Van még új a Nap alatt ~ 4/2. fejezet

 4/2. fejezet

Pizsiparti

(Ajánlott zene az olvasáshoz: What a life ~ fordításért, magyarázatért KATT!)

Dávidék lakása egy… nos, nincsenek rá jó szavak. Mintha egy jövőbeli filmből emelték volna ki a lakást: minden fehéren ragyog, minden tiszta, minden modern. Robotszolgát vártam, de egy aranyos, dundi ötvenes nő várt minket az előszobában. Akivel Dávid franciául beszélt. Franciául!

Amint meghallottam folyékony beszédét, úgy éreztem, mintha gyomron vágtak volna.

Micsoda dallamos nyelv a francia!

Vagy legalábbis Dávidtól dallamosan hangzik.

A francia asszony ruhákat hozott nekünk, és ahogy Dávid tolmácsolta, vacsorát akart adni – egy kis gyümölcsön kívül azonban mást nem bírtunk enni, a McDonald’sban alaposan túlettük magunkat, és minimum ötször érezte úgy mindegyikünk a hosszú út során, hogy el akarja hányni magát.

A második emeleti előtérben ültünk Villel és Lujzával, amíg Tekla a fürdőszobában tusolt és amíg Dávid a hálószobájában pakolt.

– Imádom ezt a lakást – sóhajtotta Lujza, és a falon függő absztraktfestményt bámulta. Vil félig lehunyt szemmel dünnyögött valamit, belesüppedt a párnákba. Én nem bírtam sem kikapcsolódni, sem gyönyörködni a díszekben, borzalmasan feszélyezetten éreztem magam. Az utolsó hasonló társasági élményemet ismételten csak Ervinhez tudtam fűzni – az ő lakásán voltam utoljára, de ott is legfeljebb kétszer. Aztán eszembe jutott az összes ábránd, amit a Rékával közös lakásunk látványához találtam ki és mély sóhaj szakadt fel belőlem.

Felnyögtem és az arcomra szorítottam a kezem.

Miért ilyen bonyolultak a kamaszok érzései?

Nagyapa próbált segíteni túllendülni a szerelmi mélypontokon – többnyire alkohollal kínált és hagyta, hogy kisírjam magam a vállán. De azt hiszem, leginkább a verseknek köszönhetem a lelkem újjáépülését – a szavak, a rímek balzsamos gyógyírrel szolgáltak a fájdalmamra, és emiatt újra és újra fel tudtam állni és menni tovább.

– Lujza, mehetsz a másik fürdőbe! – jött ki Dávid a szobájából. Lujza megkönnyebbülten szökkent fel és követte Dávid utasítását, majd eltűnt a lépcsőfordulóban.

– Fiúbanda – jegyezte meg Vil. Mind a ketten Dávid melegítőjében és pólójában feszítettünk. Odaadta a ruháit, folyamatosan szabadkozva, amiért az anyja tisztaságmániás és még az utcai ruha gondolatát sem bírja elviselni a lakásban.

Finom illata volt a ruháinak, olyan otthonos.

– Bezony – bólintott Dávid, majd intett, hogy menjünk be a szobájába. Még idegesebb lettem attól, hogy egy ismeretlen ember ilyen mély magánszférájába kapok belépést. A helyiségből áradt Dávid szelleme, ami kicsit új oldalát mutatta meg a fiúnak: gördeszkás képek lógtak a falról, gitáros képek lógtak a falról, énekesnők fotói lógtak a falról, egy csinos lány fotója lógott a falról, helyes fiúk fotói mellett.

– Hű – mondta Vil és rábökött egy képre, amin Dávid és a csinos lány (nyilván Helga) álltak egymást ölelve a tengerben. Helga csupán egy falatnyi bikinit viselt, Dávid pedig félmeztelen volt, de a mellkasa nem látszott, mert Helga háta nekisimult.

– Ja. Hű – ismételte Dávid, és nem tudtam eldönteni, hogy büszkeség vagy fáradtság hallatszik ki a hangjából.

– Ő a csajod?

– Igen.

– Nagyon bejön.

Dávid rávigyorgott.

– Bocs, de már foglalt.

Zavartan mosolyogtam én is, és próbáltam nem elmerülni a rendezett ágy, a rendezett íróasztalban való gyönyörködésben. Legjobban azt hiszem, a könyvespolc tetszett. Bátortalanul Dávidra pillantottam.

– Szabad? – kérdeztem előre mutatva. Dávid elnevette magát, és kedveskedve a polca elé lökött, ami tömve állt könyvekkel… amik szinte egytől egyig vagy angolul, vagy franciául voltak.

– Te ezeket olvastad? – ámultam el.

