Készült: Canva
Képek forrása: Canva, Pinterest
((A felső fotókon nem tudom, kik szerepelnek, de az alsókon Keith és Lance szerepel a Voltron fandomból.))
Készült: Canva
Képek forrása: Canva, Pinterest
((A felső fotókon nem tudom, kik szerepelnek, de az alsókon Keith és Lance szerepel a Voltron fandomból.))
Ezen az oldalon képeket, montázsokat találhattok a Van még új a Nap alatt című történetemhez!:)
((A felső fotókon nem tudom, kik szerepelnek, de az alsókon Keith és Lance szerepel a Voltron fandomból.))
Madarász Amadé ~ montázs
Ehhez a történethez kapcsolódik: Van még új a Nap alatt
Készült: Canva
Képek forrása: Google, Canva
Pataky Dávid ~ montázs
Ehhez a történethez kapcsolódik: Van még új a Nap alatt
Készült: Canva
Képek forrása: Google, Canva
7. fejezet
A szabadság íze: porcukros eper
(Ajánlott zene az olvasáshoz: Így játszom ~ magyarázatért KATT!)
Az elmúlt években sokat
gondolkoztam azon, vajon milyen íze lehet a szabadságnak.
Amikor megkóstoltam a friss
háziepret (amit Vil hozott magával a piknikre), rögtön megtaláltam a tökéletes
ízt.
– Ez a szabadság! – sóhajtottam
fel, mire a mellettem ülő Lujza felnevetett. Ő egy zabkekszet rágcsált.
– Mit élvezel ennyire? – kérdezte
vidáman.
– Az epret – avattam be, a szám
elé tartva a kezem, hogy látszani azért ne látszódjon, mit eszek.
Lujza megint nevetett. Próbáltam
édesen csilingelőnek felfogni a nevetése dallamát, de valahogy nem sikerült.
Azért nem tiltakoztam, amikor
felemelt egy epret, porcukros tálba mártotta és felém tartotta. Ujjai a számhoz
értek, ahogy a fogaim közé csíptem a gyümölcsöt, amitől hirtelen nagyon kínosan
éreztem magam. Főleg, hogy legszívesebben megint felsóhajtottam volna – porcukor
és eper. Ez a legjobb dolog a világon.
Nem tudtam eldönteni, hogy Lujza
most ezzel lényegében flörtöl-e velem. Aztán végiggondoltam, hogyha én ezt
csinálnám Dáviddal, akkor azt valószínűleg ilyesmi indítékokkal tenném, és
menten elpirultam.
– Ez nagyon jó – mondtam teli
szájjal nyammogva.
– Tudom – mosolygott Lujza. –
Régen nagyon sokat ettem ilyet, most már igyekszem elhagyni ezt a szokást.
Erre hirtelenjében nem tudtam mit
felelni, ám hiába igyekeztem, végül lehetőségem sem akadt választ adni, mert
valaki a hátamra csapott és rám kiáltott:
– Mekkora kujon vagy te! – Még egy
csapás, mire majdnem kiköptem a mennyei porcukros epret. – Már csak a
sétapálca, a cilinder, a fűzők meg a szoknyák kellenek, és tiszta Jane Austen-korabeli
udvarlós jelenet lehetnétek.
Lenyeltem az epret, és nem bírtam
ki, hogy ne vigyorogjak. Szerintem az elmúlt tíz évben összesen nem mosolyogtam
annyit, mint ebben az egy hónapban.
– Ennyire jártas vagy a témában? –
fordultam Dávid felé, aki lehuppant mellém.
– Dorián angol irodalom mániás –
közölte. – Mindent tudok Austenról. Jó, nem, de annyit igen, hogy ezzel a
vajszínű inggel egy magyar Mr. Darcy is lehetnél.
– Nem is hasonlítok Mr. Darcyra –
ellenkeztem. – Epret?
Dávid felvonta a szemöldökét és ő
is elvigyorodott.
– Austen-korabeli udvarlás második
forduló? Elfogadom.
– Csukd be a szemed, megleplek.
– Jaj, jaj, jaj – hajtogatta, de
azért becsukta a szemét. Adtam neki porcukros epret. Nem gondoltam bele, hogy hogyan
tudnám úgy odaadni a gyümölcsöt, hogy ne érintsem a száját, szóval majdnem
leejtettem az epret, de aztán úgy gondoltam, megérte: sosem érintettem semmit,
ami puhább lenne Dávid ajkánál.
Dávid orrán összehúzódtak a kis
ráncok, ahogy beleharapott az eperbe. Felnyögött, és elkapta a karom.
– Istenek istene! Ennél finomabbat
még soha nem ettem!
– Lujzának köszönd – mondtam
pironkodva, és hirtelen eszembe jutott, hogy ő is itt van. Oldalra néztem, ahol
az imént ült, de meglepetten konstatáltam, hogy már nincs ott.
– Lujza elszublimált – állapította
meg Dávid. – Kár, mert meg akartam dicsérni a mályvarózsaszín fölsőjét, passzol
a hajához és a bőrszínéhez.
Szóval ezt nemcsak rajtam szokta
kiszúrni, ha valami passzol. Fájt – ma is kaptam tőle bókot, hogy a
vajszín ingem milyen szépen kiemeli a sötét színeimet.
– Na de mit fog szólni hozzá
Helga? – tettem fel a kérdést, amit lehet nem kellett volna. Mintha egy
pillanatra megbomlott volna Dávid jókedve, a homloka ráncokba gyűrődött.
– A piknik után van kedved még
maradni velem kicsit? – kérdezte, tőle szokatlanul komoly hangon.
– Persze – vágtam rá. Próbáltam
nem leizzadni a gondolattól, hogy valami történt, valami történt, valami
történt. Legszívesebben körömmel martam volna az agyamba, hogy kitépjen
onnan ezeket a gondolatokat. Remélem, nem történt semmi, és nagyon boldogok
Helgával. Igen. Úgy remélem!
Elfordítottam a tekintetem
Dávidról, aki rávetette magát a porcukros eperre. Végignéztem az osztályon,
majdnem mindenki itt volt, kisebb-nagyobb csoportokba verődve ácsorogtak,
beszélgettek, iszogattak. Idilli pillanat volt, bár kicsit jobban örültem volna,
ha nem vagyunk jelen annyian, mondjuk kicsivel többen egy főnél és kicsit
kevesebben, mint hárman – úgy nagyjából a kettő lenne a legtökéletesebb szám.
Búcsúként Ádám maga köré gyűjtött
minket, és vigyorogva invitált:
– A bátyámék bulit szerveznek a
Kuckóban, és mindenkinek szabad a belépés! Mármint persze nyilván fizetni kell
a jegyért, de tizenhat év alatt is beléphetünk, szóval tiszta jó lesz.
– Jóóóó! – ugrott fel Dávid. – Én
mennék.
Egy sötét hajú, alacsony srác a
tarkóját vakargatta.
– Én nem hiszem, hogy…
Ádám felé fordult és széles
vigyorra húzta a száját.
– Na-na, Zétény, te mindenképp
gyere! És hozd el a nővéred meg a legjobb barátnőjét is, légyszi. Annyit
hallottam már Daliról, hogy most már muszáj élőben is látnom!
Kíváncsian fürkésztem a fiút, aki
paprikapirosra pirult, láthatóan nem örült, hogy a figyelem középpontjába
került. Eddig még nem nagyon figyeltem fel rá, szerintem az eddigi találkozókra
nem is jött el.
Már ment le a nap, amikor a
csoport szétvált és én kettesben maradtam Dáviddal. Izgatottan reszketett a
gyomrom, bár tisztában voltam vele, hogy a „gyomrom” fölöslegesen reménykedik.
– Történt valami? – kérdeztem rá,
amikor Dávid csak leszegett fejjel kavicsokat rugdalt. A Margit-szigeten
kóvályogtunk, a fák itt még lélegeztek, nagyjából madarak is éldegéltek itt. A
Margit-sziget és a Park folyamatosan párbajoztak egymással, ezért nem volt
nehéz kényelmes padot találnunk, amiről gyönyörű kilátás nyílt a Dunára.
– Elég sok minden történt –
sóhajtotta Dávid, és ingerülten beletúrt a hajába. Ilyen komolynak szerintem
még nem láttam rövid ismertségünk során, és meleg érzéssel töltött el, hogy
felfedi előttem ezt az oldalát.
– Nekem elmondhatsz bármit –
mondtam halkan, és nem tudtam, hogy illik-e most megfogni a másik térdét vagy
sem. Azért megfogtam, megsimogattam, majd gyorsan elvettem a kezem.
Dávid fújt egyet, majd röviden
összefoglalta a problémát:
– Szakítottunk Helgával.
Aztán mielőtt reagálhattam volna,
ömleni kezdett belőle a szó.
– Szóval ott aludtam nála,
sokszor, vagyis inkább többször, igazából legfeljebb háromszor, de mindig
inkább aludtunk, nem csináltunk semmi mást, vagyis, azért de. Úgy értem,
megbeszéltük, mi lesz, és akartuk is, aztán… hiába… ott voltam, hogy végre… de
aztán… – Dávid az arcára szorította a kezét, és hosszasan, szaggatottan, hol
hadarva, hol fojtott hangon összefoglalta a történetet, én pedig a végére már
megint a térdét simogattam és próbáltam együttérző arcot vágni.
– Sajnálom – mondtam, amikor végül
befejezte.
– Én is! – kiáltott fel. – Jászon
esküszik, hogy kell a szerelem, Dorián szerint viszont egyáltalán nincs rá
szükség.
– Hát… én nem tudom.
– Helga a leggyönyörűbb ember a
világon, és én mégis… – A tenyerébe temette az arcát és azt hittem, felzokog.
De nem, csak hátradőlt a padon, aztán a vállamra borult.
– Ó, Dávid, úgy sajnálom – húztam
közel magamhoz. – És… mit gondolsz, miért…?
– Nem tudom! – kesergett Dávid. –
Mert egy nyomorék vagyok?
Reméltem, hogy a nyomorék alatt
nem homoszexuálist ért.
– Dávidom, ezt azonnal felejtsd
el! – szóltam rá igen mérgesen, és rászorítottam a vállára. Teljesen
felélénkített az érzés, hogy ilyen közel van hozzám és így érinthetem.
– Tudod mi a legrosszabb az
egészben? – Dávid felpattant a mellkasomról, hogy a szemembe nézhessen. – Az,
hogy megkönnyebbültséget érzek minden egyéb helyett, amit egy szakítás után
éreznem kéne.
– Ó.
– Nem volt egy jó kapcsolat. Sőt,
Helgával azt hiszem, ki nem állhatjuk egymást. Volt köztünk kémia, bár inkább
csak… szikra. Nem, még annyi se. Nem tudom, mi volt köztünk, de ez valami
tragédia.
Nem tudtam, mit mondjak és ez
zavart. Valószínűleg a legrosszabbat böktem ki, amit lehetett:
– De… a lányok tetszenek, vagy
mégsem?
Dávid elszörnyedve nézett rám.
– Persze, ki más?
Meghökkenten és kicsit
megbántottan hátrahőköltem, mire Dávid visszakozott.
– Úgy értem, semmi bajom a
melegekkel, felőlem mindenki szeressen, akit akar, egyszer Franciaországban
láttam két lányt csókolózni és a látvány kifejezetten tetszett… de… jaj, mit is
akartam mondani?
– Hogy a lányok tetszenek – segítettem
ki keserű ízzel a számban.
– Ja, igen. Sose gondoltam másra.
– Félrenézett és rémültnek tűnt. – Azért nem tudtam vele lefeküdni, mert meleg
vagyok?
– Dehogy – vágtam rá gyorsan. –
Lujzán is tetszett a babarózsaszín, ha meleg lennél, nem akartad volna
megdicsérni.
– Jó, igaz. Mindig a lányok
tetszettek. Helgával van baj – mentette ki magát gyorsan a krízisből Dávid.
Próbáltam tartani magam, nehogy feltűnjön neki, mennyire rosszul esik mindez.
– Amúgy meg mályva.
– Mi?
– Mályvarózsaszín tetszett Lujzán,
a babarózsaszín nem állna neki olyan jól.
– Aha – válaszoltam zavartan.
