1. fejezet
A dementor és a
névtelen megmentő
A Roxfort Expressz csikorogva fékez le. Az
első dolog, amit érzékelek, mielőtt kinyitnám a szemem, az, hogy pokolian hideg
van. Daphne Greengrass nyögése biztosít afelől, hogy más is érzékelte a
hirtelen megállást.
Előbb az egyik, majd a másik szemem nyitom
ki. Sötét van, semmit nem látok. Ez aggaszt. A lámpáknak világítaniuk kéne.
Koppanást hallok, halk szitkozódás követi.
– Fenének van ilyen alacsonyan… – dohog Deneb
Holloway. Inkább sejtem, mint ténylegesen látom, hogy fájó fejét tapogatja a
magas, sötét alak. Megpróbálok feltápászkodni, de valakinek a fejét találom el
fogódzó után kutató karommal. Valószínűleg a mellettem ülő vörös kis hugrabugos
lányka az.
– Au! – jajdul fel Amanda Vitrol.
– Bocs – szabadkozom, és inkább a kupé
oldalfalának támaszkodva állok föl.
– Ott vagyunk? – Daphne húgocskája, Astoria
hangja vékonyabb a szokásosnál. Alig lehet hallani – ahogy megállt a vonat, úgy
erősödtek föl a kinti vihar zajai. Az eső hangosan veri az ablakot, a szél úgy
fúj, mintha fel akarná borítani a vonatot.
– Kizárt dolog – jelenti ki Deneb. Az
ablakhoz botladozik, rátapos a lábamra. Felszisszenek, jómagam a másik irányba
indulok, az ajtó felé. Tudni akarom, mi történt. Biztos van valaki a folyosón,
aki tudja. Nyikorgást hallok, ahogy Deneb az inge ujjával letörli a párát az
ablakról. – Alakok mozognak kint – tájékoztat minket. – Azt hiszem, fölszállnak
a vonatra.
– Nagyon hideg van – nyöszörög Astoria.
Daphne átvergődi magát köztem és Amanda között, mozgolódni kezd, a könyöke a
hátamba váj.
– Itt a kendőm – mondja. – Semmi baj, kicsim,
mindjárt indulunk tovább – csitítgatja a húgát. – Te meg, Deneb, csukd már be
azt a nyavalyás ablakot, pokolian hideg van! – szól rá élesen a fiúra.
Megpróbálom elhúzni az ajtót, de az beragadt. Hozzászokott már a szemem annyira
a sötétséghez, hogy lássam, jégvirágok nőnek az ajtó üveg részén. Ha
hunyorítok, látom a levegőben fodrozódó leheletem.
– Nincs nyitva, Daffy – közli Deneb. Hirtelen
csapódik ki az ajtó, épphogy csak el tudom kapni a kezem az útjából.
Lassan
egy magas, köpenyes alak körvonalazódik a sötétben. Arcát akkor se látnám, ha
fény világítaná meg a kupét: csuklyája a nyakát is eltakarja. Az egyetlen
testrésze, ami kilóg a fekete anyag alól, az a keze. Hányingerrel küszködök,
ahogy az ujjaira nézek. A bőre nyálkás és zöldesszürke, cafatokban lóg, mintha
foszladozna és úgy mozog, mintha vízben lebegne.
A tekintetét nem látom, de érzem. Tudom, hogy
engem figyel. A tudattól remegni kezd a térdem. A szám kiszárad, és hátrébb
lépek egyet. Mintha az ablakok nem is lennének a helyükön, olyan eszelős hideg
ömlik a helyiségbe. Átjárja a tagjaimat, a csontomig hatol, a szívem mélyén is
érzem. Mintha a testemet és lelkemet egyaránt törékeny jégből teremtették
volna, s bármikor bárki összeroppanthatna.
És akkor hörögni kezd az alak, mélyen beszívja
a levegőt. Elszívja előlem és én fuldokolva hátrálok tovább. Már bele kellett
volna ütköznöm Denebbe, vagy a többiekbe, de ez nem történik meg.
Egészen máshová kerülök, mintha a lény magába
szippantott és kiköpött volna egy másik helyen.
Sírást hallok, kisfiú, csecsemő sírását. Egy
kert és egy lépcső képe villan föl a szemeim előtt. A látomás hamar eltűnik, de
a sírást még mindig hallom, egyre halkabban és halkabban, és ahogy a hang egyre
halkul, úgy tűnik egyre nagyobbnak, sötétebbnek és halálosabbnak a vonaton fölém
magasodó szörnyeteg.
