2. fejezet
Góliát és Dávid
Negyedóra múlva már a Dózsa György úton süvítettünk a
motorjával. Mire – késve bár, de meglepő módon törve nem – eljutottam a
Berzsenyibe, minimum tízszer hittem azt, hogy szörnyet fogok halni a következő
kanyarban. Nagyapa mindig úgy vezeti a motorját, mintha nem lenne rajta kívül
más az utakon; most is folyamatos dudaszó kísérte végig száguldásunkat.
Zihálva rontottam be az iskolába, a portásnéni, hiába
köszöntem neki, csak egy unott pillantásra méltatott. Elkeseredetten láttam az
ajtó üvegében, hogy a hajam teljesen összekócolódott, az ingem is összegyűrődött,
de nem tudtam sokáig nézegetni magam, mert hihetetlen mértékben késésben
voltam.
Az osztályfőnök levele alapján a 211-es terembe kellett
mennem. Nekivágtam az első lépcsőnek, amit megláttam, és közben azon
siránkoztam, hogy nem tudtam drámaian megtorpanni, behunyni a szemem és magamba
szívni a berzsenyis életérzést, az új korszak édes ízét. Nem, ehelyett itt
botladozok felfelé, mert még a cipőfűzőm is kikötődött.
Lehet, meg kellett volna állnom bekötni, mert a
lépcsőfordulóban megbotlottam és sikeresen beleütköztem egy lányba, aki éppen
egy plakátot tépdesett le az oszlopról. Nem tűnt meglepettnek, higgadtan a
papír után kapott és sikerült is az ujjai közé zárnia. Elnézést hebegtem, ő
pedig csak nézett rám nagyra nyílt szemekkel, majd azt mondta:
– Attól tartok, rossz irányba mész.
– Tessék? – Végigmértem őt: sötétszürke hosszúujjú pólót
viselt, fehér bőrétől élesen elütő sötétbarna haja fonatban hullott a hátára.
Egy pöttynyi sminket nem láttam az arcán, ami kellemes meglepetésként ért.
Manapság nem jár lány az utcán tonnányi vakolat nélkül.
– Feltételezem, a humánosok matek szintfelmérőjére igyekszel,
késve, teszem hozzá, viszont a termetek az épület másik végében van. Konkrétan
a másik végében.
Egészen eddig a pillanatig szimpatikusnak találtam, most
azonban kicsit megsértődtem a gúnyos hangnemen.
– Most vagyok itt életemben másodjára – tájékoztattam.
Kihúztam magam, de még így is magasabb volt nálam fél fejjel. A lány kinyitotta
a kezét, egy piros jojó pattant a föld felé.
– És ez kifogás az agy hiányára? – érdeklődött. A hangjának
ezúttal nem volt kifejezetten gúnyos árnyalata, de a pillantása csípett.
Tudtam, hogy a humánosokat gyakran lenézik a természettudományos tagozatra
járók, a lány pedig egyértelműen odatartozónak tűnt.
– Elmondod, merre kell mennem? – kérdeztem türelmetlenül.
Szerettem volna visszaszúrni, de nem volt rá se időm, se kedvem, így válasz nélkül
hagytam a megjegyzést. A lány felemelte a karját, a jojó ugrált a levegőben.
– A másik irányba. A tizenegy az egyhez képest
távol van, az egyes termek pedig arra találhatók – mutatott el a háta
mögé is. Továbbra sem értettem egyet azzal, hogy erre (még) nem berzsenyisként
gondolnom kellett volna, de azért kedvesen megköszöntem a segítségét.
– Aztán sok sikert a matekhoz! – kiabált utánam, amikor már
nekivágtam a folyosónak. Biztosra vettem, hogy remekül szórakozik rajtam.
Átsuhant bennem a megalázottság érzése, de megráztam a fejem: valószínűleg nem
sok kapcsolatom lesz vele a jövőben, holnap pedig már emlékezni sem fog rám.
Arra jutottam, hogy inkább máson kellene izgulnom: például, hogy
késve érek be a szintfelmérőre, és az új osztályfőnököm, Harangvölgyi Rita le
fogja harapni a fejem. Megszaporáztam a lépteimet.
Amikor végre megtaláltam a termet, még ácsorogtam egy kicsit
az ajtó előtt. Megigazgattam zilált ingemet és a hajamat is – semmi kedvem nem
volt benyitni harmincvalahány diáktárs közé, akik már vadul körmölnek és akik
idegesek lesznek rám, amiért megzavarom őket. És végképp nem akartam találkozni
Harangvölgyivel, aki dühös keselyűként nyit majd ajtót és rám aggasztja a
„késős fiú” bélyeget és életem végéig utálni fog…
Nagy levegőt vettem és bekopogtam. Az ajtót nem egy dühös
keselyű, hanem egy igen csinos fiatal nő nyitotta ki.
– Üdvözlet… Pataky Dávid? – szólalt meg. Lángvörös haját
kontyba kötötte a tarkójánál, szeme zöldeskéken ragyogott, vékony ajka
piroslott a rúzstól.
– Elnézést a késésért – böktem ki, és félénken beljebb
léptem. Ez a nő lenne az osztályfőnököm?
– Ezek szerint te vagy Dávid? – kérdezte ismét a nő,
becsukta mögöttem az ajtót, és felkapott a tanári asztalról egy csiptetős
táblát. Megráztam a fejem.
– Madarász Amadé vagyok.
Harangvölgyi erre egy pillanatra megdermedt, a tekintetünk
összetalálkozott, némán megbeszéltük: tényleg én vagyok ő, Madarász
Amadé. Vagyishogy én vagyok én.
– Foglalj helyet. A késést nem tolerálom, de mivel még nem
jársz az osztályomba, nem tudlak beírni későként.
– Ó. – Elszakítottam róla a pillantásom, kiszáradt torokkal
vettem szemügyre az osztályt. Túl sok ember volt, túl sok arc, túl sok szempár.
Senkit nem ismertem fel Facebookról, esélyem sem volt – ennyi mindent nem
bírtam egyszerre feldolgozni, ráadásul a lámpaláz is elfogott.
– Sziasztok – köszöntem, és éreztem, hogy felforrósodik az
arcom. Szerencsés vagyok, amiért sötétebb színű a bőröm: nem nagyon látszik
rajta a pír.
– Ne sziasztokozz – korholt Harangvölgyi. Megint ránéztem,
tengerkék blúza olyan hangsúlyosan tapadt a testére, hogy megzavarodtam:
divatbemutatóra vagy gimnáziumba jöttem? – Ülj le, és láss hozzá a dolgozathoz.
Tíz perccel tovább írhatod kicsöngő után.
– Köszönöm – motyogtam, próbáltam nem kimutatni, mennyire
szégyellem magam. Természetesen már csak az első padsorban, a tanári asztal
előtt maradt üres hely, mindegyik másik foglalt volt. Szinte éreztem, ahogy a
többiek tekintete lyukat éget a hátamba. Meg Harangvölgyi tekintete is, csak
szemből. Gyorsan lesütöttem a szemem, de hiába akartam eltűnni a pillanatból,
itt kellett maradnom, mert megszólított:
– Dávidról tudsz valamit? – kérdezte feszülten, miközben én
a tolltartómat ástam elő a táskámból.
– Milyen Dávid? – kérdeztem vissza zavarodottan. Hátulról
nevetés hangzott fel, mire a nyakam is égni kezdett.
– Lehet, hogy egy patakban fürdik Pataky Dávid –
jegyezte meg valaki.
– Vagy épp Góliátot győzi le – érkezett rá a riposzt.
Harangvölgyi elnézett mögém, a szája pedig mosolyra rándult:
– Humántagozat, tied a szívem!
Örültem, hogy elterelődött rólam a figyelem. Kíváncsi lettem
volna, kik ülnek mögöttem, de nem mertem hátrafordulni, így előhúztam a
szerencsetollamat és kinyitottam a dolgozatfüzetet. Számok, számok, számok. És
betűk – miért van betű egy matematikadolgozatban?
Kapásból átugrottam öt feladatot, hogy majd később
visszatérek rájuk, és épp nekikezdtem volna a hatodiknak, amikor kopogtak az
ajtón. Harangvölgyi kihúzta magát ültében és kikiáltott, hogy „gyere”.
Nyílt az ajtó, és belépett egy fiú.
Visszatartottam a lélegzetem, úgy figyeltem. A srácnak
borzas – hihetetlenül borzas – fekete haja, bő pulcsija és csillogó
szeme volt. Olyannak tűnt, akiért minden lány odavan, akinek minden fiú a
barátja akar lenni.
– Óriásölő Dávid az? – kiabált valaki hátulról, egy lány. –
Megcsúszott a csata?
– A busz miatt késtem – válaszolt lassan a fiú, Dávid,
a tekintete a megszólalóra tévedt. – És nem azért, mert Góliáttal küzdöttem.
– Pataky Dávid – szólt közbe Harangvölgyi, mielőtt a lány
válaszolhatott volna. Szúrós szemmel nézte a fiút.
– Igen. Elnézést a késésért. – Dávid lebiccentett fejjel
végigmérte a nőt, láthatóan értékelte a kinézetét. Ezt Harangvölgyi szerencsére
nem látta, épp valamit firkált a lapjára.
– Ülj le – mondta. Ezúttal nem tett megjegyzést a késésre.
Szerettem volna azon bosszankodni, hogy vele kivételezett, de csak arra tudtam
gondolni, hogy egyedül mellettem van üres hely az egész teremben, Dávid mellém
fog leülni.
Így is tett. Köszönésre, bemutatkozásra nyitottam a szám, de
ő a táskájával volt elfoglalva, nem figyelt. Nyeltem egyet, és visszafordultam
a dolgozatom felé. A számok kicsit összefolytak előttem, próbáltam kibogozni,
hogy hol is tartottam.
Aztán Dávid ujja finoman a vállamhoz ért.
– Bocsi – suttogta, szemei nagyra nyíltak –, de nincs egy
tollad? Otthon hagytam a tolltartómat.
– Adok – súgtam vissza. A szívem sebesebben kezdett dobogni,
de próbáltam figyelmen kívül hagyni.
– Köszi! – Elvigyorodott, és felém nyújtotta a jobbját. –
Dávid vagyok.
Elfogadtam a kezét, megszorítottam az ujjait.
– Tudom. Hallottam. – Megijedtem
egy pillanatra: túl bunkó voltam? Nem akartam az lenni!
– Hát persze – bólintott Dávid. Oldalra lesve láttam, hogy
Harangvölgyi mérgesen néz minket, de Dávid azért megkérdezte: – És te?
– Amadé vagyok.
– Szép név – dicsérte Dávid
– Köszi, szülinapomra kaptam – csúszott ki a számon nagyapa
ezredszer is elsütött, ezredjére is borzalmas vicce, amit legszívesebben
azonnal visszanyeltem volna. Dávid horkantással nyomta el a nevetését, aztán
elengedte a kezem és letette a táskáját a földre. Tenyerének melegét még utána
is éreztem az enyémen, de nem akartam beletörölni a nadrágomba az izzadtságot, mert
az hogyan nézne már ki. Én egy udvarias fiú vagyok.
– Jó vicc volt, tetszett. – Kattant a kezében a tollam, és
kinyitotta a füzetét.
– Köszi – tátogtam. Azt hittem, már nem figyel, de aztán rám
villantott egy féloldalas mosolyt. Ettől kicsit melegem lett, de megráztam a
fejem és megpróbáltam újra a dolgozatra koncentrálni. Nem igazán sikerült. Az
egyenletek helyett újra meg újra utasításokat futtattam végig az agyamon, hogy
hűtsem le magam, mert a világ legnagyobb hülyesége lenne reménytelenül belezúgni
valakibe első pillantásra, amikor itt vagyok az új életem küszöbén, a nagybetűs
Fehér Lappal a kezeim közt.
Ittam volna egy korty vizet, de persze otthon hagytam a
kulacsomat. Csak nyeltem egyet száraz torkomra, és a kellemetlen érzés kicsit
ki is tisztította az elmémet, visszafordultam a dolgozathoz.
Feszülten szoroztam-osztottam, vadul nyírbáltam az
értékeket, számoltam a százalékokat, a feladatok elvégzésében nem segített
Dávid térde, ami az enyémnek nyomódott időről időre. A fiúra lestem, szája
sarkán kidugott nyelvvel körmölte a számokat, néha dühösen satírozta át, amit
korábban írt. Nem akartam őt nézni, ezért sürgettem magam, hogy minél előbb
fejezzem be, minél előbb tűnjek el mellőle, mert higgyem el, annál jobb lesz
nekem.
Az utolsó feladatban egy Réka nevű lány szerepelt, és én
megkönnyebbülten sóhajtottam fel s merültem alá a Réka iránt érzett reménytelen
szerelembe: hosszú mézszínű hajára, piros arcára, formás lábára, vékony
hangjára gondoltam. A szívem lustán, lassan, de súlyosakat dobbant a mellkasomban.
Gyorsan befejeztem a feladatsort, jóval leelőztem azokat is,
akik már a kezdéskor is a teremben ültek. Sokan meglepetten néztek rám, én meg
legszívesebben megmondtam volna nekik, hogy ez nem azért van, mert olyan
különösen penge lennék matekból, egyszerűen csak nem szeretek fölöslegesen ülni
a feladatok fölött, amiket amúgysem tudok megoldani.
Jeleztem a tanárnőnek, hogy végeztem, aki felvont
szemöldökkel vette át tőlem a dolgozatot.
– Biztos kész vagy?
Bólintottam, és szedelődzködni kezdtem, úgy gondoltam, az
lesz a legjobb, ha én most kimenekülök ebből a teremből, el Dávid mellől.