– Nem olvastam mindet – vont vállat –, valamit viszont többször is.

– Hogy tudsz így nyelveken? – kíváncsiskodott Vil, amikor neki is feltűnt, mit nézünk ennyire. Nekem délután Dávid már elmesélte, miért, így némi elégtételt érezve hallgattam, ahogy Vilnek is elregéli, mennyit utaztak gyerekkorában, járták az országokat és vették neki a szülei ezeket a csicsás, illusztrált, nagyon-nagyon drága a könyveket, hogy ne nyavalyogjon.

– Hm – reagált rá Vil. Megtapogatta néhány könyv gerincét, aztán továbblépett Dávid asztalához. Mivel a dolgozókuckó engem is igencsak érdekelt, követtem.

– Les plus importants – olvasta botladozva Vil, és hunyorogva nézett egy parafatáblát, amire fotókat tűztek ki. Én is kíváncsian nézegettem a fényképeket: a legtöbbön Dávid testvérei szerepelhettek, nagyon hasonlítottak rá. A gyerekkori fotókon Dávid nagyon aranyos kisfiú volt, a testvérei pedig mind jóval idősebbek nála: ahol Dávid két-három évesen vigyorog, ott a többiek legalább tíz évesek.

– A legfontosabbak – fordította Dávid, gondolom, franciáról. – A nővéremtől kaptam a táblát, hogy ragasszam ki a legfontosabb emlékeimet. Ez volt a búcsúajándéka, mielőtt elutazott volna Ausztráliába.

Nekem elakadt a lélegzetem Ausztrália hallatán, de Vil figyelmét más ragadta meg:

– Hát hol van innen a barátnőd?

Dávid megvakargatta a tarkóját.

– A falakon sok helyen ő van.

– És ő nem legfontosabb? – kíváncsiskodott Vil. Hunyorítottam rá, hogy most már illene hallgatnia, de nem figyelt rám.

– De, de, persze, Helga is az, csak már nem fért ide – magyarázta Dávid.

– Lefeküdtetek már? – kérdezett rá Vil és az asztalra támaszkodott.

– Vil! – szaladt ki a számon. Hát hogy lehet ennyire… ennyire antiudvariasnak lenni?

Dávid bosszús arckifejezést vágott.

– Még nem. Pedig már hónapok óta járunk! – panaszolta. – És azt hittem, hogy vele már… hogy ő majd…

Nem tudhattuk meg tőle, mit hitt, mert nyílt az ajtó, és Tekla toppant be.

– Azannya, mennyi lány! – kiáltotta, amikor körbenézett.

– Ez mind egy lány – közölte vele Dávid.

– Jó, na – legyintett Tekla. – Hú, mennyi DVD!

Dávid sóhajtott. Mintha megbánta volna, hogy beengedett minket a szentélyébe. Bátorítón rámosolyogtam, de nem vette észre, így gyorsan komoly fejet vágtam.

– Akartok valamit filmezni? – vetette föl, mire Vil és Tekla azonnal igent rikoltottak. Nem is tudom, melyikük volt hangosabb.

Dávid elküldött engem is zuhanyozni abba a fürdőbe, ahonnan Tekla jött ki. Elvarázsolva néztem körbe a csillogóvillogó helyiségben.

– Hú, de kipancsolt Tekla – grimaszolt Dávid, amikor meglátta a fürdőt. – Mindjárt felmosok, egy pillanat…

– Hagyd csak, majd én – ráztam a fejem. – Vigyázz inkább a többiekre, nehogy szétszedjék a szobád!

Dávid hálásan pillantott rám.

– Olyanok, mint az óvodások – mondta a fejét ingatva.     

– Csak zizik a ma estétől – próbáltam mentegetni őket.

– Attól tartok, ők folyamatosan azok – dőlt az ajtófélfának Dávid, az álla fáradtan biccent előre. – Kényelmes most itt veled lenni, jóval csöndesebb vagy.

– Most te is – jegyeztem meg. – De ha ébren vagy, te is tudsz sokat beszélni.

Dávid mosolyra húzta a száját.

– Menj zuhanyozni – biccentett a zuhanyfülke felé. – Ez a melegítő megfelel pizsamának is?

– Tökéletes – bólogattam buzgón. Újból érezni kezdtem a feszítő csomót a gyomromban. Nem volt túl kellemes. Dávid visszament a szobájába, én pedig magamra zártam a fürdőt.

– Jaj! – sóhajtottam feszülten, és megdörgöltem a szemem.

Próbáltam arra koncentrálni, milyen fenomenális ez a fürdő. Alig vártam, hogy beléphessek a zuhanyba, és forró vizet folyassak magamra. Forró vizet. Forró vizet!

