Ebben a bejegyzésben egy gimis beadandómat osztom meg, amit egy történelmi szakirodalomról írtam. A kötetet mint a 2023-as évem egyik legrosszabb olvasmányát emlegettem egy videóban, és gondoltam, érdekes lehet róla az esszém is.:D Íme.
Ádám Magda - Az elhalasztott lehetőség
Ádám Magda Az elhalasztott lehetőség címmel adta ki írását, amely a Rajna-vidék megszállásának a történetének elbeszélését ígéri. A 145 oldalas kötetet a Kossuth Könyvkiadó adta ki 1988-ban, a Népszerű Történelem nevű kiadói sorozatában.
A cím és az alcím (A Rajna-vidék megszállása), illetve a fülszöveg első fele alapján arra következtethet az olvasó, hogy a Rajna-vidék megszállását fogja leírni a szerző, elfogulatlanul, tényszerűen, minden oldalt bemutatva. Ám a fülszöveg második fele már elárulja, hogy elsősorban francia központúan fogja bemutatni azt. „A szerző a francia források alapján napról napra, óráról órára rekonstruálja az eseményeket: az akció előkészítését, a bevonulást, a különböző hatalmak – mindenekelőtt Franciaország – reakcióját. A könyv bizonyítja, hogy Franciaország egymaga – békeállománnyal vagy legfeljebb részleges mozgósítással – meghiúsíthatta volna Hitler katonai akcióját. A beavatkozást ellenző Angliához való alkalmazkodása nem volt szükségszerű. Franciaországnak volt más alternatívája is.” Már a fülszöveg is tele van ítélkezéssel és vádaskodással, ami nemcsak témájában, de stílusában is felkészít arra, ami a kötetben várható.
A fülszöveg utolsó mondatában pedig jelzi, hogy „A szerző a történtek jelentőségének ismertetése mellett kitekintést ad annak közép-európai kihatásaira is.” Az ehhez a témához tartozó fejezetben egyébként már alig említi meg a Rajna-vidéket és Franciaországot, majdnem harmincoldalon (ami a többi fejezethez képest hosszúnak számít) keresztül részletezi, hogy Magyarország milyen szövetségeket és egyezményeket próbál kötni.
Az első rész leginkább bevezetőként funkcionál, és a „Hitler legnehezebb napja” címet viseli. Az első sor egy idézettel magyarázza a címet: „„Soha nem féltem annyira, mint a rajnai akció napjaiban” – ismerte be Hitler 1936. március végén.” Kicsit érdekes ez az indítás. Egyrészt, a Führernek minden bizonnyal később volt nehezebb napja is (elvégre öngyilkosságot követett el 1945-ben), másrészt pedig a szerző francia megközelítést ígért: talán a franciáknak is igen nehezek voltak ezek a napok.
Az első bekezdés tehát érdekes nyitás. A fentebb idézett első mondat után így folytatódott: „Később sokszor emlegette, hogy a rajnai betörés utáni 48 óra élete aggódásokkal legtelibb ideje volt. Dolgozószobájába zárkózott, senkit sem akart látni. Sehogyan sem tudta elűzni a gondolatot: mi lesz, ha a nyugati hatalmak mégiscsak katonai akcióval válaszolnak? Ha ez bekövetkezik – határozta el –, revolver után nyúl. Két nap múlva megnyugodhatott. Franciaország és szövetségesei nem fogtak fegyvert, diplomáciai útra terelték az ügyet. Ez pedig a győzelmét jelentette.” Ez egy rövid, és eléggé Hitler-közeli leírása a történteknek. Nem egyértelmű, hogy a szerző (ha már a fülszöveg ezt állítja), miért nem Franciaország szemszögéből összegzi röviden a megszállást?
A Rajnai-megszállást a szerző „kalandor terv”-ként emlegeti, nem egyszer és nem kétszer. Ha ez egy történelmi terminus technicus, csak nem ismerem, akkor elnézést – mindenesetre engem végig zavart ez az elnevezés, valahogy lekicsinyítette a történéseket, Hitlert pedig szafarikalapban láttam magam előtt.
Nagyjából a harmadik említésre a szerző már igen ironikusan ír Franciaországról: „Az olvasó választ kap arra, hogy Párizsban miért nem működtek az önvédelmi reflexek; miért nézték tétlenül a nemzetközi szerződések durva megsértését”. A szerző látja a következményeket, és valamiért vádaskodik arról, hogy az akkor éltek miért nem látták előre a világégést. „Mi a magyarázata annak, hogy a hatalmon levő politikai és katonai vezetők ezt a végzetes utat választották? Visszaemlékezéseikben és az események kivizsgálására 1946-ban létrehozott bizottság előtt valamennyien belátták tévedésüket. A felelősséget azonban elhárították maguktól. A politikai vezetők a katonákat, a katonai vezetők a politikusokat, mindkét csoport pedig Angliát tette felelőssé a történtekért. (Ezt teszi általában a szakirodalom is.) Pedig az események bekövetkezésért mindenekelőtt Franciaország a felelős: neki kellett volna azonnal válaszolnia Hitler lépésére.” Utólag könnyen ítélkezik a szerző is (bár ki tudja, lehet, hogy ő már tizenegyévesen is előre látta, mi fog történni, csak senki nem hallotta meg szegény kislány figyelmeztetését), és persze utólag könnyen meg tudták mondani a vezetők is, hogy itt meg ott rontották el. Utólag sok minden egyértelmű – ez olyan, mint egy matematikadolgozat. Utólag látom, hogy mit kellett volna máshogy csinálnom; a tanáromat hibáztatom, amiért nem tanította meg az anyagot rendesen; a tanárom engem hibáztat, hogy nem tanultam meg rendesen az anyagot; mindketten az oktatási rendszert szidjuk, mert ugye mindenért az a hibás; de végtére is az én hibám, hogy a dolgozat kettes lett, mert én nem tanultam rendesen, pedig a dolgozat írása közben azt hittem, legalább négyest fogok kapni.
A szerző hihetetlenül erősen kritizálja az akkor éltek döntését, ami szerintem nem helyénvaló – hát honnét tudták volna, hogy hova vezet ez a lépés? Nyilván, utólag, látva, hogy Hitler hogyan használta fel ezt a helyzetet, azt gondolhatjuk, hogy akkor a franciáknak ezt meg azt kellett volna tenniük. De hogy lényegében az egész II. világháborút a franciák nyakába varrja a szerző, alsó hangon is felháborító. Mert ezzel a lendülettel visszamehetünk a Párizs környéki békékig, vagy visszamehetünk 1871-ig, amikor a Német Császárság létrejöttét jelentették be Versailles-ban. Ha akkor valaki mást tett volna… Egy szakirodalmi kötetnek nem lenne szabad ilyen kérdéseket felvetni – vagy ha fel is veti a kérdést, ne válaszoljon rá! Ez maradjon csak a történelmi regények íróira.
„A francia politikai és katonai vezetés (…) Angliához alkalmazkodott. Egyesek elégedetlenül, felháborodással, mások pedig örömmel.” „Könyvünk a demilitarizált Rajna-vidék megszállásáról, a nyugati hatalmak ezzel kapcsolatos mulasztásairól szól. E mulasztások súlyosak és megbocsáthatatlanok voltak (…)” Azért elsősorban Hitler volt felelős a II. világháborúért, ne feledjük. Ha már bűnbakokat akarunk keresni, érdemes lehet keresgélni azok között, akik tényleg Hitlert támogatták, a tanácsosai voltak, és nem állították meg sem a Rajna-vidéknél, sem az Anschlussnál, sem az első bécsi döntés során.
A tények leírásának mikéntjétől eltekintve az írásmód is zavaros és kicsit bosszantó. Nem nagyon lehet követni. Emlegeti, hogy miről fog szólni a kötet a későbbiekben (végül aztán sok minden másról is szólt, ami itt például nem volt leírva), illetve elkezdi bevezetni a kötet elméleti fővonalát, és véletlenszerű információkat közöl az eseményről, a következményeiről és az előzményeiről. Nagyon káoszos.
Ebből a részből egyébként nem derül ki, hogy francia források alapján fog-e dolgozni a szerző (meg az sem, hogy mennyi szó fog esni Magyarországról, a kisantantról és a rajnai megszállás következményeiről), csak a vádaskodást, az elfogultságot lehet érezni (amit nem igazán lehet megfejteni, melyik irányba szól, hol ezt a felet kezeli gyengéden, hol azt; hol ezt vádolja, hol azt). Az korrekt, hogy ír a forrásokról, hogy nagyvonalakban elmondja a történéseket, de alapvetően nagyon csapongó, és ez kétségbeejtő: ugye csak a bevezető sikerült ilyen összecsapottra? Hát nem.
Ami stílusában zavaró (már az elején is), hogy a szerző néhol T/1-es elbeszélőben tesz megjegyzéseket és ad utasításokat: „Könyvünk”, „a továbbiakban megvizsgáljuk”, „utaltunk arra” – na de ki? Te meg én? Én biztosan nem csináltam semmit, legfeljebb földhöz vágtam a könyvünket; a T/1-nek lehet helye egy ilyen szövegben, de olyan szituációban, hogy „nézzük meg”, mintha a szerző vezetné az olvasót, ám itt bizarr helyzetekben is előjön: „megkíséreljük rekonstruálni az eseményeket”. Nem, csak a szerző kísérli meg rekonstruálni, az olvasó próbálja ezt követni. Igen nehezen. Néha kiszól az olvasóhoz (és nem, mint „mi”, hanem mint „te”), néha E/1-ben tesz megjegyzést. Mintha az olvasó egy labda lenne, a szerző pedig ide-oda dobálná: az olvasó egyszer Hitler asztalán pattog, máskor pedig már Franciaországban, Versailles-ban, vagy épp a szerző kezében. Nehéz kiigazodni, melyik bekezdésben hol vagyunk, ugyanis gyakran bekezdésen belül vált nézőpontot, helyszínt a szerző, ami pedig a végletekig zavaró: sokszor nemcsak teret, de időt is változtat a bekezdésben.
A tizenhét oldalas második fejezetben ír a Rajna-vidék történetéről: „A Rajna-vidék 1918 és 1935 között”. Tizenhét oldalban sok mindenről volt szó, de tényleg annyi mindenről, hogy érdemes lett volna ezt a nagyobb fejezetet darabokra szedni és külön címet adni az egyes részeknek, mert így könnyen el lehetett veszni a hatalmas információ-, személy-, esemény-, helyszín- és időpontmennyiség között. Az idézetek helye, a véletlenszerűen megemlített dátumok mind összezavarják az olvasót, egyszerűen a sötétben tapogatózik az, aki próbálja megfejteni, éppen mi, hol és kivel történik a „történetszál” jelenében.
A demilitarizált Rajna-vidék német megszállása címen következik a harmadik rész, 36 oldalban ír róla. Az elején a szerző (T/1-ben) leírja, hogy mi fog történni: „E lépést az egész diplomáciai környezetbe helyezve lehet csak megérteni. Megkíséreljük tehát a francia levéltári források alapján óráról órára rekonstruálni az eseményeket, a különböző kormányok reakcióját, ami lehetővé teszi a történetírásban ezzel kapcsolatosan meglévő félreértések tisztázását.” Felvet kérdéseket, egy egész bekezdést szán a kérdésekre, amire lehet, hogy később válaszolt, de olyan zavarosan véletlenszerűen rakta őket egymás után a szerző, hogy inkább bonyolítja a megértést. Könnyebb lett volna értelmezni, mit akar mondani a szerző, hogyha ezeket a kérdéseket külön alcímekbe veszi, és az olvasó átláthatja, melyik kérdéshez melyik válasz tartozik.
Ami kérdéseket vetett fel bennem, hogyha a szerző francia források alapján dolgozik, akkor mégis miért ír ennyit Hitler érzéseiről, gondolatairól? Nagyon közel kerülnek hozzá az olvasók, szinte a válla fölött nézzük a térképet. Amellett, hogy a gondolatait és érzéseit úgy világítja meg, mintha az olvasók is jelen lennének az adott szituációban (ami egy regénynél ügyes megoldás, szakirodalomban kevésbé; én a kötetet olvasva nem szívesen hallgattam végig Hitler dührohamait közvetlen közelről). Olyan apróságokat oszt meg Hitlerről a szerző, aminek lényegében semmi köze nincs a témához. „A döntés tehát március 7-ére esett. Március 6-án este még habozott, noha tudta: elérkezett a pillanat. Az akciót lehetőleg szombaton – vagyis másnap – kell végrehajtani. A szombat volt a Führer kedvenc napja. Nem holmi babonából, hanem abból a megfontolásból, hogy időt nyerjen. A szombat után jött a vasárnap – a szünnap. Ezalatt értékes órákat nyer.” Legalább zárójeles megjegyzésbe tette volna, vagy egy új bekezdésbe! Igen érdekes információ, mi volt Hitler kedvenc napja, többnek érzem magam attól, hogy tudom, de azt hiszem, nem ilyen körülmények között illett volna megtudnom. Egy drámai fejtegetés arról, hogy eldőlt, mikor fog megtörténni egy lényeges történelmi esemény, aztán szinte hallom, ahogy átvált a szerző csevegő hangnemre és elmondja az olvasónak, amúgy mi volt Hitler kedvenc napja és miért.