Éreztem, hogy a tűz közelében állok, erőteljes füstszag telítette el az orromat,
és láttam, ahogy Dávidot megvilágítják a lángok, fehér bőre vöröses-sárgás
árnyalatban pislákolt. Lehunytam a szemem egy pillanatra, majd kinyitottam,
Dávid pedig ismét önmaga volt és épp nagyon dühösen bámulta a dolgozatát. Aztán
felpillantott, összeakadt a tekintetünk, és én gyorsan megindultam az ajtó
felé.
– A terem előtt várj meg – mondta Harangvölgyi, miközben
vörösre festett körmeivel átpergette a füzetemet. – Szeretnék veled beszélni.
Nyeltem egyet, mert tudtam, hogy nemcsak azt akarja
elmondani nekem, amiről óra elején lemaradtam.
Megkerestem a mosdót, hogy igyak és kicsit megmossam az
arcomat. Tetszett a helyiség: kék csempe, viszonylag tiszta tükör, igényes
mivolta eléggé lekötötte a figyelmemet ahhoz, hogy ne Harangvölgyin és ne
Dávidon töprengjek. A mosdókról hamar elterelődött a gondolatom Rékára, akit
egyszer láttam a lánymosdóban rúzsozni, hogy akkor mennyire tetszett és
mennyire feleségül venni akartam venni.
A terem előtti folyosón kanapék sorakoztak, odavonszoltam
magam az egyikhez. Előhúztam a verses füzetemet, visszaolvasgattam a sorokat,
amiket Rékáról írtam. Üres szavaknak tűntek csupán – bodzaarcú lány, kósza
villanás a sötétben, jégrianás, amit levezetsz a lelkemben. Micsoda
nyálözön. Nyálözön és mégis, mégis…
Megragadtam a tollam és véletlenszerű rímeket vetettem a
papírra, a gyomromban csomódzó idegességet próbáltam megragadni és tintába
fojtani.
Egyszer csak árnyék vetült a füzetemre, és valaki hahózott
nekem, amitől úgy megrémültem, hogy leejtettem a tollam.
– Amadé, ugye? – kérdezte egy lányhang. Felkaptam a fejem,
és azonnal becsaptam a füzetemet.
– Én volnék – bólogattam hevesen. A hanghoz tartozó lány
leguggolt, hogy felvegye a tollamat.
– Lujza vagyok – mutatkozott be.
– Üdv! – Esetlenül a jobbomat nyújtottam felé, mire kuncogva
megrázta. Végigmértem: derékig érő szőke fürtök, csinos arc, meztelen combok,
meztelen has, meztelen kar. Mintha nem is iskolában, hanem a strandon lenne.
Csak a napszemüveg hiányzott.
– Jössz velünk, ugye? – A mosolya elvakított, de nem a jó
értelemben.
– Megyek, igen. Kicsit még beszélnem kell Harangvölgyivel,
de utána megyek. – Én is elmosolyodtam, és próbáltam ellazulni. Lujza leült
mellém, ami megnyugtatott, mert kicsit kellemetlen volt ültemből felbámulni rá,
és attól féltem, ha felállnék se lennék nála magasabb.
– Hogy ment a teszt? Jó gyorsan kijöttél – mondta. – Te
leszel az, aki az egész osztálynak odaadja a matekháziját?
Ezen akaratlanul is horkantva nevettem fel.
– Ó, dehogy! Csak… – Nem akartam Dávid mellett maradni.
– Csak nem tudtam mindent megoldani. Nem jutottunk túl sokra a suliban.
– Na igen, ez ismerős, az én matektanárom is elég béna volt
– kezdett bele a csacsogásba. Lujza mesterien irányította a beszélgetést, egész
fesztelenül tudtam vele csevegni. Tökéletesen elterelte a figyelmemet
Harangvölgyiről, Dávidról és Rékáról.
Egy idő után elkezdtek kiszállingózni az osztálytársak,
rajtam meg egy pillanatra eluralkodott a szorongás: miért vannak ennyien?!
Mindnek bemutatkozni, mindre mosolyogni hatalmas kihívás volt, de igyekeztem
elengedni magam. Elvégre az elkövetkező, briliáns négy évet velük fogom
tölteni.
Próbáltam nem fulladozni a sok ismeretlen, vagy csak félig
ismert fiatal között, de tudtam: minél többen jönnek ki, annál hamarabb kell
bemennem egyesegyedül Harangvölgyihez.
Végül nagysokára az utolsók, a rosszkedvűnek tűnő Dávid és
egy másik, kicsit testesebb fiú is kijött a teremből, Harangvölgyi pedig
túlharsogva a hangosan beszélgető, röhögcsélő osztályt, visszahívott a
tanterembe.
Úgy mentem be az ajtón, mint évekkel ezelőtt arra a bizonyos
bírósági ülésre: lélegzetvisszafojtva, vacogva, izzadva, felkészülve az
esetleges darabokra törésre.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése