaszolni, de aztán nagy nehezen kinyögtem egy igent és egy köszönömöt.
Gyorsan összekaptam magam, és szóltam Nagyapának, hogy elmegyek.
– Hát hova mész? – vonta össze a
szemöldökét.
– Sose kérdezed meg – válaszoltam kitérően.
– Remélem, nem bántani akarod
magad.
Oldalra biccentettem a fejem.
Igazából eléggé biztos voltam abban, hogy a Dávidnál való filmezés inkább fog
ártani, mint segíteni a lelkemnek, de ezt nem akartam részletezni.
– Miért tenném? Nem szokásom.
– A kamaszok mind ezt csinálják,
amikor rájuk jön az ötperc.
– Egy új osztálytársammal fogok
találkozni.
– Az előbb még azt mondtad, nincs
lány a képben.
– Nem lány, hanem fiú, és nincs a
képben – szögeztem le gyorsan, és már készültem is kipenderülni a lakásból.
Láttam, hogy mondani akar valamit, szóval becsuktam az ajtót és nekivágtam a
lépcsőháznak. Nem akartam tudni, mit gondol és mit hisz Nagyapa, csak Dávidra
akartam koncentrálni. Vagyis a filmre, amit meg fogunk nézni.
Seperc alatt ott voltam a Pataky-rezidenciánál,
ezúttal nem a házinéni nyitott ajtót, hanem Dávid. Pizsamában volt, rövid
nadrágban és bő pólóban. A haja egy része kócosan lógott a szemébe, a másik
része égnek állt. Szerettem volna megigazítani kusza fürtjeit, de igazából így is
pompásan festett a srác.
– Hogyhogy nem vagy suliban? –
kérdeztem.
– Tegnap volt a ballagás. Most már
minek menjek? – vigyorgott, és átkarolt és megborzolta a hajam, amint beléptem.
Kezdtem komoly butaságnak érezni, hogy itt vagyok. – Hivatalosan is osztálytársak
vagyunk, Amadé!
– Éljen! – mosolyogtam vissza nagy
nehezen.
Bár most hoztam váltóruhát, amikor
a kezembe nyomta a saját holmijait, nem tiltakoztam és átöltöztem.
Kellemetlenül éreztem magam, hogy az ő jelenlétében, a szobájában teszem ezt,
de a tévéjével babrált és nem nézett ide. Hál’istennek, mert majdnem elestem a
bokámba akadó nadrágomban.
– Készen állsz a nevetésre? –
kérdezte Dávid és összedörzsölte a tenyerét.
– Készen hát.
– De mindenekelőtt… – Dávid
átszelte a szobát és megállt velem szemben. Mélyen a szemembe nézett, amitől
elpirultam. – Jól vagy?
– Tökéletesen. – A mosolyom
szerintem egész őszintének és kellemesnek hatott. – Alig várom a filmet!
Dávid kétkedőn pislogott, majd
megpöckölte az orrom és felugrott az ágyára. Mellé ültem, de jó sok helyet
hagytam kettőnk között, az illendőség kedvéért.
Mintha csak az idióta
tizennyolcadik században lettünk volna, és ellenkező neműnek születtünk volna…
A fenébe is.
Elindult a film, az én agyam meg
azonnal kikapcsolt. Illetve nem is, mert folyamatosan pörgött, mint egy
ringlispíl, a gondolatokat egy-két körig a fejemben tartotta, aztán messzire
repítette őket.
Harminc perc után Dávid felemelte
a távirányítót és megállította a filmet. Én még a képernyőt bámultam, de aztán
Dávid ujjai az államhoz értek és elfordították a fejem.
Mintha tűzijáték robbant volna a
testemben.
Dávid arcán aggodalmon kívül nem
látszott más, őt nem zaklatta fel ennyire, hogy a bőrünk egymáshoz ért. Mert Dávidnak
egy érintés semmi, nekem viszont egy érintés minden.
– Mi az? – kérdeztem rekedten, a
hangszínem hallatán elszégyelltem magam.
– Én is megkérdezem, most még
egyszer: mi az? Jól vagy?
A számba haraptam, ahogy kerestem
a gondolatokat. De ahogy a vér sem buggyant ki az ajkamból, úgy a válasz sem
jött a nyelvemre.
