Nagyon szeretek zenét hallgatni írás közben. A legjobban pedig olyan zenéket szeretek hallgatni, amik valamiképpen kapcsolódnak az adott történethez. Amadé és Dávid történetéhez több ilyet is találtam, a fejezetek elején többnyire ilyen számokkal találkozhattok. A legtöbbnél a dalszöveg fogott meg, úgyhogy gondoltam, csinálok egy oldalt, ahol csokorba gyűjtöm ezeket a dalszövegeket. (Ami nem magyarul van, amellett ott lesz a fordítása!)
1. fejezet ~ Utolsó vacsora... az új élet előtt, és néhány jó tanács
(Olvasáshoz ajánlott zene: Addicted to you ~ fordításért, magyarázatért KATT!)
Negyedóra múlva már a Dózsa György úton süvítettünk a
motorjával. Mire – késve bár, de meglepő módon törve nem – eljutottam a
Berzsenyibe, minimum tízszer hittem azt, hogy szörnyet fogok halni a következő
kanyarban. Nagyapa mindig úgy vezeti a motorját, mintha nem lenne rajta kívül
más az utakon; most is folyamatos dudaszó kísérte végig száguldásunkat.
Zihálva rontottam be az iskolába, a portásnéni, hiába
köszöntem neki, csak egy unott pillantásra méltatott. Elkeseredetten láttam az
ajtó üvegében, hogy a hajam teljesen összekócolódott, az ingem is összegyűrődött,
de nem tudtam sokáig nézegetni magam, mert hihetetlen mértékben késésben
voltam.
Az osztályfőnök levele alapján a 211-es terembe kellett
mennem. Nekivágtam az első lépcsőnek, amit megláttam, és közben azon
siránkoztam, hogy nem tudtam drámaian megtorpanni, behunyni a szemem és magamba
szívni a berzsenyis életérzést, az új korszak édes ízét. Nem, ehelyett itt
botladozok felfelé, mert még a cipőfűzőm is kikötődött.
Lehet, meg kellett volna állnom bekötni, mert a
lépcsőfordulóban megbotlottam és sikeresen beleütköztem egy lányba, aki éppen
egy plakátot tépdesett le az oszlopról. Nem tűnt meglepettnek, higgadtan a
papír után kapott és sikerült is az ujjai közé zárnia. Elnézést hebegtem, ő
pedig csak nézett rám nagyra nyílt szemekkel, majd azt mondta:
– Attól tartok, rossz irányba mész.
– Tessék? – Végigmértem őt: sötétszürke hosszúujjú pólót
viselt, fehér bőrétől élesen elütő sötétbarna haja fonatban hullott a hátára.
Egy pöttynyi sminket nem láttam az arcán, ami kellemes meglepetésként ért.
Manapság nem jár lány az utcán tonnányi vakolat nélkül.
– Feltételezem, a humánosok matek szintfelmérőjére igyekszel,
késve, teszem hozzá, viszont a termetek az épület másik végében van. Konkrétan
a másik végében.
Egészen eddig a pillanatig szimpatikusnak találtam, most
azonban kicsit megsértődtem a gúnyos hangnemen.
– Most vagyok itt életemben másodjára – tájékoztattam.
Kihúztam magam, de még így is magasabb volt nálam fél fejjel. A lány kinyitotta
a kezét, egy piros jojó pattant a föld felé.
– És ez kifogás az agy hiányára? – érdeklődött. A hangjának
ezúttal nem volt kifejezetten gúnyos árnyalata, de a pillantása csípett.
Tudtam, hogy a humánosokat gyakran lenézik a természettudományos tagozatra
járók, a lány pedig egyértelműen odatartozónak tűnt.
– Elmondod, merre kell mennem? – kérdeztem türelmetlenül.
Szerettem volna visszaszúrni, de nem volt rá se időm, se kedvem, így válasz nélkül
hagytam a megjegyzést. A lány felemelte a karját, a jojó ugrált a levegőben.
– A másik irányba. A tizenegy az egyhez képest
távol van, az egyes termek pedig arra találhatók – mutatott el a háta
mögé is. Továbbra sem értettem egyet azzal, hogy erre (még) nem berzsenyisként
gondolnom kellett volna, de azért kedvesen megköszöntem a segítségét.
– Aztán sok sikert a matekhoz! – kiabált utánam, amikor már
nekivágtam a folyosónak. Biztosra vettem, hogy remekül szórakozik rajtam.
Átsuhant bennem a megalázottság érzése, de megráztam a fejem: valószínűleg nem
sok kapcsolatom lesz vele a jövőben, holnap pedig már emlékezni sem fog rám.
Arra jutottam, hogy inkább máson kellene izgulnom: például, hogy
késve érek be a szintfelmérőre, és az új osztályfőnököm, Harangvölgyi Rita le
fogja harapni a fejem. Megszaporáztam a lépteimet.
Amikor végre megtaláltam a termet, még ácsorogtam egy kicsit
az ajtó előtt. Megigazgattam zilált ingemet és a hajamat is – semmi kedvem nem
volt benyitni harmincvalahány diáktárs közé, akik már vadul körmölnek és akik
idegesek lesznek rám, amiért megzavarom őket. És végképp nem akartam találkozni
Harangvölgyivel, aki dühös keselyűként nyit majd ajtót és rám aggasztja a
„késős fiú” bélyeget és életem végéig utálni fog…
Nagy levegőt vettem és bekopogtam. Az ajtót nem egy dühös
keselyű, hanem egy igen csinos fiatal nő nyitotta ki.
– Üdvözlet… Pataky Dávid? – szólalt meg. Lángvörös haját
kontyba kötötte a tarkójánál, szeme zöldeskéken ragyogott, vékony ajka
piroslott a rúzstól.
– Elnézést a késésért – böktem ki, és félénken beljebb
léptem. Ez a nő lenne az osztályfőnököm?
– Ezek szerint te vagy Dávid? – kérdezte ismét a nő,
becsukta mögöttem az ajtót, és felkapott a tanári asztalról egy csiptetős
táblát. Megráztam a fejem.
– Madarász Amadé vagyok.
Harangvölgyi erre egy pillanatra megdermedt, a tekintetünk
összetalálkozott, némán megbeszéltük: tényleg én vagyok ő, Madarász
Amadé. Vagyishogy én vagyok én.
– Foglalj helyet. A késést nem tolerálom, de mivel még nem
jársz az osztályomba, nem tudlak beírni későként.
– Ó. – Elszakítottam róla a pillantásom, kiszáradt torokkal
vettem szemügyre az osztályt. Túl sok ember volt, túl sok arc, túl sok szempár.
Senkit nem ismertem fel Facebookról, esélyem sem volt – ennyi mindent nem
bírtam egyszerre feldolgozni, ráadásul a lámpaláz is elfogott.
– Sziasztok – köszöntem, és éreztem, hogy felforrósodik az
arcom. Szerencsés vagyok, amiért sötétebb színű a bőröm: nem nagyon látszik
rajta a pír.
– Ne sziasztokozz – korholt Harangvölgyi. Megint ránéztem,
tengerkék blúza olyan hangsúlyosan tapadt a testére, hogy megzavarodtam:
divatbemutatóra vagy gimnáziumba jöttem? – Ülj le, és láss hozzá a dolgozathoz.
Tíz perccel tovább írhatod kicsöngő után.
– Köszönöm – motyogtam, próbáltam nem kimutatni, mennyire
szégyellem magam. Természetesen már csak az első padsorban, a tanári asztal
előtt maradt üres hely, mindegyik másik foglalt volt. Szinte éreztem, ahogy a
többiek tekintete lyukat éget a hátamba. Meg Harangvölgyi tekintete is, csak
szemből. Gyorsan lesütöttem a szemem, de hiába akartam eltűnni a pillanatból,
itt kellett maradnom, mert megszólított:
– Dávidról tudsz valamit? – kérdezte feszülten, miközben én
a tolltartómat ástam elő a táskámból.
– Milyen Dávid? – kérdeztem vissza zavarodottan. Hátulról
nevetés hangzott fel, mire a nyakam is égni kezdett.
– Lehet, hogy egy patakban fürdik Pataky Dávid –
jegyezte meg valaki.
– Vagy épp Góliátot győzi le – érkezett rá a riposzt.
Harangvölgyi elnézett mögém, a szája pedig mosolyra rándult:
– Humántagozat, tied a szívem!
Örültem, hogy elterelődött rólam a figyelem. Kíváncsi lettem
volna, kik ülnek mögöttem, de nem mertem hátrafordulni, így előhúztam a
szerencsetollamat és kinyitottam a dolgozatfüzetet. Számok, számok, számok. És
betűk – miért van betű egy matematikadolgozatban?
Kapásból átugrottam öt feladatot, hogy majd később
visszatérek rájuk, és épp nekikezdtem volna a hatodiknak, amikor kopogtak az
ajtón. Harangvölgyi kihúzta magát ültében és kikiáltott, hogy „gyere”.
Nyílt az ajtó, és belépett egy fiú.
Visszatartottam a lélegzetem, úgy figyeltem. A srácnak
borzas – hihetetlenül borzas – fekete haja, bő pulcsija és csillogó
szeme volt. Olyannak tűnt, akiért minden lány odavan, akinek minden fiú a
barátja akar lenni.
– Óriásölő Dávid az? – kiabált valaki hátulról, egy lány. –
Megcsúszott a csata?
– A busz miatt késtem – válaszolt lassan a fiú, Dávid,
a tekintete a megszólalóra tévedt. – És nem azért, mert Góliáttal küzdöttem.
– Pataky Dávid – szólt közbe Harangvölgyi, mielőtt a lány
válaszolhatott volna. Szúrós szemmel nézte a fiút.
– Igen. Elnézést a késésért. – Dávid lebiccentett fejjel
végigmérte a nőt, láthatóan értékelte a kinézetét. Ezt Harangvölgyi szerencsére
nem látta, épp valamit firkált a lapjára.
– Ülj le – mondta. Ezúttal nem tett megjegyzést a késésre.
Szerettem volna azon bosszankodni, hogy vele kivételezett, de csak arra tudtam
gondolni, hogy egyedül mellettem van üres hely az egész teremben, Dávid mellém
fog leülni.
Így is tett. Köszönésre, bemutatkozásra nyitottam a szám, de
ő a táskájával volt elfoglalva, nem figyelt. Nyeltem egyet, és visszafordultam
a dolgozatom felé. A számok kicsit összefolytak előttem, próbáltam kibogozni,
hogy hol is tartottam.
Aztán Dávid ujja finoman a vállamhoz ért.
– Bocsi – suttogta, szemei nagyra nyíltak –, de nincs egy
tollad? Otthon hagytam a tolltartómat.
– Adok – súgtam vissza. A szívem sebesebben kezdett dobogni,
de próbáltam figyelmen kívül hagyni.
– Köszi! – Elvigyorodott, és felém nyújtotta a jobbját. –
Dávid vagyok.
Elfogadtam a kezét, megszorítottam az ujjait.
– Tudom. Hallottam. – Megijedtem
egy pillanatra: túl bunkó voltam?Nem akartam az lenni!
– Hát persze – bólintott Dávid. Oldalra lesve láttam, hogy
Harangvölgyi mérgesen néz minket, de Dávid azért megkérdezte: – És te?
– Amadé vagyok.
– Szép név – dicsérte Dávid
– Köszi, szülinapomra kaptam – csúszott ki a számon nagyapa
ezredszer is elsütött, ezredjére is borzalmas vicce, amit legszívesebben
azonnal visszanyeltem volna. Dávid horkantással nyomta el a nevetését, aztán
elengedte a kezem és letette a táskáját a földre. Tenyerének melegét még utána
is éreztem az enyémen, de nem akartam beletörölni a nadrágomba az izzadtságot, mert
az hogyan nézne már ki. Én egy udvarias fiú vagyok.
– Jó vicc volt, tetszett. – Kattant a kezében a tollam, és
kinyitotta a füzetét.
– Köszi – tátogtam. Azt hittem, már nem figyel, de aztán rám
villantott egy féloldalas mosolyt. Ettől kicsit melegem lett, de megráztam a
fejem és megpróbáltam újra a dolgozatra koncentrálni. Nem igazán sikerült. Az
egyenletek helyett újra meg újra utasításokat futtattam végig az agyamon, hogy
hűtsem le magam, mert a világ legnagyobb hülyesége lenne reménytelenül belezúgni
valakibe első pillantásra, amikor itt vagyok az új életem küszöbén, a nagybetűs
Fehér Lappal a kezeim közt.
Ittam volna egy korty vizet, de persze otthon hagytam a
kulacsomat. Csak nyeltem egyet száraz torkomra, és a kellemetlen érzés kicsit
ki is tisztította az elmémet, visszafordultam a dolgozathoz.
Feszülten szoroztam-osztottam, vadul nyírbáltam az
értékeket, számoltam a százalékokat, a feladatok elvégzésében nem segített
Dávid térde, ami az enyémnek nyomódott időről időre. A fiúra lestem, szája
sarkán kidugott nyelvvel körmölte a számokat, néha dühösen satírozta át, amit
korábban írt. Nem akartam őt nézni, ezért sürgettem magam, hogy minél előbb
fejezzem be, minél előbb tűnjek el mellőle, mert higgyem el, annál jobb lesz
nekem.
Az utolsó feladatban egy Réka nevű lány szerepelt, és én
megkönnyebbülten sóhajtottam fel s merültem alá a Réka iránt érzett reménytelen
szerelembe: hosszú mézszínű hajára, piros arcára, formás lábára, vékony
hangjára gondoltam. A szívem lustán, lassan, de súlyosakat dobbant a mellkasomban.
Gyorsan befejeztem a feladatsort, jóval leelőztem azokat is,
akik már a kezdéskor is a teremben ültek. Sokan meglepetten néztek rám, én meg
legszívesebben megmondtam volna nekik, hogy ez nem azért van, mert olyan
különösen penge lennék matekból, egyszerűen csak nem szeretek fölöslegesen ülni
a feladatok fölött, amiket amúgysem tudok megoldani.
Jeleztem a tanárnőnek, hogy végeztem, aki felvont
szemöldökkel vette át tőlem a dolgozatot.
– Biztos kész vagy?
Bólintottam, és szedelődzködni kezdtem, úgy gondoltam, az
lesz a legjobb, ha én most kimenekülök ebből a teremből, el Dávid mellől.
Éreztem, hogy a tűz közelében állok, erőteljes füstszag telítette el az orromat,
és láttam, ahogy Dávidot megvilágítják a lángok, fehér bőre vöröses-sárgás
árnyalatban pislákolt. Lehunytam a szemem egy pillanatra, majd kinyitottam,
Dávid pedig ismét önmaga volt és épp nagyon dühösen bámulta a dolgozatát. Aztán
felpillantott, összeakadt a tekintetünk, és én gyorsan megindultam az ajtó
felé.
– A terem előtt várj meg – mondta Harangvölgyi, miközben
vörösre festett körmeivel átpergette a füzetemet. – Szeretnék veled beszélni.
Nyeltem egyet, mert tudtam, hogy nemcsak azt akarja
elmondani nekem, amiről óra elején lemaradtam.
Megkerestem a mosdót, hogy igyak és kicsit megmossam az
arcomat. Tetszett a helyiség: kék csempe, viszonylag tiszta tükör, igényes
mivolta eléggé lekötötte a figyelmemet ahhoz, hogy ne Harangvölgyin és ne
Dávidon töprengjek. A mosdókról hamar elterelődött a gondolatom Rékára, akit
egyszer láttam a lánymosdóban rúzsozni, hogy akkor mennyire tetszett és
mennyire feleségül venni akartam venni.
A terem előtti folyosón kanapék sorakoztak, odavonszoltam
magam az egyikhez. Előhúztam a verses füzetemet, visszaolvasgattam a sorokat,
amiket Rékáról írtam. Üres szavaknak tűntek csupán – bodzaarcú lány, kósza
villanás a sötétben, jégrianás, amit levezetsz a lelkemben. Micsoda
nyálözön. Nyálözön és mégis, mégis…
Megragadtam a tollam és véletlenszerű rímeket vetettem a
papírra, a gyomromban csomódzó idegességet próbáltam megragadni és tintába
fojtani.
Egyszer csak árnyék vetült a füzetemre, és valaki hahózott
nekem, amitől úgy megrémültem, hogy leejtettem a tollam.
– Amadé, ugye? – kérdezte egy lányhang. Felkaptam a fejem,
és azonnal becsaptam a füzetemet.
– Én volnék – bólogattam hevesen. A hanghoz tartozó lány
leguggolt, hogy felvegye a tollamat.
– Lujza vagyok – mutatkozott be.
– Üdv! – Esetlenül a jobbomat nyújtottam felé, mire kuncogva
megrázta. Végigmértem: derékig érő szőke fürtök, csinos arc, meztelen combok,
meztelen has, meztelen kar. Mintha nem is iskolában, hanem a strandon lenne.
Csak a napszemüveg hiányzott.
– Jössz velünk, ugye? – A mosolya elvakított, de nem a jó
értelemben.
– Megyek, igen. Kicsit még beszélnem kell Harangvölgyivel,
de utána megyek. – Én is elmosolyodtam, és próbáltam ellazulni. Lujza leült
mellém, ami megnyugtatott, mert kicsit kellemetlen volt ültemből felbámulni rá,
és attól féltem, ha felállnék se lennék nála magasabb.
– Hogy ment a teszt? Jó gyorsan kijöttél – mondta. – Te
leszel az, aki az egész osztálynak odaadja a matekháziját?