Dávid összefonta a karjait a mellkasán és a lábával dobolt az aszfalton.
– Ideges vagyok – mondta.
– Látom. De el fog múlni. Hidd el,
hogy fogsz te még sokkal jobbat is találni Helgánál, akivel sokkal
kényelmesebben és fesztelenebbül fogod érezni magad. Aki lehet, hogy nem lesz
annyira modell alkatú és szépségű, mint Helga, de téged sokkal jobban el fog
bűvölni és sokkal jobban fogod őt akarni, mint ezt a lányt.
Dávid kicsit feloldott, leengedte
a kezeit, a könyöke az enyémhez ért.
– Sose kedvelted őt.
– Nem igazán. És valóban csinos
volt, de soha egy ujjal sem érnék hozzá – vallottam be. Dávid ajka és
szemöldöke komiszan megrándult.
– Miért, neked nem a lányok
tetszenek?
Elfutott a méreg.
– A lányok tetszenek, de azok,
akik természetesek és nem….
– Helgán semmi nem volt
szilikonból, ha erre gondolsz. Ennyit azért biztosan állíthatok.
A fejem ráztam, és próbáltam
figyelmen kívül hagyni a kaján vigyorát, ami fogalmam sincs, miért került az
arcára. Azt hittem, sikerült kiismernem, de ezek szerint mégsem.
– Nem, nem fizikailag gondolom,
hogy mű lenne. A kisugárzása, a nevetése, a pillantása. Kiráz tőle a hideg, és
ezért nem akarok hozzányúlni.
Dávid oldalra biccentette a fejét,
elgondolkozott.
– Igen, értem, mit mondasz. Engem
sajnos jobban lekötött a lehetőség, hogy… hát igen. – Újra lehangolt lett,
remek. – Nem tudom. Lehet, hogy Helga egy az egyben hiba volt. Talán mégis a
szőkébb Emma Lédánál kellett volna próbálkoznom.
– Mi lenne, ha egyszer a
belsőségek alapján szeretnél választani, nem pedig a kinézet alapján? – tettem
fel a kérdést igencsak ingerülten. Dávid a tenyerébe támasztotta az állát.
– Nem igazán érdekel, hogy néz ki
a gyomra, a mája, a tüdeje vagy a szíve.
– Az a baj, hogy téged tényleg nem
érdekel a lányok szíve.
Dávid szemöldöke összeszaladt.
– Úgy nézek ki, mint aki összetöri
a lányok szívét?
Rövid gondolkodás után
válaszoltam:
– Nos, az alapján, amit eddig
tapasztaltam, igen. Miért, nem szeretnél ilyen lenni?
Dávid a szájába harapott. Nem
tudtam követni a hangulatingadozásait.
– De, de, csak… mármint, nem. Hagyjuk.
– Felnézett rám nagy, sötét szemeivel. – Nem alszol nálunk?
– Ha így próbálkoztál Emma Lédánál
is, nem csodálkozom, hogy csak egy Helgára futotta.
Amint kimondtam, rögvest
megbántam: Dávid arca fájdalmasan összerándult. De a hangján nem hallatszott
fintora:
– Nem tudom eldönteni, ez most
flört volt-e vagy gúny. De szeretném azt hinni, hogy az előbbi. És ezzel együtt
azt is szeretném hinni, hogy ez egy igen. Átjössz?
– Nem – mondtam a fejemet ingatva.
Dávid megbántódva húzódott hátrébb, és csípős tekintettel nézett rám.
– Miért? Mert azt hiszed, téged is
meg akarlak fektetni?
– Leállnál végre? – csattantam
fel. – Dolgom van.
Felpattantam és a hajamba túrtam,
gondolatok zakatoltak át az elmémen, aztán visszahuppantam a padra.
– Sajnálom – sóhajtottam.
– Nincs dolgod, ugye? – kérdezte
halkan Dávid. Komolyan elgondolkodtam rajta, vajon skizofréniával küzd-e: egyik
pillanatban édes szépfiú, másikban pedig bunkó rosszfiú. Utálom, ha nem tudok
valakin kiigazodni.
– Nincs.
– Átjössz?
– Át.
– Nem is érdemlem meg.
Mondanám, hogy „nem, tényleg nem”,
de végül nem teszem. Mert miért ne érdemelné meg?
– Barátok vagyunk, persze, hogy
átmegyek – mondtam, de nem néztem rá. A szemem sarkából láttam, hogy ő is maga
elé bámul.
– Barátok vagyunk – ismételte
Dávid. Szerettem volna megfogni a kezét, de megelégedtem azzal, hogy a térdünk
kicsit összeér.
– Nem? – kérdeztem vissza
esetlenül.
– De, barátok – bólintott Dávid.
Felállt, és a karját a magasba emelte, várta, némán kérte, hogy megöleljem.
Elkapott a sírás utáni vágy, amiért meg akar ölelni, mert ez annyira sok, de
közben azért is sírni akartam, amiért Dávid csak meg akar ölelni, mert
az annyira kevés. Dávid köré fontam a karjaim, összesimultunk, és bár az
ölelésben nem volt semmi romantikus, az én szívem így is majdnem kidobogta
magát a helyéről: az arcom Dávid puha, meleg nyakához simult, bőrénél is puhább
haja a homlokomat érte, a mellkasomon éreztem, ahogy az ő mellkasa
emelkedik-süllyed minden egyes lélegzetvételénél. Próbáltam visszafogni a
lélegzetem, mert tudtam, hogy a testem igénye szerint egyre sebesebben
kapkodnám a levegőt, és az lehet, hogy nem venné ki túl jól magát. Dávid ujja
kőrözött a tarkómon, a hajamnál, ujjbegye csiklandozott, én is lassú köröket
írtam le a vállán a hüvelykujjammal.
Könnyű dolga lehet, ha el akar
csábítani egy lányt – borzasztó, hogy még a nem romantikus ölelésétől is
el lehet olvadni.
Ott álltam Dávid karjaiban, és
annyira gyűlöltem, amennyire embert gyűlölni lehet. Amiért barátian megölel és
én így érzem magam, amiért lányok szívét töri össze, és én nem tudom itthagyni
és elkönyvelni, mint egy társaságomra nem érdemes személyt. Nem tudtam
elengedni, és talán még jobban gyűlöltem volna, ha elenged.
Dávid a derekamra vezette a kezét,
és a fülembe pisszegett.
– Amadé.
– Hm?
Lehet, hogy túl sokáig öleltem?
Lehet, hogy nem vettem észre és túl hevesen szorítottam magamhoz? Lehet, hogy
úgy öleltem meg, ahogy szerettem volna? Lehet, hogy melegnek hisz?
– Semmi, csak… – Nyeltem egyet,
kővé dermedtem, rettegtem a válaszától. – Azt hiszem, túl sok málnaszörpöt
ittam. Vil nem tudom, honnan hozta, de irtó finom volt, legalább négy pohárnyit
ledöntöttem, az utolsóban pedig valami likőrt is tett, ha jól értettem…
mindegy, a lényeg az, hogy mindjárt szétrobban a hólyagom, szóval lehet,
elindulhatnánk és beugorhatnánk egy Mekibe vagy ilyesmi. Fogalmazzunk úgy, hogy
nem bánnám.
Megkönnyebbülésemben elnevettem
magam, a homlokom a vállának támasztottam.
– A fene egyen meg, amiért mindig
meglepsz!
– Ha figyelted volna minden
lépésem a piknik folyamán, biztos nem lepődnél meg – vélekedett Dávid, és
finoman eltolt magától. Felnéztem az arcába, az orra majdnem az enyémet
érintette. A nap fénye beragyogott bennünket, táncot járt Dávid fekete
szempilláin és új színekben pompáztatta a szemét.
– Nem figyeltem minden lépésed,
bocsi – vigyorogtam rá, és vetettem egy gyors pillantást az ajkára. Épp
megnedvesítette, nyelve hegye rózsaszín foltocska volt. Ellenállhatatlan késztetést
éreztem, hogy megízleljem, de embertelen erőfeszítéseket téve hátrébb léptem
úgy egy tíz centit.
– Ja, téged is lekötött Lujza
pólója. – Dávid menetirányba fordult és átdobta a karját a vállamon, az
oldalunk összeért, ahogy elindultunk kifelé a szigetről.
– Inkább Vil epre – válaszoltam. –
De tény, hogy Lujza is érdekes volt, bár a pólóját túlzás lenne pólónak
nevezni. Inkább melltartónak plusz valami kis anyagocskának.
Dávid felkacagott.
– Kis babácska, imádom a humorod.
– Babácska?
– A nővérem hívott így, még
kiskoromban. Évek óta nem használtuk, de most rád néztem, és eszembe jutott a
szó. Mármint, nyilván nem látod magad kívülről, de várj, megmutatom… – Előhúzta
a telefonját és mielőtt tiltakozhattam volna, lefotózott. Aztán megmutatta a
képet, amin nagyra nyílt szemekkel bámulok rá, a szám O betűt formáz, készülök
az ellenkezésre.
– Mi van? Ez én vagyok – mondtam,
és majdnem megbotlottam menet közben, ahogy Dávid az arcomra közelített.
– Ez itt egy haaatalmas babácska –
gügyögte elhúzva a magánhangzót. – Babácska. Nézd a hajad meg a kis mosolyod!
– Nem is mosolygok.
– De mielőtt lefotóztalak volna,
mosolyogtál. Olyan kis édesen.
– Ne bókolj, mindjárt elpirulok –
duzzogtam, és hagytam, hogy újra békítőn átkaroljon. Megborzolta a hajam, és én
is átkaroltam.
– Az végzetes lenne – vigyorgott
Dávid. – Jól áll a pír az orcádon, Mr. Darcy.
– Utállak, Mr. Akárki – vágtam
vissza, és a vállára döntöttem a fejem.
Pont úgy nézhettünk ki, mint egy
pár, vagy legalábbis én szerettem volna ezt gondolni. Biztos úgy nézhettünk ki,
mert amikor emberek közé értünk, a villamos megállóhoz, kibontakoztunk az
ölelésből és én akkor mindennél, de tényleg mindennél jobban szerettem volna
tudni, mi zajlik le Dávid fejében.
Mert sajnos abban biztos voltam,
hogy egyáltalán nem az, ami az enyémben.
6. fejezet
Nekem minden
(Ajánlott zene az olvasáshoz: Il mondo che vorrei ~ fordításért, magyarázatért KATT!)
Az iskolai ballagás reggelén
beteget jelentettem, a Nagyapa pedig úgy tett, mint aki elhiszi (lustán
felajánlotta, hogy készít nekem teát), de csak azzal a feltétellel maradhattam
itthon, ha cserébe egész nap pókerezek vele.
– Nemsokára utazok Monte-Carlóba,
muszáj visszarázódnom a játékba – magyarázta, én pedig beleegyeztem bármibe,
csak ne kelljen látnom, ahogy az osztályban körülöttem mindenki sír, ölelgeti
és csókolgatja a másikat.
– Na és, találtál már lányt a
kínálatból? – érdeklődött, miközben a kedvenc pakliját kevergette. Húztam a
számat a pókerre, mert inkább a svindlire esüszöm, az sokkal jobb játék.
– Még nem – dünnyögtem. Neki is
füllenthettem volna azt a lányt, akit Dávidnak, de az a helyzet, hogy azóta
(másfél hét telt el) elfelejtettem az illető nevét. Csak annyi rémlik, Dávidot
mennyire meglepte, hogy a hippi stílus jön be. Az évfolyamtalálkozón láttam a
lányt, váltottunk pár szót, de nem rá figyeltem, inkább a hajába font
gyöngyöket néztem, és micsoda véletlen, ahogy abba az irányba fordítottam a
fejem, pont ráláttam Dávidra, amint Szandrával koccint egy sörösüveggel.
– Elég nyomorultul nézel ki pedig.
Akkor szoktál ilyen fejeket vágni és ennyire belebújni a versekbe, ha
megtaláltad az új igaz szerelmed. – Nagyapa gúnyolódott. Azt szokta mondani,
hogy nem hisz az igaz szerelemben, pedig egyértelmű, hogy a nagymamám volt az ő
igaz és egyetlen szerelme. Azóta se tartott ki senki mellett úgy, mint Nonna
mellett. Akinek nem mellesleg még mindig nem tudom a keresztnevét, mert Nagyapa
megtartja magának, mint valami édes kis titkot.
– Hát, pedig mégse találtam meg.
Lehet, hogy Ervin volt az, csak annyira nyomorultul béna vagyok, hogy az igaz
szerelmem nem szeret viszont. – Mondjuk ebben az esetben az is bökkenő
lenne, hogy az én érzéseim is elmúltak a fiú iránt.
– Na igen, ha fiú az igaz
szerelmed, az kellemetlen a mai világban – vélekedett Nagyapa nagy bölcsen, és
kapkodó ujjakkal pergette ki a kártyákat. Úgy beszélt Ervinről, mintha ő
jéghidegen tagadott volna engem. Úgy gondoltam, segítenem kell neki
visszaemlékezni:
– Csókolóztunk. Nem is egyszer.
Nagyapa felvonta a szemöldökét.
– Mármint te meg én? Ne haragudj,
de nem rémlik.
A szemem forgattam. Nem volt sok
kedvem Nagyapa humorához.
– A csókhoz nem kell szerelem –
lépett tovább a viccen Nagyapa.
– Te már csak tudod – szúrtam neki
vissza, mire igen csúnyán nézett rám.
– Meg kéne tanulnod ebben a
világban élni.
– Mármint az alvilágban?
– Magyarországon. Ha nem megy, lépj
le. Vagy maradj és változtasd meg. Élhetsz álomvilágban, de annak csak akkor
van értelme, ha az álomvilágod a földre hozod.
– Ezt csinálom – emlékeztettem. –
Álomvilágban élek, és abból az álomvilágból tudok alkotni. Az álomvilág
létezése a legjobb dolog, ami egy művésszel történhet.
Nagyapa összevonta a szemöldökét.
– Na jó, ezt a hasonlatot vagy
micsodát ne folytassuk. Már habfelhőket és rózsaszín egyszarvúkat látok itt
ugrálni.
Sóhajtottam, és megnéztem a
kártyáimat. Csöndben játszottunk tovább, a gondolataim a szerelem, a csók, az
igazi és az álomvilág körül forogtak. Indokolatlanul sokszor sejlett fel lelki
szemeim előtt Dávid arca, de mindig gyorsan elhomályosítottam a képét. Inkább
próbáltam eszembe idézni a hippi lány nevét.
Nagyapa megjegyzése az álomvilágra
annyira felkavart, hogy úgy éreztem, muszáj valakivel megbeszélnem. Bármennyire
is próbáltam legyűrni a késztetést, egyre csak Dávidra tudtam gondolni, mint
lehetséges beszélgetőtársra.
A szobámban feküdtem az ágyon, a
plafont bámultam, és felhívtam Dávidot. Sokáig csengett ki, már azt hittem, fel
sem veszi, aztán amikor mégis megtette, nem bírtam megszólalni.
– Amadé? – szólt bele.
– Dávid – mondtam elszoruló
torokkal. Mi az istent művelek?
– Amadé – ismételte a nevem. Rövid
hallgatás után feltette a kérdést: – Minden rendben?
Válaszolni próbáltam, de elakadt a
szavam, nem tudtam, mit mondjak, azt se tudtam, egyáltalán miért hívtam fel
Dávidot.
Vagyis de, pontosan tudtam, vagy
legalábbis erősen sejtettem. De ezt nem akartam az orrára kötni.
Dávid megköszörülte a torkát.
– Nos… Képzeld, a hétvégén itt
volt a bátyám és kutakodtunk a régi holmik között… és megtaláltam az Oscart,
Dorián szerint egy briliáns film. Pont most akartam megnézni. Van kedved
átjönni?
Megint nem tudtam hirtelen
válaszolni, de aztán nagy nehezen kinyögtem egy igent és egy köszönömöt.
Gyorsan összekaptam magam, és szóltam Nagyapának, hogy elmegyek.
– Hát hova mész? – vonta össze a
szemöldökét.
– Sose kérdezed meg – válaszoltam kitérően.
– Remélem, nem bántani akarod
magad.
Oldalra biccentettem a fejem.
Igazából eléggé biztos voltam abban, hogy a Dávidnál való filmezés inkább fog
ártani, mint segíteni a lelkemnek, de ezt nem akartam részletezni.
– Miért tenném? Nem szokásom.
– A kamaszok mind ezt csinálják,
amikor rájuk jön az ötperc.
– Egy új osztálytársammal fogok
találkozni.
– Az előbb még azt mondtad, nincs
lány a képben.
– Nem lány, hanem fiú, és nincs a
képben – szögeztem le gyorsan, és már készültem is kipenderülni a lakásból.
Láttam, hogy mondani akar valamit, szóval becsuktam az ajtót és nekivágtam a
lépcsőháznak. Nem akartam tudni, mit gondol és mit hisz Nagyapa, csak Dávidra
akartam koncentrálni. Vagyis a filmre, amit meg fogunk nézni.
Seperc alatt ott voltam a Pataky-rezidenciánál,
ezúttal nem a házinéni nyitott ajtót, hanem Dávid. Pizsamában volt, rövid
nadrágban és bő pólóban. A haja egy része kócosan lógott a szemébe, a másik
része égnek állt. Szerettem volna megigazítani kusza fürtjeit, de igazából így is
pompásan festett a srác.
– Hogyhogy nem vagy suliban? –
kérdeztem.
– Tegnap volt a ballagás. Most már
minek menjek? – vigyorgott, és átkarolt és megborzolta a hajam, amint beléptem.
Kezdtem komoly butaságnak érezni, hogy itt vagyok. – Hivatalosan is osztálytársak
vagyunk, Amadé!
– Éljen! – mosolyogtam vissza nagy
nehezen.
Bár most hoztam váltóruhát, amikor
a kezembe nyomta a saját holmijait, nem tiltakoztam és átöltöztem.
Kellemetlenül éreztem magam, hogy az ő jelenlétében, a szobájában teszem ezt,
de a tévéjével babrált és nem nézett ide. Hál’istennek, mert majdnem elestem a
bokámba akadó nadrágomban.
– Készen állsz a nevetésre? –
kérdezte Dávid és összedörzsölte a tenyerét.
– Készen hát.
– De mindenekelőtt… – Dávid
átszelte a szobát és megállt velem szemben. Mélyen a szemembe nézett, amitől
elpirultam. – Jól vagy?
– Tökéletesen. – A mosolyom
szerintem egész őszintének és kellemesnek hatott. – Alig várom a filmet!
Dávid kétkedőn pislogott, majd
megpöckölte az orrom és felugrott az ágyára. Mellé ültem, de jó sok helyet
hagytam kettőnk között, az illendőség kedvéért.
Mintha csak az idióta
tizennyolcadik században lettünk volna, és ellenkező neműnek születtünk volna…
A fenébe is.
Elindult a film, az én agyam meg
azonnal kikapcsolt. Illetve nem is, mert folyamatosan pörgött, mint egy
ringlispíl, a gondolatokat egy-két körig a fejemben tartotta, aztán messzire
repítette őket.
Harminc perc után Dávid felemelte
a távirányítót és megállította a filmet. Én még a képernyőt bámultam, de aztán
Dávid ujjai az államhoz értek és elfordították a fejem.
Mintha tűzijáték robbant volna a
testemben.
Dávid arcán aggodalmon kívül nem
látszott más, őt nem zaklatta fel ennyire, hogy a bőrünk egymáshoz ért. Mert Dávidnak
egy érintés semmi, nekem viszont egy érintés minden.
– Mi az? – kérdeztem rekedten, a
hangszínem hallatán elszégyelltem magam.
– Én is megkérdezem, most még
egyszer: mi az? Jól vagy?
A számba haraptam, ahogy kerestem
a gondolatokat. De ahogy a vér sem buggyant ki az ajkamból, úgy a válasz sem
jött a nyelvemre.
– Amadé, harminc perc alatt én már
izomlázig nevettem magam, de te kimeredt szemekkel bámulod a filmet.
Egyértelmű, hogy valami nem oké.
Eltakartam előle az arcom, és
hagytam, hogy kibukjanak belőlem a szavak, beszéltem neki a tüskékről, amik
fájdalmat okoznak és amiket Nagyapa tudatosan vagy véletlenül szúrt a szívembe:
hogy túl sokat álmodozok, hogy nem élek úgy, ahogy kellene.
Dávid bosszúsan ráncolta a
homlokát.
– Amadé, ne tudd meg, milyen irigy
vagyok a bátyámra azért, mert művészlélek.
– Melyik? – szipogtam.
– Mindkettő! – méltatlankodott
Dávid. – A lányok mindig a művészfiúkra buknak.
– Eddig csak egy barátnőm volt – tettem
szóvá. – És az is egy nagy semmi volt. Mármint nem ő, hanem a kapcsolat…
– Persze, mert egy béna iskolába
jártál – intett Dávid. – Hidd el, ha olyan közegbe kerülsz, értékelni fogják
azt, hogy édes vagy, álmodozó és ilyen…ilyen Amadé.
– Milyen közegbe? – kérdeztem
vissza elkeseredetten. Most olyan mérges voltam magamra: pár hete még örültem,
hogy nem sajnálom magam, most pedig itt tocsogok az önutálatban. Nehéz dolog egyszerre
kamasznak és művésznek lenni.
– Például a Berzsenyibe. Itt
egészen biztosan találni fogsz olyat, akit teljesen leveszel a lábáról. Már az
osztályban is mennyien kedvelnek!
– Mennyien?
Dávid az ujjait hívta segítségül.
– Hát, Lujza, Tekla, Vil például
biztosan. Meg a tanárnő is, ami nagy szó. Meeeg, őszintén több névre most nem
emlékszem, de biztos mindenkit elbűvöltél. Ja, meg engem is, ki ne maradjak a
sorból! Sőt, legelőre törekszem, hogy én ölelgethesselek meg először az Amadé-portréval
ellátott rajongói pólómban.
– Mi? – értetlenkedtem, mert nem tudtam
rájönni, mikor és hogyan jutottunk el A pontból B pontba.
– Mindegy – legyintett Dávid. – A
lényeg az, hogy már tényleg a pozitív változás küszöbén állsz. Elhiszed nekem?
Olyan lelkesen beszélt, hogy egy
kicsit rám is átragadt a jövőbe vetett vak bizalma.
– El – böktem ki, mire felborzolta
a hajam. Amikor elhúzta a kezét, kicsit megigazgattam a frizurám és feltettem a
kérdést:
– Na és Helga? Mi újság veletek?
Sikerült szintet lépnetek? – Gúnyosabban mondtam ki a szavakat, mint
akartam, Dávid ajka mintha kicsit meg is rándult volna. Láttam, hogy erőlködik,
de így is mintha kicsit beborult volna az arckifejezése.
– Igen – válaszolta, szokásától
eltérően szűkszavúan. Nem mertem pedzegetni a témát, de némi elégtétel azért
oldalba szúrt, és akaratlanul is eljátszottam a gondolattal: Dávid épp Helga
fedetlen vállát csókolja, amikor rájön, hogy nem is a lányokat szereti. Beletúr
Helga hajába, és arra gondol, hogy „de jó lenne, ha rövidebb és bubibb haja
lenne, mint mondjuk Amadénak!”
Elszörnyedtem a gondolataimon és
gyorsan megráztam a fejem.
Dávid gyengéden a térdemre
fektette a tenyerét, mire az összes gondolat visszatért, kicsit más
szereposztással. Konkrétan fizikai fájdalmat éreztem.
– Folytathatjuk a filmet? Vagy
kezdjük elölről?
Nagyokat pislogtam, próbáltam a
jelenben maradni.
– Nézzük elölről! Szeretnék veled
nevetni. Olyan szépen nevetsz – mondta, és a végére elvigyorodott. Hozzá
akartam bújni, de mégsem. Végül ő ült közelebb hozzám, én pedig csak úgy
véletlenül a vállára döntöttem a fejem. Nem húzódott el, mert neki egy érintés
semmit nem jelent. Nekem viszont ez az apró gesztus jelentett mindent.
5. fejezet
Nem kell Éva az almához
Suli után amúgy is a Dunához akartam elsétálni, de amikor megláttam az épület bejárata mellett enyelegni Rékát egy bagós fiúval, hirtelen még több kedvem lett hozzá – mondjuk úgy, kedvem támadt közelebbről is szemügyre venni a folyó zavaros vizét.– Mi van, ökörszem? – nézett fel a
Bunkó Bagós srác és büdös füstöt fújt felém. Nehéz láthatatlanul elmenni a
korlát és az épület közötti járdarészen, hiába próbáltam meg úgy tenni, mintha
a szemben lévő házban gyönyörködnék.
– Köszönöm, nagyon jól vagyok –
biccentettem felé, és igyekeztem a lehető leggyorsabban eliszkolni a suli
közeléből. Réka nem szólt hozzám, csak szánalomtól csöpögő tekintettel nézte a
menekülésem, miközben a névtelen Bunkó Bagós sráchoz simult.
Ettől olyan ideges lettem, hogy
azonnal rá kellett gyújtanom, remegő kézzel sodortam magamnak cigarettát.
A Duna-parton a korlátnak
támaszkodva füstölögtem egy darabig, de végül nem szívtam végig a szálat, a
felénél elnyomtam. Szinte éreztem bomlani az egészséges sejteket a tüdőmben.
Köhögni kezdtem, és szívem szerint még köptem is volna egyet, de valószínűleg
nem nézte volna jó szemmel az az öregnéni, aki gyökkettes sebességgel totyogott
előre, mellette hasonló tempóban tipegett fehér kiskutyája.
Milyen különösen nyugalmas élete
lehet ennek a hölgynek! Otthon puha papucs, esetleg egy angyalarcú unoka várja,
leginkább aggódnia pedig a kiskutyája épsége miatt kell.
Egyszóval minden bizonnyal nem úgy
éli a nyugdíjas éveit, ahogy az én nagyapám teszi. Vagy ahogy a nagyanyám
tenné, ha még élne.
Mielőtt belemerülhettem volna
abba, hogy vajon a nagyanyám miként tengetné napjait most, csörögni kezdett a
telefonom. Amint megláttam, ki hív, konkrétan szívrohamot kaptam.
– Dávid! – kiáltottam fel
kétségbeesetten.
Pár napja megbeszéltük, hogy
találkozunk a Jászai Mari téri cukrászdában, ahol megkóstolhatom a világ
legfinomabb karamellatortáját, ugyanis Dávid addig nem volt hajlandó elfogadni,
hogy nem szeretem a karamellát, amíg meg nem kóstoltam a Jászai Mari téri
cukrászda tortáját.
Én meg elfelejtettem a találkozót.
A francba!
– Sietek! – vettem föl a telefont
és kiabáltam bele gyorsan. Rögtön futásnak eredtem.
Dávid felnevetett a vonal
túloldalán.
– Elfelejtettél? – kérdezett rá,
tökéletesen átlátva a helyzetet.
– Sajnálom-sajnálom-sajnálom-sajnálom
– hadartam, Dávid pedig továbbra is csak nevetett.
– Jól van, jól van, nyugalom! –
csitított jókedvűen. Kíváncsian vártam, hogy elmesélje majd, mi derítette fel
ennyire. – Még én sem értem oda.
– Legeslegfeljebb húsz perc –
szögeztem le, bár őszintén szólva fogalmam sem volt, mennyi időbe telhet, hogy
odaérjek.
Jó harmincpercbe telt. Nem vagyok
egy nagy matekzseni, de Dávid biztosan nem ment sehova, ezt éreztem.
A Jászai Mari tér kellemes és
kellemetlen érzéseket is ébresztett bennem. Kellemetlent a tömeg és nyomorgás
és rosszullét miatt, és kellemest, Dávid meg a többiek miatt.
Egyre növekedett bennem az
izgalom, ahogy közelebb és közelebb értem. Izgatottan kémleltem körbe,
lábujjhegyre pipiskedve kerestem Dávidot, de csak kisgyerekes anyukákat,
telefonáló üzletembereket, hevesen csókolózó párokat és kutyát sétáltató
néniket láttam.
Elővettem a mobilom, hogy
diadalmasan cukkolódva írjak Dávidnak, én már itt vagyok, de aztán láttam, hogy
ő már írt nekem, itt van és vár rám. Összeráncoltam a homlokomat, és újra
körbenéztem, megint semmi, aztán arrébb mentem, hogy új perspektívából
szemléljem a teret, és így most sikerrel is jártam: a közeli padon ülő,
ölelkező és csókolódzó pár fiútagja ő volt.
Nagyjából húsz másodpercig csak
bámultam és próbáltam feldolgozni, amit látok. Dávid édes, borzas hajában egy
lány fehér ujjai matattak, az ujjak egy fehér karhoz tartoztak, amit nem fedett
semmise. Azonnal felismertem Helgát, hosszú fekete haját, a köldök piercingjét.
Dávid úgy ölelte, mintha Helga lenne az utolsó ember a világon, ujjai alatt
összegyűrődött Helga bőrszoknyája, a lány lába az ő lába köré fonódott.
Konkrétan falták egymást, szégyentelenül-szemérmetlenül-zavartalanul.
Gyorsan hátraarcot csináltam és
elsiettem a térről, a sarok mögé bújtam be, sebesen kapkodtam a levegőt.
Hirtelen belém döfött a
féltékenység, de olyan erővel, hogy majdnem összeestem – én akartam Helga
helyében lenni. Ami hülyeség volt. Bár, jobban belegondolva… annyira nem is
az. Gyanítom, legalább az emberiség fele szívesen lenne jelenleg Helga helyében.
Dávid egy igen vonzó személyiség, és nyilván jól csókol. Abból, amit láttam,
valószínűleg elképesztően jó lehet hozzábújni.
Szeretnék én is valakihez így
hozzábújni, valakit így ölelni, valakit így szeretni. Szóval igazából lehet,
hogy nem Helgára vagyok féltékeny, hanem Dávidra, vagy mindkettőjükre, amiért
ilyen kapcsolatban vannak.
Felnyögtem és megdörgöltem az
arcom.
– Mindegy, hagyjuk, andiamo
avanti! – szóltam rá magamra. Az olasz nyelv kicsit visszarántott a
valóságba. Megcsörgettem Dávidot Messengeren. Isten őrizzen attól, hogy élőben kelljen
megzavarnom őket ebben a nagy nyelvcsatában.
– Itt vagy már? – zihálta bele a
telefonba Dávid.
– Aha, mindjárt odaérek. Merre
leszel?
– Egy padon Helgával. Bemutatlak
neki, oké?
Egy álom válna valóra.
– Persze, szuper! – Mosolyt kényszerítettem
az arcomra, letettem a telefont és visszamentem a térre. Dávid és Helga már
kibontakoztak az ölelésből, nevetgéltek, próbáltak visszakerülni a valóságba
kettejük kis romantikus világából.
Biztos emiatt volt olyan jókedvű…
Szánalmasnak éreztem magam, nem
tudom, pontosan miért, de megszállt ez az érzés és nem bírtam elengedni. Még
akkor sem, amikor Dávid vidáman felugrott, hogy üdvözöljön.
– Amadé! – kiabált és vadul
integetett. Visszaintettem, és felkészültem a legrosszabbra.
Közelről nézve Helga még szebb
volt, mint a fotókon. Haja szögegyenes, szeme fénylett, de az ajka még ennél is
jobban csillogott – gondolom, Dávid ajkától, pontosabban a nyálától. A topja pántja
félrecsúszott, a szoknyája felgyűrődött.
Megint elharapódzott bennem a
féltékenység és emiatt még rosszabb kedvem lett. Miért nem tudok örülni más
boldogságának?
– Sokat hallottam már rólad –
mosolygott rám Helga. Megnyugtatott azért, hogy kicsit affektálva beszélt, mert
erre számítottam.
– Én is rólad – viszonoztam a
mosolyt. Úgy láttam, mindketten elég sok erőfeszítést tettünk az elbűvölő
arckifejezésbe. Dávid fél karját átvetette a vállamon, majd előrehajolt, hogy
szájon csókolja az ő Helgáját. Visszanyeltem a hányingerem.
– Most megyünk fiús dolgokat
csinálni, majd írok.
– Remélem, nem sztriptízbárba
mentek – jegyezte meg Helga.
– Biztosan nem – vágtam rá. Még
a végén összefutnánk Erikával. Más se kéne!
– Akkor jó – nevetett fel a lány
erőltetetten.
– Melegbárba megyünk – viccelődött
Dávid, mire Helga vállon lökte, én meg próbáltam nem egy űrlénynek érezni
magam. Elvégre, nem meleg voltam, csak biszexuális. Az teljesen más. Igyekeztem
megállni, hogy a fogamat csikorgassam. Egyre kevésbé volt kedvem
karamellatortát eszegetni Dáviddal.
– Tizenhat évesen már lecsukhatnak
– emlékeztette Helga. – Amúgy meg azok a dolgok még mindannyiunknak
tiltottak.
Hoppácska. Most azért egy
kis nevetés kikívánkozott belőlem, és hirtelen emlékképek villantak föl bennem
olyan cselekedetekről, amiknek már a látványa is tiltott lenne a számomra.
– Jó, na. Csak eszegetünk egy kis
tortát – nyugtatgatta Dávid. – Elhiheted. Csak meg akarom szerettetni Amadéval
a karamellát.
– Aha – bólintott Helga. Összevont
szemöldökkel néztem hol az egyikra, hol a másikra. Helga láthatóan nem hitte
el, amit Dávid mondott.
Amikor végre szétváltunk, Dávid
karja még mindig a nyakamban volt, úgy vezetett a cukrászda felé.
– Inkább kémia van köztünk, mint…
mint bármi más – gondolkozott fennhangon.
Szerettem volna mogorva
megjegyzést tenni arra, hogy láttam, mennyi kémia szikrázik köztük, de tudtam,
hogy ez így természetes. Ez természetes: nem olyan, mint én. Természetellenes.
Hú, de sok szép, gyötrelemtől
csöpögő, depresszióba süllyedő verssor vár majd rám otthon!
– Sajnálom – mondtam színtelen
hangon.
– Pedig most még, azt hiszem, jól
is vagyunk. Megbeszéltük, hogy most már ideje… szintet lépni, ha érted,
mire gondolok. – Meglökött a csípőjével és úgy vigyorgott, mint egy kisgyerek,
aki tízmarék cukorkát kapott a semmiből.
– Örülök, ha ez teszi teljessé az
életed.
– Minden rendben van, drágám? –
szorított rá a vállamra Dávid. Drágám – ez kicsit fájt.
– Ja. Bocsi, csak… – Lázas
gondolkodás után kiböktem: – Csak Réka összejött egy sráccal. Olyannal, aki
cigizik.
– Ó, basszus! – Dávid megtorpant,
és szembeállt velem. – Ha Réka fiú lenne, most megverném. De Réka lány, nyilván
lány, a fiúk mindig lányok miatt sírnak…
Most speciel legszívesebben Dávid
miatt sírtam volna, amiért ilyen érzelmi viharba lökött – már rég elfogadtam
magam, tudtam, hogy nehéz életnek nézek elébe egy ilyen országban, de most újra
felszakadtak bennem a sebek azáltal, hogy Dávid hol így, hol úgy nyilatkozott a
témáról, a melegekről, hol természetesnek vette, hol nem, bár már abba se
voltam biztos, mikor mire gondol, de egyébként is, honnan tudhatnám, mikor mit
gondol, nem vagyok telepata vagy jós vagy ki tudja, ki csinál ilyesmit…
– Amadé! – Dávid megrázta a
vállam. Lecsillapítottam a légzésem és behunytam a szemem. Majdnem pánikrohamot
kaptam… ennyitől? Ökölbe szorítottam a kezem és ellazítottam az arcizmaim.
Felnéztem Dávidra és mosolyt villantottam rá.
– Menjünk tortázni. Fogadjunk,
hogy nem fog ízleni a karamella!
Dávid aggodalmasan nézett,
miközben vártuk a pincért. Aztán átnyúlt az asztalon és megfogta a kezem, ami
kicsit olyan érzés volt, mintha áramot vezettek volna a testembe.
– Amadé, remélem, most nem utálod
magad.
Pislogtam. Honnan vette ezt?
– Látom rajtad – folytatta gyengéd
hangon Dávid. – De hidd el, egy lány visszautasítása nem a világ vége. Réka nem
érdemel meg téged. Bolond, ha kikosarazott.
– Ha te mondod… – Azt hittem,
elengedtem Rékát, de most újra bántott a döntése. Lefejeltem az asztalt. – De
ő is dohányzik!
– Nem értem a csajt. De hidd el…
jobb neked nélküle. Nézz körül a Berzsenyiben, jövőhéten lesz megint találkozó!
Évfolyamos. Nem gondolod, hogy találsz magadnak egy csinos lányt?
– De – mormogtam az asztallapnak.
Felemeltem a fejem, az állam az alkaromra fektettem. – De én nem azért akarok
lányt, hogy legyen. Hanem hogy szeressem és ő is szeressen engem.
– Szeretetre vágysz – értette meg
Dávid.
– Persze, ki nem?
Dávid röviden gondolkodott, az
ajkát rágcsálta. Az ajkát, amit alig tíz perce még Helga rágcsált és nyálazott.
– Nekem nem teljesen erről szólnak
a lányok.
– Nem-e? – kérdeztem, és éreztem,
hogy megrándul a szemöldököm.
– Nyilván ez is benne van – mondta
Dávid, látszott, hogy feszeng a szituációban. – De ez bonyolult. Helga nem az
első barátnőm, de egyik lánynál sem éreztem azt, amiről te beszélsz.
– Majd fogod – válaszoltam
fáradtan. Valahogy nem volt kedvem ehhez a beszélgetéshez.
– Nem hiszem – mondta lehajtott
fejjel. – Nem tudom… – Felnézett és megszorította a kezem. – De mindegy is,
most muszáj felvidítsalak! Nem akarlak letörve látni, Amadé, szörnyű látvány.
– Kösz – dünnyögtem.
– Ma este nevetve fogsz hazamenni!
– ígérte, és látszott az arcán, hogy kihívásnak veszi a helyzetet. És azt is
láttam rajta, hogy biztosra veszi: győzni fog.
Hát, veszített. Nem nevetve mentem
haza – illetve az utolsó pillanat, amit még Dáviddal töltöttem, valóban
nevetéssel telt, de az is csak félig. Amikor búcsúzóul megölelt, már tudtam,
hogy jó ideig nem fogok tudni jóízűen nevetni.
Miután megettem a karamellatortát
(valóban nem volt olyan rossz), elmentünk egy játszótérre, aztán
könyvesboltokat néztünk meg, játékboltokba mentünk be, és hiába nem csináltunk
semmi különösebbet, tényleg elérte, hogy jobban érezzem magam. Felszabadultam,
és már nem gondoltam sem Rékára, sem Helgára, csak Dávidra és arra, hogy milyen
jó, hogy itt van velem, hogy kedves és nevet és hogy a haja nagyon puha, ha
megborzolom.
Mindenem égett, amikor hazaértem.
Mintha tűzön lépdeltem volna órákon át, izzadtam, a sírás határán álltam,
mintha betegség kínzott volna. De nem betegség volt ez, csak az érzések.
Fűtöttek, szúrtak, fájtak. Lángoltam, tüzes volt a testem, forró a bőröm, és
megőrjített mindez és megőrjített az is, hogy így gondolok Dávidra, hogy
egyáltalán gondolok Dávidra.
Tudtam, hogy újra a szám közelében
tartom a tiltott gyümölcsöt, és tudtam azt is: nem fogom tudni megállni, hogy
bele ne harapjak.
4/2. fejezet
Pizsiparti
(Ajánlott zene az olvasáshoz: What a life ~ fordításért, magyarázatért KATT!)
Dávidék lakása egy… nos, nincsenek rá jó szavak. Mintha egy jövőbeli filmből emelték volna ki a lakást: minden fehéren ragyog, minden tiszta, minden modern. Robotszolgát vártam, de egy aranyos, dundi ötvenes nő várt minket az előszobában. Akivel Dávid franciául beszélt. Franciául!
Amint meghallottam folyékony beszédét, úgy éreztem, mintha
gyomron vágtak volna.
Micsoda dallamos nyelv a francia!
Vagy legalábbis Dávidtól dallamosan hangzik.
A francia asszony ruhákat hozott nekünk, és ahogy Dávid
tolmácsolta, vacsorát akart adni – egy kis gyümölcsön kívül azonban mást nem
bírtunk enni, a McDonald’sban alaposan túlettük magunkat, és minimum ötször
érezte úgy mindegyikünk a hosszú út során, hogy el akarja hányni magát.
A második emeleti előtérben ültünk Villel és Lujzával, amíg
Tekla a fürdőszobában tusolt és amíg Dávid a hálószobájában pakolt.
– Imádom ezt a lakást – sóhajtotta Lujza, és a falon függő
absztraktfestményt bámulta. Vil félig lehunyt szemmel dünnyögött valamit,
belesüppedt a párnákba. Én nem bírtam sem kikapcsolódni, sem gyönyörködni a
díszekben, borzalmasan feszélyezetten éreztem magam. Az utolsó hasonló
társasági élményemet ismételten csak Ervinhez tudtam fűzni – az ő lakásán
voltam utoljára, de ott is legfeljebb kétszer. Aztán eszembe jutott az összes
ábránd, amit a Rékával közös lakásunk látványához találtam ki és mély sóhaj
szakadt fel belőlem.
Felnyögtem és az arcomra szorítottam a kezem.
Miért ilyen bonyolultak a kamaszok érzései?
Nagyapa próbált segíteni túllendülni a szerelmi mélypontokon
– többnyire alkohollal kínált és hagyta, hogy kisírjam magam a vállán. De azt
hiszem, leginkább a verseknek köszönhetem a lelkem újjáépülését – a szavak, a
rímek balzsamos gyógyírrel szolgáltak a fájdalmamra, és emiatt újra és újra fel
tudtam állni és menni tovább.
– Lujza, mehetsz a másik fürdőbe! – jött ki Dávid a
szobájából. Lujza megkönnyebbülten szökkent fel és követte Dávid utasítását,
majd eltűnt a lépcsőfordulóban.
– Fiúbanda – jegyezte meg Vil. Mind a ketten Dávid
melegítőjében és pólójában feszítettünk. Odaadta a ruháit, folyamatosan
szabadkozva, amiért az anyja tisztaságmániás és még az utcai ruha gondolatát
sem bírja elviselni a lakásban.
Finom illata volt a ruháinak, olyan otthonos.
– Bezony – bólintott Dávid, majd intett, hogy menjünk be a
szobájába. Még idegesebb lettem attól, hogy egy ismeretlen ember ilyen mély
magánszférájába kapok belépést. A helyiségből áradt Dávid szelleme, ami kicsit
új oldalát mutatta meg a fiúnak: gördeszkás képek lógtak a falról, gitáros
képek lógtak a falról, énekesnők fotói lógtak a falról, egy csinos lány fotója
lógott a falról, helyes fiúk fotói mellett.
– Hű – mondta Vil és rábökött egy képre, amin Dávid és a
csinos lány (nyilván Helga) álltak egymást ölelve a tengerben. Helga csupán egy
falatnyi bikinit viselt, Dávid pedig félmeztelen volt, de a mellkasa nem látszott,
mert Helga háta nekisimult.
– Ja. Hű – ismételte Dávid, és nem tudtam eldönteni, hogy
büszkeség vagy fáradtság hallatszik ki a hangjából.
– Ő a csajod?
– Igen.
– Nagyon bejön.
Dávid rávigyorgott.
– Bocs, de már foglalt.
Zavartan mosolyogtam én is, és próbáltam nem elmerülni a
rendezett ágy, a rendezett íróasztalban való gyönyörködésben. Legjobban azt
hiszem, a könyvespolc tetszett. Bátortalanul Dávidra pillantottam.
– Szabad? – kérdeztem előre mutatva. Dávid elnevette magát,
és kedveskedve a polca elé lökött, ami tömve állt könyvekkel… amik szinte
egytől egyig vagy angolul, vagy franciául voltak.
– Te ezeket olvastad? – ámultam el.
– Nem olvastam mindet – vont vállat –, valamit viszont
többször is.
– Hogy tudsz így nyelveken? – kíváncsiskodott Vil, amikor
neki is feltűnt, mit nézünk ennyire. Nekem délután Dávid már elmesélte, miért,
így némi elégtételt érezve hallgattam, ahogy Vilnek is elregéli, mennyit
utaztak gyerekkorában, járták az országokat és vették neki a szülei ezeket a
csicsás, illusztrált, nagyon-nagyon drága a könyveket, hogy ne nyavalyogjon.
– Hm – reagált rá Vil. Megtapogatta néhány könyv gerincét,
aztán továbblépett Dávid asztalához. Mivel a dolgozókuckó engem is igencsak
érdekelt, követtem.
– Les plus importants – olvasta botladozva Vil, és
hunyorogva nézett egy parafatáblát, amire fotókat tűztek ki. Én is kíváncsian
nézegettem a fényképeket: a legtöbbön Dávid testvérei szerepelhettek, nagyon
hasonlítottak rá. A gyerekkori fotókon Dávid nagyon aranyos kisfiú volt, a
testvérei pedig mind jóval idősebbek nála: ahol Dávid két-három évesen vigyorog,
ott a többiek legalább tíz évesek.
– A legfontosabbak – fordította Dávid, gondolom,
franciáról. – A nővéremtől kaptam a táblát, hogy ragasszam ki a legfontosabb
emlékeimet. Ez volt a búcsúajándéka, mielőtt elutazott volna Ausztráliába.
Nekem elakadt a lélegzetem Ausztrália hallatán, de Vil
figyelmét más ragadta meg:
– Hát hol van innen a barátnőd?
Dávid megvakargatta a tarkóját.
– A falakon sok helyen ő van.
– És ő nem legfontosabb? – kíváncsiskodott Vil.
Hunyorítottam rá, hogy most már illene hallgatnia, de nem figyelt rám.
– De, de, persze, Helga is az, csak már nem fért ide –
magyarázta Dávid.
– Lefeküdtetek már? – kérdezett rá Vil és az asztalra
támaszkodott.
– Vil! – szaladt ki a számon. Hát hogy lehet ennyire… ennyire
antiudvariasnak lenni?
Dávid bosszús arckifejezést vágott.
– Még nem. Pedig már hónapok óta járunk! – panaszolta. – És
azt hittem, hogy vele már… hogy ő majd…
Nem tudhattuk meg tőle, mit hitt, mert nyílt az ajtó, és
Tekla toppant be.
– Azannya, mennyi lány! – kiáltotta, amikor körbenézett.
– Ez mind egy lány – közölte vele Dávid.
– Jó, na – legyintett Tekla. – Hú, mennyi DVD!
Dávid sóhajtott. Mintha megbánta volna, hogy beengedett
minket a szentélyébe. Bátorítón rámosolyogtam, de nem vette észre, így gyorsan
komoly fejet vágtam.
– Akartok valamit filmezni? – vetette föl, mire Vil és Tekla
azonnal igent rikoltottak. Nem is tudom, melyikük volt hangosabb.
Dávid elküldött engem is zuhanyozni abba a fürdőbe, ahonnan
Tekla jött ki. Elvarázsolva néztem körbe a csillogóvillogó helyiségben.
– Hú, de kipancsolt Tekla – grimaszolt Dávid, amikor
meglátta a fürdőt. – Mindjárt felmosok, egy pillanat…
– Hagyd csak, majd én – ráztam a fejem. – Vigyázz inkább a
többiekre, nehogy szétszedjék a szobád!
Dávid hálásan pillantott rám.
– Olyanok, mint az óvodások –
mondta a fejét ingatva.
– Csak zizik a ma estétől – próbáltam mentegetni őket.
– Attól tartok, ők folyamatosan azok – dőlt az ajtófélfának
Dávid, az álla fáradtan biccent előre. – Kényelmes most itt veled lenni, jóval
csöndesebb vagy.
– Most te is – jegyeztem meg. – De ha ébren vagy, te is
tudsz sokat beszélni.
Dávid mosolyra húzta a száját.
– Menj zuhanyozni – biccentett a zuhanyfülke felé. – Ez a
melegítő megfelel pizsamának is?
– Tökéletes – bólogattam buzgón. Újból érezni kezdtem a
feszítő csomót a gyomromban. Nem volt túl kellemes. Dávid visszament a
szobájába, én pedig magamra zártam a fürdőt.
– Jaj! – sóhajtottam feszülten, és megdörgöltem a szemem.
Próbáltam arra koncentrálni, milyen fenomenális ez a fürdő.
Alig vártam, hogy beléphessek a zuhanyba, és forró vizet folyassak magamra. Forró
vizet. Forró vizet!
Miután végeztem, felmostam a kipancsolt vizet, és próbáltam
úgy rendezni nedves hajam, hogy ne úgy nézzek ki, mint egy vödör vízből
kimenekült kutya. Miután tíz perc múlva sem jártam sikerrel, inkább visszamentem
a szobába.
Tekla, Lujza és Vil is ott ültek
már Dávid hatalmas ágyán (párnákkal körbebástyázva), de az ágy tulajdonosa
sehol nem volt.
– Gyere, ülj le! – paskolta meg maga mellett a helyet Vil,
én pedig lezöttyentem mellé.
– Hát a ház ura? – érdeklődtem.
– Kaját hoz – vigyorgott rám Tekla előrehajolva.
– És mit nézünk?
– Meglátod – kacsintott rám a
lány.
Monty Pythont néztünk. Otthon
Nagyapa milliószor megnézette már velem a filmjeiket – imádja a rosszabbnál
rosszabb vicceket, a Gyaloggalopp pedig ezeknek a melegágya.
Bár a fürdés után egészen melegem
lett a forróvíztől, hamar újra elkezdtem fázni. Senkin nem volt zokni, Tekla
jóformán csak egy trikóban ücsörgött, én viszont a térdemet a mellkasomhoz
húzva próbáltam életet masszírozni a lábujjaimba.
– Fáj? – kérdezte Dávid, amikor
már tízperce simogattam a lábfejem.
– Fázok – vallottam be kicsit
zavartan. – Esetleg kaphatok egy zoknit?
– Hozok, de mindjárt kapsz takarót
is – mondta Dávid. Kényelmetlenül éreztem magam: az emberek mindig furán néznek
rám, kiröhögnek, Dávid viszont csupán egy széles vigyorral a száján reagált
arra, hogy májusban szétfagy a lábam.
– Jégmadarászka – vigyorgott,
és a kezembe nyomott egy bundás zoknit.
– Ha-ha – grimaszoltam, de
be kellett látnom, jó szóvicc volt.
A meleg zokni és a takaró
mondhatni egyenes úton vezetett ahhoz, hogy bealudjak a filmen, amit már szinte
kívülről tudtam. A fejem puha párnába süppedt, Dávid szobájának finom illata
körüllengett, az ismerős szövegrészletek lenyugtatták az elmémet, és nagyon
hamar álomba merültem.
Órákkal később, még az éjszaka
közepén Dávid ideges fújtatására és halk szitkozódására ébredtem meg. Lassan
kinyitottam a szemem, és láttam, hogy mellettem fekszik, folyamatosan pötyög, az
arcát kékre festi a mobilja fénye. A homlokát ráncolta, a körmét rágta,
láthatóan nagyon felzaklatta valami. Aztán egyszer csak kikapcsolta a telefont
és lecsapta az ágyra.
Próbáltam úgy tenni, mintha nem
ébredtem volna fel, de Dávidnak feltűnt, hogy őt nézem.
– Bocsánat, felébresztettelek? –
kérdezte suttogva. A haja kócos volt, mintha ezerszer végigfuttatta volna rajta
az ujjait.
– Nem a te hibád. Csak éberen
alszok – feleltem, mire Dávid bosszúsan (és olyan kis viccesen) összeráncolta
az orrát.
– Nem akartam – mormolta. – Helga
ki van akadva, amiért Lujza és Tekla itt alszanak.
– Ó. – Tökéletes reakció,
Amadé, gratulálok.
Dávid látta, hogy hirtelenjében
nem tudok erre mit reagálni, ezért könnyedebb hangnemre váltott:
– Az bezzeg nem érdekli, hogy két
igen jóképű srác is itt szuszog mellettem.
Megrándult a szemöldököm.
– Igen jóképű? Fura az ízlésed.
– Azért tényleg eléggé jóképűek
vagytok – vigyorgott Dávid. Az oldalára fordult, hogy szemben legyen velem, és
felkönyökölt. Tudatosítanom kellett magamban, hogy Dávid csak viccel, barátnője
van, csupán viccből flörtöl velem, egy sráccal.
Ez nagy baj a kamasz fiúkkal:
simán flörtölnek viccből a fiúbarátaikkal is, amivel teljesen meg tudják
zavarni az esetlegesen fiúk felé is nyitott haverokat.
Csak zavartan mosolyogtam, nem tudtam
mit mondani. Ez zavarba ejtő volt – még alig ismertük egymást, és máris túl
sokszor fagytam le mellette. Pedig általában a szavakban rejlik az erősségem.
– És veled mi újság van lányügyben?
– érdeklődött Dávid. – Remélem, jobban megy, mint nekem.
Akkorát sóhajtottam, hogy az
önmagában is válasz lehetett volna. De a sötét éjszaka olyan hangulatot hozott
magával, hogy egyáltalán nem éreztem magam kényelmetlenül erről beszélni.
– Nem mondanám – vallottam be. –
Van… azaz volt… vagyis, nem tudnám megmondani a létezésének pontos
idejét…
Dávid elnyomta a horkantását,
miközben kicsit szánakozón sütötte le a pilláit.
– Vagyis Réka persze nyilván
létezik jelenleg is, csak… – Összeszorítottam a szám, amíg kigondoltam, mi a
megfelelő kifejezés. Nem létezett. – Hát, nagyjából egy évig voltam belé
halálosan szerelmes, aztán bevallottam neki, de kikosarazott.
Dávid felhúzta mindkét
szemöldökét, sötét szemei nagyra nyíltak.
– Kikosarazott? Téged? De
miért?
Levegőt vettem a válaszhoz, de
Dávid folytatta a halk méltatlankodást:
– Úgy értem, jól nézel ki, kedves
és udvarias vagy, nyilván okos is, és…
– Mert dohányzom – ismételtem Réka
kifogását. Próbáltam meg sem hallani, amiket Dávid az imént rólam mondott.
– Jaj – húzta el a száját Dávid.
– De többen is dohányoznak Réka
baráti körében. mást viszont nem dob el emiatt! – tört ki belőlem fájdalmasan.
– És ők még őszintén élvezik is a cigit. Én pedig… Én pedig úgy szeretnék
leszokni! – jajdultam fel, de igyekeztem visszafogni a hangomat, nehogy a
többiek megébredjenek, így még szánalmasabban hangozhattam. – Én… én rászokni
sem akartam, csak… úgy hozta az élet. Pontosabban, a nővérem hozta úgy,
rászoktatott, belementem, most meg… most meg már úgy bánom, hogy engedtem a
nyomásnak.
– Ezzel nagyon tudok azonosulni –
vallotta meg Dávid. – Én viszont csak egyszerűen hülye voltam, amiért
rászoktam.
Bátorítón biccentettem felé, hogy
meséljen.
Dávid gyötrődőn sóhajtott, de
végül válaszolt, gondolom, azért, hogy viszonozza a bizalmat, amit én mutattam
az irányába Réka rövid történetének elmesélésével.
Mindössze egy szóban foglalta
össze az okát:
– Társaság.
A hajába túrt, tincseit az arca
elé húzta, hogy ne lássa a tekintetem.
– Jóba lettem a srácokkal,
egy ideig minden szuper volt, csak aztán jött Helga és… minden kicsit-nagyon
szétcsúszott. Helga nagyon népszerű lány volt, egy ideig nagyon élveztük a
társaságot, amiben közösen benne voltunk, csak aztán… csak aztán jöttek a „bökkenők”.
Folyamatosan veszekszünk, öljük egymást, de közben azt hiszem, össze is tart
minket valami, de ezzel felhúztuk a társaságot, inkább nem hívnak magukkal
mindkettőnket, de egyikőnket sem, kerülnek minket és… és…
Kilesett a haja és az ujjai közül.
– Istenem, úgy sajnálom, nem
akartam ezt a… ezt a mindent rád zúdítani. Bocsánat, őszintén,
nagyon-nagyon…
– Oddio, Dávid, fogd be –
szakítottam félbe kapkodós bocsánatkéréseit, és megragadtam a vállát. – Csak
elmondtad az érzéseid. Köszönöm.
– Nem szoktam az érzéseimről
beszélni – mondta csöndesen. – Csak megint veszekedtünk Helgával, és most… most
ez kibukott… tényleg szégyellem, alig ismerlek és máris ilyenekkel traktállak…
és… – Elhallgatott, és idegesen megfeszítette a testét. Elhúztam a kezem a
válláról, a tenyerem szinte égett.
– Mindenkinek vannak problémái –
vontam meg a vállam. – És én pedig tényleg, őszintén köszönöm, hogy
megtiszteltél a bizalmaddal. Vagyis, úgy értem, hogy… – Elszakítottam róla a pillantásom
és a plafont kezdtem tanulmányozni. Aztán halkan azt mondtam: – Régen mondta el
nekem bárki is a problémáját.
Dávid nem válaszolt, de olyan
sokáig, hogy mégiscsak felé fordítottam a fejem, hogy lássam, milyen érzelmek
jelennek meg az arcán.
– Tényleg nincsenek barátaim –
tettem hozzá. Kicsit idétlenül éreztem magam.
– Most már egy biztosan van. –
Dávid halvány mosolyt küldött felém, amitől végtelenül meghatódtam.
Tényleg életem legjobb döntése
volt Nagyapa barátnőjére hallgatni, és a Berzsenyit választani.
4/1. fejezet
Legjobb csapatépítőprogram? Tanártüntetés!
(Ajánlott zene az olvasáshoz: What a life ~ fordításért, magyarázatért KATT!)
Takarókupacba burkolódzva kuporogtam az ágyban és gyertyafénynél próbáltam megtalálni a legtökéletesebb jelzőket Harangvölgyi Rita hajának színéhez – vörös, akárcsak a rézvezeték? Egyáltalán létezik olyan, hogy rézvezeték?
Az „Új Életem Nevezetes Első Napját” akartam egy versben
megörökíteni, de a múzsa messzire elkerült.
A tollam végét rágcsáltam és a gyertya lángjába bámultam. Elképzeltem,
hogy nem golyóstollat rágok, hanem lúdtollat, hogy pergamenre vetek szavakat,
nem pedig egy füzetbe, és hogy köpeny borítja a hátamat, nem takarók. Hogy
kintről nem az egyetlen égő utcalámpa világít be, hanem a csillagok és a Hold.
Hogy azért gyertyát égetek, mert ebben a korban mindenkinél gyertya ég, és nem
azért, mert a Nagyapa nem tudja fizetni az elviselhetetlenül magas számlákat.
A telefonom rezzenése rántott vissza a jelenbe, a
huszonegyedik századba. Messenger üzenetem érkezett; megnyitottam az
engedélykéréseket és láttam, hogy egy profilkép nélküli személy, bizonyos
Pataky Dávid írt nekem.
A szívem nyomban a torkomba ugrott, de a gyertyalángba
bámulva vettem pár nagy levegőt, hogy lenyugodjak.
Az online kommunikáció nem éppen az erősségem.
Nálam maradt a tollad – írta Dávid. Semmi köszönés,
semmi elnézést a késői zavarásért. Semmi, csak a tény közlése. Az
ajkamba harapva próbáltam kitalálni, mit lehetne erre válaszolni. Végül csak
annyit írtam: Ó.
Majd visszaadom.
Köszi!
Három teljesen értelmetlen, fölösleges szó. De mégis
Dáviddal beszéltem. Beszéltem. Nem, ezt túlzás beszélgetésnek nevezni.
Majd az angolszintfelmérőn – gépeltem. Nem küldtem
el, még hozzáírtam, hogy: Ülünk ott is egymás mellett? De végül nem
mertem elküldeni, bénán hangzott.
Ugráló pontocskák jelezték, hogy Dávid ír valamit, majd
rögtön fel is bukkant egy új szövegbuborék:
Üljünk együtt megint, és majd utána visszaadom
Mondatvégi írásjel nélkül. Majd még egy üzenet, szintén abban
a formában:
Tetszik a színe
Nekem meg a szemed színe, tört fel bennem a gondolat, és egy
pillanatra felidéztem Dávid pillantását. Elgondolkoztam: a szeme nagyon
feketének láttam, amikor a dolgozatot nézte, de fénylett, amikor nevetett és
aranybarnának tűnt, amikor a napba nézett.
Megborzongtam és elhessegettem ezeket a képeket.
Megtarthatod – pötyögtem, és most végre el is
küldtem. Dávid pár percig nem válaszolt, én pedig úgy harapdáltam az ajkam,
hogy attól féltem, felhasad és sötétvörös vér ömlik a sárgás árnyalatú lapokra.
Utána mész a tanártüntetésre?
Hezitáltam, de végül igennel feleltem. Miért ne? Utoljára
nagyjából két éve voltam tüntetéseken, akkor pedig többször is: Ervin elvitt az
LMBTQ emberek jogaiért tüntetni, a tanárokért, és a meteorológusokért is –
Ervin nagybátyját kirúgták a munkahelyéről egy meteorológiai tévedés miatt, én
pedig akkoriban mindenhova követtem azt a fiút.
Azóta rossz élmények miatt nem mentem el egyre sem, de új
élet, új iskola, új esélyek. A tüntetés meg remek csapatépítő lehet –
összekapaszkodva nyomorogni a fullasztó tömeg kellős közepén –, és a
Berzsenyibe is azért megyek, hogy tanuljak, azt pedig tanárok nélkül, ugyebár,
nem lehet.
*
Ha az egyáltalán lehetséges, az angolszintfelmérő még rosszabbul
ment, mint a matek. Most Dávid adta be legelőször a dolgozatot, egy feladatot
sem nézett vissza, nem lapozott hátra, mindenhova magabiztosan beírt egy
választ, és amikor a végére ért, visszatette a tolltartómba a tollát,
mosolyogva sok sikert kívánt, és kiment a teremből. A múltkori felmérővel
ellentétben most teljesen nyugodtnak tűnt – ette volna meg a fene.
Csak mikor elhagyta a termet, jutott eszembe, hogy a keze
bámulása helyett a válaszait is nézhettem volna.
Ezúttal próbáltam kihasználni minden rendelkezésemre álló
időt. Az ajkamat nyalogattam, még érződött rajta a vattacukorízű fagyi –
Dáviddal megbeszéltük, hogy a dolgozat kezdete előtt egy órával találkozunk a
cukrászdában, hogy biztosan odaérjünk és lemoshassuk magunkról a késős fiúk
címet. Szóval megint fagyiztunk, ezúttal viszont elővigyázatos voltam, és
tálkába kértem az édességet. Dávid természetesen kinevetett miatta, de legalább
nem ettem le a kockás inget, amit a tüntetés miatt vettem fel.
Dávid nem vett fel kockásinget, csak egy kis kék kockás
kendőt kötött a nyakába. Fehér pólójával és a kis kendőjével valamiért annyira
francia beütést keltett, hogy már vártam, mikor kezd el franciául beszélni.
Megráztam a fejem, és próbáltam visszaterelni a
gondolataimat az angol felé. Angol. Nem tudok angolul. Nagyapa latinra
tanít ezeréve, nem angolra – miért is tanítana valami hasznosat?
Körbenéztem a teremben. Több emberen kiszúrtam kockás
ruhadarabot – az országban felhívták az emberek figyelmét arra, hogyha az
utcára nem is jönnek ki támogatni a pedagógusokat, napközben kockásat
hordjanak, ezzel is jelezve a szolidaritást.
Így hát elégedetten vettem szemügyre az osztályt: Tekla
rövid barna haját tűzte el egy kockás hajpánttal, Vil göndör angyalfürtjeivel
és kockás flanelingével leginkább egy amerikai favágóhoz vagy farmerhez
hasonlított. Lenke kockás ruhát vett fel, Kristófnak a nyakkendője volt kockás.
Eszembe jutott, hogy írhattunk volna az osztálycsoportba, van-e
kedve valakinek tüntetni jönni velünk, biztos sokan összegyűltünk volna.
A dolgozat befejezte után kint csoportosultunk, mint múltkor
is. Szandra, egy lány, fejére tűzött konttyal (és kockás holmi nélkül) szúrós
szemmel nézett, amikor Dávid visszautasította a nevemben is az osztályos
kocsmázást.
– Amadéval kimegyünk a tüntetésre. Akinek lenne kedve jönni,
az jöhet – ajánlotta fel, én pedig egyetértőn bólintottam.
– Beírhattad volna az osztálycsopiba – jegyezte meg Szandra.
– Bocs – húzta fel a vállát Dávid. – Nem nagyon használom a Messengert.
– Na mindegy – pattant fel Tekla, aki az imént ült le egy
asztal szélére. – Akkor most megyünk vagy nem?
Ez a lány egy óriási energiabombának tűnt. A múltkori
osztálytalálkozón mellette ültem; be nem állt a szája, csilingelőn kacagott
mindenen és hihetetlenül hangos volt.
– Hova? – fintorgott Szandra. Őt nem találtam túl szimpatikusnak,
de reméltem, hogy ez meg fog változni, nem szerettem volna senkivel se rossz
kapcsolatot az osztályban.
– Aki akar, a tüntetésre, aki akar, a kocsmába – csapott a
térdére Vil, aki legalább olyan energikus volt, mint Tekla. A lány levezetett
egy szavazást, ki-merre-hogyan, és egy jó tízfős csoport összegyűlt, akik a
tüntetés mellett döntöttek, kicsit többen a kocsmába indultak, néhányan pedig
egyikre sem értek rá.
A tüntetéses csapatból nem emlékeztem mindenki nevére,
úgyhogy megkérdeztem Dávidot, kicsodák is baktatnak mögöttünk. Dávid tudta az
útvonalat, így hát ő vezetett minket a Jászai Mari tér felé, ahová a tüntetés
egyik főbb csomópontját hirdették.
– Kristóf, Arnold, Ditte, Ádám, Roni – magyarázta az
ismeretlen személyeket. Kristófnak rövid haja volt, nagy szemüvege és mint már
láttam, kockás nyakkendője; Arnold (aki megkért minket, hogy Torónak becézzük –
a név a vezetéknevéből, a Torványiból eredt) tipikus deszkás srácnak tűnt bő
ruháiban. Ditte rövid szoknyát és hosszú zoknit hordott, Ádám szájából
meggyújtatlan cigaretta lógott, Roni pedig nagyon csinos volt hosszú hajával és
meleg mosolyával.
– Elvileg a berzsenyisek már kint vannak – mondta Ádám, épp
a telefonján pötyögött valamit.
– Hogy érted? – kérdezte Lujza Roni karjába karolva.
– Most írta Mesi – válaszolt a fiú. Dávid kíváncsian oldalra
biccentette a fejét.
– Ki az a Mesi?
Ádám elvigyorodott.
– Szerintem az egyik legjobb csaj a suliban. Most tizedikes.
A bátyám osztálytársa. – Újra a telefonjára pillantott, választ gépelt. – Már
ott vannak a Margit hídon.
– Akkor siessünk, hogy elkaphassuk őket! – lendült bele
Arnold, és lecsapta a gördeszkáját a járdára, hogy azon guruljon előre.
Még azelőtt kettészakadtunk, hogy elértük volna a legnagyobb
tömeget. A Jászai Mari tér felé vezető utak tömve voltak emberekkel, akik
kockás zászlókat lóbáltak, üvöltöttek, kreatív feliratokkal ellátott táblákat
mutattak az arcukba mászó kameráknak.
Lujza most Tekla karjába csimpaszkodott, mivel Ronit
sikerült elveszítenünk Ádámmal, Arnolddal és Dittével együtt. Kristóf durcás
fejjel hallgatta Dávid és Vil pergő párbeszédét. Szívesen figyeltem volna
rájuk, de túl hangosan kiabált mindenki körülöttem. Tekla széles vigyorral az
arcán fordult hozzám, amikor látta, hogy egyedül botladozom mellettük.
– Na és, te szeretsz sportolni?
Próbáltam nem feltűnően fintorogni.
– A sakk nem rossz.
Lujza és Tekla jót nevetett rajtam, és olyan pillantással
néztek össze, amivel nem tudtam mit kezdeni.
– Ti sportoltok? – jöttem rá, és ellenszegültem a
kísértésnek, hogy zavartan beletúrjak a hajamba.
– Én tornázok – válaszolt Lujza.
– Én meg vízilabdázok – húzta ki magát Tekla.
– Jaj – bukott elő belőlem. Mindkét sport elég rémisztőnek
tűnt számomra: a tornászok folyamatosan életveszélyes ugrásokat hajtanak végre,
a vízilabdások meg roppant mély vízben kapálóznak és verekednek.
Mielőtt kifejthettem volna a véleményem, kicsit kedvesebben
és elismerőbben, mint gondolatban, a fiúk megtorpantak és Kristóf megköszörülte
a torkát.
– Köszi, srácok, hogy eljöhettem veletek, de én most
hazamegyek.
– Ó – szomorodott el Tekla. Előreugrott és jó alaposan
megölelgette a fiút, majdnem le is verte a szemüvegét. Lujza már sokkal
gyengédebben ölelte meg, de utána Kristóf megint ölelésviharba keveredett, Vil
zárta a karjaiba. Dávid csak lazán karolta át, én pedig esetlenül intettem
neki, aztán kezet fogtunk.
Érdeklődve elemeztem fejben, ki hogyan búcsúzik, köszön,
mutatja ki az érzéseit. Én annyira nem vagyok otthon a fizikai kontaktusokban!
Rengeteget kell még tanulnom – és azt hiszem, a Berzsenyi erre is kiváló
kiválóan meg fog tanítani.
Nagyjából hatkor sikerült elérnünk a híd feléhez. Rekedtre
üvöltöttük magunkat, leizzadtunk, én személy szerint alig kaptam levegőt a
tömeg közepén. Gyűszűnyi hely állt csak egy-egy ember rendelkezésére, és bár én
elég kevés helyet foglalok el alapvetően a térből, most különösen
összenyomottnak éreztem magam. Botladoztam, szédelegtem, de igyekeztem nem
mutatni, hogy pocsékul érzem magam. Éhes voltam, a gyomrom korgott – egész nap
csak két szelet kenyeret és egy gombóc fagyit sikerült ennem.
Az eget bámultam, aztán kicsit becsuktam a szemem, hogy
elképzeljem: lélegzetet nyerek. Képzeletben nagy kortyokban nyeldekeltem a
friss levegőt…
Majdnem megakadt a torkomon a képzelt friss levegő, amikor izzadt
ujjak szorultak a tarkómra. Kétségbeestemben felpattant a szemem.
– Jól vagy, Amadé? – kiabálta Dávid a fülembe. A kiabálással
nyálcseppek is éreztek. Guszta.
Pislogtam párat, hogy eltűnjenek a fekete és színes
foltocskák a szemem elől.
– Persze – bólintottam aztán, de ettől csak megszédültem, az
ujjaimnak kellett támasztanom a homlokomat.
– Itt fogsz elájulni – morogta, és erősen megmarkolta a
vállamat, hogy maga felé fordítson.
– Csak kicsit éhes vagyok – dünnyögtem, de tudtam, hogy nem
hallja meg senki a hangzavarban. Lujza aggódó pillantással fordult felénk, arca
kipirult az ordibálástól.
– Minden oké?
– Amadé enni akar – kiabált Dávid előrehajolva, és Lujzát is
közelebb húzta, hogy ne kelljen olyan hangerővel beszélnie.
– Ezt nem mondtam – tiltakoztam.
– Kupaktanácsoltok! – érkezett meg Vil is. – Kihagynátok?
– Téged soha – bökte meg Dávid.
– Mi a szitu? – mozgatta meg szemöldökét Vil, mire vettem
egy nagy levegőt és mielőtt Dávid válaszolhatott volna neki, azt mondtam:
– Csak kicsit éhes vagyok, de minden rendben, énekelj
nyugodtan tovább, angyali hangod van.
Vil a szurkálódásra nem válaszolt, úgy megörült a mondatom
első felének.
– Menjünk Mekibe! Légyszi-légyszi-légyszi!
– Meki? – érkezett meg Tekla is.
– Inkább menjünk a Vega Világba – vetette fel Lujza, de
Tekla és Vil rögtön letorkollták.
– A Meki sokkal jobb – szögezte le Tekla. – És most, ha jól
láttam, király játékot adnak a Happy Mealhez.
– Most hanyadik osztályba is fogunk járni? – tette fel a
kérdést gúnyolódva Dávid, de egy hirtelen felzúduló „Fizessétek ki a
tanárainkat!” kórus elnyomta a hangját Tekla füle elől.
– Kérlek szépen, menjünk oda! – könyörgött Vil, álla alatt
összefűzött ujjakkal. – Anyu soha nem engedi, mondván az nem egészséges.
– Mert nem is az – jegyezte meg Lujza.
Közben Dávid átkarolt engem és Lujzát, próbált velünk együtt
utat törni kifelé a korláthoz, ahol kaphatnánk egy kis levegőt, és ahol talán
kicsit hallhatóbban tudnánk kupaktanácsot tartani.
– Szóval, ki szavaz az egészségtelen, de kétségtelenül
roppant finom McDonaldsba?
– Most nem tudom eldönteni, hogy mellette vagy ellene
foglalsz álláspontot – pihegtem, és a korlátnak dőltem, amint eljutottam odáig.
Dávid elvigyorodott.
– Nem is az a lényeg – kacsintott. Tekla és Vil határozottan
feldobták a magasba a karjukat, Vil keze majdnem fülön talált.
– Ki szavaz az unalmas, de egészséges Vega Világra?
Csak Lujza jelentkezett. Én tartózkodtam, Dávid pedig
bocsánatkérőn nézett Lujzára.
– Bocsánat, de a Big Macért bármit megtennék.
– Még egy választást is megbundáznál? – érdeklődtem.
Hátradöntöttem a fejem, élveztem, ahogy a hajamba belekap a lusta májusi szellő.
– Figyelj, itthon mi mást tanulhatnék a nagyoktól? –
biccentett a tüntető tömeg felé Dávid.
– Jogos.
Tekla összedörzsölte a kezét, majd a előrehajolt és a
combjára csapta a kezeit, támadó pozíciót vett fel.
– Készüljetek fel a törtetésre!
*
Túlzás nélkül legalább másfél órát vett igénybe, hogy a
Margit hídról eljussunk a Jászai Mari téren álló gyorsétterembe. Tekla
határozottan tolakodott előre, a tömeg szétnyílt előtte, mintha ő lenne Mózes.
– Biztos érzik az agresszív kisugárzását – jegyezte meg
kuncogva Dávid. Szerencséjére csak én hallottam a kommentárt, Tekla ugyanis
biztos lecsapta volna.
– Csöndesebben! – figyelmeztettem, és hátraböktem a
könyökömmel.
– Juj, hajolj le! – szólt rám hirtelen, felfelé mutatott és
megrántotta a karomat, de úgy, hogy elvesztettem az egyensúlyomat, és a lehető
legkevésbé filmes-lassított felvételes mozdulattal estem Dávid oldalának.
– Bicikli – böktem ki, amikor felnézve láttam, hogy egy
kerékpáros, dühös férfi a feje fölé emelt járgánnyal tör utat magának. Dávid
megpaskolta a vállamat és újra egyenesbe segített.
– Minden rendben, bicebóca? – kérdezte cukkolódva, és
gyorsan követte a biciklis által vágott ösvényt, a csuklómnál fogva húzott maga
után. A gyomrom apróra zsugorodott, de ezt a gyötrő éhség számlájára írtam.
– Minden, de persze csak miután megmentettél, én hősöm –
válaszoltam, de elpirultam, amint kimondtam. Ezt ugye nem fogja flörtnek
venni?
Dávid hátranézett és csak vigyorgott. Fogalmam sem volt,
flörtnek vette-e.
A Mekiben hatalmas sor állt, az összes asztalnál ültek.
– A földre ülünk – döntötte el gyorsan Vil.
– Nekem mindegy, hol ehetek, csak legyen mit – vágta rá
Tekla. Lujza elhúzta a száját.
– Én eszek bébirépát.
– Az finom – csillant fel Tekla. – És nagyon jó a neve. Bébirépa.
Cuki!
– Jézusom – szaladt ki a számon. Tekla elég fura lány volt.
Mind a négyen rám néztek, én meg zavaromban a tarkómnál
kezdtem csavargatni a hajam. Többször át kéne gondolnom, mit mondok, mielőtt
kinyitnám a szám.
– Jézusom, mennyibe kerül a hamburger – folytattam
gyors torokköszörülés és újrahuzalozás után. – Nekem nincs ennyi pénzem.
– Meghívlak – sietett a válasszal Dávid, mire rögtön a
fejemet ráztam. A délutáni fagyizás során szóba kerültek az anyagiak is, és mindkettőnk
számára egyértelművé vált, mekkora szakadék van kettőnk családja között e téren.
– Nem kell – vörösödtem el. – Már így is lógok egy fagyi
árával.
Dávid legyintett.
– Ragaszkodom hozzá.
– De…
– Hagyjál már – húzta össze a szemét, és az orrát ráncolta.
Meghökkentően aranyos volt így az arca, szerettem volna megtapintani az orra
tövét, ahol olyan puhán gyűrődött össze a bőre a fintorgástól.
Megráztam a fejem.
– Na, Amadé, összedobjuk neked, csak mondd, mit kérsz! –
bökött meg mutatóujjával Tekla. – Jó sokáig kell sorban állnunk, addig bőven
kitalálhatjuk.
Végül a közösbe beadtunk mindannyian valamennyit, és vettünk
mindenfélét – sültkrumplit, hamburgereket, szószt, üdítőt és bébirépát, ami (nehéz
bevallani), finom volt.
A mosdóból jöttem kifelé, amikor csörögni kezdett a
telefonom. A csapat egy sarokban, az ablak tövében telepedett le, ott tartottuk
a lakomát.
A nővérem, Erika hívott, amitől azonnal a torkomba ugrott a
szívem: ez semmiképpen sem jelenthet jó.
– Elmegyek itthonról, kiskölyök – szólt bele a telefonba.
Hallottam, hogy kulccsal zörög, cipősarkak kopogtak a folyosó kőpadlóján.
– Hogy érted, hogy elmész? Úgy volt, hogy ott alszok ma
este.
– Scusa, de nem fogsz tudni, muszáj elmennem
itthonról.
Nagyapától örökölve-tanulva mindketten hajlamosak voltunk olasz
szavakat beszúrni a beszédünkbe, ha idegesek leszünk. Nem akartam tudni, most mi
húzta fel Erikát.
– Nincs kulcsom – mondtam lassan, hogy biztosan értse.
– Tudom – mondta hasonló tempóban. A hangjából csöpögött a
gúny.
– Nagyapa sincs otthon.
– Sajnálom. Miért nem jöttél haza időben?
– Időben? – visszhangoztam. – Nincs még hétóra!
Hallgatás volt a válasz.
– Nem tudok mit csinálni – mondta szánakozva Erika. – Most
legalább nincs hideg.
– Nem fogok egy parkban aludni – szögeztem le gyorsan.
– Kár, pedig kényelmesek a padok.
– Erika!
– Menj át egy barátodhoz!
– Mindketten tudjuk, hogy nincsenek barátaim.
Erőtlenül nekidőltem a falnak és égő arcomra szorítottam a
hideg víz miatt nyirkos tenyerem.
– Mindegy, hagyjuk – motyogtam. – Jó munkát estére…
Erika még mondani akart valamit, hallottam, ahogy belekezd a
nevembe, de kinyomtam a mobilt.
Visszanyeltem a könnyeimet, és kinyitottam a szemem. Azt
láttam, hogy Dávid bámul az arcomba, már nem a többiekkel ült, itt állt, itt,
előttem.
– Mi az? – kérdeztem, de elcsuklott a hangom a feszültségtől.
– Családi gubancok? – tette fel óvatosan a kérdést Dávid.
– Ja – mondtam és hanyagul felhúztam a vállam. – Mennyit
hallottál? – kérdeztem, amikor rájöttem, nemcsak egy pillanattal ezelőtt
teleportálódott ide.
– Hogy nem mehetsz haza, nem akarsz parkban aludni és hogy
nincsenek barátaid.
– Ó.
Dávid arcán olyan tömény szánalom ült, hogy hihetetlenül
megsajnáltam magam. Pedig általánosságban csak mérges vagyok Erikára, nem
magamon siránkozok, de ettől a kiskutya tekintettől világossá vált, valójában
milyen szánalomra méltó lehetek.
Azzal vigasztaltam magam, hogy még mindig jobb, ha mások
sajnálnak engem, mintha én sajnálnám magam folyamatosan. Így egészen kibírható
az élet addig, amíg el nem érek arra a pontra, hogy ezek az emberek csodáljanak
és tiszteljenek.
Mondjuk, például, zseniális és egyedi költői munkásságom
miatt.
– Kérsz ölelést? – kérdezte Dávid, ahogy összefonódott a
pillantásunk.
– Nem tudom – motyogtam, mert soha senki nem kérdezett tőlem
még ilyet, és nem tudtam, mit kellene rá reagálni. Szerintem az utolsó ember,
aki megölelt, Ervin lehetett, ezeréve. Ez annyira megdöbbentett, hogy szinte
nem is érzékeltem, ahogy Dávid közelebb lép, átkarol és végigsimít a hátamon.
– Ha nem tudsz hova menni, aludhatsz nálunk – vetette fel,
és a vállamat átölelve vezetett vissza a többiekhez, akik mind aggodalmasan
néztek fel rám.
– Minden oké – mosolyogtam rájuk.
– Mi majd leszünk a barátaid – mondta Vil, és nagyokat
pislogott rám.
– Köszönöm – pislogtam vissza. Idáig elhallatszott a
beszélgetésünk? Kínos.
Vil felnyúlt és megfogta a kezemet.
– Csináljak neked barátságkarkötőt? Jól állna a vékony kis
csuklódon.
– Köszi! – Elnevettem magam, és megint könnyek szöktek a
szemembe, de kipislogtam őket. Dávid a csípőjére tette a kezét.
– Tényleg aludj nálunk, Amadé, nyugodtan. Vil is nálunk fog.
– Fényévekre lakunk innen – mondta a fiú és hátravetette
göndörke tincseit.
Tekla és Lujza hallgattak, minden bizonnyal arra vártak,
hogy Dávid meghívja őket, vagy történjen valami.
Dávid megérezte a beállt csönd okát, és vigyorogva lenézett
a lányokra.
– Csapunk egy pizsipartit, srácok? A testvéreim már nem
laknak otthon, mienk lehet a lakás jórésze.
– Szuuuper! – derült fel még ennél is jobban Vil. Felpattant
és felnyúlt, hogy megborzolja a hajamat, és Dávidét is. – Köszi, Dávid! Téged
meg puszillak, Amadé!
Talán sokkot kaptam volna, ha tényleg megpuszil. Vil azért
elég jól néz ki.
Dávidra sandítottam, olyan gondolatok kezdtek kergetőzni a
fejemben, amiket mindenképp ki akartam űzni onnan. Vilre pillantottam, majd
újra Dávidra. Melyikük néz ki jobban? Ezen tűnődtem, de nem mertem
válaszolni a kérdésemre.
Amíg azon tanakodtak a többiek, mikor induljunk és melyik
útvonalon menjünk, Teklára és Lujzára néztem. Ők is nagyon csinosak voltak, az
ő esetükben még a kérdést sem tettem fel, melyikük lehet a szebb.
Miért ennyire gyönyörű mindenki ebben az osztályban?
Dávid kizökkentett a filozofálgatásból.
– Hozd a cuccod, bócabice! Hosszú út áll előttünk.
Ebben a bejegyzésben egy gimis beadandómat osztom meg, amit egy történelmi szakirodalomról írtam. A kötetet mint a 2023-as évem egyik legr...