Van még új a Nap alatt ~ történetmontázs

 

Van még új a Nap alatt ~ montázs

Készült: Canva

Képek forrása: Canva, Pinterest

((A felső fotókon nem tudom, kik szerepelnek, de az alsókon Keith és Lance szerepel a Voltron fandomból.))

Van még új a Nap alatt ~ képek, montázsok

Ezen az oldalon képeket, montázsokat találhattok a Van még új a Nap alatt című történetemhez!:)

Készült: Canva

Képek forrása: Canva, Pinterest

((A felső fotókon nem tudom, kik szerepelnek, de az alsókon Keith és Lance szerepel a Voltron fandomból.))

• Amadé-montázs
• Dávid-montázs
• történet-montázs

 

Amadé ~ Van még új a Nap alatt

 

Madarász Amadé ~ montázs

Ehhez a történethez kapcsolódik: Van még új a Nap alatt

Készült: Canva

Képek forrása: Google, Canva

Dávid ~ Van még új a Nap alatt

Pataky Dávid ~ montázs

Ehhez a történethez kapcsolódik: Van még új a Nap alatt

Készült: Canva

Képek forrása: Google, Canva

Van még új a Nap alatt ~ 7. fejezet

7. fejezet

A szabadság íze: porcukros eper

(Ajánlott zene az olvasáshoz: Így játszom ~ magyarázatért KATT!)

Az elmúlt években sokat gondolkoztam azon, vajon milyen íze lehet a szabadságnak.

Amikor megkóstoltam a friss háziepret (amit Vil hozott magával a piknikre), rögtön megtaláltam a tökéletes ízt.

– Ez a szabadság! – sóhajtottam fel, mire a mellettem ülő Lujza felnevetett. Ő egy zabkekszet rágcsált.

– Mit élvezel ennyire? – kérdezte vidáman.

– Az epret – avattam be, a szám elé tartva a kezem, hogy látszani azért ne látszódjon, mit eszek.

Lujza megint nevetett. Próbáltam édesen csilingelőnek felfogni a nevetése dallamát, de valahogy nem sikerült.

Azért nem tiltakoztam, amikor felemelt egy epret, porcukros tálba mártotta és felém tartotta. Ujjai a számhoz értek, ahogy a fogaim közé csíptem a gyümölcsöt, amitől hirtelen nagyon kínosan éreztem magam. Főleg, hogy legszívesebben megint felsóhajtottam volna – porcukor és eper. Ez a legjobb dolog a világon.

Nem tudtam eldönteni, hogy Lujza most ezzel lényegében flörtöl-e velem. Aztán végiggondoltam, hogyha én ezt csinálnám Dáviddal, akkor azt valószínűleg ilyesmi indítékokkal tenném, és menten elpirultam.

– Ez nagyon jó – mondtam teli szájjal nyammogva.

– Tudom – mosolygott Lujza. – Régen nagyon sokat ettem ilyet, most már igyekszem elhagyni ezt a szokást.

Erre hirtelenjében nem tudtam mit felelni, ám hiába igyekeztem, végül lehetőségem sem akadt választ adni, mert valaki a hátamra csapott és rám kiáltott:

– Mekkora kujon vagy te! – Még egy csapás, mire majdnem kiköptem a mennyei porcukros epret. – Már csak a sétapálca, a cilinder, a fűzők meg a szoknyák kellenek, és tiszta Jane Austen-korabeli udvarlós jelenet lehetnétek.

Lenyeltem az epret, és nem bírtam ki, hogy ne vigyorogjak. Szerintem az elmúlt tíz évben összesen nem mosolyogtam annyit, mint ebben az egy hónapban.

– Ennyire jártas vagy a témában? – fordultam Dávid felé, aki lehuppant mellém.

– Dorián angol irodalom mániás – közölte. – Mindent tudok Austenról. Jó, nem, de annyit igen, hogy ezzel a vajszínű inggel egy magyar Mr. Darcy is lehetnél.

– Nem is hasonlítok Mr. Darcyra – ellenkeztem. – Epret?

Dávid felvonta a szemöldökét és ő is elvigyorodott.

– Austen-korabeli udvarlás második forduló? Elfogadom.

– Csukd be a szemed, megleplek.

– Jaj, jaj, jaj – hajtogatta, de azért becsukta a szemét. Adtam neki porcukros epret. Nem gondoltam bele, hogy hogyan tudnám úgy odaadni a gyümölcsöt, hogy ne érintsem a száját, szóval majdnem leejtettem az epret, de aztán úgy gondoltam, megérte: sosem érintettem semmit, ami puhább lenne Dávid ajkánál.

Dávid orrán összehúzódtak a kis ráncok, ahogy beleharapott az eperbe. Felnyögött, és elkapta a karom.

– Istenek istene! Ennél finomabbat még soha nem ettem!

– Lujzának köszönd – mondtam pironkodva, és hirtelen eszembe jutott, hogy ő is itt van. Oldalra néztem, ahol az imént ült, de meglepetten konstatáltam, hogy már nincs ott.

– Lujza elszublimált – állapította meg Dávid. – Kár, mert meg akartam dicsérni a mályvarózsaszín fölsőjét, passzol a hajához és a bőrszínéhez.

Szóval ezt nemcsak rajtam szokta kiszúrni, ha valami passzol. Fájt – ma is kaptam tőle bókot, hogy a vajszín ingem milyen szépen kiemeli a sötét színeimet.

– Na de mit fog szólni hozzá Helga? – tettem fel a kérdést, amit lehet nem kellett volna. Mintha egy pillanatra megbomlott volna Dávid jókedve, a homloka ráncokba gyűrődött.

– A piknik után van kedved még maradni velem kicsit? – kérdezte, tőle szokatlanul komoly hangon.

– Persze – vágtam rá. Próbáltam nem leizzadni a gondolattól, hogy valami történt, valami történt, valami történt. Legszívesebben körömmel martam volna az agyamba, hogy kitépjen onnan ezeket a gondolatokat. Remélem, nem történt semmi, és nagyon boldogok Helgával. Igen. Úgy remélem!

Elfordítottam a tekintetem Dávidról, aki rávetette magát a porcukros eperre. Végignéztem az osztályon, majdnem mindenki itt volt, kisebb-nagyobb csoportokba verődve ácsorogtak, beszélgettek, iszogattak. Idilli pillanat volt, bár kicsit jobban örültem volna, ha nem vagyunk jelen annyian, mondjuk kicsivel többen egy főnél és kicsit kevesebben, mint hárman – úgy nagyjából a kettő lenne a legtökéletesebb szám.

Búcsúként Ádám maga köré gyűjtött minket, és vigyorogva invitált:

– A bátyámék bulit szerveznek a Kuckóban, és mindenkinek szabad a belépés! Mármint persze nyilván fizetni kell a jegyért, de tizenhat év alatt is beléphetünk, szóval tiszta jó lesz.

– Jóóóó! – ugrott fel Dávid. – Én mennék.

Egy sötét hajú, alacsony srác a tarkóját vakargatta.

– Én nem hiszem, hogy…

Ádám felé fordult és széles vigyorra húzta a száját.

– Na-na, Zétény, te mindenképp gyere! És hozd el a nővéred meg a legjobb barátnőjét is, légyszi. Annyit hallottam már Daliról, hogy most már muszáj élőben is látnom!

Kíváncsian fürkésztem a fiút, aki paprikapirosra pirult, láthatóan nem örült, hogy a figyelem középpontjába került. Eddig még nem nagyon figyeltem fel rá, szerintem az eddigi találkozókra nem is jött el.

Már ment le a nap, amikor a csoport szétvált és én kettesben maradtam Dáviddal. Izgatottan reszketett a gyomrom, bár tisztában voltam vele, hogy a „gyomrom” fölöslegesen reménykedik.

– Történt valami? – kérdeztem rá, amikor Dávid csak leszegett fejjel kavicsokat rugdalt. A Margit-szigeten kóvályogtunk, a fák itt még lélegeztek, nagyjából madarak is éldegéltek itt. A Margit-sziget és a Park folyamatosan párbajoztak egymással, ezért nem volt nehéz kényelmes padot találnunk, amiről gyönyörű kilátás nyílt a Dunára.

– Elég sok minden történt – sóhajtotta Dávid, és ingerülten beletúrt a hajába. Ilyen komolynak szerintem még nem láttam rövid ismertségünk során, és meleg érzéssel töltött el, hogy felfedi előttem ezt az oldalát.

– Nekem elmondhatsz bármit – mondtam halkan, és nem tudtam, hogy illik-e most megfogni a másik térdét vagy sem. Azért megfogtam, megsimogattam, majd gyorsan elvettem a kezem.

Dávid fújt egyet, majd röviden összefoglalta a problémát:

– Szakítottunk Helgával.

Aztán mielőtt reagálhattam volna, ömleni kezdett belőle a szó.

– Szóval ott aludtam nála, sokszor, vagyis inkább többször, igazából legfeljebb háromszor, de mindig inkább aludtunk, nem csináltunk semmi mást, vagyis, azért de. Úgy értem, megbeszéltük, mi lesz, és akartuk is, aztán… hiába… ott voltam, hogy végre… de aztán… – Dávid az arcára szorította a kezét, és hosszasan, szaggatottan, hol hadarva, hol fojtott hangon összefoglalta a történetet, én pedig a végére már megint a térdét simogattam és próbáltam együttérző arcot vágni.

– Sajnálom – mondtam, amikor végül befejezte.

– Én is! – kiáltott fel. – Jászon esküszik, hogy kell a szerelem, Dorián szerint viszont egyáltalán nincs rá szükség.

– Hát… én nem tudom.

– Helga a leggyönyörűbb ember a világon, és én mégis… – A tenyerébe temette az arcát és azt hittem, felzokog. De nem, csak hátradőlt a padon, aztán a vállamra borult.

– Ó, Dávid, úgy sajnálom – húztam közel magamhoz. – És… mit gondolsz, miért…?

– Nem tudom! – kesergett Dávid. – Mert egy nyomorék vagyok?

Reméltem, hogy a nyomorék alatt nem homoszexuálist ért.

– Dávidom, ezt azonnal felejtsd el! – szóltam rá igen mérgesen, és rászorítottam a vállára. Teljesen felélénkített az érzés, hogy ilyen közel van hozzám és így érinthetem.

– Tudod mi a legrosszabb az egészben? – Dávid felpattant a mellkasomról, hogy a szemembe nézhessen. – Az, hogy megkönnyebbültséget érzek minden egyéb helyett, amit egy szakítás után éreznem kéne.

– Ó.

– Nem volt egy jó kapcsolat. Sőt, Helgával azt hiszem, ki nem állhatjuk egymást. Volt köztünk kémia, bár inkább csak… szikra. Nem, még annyi se. Nem tudom, mi volt köztünk, de ez valami tragédia.

Nem tudtam, mit mondjak és ez zavart. Valószínűleg a legrosszabbat böktem ki, amit lehetett:

– De… a lányok tetszenek, vagy mégsem?

Dávid elszörnyedve nézett rám.

– Persze, ki más?

Meghökkenten és kicsit megbántottan hátrahőköltem, mire Dávid visszakozott.

– Úgy értem, semmi bajom a melegekkel, felőlem mindenki szeressen, akit akar, egyszer Franciaországban láttam két lányt csókolózni és a látvány kifejezetten tetszett… de… jaj, mit is akartam mondani?

– Hogy a lányok tetszenek – segítettem ki keserű ízzel a számban.

– Ja, igen. Sose gondoltam másra. – Félrenézett és rémültnek tűnt. – Azért nem tudtam vele lefeküdni, mert meleg vagyok?

– Dehogy – vágtam rá gyorsan. – Lujzán is tetszett a babarózsaszín, ha meleg lennél, nem akartad volna megdicsérni.

– Jó, igaz. Mindig a lányok tetszettek. Helgával van baj – mentette ki magát gyorsan a krízisből Dávid. Próbáltam tartani magam, nehogy feltűnjön neki, mennyire rosszul esik mindez.

– Amúgy meg mályva.

– Mi?

– Mályvarózsaszín tetszett Lujzán, a babarózsaszín nem állna neki olyan jól.

– Aha – válaszoltam zavartan. Dávid összefonta a karjait a mellkasán és a lábával dobolt az aszfalton.

– Ideges vagyok – mondta.

– Látom. De el fog múlni. Hidd el, hogy fogsz te még sokkal jobbat is találni Helgánál, akivel sokkal kényelmesebben és fesztelenebbül fogod érezni magad. Aki lehet, hogy nem lesz annyira modell alkatú és szépségű, mint Helga, de téged sokkal jobban el fog bűvölni és sokkal jobban fogod őt akarni, mint ezt a lányt.

Dávid kicsit feloldott, leengedte a kezeit, a könyöke az enyémhez ért.

– Sose kedvelted őt.

– Nem igazán. És valóban csinos volt, de soha egy ujjal sem érnék hozzá – vallottam be. Dávid ajka és szemöldöke komiszan megrándult.

– Miért, neked nem a lányok tetszenek?

Elfutott a méreg.

– A lányok tetszenek, de azok, akik természetesek és nem….

– Helgán semmi nem volt szilikonból, ha erre gondolsz. Ennyit azért biztosan állíthatok.

A fejem ráztam, és próbáltam figyelmen kívül hagyni a kaján vigyorát, ami fogalmam sincs, miért került az arcára. Azt hittem, sikerült kiismernem, de ezek szerint mégsem.

– Nem, nem fizikailag gondolom, hogy mű lenne. A kisugárzása, a nevetése, a pillantása. Kiráz tőle a hideg, és ezért nem akarok hozzányúlni.

Dávid oldalra biccentette a fejét, elgondolkozott.

– Igen, értem, mit mondasz. Engem sajnos jobban lekötött a lehetőség, hogy… hát igen. – Újra lehangolt lett, remek. – Nem tudom. Lehet, hogy Helga egy az egyben hiba volt. Talán mégis a szőkébb Emma Lédánál kellett volna próbálkoznom.

– Mi lenne, ha egyszer a belsőségek alapján szeretnél választani, nem pedig a kinézet alapján? – tettem fel a kérdést igencsak ingerülten. Dávid a tenyerébe támasztotta az állát.

– Nem igazán érdekel, hogy néz ki a gyomra, a mája, a tüdeje vagy a szíve.

– Az a baj, hogy téged tényleg nem érdekel a lányok szíve.

Dávid szemöldöke összeszaladt.

– Úgy nézek ki, mint aki összetöri a lányok szívét?

Rövid gondolkodás után válaszoltam:

– Nos, az alapján, amit eddig tapasztaltam, igen. Miért, nem szeretnél ilyen lenni?

Dávid a szájába harapott. Nem tudtam követni a hangulatingadozásait.

– De, de, csak… mármint, nem. Hagyjuk. – Felnézett rám nagy, sötét szemeivel. – Nem alszol nálunk?

– Ha így próbálkoztál Emma Lédánál is, nem csodálkozom, hogy csak egy Helgára futotta.

Amint kimondtam, rögvest megbántam: Dávid arca fájdalmasan összerándult. De a hangján nem hallatszott fintora:

– Nem tudom eldönteni, ez most flört volt-e vagy gúny. De szeretném azt hinni, hogy az előbbi. És ezzel együtt azt is szeretném hinni, hogy ez egy igen. Átjössz?

– Nem – mondtam a fejemet ingatva. Dávid megbántódva húzódott hátrébb, és csípős tekintettel nézett rám.

– Miért? Mert azt hiszed, téged is meg akarlak fektetni?

– Leállnál végre? – csattantam fel. – Dolgom van.

Felpattantam és a hajamba túrtam, gondolatok zakatoltak át az elmémen, aztán visszahuppantam a padra.

– Sajnálom – sóhajtottam.

– Nincs dolgod, ugye? – kérdezte halkan Dávid. Komolyan elgondolkodtam rajta, vajon skizofréniával küzd-e: egyik pillanatban édes szépfiú, másikban pedig bunkó rosszfiú. Utálom, ha nem tudok valakin kiigazodni.

– Nincs.

– Átjössz?

– Át.

– Nem is érdemlem meg.

Mondanám, hogy „nem, tényleg nem”, de végül nem teszem. Mert miért ne érdemelné meg?

– Barátok vagyunk, persze, hogy átmegyek – mondtam, de nem néztem rá. A szemem sarkából láttam, hogy ő is maga elé bámul.

– Barátok vagyunk – ismételte Dávid. Szerettem volna megfogni a kezét, de megelégedtem azzal, hogy a térdünk kicsit összeér.

– Nem? – kérdeztem vissza esetlenül.

– De, barátok – bólintott Dávid. Felállt, és a karját a magasba emelte, várta, némán kérte, hogy megöleljem. Elkapott a sírás utáni vágy, amiért meg akar ölelni, mert ez annyira sok, de közben azért is sírni akartam, amiért Dávid csak meg akar ölelni, mert az annyira kevés. Dávid köré fontam a karjaim, összesimultunk, és bár az ölelésben nem volt semmi romantikus, az én szívem így is majdnem kidobogta magát a helyéről: az arcom Dávid puha, meleg nyakához simult, bőrénél is puhább haja a homlokomat érte, a mellkasomon éreztem, ahogy az ő mellkasa emelkedik-süllyed minden egyes lélegzetvételénél. Próbáltam visszafogni a lélegzetem, mert tudtam, hogy a testem igénye szerint egyre sebesebben kapkodnám a levegőt, és az lehet, hogy nem venné ki túl jól magát. Dávid ujja kőrözött a tarkómon, a hajamnál, ujjbegye csiklandozott, én is lassú köröket írtam le a vállán a hüvelykujjammal.

Könnyű dolga lehet, ha el akar csábítani egy lányt – borzasztó, hogy még a nem romantikus ölelésétől is el lehet olvadni.

Ott álltam Dávid karjaiban, és annyira gyűlöltem, amennyire embert gyűlölni lehet. Amiért barátian megölel és én így érzem magam, amiért lányok szívét töri össze, és én nem tudom itthagyni és elkönyvelni, mint egy társaságomra nem érdemes személyt. Nem tudtam elengedni, és talán még jobban gyűlöltem volna, ha elenged.

Dávid a derekamra vezette a kezét, és a fülembe pisszegett.

– Amadé.

– Hm?

Lehet, hogy túl sokáig öleltem? Lehet, hogy nem vettem észre és túl hevesen szorítottam magamhoz? Lehet, hogy úgy öleltem meg, ahogy szerettem volna? Lehet, hogy melegnek hisz?

– Semmi, csak… – Nyeltem egyet, kővé dermedtem, rettegtem a válaszától. – Azt hiszem, túl sok málnaszörpöt ittam. Vil nem tudom, honnan hozta, de irtó finom volt, legalább négy pohárnyit ledöntöttem, az utolsóban pedig valami likőrt is tett, ha jól értettem… mindegy, a lényeg az, hogy mindjárt szétrobban a hólyagom, szóval lehet, elindulhatnánk és beugorhatnánk egy Mekibe vagy ilyesmi. Fogalmazzunk úgy, hogy nem bánnám.

Megkönnyebbülésemben elnevettem magam, a homlokom a vállának támasztottam.

– A fene egyen meg, amiért mindig meglepsz!

– Ha figyelted volna minden lépésem a piknik folyamán, biztos nem lepődnél meg – vélekedett Dávid, és finoman eltolt magától. Felnéztem az arcába, az orra majdnem az enyémet érintette. A nap fénye beragyogott bennünket, táncot járt Dávid fekete szempilláin és új színekben pompáztatta a szemét.

– Nem figyeltem minden lépésed, bocsi – vigyorogtam rá, és vetettem egy gyors pillantást az ajkára. Épp megnedvesítette, nyelve hegye rózsaszín foltocska volt. Ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy megízleljem, de embertelen erőfeszítéseket téve hátrébb léptem úgy egy tíz centit.

– Ja, téged is lekötött Lujza pólója. – Dávid menetirányba fordult és átdobta a karját a vállamon, az oldalunk összeért, ahogy elindultunk kifelé a szigetről.

– Inkább Vil epre – válaszoltam. – De tény, hogy Lujza is érdekes volt, bár a pólóját túlzás lenne pólónak nevezni. Inkább melltartónak plusz valami kis anyagocskának.

Dávid felkacagott.

– Kis babácska, imádom a humorod.

– Babácska?

– A nővérem hívott így, még kiskoromban. Évek óta nem használtuk, de most rád néztem, és eszembe jutott a szó. Mármint, nyilván nem látod magad kívülről, de várj, megmutatom… – Előhúzta a telefonját és mielőtt tiltakozhattam volna, lefotózott. Aztán megmutatta a képet, amin nagyra nyílt szemekkel bámulok rá, a szám O betűt formáz, készülök az ellenkezésre.

– Mi van? Ez én vagyok – mondtam, és majdnem megbotlottam menet közben, ahogy Dávid az arcomra közelített.

– Ez itt egy haaatalmas babácska – gügyögte elhúzva a magánhangzót. – Babácska. Nézd a hajad meg a kis mosolyod!

– Nem is mosolygok.

– De mielőtt lefotóztalak volna, mosolyogtál. Olyan kis édesen.

– Ne bókolj, mindjárt elpirulok – duzzogtam, és hagytam, hogy újra békítőn átkaroljon. Megborzolta a hajam, és én is átkaroltam.

– Az végzetes lenne – vigyorgott Dávid. – Jól áll a pír az orcádon, Mr. Darcy.

– Utállak, Mr. Akárki – vágtam vissza, és a vállára döntöttem a fejem.

Pont úgy nézhettünk ki, mint egy pár, vagy legalábbis én szerettem volna ezt gondolni. Biztos úgy nézhettünk ki, mert amikor emberek közé értünk, a villamos megállóhoz, kibontakoztunk az ölelésből és én akkor mindennél, de tényleg mindennél jobban szerettem volna tudni, mi zajlik le Dávid fejében.

Mert sajnos abban biztos voltam, hogy egyáltalán nem az, ami az enyémben.

Van még új a Nap alatt ~ 6. fejezet

6. fejezet

Nekem minden

(Ajánlott zene az olvasáshoz: Il mondo che vorrei ~ fordításért, magyarázatért KATT!)

Az iskolai ballagás reggelén beteget jelentettem, a Nagyapa pedig úgy tett, mint aki elhiszi (lustán felajánlotta, hogy készít nekem teát), de csak azzal a feltétellel maradhattam itthon, ha cserébe egész nap pókerezek vele.

– Nemsokára utazok Monte-Carlóba, muszáj visszarázódnom a játékba – magyarázta, én pedig beleegyeztem bármibe, csak ne kelljen látnom, ahogy az osztályban körülöttem mindenki sír, ölelgeti és csókolgatja a másikat.

– Na és, találtál már lányt a kínálatból? – érdeklődött, miközben a kedvenc pakliját kevergette. Húztam a számat a pókerre, mert inkább a svindlire esüszöm, az sokkal jobb játék.

– Még nem – dünnyögtem. Neki is füllenthettem volna azt a lányt, akit Dávidnak, de az a helyzet, hogy azóta (másfél hét telt el) elfelejtettem az illető nevét. Csak annyi rémlik, Dávidot mennyire meglepte, hogy a hippi stílus jön be. Az évfolyamtalálkozón láttam a lányt, váltottunk pár szót, de nem rá figyeltem, inkább a hajába font gyöngyöket néztem, és micsoda véletlen, ahogy abba az irányba fordítottam a fejem, pont ráláttam Dávidra, amint Szandrával koccint egy sörösüveggel.

– Elég nyomorultul nézel ki pedig. Akkor szoktál ilyen fejeket vágni és ennyire belebújni a versekbe, ha megtaláltad az új igaz szerelmed. – Nagyapa gúnyolódott. Azt szokta mondani, hogy nem hisz az igaz szerelemben, pedig egyértelmű, hogy a nagymamám volt az ő igaz és egyetlen szerelme. Azóta se tartott ki senki mellett úgy, mint Nonna mellett. Akinek nem mellesleg még mindig nem tudom a keresztnevét, mert Nagyapa megtartja magának, mint valami édes kis titkot.

– Hát, pedig mégse találtam meg. Lehet, hogy Ervin volt az, csak annyira nyomorultul béna vagyok, hogy az igaz szerelmem nem szeret viszont. – Mondjuk ebben az esetben az is bökkenő lenne, hogy az én érzéseim is elmúltak a fiú iránt.

– Na igen, ha fiú az igaz szerelmed, az kellemetlen a mai világban – vélekedett Nagyapa nagy bölcsen, és kapkodó ujjakkal pergette ki a kártyákat. Úgy beszélt Ervinről, mintha ő jéghidegen tagadott volna engem. Úgy gondoltam, segítenem kell neki visszaemlékezni:

– Csókolóztunk. Nem is egyszer.

Nagyapa felvonta a szemöldökét.

– Mármint te meg én? Ne haragudj, de nem rémlik.

A szemem forgattam. Nem volt sok kedvem Nagyapa humorához.

– A csókhoz nem kell szerelem – lépett tovább a viccen Nagyapa.

– Te már csak tudod – szúrtam neki vissza, mire igen csúnyán nézett rám.

– Meg kéne tanulnod ebben a világban élni.

– Mármint az alvilágban?

– Magyarországon. Ha nem megy, lépj le. Vagy maradj és változtasd meg. Élhetsz álomvilágban, de annak csak akkor van értelme, ha az álomvilágod a földre hozod.

– Ezt csinálom – emlékeztettem. – Álomvilágban élek, és abból az álomvilágból tudok alkotni. Az álomvilág létezése a legjobb dolog, ami egy művésszel történhet.

Nagyapa összevonta a szemöldökét.

– Na jó, ezt a hasonlatot vagy micsodát ne folytassuk. Már habfelhőket és rózsaszín egyszarvúkat látok itt ugrálni.

Sóhajtottam, és megnéztem a kártyáimat. Csöndben játszottunk tovább, a gondolataim a szerelem, a csók, az igazi és az álomvilág körül forogtak. Indokolatlanul sokszor sejlett fel lelki szemeim előtt Dávid arca, de mindig gyorsan elhomályosítottam a képét. Inkább próbáltam eszembe idézni a hippi lány nevét.

Nagyapa megjegyzése az álomvilágra annyira felkavart, hogy úgy éreztem, muszáj valakivel megbeszélnem. Bármennyire is próbáltam legyűrni a késztetést, egyre csak Dávidra tudtam gondolni, mint lehetséges beszélgetőtársra.

A szobámban feküdtem az ágyon, a plafont bámultam, és felhívtam Dávidot. Sokáig csengett ki, már azt hittem, fel sem veszi, aztán amikor mégis megtette, nem bírtam megszólalni.

– Amadé? – szólt bele.

– Dávid – mondtam elszoruló torokkal. Mi az istent művelek?

– Amadé – ismételte a nevem. Rövid hallgatás után feltette a kérdést: – Minden rendben?

Válaszolni próbáltam, de elakadt a szavam, nem tudtam, mit mondjak, azt se tudtam, egyáltalán miért hívtam fel Dávidot.

Vagyis de, pontosan tudtam, vagy legalábbis erősen sejtettem. De ezt nem akartam az orrára kötni.

Dávid megköszörülte a torkát.

– Nos… Képzeld, a hétvégén itt volt a bátyám és kutakodtunk a régi holmik között… és megtaláltam az Oscart, Dorián szerint egy briliáns film. Pont most akartam megnézni. Van kedved átjönni?

Megint nem tudtam hirtelen válaszolni, de aztán nagy nehezen kinyögtem egy igent és egy köszönömöt. Gyorsan összekaptam magam, és szóltam Nagyapának, hogy elmegyek.

– Hát hova mész? – vonta össze a szemöldökét.

– Sose kérdezed meg – válaszoltam kitérően.

– Remélem, nem bántani akarod magad.

Oldalra biccentettem a fejem. Igazából eléggé biztos voltam abban, hogy a Dávidnál való filmezés inkább fog ártani, mint segíteni a lelkemnek, de ezt nem akartam részletezni.

– Miért tenném? Nem szokásom.

– A kamaszok mind ezt csinálják, amikor rájuk jön az ötperc.

– Egy új osztálytársammal fogok találkozni.

– Az előbb még azt mondtad, nincs lány a képben.

– Nem lány, hanem fiú, és nincs a képben – szögeztem le gyorsan, és már készültem is kipenderülni a lakásból. Láttam, hogy mondani akar valamit, szóval becsuktam az ajtót és nekivágtam a lépcsőháznak. Nem akartam tudni, mit gondol és mit hisz Nagyapa, csak Dávidra akartam koncentrálni. Vagyis a filmre, amit meg fogunk nézni.

Seperc alatt ott voltam a Pataky-rezidenciánál, ezúttal nem a házinéni nyitott ajtót, hanem Dávid. Pizsamában volt, rövid nadrágban és bő pólóban. A haja egy része kócosan lógott a szemébe, a másik része égnek állt. Szerettem volna megigazítani kusza fürtjeit, de igazából így is pompásan festett a srác.

– Hogyhogy nem vagy suliban? – kérdeztem.

– Tegnap volt a ballagás. Most már minek menjek? – vigyorgott, és átkarolt és megborzolta a hajam, amint beléptem. Kezdtem komoly butaságnak érezni, hogy itt vagyok. – Hivatalosan is osztálytársak vagyunk, Amadé!

– Éljen! – mosolyogtam vissza nagy nehezen.

Bár most hoztam váltóruhát, amikor a kezembe nyomta a saját holmijait, nem tiltakoztam és átöltöztem. Kellemetlenül éreztem magam, hogy az ő jelenlétében, a szobájában teszem ezt, de a tévéjével babrált és nem nézett ide. Hál’istennek, mert majdnem elestem a bokámba akadó nadrágomban.

– Készen állsz a nevetésre? – kérdezte Dávid és összedörzsölte a tenyerét.

– Készen hát.

– De mindenekelőtt… – Dávid átszelte a szobát és megállt velem szemben. Mélyen a szemembe nézett, amitől elpirultam. – Jól vagy?

– Tökéletesen. – A mosolyom szerintem egész őszintének és kellemesnek hatott. – Alig várom a filmet!

Dávid kétkedőn pislogott, majd megpöckölte az orrom és felugrott az ágyára. Mellé ültem, de jó sok helyet hagytam kettőnk között, az illendőség kedvéért.

Mintha csak az idióta tizennyolcadik században lettünk volna, és ellenkező neműnek születtünk volna… A fenébe is.

Elindult a film, az én agyam meg azonnal kikapcsolt. Illetve nem is, mert folyamatosan pörgött, mint egy ringlispíl, a gondolatokat egy-két körig a fejemben tartotta, aztán messzire repítette őket.

Harminc perc után Dávid felemelte a távirányítót és megállította a filmet. Én még a képernyőt bámultam, de aztán Dávid ujjai az államhoz értek és elfordították a fejem.

Mintha tűzijáték robbant volna a testemben.

Dávid arcán aggodalmon kívül nem látszott más, őt nem zaklatta fel ennyire, hogy a bőrünk egymáshoz ért. Mert Dávidnak egy érintés semmi, nekem viszont egy érintés minden.

– Mi az? – kérdeztem rekedten, a hangszínem hallatán elszégyelltem magam.

– Én is megkérdezem, most még egyszer: mi az? Jól vagy?

A számba haraptam, ahogy kerestem a gondolatokat. De ahogy a vér sem buggyant ki az ajkamból, úgy a válasz sem jött a nyelvemre.

– Amadé, harminc perc alatt én már izomlázig nevettem magam, de te kimeredt szemekkel bámulod a filmet. Egyértelmű, hogy valami nem oké.

Eltakartam előle az arcom, és hagytam, hogy kibukjanak belőlem a szavak, beszéltem neki a tüskékről, amik fájdalmat okoznak és amiket Nagyapa tudatosan vagy véletlenül szúrt a szívembe: hogy túl sokat álmodozok, hogy nem élek úgy, ahogy kellene.

Dávid bosszúsan ráncolta a homlokát.

– Amadé, ne tudd meg, milyen irigy vagyok a bátyámra azért, mert művészlélek.

– Melyik? – szipogtam.

– Mindkettő! – méltatlankodott Dávid. – A lányok mindig a művészfiúkra buknak.

– Eddig csak egy barátnőm volt – tettem szóvá. – És az is egy nagy semmi volt. Mármint nem ő, hanem a kapcsolat…

– Persze, mert egy béna iskolába jártál – intett Dávid. – Hidd el, ha olyan közegbe kerülsz, értékelni fogják azt, hogy édes vagy, álmodozó és ilyen…ilyen Amadé.

– Milyen közegbe? – kérdeztem vissza elkeseredetten. Most olyan mérges voltam magamra: pár hete még örültem, hogy nem sajnálom magam, most pedig itt tocsogok az önutálatban. Nehéz dolog egyszerre kamasznak és művésznek lenni.

– Például a Berzsenyibe. Itt egészen biztosan találni fogsz olyat, akit teljesen leveszel a lábáról. Már az osztályban is mennyien kedvelnek!

– Mennyien?

Dávid az ujjait hívta segítségül.

– Hát, Lujza, Tekla, Vil például biztosan. Meg a tanárnő is, ami nagy szó. Meeeg, őszintén több névre most nem emlékszem, de biztos mindenkit elbűvöltél. Ja, meg engem is, ki ne maradjak a sorból! Sőt, legelőre törekszem, hogy én ölelgethesselek meg először az Amadé-portréval ellátott rajongói pólómban.

– Mi? – értetlenkedtem, mert nem tudtam rájönni, mikor és hogyan jutottunk el A pontból B pontba.

– Mindegy – legyintett Dávid. – A lényeg az, hogy már tényleg a pozitív változás küszöbén állsz. Elhiszed nekem?

Olyan lelkesen beszélt, hogy egy kicsit rám is átragadt a jövőbe vetett vak bizalma.

– El – böktem ki, mire felborzolta a hajam. Amikor elhúzta a kezét, kicsit megigazgattam a frizurám és feltettem a kérdést:

– Na és Helga? Mi újság veletek? Sikerült szintet lépnetek? – Gúnyosabban mondtam ki a szavakat, mint akartam, Dávid ajka mintha kicsit meg is rándult volna. Láttam, hogy erőlködik, de így is mintha kicsit beborult volna az arckifejezése.

– Igen – válaszolta, szokásától eltérően szűkszavúan. Nem mertem pedzegetni a témát, de némi elégtétel azért oldalba szúrt, és akaratlanul is eljátszottam a gondolattal: Dávid épp Helga fedetlen vállát csókolja, amikor rájön, hogy nem is a lányokat szereti. Beletúr Helga hajába, és arra gondol, hogy „de jó lenne, ha rövidebb és bubibb haja lenne, mint mondjuk Amadénak!”

Elszörnyedtem a gondolataimon és gyorsan megráztam a fejem.

Dávid gyengéden a térdemre fektette a tenyerét, mire az összes gondolat visszatért, kicsit más szereposztással. Konkrétan fizikai fájdalmat éreztem.

– Folytathatjuk a filmet? Vagy kezdjük elölről?

Nagyokat pislogtam, próbáltam a jelenben maradni.

– Nézzük elölről! Szeretnék veled nevetni. Olyan szépen nevetsz – mondta, és a végére elvigyorodott. Hozzá akartam bújni, de mégsem. Végül ő ült közelebb hozzám, én pedig csak úgy véletlenül a vállára döntöttem a fejem. Nem húzódott el, mert neki egy érintés semmit nem jelent. Nekem viszont ez az apró gesztus jelentett mindent.

Van még új a Nap alatt ~ 5. fejezet

 5. fejezet

Nem kell Éva az almához

(Ajánlott zeneszám: t.A.T.u. ~ All The Thing She Said - fordításért, magyarázatért KATT)

Suli után amúgy is a Dunához akartam elsétálni, de amikor megláttam az épület bejárata mellett enyelegni Rékát egy bagós fiúval, hirtelen még több kedvem lett hozzá – mondjuk úgy, kedvem támadt közelebbről is szemügyre venni a folyó zavaros vizét.– Mi van, ökörszem? – nézett fel a Bunkó Bagós srác és büdös füstöt fújt felém. Nehéz láthatatlanul elmenni a korlát és az épület közötti járdarészen, hiába próbáltam meg úgy tenni, mintha a szemben lévő házban gyönyörködnék.

– Köszönöm, nagyon jól vagyok – biccentettem felé, és igyekeztem a lehető leggyorsabban eliszkolni a suli közeléből. Réka nem szólt hozzám, csak szánalomtól csöpögő tekintettel nézte a menekülésem, miközben a névtelen Bunkó Bagós sráchoz simult.

Ettől olyan ideges lettem, hogy azonnal rá kellett gyújtanom, remegő kézzel sodortam magamnak cigarettát.

A Duna-parton a korlátnak támaszkodva füstölögtem egy darabig, de végül nem szívtam végig a szálat, a felénél elnyomtam. Szinte éreztem bomlani az egészséges sejteket a tüdőmben. Köhögni kezdtem, és szívem szerint még köptem is volna egyet, de valószínűleg nem nézte volna jó szemmel az az öregnéni, aki gyökkettes sebességgel totyogott előre, mellette hasonló tempóban tipegett fehér kiskutyája.

Milyen különösen nyugalmas élete lehet ennek a hölgynek! Otthon puha papucs, esetleg egy angyalarcú unoka várja, leginkább aggódnia pedig a kiskutyája épsége miatt kell.

Egyszóval minden bizonnyal nem úgy éli a nyugdíjas éveit, ahogy az én nagyapám teszi. Vagy ahogy a nagyanyám tenné, ha még élne.

Mielőtt belemerülhettem volna abba, hogy vajon a nagyanyám miként tengetné napjait most, csörögni kezdett a telefonom. Amint megláttam, ki hív, konkrétan szívrohamot kaptam.

– Dávid! – kiáltottam fel kétségbeesetten.

Pár napja megbeszéltük, hogy találkozunk a Jászai Mari téri cukrászdában, ahol megkóstolhatom a világ legfinomabb karamellatortáját, ugyanis Dávid addig nem volt hajlandó elfogadni, hogy nem szeretem a karamellát, amíg meg nem kóstoltam a Jászai Mari téri cukrászda tortáját.

Én meg elfelejtettem a találkozót.

A francba!

– Sietek! – vettem föl a telefont és kiabáltam bele gyorsan. Rögtön futásnak eredtem.

Dávid felnevetett a vonal túloldalán.

– Elfelejtettél? – kérdezett rá, tökéletesen átlátva a helyzetet.

– Sajnálom-sajnálom-sajnálom-sajnálom – hadartam, Dávid pedig továbbra is csak nevetett.

– Jól van, jól van, nyugalom! – csitított jókedvűen. Kíváncsian vártam, hogy elmesélje majd, mi derítette fel ennyire. – Még én sem értem oda.

– Legeslegfeljebb húsz perc – szögeztem le, bár őszintén szólva fogalmam sem volt, mennyi időbe telhet, hogy odaérjek.

Jó harmincpercbe telt. Nem vagyok egy nagy matekzseni, de Dávid biztosan nem ment sehova, ezt éreztem.

A Jászai Mari tér kellemes és kellemetlen érzéseket is ébresztett bennem. Kellemetlent a tömeg és nyomorgás és rosszullét miatt, és kellemest, Dávid meg a többiek miatt.

Egyre növekedett bennem az izgalom, ahogy közelebb és közelebb értem. Izgatottan kémleltem körbe, lábujjhegyre pipiskedve kerestem Dávidot, de csak kisgyerekes anyukákat, telefonáló üzletembereket, hevesen csókolózó párokat és kutyát sétáltató néniket láttam.

Elővettem a mobilom, hogy diadalmasan cukkolódva írjak Dávidnak, én már itt vagyok, de aztán láttam, hogy ő már írt nekem, itt van és vár rám. Összeráncoltam a homlokomat, és újra körbenéztem, megint semmi, aztán arrébb mentem, hogy új perspektívából szemléljem a teret, és így most sikerrel is jártam: a közeli padon ülő, ölelkező és csókolódzó pár fiútagja ő volt.

Nagyjából húsz másodpercig csak bámultam és próbáltam feldolgozni, amit látok. Dávid édes, borzas hajában egy lány fehér ujjai matattak, az ujjak egy fehér karhoz tartoztak, amit nem fedett semmise. Azonnal felismertem Helgát, hosszú fekete haját, a köldök piercingjét. Dávid úgy ölelte, mintha Helga lenne az utolsó ember a világon, ujjai alatt összegyűrődött Helga bőrszoknyája, a lány lába az ő lába köré fonódott. Konkrétan falták egymást, szégyentelenül-szemérmetlenül-zavartalanul.

Gyorsan hátraarcot csináltam és elsiettem a térről, a sarok mögé bújtam be, sebesen kapkodtam a levegőt.

Hirtelen belém döfött a féltékenység, de olyan erővel, hogy majdnem összeestem – én akartam Helga helyében lenni. Ami hülyeség volt. Bár, jobban belegondolva… annyira nem is az. Gyanítom, legalább az emberiség fele szívesen lenne jelenleg Helga helyében. Dávid egy igen vonzó személyiség, és nyilván jól csókol. Abból, amit láttam, valószínűleg elképesztően jó lehet hozzábújni.

Szeretnék én is valakihez így hozzábújni, valakit így ölelni, valakit így szeretni. Szóval igazából lehet, hogy nem Helgára vagyok féltékeny, hanem Dávidra, vagy mindkettőjükre, amiért ilyen kapcsolatban vannak.

Felnyögtem és megdörgöltem az arcom.

– Mindegy, hagyjuk, andiamo avanti! – szóltam rá magamra. Az olasz nyelv kicsit visszarántott a valóságba. Megcsörgettem Dávidot Messengeren. Isten őrizzen attól, hogy élőben kelljen megzavarnom őket ebben a nagy nyelvcsatában.

– Itt vagy már? – zihálta bele a telefonba Dávid.

– Aha, mindjárt odaérek. Merre leszel?

– Egy padon Helgával. Bemutatlak neki, oké?

Egy álom válna valóra.

– Persze, szuper! – Mosolyt kényszerítettem az arcomra, letettem a telefont és visszamentem a térre. Dávid és Helga már kibontakoztak az ölelésből, nevetgéltek, próbáltak visszakerülni a valóságba kettejük kis romantikus világából.

Biztos emiatt volt olyan jókedvű…

Szánalmasnak éreztem magam, nem tudom, pontosan miért, de megszállt ez az érzés és nem bírtam elengedni. Még akkor sem, amikor Dávid vidáman felugrott, hogy üdvözöljön.

– Amadé! – kiabált és vadul integetett. Visszaintettem, és felkészültem a legrosszabbra.

Közelről nézve Helga még szebb volt, mint a fotókon. Haja szögegyenes, szeme fénylett, de az ajka még ennél is jobban csillogott – gondolom, Dávid ajkától, pontosabban a nyálától. A topja pántja félrecsúszott, a szoknyája felgyűrődött.

Megint elharapódzott bennem a féltékenység és emiatt még rosszabb kedvem lett. Miért nem tudok örülni más boldogságának?

– Sokat hallottam már rólad – mosolygott rám Helga. Megnyugtatott azért, hogy kicsit affektálva beszélt, mert erre számítottam.

– Én is rólad – viszonoztam a mosolyt. Úgy láttam, mindketten elég sok erőfeszítést tettünk az elbűvölő arckifejezésbe. Dávid fél karját átvetette a vállamon, majd előrehajolt, hogy szájon csókolja az ő Helgáját. Visszanyeltem a hányingerem.

– Most megyünk fiús dolgokat csinálni, majd írok.

– Remélem, nem sztriptízbárba mentek – jegyezte meg Helga.

– Biztosan nem – vágtam rá. Még a végén összefutnánk Erikával. Más se kéne!

– Akkor jó – nevetett fel a lány erőltetetten.

– Melegbárba megyünk – viccelődött Dávid, mire Helga vállon lökte, én meg próbáltam nem egy űrlénynek érezni magam. Elvégre, nem meleg voltam, csak biszexuális. Az teljesen más. Igyekeztem megállni, hogy a fogamat csikorgassam. Egyre kevésbé volt kedvem karamellatortát eszegetni Dáviddal.

– Tizenhat évesen már lecsukhatnak – emlékeztette Helga. – Amúgy meg azok a dolgok még mindannyiunknak tiltottak.

Hoppácska. Most azért egy kis nevetés kikívánkozott belőlem, és hirtelen emlékképek villantak föl bennem olyan cselekedetekről, amiknek már a látványa is tiltott lenne a számomra.

– Jó, na. Csak eszegetünk egy kis tortát – nyugtatgatta Dávid. – Elhiheted. Csak meg akarom szerettetni Amadéval a karamellát.

– Aha – bólintott Helga. Összevont szemöldökkel néztem hol az egyikra, hol a másikra. Helga láthatóan nem hitte el, amit Dávid mondott.

Amikor végre szétváltunk, Dávid karja még mindig a nyakamban volt, úgy vezetett a cukrászda felé.

– Inkább kémia van köztünk, mint… mint bármi más – gondolkozott fennhangon.

Szerettem volna mogorva megjegyzést tenni arra, hogy láttam, mennyi kémia szikrázik köztük, de tudtam, hogy ez így természetes. Ez természetes: nem olyan, mint én. Természetellenes.

Hú, de sok szép, gyötrelemtől csöpögő, depresszióba süllyedő verssor vár majd rám otthon!

– Sajnálom – mondtam színtelen hangon.

– Pedig most még, azt hiszem, jól is vagyunk. Megbeszéltük, hogy most már ideje… szintet lépni, ha érted, mire gondolok. – Meglökött a csípőjével és úgy vigyorgott, mint egy kisgyerek, aki tízmarék cukorkát kapott a semmiből.

– Örülök, ha ez teszi teljessé az életed.

– Minden rendben van, drágám? – szorított rá a vállamra Dávid. Drágám – ez kicsit fájt.

– Ja. Bocsi, csak… – Lázas gondolkodás után kiböktem: – Csak Réka összejött egy sráccal. Olyannal, aki cigizik.

– Ó, basszus! – Dávid megtorpant, és szembeállt velem. – Ha Réka fiú lenne, most megverném. De Réka lány, nyilván lány, a fiúk mindig lányok miatt sírnak…

Most speciel legszívesebben Dávid miatt sírtam volna, amiért ilyen érzelmi viharba lökött – már rég elfogadtam magam, tudtam, hogy nehéz életnek nézek elébe egy ilyen országban, de most újra felszakadtak bennem a sebek azáltal, hogy Dávid hol így, hol úgy nyilatkozott a témáról, a melegekről, hol természetesnek vette, hol nem, bár már abba se voltam biztos, mikor mire gondol, de egyébként is, honnan tudhatnám, mikor mit gondol, nem vagyok telepata vagy jós vagy ki tudja, ki csinál ilyesmit…

– Amadé! – Dávid megrázta a vállam. Lecsillapítottam a légzésem és behunytam a szemem. Majdnem pánikrohamot kaptam… ennyitől? Ökölbe szorítottam a kezem és ellazítottam az arcizmaim. Felnéztem Dávidra és mosolyt villantottam rá.

– Menjünk tortázni. Fogadjunk, hogy nem fog ízleni a karamella!

Dávid aggodalmasan nézett, miközben vártuk a pincért. Aztán átnyúlt az asztalon és megfogta a kezem, ami kicsit olyan érzés volt, mintha áramot vezettek volna a testembe.

