1. fejezet
Utolsó vacsora… az új élet előtt, és néhány jó tanács
Már az ágyamban feküdtem, amikor rájöttem, hogy az utolsó
vacsorám az új élet előtt nem sikerült valami fényesre. Zacskós leves hideg
teával. Nahát, emlékezetes.
A butaságomon duzzogva válogattam ki a ruháimat holnapra, aztán
leültem a kis füzetemmel, próbáltam tökéletesen szavakba önteni és megörökíteni
jelenlegi érzéseimet, hogy évekkel később visszaolvasva elcsodálkozzak: nahát,
életem legjobb időszaka előtt így izgultam.
Amikor kifulladtam az alkotásban, az ajkamat rágva olvastam
vissza a Messenger-csoportban az osztály beszélgetését. Nem mertem sokszor
beleszólni, csupán annyit írtam, hogy szívesen elmegyek a szintfelmérő utáni
találkozóra.
Összerándultam, amikor nagyapa széthúzta az ajtó helyén lógó
függönyt. Ősz tincsein megcsillant a gyertya fénye, amit az éjjeli szekrényemen
égettem.
– Jó lett a hajad – mondta. Megköszöntem a bókot. Egész
délután a hajammal variáltam, az eredménnyel pedig nagyjából elégedett voltam.
– Elmegyek itthonról, holnap dél körül érek haza.
– Oké.
Nem kérdeztem meg, hova megy. Nem is akartam tudni, ő pedig
nyilván nem kívánta az orromra kötni.
– Holnap alhatsz nálam, de holnapután vendégem jön, Erikához
kell menned.
Próbáltam rezzenéstelen arccal nyugtázni a tényt. Nem
szeretek Erikánál aludni – nem jövünk ki valami jól.
Nagyapa intett, kiment a szobámból, majd hallottam, hogy a
lakást is elhagyja. Rám telepedett az ismerős magány súlyos köde. Megkönnyebbülten
sóhajtottam fel.
Visszafordultam a telefonomhoz, az új osztálytársakat
nézegettem Facebookon. Kicsit belezavarodtam a használatába, ugyanis ezeréve
(azaz egy-két éve) csak azért csináltam egy profilt, mert Ervin rávett. A
profilképem egy Shakespeare-kötet megsárgult lapjait ábrázolja, rólam semmi
információ.
Az új osztálytársak közül nem mindenkinek volt profilképe,
amiről felismerhettem volna az embereket, így majdnem belevesztem a nevek
kavalkádjába. Márk. Csibész vigyor, gördeszka, szép barátnő. Edit.
Csicsás körmök, festett haj, versek. Veronika – abból mindjárt három is
van, ebből egy copfos, a másiknak nincs profilképe, a harmadik virágokat fotóz.
Dávid, nincs profilképe. Ivett, lovak. Vilmos, szintén
lovak, és nagy család.
Mire végignéztem az összes osztálytársam profilját, már
zúgott a fejem a sok információtól meg a berepedt képernyő bámulásától.
Elraktam a mobilt, és arra gondoltam, Sherlock Holmesnak mennyire hasznára lett
volna ez az applikáció. Míg el nem aludtam, ezen járattam az agyam, hogy ne
szorongjak annyira a holnapon.
Reggel azzal a gondolattal ébredtem, hogy sikerült megfejtenem
egy régóta bennem élő kérdést: ha az idegesség egy kémiai anyag lenne,
bizonyosan méregként tartanánk számon. Méregként, amit az ereinkbe kell
injekciózni, ami megfagyasztja a vért és megbénítja a testet.
Tíz körül kivánszorogtam a nappali-konyhába (kettő az
egyben), közben a kezemet nézegettem és elképzeltem, hogy az idegméreg kékké
változtatja az ereimet és a kék átüt sötét bőrömön. Megettem egy szelet száraz
kenyeret, amit a pulton találtam. Kutakodtam még, hátha találok valamit, de
életünk kiszámíthatatlan körforgásában most arra a pontra jutottunk, amikor
száraz kenyér és hideg kávé a reggeli. Ezt szomorúan vettem tudomásul – a
körforgás azon részét valahogy jobban kedvelem, amikor nagyapa egyszer csak
bejelenti, hogy családi vacsorát tartunk, felhívja ide Erikát és kacsát
vagy libát süt nekünk.
Hogy eltereljem a testem figyelmét az éhségről, az ablakon
kihajolva elszívtam egy cigarettát – nagyapa készletéből nyúltam le egyet, csak
nem sajnálja tőlem –, de szigorúan csak egyet: Réka közölte velem, hogy soha,
de soha nem jönne össze egy bagós sráccal. Ezt mondjuk kétkedéssel fogadtam, a
nyakamat tenném rá, hogy simán összejönne eggyel, csak velem nem akar.
Mindenesetre pár hete úgy döntöttem, megpróbálkozhatok a leszokással – ki
tudja, a berzsenyis lányok mennyire akarnak majd bagós sráccal járni!
Meg aztán fene sem akar huszonötévesen tüdőbetegségben
meghalni, csak mert kiskamasz korában a nővére rászoktatta a dohányzásra.
Olvastam és pihengettem, amíg nagyapa meg nem érkezett úgy
fél egykor. Nem tettem szóvá a félórás késést, tehát nem kezdtünk el vitatkozni
és így tízpercen belül már elém is rakta az ebédet: tarhonya pörkölttel.
Kíváncsi lettem volna, honnan hozta, de úgyse kaptam volna választ, szóval inkább
másról kezdtem el beszélni:
– A doga után elmegyünk az osztállyal a Parkba – újságoltam.
– Nagyszerű – bólintott nagyapa és letörölte a bajszáról a
szószt. – Csak nem tudod, hol van.
– Nem, de majd a többiek megmutatják.
Nagyapa bólintott még párat, aztán letette a villáját és
nagyon komoly fejet vágva így szólt:
– Adok neked egy életre szóló jó tanácsot.
Némán nyammogva figyeltem, a gyönyörök kertjében éreztem
magam, miközben a meleg ételt ettem.
– Nem akarok beleszólni szívügyeidbe, édes fiam, de…
– De?
– Tudom, mennyi mindent vársz a Bercsényitől.
– Berzsenyi.
– Az – intett ingerülten nagyapa. – Figyelj, ne várj az új
helytől túl sok izgalmat. Nincs már új a nap alatt, csupán a réginek a
változatai.
– Ez Conan Doyle volt – jegyeztem meg. Nagyapa a szemét
forgatta.
– Igen, de nem ez a lényeg. Sok mindent tapasztaltál már, és
nem szeretném, ha valami felhők fölött lebegő csodaországnak képzeld ezt az új
sulit.
– Nem fogom, nem fogom – ígértem meg, de csak félvállról.
Igazából tudtam, hogy a Berzsenyi pontosan ez lesz: felhők fölött lebegő
csodaország.
– És, Amadé… azt se szeretném, ha olyasvalakibe szeretnél
bele, akivel… nem biztos, hogy összejöhetnek a dolgok.
– Nem egyszer és nem kétszer fordult már elő – közöltem
vele. Nagyapa fújtatott.
– Mondom akkor egyenesen: ne egy srácba szeress bele, ha már
első pillantásos módszerrel keresed a szerelmet. Nem szeretném, ha
Rómeót játszanál és mérget innál.
Most én forgattam a szemem: ez egy régóta tartó vita kettőnk
között.
– Rómeó nem Mercutio, hanem Júlia miatt lett öngyilkos –
mondtam. – És ő nem ivott mérget, leszúrta magát.
Nagyapa szeme élesen megvillant.
– De azért értetted a célzást.
Mélyet sóhajtottam.
– Értettem. Majd inkább a lányokat figyelem.
Nagyapa biccentett, és láthatóan megnyugodott a szavaimtól –
amik bevallom, elég felületesek voltak, de tény, hogy elsősorban a saját
életemet tenném tönkre azzal, ha egy srácba zúgnék bele. Milyen egyszerű lenne,
ha ezt az eszünkkel irányíthatnánk!
Nagyapával pár pillanatig mindketten a gondolatainkba
merültünk: magunkban szidtuk a rendszert, az országunk társadalmát, amiért
olyan súlyosan kitaszítja a más embereket, hogy hetente lehet olvasni a
hírekben, hogy egy meleg tizenéves felakasztotta magát vagy kiugrott az ablakon.
Ettől a sorstól akart megóvni nagyapa, ezért próbálja
folyamatosan hangsúlyozni, hogy lányt hozzak haza.
– Olaszt, ha lehet – mondta most is, a megszokott
beszélgetésünk következő fázisaként. – Olyat, amelyik tud spagettit csinálni. Régen
ettem utoljára igazán jó spagettit; a nagyanyád specialitása volt.
Rövid hallgatás után hozzátette:
– A szüleid bezzeg még arra sem voltak képesek, hogy
megtanuljanak rendes spagettit készíteni.
Nagyapa évek óta úgy beszélt a szüleimről, mintha már nem
élnének, de már jó ideje nem javítom ki, most is csak hümmögtem.
Befejeztük az ebédet, segítettem elmosogatni, közben az
olasz rádiót hallgattuk. Szeretem az olasz zenéket, a nyelv miatt mintha még
dallamosabbak lennének.
Teljesen átszellemültem egy másik világba, hallgatva a lágy
gitárpengetést és a tányérokat súrolva, így szívrohamként ért, amikor nagyapa
oldalba bökött:
– Neked nem háromra kéne odaérned a suliba?
– De. – Idegesen konstatáltam, hogy az ingemre víz
fröccsent. A szép ingemre!
– És az nem zavar, hogy fél három van?
– Nincs fél három. Az előbb néztem meg. Fél kettő van.
Nagyapa újra a karórájára nézett, aztán elővette a
telefonját.
– Nem. Fél három van.
Én is megnéztem az órámat, és egy pillanatra megfagyott
körülöttem a világ.
A mutatók ugyanott álltak, ahol húsz perce: fél kettőnél.
Sziszegés tört elő belőlem, ha nem robbant volna fel éppen az agyam, biztos jól
szórakoztam volna kígyóutánzó tehetségemen.
Nagyapa ősz szemöldökei összehúzódtak, homlokán a bosszúság
vetett ráncot. Beletörődötten sóhajtott fel:
– Amadé!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése