Van még új a Nap alatt ~ 5. fejezet

 5. fejezet

Nem kell Éva az almához

(Ajánlott zeneszám: t.A.T.u. ~ All The Thing She Said - fordításért, magyarázatért KATT)

Suli után amúgy is a Dunához akartam elsétálni, de amikor megláttam az épület bejárata mellett enyelegni Rékát egy bagós fiúval, hirtelen még több kedvem lett hozzá – mondjuk úgy, kedvem támadt közelebbről is szemügyre venni a folyó zavaros vizét.– Mi van, ökörszem? – nézett fel a Bunkó Bagós srác és büdös füstöt fújt felém. Nehéz láthatatlanul elmenni a korlát és az épület közötti járdarészen, hiába próbáltam meg úgy tenni, mintha a szemben lévő házban gyönyörködnék.

– Köszönöm, nagyon jól vagyok – biccentettem felé, és igyekeztem a lehető leggyorsabban eliszkolni a suli közeléből. Réka nem szólt hozzám, csak szánalomtól csöpögő tekintettel nézte a menekülésem, miközben a névtelen Bunkó Bagós sráchoz simult.

Ettől olyan ideges lettem, hogy azonnal rá kellett gyújtanom, remegő kézzel sodortam magamnak cigarettát.

A Duna-parton a korlátnak támaszkodva füstölögtem egy darabig, de végül nem szívtam végig a szálat, a felénél elnyomtam. Szinte éreztem bomlani az egészséges sejteket a tüdőmben. Köhögni kezdtem, és szívem szerint még köptem is volna egyet, de valószínűleg nem nézte volna jó szemmel az az öregnéni, aki gyökkettes sebességgel totyogott előre, mellette hasonló tempóban tipegett fehér kiskutyája.

Milyen különösen nyugalmas élete lehet ennek a hölgynek! Otthon puha papucs, esetleg egy angyalarcú unoka várja, leginkább aggódnia pedig a kiskutyája épsége miatt kell.

Egyszóval minden bizonnyal nem úgy éli a nyugdíjas éveit, ahogy az én nagyapám teszi. Vagy ahogy a nagyanyám tenné, ha még élne.

Mielőtt belemerülhettem volna abba, hogy vajon a nagyanyám miként tengetné napjait most, csörögni kezdett a telefonom. Amint megláttam, ki hív, konkrétan szívrohamot kaptam.

– Dávid! – kiáltottam fel kétségbeesetten.

Pár napja megbeszéltük, hogy találkozunk a Jászai Mari téri cukrászdában, ahol megkóstolhatom a világ legfinomabb karamellatortáját, ugyanis Dávid addig nem volt hajlandó elfogadni, hogy nem szeretem a karamellát, amíg meg nem kóstoltam a Jászai Mari téri cukrászda tortáját.

Én meg elfelejtettem a találkozót.

A francba!

– Sietek! – vettem föl a telefont és kiabáltam bele gyorsan. Rögtön futásnak eredtem.

Dávid felnevetett a vonal túloldalán.

– Elfelejtettél? – kérdezett rá, tökéletesen átlátva a helyzetet.

– Sajnálom-sajnálom-sajnálom-sajnálom – hadartam, Dávid pedig továbbra is csak nevetett.

– Jól van, jól van, nyugalom! – csitított jókedvűen. Kíváncsian vártam, hogy elmesélje majd, mi derítette fel ennyire. – Még én sem értem oda.

– Legeslegfeljebb húsz perc – szögeztem le, bár őszintén szólva fogalmam sem volt, mennyi időbe telhet, hogy odaérjek.

Jó harmincpercbe telt. Nem vagyok egy nagy matekzseni, de Dávid biztosan nem ment sehova, ezt éreztem.

A Jászai Mari tér kellemes és kellemetlen érzéseket is ébresztett bennem. Kellemetlent a tömeg és nyomorgás és rosszullét miatt, és kellemest, Dávid meg a többiek miatt.

