Balga bolgár, balga brit ~ 2. fejezet

2. fejezet

Sagitta Black szinte rögtön kiszúrta a folyosón lökdösődő emberek között Oliver Woodot.

– Gitta! – kiáltotta a fiú, és izgatottan megindult felé. Sagitta a lépcső tövében várta, hogy odaérjen hozzá, majd amikor Oliver elé ért, nemes egyszerűséggel pofon vágta. Oliver elképedve kapott vörösödő arcához, Sagitta pedig csípőre tette a kezét, kidüllesztette a mellét, felszegte az állát és nekikészült a nagy szidásnak.

– Irtó jól nézel ki, Gitta – mondta Oliver, mielőtt belekezdhetett volna. A fiú tekintete végigsuhant rajta, és Sagitta hirtelen bánni kezdte, hogy engedte Angelinának, hogy ráaggassa a mély dekoltázsú ruhát.

– Te már kevésbé, Ollie – vágta rá. – Ráadásul ősz óta egy szót sem írtál nekem! Most meg képes vagy így beállítani ide, a nyáladat csorgatni Angelina ostoba ruhájára, és…

A fiú felemelte a kezét, hogy megállítsa a szóáradatot, és Sagitta kelletlenül bár, de elhallgatott. Igazából szerette volna, ha Oliver előáll valami rendes indokkal, valami hihető magyarázattal.

– Először is, nem értem, hogy jön ide Angelina. Aztán meg, valóban nem írtam neked egy levelet sem – kezdte, és Sagitta érezte, hogy elszorítja szívét a kétségbeesés. Aztán Oliver folytatta, őt meg elöntötte a vak düh. Az érzés hasonló volt ahhoz, amikor Corvust pillantotta meg váratlanul és felkészületlenül másfél hónappal ezelőtt.

Sajnos báliruhában sokkal nehezebb verekedni.

– Nem hittem, hogy igényled – folytatta a fiú. – Merthogy te sem írtál nekem. Ősz óta egy szót sem – jegyezte meg Oliver, és leeresztette a kezét az arcáról. Sagitta hitetlenkedve tárta szét a karját.

– Azért nem írtam, mert arra vártam, hogy te jelentkezz! – mondta vádlón. Többen furcsán néztek rájuk, amikor elhaladtak mellettük, de ők nem zavartatták magukat.

– Miért jelentkeztem volna? Azt hittem, talán már nem is kellek neked – közölte Oliver egyszerűen.

– Akkor miért viselkedsz most ilyen könnyedén? – vonta kérdőre Sagitta.

– Találkoztam Corvusszal, és figyelmeztetett, hogy előbb mondjak el neked mindent, mert különben ronggyá versz a folyosó közepén. Mint őt.

– Megérdemelte. És te is megérdemelnéd – morgolódott Sagitta.

– Ennyi erővel te is – mondta Oliver váll rándítva. – Miért nekem kellett volna előbb jelentkeznem?

– Mert te léptél le innen!

Oliver csúnyán nézett a lányra.

– Csak engem hibáztatsz. Féltél írni? – Sagitta nem válaszolt, csak elindult a folyosón. – Attól féltél, megcsallak.

– Nem voltam féltékeny – szögezte le Sagitta, és félrelökött az útjából egy csapat másodikos fiút és lányt. Oliver követte az ösvényen, amit magának tört.

– Én viszont igen. A Weasley-fiúktól kezdve a bájgúnár Diggoryig minden hímnemű lényre, aki a Roxfortba jár.

Sagitta erre sem állt meg. A bálterem felé menet feltűnt neki, hogy egyre kevesebben lézengenek kint a folyosókon, és akik kint vannak, azok is csak a kicsik. Zene csendült a teremből, és Sagitta tudta, hogy lekésték az első táncot. Annyira nem bánta.

– Ezt csak azért mondod, hogy elolvadjak.

– Nem sikerül jól?

– Határozottan nem!

De azért hagyta, hogy Oliver kézen fogva vezesse be a szélesre tárt ajtókon, és leültesse egy üres asztalhoz. Az emberek többsége táncolt, de akkora volt a tumultus, hogy Sagitta képtelen volt bárkit is felismerni a tömegben.

– Akkor beszéljük meg, drágám.

– Nem vagyok a drágád – mordult rögtön Sagitta. Oliver nem vette magára.

– Dehogynem az vagy.

– Te meg beképzelt majom.

Oliver elvigyorodott.

– Egy profi őrző beképzelt majom, akit betettek hivatalos cserének a következő meccsre a Tutshill Tornados ellen.

Akármennyire haragudott is Sagitta Oliverre az elmúlt hónapokban, most egy pillanatra megcsappant a dühe.

– Drágám, ez nagyszerű! – ujjongott, és megszorongatta Oliver ujjait. A fiú diadalmasan vigyorgott. – Annyira büszke vagyok rád! És mindezt félév alatt?

Sagitta ömlengést egy jókedvű hang szakította félbe.

– Na, ezt aztán igazán megírhattad volna levélben…

Oliver összehúzta a szemét, Sagittának pedig fél pillanat sem kellett hozzá, hogy meggondolatlan vigyorát vicsorba torzítsa.

– Te is megírhattad volna neki, Black! – csattant fel Oliver.

– Az én leveleimet ellopták – vont vállat az asztaluk mellett felbukkanó Corvus. Ha Sagitta nem akarta volna megfojtani a bátyját, akkor elismerő biccentéssel nyugtázta volna a fekete öltönyben feszítő fiút, aki mintha még a haját is kifésülte volna, az oldalához pedig a meglepően csinos, zöld szoknyába bújt Johanna Masont szorította.

– Hónapok óta rontod a levegőt Roxfortban, és egyszer sem jutott eszedbe közölni vele, hogy még élek? – szegezte Corvusnak a kérdést Oliver.