Leguggolok, legszívesebben eltakarnám az
arcom, de mégsem teszem. Félig lehunyt szemmel hunyorgok a sötét alakra. A
fülemben visszhangzik a kisfiú sírása.
Aztán suttogást hallok, de nem értem a
szavakat. A sötétséget váratlanul fény váltja föl, ezüstös, fehér, vakító.
Térdre rogyom, és a tenyerem az arcomra tapasztom.
Érzem, hogy a homlokom nyirkos a hideg verejtéktől. Erősen összeszorítom a
szemem, a kezeimet az arcomról a fülemre vezetem, hogy befogjam és ne halljak
semmit.
Valaki beszél, de a hangját nem tudom
azonosítani így, hogy csak tompán ér el hozzám. Nem tudom, akkor felismerném-e,
ha a karjaim leengedném. Valaki elhagyja mellettem a fülkét, de nem érdekel.
Összekucorodom a földön és próbálok nem figyelni az előtörni vágyó
emlékképekre. Még hallom a sírást – de az én vállam mozog, ugrál. Már én sírok.
Két kéz ragad meg, ujjak kulcsolódnak a
felkaromra. Nem ismerős az érintés, megborzongok és eredménytelenül igyekszem
minél távolabb húzódni tőle. De az idegen erősen tart, nem enged el. Egyik keze
a fülemhez siklik és megpróbálja lefeszegetni a karom a fejemről. A hajamba
markolok, nem tud mit tenni. Most azzal próbálkozik, hogy felállítson. Végül
gyengéden hátra dönt, hátam az ülés hideg alsó falához simul.
Fény világít közvetlenül a szemem előtt, de
nem nyitom ki, a világért sem. Inkább még erősebben összeszorítom. A fogaim az
ajkamba mélyednek, érzem, hogy vér serken ki belőle. Az ismeretlen újra
megkísérli lefejteni a kezeim a fülemről, s ezúttal sikerrel jár. Az ujjaim
maguktól ökölbe igazodnak. A combom alá rejtem őket, és nem mozdítom onnan.
Rettentő hideg van, még mindig. Mintha az ereimben jeges víz folyna.
– Valószínűleg sokkot kapott – vélekedik valaki.
A hangja mély, kissé rekedt, mintha fáradt és megviselt lenne. Nem nyugszom meg
tőle, fogalmam sincs ki van előttem, a hangjából nem tudom kitalálni. Pusztán a
nemét tudom, és azt, hogy idősebb nálam. A szemem még mindig csukva. Nem akarom
látni a betolakodót.
– Nem verte be a fejét? – Daphne az. Szinte
érzem magam mellett, ahogy reszket. – Sötét volt. Eleshetett.
– Elájult volna. De ő ébren van.
– Csukva a szeme. – Ez Astoria.
– Mert nem akarja kinyitni. – Micsoda
észlény ez a fickó! – Sokk lehet – gondolkozik fennhangon. Dallamosan
beszél. – Rossz hatással lehetett rá… nem csodálkozom – dünnyögi. Szerintem a
fülkében tartózkodók nem is hallották: senki nem felel.
Kapargáló, majd suhogó hangot hallok (vagány,
gondolom szórakozottan, milyen jól elboldogulok a szemem nélkül), anyag verődik
felhúzott lábamnak. A fiú a kabátjában kereshet valamit, onnan jön a motozás
nesze. Az ezt követő hangos koppanástól összerezzenek. Hallom, hogy a három
lány is megijedt. Deneb ismerős, megnyugtató légzését nem hallom, ettől ideges
leszek. Hol lehet? Aztán eszembe jut, hogy valaki elhagyta a fülkét. Nem
könnyebbülök meg.
Résnyire nyitom a szemem, nem tudom, mi
lehetett a zaj. Újra van fény, égeti a szemem. Oldalra sandítva látom, hogy
Daphne a húgát babusgatja, Amanda az ablakon bámul kifelé. A tekintetem a
mellettem guggoló fiúra esik. Az arcát nem látom, feje lehajtva, sötét haja
előre hullik – eltakarja a vonásait –, ahogy valamivel bíbelődik a térdén.
Megpillantom munkálkodása tárgyát: egy tábla csokoládét tör darabokra. A hosszú
tincsek megemelkednek, és én gyorsan újra lehunyom a szemem.
Ilyen lenne hát az az ember, akinek nem
láttam az arcát, és zöld nyálkás kéz lógott csak ki a köpenyéből?
De nem, ennek a fiúnak a keze az előbb még
határozottan fehérnek tűnt, szinte világított a sötétben. Nem értek semmit, nem
tudom összekapcsolni a történteket. Csak hátra döntöm a fejem, a tarkóm alatt
érzem az ülés puhaságát. Milyen is az anyag színe? Kék? Zöld? Nem emlékszem,
pedig ötödjére ülök ezen a vonaton.
Papírzörgést hallok. Daphne köszönetet
mormol.
A sötét hajú idegen ujjait az államnál
érzékelem. Felmordulok. Mit képzel ez?
– Csss – csitít. – Edd meg, jót fog tenni. –
A számhoz ér. Az ujjbegyek mellett egy kocka nyomódik az ajkamhoz. Eltátom a
szám és ráharapok a csokoládékockára. A kezeim még mindig a combom alatt
tartom, de lassan kiengednek a szorításból.
– Kérsz még? – kérdezi a fiú. Bólintok.
Kihúzom a jobbom a lábam alól, és kinyitom a tenyerem. Egy kéz belehelyez egy
darab kockát, majd még egyet és még egyet. Lassan a számhoz emelem, és csukott
szemmel elcsócsálom. Igyekszem az édes ízekre koncentrálni, nem az elmúlt pár
órára. Vagy pár percre?
– Mennem kell. – Az ismeretlen föláll. – Amy,
nem tudod, merre lehet a húgom? – Szóval ismeri Amandát, és van vele olyan jó
viszonyban, hogy becézze. Különös. Rejtély számomra, ki lehet.
– Sajnos nem – válaszol csöndesen Amanda.
Valószínűleg még mindig az ablak felé fordulva beszél, idáig alig jut el a
hangja.
– Ha bármi baj lenne vele, szóljatok majd
Madame Pomfrey-nak, a házvezető tanárotoknak vagy a prefektusotoknak.
Nagyjából… – Ruha surrogását hallom, lánc zizegését. – Tíz perc és odaérünk. –
A köpenye suhog, amint kilép a kupéból. Az ajtó csikorogva záródik vissza,
kétszer is megakad.
Daphne térdel mellém, megismerem a parfümjét.
Az arcomat a kezébe veszi, megcsókolgatja, nem zavarja, hogy az egész mozog,
mert még rágom a csokoládémat.
– Hagyj már, Daffy – morgolódok és hátrébb
húzódom. Kinyitom a szemem, Daphne megkönnyebbülten felsóhajt. – Teljesen
összenyálazol. Bele fogok fulladni, és szólnod kell saját prefektus magadnak,
hogy baj van velem – keverem új mondatba az idegen fiú szavait. Daphne
megszorítja a kezem.
A hónom alá nyúlva fölsegít a padlóról, és az
ülésre ültet.
– Jól van, jól van, jól van… – ismételgeti.
Ezzel csak magát nyugtatgatja, rám nincs hatással. Nem is emlékeztem, hogy
ebben a ruhában van – zöld selyemblúzban, gallérja alatt csillogás jelzi
méregdrága nyakékét, amit csak Greengrass-hagyatékként emleget, ha muszáj. Mellén
ott ragyog új prefektusi kitűzője. Átkukkantok a lány válla fölött: vastag,
fekete nagykendője a húga hátára terítve. Megrezzenek, mintha kettőt látnék:
ennyire egyformának még nem is láttam őket sötétszőke hajukkal és rémült,
nagyra nyitott zöld szemükkel. Mindketten sápadtak, szájuk fehér.
– Jól vagy? – kérdezi Daphne, és a lábamra
simítja a kezét. Nem válaszolok, csak bólintok – még mindig tele van a szám.
Lassan szopogatom az édességet, kiélvezve minden ízét. A nyáron semmi ilyesmit
nem ehettem, soha nem ehetek. Otthon nincs erre lehetőség.
– Megnyugodtál? – Megcirógatja ujjával a
combomat. Elhúzódom és lenyalogatom az ujjaimról a ráolvadt maradékot. Újból
biccentek. Azt hiszem, igaz is, amit állítok: hideg nyugalmat érzek, mintha
semmi nem történhetne, semmi nem törhetné be azt a jeget, amin keresztül most a
világot látom. Amely a jelent elválasztja a múlttól.
– Hol van Deneb? – kérdezem. Csodálkozom: a
hang úgy tör föl a torkomból, hogy fáj. Reszelősen szólaltam meg, rekedten,
mintha torokgyulladásom lenne. Krákogok és köhögök kicsit, hátha attól jobb. –
Nincs itt.
– A mozdonyvezetőt… – Daphne nem tudja
befejezni a mondatát, kivágódik az ajtó és Deneb bukkan föl. Neki is sötétszőke
haja és zöld szeme van, mint Daphne-nak. Testvéreknek hihetné őket az ember, ha
nem ismerné őket vagy a származásukat.
– Johanna! – kiált föl, és elém guggol. Csak
akkor hív Johannának, ha komoly a helyzet. Mindig becéz valahogy, csak mert
tudja, hogy ezzel idegesíteni tud, Ő is a combomra teszi a tenyerét,
megszorítja és az arcomat kezdi fürkészni. – Jól vagy, kislány? Amikor az az
ürge bejött, rémisztően festettél.
– Jól vagyok, Dennie – bólogatok és
megpaskolom az arcát. Szinte el is felejtem, hogy a két másodikos itt van,
amikor Astoria megszólal.
– Ki volt az, aki bejött? – Ránézek, és innen
látom, ahogy egész testében remeg. Megveregetem Daphne vállát, hogy jól vagyok.
A lány átül a húga mellé és átkarolja.
– Nem ki, hanem mi – szólal meg
váratlanul Amanda. A sarokban ül, az ablakba könyököl, vörös haja kócos,
szemeit a szemközti falra szegezi, de valami mást láthat, réveteg tekintetéből
ítélve. – Egy dementor – leheli a szót. Megborzongok.
Astoria kétkedőn felvonja a szemöldökét.
– Dementor? – kérdez vissza. Daphne elhúzza a
száját: gondolom nem akarta elmondani a húgának. Amanda felé fordulok, mert én
sem tudom, mi az a dementor. A Hetedikben nincsenek dementorok. Ott csak
fák és Békeőrök vannak.
Amanda lassan bólint. Ujjait összefűzi
ölében. A keze remeg, ahogy az ajka is. Arca falfehér, mintha szellemet látott
volna. Végül is majdnem ott tartottunk az előbb...
– A dementorok a varázslók börtönének,
Azkabannak az őrei. – Szünetet tart, a fal helyett az ujjait kezdi bámulni. –
De a Mágiaügyi Minisztériumba is el szoktak menni. Tárgyalásokra meg
ilyesmikre. Őrzik a foglyokat. – Egészen halkan beszél a végére, alig ér el a
fülemig.
– Szóval… – Rekedtesen szólalok meg,
megköszörülöm a torkom. – Szóval az, aki csokoládét adott… ő volt a dementor?
Aki a hideget hozta?
Ezúttal Daphne felel, a fejét rázva. – A
dementor tényleg a hideget hozta. De a patrónus bűbáj elkergette.
Oldalra biccentem a fejem. Nem tudom, mi az a
patrónusbűbáj, de Deneb megelőz a kérdésével.
– Hol van a börtön? És… miért őrzik ilyen
alakokkal? – tudakolja.
Amanda megrázza a fejét, mintha nem akarna
róla beszélni.
– Egy szigeten, messze innen. Elszívják az
emberből a reményt és a boldogságot. Gondolom ti is éreztétek. – Futó
pillantást vet mindnyájunkra, a füle mögé igazít egy szemébe hulló vörös
tincset. – Ezért ők őrzik a rabokat. Hogy elvegyék tőlük az életörömöt. Ennyi.
Nem is tudtam, hogy ilyen jó tanuló, jár a
fejemben, amíg beszél. Meglepően sokat tud a dementorokról – fogalmam sincs,
miért. Hisz tudtommal nem tananyag, eddig nem volt az. Talán csak szorgalmas.
Eltelik egy kis idő, mire tényleg felfogom,
amit Amanda mondott.
Szóval itt a rendet dementorok őrzik.
Vacogok, és arra gondolok, mennyire hiányolom
a mi fehér egyenruhás, lőfegyverrel járőröző Békeőreinket.