Mire „megtörtént” a kötetben a Rajna-vidék megszállása, már legalább háromszor hittem azt, hogy megtörtént. Nehéz volt elválasztani és követni, mikor beszél a szerző feltételes módban és mikor írja le a konkrétan megtörtént eseményeket. Sokszor írja, hogy „ezt kellett volna tenniük” vagy „ez nyilvánvaló lenne, ha amellett döntöttek volna, hogy…”. Emiatt is össze lehet zavarodni az idővel kapcsolatban, és mindig meglepődtem, amikor már azt hittem, ott vagyunk a megszállásnál, aztán hirtelen megint visszaugrottunk kicsit, mert mint kiderült, megint előre beszélt valamiről a szerző. Egy üres sorral jelezték végül, hogy megtörtént az esemény, és már nem az előtte, hanem az utána történtekről lesz szó.
Az írásmód negyven oldal alatt sem tisztult ki: sokszor nem egyértelmű, kiről beszél, kire utal a szerző. Az alábbi idézetben például nekem fejtörést okoz, hogy ki cáfolt mit. „Gamelin a mozgósítás elmaradásáért mindenekelőtt Sarraut-t, a miniszterelnököt tette felelőssé, Sarraut pedig Gamelint. A már említett vizsgálóbizottság előtt cáfolta a vezérkari főnök fenti állítását. Szerinte a katonai vezetés játszott meghatározó szerepet a döntés meghozásában. ’Én az izolált akció mellett voltam… de amikor felvetődött a végrehajtása, a katonák nem mutatták azt az együttműködési készséget, amire számíthattam volna.’ Sarraut-nak tökéletesen igaza van.” Amellett, hogy nem egyértelmű, kit takar a „már említett” (a már említett vizsgálóbizottságról van szó, a már említett Gamelinre utalhat esetleg, de utána meg már Sarraut-tól idéz a szerző), végtelenül felháborító olyat olvasni, hogy egy történész azt állítja, valakinek „tökéletesen igaza” legyen.
„A háború után a felelősséget a mozgósítás elmaradásáért a politikusokra hárították. Azt állították, hogy Sarraut azt – a közelgő választások miatt – ellenezte. Ez valóban igaz, de ha a francia miniszterelnököt felelőssé lehet tenni a történtekért, a felelősség döntő része a katonai vezetőké”. Ebből a szövegrészletből süt, hogy a szerző mindenképpen felelőssé akar tenni valakit a történtek miatt, ami szerintem nem egy jó út. Bemásolhatnám ide a fenti megjegyzésemet arról, hogy meddig vissza lehetne menni, hogy ujjal mutogassunk a történtekért felelősökre.
És ennek a fejezetnek az olvasása közben éreztem úgy, hogy muszáj megnéznem, mikor adták ki a könyvet: 1988. „A Szovjetunió mindig lojálisan teljesítette szövetségi kötelezettségeit. A Népszövetségbe is azért lépett be, hogy aktívan részt vegyen a biztonság megőrzésében.” Nem akarom sem belebeszélni a politikai elfogultságot, de ezt azért így egy az egyben elhinni sem vagyok hajlandó.
A következő tizenhárom oldalas fejezet a Franciaország a Népszövetséghez fordul címet viseli. Itt hol sajnáltatja a szerző Franciaországot, hogy szegényt senki nem veszi komolyan, máshol meg vádolja, hogy nem voltak képesek önállóan cselekedni. Elég sok mindenkit kritizál, másokat szinte dédelget, olyan sok az elfogult vélemény, hogy szinte felrobban az érzelmektől a kötet.
Itt is beleláthatunk Hitler életébe, egy egészen furcsa személyiséget ad neki a szerző. „(…) a Tanács elmarasztalta Németországot – Hitlert ez hidegen hagyta (…)”. „Amikor német politikusok és katonák Hitlert vissza akarták tartani a rajnai kalandtól, azzal érveltek, hogy ez gazdasági szankciókat vonhat maga után. Hitler nagyon is tisztában volt ezzel. De azt is tudta, hogy egy sikeresen végrehajtott akció segít a gazdasági és társadalmi bajokon, úgy, hogy egyrészt a megszállt területen meginduló építkezésekkel, a tervezett erődítmények felállításával tovább csökkenti a munkanélkülieséget. Másrészt pedig a nemzeti sikerek még jobban szélesíti tömegbázisát és erősítik a pozícióit.” Nem tudnám meghatározni pontosan, milyen érzéseket kelt bennem Hitler a kötet alapján, de egyáltalán nem egy tömeggyilkosnak és egy világégés antipatikus okozójának látom. Olyan szavakat használ (főleg a „kaland”, ez egyszerűen egy kedves, kicsit komolytalan jellemet ad, mintha csak kimenne kalandozni meg kincset keresni az esőerdőbe), amitől Hitler nem is feltétlenül szimpatikus lesz, mindenesetre elhagyja a „gonosz” szerepét (a munkanélküliség és a társadalmi meg gazdasági bajok megoldása lett volna az elsődleges célja?) – ami egy Rajna-vidék megszállásáról könyvben kicsit ironikus, főleg, hogy a szerző inkább a franciákra rója, hogy a „gonoszok”.
Illetve a britek – bár korábban őket a szerző szinte dédelgette egy-két megnyilatkozásában –, most ők is elég rossz színben lettek feltüntetve: „A brit kormány valóban mindent elkövetett, hogy ez a döntés ne legyen végleges. Annyi ellenérvet hozott fel az általa is elfogadott memorandum ellen, addig húzta-halasztotta az érdemi tárgyalásokat, hogy végül az egész tervből, illetve határozatból nem lett semmi.”
Azért a románokra is tett megjegyzést. „A bukaresti francia követnek március 23-án kifejtette [Titulescu román külügyminiszter vagy a román király, nem egyértelmű]: nem lehet Németországot örökké abban a helyzetben tartani, amelybe a versailles-i szerződés következtében kényszerült. Az, hogy a versailles-i békéhez hasonlóan más igazságtalan – vagy talán még igazságtalanabb – békék is megszülettek Párizsban, a román uralkodót nem érdekelte. Az viszont igen, hogy azok is veszélybe kerülnek, ha Hitler lépését most tudomásul veszik.” Mi más is hiányzott volna a Rajna-vidék megszállásáról szóló kötetből, mint egy kis magyar-román ellentétre való utalás? Az igazságosság kérdése pedig aztán végképp nem eldönthető fekete-fehéren színpalettán, teljesen fölöslegesnek tartom, hogy a szerző Trianonra való utalgatásokba kezd.
A következő fejezetben, A Rajna-vidék megszállása és a közép- és kelet-európai államok címet viseli és huszonhét oldalt ölel fel. Itt észbe se kaptam, már az Anschlussnál tartottunk. A megszállás közép- és kelet-európai hatásait elemezte, új helyzetekről beszélt, a dátumok vezetése időközben elmaradt, ezért igencsak meglepődtem, hogy két év elröpült. A szerző itt kicsit az osztrákokat is sajnálja: „Németország szerződésszegő lépését Bécsben felháborodással fogadták. Az emberek az utcán egymásnak mondogatták: ha Hitler ezt büntetlenül megússza, a következő lépés Ausztria.” Ennek a valósághűségét is meg tudom kérdőjelezni, és zavar, hogy egy szakirodalomban ezt így konkrétan leírták. Általánosít – ami nem jó. Nem tudhatja senki, hogy az emberek mit gondoltak és milyen okból, és a tanultak alapján nem gondolom, hogy ennyire rettegtek volna az osztrákok az Anschlusstól.
Az utolsó fejezet címe: A kisantant módosítja Magyarországgal kapcsolatos politikáját, és ezt a szerző harmincnégy oldalon keresztül taglalja. Érdekes, hogy ennek van talán a legkevesebb köze a címhez, az alcímhez és a fülszöveghez, mégis ez a második leghosszabb fejezet.