– Amadé, harminc perc alatt én már
izomlázig nevettem magam, de te kimeredt szemekkel bámulod a filmet.
Egyértelmű, hogy valami nem oké.
Eltakartam előle az arcom, és
hagytam, hogy kibukjanak belőlem a szavak, beszéltem neki a tüskékről, amik
fájdalmat okoznak és amiket Nagyapa tudatosan vagy véletlenül szúrt a szívembe:
hogy túl sokat álmodozok, hogy nem élek úgy, ahogy kellene.
Dávid bosszúsan ráncolta a
homlokát.
– Amadé, ne tudd meg, milyen irigy
vagyok a bátyámra azért, mert művészlélek.
– Melyik? – szipogtam.
– Mindkettő! – méltatlankodott
Dávid. – A lányok mindig a művészfiúkra buknak.
– Eddig csak egy barátnőm volt – tettem
szóvá. – És az is egy nagy semmi volt. Mármint nem ő, hanem a kapcsolat…
– Persze, mert egy béna iskolába
jártál – intett Dávid. – Hidd el, ha olyan közegbe kerülsz, értékelni fogják
azt, hogy édes vagy, álmodozó és ilyen…ilyen Amadé.
– Milyen közegbe? – kérdeztem
vissza elkeseredetten. Most olyan mérges voltam magamra: pár hete még örültem,
hogy nem sajnálom magam, most pedig itt tocsogok az önutálatban. Nehéz dolog egyszerre
kamasznak és művésznek lenni.
– Például a Berzsenyibe. Itt
egészen biztosan találni fogsz olyat, akit teljesen leveszel a lábáról. Már az
osztályban is mennyien kedvelnek!
– Mennyien?
Dávid az ujjait hívta segítségül.
– Hát, Lujza, Tekla, Vil például
biztosan. Meg a tanárnő is, ami nagy szó. Meeeg, őszintén több névre most nem
emlékszem, de biztos mindenkit elbűvöltél. Ja, meg engem is, ki ne maradjak a
sorból! Sőt, legelőre törekszem, hogy én ölelgethesselek meg először az Amadé-portréval
ellátott rajongói pólómban.
– Mi? – értetlenkedtem, mert nem tudtam
rájönni, mikor és hogyan jutottunk el A pontból B pontba.
– Mindegy – legyintett Dávid. – A
lényeg az, hogy már tényleg a pozitív változás küszöbén állsz. Elhiszed nekem?
Olyan lelkesen beszélt, hogy egy
kicsit rám is átragadt a jövőbe vetett vak bizalma.
– El – böktem ki, mire felborzolta
a hajam. Amikor elhúzta a kezét, kicsit megigazgattam a frizurám és feltettem a
kérdést:
– Na és Helga? Mi újság veletek?
Sikerült szintet lépnetek? – Gúnyosabban mondtam ki a szavakat, mint
akartam, Dávid ajka mintha kicsit meg is rándult volna. Láttam, hogy erőlködik,
de így is mintha kicsit beborult volna az arckifejezése.
– Igen – válaszolta, szokásától
eltérően szűkszavúan. Nem mertem pedzegetni a témát, de némi elégtétel azért
oldalba szúrt, és akaratlanul is eljátszottam a gondolattal: Dávid épp Helga
fedetlen vállát csókolja, amikor rájön, hogy nem is a lányokat szereti. Beletúr
Helga hajába, és arra gondol, hogy „de jó lenne, ha rövidebb és bubibb haja
lenne, mint mondjuk Amadénak!”
Elszörnyedtem a gondolataimon és
gyorsan megráztam a fejem.
Dávid gyengéden a térdemre
fektette a tenyerét, mire az összes gondolat visszatért, kicsit más
szereposztással. Konkrétan fizikai fájdalmat éreztem.
– Folytathatjuk a filmet? Vagy
kezdjük elölről?
Nagyokat pislogtam, próbáltam a
jelenben maradni.
– Nézzük elölről! Szeretnék veled
nevetni. Olyan szépen nevetsz – mondta, és a végére elvigyorodott. Hozzá
akartam bújni, de mégsem. Végül ő ült közelebb hozzám, én pedig csak úgy
véletlenül a vállára döntöttem a fejem. Nem húzódott el, mert neki egy érintés
semmit nem jelent. Nekem viszont ez az apró gesztus jelentett mindent.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése