Elisabetta Gnone: Az elveszett történet (fordítás)
1. fejezet/1. rész
A Periwinkle-házban
Utazás az időben
Egy meglehetősen hűvös és ködös szombat
délután a nővéremet, Pervinkát vártam a szokásos ötórai teánkra. Amint
meghallottuk a kopogását, Kis Bagollyal már mentünk is ajtót nyitni.
– Gyere gyorsan, Viní, hideg van!
– mondtam, és a karjánál fogva behúztam a testvéremet. – Épp most tettem fel
forrni a vizet.
– Vigyázz, Babú, csak óvatosan!
Nem tartott sokáig az út, de teljesen átfagytam.
Bár Vanília a nevem, születésünk
óta Babúnak hív; én pedig őt Vinínek.
– Hahó, Kis Bagoly, öreg kutyus,
hogy vagy? Itt egy nagy ölelés! – viszonozta Pervinka Kis Bagoly csendes
üdvözlését. – Nyugodtan öntsd ki magadnak a teát, nekem pedig hagyd még egy
kicsit ázni a leveleket, rendben, Babú? Úgy érzem, ma jót fog tenni, ha
különösen erősen és sötéten iszom – mondta.
Elmosolyodtam.
– Csípősen és keserűen szereted a
teát, Viní, mindig is így szeretted – emlékeztettem. – Ülj a kandallóhoz! Húzd le
a vizes csizmád, mindjárt hozok neked egy száraz cipőt.
Leültünk a ropogó tűz mellé, Kis
Bagoly pedig a lábunkhoz telepedett.
– Ne aggódj, Babú, jó meleg van
idebent, már meg is száradtam. Változtattatok valamin? Mintha most más lenne
valami.
Sok-sok éven keresztül a
férjemmel, Jimmel egy emeletes házban laktunk a falu közepén. Szép házacska
volt, kőből épült, és teljesen befutotta a vadszőlő. Régen a McDale házaspár
lakott ott, ám miután gyerekkorunkban sajnos elhunytak – azért mondom, hogy
sajnos, mert kedves és szórakoztató idős pár voltak –, a házuk hosszú ideig
némán és elhagyatottan állt, egészen addig, amíg Jimmel úgy nem döntöttünk,
hogy itt szeretnénk kialakítani a családi fészkünket.
Ugyan egy kicsit dolgoznunk
kellett rajta, hogy újra lakhatóvá váljon, de akkor még fiatalok voltunk, tele
lelkesedéssel, így szívesen foglalkoztunk vele. Ráadásul a barátaink is
segítettek: Grisam, Flox, Tommy és a testvére, Francis, Acanti, Nepeta, mind
ott voltak. A munkánk eredménye egy hangulatos házacska lett, ahol boldogan
éldegélhettünk, és ahol megszülethetett a két gyermekünk, Salvia és Margherita.
Amikor az édesanyánk is
eltávozott – a papa és Tomelilla néni után –, a Kis Ork utcai házunk üresen
maradt, így hát otthagytuk a McDale-fészket. Hazaköltöztünk az ódon falak közé,
ahol Pervinkával világra jöttünk és felnőttünk.
Alig változott valami: az elszórt
lépcsőfokok, amik a kertbe vezetnek, az árnyékot adó nagy fák, a kőfalat benövő
rózsabokrok, a tavacska víztükre a halakkal, az üvegház, a burjánzó
hortenziacserjék… Minden ugyanaz.
Akárcsak bent: a konyha, ahol
annak idején ettünk, és ahol még mind a mai napig eszünk, a kőmosogató, a
fehérmárvány asztal, a padok, az ük-ük-üknagyszülők bútorai. Mindent
meghagytunk, csak az össze nem illő tányér-, csésze- és pohárkészleteket
egészítettük ki a sajátunkkal.
A kandalló előtt álló öreg,
virágmintás dívány is megmaradt, csak a karfa szövetét kellett kicsit
kijavítanom. A papa és a mama ide ültek le mindig vacsora után, hogy igyanak
egy kis likőrt és meséljenek egymásnak a napjukról.
A papa dolgozószobájában még
mindig ott lóg a falon a sárgaréz barométer, a távcső ott áll az ablak előtt, a
vitrin mögé zárt finom meteorológiai műszerek mind érintetlenek. Bár pár éve
kipróbáltunk néhányat Margheritával. amikor kitalálta, hogy meteorológus
szeretne lenni, mint a nagyapja, én pedig épp valamilyen cikket írtam a Fairy
Oak-i újságba (ma már én vezetem az újságot, én javítgatom a diákok jobbnál
jobb cikkeit).
A családi fényképgyűjtemény
továbbra is a lépcső fölött kap helyett, és bizony-bizony rengeteg új emlékkel
(gyerekek mosolyával, kutyusok farokcsóválásával) gazdagodott.
Néhanapján pedig egy kis
karbantartást is végzünk a házon.
– Jim lefestette és megjavította
az ablakokat és az üvegajtót. Talán erről az újdonságról beszélsz, Viní –
mondtam. – Nagyon büszke a munkájára, úgyhogy majd mindenképp meséld el neki,
hogy észrevetted, örülni fog.
– Hol van most?
– Lent dolgozik, gyalul és fest.
Egy hosszú és sötét folyosó
kanyarog a ház alatt – sokan nem is tudnak a létezéséről. A folyosó végén
található Tomelilla néni Varázsszobája. Ahhoz, hogy végigmenj a folyosón, kell
egy kis bátorság. Emlékszem, amikor Pervinkával először kellett szembenéznünk
az akadállyal, reszkettünk a félelemtől – de amint felfedeztük a folyosó
varázsát, teljesen elbűvölt minket.
Miután megtetted az első száz
lépést, varázslatos módon ezernyi kis mécses fénylik fel a kőfalakon,
megvilágítják az utat a titkos szobáig, ahol a nénikénk (a mamánk nővére)
mágiára tanított minket, ifjú unokahúgait és alkalmanként a barátainkat, Flox
Pollimont, Grisam Burdockot és Shirley Poppyt is.
Egészen addig tanított minket,
amíg ránk nem került a sor, hogy átvegyük a saját gyermekeink és unokahúgaink oktatását:
így hát Pervinkával megegyeztünk abban, hogy én tanítok az üvegházban (ami
számomra igencsak kényelmes környezet a fény és a növények miatt, amiket
imádtunk nevelgetni Tomelilla nénivel), Pervinka pedig a családi hagyományt
követve a nyirkos, komor, földalatti szobában fogja tartani az óráit.
Most, hogy a gyerekeink
felnőttek, és a mágialeckék tartása már az ő feladatuk, a Varázsszoba Jim
laboratóriumává vált, ahol a szerszámait tartja és ahol a találmányainak és a
javítási munkálatoknak szentelheti magát.
– Azt hittem, itt lesznek a
gyerekek – nézett körbe Pervinka.
– Nem, otthon vannak.
Megbeszéltük, hogy majd este találkozunk a pubban, ahogy a többiekkel is.
Pervinka a „gyerekek”
kifejezéssel az unokáinkra utalt, az ikreim gyermekeire. Nem említettem? Salvia
és Margherita egy napon születtek, akárcsak én és Viní.
Pervinkának és a férjének,
Grisamnek három fia van, akiknek hat gyermekük született. Így hát Pervinkával
összesen nyolc unokánk van, akik nagy örömünkre és megkönnyebbülésünkre már
mind jelét adták annak, hogy örökölték a családi hatalmat: Pervinka unokái mind
a Fény Mágusai lettek, mint én, az enyéim pedig mindannyian a Sötétség
Boszorkányaivá váltak, akárcsak Pervinka.
– Feli velük van? – kérdezte a
nővérem.
– Természetesen – feleltem.