– Amadé, remélem, most nem utálod magad.

Pislogtam. Honnan vette ezt?

– Látom rajtad – folytatta gyengéd hangon Dávid. – De hidd el, egy lány visszautasítása nem a világ vége. Réka nem érdemel meg téged. Bolond, ha kikosarazott.

– Ha te mondod… – Azt hittem, elengedtem Rékát, de most újra bántott a döntése. Lefejeltem az asztalt. – De ő is dohányzik!

– Nem értem a csajt. De hidd el… jobb neked nélküle. Nézz körül a Berzsenyiben, jövőhéten lesz megint találkozó! Évfolyamos. Nem gondolod, hogy találsz magadnak egy csinos lányt?

– De – mormogtam az asztallapnak. Felemeltem a fejem, az állam az alkaromra fektettem. – De én nem azért akarok lányt, hogy legyen. Hanem hogy szeressem és ő is szeressen engem.

– Szeretetre vágysz – értette meg Dávid.

– Persze, ki nem?

Dávid röviden gondolkodott, az ajkát rágcsálta. Az ajkát, amit alig tíz perce még Helga rágcsált és nyálazott.

– Nekem nem teljesen erről szólnak a lányok.

– Nem-e? – kérdeztem, és éreztem, hogy megrándul a szemöldököm.

– Nyilván ez is benne van – mondta Dávid, látszott, hogy feszeng a szituációban. – De ez bonyolult. Helga nem az első barátnőm, de egyik lánynál sem éreztem azt, amiről te beszélsz.

– Majd fogod – válaszoltam fáradtan. Valahogy nem volt kedvem ehhez a beszélgetéshez.

– Nem hiszem – mondta lehajtott fejjel. – Nem tudom… – Felnézett és megszorította a kezem. – De mindegy is, most muszáj felvidítsalak! Nem akarlak letörve látni, Amadé, szörnyű látvány.

– Kösz – dünnyögtem.

– Ma este nevetve fogsz hazamenni! – ígérte, és látszott az arcán, hogy kihívásnak veszi a helyzetet. És azt is láttam rajta, hogy biztosra veszi: győzni fog.

Hát, veszített. Nem nevetve mentem haza – illetve az utolsó pillanat, amit még Dáviddal töltöttem, valóban nevetéssel telt, de az is csak félig. Amikor búcsúzóul megölelt, már tudtam, hogy jó ideig nem fogok tudni jóízűen nevetni.

Miután megettem a karamellatortát (valóban nem volt olyan rossz), elmentünk egy játszótérre, aztán könyvesboltokat néztünk meg, játékboltokba mentünk be, és hiába nem csináltunk semmi különösebbet, tényleg elérte, hogy jobban érezzem magam. Felszabadultam, és már nem gondoltam sem Rékára, sem Helgára, csak Dávidra és arra, hogy milyen jó, hogy itt van velem, hogy kedves és nevet és hogy a haja nagyon puha, ha megborzolom.

Mindenem égett, amikor hazaértem. Mintha tűzön lépdeltem volna órákon át, izzadtam, a sírás határán álltam, mintha betegség kínzott volna. De nem betegség volt ez, csak az érzések. Fűtöttek, szúrtak, fájtak. Lángoltam, tüzes volt a testem, forró a bőröm, és megőrjített mindez és megőrjített az is, hogy így gondolok Dávidra, hogy egyáltalán gondolok Dávidra.

Tudtam, hogy újra a szám közelében tartom a tiltott gyümölcsöt, és tudtam azt is: nem fogom tudni megállni, hogy bele ne harapjak.

Van még új a Nap alatt ~ 4/2. fejezet

 4/2. fejezet

Pizsiparti

(Ajánlott zene az olvasáshoz: What a life ~ fordításért, magyarázatért KATT!)

Dávidék lakása egy… nos, nincsenek rá jó szavak. Mintha egy jövőbeli filmből emelték volna ki a lakást: minden fehéren ragyog, minden tiszta, minden modern. Robotszolgát vártam, de egy aranyos, dundi ötvenes nő várt minket az előszobában. Akivel Dávid franciául beszélt. Franciául!

Amint meghallottam folyékony beszédét, úgy éreztem, mintha gyomron vágtak volna.

Micsoda dallamos nyelv a francia!

Vagy legalábbis Dávidtól dallamosan hangzik.

A francia asszony ruhákat hozott nekünk, és ahogy Dávid tolmácsolta, vacsorát akart adni – egy kis gyümölcsön kívül azonban mást nem bírtunk enni, a McDonald’sban alaposan túlettük magunkat, és minimum ötször érezte úgy mindegyikünk a hosszú út során, hogy el akarja hányni magát.

A második emeleti előtérben ültünk Villel és Lujzával, amíg Tekla a fürdőszobában tusolt és amíg Dávid a hálószobájában pakolt.

– Imádom ezt a lakást – sóhajtotta Lujza, és a falon függő absztraktfestményt bámulta. Vil félig lehunyt szemmel dünnyögött valamit, belesüppedt a párnákba. Én nem bírtam sem kikapcsolódni, sem gyönyörködni a díszekben, borzalmasan feszélyezetten éreztem magam. Az utolsó hasonló társasági élményemet ismételten csak Ervinhez tudtam fűzni – az ő lakásán voltam utoljára, de ott is legfeljebb kétszer. Aztán eszembe jutott az összes ábránd, amit a Rékával közös lakásunk látványához találtam ki és mély sóhaj szakadt fel belőlem.

Felnyögtem és az arcomra szorítottam a kezem.

Miért ilyen bonyolultak a kamaszok érzései?

Nagyapa próbált segíteni túllendülni a szerelmi mélypontokon – többnyire alkohollal kínált és hagyta, hogy kisírjam magam a vállán. De azt hiszem, leginkább a verseknek köszönhetem a lelkem újjáépülését – a szavak, a rímek balzsamos gyógyírrel szolgáltak a fájdalmamra, és emiatt újra és újra fel tudtam állni és menni tovább.

– Lujza, mehetsz a másik fürdőbe! – jött ki Dávid a szobájából. Lujza megkönnyebbülten szökkent fel és követte Dávid utasítását, majd eltűnt a lépcsőfordulóban.

– Fiúbanda – jegyezte meg Vil. Mind a ketten Dávid melegítőjében és pólójában feszítettünk. Odaadta a ruháit, folyamatosan szabadkozva, amiért az anyja tisztaságmániás és még az utcai ruha gondolatát sem bírja elviselni a lakásban.

Finom illata volt a ruháinak, olyan otthonos.

– Bezony – bólintott Dávid, majd intett, hogy menjünk be a szobájába. Még idegesebb lettem attól, hogy egy ismeretlen ember ilyen mély magánszférájába kapok belépést. A helyiségből áradt Dávid szelleme, ami kicsit új oldalát mutatta meg a fiúnak: gördeszkás képek lógtak a falról, gitáros képek lógtak a falról, énekesnők fotói lógtak a falról, egy csinos lány fotója lógott a falról, helyes fiúk fotói mellett.

– Hű – mondta Vil és rábökött egy képre, amin Dávid és a csinos lány (nyilván Helga) álltak egymást ölelve a tengerben. Helga csupán egy falatnyi bikinit viselt, Dávid pedig félmeztelen volt, de a mellkasa nem látszott, mert Helga háta nekisimult.

– Ja. Hű – ismételte Dávid, és nem tudtam eldönteni, hogy büszkeség vagy fáradtság hallatszik ki a hangjából.

– Ő a csajod?

– Igen.

– Nagyon bejön.

Dávid rávigyorgott.

– Bocs, de már foglalt.

Zavartan mosolyogtam én is, és próbáltam nem elmerülni a rendezett ágy, a rendezett íróasztalban való gyönyörködésben. Legjobban azt hiszem, a könyvespolc tetszett. Bátortalanul Dávidra pillantottam.

– Szabad? – kérdeztem előre mutatva. Dávid elnevette magát, és kedveskedve a polca elé lökött, ami tömve állt könyvekkel… amik szinte egytől egyig vagy angolul, vagy franciául voltak.

– Te ezeket olvastad? – ámultam el.

– Nem olvastam mindet – vont vállat –, valamit viszont többször is.

– Hogy tudsz így nyelveken? – kíváncsiskodott Vil, amikor neki is feltűnt, mit nézünk ennyire. Nekem délután Dávid már elmesélte, miért, így némi elégtételt érezve hallgattam, ahogy Vilnek is elregéli, mennyit utaztak gyerekkorában, járták az országokat és vették neki a szülei ezeket a csicsás, illusztrált, nagyon-nagyon drága a könyveket, hogy ne nyavalyogjon.

– Hm – reagált rá Vil. Megtapogatta néhány könyv gerincét, aztán továbblépett Dávid asztalához. Mivel a dolgozókuckó engem is igencsak érdekelt, követtem.

– Les plus importants – olvasta botladozva Vil, és hunyorogva nézett egy parafatáblát, amire fotókat tűztek ki. Én is kíváncsian nézegettem a fényképeket: a legtöbbön Dávid testvérei szerepelhettek, nagyon hasonlítottak rá. A gyerekkori fotókon Dávid nagyon aranyos kisfiú volt, a testvérei pedig mind jóval idősebbek nála: ahol Dávid két-három évesen vigyorog, ott a többiek legalább tíz évesek.

– A legfontosabbak – fordította Dávid, gondolom, franciáról. – A nővéremtől kaptam a táblát, hogy ragasszam ki a legfontosabb emlékeimet. Ez volt a búcsúajándéka, mielőtt elutazott volna Ausztráliába.

Nekem elakadt a lélegzetem Ausztrália hallatán, de Vil figyelmét más ragadta meg:

– Hát hol van innen a barátnőd?

Dávid megvakargatta a tarkóját.

– A falakon sok helyen ő van.

– És ő nem legfontosabb? – kíváncsiskodott Vil. Hunyorítottam rá, hogy most már illene hallgatnia, de nem figyelt rám.

– De, de, persze, Helga is az, csak már nem fért ide – magyarázta Dávid.

– Lefeküdtetek már? – kérdezett rá Vil és az asztalra támaszkodott.

– Vil! – szaladt ki a számon. Hát hogy lehet ennyire… ennyire antiudvariasnak lenni?

Dávid bosszús arckifejezést vágott.

– Még nem. Pedig már hónapok óta járunk! – panaszolta. – És azt hittem, hogy vele már… hogy ő majd…

Nem tudhattuk meg tőle, mit hitt, mert nyílt az ajtó, és Tekla toppant be.

– Azannya, mennyi lány! – kiáltotta, amikor körbenézett.

– Ez mind egy lány – közölte vele Dávid.

– Jó, na – legyintett Tekla. – Hú, mennyi DVD!

Dávid sóhajtott. Mintha megbánta volna, hogy beengedett minket a szentélyébe. Bátorítón rámosolyogtam, de nem vette észre, így gyorsan komoly fejet vágtam.

– Akartok valamit filmezni? – vetette föl, mire Vil és Tekla azonnal igent rikoltottak. Nem is tudom, melyikük volt hangosabb.

Dávid elküldött engem is zuhanyozni abba a fürdőbe, ahonnan Tekla jött ki. Elvarázsolva néztem körbe a csillogóvillogó helyiségben.

– Hú, de kipancsolt Tekla – grimaszolt Dávid, amikor meglátta a fürdőt. – Mindjárt felmosok, egy pillanat…

– Hagyd csak, majd én – ráztam a fejem. – Vigyázz inkább a többiekre, nehogy szétszedjék a szobád!

Dávid hálásan pillantott rám.

– Olyanok, mint az óvodások – mondta a fejét ingatva.     

– Csak zizik a ma estétől – próbáltam mentegetni őket.

– Attól tartok, ők folyamatosan azok – dőlt az ajtófélfának Dávid, az álla fáradtan biccent előre. – Kényelmes most itt veled lenni, jóval csöndesebb vagy.

– Most te is – jegyeztem meg. – De ha ébren vagy, te is tudsz sokat beszélni.

Dávid mosolyra húzta a száját.

– Menj zuhanyozni – biccentett a zuhanyfülke felé. – Ez a melegítő megfelel pizsamának is?

– Tökéletes – bólogattam buzgón. Újból érezni kezdtem a feszítő csomót a gyomromban. Nem volt túl kellemes. Dávid visszament a szobájába, én pedig magamra zártam a fürdőt.

– Jaj! – sóhajtottam feszülten, és megdörgöltem a szemem.

Próbáltam arra koncentrálni, milyen fenomenális ez a fürdő. Alig vártam, hogy beléphessek a zuhanyba, és forró vizet folyassak magamra. Forró vizet. Forró vizet!

Miután végeztem, felmostam a kipancsolt vizet, és próbáltam úgy rendezni nedves hajam, hogy ne úgy nézzek ki, mint egy vödör vízből kimenekült kutya. Miután tíz perc múlva sem jártam sikerrel, inkább visszamentem a szobába.

Tekla, Lujza és Vil is ott ültek már Dávid hatalmas ágyán (párnákkal körbebástyázva), de az ágy tulajdonosa sehol nem volt.

– Gyere, ülj le! – paskolta meg maga mellett a helyet Vil, én pedig lezöttyentem mellé.

– Hát a ház ura? – érdeklődtem.

– Kaját hoz – vigyorgott rám Tekla előrehajolva.

– És mit nézünk?

– Meglátod – kacsintott rám a lány.

Monty Pythont néztünk. Otthon Nagyapa milliószor megnézette már velem a filmjeiket – imádja a rosszabbnál rosszabb vicceket, a Gyaloggalopp pedig ezeknek a melegágya.

Bár a fürdés után egészen melegem lett a forróvíztől, hamar újra elkezdtem fázni. Senkin nem volt zokni, Tekla jóformán csak egy trikóban ücsörgött, én viszont a térdemet a mellkasomhoz húzva próbáltam életet masszírozni a lábujjaimba.

– Fáj? – kérdezte Dávid, amikor már tízperce simogattam a lábfejem.

– Fázok – vallottam be kicsit zavartan. – Esetleg kaphatok egy zoknit?

– Hozok, de mindjárt kapsz takarót is – mondta Dávid. Kényelmetlenül éreztem magam: az emberek mindig furán néznek rám, kiröhögnek, Dávid viszont csupán egy széles vigyorral a száján reagált arra, hogy májusban szétfagy a lábam.

– Jégmadarászka – vigyorgott, és a kezembe nyomott egy bundás zoknit.

– Ha-ha – grimaszoltam, de be kellett látnom, jó szóvicc volt.               

A meleg zokni és a takaró mondhatni egyenes úton vezetett ahhoz, hogy bealudjak a filmen, amit már szinte kívülről tudtam. A fejem puha párnába süppedt, Dávid szobájának finom illata körüllengett, az ismerős szövegrészletek lenyugtatták az elmémet, és nagyon hamar álomba merültem.

Órákkal később, még az éjszaka közepén Dávid ideges fújtatására és halk szitkozódására ébredtem meg. Lassan kinyitottam a szemem, és láttam, hogy mellettem fekszik, folyamatosan pötyög, az arcát kékre festi a mobilja fénye. A homlokát ráncolta, a körmét rágta, láthatóan nagyon felzaklatta valami. Aztán egyszer csak kikapcsolta a telefont és lecsapta az ágyra.

Próbáltam úgy tenni, mintha nem ébredtem volna fel, de Dávidnak feltűnt, hogy őt nézem.

– Bocsánat, felébresztettelek? – kérdezte suttogva. A haja kócos volt, mintha ezerszer végigfuttatta volna rajta az ujjait.

– Nem a te hibád. Csak éberen alszok – feleltem, mire Dávid bosszúsan (és olyan kis viccesen) összeráncolta az orrát.

– Nem akartam – mormolta. – Helga ki van akadva, amiért Lujza és Tekla itt alszanak.

– Ó. – Tökéletes reakció, Amadé, gratulálok.

Dávid látta, hogy hirtelenjében nem tudok erre mit reagálni, ezért könnyedebb hangnemre váltott:

– Az bezzeg nem érdekli, hogy két igen jóképű srác is itt szuszog mellettem.

Megrándult a szemöldököm.

– Igen jóképű? Fura az ízlésed.

– Azért tényleg eléggé jóképűek vagytok – vigyorgott Dávid. Az oldalára fordult, hogy szemben legyen velem, és felkönyökölt. Tudatosítanom kellett magamban, hogy Dávid csak viccel, barátnője van, csupán viccből flörtöl velem, egy sráccal.

Ez nagy baj a kamasz fiúkkal: simán flörtölnek viccből a fiúbarátaikkal is, amivel teljesen meg tudják zavarni az esetlegesen fiúk felé is nyitott haverokat.

Csak zavartan mosolyogtam, nem tudtam mit mondani. Ez zavarba ejtő volt – még alig ismertük egymást, és máris túl sokszor fagytam le mellette. Pedig általában a szavakban rejlik az erősségem.

– És veled mi újság van lányügyben? – érdeklődött Dávid. – Remélem, jobban megy, mint nekem.

Akkorát sóhajtottam, hogy az önmagában is válasz lehetett volna. De a sötét éjszaka olyan hangulatot hozott magával, hogy egyáltalán nem éreztem magam kényelmetlenül erről beszélni.

– Nem mondanám – vallottam be. – Van… azaz volt… vagyis, nem tudnám megmondani a létezésének pontos idejét…

Dávid elnyomta a horkantását, miközben kicsit szánakozón sütötte le a pilláit.

– Vagyis Réka persze nyilván létezik jelenleg is, csak… – Összeszorítottam a szám, amíg kigondoltam, mi a megfelelő kifejezés. Nem létezett. – Hát, nagyjából egy évig voltam belé halálosan szerelmes, aztán bevallottam neki, de kikosarazott.

Dávid felhúzta mindkét szemöldökét, sötét szemei nagyra nyíltak.

– Kikosarazott? Téged? De miért?

Levegőt vettem a válaszhoz, de Dávid folytatta a halk méltatlankodást:

– Úgy értem, jól nézel ki, kedves és udvarias vagy, nyilván okos is, és…

– Mert dohányzom – ismételtem Réka kifogását. Próbáltam meg sem hallani, amiket Dávid az imént rólam mondott.

– Jaj – húzta el a száját Dávid.

– De többen is dohányoznak Réka baráti körében. mást viszont nem dob el emiatt! – tört ki belőlem fájdalmasan. – És ők még őszintén élvezik is a cigit. Én pedig… Én pedig úgy szeretnék leszokni! – jajdultam fel, de igyekeztem visszafogni a hangomat, nehogy a többiek megébredjenek, így még szánalmasabban hangozhattam. – Én… én rászokni sem akartam, csak… úgy hozta az élet. Pontosabban, a nővérem hozta úgy, rászoktatott, belementem, most meg… most meg már úgy bánom, hogy engedtem a nyomásnak.

– Ezzel nagyon tudok azonosulni – vallotta meg Dávid. – Én viszont csak egyszerűen hülye voltam, amiért rászoktam.

Bátorítón biccentettem felé, hogy meséljen.

Dávid gyötrődőn sóhajtott, de végül válaszolt, gondolom, azért, hogy viszonozza a bizalmat, amit én mutattam az irányába Réka rövid történetének elmesélésével.

Mindössze egy szóban foglalta össze az okát:

– Társaság.

A hajába túrt, tincseit az arca elé húzta, hogy ne lássa a tekintetem.

– Jóba lettem a srácokkal, egy ideig minden szuper volt, csak aztán jött Helga és… minden kicsit-nagyon szétcsúszott. Helga nagyon népszerű lány volt, egy ideig nagyon élveztük a társaságot, amiben közösen benne voltunk, csak aztán… csak aztán jöttek a „bökkenők”. Folyamatosan veszekszünk, öljük egymást, de közben azt hiszem, össze is tart minket valami, de ezzel felhúztuk a társaságot, inkább nem hívnak magukkal mindkettőnket, de egyikőnket sem, kerülnek minket és… és…

Kilesett a haja és az ujjai közül.

– Istenem, úgy sajnálom, nem akartam ezt a… ezt a mindent rád zúdítani. Bocsánat, őszintén, nagyon-nagyon…

– Oddio, Dávid, fogd be – szakítottam félbe kapkodós bocsánatkéréseit, és megragadtam a vállát. – Csak elmondtad az érzéseid. Köszönöm.

– Nem szoktam az érzéseimről beszélni – mondta csöndesen. – Csak megint veszekedtünk Helgával, és most… most ez kibukott… tényleg szégyellem, alig ismerlek és máris ilyenekkel traktállak… és… – Elhallgatott, és idegesen megfeszítette a testét. Elhúztam a kezem a válláról, a tenyerem szinte égett.

– Mindenkinek vannak problémái – vontam meg a vállam. – És én pedig tényleg, őszintén köszönöm, hogy megtiszteltél a bizalmaddal. Vagyis, úgy értem, hogy… – Elszakítottam róla a pillantásom és a plafont kezdtem tanulmányozni. Aztán halkan azt mondtam: – Régen mondta el nekem bárki is a problémáját.

Dávid nem válaszolt, de olyan sokáig, hogy mégiscsak felé fordítottam a fejem, hogy lássam, milyen érzelmek jelennek meg az arcán.

– Tényleg nincsenek barátaim – tettem hozzá. Kicsit idétlenül éreztem magam.

– Most már egy biztosan van. – Dávid halvány mosolyt küldött felém, amitől végtelenül meghatódtam.

Tényleg életem legjobb döntése volt Nagyapa barátnőjére hallgatni, és a Berzsenyit választani.

Van még új a Nap alatt ~ 4/1. fejezet

 4/1. fejezet

Legjobb csapatépítőprogram? Tanártüntetés!

(Ajánlott zene az olvasáshoz: What a life ~ fordításért, magyarázatért KATT!)

Takarókupacba burkolódzva kuporogtam az ágyban és gyertyafénynél próbáltam megtalálni a legtökéletesebb jelzőket Harangvölgyi Rita hajának színéhez – vörös, akárcsak a rézvezeték? Egyáltalán létezik olyan, hogy rézvezeték?

Az „Új Életem Nevezetes Első Napját” akartam egy versben megörökíteni, de a múzsa messzire elkerült.

A tollam végét rágcsáltam és a gyertya lángjába bámultam. Elképzeltem, hogy nem golyóstollat rágok, hanem lúdtollat, hogy pergamenre vetek szavakat, nem pedig egy füzetbe, és hogy köpeny borítja a hátamat, nem takarók. Hogy kintről nem az egyetlen égő utcalámpa világít be, hanem a csillagok és a Hold. Hogy azért gyertyát égetek, mert ebben a korban mindenkinél gyertya ég, és nem azért, mert a Nagyapa nem tudja fizetni az elviselhetetlenül magas számlákat.

A telefonom rezzenése rántott vissza a jelenbe, a huszonegyedik századba. Messenger üzenetem érkezett; megnyitottam az engedélykéréseket és láttam, hogy egy profilkép nélküli személy, bizonyos Pataky Dávid írt nekem.

A szívem nyomban a torkomba ugrott, de a gyertyalángba bámulva vettem pár nagy levegőt, hogy lenyugodjak.

Az online kommunikáció nem éppen az erősségem.

Nálam maradt a tollad – írta Dávid. Semmi köszönés, semmi elnézést a késői zavarásért. Semmi, csak a tény közlése. Az ajkamba harapva próbáltam kitalálni, mit lehetne erre válaszolni. Végül csak annyit írtam: Ó.

Majd visszaadom.

Köszi!

Három teljesen értelmetlen, fölösleges szó. De mégis Dáviddal beszéltem. Beszéltem. Nem, ezt túlzás beszélgetésnek nevezni.