– Ez elég nagy bunkóság – vágta rá Sagitta, élvezve, hogy egy csapatban játszhat Oliverrel a bátyja ellen.

– Tényleg az, Corvus – szólt közbe Johanna, és megpaskolta Corvus állát. A fiú rajongó tekintettel nézett le a lányra, mire Sagitta unottan felsóhajtott.

– Csináljátok másutt ezt az ostoba oda-vagyok-érted-nézést, mert felfordul a gyomra a nem-boldog párkapcsolatban élőknek.

– Nem lennénk boldogok? – vonta föl a szemöldökét Oliver.

– Te jelen állás szerint lehet, hogy nem is élsz sokáig, és a Propicynek új cserét kell keresnie helyetted. Nemhogy boldogság…

– Gratulálok, Wood! – mondta mosolyogva Johanna Oliverre nézve. – Tudtam én, hogy jó játékos leszel.

– Roxfort alatt is jó játékos voltam.

– Azt nem mondanám. A Mardekár mindig is jobb lesz – vigyorgott szélesen Johanna.

– Csak reménykedsz, édesem – vágta rá Corvus, és csókot nyomott a lány szájára. – Jössz táncolni? Hadd veszekedjék ki magukat.

Johanna lábujjhegyre állt, és arcon puszilta a fiút.

– Menjünk!

Sagitta durcásan sóhajtott.

– Mindenkinek tökéletes a szerelmi élete, csak nekem nem…

– Miért, még kinek az? – kérdezett vissza Oliver. – Jó, Corvusék tavaly óta folyamatosan nyáladzanak, Pyxis…

– Újra együtt vannak Charlie-val.

– Ja, Azu meg Viktor Krumot táncoltatta meg. Nágyon romántik lehetett.

– Ez francia akcentus volt – dünnyögte Sagitta. Fújtatott, majd mellbe bökte Olivert, aki várakozón pillantott rá. – Na, ha megesküszöl az életedre, hogy minden rendben van köztünk, akkor elmegyek veled táncolni!

– Táncolni? Hogy ráléphess a lábamra? Kösz, nem. – Oliver felháborítóan aranyos mosolyra húzta a száját, majd békítőn felemelte a két tenyerét, amikor látta, hogy Sagitta csak idegesebb lesz. – Esküszöm az életemre és bármi egyébre, hogy az égvilágon minden rendben van köztünk. Továbbra is szeretlek, Gitta, és téged tartalak a legmenőbb csajnak a világon.

Sagitta egyáltalán nem pirult el, talán csak egy icipicit.

– Jó, én is szeretlek, és sajnálom, hogy nem írtam és hogy nem bíztam benned eléggé – mondta, és türelmetlenül dobolt a lábával. Úgy sokkal nehezebb utálni valakit, ha itt ül közvetlen melletted. Főleg úgy, ha igazából nem is akarod utálni, és örülsz, hogy kiderül, mégsem kell.

Sagitta úgy döntött, már nem is utálja a fiút.

– Akkor szent a béke? – Oliver felé nyújtotta a balját.

– Aha. – Sagitta megfogta a kezét, és hagyta, hogy a fiú felhúzza a székről.

– Ennek örülök. Azt hittem, több hónapon keresztül fogunk még vitatkozni – jegyezte meg Oliver. – És hogy a végén nem is fogok tudni kviddicsezni, mert eltöröd valamimet.

Sagitta nem piszkálta vissza a fiút, csak átkarolta a derekát.

– Sajnos ahhoz túlságosan hiányoztál – mondta sajnálkozva. – Pedig szívesen megnyúztalak volna.

Oliver felnevetett, majd táncra penderítette a lányt.

Balga bolgár, balga brit ~ 1. fejezet

1. fejezet

Azura Black spontán embernek tartotta magát, aki alaposan megtervezi spontán ötleteit. Az például, hogy Fred kedvéért lekérje Viktor Krumot táncolni, egy ilyen alaposan megtervezett spontán ötlet volt, és nem bánta meg.

Ó, hogy is bánta volna meg!

Na, nem mintha Krum bolgár szitkozódásának és morgolódásának örült volna meg annyira – inkább a társasága volt szimpatikus a számára. A bolgárok eleinte ferde szemmel néztek rá, amikor megjelent Krum oldalán, de aztán hamar összemelegedtek, amikor megmutatta nekik a legjobb fajta vajsört – amibe a konyhán előzetesen pár csepp mézbort kotyvasztottak Sagittával, így az embernek sokkal jobb kedve támadt tőle.

Fél óra alatt a fél bolgár csapatot a barátjának tudhatta, Tatiana Sokolovsky és Rosica Zima minden elsütött vicce után arcon csókolták jókedvükben, Bogomil Utkin pedig két percenként megdicsérte a ruháját.

Csak azt nem tudta kiküszöbölni, hogy a nevén hívják. A bolgárok a létező legkülönbözőbb gúnyneveket aggatták rá, amik többnyire a származásából jöttek: brit, fekete özvegy, Roxfort, kékike.

A leghangosabb az összes közül egy fiú volt, sötétszőke haja copfban lógott a hátára, a szeme aranyszínű volt, a fülében egy koponya virított, az ajkán csúfondáros vigyor ült. Határozottan jól nézett ki.

– Szóval íjászkodsz, Black? – A fiú előre hajolt az asztalon, szeme vadul csillogott. Azura egészen beleborzongott a látványba.

– Még hozzá tökéletesen jól, Boyanov – vágta rá, és ő is az asztalra könyökölt.

– Íjászpárbajt! – kurjantotta egy Anton nevű fiú.

– Á, biztos vagyok benne, hogy a kis britecske nem mer kiállni ellenem – mondta kajánul Boyanov. Azura horkantva fölnevetett.

– El ne bízd magad, drágaság, mert a végén a nyílvesszőim nagyon nem kívánatos helyeken fognak eltalálni.

Boyanov felhúzta a szemöldökét. Azura elbűvölőnek találta a mozdulatot, de ezt a világért sem vallotta volna be.

– Nem tudom eldönteni, hogy ez most flörtölés, vagy fenyegetés volt.

A megjegyzést kitörő tapsvihar és hahota kísérte a bolgár csapattól. Azura kihúzott háttal ült, a szájára vigyor kúszott. Büszke volt magára, amiért nem pirult el. Több kell ahhoz, hogy őt megszégyenítse valaki! Hogy megszégyenítse egy francos bolgár…

– Hát azt döntsd el te, ha tudod! Akkor talán egyszerűbb lesz a döntés, amikor a nyílvesszőket szedegeted ki magadból.

– Tetszel nekem – jelentette ki Boyanov. Azura hátradőlt a székében, közben végig a bolgár fiú aranyszemébe nézett. Úgy érezte, mintha a saját vigyorának a tükörképét látná Boyanov arcán.

Új dalba kezdett a Walpurgis lányai, és a bolgárok üvölteni kezdtek az energiától, egymást ráncigálták a táncparkettre. Azura egy pillanatra megijedt, mert semmi kedve nem volt újra Viktor Krummal táncolni, aki jó ideje csak ült az asztalnál és a sótartóval játszott.

Aztán Boyanov felállt, és a kezét nyújtotta a lány felé.

– Jössz táncolni, szép Azura?

Na, most Azura ténylegesen elpirult, elfordította a fejét, hogy Boyanov ne lássa, de a fiú vigyorából ítélve fölöslegesen próbált szépíteni.

Boyanov fél kézzel átkarolta a derekát, a másikkal Azura kezét fogta meg. A lánynak feltűnt, mennyire izmos a fiú – sokkal, de sokkal izmosabb Ackley-nél, ahogy meglepő módon Krumnál is. Zavarba jött, nem tudta, pontosan hova tegye a balját, aztán végül úgy gondolta, jó helyen lesz az Boyanov mellkasán.

Tévedett.

– Minden lány a mellizmom tapizásával kezdi – jegyezte meg a fiú. – Utána nyúlkálnak lejjebb is.

– Te hivatásos bunkó vagy? – kérdezett vissza Azura rezzenéstelen arccal. Mivel nem látta Boyanov arcát anélkül, hogy megemelte volna az állát, a fiú karcsú nyakát bámulta.

– Csak rosszfiú – vigyorgott Boyanov, majd hozzátette: – Egyébként nem, csak a tűréshatárodat próbálgatom. Nem fél tőled a fiúd?

– Nincs fiúm – közölte Azura, miközben a kezét tüntetőn Boyanov mellkasán hagyta. Tenyere alatt érezte a fiú szívdobogását.

– Ezt alig tudom elhinni. Nem állnak sorban a kegyeidért?

Azura nem tudta eldönteni, hogy Boyanov gúnyolódik-e rajta, ezért inkább csak megvonta a vállát. Elfordította a fejét, megpillantotta a tömegben keringő Sagittát és Woodot, a sarokban csókolózó Pyxist és Charlie-t, majd az ajtónál az épp kisurranó Corvust és Johannát is. Legnagyobb szívfájdalmára az Ericát ölelő Ackley-t is látta.

– Nem öreg ő hozzád? – érdeklődött Boyanov, amikor követte Azura tekintetét.

– Te nem vagy öreg hozzám?

– Ki mondta, hogy akarok tőled valamit? – vigyorgott Boyanov. – Bár, ha jobban átgondolom, tök nyilvánvalóan jeleztem, hogy le vagyok nyűgözve tőled, és bánom, hogy nem sikerült nekem meghívnom téged a bálba.

Azura meglepődve fordult vissza Boyanov felé, és felemelte a fejét, hogy a fiú szemébe nézhessen.

– Miről beszélsz? Én eddig észre sem vettelek téged.

Boyanov arcáról még ez a megjegyzés sem tudta letörölni a kaján mosolyt.

– Olyan szimpatikus a kedvességed.

– Nagyon igyekszem.

Boyanov megforgatta Azurát, aki próbált nem ügyetlenül lépkedni. Sose szerette a táncórákat. Boyanov viszont egyértelműen értett hozzá; úgy állította meg a forgó lányt, hogy háttal álljon neki. Így Azurának sokkal jobb kilátása nyílt a most már egymást faló Ackley-re és Ericára, miközben Boyanov lehajolt hozzá és a vállára tette az állát.

– Nem akarsz kijönni a kertbe?

Azura nagyot sóhajtott. Ackley és Erica elváltak egymás ajkától, majd a lány egy porcukros epret nyomott párja szájába, miközben végigcirógatta Ackley nyakát és arcát. Azura mintha kelletlen mosolyt látott volna Ackley arcán, de aztán szomorúan belátta, hogy ezt valószínűleg csak beképzeli.

Boyanov lehelete csiklandozta a nyakát, majd hirtelen ötlettől vezérelve bólintott.

– Menjünk! Megmutatom neked, hogy sokkal szebb a Roxfort kertje télen, mint amilyen a tietek.

Boyanov felnevetett.

– Nálunk télen konkrétan nincs is kert a nagy hó miatt.

Azzal megragadta Azurát a csuklójánál fogva, és kisiettek a táncolók tömegéből, ki az ajtón, végig a folyosón, egészen a főbejáratig. Útközben egy szót sem szóltak, csak néha-néha horkantottak föl, amikor egy-egy vadul csókolózó párba ütköztek.

Amikor kiértek a szabadlevegőre, Azura rájött, hogy nem ártott volna valami kabátot hoznia magával, mert így Pyxis meg fogja fojtani. Boyanov szinte rögtön lekapta magáról a zakót és Azura vállára terítette.

– Szerelmi bánatban szenvedsz, szép Azura? – kérdezte, miközben a lány vállát simogatta. Azura megdermedt, és hirtelen nem is tudott mit mondani. Pedig az ritkán fordult elő vele.

– Miért kérdezed? – nyögte ki végül.

– Ismerem a jeleit – mondta nagy komolyan Boyanov, majd megfogta Azura kezét. Sétálni kezdtek, és közben Azura nem tudta hova tenni a mellkasában szétáradó kellemes melegséget.

A kert valóban csodásan festett – a bokrokon és fákon hótakaró fehérlett, a kikövezett út mellett jégszobrok álltak. Lidércfények világítottak, de Azurának a Hold ezüstje volt a kedvence.

– Nem nevezném szerelmi bánatnak – szólalt meg egy idő után. – Csak egy nagy csalódásnak.

– Az még a jobbik eset – felelte Boyanov.

– Gondolom – sóhajtotta Azura. Oldalra sandított, Boyanov nem nézett rá, a kertben gyönyörködött. Nagyon próbált koncentrálni, hogy tudjon olvasni a fiú fejében, bár Corvus szerint még mindig nem ment neki tökéletesen a gyakorlat. Most is csak egy-két felvillanó képet látott egy fekete hajú, oroszosan húzott szemű lányról, meg egy fiúról, aki erősen hasonlított Krumra. Azura elkapta a fejét, mielőtt több emlékbe is beletúrhatott volna, bár majd meghalt a kíváncsiságtól.

De azért gyorsan végigpörgette fejben a jelenlévő bolgár lányok arcait.

– Radka Voronin volt az – mondta Boyanov, mire Azura összerezzent. – Fél éves sztori, neked nem kell vele törődni.

– Hát mivel kell törődnöm? – tette föl a kérdést, és megállt. Megigazgatta magán a kabátot, és kérdőn nézett Boyanovra. A fiú is megtorpant, még mindig nem engedte el a lány kezét, és szembefordult vele.

– Törődhetnél mondjuk velem.

– Az elmúlt fél órában veled törődtem, annyi nem volt elég?

Boyanov elvigyorodott, és közelebb lépett Azurához, a lány érezte magán a testének a melegét.

– Korántsem volt annyi elég – mondta. Majd lehajtotta a fejét, és megcsókolta Azurát. A lány megdöbbent, de esze ágában sem volt elhúzódni. Ackley-re akart gondolni, hogy ezek szerint sikerült túltennie magát rajta, de aztán nem nagyon tudott másra gondolni Andrei Boyanovon kívül. Puha, meleg ajka és erős szorítása lefegyverezte, mintha mágiával szipolyozta volna ki belőle az erőt. Nekidőlt a fiú mellkasának, ahogy viszonozta a csókot, remegő ujjakkal bontotta ki Boyanov haját a copfból. Pyxis mesélt neki már arról, hogy milyen könnyen be lehet dőlni egy hímnemű egyed ilyenfajta közeledésének, hogy ő hányszor megjárta már, de Azura nem érzett semmi negatív kisugárzást a fiúból.

Amikor elhúzódott Boyanovtól, szégyenlősen kapkodta a levegőt és nem mert ránézni a bolgárra. De a fiú nem zavartatta magát, Azura hajához nyúlt és elkezdte kirángatni belőle a hajtűket.

– Ez volt az első csókod? – kérdezte halkan, kíváncsian.

– Nem – felelte csöndesen Azura. A nyáron csókolta meg először fiú, de az minden szempontból más volt, Gilannal inkább hívták egy titok megpecsételésének és hirtelen jött heves érzelmektől való elragadtatottságnak.

Felsóhajtott, és belekapaszkodott Boyanov nyakába.

– És Andrei – különös, de jó érzés volt kimondani a keresztnevét –, ajánlom, hogy az utolsó se legyen.

A fiú felnevetett, és szófogadón újra magához húzta.

Azura néha nagyon szerette a spontán jött ötleteit.

A sötétség után

Minden nap gondolok rá. De nem csak egyszer, hanem mindig, folyamatosan – ha árnyékot látok, ha napfényt látok, ha Malt látom, ha grisákat látok, ha tükörbe nézek, minden egyes éjjel…

Mindig, tényleg mindig. Utálom, hogy így kell élnem, tudatában lenni egy szörnyű veszteségnek, aminek következtében a világ megkönnyebbülte sóhajtott fel.

Mal szeret engem. Szeret, imád, az erőm nélkül is. De… valami hiányzik belőle.

Önző vagyok, mert hiányolom a különlegességet, az erőt, a hatalmat?

Talán. Valószínűleg.

És azért is önző vagyok, amiért várok minden éjszakát. Amikor leszáll a sötétség, és én bebújok Mal mellé az ágyba. A férjem mellé. Néha szeretkezünk, néha több órányi beszélgetés után hull ránk a súlyos csönd.

Mal hamar elalszik. Én pedig nyitott szemmel fekszem, és várom, hogy eljöjjön.

– Alina – szólít meg mindig.

– Aleksandr – felelem halkan. Ha nincs rajtam ruha, felhúzom a takarót a vállamra. Vagy nem.

Várom, hogy odajöjjön mellém, némán, hangtalanul, a tenyerébe vegye az arcom, az ajkát a homlokomra szorítsa. Megemelem a fejem, felé tartom az állam, felkínálom neki a szám, de soha nem csókol meg.

– Mennyi minden veszett oda! – sóhajtja ilyenkor. Felegyenesedik, Malra pillant, az arcán súlyos bánat ül.

– Sajnálom – lehelem, és megfogom a kezét. Ujjai hidegek.

– Tudom.

És aztán eltűnik.

Minden éjjel eljátsszuk ezt, már lassan két éve.

Tudom, hogy ma milyen nap van. Pontosan két éve halt meg. Együtt temettek el minket, a két holttestbe belemartak a lángok, felfalták őket, mint ahogy annak idején sötétség a fényt.

Fekete köntösbe bújok, és nem hagyom Malnak, hogy alányúljon.

– Ma ne – kérem, ő pedig dünnyögve ledől az ágyra.

– Nem tetszik rajtad a fekete.

– Sajnálom – mondom halkan, és befekszek mellé. Engedem, hogy betakarjon, hogy csókot adjon.

Pár perc múlva már durmol is, én pedig kicsusszanok a takaró alól, meztelen lábamra puha papucsot húzok. Amikor felnézek, látom őt. Itt áll velem szemben, fekete keftájában, fekete hajával, égető tekintetével.

– Alina – köszönt ismét.

– Aleksandr – felelem. A szívem a torokomban dobog. Lesütöm a szemem, a fejemmel az ajtó felé intek. – Gyere velem!

Bólint, és a kezemért nyúl. Érzem, hogy itt van, de biztos nem lehetek benne. Két évnyi rágódás után elengedtem a problémát, hogy megbolondultam-e, vagy nem. Nem érdekelt. Mert itt volt ő.

Most is itt van. Összefonódó ujjakkal szeljük a sötétséget, amit nem hasít ketté semmilyen fény, amíg el nem érünk egy ajtóhoz, ami Keramzin kertjébe vezet, ahol a hold ezüst ösvényt rajzol a hullámzó, sötét fűtengerbe.

– Szép hely – mondja.

– Az – értek egyet vele. Belesétálunk a fűbe, nem tudom, érzi-e az én vádlimat cirógató selymes fűszálakat.

– Megöltél – jegyzi meg.

– Így volt – bólintok.

– Megbántad – folytatja a tények közlését. Aleksandr. Az Éjúr. A grisák tábornoka, a Zóna létrehozója… és minden szava igaz.

– Megbántam.

– Szerettél.

Nem néz rám, de látom, ahogy az ádámcsutkája fel-le mozog, mintha nem lenne biztos magában.

– Szeretlek – suttogom olyan halkan, hogy talán a lágy szellő is elnyomhatja a hangomat. De ő hallja. Persze, hogy hallja. Vagy csak érzi. Rám néz, a szeméből nem tudok olvasni.

– Szeretlek. Még mindig – teszem hozzá és könnyek kezdik csípni a szemem.

 

Egy átlagos veronai éj ~ Rómeó és Júlia... egy Prokameron novella

(Prokameron novella. A történet csak részben gondolja komolyan magát, a mémzenéket - amiket átírtam - pedig különböző crackvideókban hallottam, linkek lent.)

Egy átlagos veronai éj

„And I look at him,

And he looks at me,

And I look at him,

And he looks at me,

And he looks at him,

And he looks at him.

 

It’s so great to be gay"  ❤(Ez egy lábjegyzethez vezet lent)

And I look at him

Mámorszagú az éjszaka, Mercutióval az oldalamon meg főleg. Drága, részeg vörös barátom azon nevet, ahogy a lába alatt táncolnak az utcakövek, amikor megragadom a nyakán az inget és a kőfalú kocsma oldalához lököm.

– Mi van, Rómeó? – vihog Mercutio. Az arca és a szája vörös az útközben összeszedett hölgyek jóvoltából. Akkor már nem nevet, amikor mélyen a szemébe nézek, szürke tekintete egy pillanatra józannak tűnik, ahogy pillantásunk összefonódik.

 

And he looks at me

Mercutio töri meg a szemkontaktust, nagyot pislog, majd lesüti a szemét, az ajkamra pillant. Zihálok, és görcsösen szorítom az ingét. Mercutio újra rám néz, szeme komiszan csillan.

– Hát, Rómeó, nem tudom, minek szorítottál ide, de most meg foglak csókolni – közli, és mielőtt bármit tudnék reagálni, meg is teszi. Én is ezt akartam csinálni, épp ezért nagyon meglep és reflexből rántanám hátra a fejem, de Mercutio erőszakosan a hajamba fúrja az ujjait és nem enged elhúzódni. Mohón csókol, puha, de valahogy egyben mégis kemény szája az enyémre szorul, nem kapok levegőt.

Amikor végül nagy nehezen elválunk, mert azért lélegezni még a csókkirály Mercutiónak is kell, megrázom a fejem.

– Hihetetlen vagy, barátom – jegyzem meg.

– Ó, tudom én azt – bólint Mercutio és a nyakamhoz hajol, végigcsókolja a bőröm, közben a hajam húzogatja. Sóhajtva oldalra döntöm a fejem, és az ezüstösen ragyogó teliholdra pillantok.

 

And I look at him

Megdermedek, amikor az utcán meglátom Benvoliót. A sötétben is látszik, ahogy felvonja a szemöldökét és eltátja a száját.

– Rómeóm, ha kilevegőzted magad, újra megcsókolnám azt a már-már elkoptatott, csinos kis szádacskád – dünnyögi Mercutio, és megint meghúzza a hajam. Amikor nem válaszolok, újra megcsókol, de ezúttal elhúzom a fejem.

– A nyakam! – kérem, és Mercutio vállat von, majd visszaszáll a nyakamra.

 

And he looks at me

Benvolio összehúzza a szemét. Nem csodálom, hogy így néz, a múltkor láttam őt Mercutióval csókolózni a kocsma egy sötét zugában, bár ezt nem mondtam el neki, mert nem éreztem jogosnak kérdőre vonni ez ügyben, tekintve, hogy két nappal előtte én csináltam ővele ugyanezt, csak a kertünkben.

 

And he looks at him

Benvolio szürke szeme most elválik az enyémtől, és Mercutiót kezdi szuggerálni, aki már csak a mellkasomnak támasztja a fejét és mélyeket lélegzik, gondolom, próbál nem hányni. Megsimogatom a tarkóját, mire fáradtan nyöszörögni kezd, aztán felnéz és összeakad a tekintete Benvolióéval.

 

And he looks at him

Mercutio felnyög.

– A földre szállt angyalnak komolyan most és így kell látnia? – teszi fel a kérdést nyűgösen, megmarkolja a felkaromon az inget. Benvolio megbántottan süti le a szemét és hátat fordít nekünk, elindul az ellenkező irányba.

– Menjünk utána! – rángatja meg az ingemet Mercutio. Megint megsimogatom, olyan bűbájos tud lenni, amikor részegen szinte visszafiatalodik gyermek-Mercutióvá.

– Menjünk utána – értek egyet, mert aggódom az érzékenylelkű Benvoliónkért.

 

It’s so great to be gay

Benvoliót a folyó partján találjuk, felhúzott térddel, szipogva bámul a vízbe. Mercutióval egymásba kapaszkodva, lehetőleg orra bukás nélkül akarjuk elérni őt, de mielőtt megszólíthatnánk, kedvetlenül ezt mondja:

– Hagyjatok békén!

– Nem hagyunk békén, angyalom! – tiltakozik rögtön Mercutio, és még utoljára megszorítja a kezem, majd Benvolio mellé botladozik. Lehuppan a földre, és fejét nekitámasztja a szőke fiú vállának. Én Benvolio másik oldalán foglalok helyet, és simogatni kezdem a hátát.

– Ugye tudod, hogy szeretünk? – kérdezem tőle halkan, és nyomok egy csókot az arcára. Benvolio rám néz, hatalmas szürke szemei elkeseredetten csillognak.

– Biztos? – kérdez vissza gyámoltalanul.

– Ne butáskodj már! – szidja le Mercutio, és belekapaszkodik Benvolio hátába, majd ő is nyom egy puszit a fiú arcára.

– Rómeó, Mercutio és Benvolio. Az örök hármas – sóhajtom, ahogy Mercutio engem is megpróbál átkarolni, összenyomva ezzel a középen ülő Benvoliót.

– Úgy érted, Mercutio, Benvolio és Rómeó – kötözködik a vörös, mire felborzolom a haját, de visszavágni nem tudok, mert az örök békepárti Benvolio közbeszól:

– Legyen Benvolio és a többiek!

Mercutio morog, és kifordítva a csípőjét az ölünkbe pakolja a lábait.

– Nem kell nekünk név, csak tartozzunk össze – mondja ki élete valószínűleg legértelmesebb mondatát. Ezt szóvá is teszem:

– Ilyen bölcset soha nem hallottam még tőled – paskolom meg a vádliját. Benvolio is odateszi a kezét, hosszú művészujjait az enyémbe fűzi, érintése jólesően puha.

– Nem is fogsz többet – dúdolja Mercutio, és Benvolio mellkasára támasztja a fejét, ujjait összefonja a mieinkkel.

– Szeretlek titeket – sóhajtjuk hárman egyszerre.

– Mi ez, ha nem igaz szerelem? – kuncog Mercutio, és hintáztatni próbálja hármunkat, valami ostoba szerelmes dal ritmusára.

– Felejtsd el, nem éneklünk – szögezem le. Benvolio érdeklődve pillant a hümmögő Mercutióra.

– Nem kellene ágyba dugni?

Mercutio horkantva felnevet.

– Ó, dehogynem!

– Én majd józankodok veled, drágám – döntöm én is a fejem Benvolio vállának, beszívom pergamenillatát.

– Te nem vagy részeg? – kíváncsiskodik, és megsimogatja a vállam.

– Ugyan már…

– Tíz és félszer többet ivott, mint én! – kurjantja rögtön Mercutio, félbehagyva az éneklést.

– Nem igaz! – vágok vissza, és mellbe bököm, Mercutio válaszként hátulról megcsípi a nyakam. – Hé!

Benvolio óvatosan elválasztja egymástól a csapkodni akaró karokat, fáradtan sóhajt és a holdra pillantva azt mondja:

– Mi lenne veletek nélkülem?

– Semmi – értünk egyet Mercutióval, és talán a sok együtt töltött év, talán valami más miatt hajolunk pontosan egyszerre puszit adni Benvolio arcára, aki mosolyogva élvezi, és szeretetteljesen megszorítja a kezünket.

 

 

 

---

❤ I know, hogy nem ez van a szövegben, de éltem a „szerzői szabadságommal” és feljogosítottam magam arra, hogy megváltoztassam ^^
                                            

Zenék, amiket átírtam:

Tomboy: It's OK to be gay ~ https://www.youtube.com/watch?v=tjLr1XhBKVQ

Alyankovic: Trapped in the Drive-Thru (részlet) ~ https://www.youtube.com/watch?v=8WN3o0TpFXw

 

 

 

A bál ~ Hamlet ~ egy Prokameron novella...

Sosem szerettem a pompát és a fényűzést – Hamlet herceggel ellentétben, aki otthon érezte magát a több száz fős bálokon és hangos, zsúfolt mulatságokon.

– Mi baj, kedves Horatio? – lép mellém. Én egy ablakmélyedésben állok, és a színes ruhák forgatagát bámulom. Már kicsit fáj tőle a fejem. Összerezzenek a hangjára, ránézek. Bő, díszes fekete kabátot visel, buggyos, fodros inget, szőke haja kócos.

– Rosszul érzed magad?

– Nem, fenség, jól vagyok, köszönöm – felelem illedelmesen, meghajolva. Hamlet türelmetlenül legyint.

– Hagyd már a formaságokat! Gyermekkorom óta ismerlek. A legjobb barátom vagy.

Egyszerre esik jól és rosszul a kedveskedése.

– Remélem, még nem felejtetted el a keresztnevem – viccelődik. Felborzolja a hajam, mindig élvezte, hogy magasabb nálam. – És azt sem, hogy bármikor őszintén megmondhatod, ha unod a születésnapi mulatságom.

– Hát, Hamlet, ez az ünnepély most kivételesen rossz – vallom be, mire elneveti magát.

– Egyetértek, drága Horatio.

Próbálok nem megrezzenni a „drága” hallatán.

– Van kedved kijönni? – biccent Hamlet egy ajtó felé. Megkönnyebbülve bólintok, és követem ki a zajos teremből.

– Örülök, hogy hazajöttél – mondja, amikor a folyosókat szeljük. Elhaladunk sötét sarkokban szerelmeskedő párok mellett, kiérünk a palotakertbe. Az őrök a falnak dőlve szuszognak, nem figyelnek fel a távozásunkra.

– Én is. Franciaország már kezdett az agyamra menni a sok formasággal – panaszolom. Hamlet megint felnevet, hogy tőlem vagy az alkoholtól van-e jó kedve, rejtély számomra. Vagy talán mégsem – a másodikra tippelek.

– El tudom hinni. Remélem, nem mész vissza egyhamar – karolja át a vállam. A gyomrom összeszorul az érintésétől. Évek óta nem láttuk egymást, tegnap éjjel érkeztem meg, a bál előtt csak gyors köszönésre futotta.

– Az édesapjától függ, fenség – válaszolom. A sötét fák árnyékában vezet a herceg, nem tudom, hova megyünk, nem emlékszem az útvonalra.

– Horatio, ha továbbra is folytatod a fenségezést, lecsapatom a fejed – fenyegetőzik játékosan Hamlet.

– Elnézést, fen… – vágom rá megszokásból, de Hamlet a mellemnek támasztja a kezét, hogy belémfojtsa a szót. Azt hiszem, valami fontosat akar mondani, de csak leszid:

– Fen…fen mi? Mit akartál mondani, Horatio? – Halványkék szemével fürkész, túl közel van az arca az enyémhez.

– Hmm…hogy a fenébe, beleléptem valamibe – próbálok rögtönözni, de Hamlet kegyetlen módon kinevet.

– Nem vagy túl jó az imrpovizálásban, drága barátom… – Megsimogatja a hajam, és félrehúzza az álarcom. – Így sokkal jobb – jelenti ki. Megragadja a csuklóm és húzni kezd. Elhagyom az álarcom, de nem törődök vele.

– Hova megyünk, Hamlet? Hova megyünk? – faggatom, de nem felel, csak kuncog. A sötétben nem látom, hova kellene lépnem, így történhet meg, hogy rátaposok divatosan széles szárú nadrágomra, és majdnem orra esek. De csak majdnem: Hamlet még időben elkap, erős karjaival átfog.

– Mit művelsz, Horatio? – kacag. Zavarba jövök, és próbálok valami értelmeset kinyögni, de nem sikerül. Nem csak azért, mert az agyam képtelen józanul gondolkozni, ha Hamlet egy méteres távolságnál közelebb van hozzám, hanem mert a herceg a számra illeszti az ujját, majd lehajtva a fejét az ajkát is.

– Mit művelsz, Hamlet? – húzódom el tőle megijedve. Még soha senki nem csókolt meg. Főleg nem az, akinek a csókjára egész életemben vágytam.

– Megteszem azt, amit mindig is akartam – morogja válaszul Hamlet, és újra megcsókol. Úgy csókol, ahogy minden mást is tesz: hevesen és szenvedélyesen, teljes odafigyeléssel. Ujjával a hajamba túr és megszorítja a vállam. Puha ajka az ajkamhoz nyomódik, forró nyelve az enyémet érinti, lélegzetünk összekeveredik. Nem érzékelem a külvilágot, csak Hamletet, meg azt, hogy az álarca a bőrömbe nyomódik. Türelmetlen mozdulattal szedem le róla.

– Milyen heves valaki… – kuncog Hamlet.

– Sokat beszél, fenség – dünnyögöm, és újabb csókért hajolok hozzá.

– Igen, Horatio, és szeretném folytatni a beszédet – válaszolja. Sóhajtok.

– Mondd csak, barátom – simogatom meg puha, a holdfényben ezüstnek tűnő haját.

– Akkor is olyan rémesnek találnád Franciaországot, ha veled mennék?

Nagyokat pislogok, ahogy lassan felfogom szavai jelentését.

– Jó, amíg gondolkozol… – motyogja Hamlet, és megcsókol, ezúttal lassan, finoman. Hátradönt, és azt hiszem egy pillanatra, hogy el fogunk esni, de egy fa érdes törzsének nyomódik a hátam.

– Veled semmi sem rémes – jelentem ki elhúzódva tőle. Hamlet felvonja a szemöldökét, és vigyorog. Fehér arca kipirult, nagyon jól áll neki. Lesütöm a szemem, elvörösödök kaján tekintetétől, de nem járok jól, mert így meglátom díszes kék, kicsit gyűrött ingéből előbukkanó izmos, fehér mellkasát. Fene ebbe a hercegbe! Úgy érzem, muszáj megérintenem kiugró kulcscsontját.

– Szeretlek, Horatio – sóhajtja Hamlet, és érzem, hogy megremeg az érintésemre. – Úgy hiányoztál! Amíg távol voltunk…addig nem is jöttem rá, hogy így tudok érezni valaki iránt, és hogy az a valaki te vagy.

Ahhoz képest, hogy részegnek tűnőn hagyta el a báltermet, hangja meglepően őszintén cseng.

Válaszolnom kéne. Évekig tanultam retorikát, mégse tudok semmi szépet kibökni, csak annyit, hogy:

– Én is szeretlek, Hamlet.

– Ha ennyit tanítanak a franciák, lehet, hogy máshova kellene mennünk – mondja tűnődve Hamlet. Kiskorunkban is mindig egyre gondoltunk, boldog vagyok, hogy megmaradt ez a képességünk. Felnevetek, és a homlokának támasztom az enyémet. Nem számítottam rá, hogy az este eseményei ebbe az irányba fognak kanyarodni, de nem panaszkodok. Összeérintem az orrunk hegyét, nem törődök azzal, hogy ez a kis légyottunk mennyi problémát szülhet a későbbiekben. Csak megcsókolom, újra és újra, és hiába várom, hogy elegem legyen Hamlet hercegből, nem jutok el arra a pontra. Ezt jelentheti a szerelem.

Interjú Christopher Asberttel

Interjú Chrisszel Doriéról

A szobában ketten ülünk, egymással szemben, kanapékon. Chris lábát a fotelje karfáján nyugtatja, kék inge gallérjával babrál, amíg arra vár, hogy rendezzem a jegyzeteim.

– Mi a teljes neved? – kezdek bele. Rám néz és mosolyra húzza a száját.

– Christopher Morgan Quirino Asbert.

– Téged is megjelölt az olasz nagyi?

– De meg ám. Gianinna keze mindenhova elér.

– Hány éves is vagy?

– Nemsokára huszonkilenc. Nálam ünneplünk péntek este, gyere majd át.

– Hát hogyne – dünnyögöm magamban. Tollam végét rágcsálom, és rátérek a lényegre. – Milyen a kapcsolatod a húgoddal?

Chris megköszörüli a torkát, mielőtt beszélni kezdene. – Mindig is egyértelmű volt, hogy kettőnk közül én vagyok a szüleink kedvence. Ennek én nem örültem, láttam, anya hogy lökdösi arrébb Dorie-t és a babáit, amikor játszani akart. Csúnyán bántak vele, úgyhogy szép lassan eltávolodott tőlük Dorie, én pedig követtem őt, játszottam, foglalkoztam vele. Mindent együtt csináltunk és mindent megosztottunk egymással. Szerencsére manapság is hasonlóképp vagyunk ezzel.

– Mi a véleményed az új munkájáról?

– A magándetektíves heppjéről vagy a konkrét ügyéről szól a kérdés? – kérdez vissza hunyorogva.

– Előbb erről, aztán arról.

– Korántsem lepődtem meg annyira a magándetektív ötleten, mint azt Dor gondolta. Az egyetemes sztori óta szinte már vártam a pillanatot, mikor jelenti ezt be. Az új ügyről pedig… igazából ez az első igazi ügye. Félek, hogy lelkileg megterheli, bár az egyetem… na mindegy. A lényeg, hogy eddig kisállatok felkutatására kérték csak föl.

– Te is elmész vele, igaz?

– Még szép. Nem hagyom magára, segítek neki. Elkel a biztos kéz egy ilyen ügyben – nyújtózkodik, szája elégedett vigyorra húzódik.

– Rendőrként dolgozol, ugye?

– De még mennyire.

Sokáig nem szólunk, aztán ő töri meg a csendet.

– Indulnom kell, Dorie vár. – Felállunk, kitárja izmos karját és megölel. Megsimogatja a hátam, én pedig nyomok egy csókot az arcára.

– Vigyázzatok magatokra!

Interjú Alexander Costával

Interjú Alexanderrel – Cathryn Paquet

Hogy hívnak? Ki maga? Ezt nevezem hűvös fogadtatásnak… A nevem Cathryn Paquet, Dorie Asbert barátja vagyok, és kérdéseket szeretnék feltenni magának. Szabad? Ha Dorie kedveli, akkor szabad. Szóval, első kérdés: mi a teljes neve? Alexander Raul Costa. Van története ezeknek a neveknek? Édesapámnak olasz felmenői vannak, édesanyám portugál. Ennyi? (Biccent, az asztalon fekvő csukott könyvének a borítóján kopog az ujjával.)

Hány éves vagy? Nemrég töltöttem be a huszonnyolcat.

Mi a legmagasabb tanulmányi végzettséged? Elvégeztem az iskolát, de máshonnét többet tanultam: a könyvtár összes könyvét elolvastam. A latinnyelvűeket is? Tudsz latinul? Konyítok hozzá némelyest.

Hol születtél? A faluban.

Mesélj nekem a szüleidről! Édesapám, Caleb vezeti a fogadót, édesanyám, Regula segíti ebben. Milyen a kapcsolatod velük? Nem valami szoros. Azt szeretnék, ha átvenném a fogadót majd idővel. Nekem viszont mások a terveim, így az utóbbi időben egyre több a nézeteltérés közöttünk. Az idősebb húgom vállalta volna, csak… (Nem fejezi be a mondatot, arca fájdalmat tükröz.) Szóval több testvéred van? Már csak egy. (Hangja fagyos.) Mesélnél nekem róla? (Nem válaszol, nem néz rám, a könyvvel foglalkozik, a sarkán feljött kötést kapargatja.)

Hova mennél el legszívesebben? Nem szeretnék elutazni sehova.

Mik a legnagyobb álmaid? Már nincsenek álmaim, ez a… Veronica mindent megváltoztatott.

Mitől félsz legjobban? Hogy bármi baja esik Vanessának.

Ha írnánk rólad egy történetet, miről szólna? Nem lennék túl érdekes alany egy történethez.

Min szeretnél a leginkább változtatni magadban? Hát a világban? Több mindent tehettem volna Veronicáért. Megmenthettem volna. A világ úgy kegyetlen és borzasztó, ahogy van.

Milyen zenét hallgatsz? Klasszikus műveket.

Melyik a kedvenc filmed/könyved? Nem nézek filmeket. Kedvenc könyvem az Utazás a Föld középpontja felé, Vernétől.

Cigizel? Kipróbáltad már? (Gyilkos tekintettel néz.) Nem.

Iszol? Ha úgy hozza a sors, igen.

Mi volt a legextrémebb dolog, amit valaha megtettél? (Összeszorítja a száját, komor tekintettel néz. Szó nélkül feláll, hóna alá csapja a könyvét és kisétál a szobából.)

Vélemény az interjúalanyról:

Rossz időben kaptam el Alexandert, talán, ha az események előtt kérdezem, jobb válaszokat kapok. Nem is végzem el a szokásos fejtegetésemet. Talán csinálok egy új interjút, ha leülepedett a gyásza.

Cathryn Paquet