Itt igazából rengeteg szövetség és egyezmény megköttetését és bonyodalmait mutatja be – természetesen a folyamatos ítélkezéssel fűszerezve. „Elkéstek vele”, „elszalasztották a legalkalmasabb időt”, „a húszas években erre sokkal több lehetőség nyílt”.
„A politikai és katonai tömböt elsősorban a gazdaságilag kimerült, teljes elszigeteltségben levő 8 milliós Magyarország ellen hozták létre. Megalkotója, Benes tökéletesen meg volt elégedve a nagy művel. Thomay Garrigue Marsaryktól eltérően nem is gondolt arra, hogy időben, bizonyos áldozatok árán is rendeznie kellene a viszonyt Magyarországgal.” Szegény, szegény, aprócskává lett Magyarország!
A szerző itt nagyon sokat beszélt olyan témákról, amik nem tartoztak szorosan a címmel megjelölt témához, itt is elkélt volna, ha jobban és érthetőbben tagolja szét az egyes szövetségeket. Így átláthatatlan és követhetetlen volt.
Többször is feltűnt, hogy megjegyzéseket tesz, utalgat – ebben a fejezetben leginkább arra, hogy Magyarország mennyire sanyarú sorsú, és a többi ország milyen orvul elbánt vele – ami ekkora mennyiségben kellemetlen érzéseket ébreszt az olvasóban. Íme egy példa: „A gyakorlatban megvalósult fegyverkezési egyenjogúságért, amelyhez több állam minden ellenszolgáltatás nélkül hozzájutott – mint láttuk –, Magyarországtól három dolgot kértek.” Vagy: „Ha Magyarországgal kapcsolatban megállapítottuk, hogy képtelen volt reális kompromisszumokra törekedni, sokszorosan áll ez a kisantantra.”
A románokról pedig továbbra is negatívan nyilatkozik. „A belgrádi kormány a balkáni tömb létrejötte után (1934) is arra törekedett, hogy viszonyát Bulgáriával normalizálja. (1937-ben bilaterális alapon meg s egyezett vele.) Nem így Románia. Akárcsak a kisantant-magyar tárgyalásoknál, akadályokat gördített, újabb és újabb feltételekkel és követelésekkel állt elő. Szövetségeseitől eltérő magatartásával nehezítette a megegyezést.”
Az írásmód és a szöveg dallama sok helyen elég esetlen. Ez egyáltalán nem javult a kötet során, hiába reménykedtem az elején. Valahol tárgyilagosan ír, máshol pedig fölöslegesen dramatikusan hangsúlyoz, például itt: „Hitler tisztában volt azzal, hogy a bledi egyezmény, a magyarok részéről is, bizonyos németellenes tendenciákat takar. A bledi egyezmény soha nem lépett életbe. A magyar-kisantant megegyezésből nem lett semmi.”
Az utolsó fejezetben, miután elhagyta a szerző a magyar szövetségek alakulását, az olvasó ismét igen közel kerül Hitlerhez. „Ezen akció végrehajtásánál [Hitlernek] már nem voltak álmatlan éjszakái, nem voltak nehéz napjai, mint a rajnai ügy idején.”
A lezárás pedig nem kapcsolódik konkrétan a fejezet témájához.
„Bekövetkezett az, amit a kölni francia főkonzul előre megjósolt, amikor a rajnai akció idején jelentésében azt írta: amennyiben Franciaország tudomásul veszi a német „fait accompli”-t, 1938-1939-ben jelentéseket fog küldeni a második világháborúról. Erre csak azért nem került sor, mert Edmond Dobler főkonzul nem maradt állomáshelyén.”
Ami pedig még fontos: az illusztrációk. A kötet közepén kaptak helyet, és igen igénytelenül pakolták egymás mellé a fotókat, a dátumok itt is keveredtek, valamelyik nem is írta le pontosan, hol és kiről, és mikor készült.
Összegezve: ez a kötet hihetetlen mértékben alulmúlja egy átlagosan megírt szakirodalom szintjét. A szöveget mintha szerkesztő nem is olvasta volna, az információk és források követhetetlen sorrendben jelentek meg, mintha a szerzőnek ez lett volna az első kötete – pedig nem. Nem lehet érzelmi távolságot tartva írni erről a kötetről, főként azért, mert az sem funkcionál érzelmi távolságban megírt szakirodalomként.