Egyre növekedett bennem az izgalom, ahogy közelebb és közelebb értem. Izgatottan kémleltem körbe, lábujjhegyre pipiskedve kerestem Dávidot, de csak kisgyerekes anyukákat, telefonáló üzletembereket, hevesen csókolózó párokat és kutyát sétáltató néniket láttam.

Elővettem a mobilom, hogy diadalmasan cukkolódva írjak Dávidnak, én már itt vagyok, de aztán láttam, hogy ő már írt nekem, itt van és vár rám. Összeráncoltam a homlokomat, és újra körbenéztem, megint semmi, aztán arrébb mentem, hogy új perspektívából szemléljem a teret, és így most sikerrel is jártam: a közeli padon ülő, ölelkező és csókolódzó pár fiútagja ő volt.

Nagyjából húsz másodpercig csak bámultam és próbáltam feldolgozni, amit látok. Dávid édes, borzas hajában egy lány fehér ujjai matattak, az ujjak egy fehér karhoz tartoztak, amit nem fedett semmise. Azonnal felismertem Helgát, hosszú fekete haját, a köldök piercingjét. Dávid úgy ölelte, mintha Helga lenne az utolsó ember a világon, ujjai alatt összegyűrődött Helga bőrszoknyája, a lány lába az ő lába köré fonódott. Konkrétan falták egymást, szégyentelenül-szemérmetlenül-zavartalanul.

Gyorsan hátraarcot csináltam és elsiettem a térről, a sarok mögé bújtam be, sebesen kapkodtam a levegőt.

Hirtelen belém döfött a féltékenység, de olyan erővel, hogy majdnem összeestem – én akartam Helga helyében lenni. Ami hülyeség volt. Bár, jobban belegondolva… annyira nem is az. Gyanítom, legalább az emberiség fele szívesen lenne jelenleg Helga helyében. Dávid egy igen vonzó személyiség, és nyilván jól csókol. Abból, amit láttam, valószínűleg elképesztően jó lehet hozzábújni.

Szeretnék én is valakihez így hozzábújni, valakit így ölelni, valakit így szeretni. Szóval igazából lehet, hogy nem Helgára vagyok féltékeny, hanem Dávidra, vagy mindkettőjükre, amiért ilyen kapcsolatban vannak.

Felnyögtem és megdörgöltem az arcom.

– Mindegy, hagyjuk, andiamo avanti! – szóltam rá magamra. Az olasz nyelv kicsit visszarántott a valóságba. Megcsörgettem Dávidot Messengeren. Isten őrizzen attól, hogy élőben kelljen megzavarnom őket ebben a nagy nyelvcsatában.

– Itt vagy már? – zihálta bele a telefonba Dávid.

– Aha, mindjárt odaérek. Merre leszel?

– Egy padon Helgával. Bemutatlak neki, oké?

Egy álom válna valóra.

– Persze, szuper! – Mosolyt kényszerítettem az arcomra, letettem a telefont és visszamentem a térre. Dávid és Helga már kibontakoztak az ölelésből, nevetgéltek, próbáltak visszakerülni a valóságba kettejük kis romantikus világából.

Biztos emiatt volt olyan jókedvű…

Szánalmasnak éreztem magam, nem tudom, pontosan miért, de megszállt ez az érzés és nem bírtam elengedni. Még akkor sem, amikor Dávid vidáman felugrott, hogy üdvözöljön.

– Amadé! – kiabált és vadul integetett. Visszaintettem, és felkészültem a legrosszabbra.

Közelről nézve Helga még szebb volt, mint a fotókon. Haja szögegyenes, szeme fénylett, de az ajka még ennél is jobban csillogott – gondolom, Dávid ajkától, pontosabban a nyálától. A topja pántja félrecsúszott, a szoknyája felgyűrődött.

Megint elharapódzott bennem a féltékenység és emiatt még rosszabb kedvem lett. Miért nem tudok örülni más boldogságának?

– Sokat hallottam már rólad – mosolygott rám Helga. Megnyugtatott azért, hogy kicsit affektálva beszélt, mert erre számítottam.

– Én is rólad – viszonoztam a mosolyt. Úgy láttam, mindketten elég sok erőfeszítést tettünk az elbűvölő arckifejezésbe. Dávid fél karját átvetette a vállamon, majd előrehajolt, hogy szájon csókolja az ő Helgáját. Visszanyeltem a hányingerem.

– Most megyünk fiús dolgokat csinálni, majd írok.

– Remélem, nem sztriptízbárba mentek – jegyezte meg Helga.

– Biztosan nem – vágtam rá. Még a végén összefutnánk Erikával. Más se kéne!

– Akkor jó – nevetett fel a lány erőltetetten.

– Melegbárba megyünk – viccelődött Dávid, mire Helga vállon lökte, én meg próbáltam nem egy űrlénynek érezni magam. Elvégre, nem meleg voltam, csak biszexuális. Az teljesen más. Igyekeztem megállni, hogy a fogamat csikorgassam. Egyre kevésbé volt kedvem karamellatortát eszegetni Dáviddal.

– Tizenhat évesen már lecsukhatnak – emlékeztette Helga. – Amúgy meg azok a dolgok még mindannyiunknak tiltottak.

Hoppácska. Most azért egy kis nevetés kikívánkozott belőlem, és hirtelen emlékképek villantak föl bennem olyan cselekedetekről, amiknek már a látványa is tiltott lenne a számomra.

– Jó, na. Csak eszegetünk egy kis tortát – nyugtatgatta Dávid. – Elhiheted. Csak meg akarom szerettetni Amadéval a karamellát.

– Aha – bólintott Helga. Összevont szemöldökkel néztem hol az egyikra, hol a másikra. Helga láthatóan nem hitte el, amit Dávid mondott.

Amikor végre szétváltunk, Dávid karja még mindig a nyakamban volt, úgy vezetett a cukrászda felé.

– Inkább kémia van köztünk, mint… mint bármi más – gondolkozott fennhangon.

Szerettem volna mogorva megjegyzést tenni arra, hogy láttam, mennyi kémia szikrázik köztük, de tudtam, hogy ez így természetes. Ez természetes: nem olyan, mint én. Természetellenes.

Hú, de sok szép, gyötrelemtől csöpögő, depresszióba süllyedő verssor vár majd rám otthon!

– Sajnálom – mondtam színtelen hangon.

– Pedig most még, azt hiszem, jól is vagyunk. Megbeszéltük, hogy most már ideje… szintet lépni, ha érted, mire gondolok. – Meglökött a csípőjével és úgy vigyorgott, mint egy kisgyerek, aki tízmarék cukorkát kapott a semmiből.

– Örülök, ha ez teszi teljessé az életed.

– Minden rendben van, drágám? – szorított rá a vállamra Dávid. Drágám – ez kicsit fájt.

– Ja. Bocsi, csak… – Lázas gondolkodás után kiböktem: – Csak Réka összejött egy sráccal. Olyannal, aki cigizik.

– Ó, basszus! – Dávid megtorpant, és szembeállt velem. – Ha Réka fiú lenne, most megverném. De Réka lány, nyilván lány, a fiúk mindig lányok miatt sírnak…

Most speciel legszívesebben Dávid miatt sírtam volna, amiért ilyen érzelmi viharba lökött – már rég elfogadtam magam, tudtam, hogy nehéz életnek nézek elébe egy ilyen országban, de most újra felszakadtak bennem a sebek azáltal, hogy Dávid hol így, hol úgy nyilatkozott a témáról, a melegekről, hol természetesnek vette, hol nem, bár már abba se voltam biztos, mikor mire gondol, de egyébként is, honnan tudhatnám, mikor mit gondol, nem vagyok telepata vagy jós vagy ki tudja, ki csinál ilyesmit…

– Amadé! – Dávid megrázta a vállam. Lecsillapítottam a légzésem és behunytam a szemem. Majdnem pánikrohamot kaptam… ennyitől? Ökölbe szorítottam a kezem és ellazítottam az arcizmaim. Felnéztem Dávidra és mosolyt villantottam rá.

– Menjünk tortázni. Fogadjunk, hogy nem fog ízleni a karamella!

Dávid aggodalmasan nézett, miközben vártuk a pincért. Aztán átnyúlt az asztalon és megfogta a kezem, ami kicsit olyan érzés volt, mintha áramot vezettek volna a testembe.

– Amadé, remélem, most nem utálod magad.

Pislogtam. Honnan vette ezt?

– Látom rajtad – folytatta gyengéd hangon Dávid. – De hidd el, egy lány visszautasítása nem a világ vége. Réka nem érdemel meg téged. Bolond, ha kikosarazott.

– Ha te mondod… – Azt hittem, elengedtem Rékát, de most újra bántott a döntése. Lefejeltem az asztalt. – De ő is dohányzik!

– Nem értem a csajt. De hidd el… jobb neked nélküle. Nézz körül a Berzsenyiben, jövőhéten lesz megint találkozó! Évfolyamos. Nem gondolod, hogy találsz magadnak egy csinos lányt?

– De – mormogtam az asztallapnak. Felemeltem a fejem, az állam az alkaromra fektettem. – De én nem azért akarok lányt, hogy legyen. Hanem hogy szeressem és ő is szeressen engem.

– Szeretetre vágysz – értette meg Dávid.

– Persze, ki nem?

Dávid röviden gondolkodott, az ajkát rágcsálta. Az ajkát, amit alig tíz perce még Helga rágcsált és nyálazott.

– Nekem nem teljesen erről szólnak a lányok.

– Nem-e? – kérdeztem, és éreztem, hogy megrándul a szemöldököm.

– Nyilván ez is benne van – mondta Dávid, látszott, hogy feszeng a szituációban. – De ez bonyolult. Helga nem az első barátnőm, de egyik lánynál sem éreztem azt, amiről te beszélsz.

– Majd fogod – válaszoltam fáradtan. Valahogy nem volt kedvem ehhez a beszélgetéshez.

– Nem hiszem – mondta lehajtott fejjel. – Nem tudom… – Felnézett és megszorította a kezem. – De mindegy is, most muszáj felvidítsalak! Nem akarlak letörve látni, Amadé, szörnyű látvány.

– Kösz – dünnyögtem.

– Ma este nevetve fogsz hazamenni! – ígérte, és látszott az arcán, hogy kihívásnak veszi a helyzetet. És azt is láttam rajta, hogy biztosra veszi: győzni fog.

Hát, veszített. Nem nevetve mentem haza – illetve az utolsó pillanat, amit még Dáviddal töltöttem, valóban nevetéssel telt, de az is csak félig. Amikor búcsúzóul megölelt, már tudtam, hogy jó ideig nem fogok tudni jóízűen nevetni.

Miután megettem a karamellatortát (valóban nem volt olyan rossz), elmentünk egy játszótérre, aztán könyvesboltokat néztünk meg, játékboltokba mentünk be, és hiába nem csináltunk semmi különösebbet, tényleg elérte, hogy jobban érezzem magam. Felszabadultam, és már nem gondoltam sem Rékára, sem Helgára, csak Dávidra és arra, hogy milyen jó, hogy itt van velem, hogy kedves és nevet és hogy a haja nagyon puha, ha megborzolom.

Mindenem égett, amikor hazaértem. Mintha tűzön lépdeltem volna órákon át, izzadtam, a sírás határán álltam, mintha betegség kínzott volna. De nem betegség volt ez, csak az érzések. Fűtöttek, szúrtak, fájtak. Lángoltam, tüzes volt a testem, forró a bőröm, és megőrjített mindez és megőrjített az is, hogy így gondolok Dávidra, hogy egyáltalán gondolok Dávidra.

Tudtam, hogy újra a szám közelében tartom a tiltott gyümölcsöt, és tudtam azt is: nem fogom tudni megállni, hogy bele ne harapjak.