Majd az angolszintfelmérőn – gépeltem. Nem küldtem el, még hozzáírtam, hogy: Ülünk ott is egymás mellett? De végül nem mertem elküldeni, bénán hangzott.

Ugráló pontocskák jelezték, hogy Dávid ír valamit, majd rögtön fel is bukkant egy új szövegbuborék:

Üljünk együtt megint, és majd utána visszaadom

Mondatvégi írásjel nélkül. Majd még egy üzenet, szintén abban a formában:

Tetszik a színe

Nekem meg a szemed színe, tört fel bennem a gondolat, és egy pillanatra felidéztem Dávid pillantását. Elgondolkoztam: a szeme nagyon feketének láttam, amikor a dolgozatot nézte, de fénylett, amikor nevetett és aranybarnának tűnt, amikor a napba nézett.

Megborzongtam és elhessegettem ezeket a képeket.

Megtarthatod – pötyögtem, és most végre el is küldtem. Dávid pár percig nem válaszolt, én pedig úgy harapdáltam az ajkam, hogy attól féltem, felhasad és sötétvörös vér ömlik a sárgás árnyalatú lapokra.

Utána mész a tanártüntetésre?

Hezitáltam, de végül igennel feleltem. Miért ne? Utoljára nagyjából két éve voltam tüntetéseken, akkor pedig többször is: Ervin elvitt az LMBTQ emberek jogaiért tüntetni, a tanárokért, és a meteorológusokért is – Ervin nagybátyját kirúgták a munkahelyéről egy meteorológiai tévedés miatt, én pedig akkoriban mindenhova követtem azt a fiút.

Azóta rossz élmények miatt nem mentem el egyre sem, de új élet, új iskola, új esélyek. A tüntetés meg remek csapatépítő lehet – összekapaszkodva nyomorogni a fullasztó tömeg kellős közepén –, és a Berzsenyibe is azért megyek, hogy tanuljak, azt pedig tanárok nélkül, ugyebár, nem lehet.

*

Ha az egyáltalán lehetséges, az angolszintfelmérő még rosszabbul ment, mint a matek. Most Dávid adta be legelőször a dolgozatot, egy feladatot sem nézett vissza, nem lapozott hátra, mindenhova magabiztosan beírt egy választ, és amikor a végére ért, visszatette a tolltartómba a tollát, mosolyogva sok sikert kívánt, és kiment a teremből. A múltkori felmérővel ellentétben most teljesen nyugodtnak tűnt – ette volna meg a fene.

Csak mikor elhagyta a termet, jutott eszembe, hogy a keze bámulása helyett a válaszait is nézhettem volna.

Ezúttal próbáltam kihasználni minden rendelkezésemre álló időt. Az ajkamat nyalogattam, még érződött rajta a vattacukorízű fagyi – Dáviddal megbeszéltük, hogy a dolgozat kezdete előtt egy órával találkozunk a cukrászdában, hogy biztosan odaérjünk és lemoshassuk magunkról a késős fiúk címet. Szóval megint fagyiztunk, ezúttal viszont elővigyázatos voltam, és tálkába kértem az édességet. Dávid természetesen kinevetett miatta, de legalább nem ettem le a kockás inget, amit a tüntetés miatt vettem fel.

Dávid nem vett fel kockásinget, csak egy kis kék kockás kendőt kötött a nyakába. Fehér pólójával és a kis kendőjével valamiért annyira francia beütést keltett, hogy már vártam, mikor kezd el franciául beszélni.

Megráztam a fejem, és próbáltam visszaterelni a gondolataimat az angol felé. Angol. Nem tudok angolul. Nagyapa latinra tanít ezeréve, nem angolra – miért is tanítana valami hasznosat?

Körbenéztem a teremben. Több emberen kiszúrtam kockás ruhadarabot – az országban felhívták az emberek figyelmét arra, hogyha az utcára nem is jönnek ki támogatni a pedagógusokat, napközben kockásat hordjanak, ezzel is jelezve a szolidaritást.

Így hát elégedetten vettem szemügyre az osztályt: Tekla rövid barna haját tűzte el egy kockás hajpánttal, Vil göndör angyalfürtjeivel és kockás flanelingével leginkább egy amerikai favágóhoz vagy farmerhez hasonlított. Lenke kockás ruhát vett fel, Kristófnak a nyakkendője volt kockás.

Eszembe jutott, hogy írhattunk volna az osztálycsoportba, van-e kedve valakinek tüntetni jönni velünk, biztos sokan összegyűltünk volna.

A dolgozat befejezte után kint csoportosultunk, mint múltkor is. Szandra, egy lány, fejére tűzött konttyal (és kockás holmi nélkül) szúrós szemmel nézett, amikor Dávid visszautasította a nevemben is az osztályos kocsmázást.

– Amadéval kimegyünk a tüntetésre. Akinek lenne kedve jönni, az jöhet – ajánlotta fel, én pedig egyetértőn bólintottam.

– Beírhattad volna az osztálycsopiba – jegyezte meg Szandra.

– Bocs – húzta fel a vállát Dávid. – Nem nagyon használom a Messengert.

– Na mindegy – pattant fel Tekla, aki az imént ült le egy asztal szélére. – Akkor most megyünk vagy nem?

Ez a lány egy óriási energiabombának tűnt. A múltkori osztálytalálkozón mellette ültem; be nem állt a szája, csilingelőn kacagott mindenen és hihetetlenül hangos volt.

– Hova? – fintorgott Szandra. Őt nem találtam túl szimpatikusnak, de reméltem, hogy ez meg fog változni, nem szerettem volna senkivel se rossz kapcsolatot az osztályban.

– Aki akar, a tüntetésre, aki akar, a kocsmába – csapott a térdére Vil, aki legalább olyan energikus volt, mint Tekla. A lány levezetett egy szavazást, ki-merre-hogyan, és egy jó tízfős csoport összegyűlt, akik a tüntetés mellett döntöttek, kicsit többen a kocsmába indultak, néhányan pedig egyikre sem értek rá.

A tüntetéses csapatból nem emlékeztem mindenki nevére, úgyhogy megkérdeztem Dávidot, kicsodák is baktatnak mögöttünk. Dávid tudta az útvonalat, így hát ő vezetett minket a Jászai Mari tér felé, ahová a tüntetés egyik főbb csomópontját hirdették.

– Kristóf, Arnold, Ditte, Ádám, Roni – magyarázta az ismeretlen személyeket. Kristófnak rövid haja volt, nagy szemüvege és mint már láttam, kockás nyakkendője; Arnold (aki megkért minket, hogy Torónak becézzük – a név a vezetéknevéből, a Torványiból eredt) tipikus deszkás srácnak tűnt bő ruháiban. Ditte rövid szoknyát és hosszú zoknit hordott, Ádám szájából meggyújtatlan cigaretta lógott, Roni pedig nagyon csinos volt hosszú hajával és meleg mosolyával.

– Elvileg a berzsenyisek már kint vannak – mondta Ádám, épp a telefonján pötyögött valamit.

– Hogy érted? – kérdezte Lujza Roni karjába karolva.

– Most írta Mesi – válaszolt a fiú. Dávid kíváncsian oldalra biccentette a fejét.

– Ki az a Mesi?

Ádám elvigyorodott.

– Szerintem az egyik legjobb csaj a suliban. Most tizedikes. A bátyám osztálytársa. – Újra a telefonjára pillantott, választ gépelt. – Már ott vannak a Margit hídon.

– Akkor siessünk, hogy elkaphassuk őket! – lendült bele Arnold, és lecsapta a gördeszkáját a járdára, hogy azon guruljon előre.

Még azelőtt kettészakadtunk, hogy elértük volna a legnagyobb tömeget. A Jászai Mari tér felé vezető utak tömve voltak emberekkel, akik kockás zászlókat lóbáltak, üvöltöttek, kreatív feliratokkal ellátott táblákat mutattak az arcukba mászó kameráknak.

Lujza most Tekla karjába csimpaszkodott, mivel Ronit sikerült elveszítenünk Ádámmal, Arnolddal és Dittével együtt. Kristóf durcás fejjel hallgatta Dávid és Vil pergő párbeszédét. Szívesen figyeltem volna rájuk, de túl hangosan kiabált mindenki körülöttem. Tekla széles vigyorral az arcán fordult hozzám, amikor látta, hogy egyedül botladozom mellettük.

– Na és, te szeretsz sportolni?

Próbáltam nem feltűnően fintorogni.

– A sakk nem rossz.

Lujza és Tekla jót nevetett rajtam, és olyan pillantással néztek össze, amivel nem tudtam mit kezdeni.

– Ti sportoltok? – jöttem rá, és ellenszegültem a kísértésnek, hogy zavartan beletúrjak a hajamba.

– Én tornázok – válaszolt Lujza.

– Én meg vízilabdázok – húzta ki magát Tekla.

– Jaj – bukott elő belőlem. Mindkét sport elég rémisztőnek tűnt számomra: a tornászok folyamatosan életveszélyes ugrásokat hajtanak végre, a vízilabdások meg roppant mély vízben kapálóznak és verekednek.

Mielőtt kifejthettem volna a véleményem, kicsit kedvesebben és elismerőbben, mint gondolatban, a fiúk megtorpantak és Kristóf megköszörülte a torkát.

– Köszi, srácok, hogy eljöhettem veletek, de én most hazamegyek.

– Ó – szomorodott el Tekla. Előreugrott és jó alaposan megölelgette a fiút, majdnem le is verte a szemüvegét. Lujza már sokkal gyengédebben ölelte meg, de utána Kristóf megint ölelésviharba keveredett, Vil zárta a karjaiba. Dávid csak lazán karolta át, én pedig esetlenül intettem neki, aztán kezet fogtunk.

Érdeklődve elemeztem fejben, ki hogyan búcsúzik, köszön, mutatja ki az érzéseit. Én annyira nem vagyok otthon a fizikai kontaktusokban! Rengeteget kell még tanulnom – és azt hiszem, a Berzsenyi erre is kiváló kiválóan meg fog tanítani.

Nagyjából hatkor sikerült elérnünk a híd feléhez. Rekedtre üvöltöttük magunkat, leizzadtunk, én személy szerint alig kaptam levegőt a tömeg közepén. Gyűszűnyi hely állt csak egy-egy ember rendelkezésére, és bár én elég kevés helyet foglalok el alapvetően a térből, most különösen összenyomottnak éreztem magam. Botladoztam, szédelegtem, de igyekeztem nem mutatni, hogy pocsékul érzem magam. Éhes voltam, a gyomrom korgott – egész nap csak két szelet kenyeret és egy gombóc fagyit sikerült ennem.

Az eget bámultam, aztán kicsit becsuktam a szemem, hogy elképzeljem: lélegzetet nyerek. Képzeletben nagy kortyokban nyeldekeltem a friss levegőt…

Majdnem megakadt a torkomon a képzelt friss levegő, amikor izzadt ujjak szorultak a tarkómra. Kétségbeestemben felpattant a szemem.

– Jól vagy, Amadé? – kiabálta Dávid a fülembe. A kiabálással nyálcseppek is éreztek. Guszta.

Pislogtam párat, hogy eltűnjenek a fekete és színes foltocskák a szemem elől.

– Persze – bólintottam aztán, de ettől csak megszédültem, az ujjaimnak kellett támasztanom a homlokomat.

– Itt fogsz elájulni – morogta, és erősen megmarkolta a vállamat, hogy maga felé fordítson.

– Csak kicsit éhes vagyok – dünnyögtem, de tudtam, hogy nem hallja meg senki a hangzavarban. Lujza aggódó pillantással fordult felénk, arca kipirult az ordibálástól.

– Minden oké?

– Amadé enni akar – kiabált Dávid előrehajolva, és Lujzát is közelebb húzta, hogy ne kelljen olyan hangerővel beszélnie.

– Ezt nem mondtam – tiltakoztam.

– Kupaktanácsoltok! – érkezett meg Vil is. – Kihagynátok?

– Téged soha – bökte meg Dávid.

– Mi a szitu? – mozgatta meg szemöldökét Vil, mire vettem egy nagy levegőt és mielőtt Dávid válaszolhatott volna neki, azt mondtam:

– Csak kicsit éhes vagyok, de minden rendben, énekelj nyugodtan tovább, angyali hangod van.

Vil a szurkálódásra nem válaszolt, úgy megörült a mondatom első felének.

– Menjünk Mekibe! Légyszi-légyszi-légyszi!

– Meki? – érkezett meg Tekla is.

– Inkább menjünk a Vega Világba – vetette fel Lujza, de Tekla és Vil rögtön letorkollták.

– A Meki sokkal jobb – szögezte le Tekla. – És most, ha jól láttam, király játékot adnak a Happy Mealhez.

– Most hanyadik osztályba is fogunk járni? – tette fel a kérdést gúnyolódva Dávid, de egy hirtelen felzúduló „Fizessétek ki a tanárainkat!” kórus elnyomta a hangját Tekla füle elől.

– Kérlek szépen, menjünk oda! – könyörgött Vil, álla alatt összefűzött ujjakkal. – Anyu soha nem engedi, mondván az nem egészséges.

– Mert nem is az – jegyezte meg Lujza.

Közben Dávid átkarolt engem és Lujzát, próbált velünk együtt utat törni kifelé a korláthoz, ahol kaphatnánk egy kis levegőt, és ahol talán kicsit hallhatóbban tudnánk kupaktanácsot tartani.

– Szóval, ki szavaz az egészségtelen, de kétségtelenül roppant finom McDonaldsba?

– Most nem tudom eldönteni, hogy mellette vagy ellene foglalsz álláspontot – pihegtem, és a korlátnak dőltem, amint eljutottam odáig. Dávid elvigyorodott.

– Nem is az a lényeg – kacsintott. Tekla és Vil határozottan feldobták a magasba a karjukat, Vil keze majdnem fülön talált.

– Ki szavaz az unalmas, de egészséges Vega Világra?

Csak Lujza jelentkezett. Én tartózkodtam, Dávid pedig bocsánatkérőn nézett Lujzára.

– Bocsánat, de a Big Macért bármit megtennék.

– Még egy választást is megbundáznál? – érdeklődtem. Hátradöntöttem a fejem, élveztem, ahogy a hajamba belekap a lusta májusi szellő.

– Figyelj, itthon mi mást tanulhatnék a nagyoktól? – biccentett a tüntető tömeg felé Dávid.

– Jogos.

Tekla összedörzsölte a kezét, majd a előrehajolt és a combjára csapta a kezeit, támadó pozíciót vett fel.

– Készüljetek fel a törtetésre!

*

Túlzás nélkül legalább másfél órát vett igénybe, hogy a Margit hídról eljussunk a Jászai Mari téren álló gyorsétterembe. Tekla határozottan tolakodott előre, a tömeg szétnyílt előtte, mintha ő lenne Mózes.

– Biztos érzik az agresszív kisugárzását – jegyezte meg kuncogva Dávid. Szerencséjére csak én hallottam a kommentárt, Tekla ugyanis biztos lecsapta volna.

– Csöndesebben! – figyelmeztettem, és hátraböktem a könyökömmel.

– Juj, hajolj le! – szólt rám hirtelen, felfelé mutatott és megrántotta a karomat, de úgy, hogy elvesztettem az egyensúlyomat, és a lehető legkevésbé filmes-lassított felvételes mozdulattal estem Dávid oldalának.

– Bicikli – böktem ki, amikor felnézve láttam, hogy egy kerékpáros, dühös férfi a feje fölé emelt járgánnyal tör utat magának. Dávid megpaskolta a vállamat és újra egyenesbe segített.

– Minden rendben, bicebóca? – kérdezte cukkolódva, és gyorsan követte a biciklis által vágott ösvényt, a csuklómnál fogva húzott maga után. A gyomrom apróra zsugorodott, de ezt a gyötrő éhség számlájára írtam.

– Minden, de persze csak miután megmentettél, én hősöm – válaszoltam, de elpirultam, amint kimondtam. Ezt ugye nem fogja flörtnek venni?

Dávid hátranézett és csak vigyorgott. Fogalmam sem volt, flörtnek vette-e.

A Mekiben hatalmas sor állt, az összes asztalnál ültek.

– A földre ülünk – döntötte el gyorsan Vil.

– Nekem mindegy, hol ehetek, csak legyen mit – vágta rá Tekla. Lujza elhúzta a száját.

– Én eszek bébirépát.

– Az finom – csillant fel Tekla. – És nagyon jó a neve. Bébirépa. Cuki!

– Jézusom – szaladt ki a számon. Tekla elég fura lány volt.

Mind a négyen rám néztek, én meg zavaromban a tarkómnál kezdtem csavargatni a hajam. Többször át kéne gondolnom, mit mondok, mielőtt kinyitnám a szám.

– Jézusom, mennyibe kerül a hamburger – folytattam gyors torokköszörülés és újrahuzalozás után. – Nekem nincs ennyi pénzem.

– Meghívlak – sietett a válasszal Dávid, mire rögtön a fejemet ráztam. A délutáni fagyizás során szóba kerültek az anyagiak is, és mindkettőnk számára egyértelművé vált, mekkora szakadék van kettőnk családja között e téren.

– Nem kell – vörösödtem el. – Már így is lógok egy fagyi árával.

Dávid legyintett.

– Ragaszkodom hozzá.

– De…

– Hagyjál már – húzta össze a szemét, és az orrát ráncolta. Meghökkentően aranyos volt így az arca, szerettem volna megtapintani az orra tövét, ahol olyan puhán gyűrődött össze a bőre a fintorgástól.

Megráztam a fejem.

– Na, Amadé, összedobjuk neked, csak mondd, mit kérsz! – bökött meg mutatóujjával Tekla. – Jó sokáig kell sorban állnunk, addig bőven kitalálhatjuk.

Végül a közösbe beadtunk mindannyian valamennyit, és vettünk mindenfélét – sültkrumplit, hamburgereket, szószt, üdítőt és bébirépát, ami (nehéz bevallani), finom volt.

A mosdóból jöttem kifelé, amikor csörögni kezdett a telefonom. A csapat egy sarokban, az ablak tövében telepedett le, ott tartottuk a lakomát.

A nővérem, Erika hívott, amitől azonnal a torkomba ugrott a szívem: ez semmiképpen sem jelenthet jó.

– Elmegyek itthonról, kiskölyök – szólt bele a telefonba. Hallottam, hogy kulccsal zörög, cipősarkak kopogtak a folyosó kőpadlóján.

– Hogy érted, hogy elmész? Úgy volt, hogy ott alszok ma este.

– Scusa, de nem fogsz tudni, muszáj elmennem itthonról.

Nagyapától örökölve-tanulva mindketten hajlamosak voltunk olasz szavakat beszúrni a beszédünkbe, ha idegesek leszünk. Nem akartam tudni, most mi húzta fel Erikát.

– Nincs kulcsom – mondtam lassan, hogy biztosan értse.

– Tudom – mondta hasonló tempóban. A hangjából csöpögött a gúny.

– Nagyapa sincs otthon.

– Sajnálom. Miért nem jöttél haza időben?

– Időben? – visszhangoztam. – Nincs még hétóra!

Hallgatás volt a válasz.

– Nem tudok mit csinálni – mondta szánakozva Erika. – Most legalább nincs hideg.

– Nem fogok egy parkban aludni – szögeztem le gyorsan.

– Kár, pedig kényelmesek a padok.

– Erika!

– Menj át egy barátodhoz!

– Mindketten tudjuk, hogy nincsenek barátaim.

Erőtlenül nekidőltem a falnak és égő arcomra szorítottam a hideg víz miatt nyirkos tenyerem.

– Mindegy, hagyjuk – motyogtam. – Jó munkát estére…

Erika még mondani akart valamit, hallottam, ahogy belekezd a nevembe, de kinyomtam a mobilt.

Visszanyeltem a könnyeimet, és kinyitottam a szemem. Azt láttam, hogy Dávid bámul az arcomba, már nem a többiekkel ült, itt állt, itt, előttem.

– Mi az? – kérdeztem, de elcsuklott a hangom a feszültségtől.

– Családi gubancok? – tette fel óvatosan a kérdést Dávid.

– Ja – mondtam és hanyagul felhúztam a vállam. – Mennyit hallottál? – kérdeztem, amikor rájöttem, nemcsak egy pillanattal ezelőtt teleportálódott ide.

– Hogy nem mehetsz haza, nem akarsz parkban aludni és hogy nincsenek barátaid.

– Ó.

Dávid arcán olyan tömény szánalom ült, hogy hihetetlenül megsajnáltam magam. Pedig általánosságban csak mérges vagyok Erikára, nem magamon siránkozok, de ettől a kiskutya tekintettől világossá vált, valójában milyen szánalomra méltó lehetek.

Azzal vigasztaltam magam, hogy még mindig jobb, ha mások sajnálnak engem, mintha én sajnálnám magam folyamatosan. Így egészen kibírható az élet addig, amíg el nem érek arra a pontra, hogy ezek az emberek csodáljanak és tiszteljenek.

Mondjuk, például, zseniális és egyedi költői munkásságom miatt.

– Kérsz ölelést? – kérdezte Dávid, ahogy összefonódott a pillantásunk.

– Nem tudom – motyogtam, mert soha senki nem kérdezett tőlem még ilyet, és nem tudtam, mit kellene rá reagálni. Szerintem az utolsó ember, aki megölelt, Ervin lehetett, ezeréve. Ez annyira megdöbbentett, hogy szinte nem is érzékeltem, ahogy Dávid közelebb lép, átkarol és végigsimít a hátamon.

– Ha nem tudsz hova menni, aludhatsz nálunk – vetette fel, és a vállamat átölelve vezetett vissza a többiekhez, akik mind aggodalmasan néztek fel rám.

– Minden oké – mosolyogtam rájuk.

– Mi majd leszünk a barátaid – mondta Vil, és nagyokat pislogott rám.

– Köszönöm – pislogtam vissza. Idáig elhallatszott a beszélgetésünk? Kínos.

Vil felnyúlt és megfogta a kezemet.

– Csináljak neked barátságkarkötőt? Jól állna a vékony kis csuklódon.

– Köszi! – Elnevettem magam, és megint könnyek szöktek a szemembe, de kipislogtam őket. Dávid a csípőjére tette a kezét.

– Tényleg aludj nálunk, Amadé, nyugodtan. Vil is nálunk fog.

– Fényévekre lakunk innen – mondta a fiú és hátravetette göndörke tincseit.

Tekla és Lujza hallgattak, minden bizonnyal arra vártak, hogy Dávid meghívja őket, vagy történjen valami.

Dávid megérezte a beállt csönd okát, és vigyorogva lenézett a lányokra.

– Csapunk egy pizsipartit, srácok? A testvéreim már nem laknak otthon, mienk lehet a lakás jórésze.

– Szuuuper! – derült fel még ennél is jobban Vil. Felpattant és felnyúlt, hogy megborzolja a hajamat, és Dávidét is. – Köszi, Dávid! Téged meg puszillak, Amadé!

Talán sokkot kaptam volna, ha tényleg megpuszil. Vil azért elég jól néz ki.

Dávidra sandítottam, olyan gondolatok kezdtek kergetőzni a fejemben, amiket mindenképp ki akartam űzni onnan. Vilre pillantottam, majd újra Dávidra. Melyikük néz ki jobban? Ezen tűnődtem, de nem mertem válaszolni a kérdésemre.

Amíg azon tanakodtak a többiek, mikor induljunk és melyik útvonalon menjünk, Teklára és Lujzára néztem. Ők is nagyon csinosak voltak, az ő esetükben még a kérdést sem tettem fel, melyikük lehet a szebb.

Miért ennyire gyönyörű mindenki ebben az osztályban?

Dávid kizökkentett a filozofálgatásból.

– Hozd a cuccod, bócabice! Hosszú út áll előttünk.