Miután végeztem, felmostam a kipancsolt vizet, és próbáltam úgy rendezni nedves hajam, hogy ne úgy nézzek ki, mint egy vödör vízből kimenekült kutya. Miután tíz perc múlva sem jártam sikerrel, inkább visszamentem a szobába.

Tekla, Lujza és Vil is ott ültek már Dávid hatalmas ágyán (párnákkal körbebástyázva), de az ágy tulajdonosa sehol nem volt.

– Gyere, ülj le! – paskolta meg maga mellett a helyet Vil, én pedig lezöttyentem mellé.

– Hát a ház ura? – érdeklődtem.

– Kaját hoz – vigyorgott rám Tekla előrehajolva.

– És mit nézünk?

– Meglátod – kacsintott rám a lány.

Monty Pythont néztünk. Otthon Nagyapa milliószor megnézette már velem a filmjeiket – imádja a rosszabbnál rosszabb vicceket, a Gyaloggalopp pedig ezeknek a melegágya.

Bár a fürdés után egészen melegem lett a forróvíztől, hamar újra elkezdtem fázni. Senkin nem volt zokni, Tekla jóformán csak egy trikóban ücsörgött, én viszont a térdemet a mellkasomhoz húzva próbáltam életet masszírozni a lábujjaimba.

– Fáj? – kérdezte Dávid, amikor már tízperce simogattam a lábfejem.

– Fázok – vallottam be kicsit zavartan. – Esetleg kaphatok egy zoknit?

– Hozok, de mindjárt kapsz takarót is – mondta Dávid. Kényelmetlenül éreztem magam: az emberek mindig furán néznek rám, kiröhögnek, Dávid viszont csupán egy széles vigyorral a száján reagált arra, hogy májusban szétfagy a lábam.

– Jégmadarászka – vigyorgott, és a kezembe nyomott egy bundás zoknit.

– Ha-ha – grimaszoltam, de be kellett látnom, jó szóvicc volt.               

A meleg zokni és a takaró mondhatni egyenes úton vezetett ahhoz, hogy bealudjak a filmen, amit már szinte kívülről tudtam. A fejem puha párnába süppedt, Dávid szobájának finom illata körüllengett, az ismerős szövegrészletek lenyugtatták az elmémet, és nagyon hamar álomba merültem.

Órákkal később, még az éjszaka közepén Dávid ideges fújtatására és halk szitkozódására ébredtem meg. Lassan kinyitottam a szemem, és láttam, hogy mellettem fekszik, folyamatosan pötyög, az arcát kékre festi a mobilja fénye. A homlokát ráncolta, a körmét rágta, láthatóan nagyon felzaklatta valami. Aztán egyszer csak kikapcsolta a telefont és lecsapta az ágyra.

Próbáltam úgy tenni, mintha nem ébredtem volna fel, de Dávidnak feltűnt, hogy őt nézem.

– Bocsánat, felébresztettelek? – kérdezte suttogva. A haja kócos volt, mintha ezerszer végigfuttatta volna rajta az ujjait.

– Nem a te hibád. Csak éberen alszok – feleltem, mire Dávid bosszúsan (és olyan kis viccesen) összeráncolta az orrát.

– Nem akartam – mormolta. – Helga ki van akadva, amiért Lujza és Tekla itt alszanak.

– Ó. – Tökéletes reakció, Amadé, gratulálok.

Dávid látta, hogy hirtelenjében nem tudok erre mit reagálni, ezért könnyedebb hangnemre váltott:

– Az bezzeg nem érdekli, hogy két igen jóképű srác is itt szuszog mellettem.

Megrándult a szemöldököm.

– Igen jóképű? Fura az ízlésed.

– Azért tényleg eléggé jóképűek vagytok – vigyorgott Dávid. Az oldalára fordult, hogy szemben legyen velem, és felkönyökölt. Tudatosítanom kellett magamban, hogy Dávid csak viccel, barátnője van, csupán viccből flörtöl velem, egy sráccal.

Ez nagy baj a kamasz fiúkkal: simán flörtölnek viccből a fiúbarátaikkal is, amivel teljesen meg tudják zavarni az esetlegesen fiúk felé is nyitott haverokat.

Csak zavartan mosolyogtam, nem tudtam mit mondani. Ez zavarba ejtő volt – még alig ismertük egymást, és máris túl sokszor fagytam le mellette. Pedig általában a szavakban rejlik az erősségem.

– És veled mi újság van lányügyben? – érdeklődött Dávid. – Remélem, jobban megy, mint nekem.

Akkorát sóhajtottam, hogy az önmagában is válasz lehetett volna. De a sötét éjszaka olyan hangulatot hozott magával, hogy egyáltalán nem éreztem magam kényelmetlenül erről beszélni.

– Nem mondanám – vallottam be. – Van… azaz volt… vagyis, nem tudnám megmondani a létezésének pontos idejét…

Dávid elnyomta a horkantását, miközben kicsit szánakozón sütötte le a pilláit.

– Vagyis Réka persze nyilván létezik jelenleg is, csak… – Összeszorítottam a szám, amíg kigondoltam, mi a megfelelő kifejezés. Nem létezett. – Hát, nagyjából egy évig voltam belé halálosan szerelmes, aztán bevallottam neki, de kikosarazott.

Dávid felhúzta mindkét szemöldökét, sötét szemei nagyra nyíltak.

– Kikosarazott? Téged? De miért?

Levegőt vettem a válaszhoz, de Dávid folytatta a halk méltatlankodást:

– Úgy értem, jól nézel ki, kedves és udvarias vagy, nyilván okos is, és…

– Mert dohányzom – ismételtem Réka kifogását. Próbáltam meg sem hallani, amiket Dávid az imént rólam mondott.

– Jaj – húzta el a száját Dávid.

– De többen is dohányoznak Réka baráti körében. mást viszont nem dob el emiatt! – tört ki belőlem fájdalmasan. – És ők még őszintén élvezik is a cigit. Én pedig… Én pedig úgy szeretnék leszokni! – jajdultam fel, de igyekeztem visszafogni a hangomat, nehogy a többiek megébredjenek, így még szánalmasabban hangozhattam. – Én… én rászokni sem akartam, csak… úgy hozta az élet. Pontosabban, a nővérem hozta úgy, rászoktatott, belementem, most meg… most meg már úgy bánom, hogy engedtem a nyomásnak.

– Ezzel nagyon tudok azonosulni – vallotta meg Dávid. – Én viszont csak egyszerűen hülye voltam, amiért rászoktam.

Bátorítón biccentettem felé, hogy meséljen.

Dávid gyötrődőn sóhajtott, de végül válaszolt, gondolom, azért, hogy viszonozza a bizalmat, amit én mutattam az irányába Réka rövid történetének elmesélésével.

Mindössze egy szóban foglalta össze az okát:

– Társaság.

A hajába túrt, tincseit az arca elé húzta, hogy ne lássa a tekintetem.

– Jóba lettem a srácokkal, egy ideig minden szuper volt, csak aztán jött Helga és… minden kicsit-nagyon szétcsúszott. Helga nagyon népszerű lány volt, egy ideig nagyon élveztük a társaságot, amiben közösen benne voltunk, csak aztán… csak aztán jöttek a „bökkenők”. Folyamatosan veszekszünk, öljük egymást, de közben azt hiszem, össze is tart minket valami, de ezzel felhúztuk a társaságot, inkább nem hívnak magukkal mindkettőnket, de egyikőnket sem, kerülnek minket és… és…

Kilesett a haja és az ujjai közül.

– Istenem, úgy sajnálom, nem akartam ezt a… ezt a mindent rád zúdítani. Bocsánat, őszintén, nagyon-nagyon…

– Oddio, Dávid, fogd be – szakítottam félbe kapkodós bocsánatkéréseit, és megragadtam a vállát. – Csak elmondtad az érzéseid. Köszönöm.

– Nem szoktam az érzéseimről beszélni – mondta csöndesen. – Csak megint veszekedtünk Helgával, és most… most ez kibukott… tényleg szégyellem, alig ismerlek és máris ilyenekkel traktállak… és… – Elhallgatott, és idegesen megfeszítette a testét. Elhúztam a kezem a válláról, a tenyerem szinte égett.

– Mindenkinek vannak problémái – vontam meg a vállam. – És én pedig tényleg, őszintén köszönöm, hogy megtiszteltél a bizalmaddal. Vagyis, úgy értem, hogy… – Elszakítottam róla a pillantásom és a plafont kezdtem tanulmányozni. Aztán halkan azt mondtam: – Régen mondta el nekem bárki is a problémáját.

Dávid nem válaszolt, de olyan sokáig, hogy mégiscsak felé fordítottam a fejem, hogy lássam, milyen érzelmek jelennek meg az arcán.

– Tényleg nincsenek barátaim – tettem hozzá. Kicsit idétlenül éreztem magam.

– Most már egy biztosan van. – Dávid halvány mosolyt küldött felém, amitől végtelenül meghatódtam.

Tényleg életem legjobb döntése volt Nagyapa barátnőjére hallgatni, és a Berzsenyit választani.