Ezen akaratlanul is horkantva nevettem fel.
– Ó, dehogy! Csak… – Nem akartam Dávid mellett maradni.
– Csak nem tudtam mindent megoldani. Nem jutottunk túl sokra a suliban.
– Na igen, ez ismerős, az én matektanárom is elég béna volt
– kezdett bele a csacsogásba. Lujza mesterien irányította a beszélgetést, egész
fesztelenül tudtam vele csevegni. Tökéletesen elterelte a figyelmemet
Harangvölgyiről, Dávidról és Rékáról.
Egy idő után elkezdtek kiszállingózni az osztálytársak,
rajtam meg egy pillanatra eluralkodott a szorongás: miért vannak ennyien?!
Mindnek bemutatkozni, mindre mosolyogni hatalmas kihívás volt, de igyekeztem
elengedni magam. Elvégre az elkövetkező, briliáns négy évet velük fogom
tölteni.
Próbáltam nem fulladozni a sok ismeretlen, vagy csak félig
ismert fiatal között, de tudtam: minél többen jönnek ki, annál hamarabb kell
bemennem egyesegyedül Harangvölgyihez.
Végül nagysokára az utolsók, a rosszkedvűnek tűnő Dávid és
egy másik, kicsit testesebb fiú is kijött a teremből, Harangvölgyi pedig
túlharsogva a hangosan beszélgető, röhögcsélő osztályt, visszahívott a
tanterembe.
Úgy mentem be az ajtón, mint évekkel ezelőtt arra a bizonyos
bírósági ülésre: lélegzetvisszafojtva, vacogva, izzadva, felkészülve az
esetleges darabokra törésre.
Már az ágyamban feküdtem, amikor rájöttem, hogy az utolsó
vacsorám az új élet előtt nem sikerült valami fényesre. Zacskós leves hideg
teával. Nahát, emlékezetes.
A butaságomon duzzogva válogattam ki a ruháimat holnapra, aztán
leültem a kis füzetemmel, próbáltam tökéletesen szavakba önteni és megörökíteni
jelenlegi érzéseimet, hogy évekkel később visszaolvasva elcsodálkozzak: nahát,
életem legjobb időszaka előtt így izgultam.
Amikor kifulladtam az alkotásban, az ajkamat rágva olvastam
vissza a Messenger-csoportban az osztály beszélgetését. Nem mertem sokszor
beleszólni, csupán annyit írtam, hogy szívesen elmegyek a szintfelmérő utáni
találkozóra.
Összerándultam, amikor nagyapa széthúzta az ajtó helyén lógó
függönyt. Ősz tincsein megcsillant a gyertya fénye, amit az éjjeli szekrényemen
égettem.
– Jó lett a hajad – mondta. Megköszöntem a bókot. Egész
délután a hajammal variáltam, az eredménnyel pedig nagyjából elégedett voltam.
– Elmegyek itthonról, holnap dél körül érek haza.
– Oké.
Nem kérdeztem meg, hova megy. Nem is akartam tudni, ő pedig
nyilván nem kívánta az orromra kötni.
– Holnap alhatsz nálam, de holnapután vendégem jön, Erikához
kell menned.
Próbáltam rezzenéstelen arccal nyugtázni a tényt. Nem
szeretek Erikánál aludni – nem jövünk ki valami jól.
Nagyapa intett, kiment a szobámból, majd hallottam, hogy a
lakást is elhagyja. Rám telepedett az ismerős magány súlyos köde. Megkönnyebbülten
sóhajtottam fel.
Visszafordultam a telefonomhoz, az új osztálytársakat
nézegettem Facebookon. Kicsit belezavarodtam a használatába, ugyanis ezeréve
(azaz egy-két éve) csak azért csináltam egy profilt, mert Ervin rávett. A
profilképem egy Shakespeare-kötet megsárgult lapjait ábrázolja, rólam semmi
információ.
Az új osztálytársak közül nem mindenkinek volt profilképe,
amiről felismerhettem volna az embereket, így majdnem belevesztem a nevek
kavalkádjába. Márk. Csibész vigyor, gördeszka, szép barátnő. Edit.
Csicsás körmök, festett haj, versek. Veronika – abból mindjárt három is
van, ebből egy copfos, a másiknak nincs profilképe, a harmadik virágokat fotóz.
Dávid, nincs profilképe. Ivett, lovak. Vilmos, szintén
lovak, és nagy család.
Mire végignéztem az összes osztálytársam profilját, már
zúgott a fejem a sok információtól meg a berepedt képernyő bámulásától.
Elraktam a mobilt, és arra gondoltam, Sherlock Holmesnak mennyire hasznára lett
volna ez az applikáció. Míg el nem aludtam, ezen járattam az agyam, hogy ne
szorongjak annyira a holnapon.
Reggel azzal a gondolattal ébredtem, hogy sikerült megfejtenem
egy régóta bennem élő kérdést: ha az idegesség egy kémiai anyag lenne,
bizonyosan méregként tartanánk számon. Méregként, amit az ereinkbe kell
injekciózni, ami megfagyasztja a vért és megbénítja a testet.
Tíz körül kivánszorogtam a nappali-konyhába (kettő az
egyben), közben a kezemet nézegettem és elképzeltem, hogy az idegméreg kékké
változtatja az ereimet és a kék átüt sötét bőrömön. Megettem egy szelet száraz
kenyeret, amit a pulton találtam. Kutakodtam még, hátha találok valamit, de
életünk kiszámíthatatlan körforgásában most arra a pontra jutottunk, amikor
száraz kenyér és hideg kávé a reggeli. Ezt szomorúan vettem tudomásul – a
körforgás azon részét valahogy jobban kedvelem, amikor nagyapa egyszer csak
bejelenti, hogy családi vacsorát tartunk, felhívja ide Erikát és kacsát
vagy libát süt nekünk.
Hogy eltereljem a testem figyelmét az éhségről, az ablakon
kihajolva elszívtam egy cigarettát – nagyapa készletéből nyúltam le egyet, csak
nem sajnálja tőlem –, de szigorúan csak egyet: Réka közölte velem, hogy soha,
de soha nem jönne össze egy bagós sráccal. Ezt mondjuk kétkedéssel fogadtam, a
nyakamat tenném rá, hogy simán összejönne eggyel, csak velem nem akar.
Mindenesetre pár hete úgy döntöttem, megpróbálkozhatok a leszokással – ki
tudja, a berzsenyis lányok mennyire akarnak majd bagós sráccal járni!
Meg aztán fene sem akar huszonötévesen tüdőbetegségben
meghalni, csak mert kiskamasz korában a nővére rászoktatta a dohányzásra.
Olvastam és pihengettem, amíg nagyapa meg nem érkezett úgy
fél egykor. Nem tettem szóvá a félórás késést, tehát nem kezdtünk el vitatkozni
és így tízpercen belül már elém is rakta az ebédet: tarhonya pörkölttel.
Kíváncsi lettem volna, honnan hozta, de úgyse kaptam volna választ, szóval inkább
másról kezdtem el beszélni:
– A doga után elmegyünk az osztállyal a Parkba – újságoltam.
– Nagyszerű – bólintott nagyapa és letörölte a bajszáról a
szószt. – Csak nem tudod, hol van.
– Nem, de majd a többiek megmutatják.
Nagyapa bólintott még párat, aztán letette a villáját és
nagyon komoly fejet vágva így szólt:
– Adok neked egy életre szóló jó tanácsot.
Némán nyammogva figyeltem, a gyönyörök kertjében éreztem
magam, miközben a meleg ételt ettem.
– Nem akarok beleszólni szívügyeidbe, édes fiam, de…
– De?
– Tudom, mennyi mindent vársz a Bercsényitől.
– Berzsenyi.
– Az – intett ingerülten nagyapa. – Figyelj, ne várj az új
helytől túl sok izgalmat. Nincs már új a nap alatt, csupán a réginek a
változatai.
– Ez Conan Doyle volt – jegyeztem meg. Nagyapa a szemét
forgatta.
– Igen, de nem ez a lényeg. Sok mindent tapasztaltál már, és
nem szeretném, ha valami felhők fölött lebegő csodaországnak képzeld ezt az új
sulit.
– Nem fogom, nem fogom – ígértem meg, de csak félvállról.
Igazából tudtam, hogy a Berzsenyi pontosan ez lesz: felhők fölött lebegő
csodaország.
– És, Amadé… azt se szeretném, ha olyasvalakibe szeretnél
bele, akivel… nem biztos, hogy összejöhetnek a dolgok.
– Nem egyszer és nem kétszer fordult már elő – közöltem
vele. Nagyapa fújtatott.
– Mondom akkor egyenesen: ne egy srácba szeress bele, ha már
első pillantásos módszerrel keresed a szerelmet. Nem szeretném, ha
Rómeót játszanál és mérget innál.
Most én forgattam a szemem: ez egy régóta tartó vita kettőnk
között.
– Rómeó nem Mercutio, hanem Júlia miatt lett öngyilkos –
mondtam. – És ő nem ivott mérget, leszúrta magát.
Nagyapa szeme élesen megvillant.
– De azért értetted a célzást.
Mélyet sóhajtottam.
– Értettem. Majd inkább a lányokat figyelem.
Nagyapa biccentett, és láthatóan megnyugodott a szavaimtól –
amik bevallom, elég felületesek voltak, de tény, hogy elsősorban a saját
életemet tenném tönkre azzal, ha egy srácba zúgnék bele. Milyen egyszerű lenne,
ha ezt az eszünkkel irányíthatnánk!
Nagyapával pár pillanatig mindketten a gondolatainkba
merültünk: magunkban szidtuk a rendszert, az országunk társadalmát, amiért
olyan súlyosan kitaszítja a más embereket, hogy hetente lehet olvasni a
hírekben, hogy egy meleg tizenéves felakasztotta magát vagy kiugrott az ablakon.
Ettől a sorstól akart megóvni nagyapa, ezért próbálja
folyamatosan hangsúlyozni, hogy lányt hozzak haza.
– Olaszt, ha lehet – mondta most is, a megszokott
beszélgetésünk következő fázisaként. – Olyat, amelyik tud spagettit csinálni. Régen
ettem utoljára igazán jó spagettit; a nagyanyád specialitása volt.
Rövid hallgatás után hozzátette:
– A szüleid bezzeg még arra sem voltak képesek, hogy
megtanuljanak rendes spagettit készíteni.
Nagyapa évek óta úgy beszélt a szüleimről, mintha már nem
élnének, de már jó ideje nem javítom ki, most is csak hümmögtem.
Befejeztük az ebédet, segítettem elmosogatni, közben az
olasz rádiót hallgattuk. Szeretem az olasz zenéket, a nyelv miatt mintha még
dallamosabbak lennének.
Teljesen átszellemültem egy másik világba, hallgatva a lágy
gitárpengetést és a tányérokat súrolva, így szívrohamként ért, amikor nagyapa
oldalba bökött:
– Neked nem háromra kéne odaérned a suliba?
– De. – Idegesen konstatáltam, hogy az ingemre víz
fröccsent. A szép ingemre!
– És az nem zavar, hogy fél három van?
– Nincs fél három. Az előbb néztem meg. Fél kettő van.
Nagyapa újra a karórájára nézett, aztán elővette a
telefonját.
– Nem. Fél három van.
Én is megnéztem az órámat, és egy pillanatra megfagyott
körülöttem a világ.
A mutatók ugyanott álltak, ahol húsz perce: fél kettőnél.
Sziszegés tört elő belőlem, ha nem robbant volna fel éppen az agyam, biztos jól
szórakoztam volna kígyóutánzó tehetségemen.
Nagyapa ősz szemöldökei összehúzódtak, homlokán a bosszúság
vetett ráncot. Beletörődötten sóhajtott fel:
Dávid nehezen figyelt – utolsó óra, matematika, ki tudna
figyelni?
A mellette ülő Helga biztosan nem. A gyönyörű lány a
telefonját nyomkodta a pad alatt, látványosan semmibe véve a tanárt. Dávid a
füzetébe firkálgatott, és várta, hogy Helga ránézzen, ő pedig olyan pajkos
vigyort küldhessen felé, amit a lány úgy szeret.
De Helga most épp nem szerette őt különösebben: tegnap nem
ment el vele vásárolni, és rémesen megsértődött, amikor Dávid kijelentette,
neki mindegy, milyen illatú parfümöt vesz meg.
Úgyhogy azóta lényegében nem szólt hozzá, és Dávid ezt
annyira nem is bánta. Amióta Dávidot felvették a Berzsenyibe, Helgát pedig nem
(aki egyébként nem is készült a felvételire annyit, mint Dávid), még
puskaporosabb lett köztük a levegő, mindenen összekaptak.
Dávidra hirtelen rátört az ihlet, hogy ki akarja számolni,
mennyi időt kell még kibírnia a Berzsenyiig – mármint elsősorban addig, hogy másnap
bemehessen oda matek szintfelmérőt írni és megismerni az új osztályát.
Gyanította, hogy sokkal több hozzá hasonló emberrel fog találkozni, mint az
itteni helyen.
Szünetben elővette az új osztályfőnöke által küldött
ismertetőt az iskoláról, a szintfelmérőkről, a nulltáborról. Helga egészen
véletlenül ráborította rózsaszínű energiaitalát a papírokra és Dávid fehér
pólójára.
– Istenem! – szisszent fel idegesen Dávid.
– Bocs – pislogott Helga, és Dávid térdére simította a
kezét. – Este átjössz? – kérdezte negédesen. Az előbb meg még rá sem akart
nézni.
Dávid textilzsebkendőjével törölgette a színes, cukorszagú
folyadékot, közben próbálta eldönteni, mit válaszoljon. Helga folyton csak
hülyítette. Esze ágában sem volt lefeküdni vele, az utolsó előtti pillanatban
mindig közölte, hogy mégsem akarja, Dávid meg bosszankodhatott magában. Helga
egyértelműen élvezte, hogy sóvárog utána.
– Nem tudok menni – mondta végül. – Muszáj készülnöm a
holnapi matekra.
Helga látványosan forgatta a szemét és fekete haját úgy
söpörte hátra, hogy Dávid arcába csapódjanak tincsei. Érezte a vita előszelét,
láthatóan a többiek is – a srácok, akikkel Dávid úgy-ahogy jóba volt, inkább
kivonultak a folyosóra.
Dávid sóhajtva végezte el most már sürgősen a fejszámolást:
Huszonkilenc óra, húsz perc, ötvenegy másodperc van
hátra.
Még huszonkilenc óra, harminc perc, negyvenkét másodperc.
Sose tartottam magam nagy géniusznak matekból, most azonban
mégiscsak úgy csüngtem a számokon. Türelmetlenül doboltam az ujjaimmal a padon,
és izgatottan néztem, ahogy az órámon a másodpercmutató szorítja, szorítja ki
az időt a jelenből.
Lyukasóránk volt, senki nem tudott bejönni helyettesíteni –
utoljára hetedik évvégén volt kémiám, de ezt nem is nagyon bánom. Az osztályom
nagyrésze hátul bandázott a teremben, én pedig elöl ültem az ablak közelében, bámultam
ki az utcára. Verset próbáltam írni, de túl nagy volt a hangzavar, a tinta a
tollamból mintha inkább az ereimbe folyt volna vissza, ahelyett, hogy szavak
formájában papírra hullt volna.
Valaki hátulról megdobott egy papírgalacsinnal, de nem
törődtem vele, tudtam, mi szerepel benne: nyilván egy pár igencsak pajzán sor,
ami kiparodizálja a szerelmes verset, amit Réka táskájába rejtettem jó pár hete.
Még huszonkilenc óra, huszonhét perc, tizenkilenc
másodperc…
Mintha a gondolataim varázserejűek lettek volna, Ella lépett
be a terembe hűséges barátnőivel, akik inkább a ragyogása, mintsem személyisége
miatt követték mindenhova. Ebbe a csatlóskörbe tartozott Réka is. Mind az öt
lány megvető pillantást vetett rám, felhúzták az orrukat és fintorogtak.
Sóhajtottam és folytattam az ablakon való kibámulást.
Ennyi idő van hátra addig, hogy átlépjek új életem kapuján.
Persze még nem teljesen (hiszen május van), csak a fél lábamat dughatom át
rajta, de az is valami.
Holnap megyek matekszintfelmérőt írni a Berzsenyibe. Az új
iskolám gondolatára kellemes borzongás futott végig a gerincemen, el is
feledkeztem az osztályom szörnyűségéről. Egy iskola, ahol hozzám hasonló
emberek lesznek, ahol megtalálhatom a közegemet, ahol megértenek, ahol nem
fognak kiszorítani.
Ahol talán megtalálom Életem Szerelmét – és nem úgy, ahogy
eddig sikerült. Beleszerettem Sziszibe, feleségül akartam venni, nem jött
össze. Volt az a kis ügy Ervinnel, de végül kiderült, hogy ő sem lesz Életem
Szerelme. Rékáról meg beszélni sem érdemes…
Ünnepélyesen ismét felemeltem a tollam: a Berzsenyi minden
szempontból pozitív változást fog hozni az életembe, ezt pedig most muszáj
megörökítenem egy versben, még ha nem is találom meg rögtön a legszebb
szavakat.
Nem törődve a hátamnak csapódó újabb papírgalacsinnal, írni
kezdtem. Közben az órámra lestem:
Még huszonkilenc óra, húsz perc, ötvenegy másodperc.
.jpg)
